# Szent Péter esernyője (B1 szint)

*Kálmán Mikszáth*

## Viszik a kis Veronkát

*Első rész: A legenda*

Halápon meghalt az özvegy tanítóné.

Ha egy tanító hal meg, a sírásók szomjasan maradnak. Hát még ha az özvegye megy utána! Annak semmije sem maradt a világon. Csak egy kecskéje volt, egy libája, amelyet éppen hizlaltak, és egy kétéves kislánya. A libának legfeljebb még egy hétig kellett volna híznia. De úgy látszik, a szegény rektorné asszony ezt sem tudta kivárni. A libának korán halt meg, a gyereknek viszont későn. A gyereknek meg sem kellett volna születnie. Bárcsak akkor vitte volna magához az Úristen, amikor a szegény urát! (Istenem, milyen szép hangja volt annak az embernek!) A kis poronty az apja halála után született. De nem későn, csak egy vagy legfeljebb két hónappal utána. Megérdemelném, hogy kivágják a nyelvemet, ha rosszat mondanék. De nem mondok rosszat, és nem is gondolok.

Jó, becsületes asszony volt. De mire kellett még neki ez a vakarcs? Könnyebben ment volna a másvilágra, ha magával viheti a terhét. Így itt kellett hagynia.

Aztán nem is illett ez, Isten ne vegye bűnül.

Hiszen, uramfia, volt már a tanítóéknak egy nagy fiuk, aki káplán. Jó fiú az, igazán. Kár, hogy eddig nem segíthetett az anyján. Ő maga is csak káplán volt egy nagyon-nagyon szegény plébánosnál, messze Tótországban. De most, vagy két hete, úgy beszélik, önálló plébános lett. Egy Glogova nevű kis faluba került, valahol a selmecbányai és a besztercei hegyek között. Van is a faluban egy élő tanú, Kapiczány János uram, aki egyszer ott járt. Akkor még ökröket hajtott. Ő azt mondja, hogy Glogova utálatos egy fészek.

És most, amikor a pap fia talán már segíthetett volna egy kicsit, éppen most kellett meghalnia a kántornénak.

Hát őt már semmilyen siránkozással nem támasztjuk fel. Ezért csak azt akarom elmondani – nemes Haláp községének becsületére –, hogy a jó lelket tisztességesen eltemették. A temetésre ugyan nem gyűlt össze elég pénz. Még a kecskét is el kellett adni, hogy kijöjjön a költség. A liba megmaradt. De kukorica nem maradt hozzá, így hát lesoványodott. Már nem lihegett lassan, hanem újra rendesen vette a levegőt. A nagy hasa miatt eddig lomhán járt, most viszont újra fürge lett, mint régen. Egyszóval megmenekült a közeli haláltól, éppen azért, mert egy másik teremtmény meghalt. Isten bölcs rendje ez: amikor egy életet elolt, egy másikat megmenthet. Mert higgyétek el nekem, a mennyei könyvekben ugyanúgy fel vannak írva az oktalan állatok, mint az okos állatok. És talán ugyanúgy gondjuk van rájuk, mint a királyokra és a hercegekre.

Isten őszentfelsége mindenesetre jó, bölcs és hatalmas. De a bíró uram sem akárki. Mindjárt a temetés után elrendelte, hogy a kislány (Veronka a keresztneve) soros legyen a falu gazdáinál. A tizedes minden nap más házhoz vigye, és ott illendően etessék, gondozzák.

– És meddig fog ez így tartani, bíró uram? – kérdezték aggódva a tanácsbeliek.

– Amíg nem méltóztatom másképp intézkedni – felelte röviden Nagy Mihály.

Így is ment a dolog vagy tíz napig. Akkor egyszerre híre ment, hogy Billeghi Máté és Koczka Ferenc uramék Besztercebányára viszik eladni a búzájukat. (Azt mondják ugyanis, hogy arrafelé a zsidók még nem olyan okosak, mint minálunk.)

