Viszik a kis Veronkát
Első rész: A legenda
Halápon meghalt az özvegy tanítóné.
Ha egy tanító hal meg, a sírásók szomjasan maradnak. Hát még ha az özvegye megy utána! Annak semmije sem maradt a világon. Csak egy kecskéje volt, egy libája, amelyet éppen hizlaltak, és egy kétéves kislánya. A libának legfeljebb még egy hétig kellett volna híznia. De úgy látszik, a szegény rektorné asszony ezt sem tudta kivárni. A libának korán halt meg, a gyereknek viszont későn. A gyereknek meg sem kellett volna születnie. Bárcsak akkor vitte volna magához az Úristen, amikor a szegény urát! (Istenem, milyen szép hangja volt annak az embernek!) A kis poronty az apja halála után született. De nem későn, csak egy vagy legfeljebb két hónappal utána. Megérdemelném, hogy kivágják a nyelvemet, ha rosszat mondanék. De nem mondok rosszat, és nem is gondolok.
Jó, becsületes asszony volt. De mire kellett még neki ez a vakarcs? Könnyebben ment volna a másvilágra, ha magával viheti a terhét. Így itt kellett hagynia.
Aztán nem is illett ez, Isten ne vegye bűnül.
Hiszen, uramfia, volt már a tanítóéknak egy nagy fiuk, aki káplán. Jó fiú az, igazán. Kár, hogy eddig nem segíthetett az anyján. Ő maga is csak káplán volt egy nagyon-nagyon szegény plébánosnál, messze Tótországban. De most, vagy két hete, úgy beszélik, önálló plébános lett. Egy Glogova nevű kis faluba került, valahol a selmecbányai és a besztercei hegyek között. Van is a faluban egy élő tanú, Kapiczány János uram, aki egyszer ott járt. Akkor még ökröket hajtott. Ő azt mondja, hogy Glogova utálatos egy fészek.
És most, amikor a pap fia talán már segíthetett volna egy kicsit, éppen most kellett meghalnia a kántornénak.
Hát őt már semmilyen siránkozással nem támasztjuk fel. Ezért csak azt akarom elmondani – nemes Haláp községének becsületére –, hogy a jó lelket tisztességesen eltemették. A temetésre ugyan nem gyűlt össze elég pénz. Még a kecskét is el kellett adni, hogy kijöjjön a költség. A liba megmaradt. De kukorica nem maradt hozzá, így hát lesoványodott. Már nem lihegett lassan, hanem újra rendesen vette a levegőt. A nagy hasa miatt eddig lomhán járt, most viszont újra fürge lett, mint régen. Egyszóval megmenekült a közeli haláltól, éppen azért, mert egy másik teremtmény meghalt. Isten bölcs rendje ez: amikor egy életet elolt, egy másikat megmenthet. Mert higgyétek el nekem, a mennyei könyvekben ugyanúgy fel vannak írva az oktalan állatok, mint az okos állatok. És talán ugyanúgy gondjuk van rájuk, mint a királyokra és a hercegekre.
Keep reading
Isten őszentfelsége mindenesetre jó, bölcs és hatalmas. De a bíró uram sem akárki. Mindjárt a temetés után elrendelte, hogy a kislány (Veronka a keresztneve) soros legyen a falu gazdáinál. A tizedes minden nap más házhoz vigye, és ott illendően etessék, gondozzák.
– És meddig fog ez így tartani, bíró uram? – kérdezték aggódva a tanácsbeliek.
– Amíg nem méltóztatom másképp intézkedni – felelte röviden Nagy Mihály.
Így is ment a dolog vagy tíz napig. Akkor egyszerre híre ment, hogy Billeghi Máté és Koczka Ferenc uramék Besztercebányára viszik eladni a búzájukat. (Azt mondják ugyanis, hogy arrafelé a zsidók még nem olyan okosak, mint minálunk.)
Nagy Mihály kapott a jó alkalmon.