Nagy Mihály kapott a jó alkalmon.

– No, ha oda viszik a gabonájukat, akkor vigyék el a gyereket is a pap bátyjához, Glogovára. Valahol arra esik az a Glogova.

– Dehogy esik arra, dehogy! – ellenkeztek azok.

– Arra kell esnie, punktum – döntötte el a bíró.

A két gazda kérette magát, és okoskodott, hogy így meg úgy. Azt mondták, ez nagy kerülő, és nagy kényelmetlenség az úton. De meg kellett lennie. Ami parancs, az parancs. Egy szerdai napon Billeghi uram szekerén a zsákok tetejére feltettek egy kosarat. Abba beletették Veronkát és a libát is, mert a liba az örökség, és a gyerekkel megy. A falu felső végének asszonyai pogácsát és márcifánkot sütöttek az árva kis teremtésnek. Ezt vihette az útra, a borzasztó, idegen világba. Megtöltöttek neki egy szeredást aszalt körtével és szilvával. Amikor a nehéz szekér elindult, még meg is siratták a parányi gyereket. Ő nem tudta, hová viszik, és miért viszik. Csak azt látta nagy mosolygással, hogy a lovacskák elindulnak. Ő maga nem mozdul a zsák tetején, a kosárban, a házak, a kertek, a mezők és a fák mégis egyre közelebb jönnek.

### Szójegyzék

- **rektorné, kántorné**: a falusi tanító és templomi énekes (kántor) felesége.
- **vakarcs**: kicsi, gyenge gyerek (kicsit lenézően mondják).
- **poronty**: kisgyerek (tréfás vagy lenéző szó).
- **káplán**: fiatal pap, aki egy plébános mellett dolgozik.
- **plébános**: a katolikus falu papja.
- **Tótország**: a szlovákok (régi szóval: tótok) lakta vidék a Felvidéken.
- **soros**: minden nap más családnál kap enni és helyet.
- **tizedes**: a falu egyik kisebb tisztviselője, a bíró segítője.
- **punktum**: vége, nincs több vita (latin eredetű szó).
- **márcifánk, szeredás**: édes sült tészta; vászonból készült kis zsák, tarisznya.

## Glogova régen

Glogovát nemcsak Kapiczány uram látta. E sorok írója maga is járt ott. Sovány, kietlen vidék az. A falucska kopár hegyek között fekszik, egy szűk völgyben, mintha meglapulna.

Messze-messze innen sehol sincs még egy rendes országút sem, nemhogy vasút. Mostanában, úgy hallom, jár valami „kávégép” Beszterce és Selmecbánya között. De az sem érinti Glogovát. Ötszáz év kell ahhoz, hogy Glogova ott legyen, ahol azok a falvak vannak, amelyek a civilizált vidékekhez tartoznak.

A talaj agyagos, terméketlen és makacs. Mintha azt mondaná, hogy csak bizonyos növényeket hajlandó táplálni, például zabot és krumplit. A többit el sem vállalja. De még ezeket is szinte erővel kell kicsalni az anyaföldből.

De nem is anya ez a föld, inkább *anyós*. A belseje tele van kövekkel. Csúnya repedések és árkok szabdalják. Az árkok szélén fehér fű leng, árvalányhaj, mint egy öreg anyóka állán az ősz szőrszálak.

Talán túl öreg ez a föld? De hiszen nem lehet öregebb, mint a többi. Csak hamarabb kiélte magát. Lent a síkságon, ahol az arany kalászok nőnek, sok ezer évig csak fű nőtt. Itt viszont óriási tölgyek és cserfák nőttek. Nem csoda, hogy ez a föld hamarabb kifáradt.

Szegénység és nyomor van itt, és mégis van benne valami báj, valami édes költészet. A csúnya kunyhókat megszépítik a hatalmas sziklák, amelyek rájuk néznek. Szinte nem is illene ezeket a szép sziklákat elrontani díszes kastélyokkal. Azok tornyai eltakarnák őket.

A levegőt boróka- és bodzaillat tölti meg. Más virág nincs itt. Legfeljebb egy-egy mályvarózsa virít néhány kis kertben, az egyik fehéren, a másik pirosan. Egy mezítlábas, kenderszínű hajú tót lány öntözgeti egy köcsögből.

Szinte még most is előttem van a kis tót falu, mióta 1873-ban ott jártam. Látom a házikóit és a kerteket. A kertekben lucerna és kukorica nő, közöttük egy-egy szilvafa, amelyet rudakkal támasztottak alá. Mert a gyümölcsfák megteszik a magukét. Mintha összebeszéltek volna: „Tápláljuk a szegény tótocskákat!”

Amikor ott voltam, éppen meghalt a pap. A szolgabíróval az ő hagyatékát írtuk össze. Nem volt sok dolgunk. Kopott bútorok és rossz reverendák maradtak utána.

A falubeliek megsiratták az öreg papot.

– Jó ember volt – mondták –, de nem tudott gazdálkodni. Igaz, hogy nem is nagyon volt miből.

– Hát miért nem fizetik jobban a papjukat? – vetette a szemükre a főnököm.

Egy nagy, varkocsos tót felelt. Hetykén feljebb tolta a hasán a széles bőrövét, és ezt mondta:

– Nem a mi szolgánk a pap, hanem az Úristen szolgája. Mindenki fizesse a maga szolgáját.

Miután a hagyatékot összeírtuk, a kocsis befogott. Amíg ezzel volt elfoglalva, átmentünk egy percre megnézni az iskolát. A szolgabíróm ugyanis nagyon szerette a tanügyi embert játszani.

Az iskola alacsony, ütött-kopott házacska volt, természetesen szalmatetővel. Glogován zsindelytetőt csak maga az Isten kapott. De az ő háza is szerény volt, torony már nem jutott rá. A torony helyett egy harangláb állt lent a földön.

A tanító az udvaron várt minket. Ha jól emlékszem, Majzik Györgynek hívták. Robusztus, erős ember volt, a férfikor legjavában. Értelmes, okos arca volt, és egyenesen, igazat beszélt. Rögtön megszerette az ember.

Bevezetett minket a gyerekekhez. Az iskolás lányok balra ültek, a kisfiúk jobbra, szépen megfésülve. Nagy suttogással mind felálltak, és éneklő hangon kiáltották:

– Vitajtye panyi, vitajtye! (Legyetek üdvözölve, urak!)

A szolgabíró feltett néhány kérdést a csinos, pufók arcú gyerekeknek. Azok nagyon megbámultak minket, és kerekre nyitották diószínű szemüket. Mindegyiknek diószínű szeme volt. A kérdések persze nem voltak nehezek. Például: hány Isten van, és hogy hívják ezt az országot. Voltak még ilyenek. A gyerekeknek mégis gondot okoztak, törték rajtuk a fejüket.

De a főnököm nem volt szigorú ember. Barátságosan megveregette a tanító vállát:

– Meg vagyok elégedve, amice.

A tanító meghajolt, és hajadonfőtt, kalap nélkül kísért ki minket az udvarra.

– Csinos gyerekek – mondta kint jókedvűen a szolgabíró. – De hogy van az, domine fráter, hogy mind olyan egyforma arcúak?

A glogovai mester egy kicsit zavarba jött. Aztán őszinte jókedv öntötte el egészséges, piros arcát.

– Hát onnan van, tekintetes uram, hogy nyáron az összes glogovai férfi lemegy az alföldre mezei munkára. Ilyenkor egész őszig olyan egyedül vagyok itt, mint az ujjam. – Csintalan mosoly jelent meg a szája körül. – Méltóztatik érteni?

– És hány éve van itt? – kérdezte erre élénkebben a szolgabíró.