– No, ha oda viszik a gabonájukat, akkor vigyék el a gyereket is a pap bátyjához, Glogovára. Valahol arra esik az a Glogova.
– Dehogy esik arra, dehogy! – ellenkeztek azok.
– Arra kell esnie, punktum – döntötte el a bíró.
A két gazda kérette magát, és okoskodott, hogy így meg úgy. Azt mondták, ez nagy kerülő, és nagy kényelmetlenség az úton. De meg kellett lennie. Ami parancs, az parancs. Egy szerdai napon Billeghi uram szekerén a zsákok tetejére feltettek egy kosarat. Abba beletették Veronkát és a libát is, mert a liba az örökség, és a gyerekkel megy. A falu felső végének asszonyai pogácsát és márcifánkot sütöttek az árva kis teremtésnek. Ezt vihette az útra, a borzasztó, idegen világba. Megtöltöttek neki egy szeredást aszalt körtével és szilvával. Amikor a nehéz szekér elindult, még meg is siratták a parányi gyereket. Ő nem tudta, hová viszik, és miért viszik. Csak azt látta nagy mosolygással, hogy a lovacskák elindulnak. Ő maga nem mozdul a zsák tetején, a kosárban, a házak, a kertek, a mezők és a fák mégis egyre közelebb jönnek.
Glogova régen
Glogovát nemcsak Kapiczány uram látta. E sorok írója maga is járt ott. Sovány, kietlen vidék az. A falucska kopár hegyek között fekszik, egy szűk völgyben, mintha meglapulna.
Messze-messze innen sehol sincs még egy rendes országút sem, nemhogy vasút. Mostanában, úgy hallom, jár valami „kávégép” Beszterce és Selmecbánya között. De az sem érinti Glogovát. Ötszáz év kell ahhoz, hogy Glogova ott legyen, ahol azok a falvak vannak, amelyek a civilizált vidékekhez tartoznak.
A talaj agyagos, terméketlen és makacs. Mintha azt mondaná, hogy csak bizonyos növényeket hajlandó táplálni, például zabot és krumplit. A többit el sem vállalja. De még ezeket is szinte erővel kell kicsalni az anyaföldből.
De nem is anya ez a föld, inkább anyós. A belseje tele van kövekkel. Csúnya repedések és árkok szabdalják. Az árkok szélén fehér fű leng, árvalányhaj, mint egy öreg anyóka állán az ősz szőrszálak.
Talán túl öreg ez a föld? De hiszen nem lehet öregebb, mint a többi. Csak hamarabb kiélte magát. Lent a síkságon, ahol az arany kalászok nőnek, sok ezer évig csak fű nőtt. Itt viszont óriási tölgyek és cserfák nőttek. Nem csoda, hogy ez a föld hamarabb kifáradt.
Szegénység és nyomor van itt, és mégis van benne valami báj, valami édes költészet. A csúnya kunyhókat megszépítik a hatalmas sziklák, amelyek rájuk néznek. Szinte nem is illene ezeket a szép sziklákat elrontani díszes kastélyokkal. Azok tornyai eltakarnák őket.
A levegőt boróka- és bodzaillat tölti meg. Más virág nincs itt. Legfeljebb egy-egy mályvarózsa virít néhány kis kertben, az egyik fehéren, a másik pirosan. Egy mezítlábas, kenderszínű hajú tót lány öntözgeti egy köcsögből.
Szinte még most is előttem van a kis tót falu, mióta 1873-ban ott jártam. Látom a házikóit és a kerteket. A kertekben lucerna és kukorica nő, közöttük egy-egy szilvafa, amelyet rudakkal támasztottak alá. Mert a gyümölcsfák megteszik a magukét. Mintha összebeszéltek volna: „Tápláljuk a szegény tótocskákat!”
Amikor ott voltam, éppen meghalt a pap. A szolgabíróval az ő hagyatékát írtuk össze. Nem volt sok dolgunk. Kopott bútorok és rossz reverendák maradtak utána.