– Tizennégy éve, kérem alássan. Látom a kérdésből, hogy méltóztatik érteni.

Glogováról ez a kis beszélgetés maradt meg az emlékezetemben egészen a mai napig. Amikor felültünk a kocsira, újra meg újra elismételtük, és mindig nevettünk rajta. A szolgabíró otthon is sokáig mesélte a társaságokban, mint valami kedves csemegét.

Vagy két hét múlva jött a hír, hogy a glogovaiak egy fiatal káplánt kaptak papnak. Valami Bélyi Jánost. A szolgabíró, jól emlékszem, ezt mondta rá:

– Legalább a mester nem lesz már egyedül nyaranta.

### Szójegyzék

- **anyós**: a férj vagy a feleség anyja; itt: szigorú, nem gondoskodó, mint egy rossz anyós.
- **árvalányhaj**: fehér, hosszú szálú fű a száraz mezőkön.
- **hagyaték**: amit a halott hátrahagy.
- **szolgabíró**: a járás vezető tisztviselője.
- **reverenda**: hosszú, fekete papi ruha.
- **harangláb**: fából készült állvány, amelyen a harang lóg, ha nincs torony.
- **varkocsos**: hosszú, befont hajú (régen a férfiak is így hordták).
- **mester**: itt: a falusi iskola tanítója.
- **amice, domine fráter**: latin megszólítások: „barátom”, „uram, testvér”.
- **tót**: régi szó: szlovák.
- **kérem alássan**: nagyon udvarias, alázatos megszólítás: „kérem szépen”.

## Az új pap Glogován

Az új tisztelendő úr beköltözött. A glogovaiak egyetlen kopott szekéren hozták haza a papjukat. A szekér elé két kajla szarvú tehénkét fogtak be. Útközben az egyházfi, Szlávik Péter, meg is fejte őket egy köcsögbe. A tejjel megkínálta a fiatal papot.

– Nagyon kitűnő ez a tej – mondta –, kivált a Bimbó teje. Az olyan finom, mintha almázia volna.

Az új pap holmija kevés volt. Egy festetlen deszkaláda volt az egész, egy csomag ágynemű, meg két bot és néhány pipaszár, madzaggal összekötve.

Útközben, a falvakon át, mindenütt kötekedtek a glogovaiakkal:

– Hát nem tudtak kendtek jobb fogatot összeállítani a papjuknak?

Mit tagadjuk, a glogovaiak szégyellték a dolgot. Ezért inkább a fiatal pap kárára tréfálkoztak:

– Ej, no! Elég jó az. Ezt a kis holmit egy üszőborjú is elhúzná.

Tisztelendő Bélyi János nem hozott sok kincset Glogovára. De ott sem talált mást, csak a düledező parókiát. Az előző pap rokonai minden holmit elvittek. Csak egy kutyát hagytak ott, a néhai plébános kedvencét. Ez a kutya alakra és szőrre olyan volt, mint a többi. De szerencsétlen természete miatt most egészen különös, népszerűtlen helyzetbe került. Nagyon falánk volt, ezért délben sorra járta a házakat, és bekukucskált a konyhákba. A megboldogult gazdájának ugyanis az volt a szokása, hogy minden napra más gazdához hívatta meg magát ebédre. És a kutyáját is mindig magával vitte.

A kutyát Visztulának hívták. (Kár volt ilyen messzire menni egy folyó nevéért, amikor itt, a falu határán keresztül folyik a csillogó Bjela Voda.) Visztula keservesen kezdte megtanulni, hogy a pappal együtt ketten többet értek. Pedig régen, kutyafilozófiával, azt hitte, hogy a tisztelendő úr eszi meg előle az ennivalót. Igen ám, de a pap adta neki a tekintélyt és a befolyást! Most már kikergették Visztulát a konyhákból, mielőtt bármihez hozzákezdhetett volna. Sőt, néha még el is verték.

Egyszóval nagyon nyomorult, sovány állapotban volt, amikor megérkezett az új pap. Az egyházfi éppen megmutatta a papnak az új otthonát: a négy csupasz falat, a labodával benőtt kertet, az üres istállót és az ólakat.

A szegény fiatal pap elmosolyodott.

– És ez mind az enyém?

– Mind, mind, amit itt lát. Még ez a kutya is – mondta Szlávik Péter tréfásan.

– Miféle kutya ez?

– Ez bizony a megboldogult tisztelendő úr hagyatéka. Ő utána maradt. Már agyon is akartuk ütni a szegény haszontalan párát. De senki sem meri, mert azt mondják, hátha az égből nézi az öreg tisztelendő úr, és kísérteni jön miatta.

A kutya szelíden, szomorúan, szinte könyörgő szemmel nézett az új papra. Lehet, hogy a reverenda látása tette ilyen szomorúvá.

– Megtartom magamnak – mondta a fiatal pap. Lehajolt, és megveregette a sovány állat hátát. – Legalább lesz valami élő teremtmény a közelemben.

– Hát az bizony jó lesz – tréfálkozott az egyházfi. (Mert a parasztnak nagy élvezet a pappal évődni.) – Valahol el kell kezdeni. Lehetne úgy is, hogy előbb azt szerzi meg, amit őrizni kell, és csak azután az őrzőt. De így is jó, tisztelendő úr.

A pap mosolygott. Olyan kedvesen tudott mosolyogni, mint egy lány. Ő maga is belátta, hogy az öreg Visztulának nem lesz sok dolga. A kutyák között igazi magánember lesz, akinek nincs munkája.

Közben egyre többen gyűltek össze az udvaron. Menyecskék is jöttek, akik messziről nézték, és azt mondták: „Istenem, milyen fiatal, és már pap!” A férfiak egészen közel mentek hozzá, és kezet fogtak vele:

– Isten hozta! Itt jó dolga lesz.

Egy öreg anyóka közbekiáltott:

– Holtig itt lehet nálunk!

Az idősebb asszonyok közül az egyik ezt mondta:

– Csinos egy ember. Derék anya volt, aki szülte.

Egyszóval az új pap mindenkinek tetszett. Kedvesen, szépen beszélgetett egy kicsit az idősebb emberekkel. Aztán azt mondta, hogy fáradt, és átment a tanítóhoz. Addig a tanítónál lakott, amíg valamennyire rendbe nem hozza a parókiát, és amíg meg nem jön a jövedelme.

A tanítóhoz már csak a falu fontosabb emberei kísérték el, akik értettek az egyházi dolgokhoz. Ott volt Szlávik Péter, Gongoly Mihály, a glogovai nábob, és a molnár, Klincsok György.

Tőlük kérdezett meg mindent alaposabban a földi dolgokról. Mindent felírt a jegyzetfüzetébe, hogy egy kicsit számolni tudjon.

– Hány lélek van a faluban?

– Nem sok híja van az ötszáznak.

– Mit fizetnek ezek a papnak?

A derék férfiak hűségesen elsorolták, mennyi a párbér, mennyi fa jár, hány véka rozs, és mennyi a „zlevka”1).

A fiatal pap egyre szomorúbb lett…

– Bizony kevés – mondta lehangoltan.

– Hát mennyi a stóla?

– No, az bizony elég nagy – felelte Klincsok György, aki mindenhez értett. – A temetésnél a halottól függ. Az esküvő díja olyan, amilyen a pár, amelyet összeadnak, mert ilyenkor gavallér az ember. A keresztlevélért pedig egy pengő forint jár… Az már valami.

– És hány esküvő van egy évben?

– Hja, az a krumpli mennyiségétől függ. Sok krumpli, sok lakodalom. A termés dönt. De négy-öt azért mégis akad.

– No, az kevés. Hát halálesetből mennyi van?

– Hja, az a krumpli minőségétől függ. Ha rossz, beteges krumpli terem, sok a halál. Ha jó a krumpli, nem hal meg senki. Ilyenkor senki sem olyan bolond, hogy meghaljon. Nem mondom, egy-két embert azért minden évben agyonüt egy kivágott fa az erdőben. Vagy szerencsétlenség történik: valaki a szekerével együtt felborul egy árokba, és szörnyethal. A jobb években azonban nyolc halálesetet is számolhat.

– Csakhogy az nem mind a papé! – mondta a glogovai nábob. Közben büszkén megigazította a hátul fésűvel összefogott copfját.

– Hogyhogy? – kérdezte a pap meglepődve.

– A lakosság egy része sohasem kerül a temetőbe. Télen megeszik a farkasok, és senki sem jelenti be a parókián.

– A másik része pedig nyáron, más vidékeken hal meg – tette hozzá Klincsok György. – Róluk csak egy firkált papír jön a bíróhoz.

– No, ez bizony rossz kilátás. De hát a parókia földjei? Mennyi földje van a parókiának?

Erre aztán egyszerre akart beszélni mind a három. Klincsok György hátrahúzta Szlávik Pétert, és maga állt oda az Isten szolgája elé.

– Föld? Hogy mennyi föld van? Amennyit csak parancsol. Ha száz hold kell…

– Mit, száz hold! Ötszáz hold! – kiáltotta lelkesen Klincsok. – Földet csak nem sajnálunk a papunktól!

A pap arcán valami öröm kezdett derengeni. De ezt a gonosz lelkű Szlávik nem tűrhette sokáig.

– Mert tetszik tudni, úgy van az, hogy a glogovai földeket még ma sem osztották fel rendesen. Rendes telekkönyv nincsen. Volt valami összeírás a földekről, de 1823-ban leégett a község ládája, és vele együtt az összeírás is. Ezért mindenkinek annyi földje van, amennyit meg tud művelni az állataival és a két kezével. Mindenki szántja a magáét. Ha az évek alatt a földje elromlik, árkos lesz és összerepedezik, akkor keres magának másik szántóföldet. A földek fele mindig gazdátlanul áll. Persze a rosszabbik fele, amellyel nem érdemes bajlódni.

– Értem – sóhajtott fel a pap. – Ebben a felében van a parókia földje.

Ezek bizony sovány kilátások voltak a jövőre. De lassanként mégis megnyugodott. Ha aggodalmak gyötörték, mindig elmosta őket egy imádsággal. Az imádság volt a birtoka, és ennek a földje mindig termett. Minden percben learathatott rajta mindent, amire szüksége volt: türelmet, reményt, vigasztalást, elégedettséget. Lassan hozzáfogott, hogy rendbe hozza a lakását, hogy végre egyszer a maga ura lehessen. Csak egy káplán tudja, mit jelent ez. Szerencsére a szomszéd faluban, Kopanyicán felfedezett egy iskolatársat. Urszinyi Tamás volt az, egy nagy, erős ember. Nyersen és egyenesen beszélt, de jó szíve volt. Urszinyi egy kis kölcsönnel segített neki.

– Glogova kutya fészek – mondta Urszinyi. – Hja, ez bizony nem a nyitrai püspökség, de ki tehet róla? Sovány nyáj, sovány pásztor. Ki kell bírni. Dániel még rosszabb helyen volt, az oroszlánok között. Ezek végül is csak birkák.

– Akiken nincs gyapjú – jegyezte meg nevetve a tisztelendő.

– Még az is van rajtuk, de neked nincs hozzá ollód.

A kölcsön kapott pénzből néhány nap alatt bebútorozta a házat. Egy szép őszi délutánon végre beköltözött a saját parókiájára. Micsoda boldogság volt a saját házában járni-kelni és pakolgatni! És milyen édesen aludt a saját ágyában, azokon a párnákon, amelyeknek a tollát még az édesanyja fosztotta! Sokáig gondolkodott, ábrándozott ezen. Lefekvés előtt megszámolta a gerendákat, hogy ne felejtse el, miről fog álmodni.

Nem is felejtette el. Nagyon szépet álmodott. A szülőfaluja rétjein kergette a pillangókat. Madárfészket keresett, és vizet öntött az ürgék lyukába, hogy kicsalja őket. Vidám lány- és fiúpajtások voltak vele. Össze is vesztek Szabó Palival. Jól el is verte volna a Palit, már emelte is a vesszőjét. Ekkor valaki kívülről megzörgette az ablakot.

A pap felriadt, összerezzent, és dörzsölni kezdte a szemét, hogy elűzze az édes álmot. Már reggel volt, besütött a nap.

– Mi az? – kiáltotta.

– Nyisd ki az ajtót, Jankó!

Jankó! Ki szólítja őt Jankónak, tegezve, magyarul? Mintha valamelyik pajtása volna, akiktől az előbb vált el az álomban.

Hirtelen kiugrott az ágyból, és az ablakhoz szaladt:

– Ki van odakint? Ki szólít?

– Én volnék, Billeghi Máté uram, otthonról. Gyere ki, Jánoskám, azaz hogy tessék egy kicsit kijönni, tisztelendő úr! Hoztam valamit.

A pap sietve kapkodta magára a ruháit. A szíve lázasan dobogott. Gyengéd lelke talán már megérezte a rossz hír első szelét. Belülről kinyitotta a pitvar ajtaját, és kilépett az eresz alá:

– Itt vagyok, Billeghi Máté uram. Mit hozott kegyelmed?

De Billeghi uram már nem állt ott. Kint volt az úton, a zsákokkal megrakott szekere mellett, és egy kosarat oldozott le. A kosárban a kis Veronka ült és a liba. A lovak, a Sármány és a Fecske, fáradtan lógatták le a fejüket. A Sármány szeretett volna egy kicsit lefeküdni. Próbálta is, de a kocsirúd miatt nem tudott. Amikor félig oldalra dőlt, érezte, hogy a hám kötelei a bőrébe vágnak. És a lóbecsület nem engedte meg, hogy kényelembe helyezze magát, amíg a hám rajta van. Nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy a felszerszámozott ló lefeküdjön. A lóban nagy a kötelességtudat.

Billeghi Máté most megfordult, és meglátta a papot a küszöbön.

– Hopp, Jankó! Jaj, de megnőttél! Ejnye, de nyurga legény lettél! De elcsodálkozna az anyád, ha élne. Az ördög vigye el ezt a kötelet, jó erős csomót kötöttem rá.

A pap tett egy-két lépést előre, a szekér felé, ahol Billeghi uram még mindig a kosarat próbálta leoldozni. A szó, hogy „ha anyád élne”, hirtelen úgy esett a homlokára, mint egy éles kő. A feje zúgni kezdett, a lába nem akart engedelmeskedni.

– Anyámról beszél kegyelmed? – dadogta sápadtan. – Anyám meghalt?

– Letette szegény lélek a kanalat. De itt van… – Elővette a zsebéből a fanyelű bicskáját, és elvágta vele a kötelet. – …itt van a húgocskád. Vagyis, uram bocsáss, olyan rövid az eszem, mint a csirkének! Mindig elfelejtem, hogy a tisztelendő úrral beszélek… Elhoztam a tisztelendő úrnak a húgocskáját. Hová tegyem le?

Ezzel leemelte a kosarat. Benne a gyermek szép csendesen, nyugodtan aludt a liba mellett. A liba úgy vigyázott rá, mintha a dajkája lenne. Mindig mozgó nyakával jobbról is, balról is elkergette mellőle a legyeket. A legyek ugyanis szívesen szálltak a kislány piros szájára, mint a mézre.

Az őszi nap fáradt fénye beragyogta a kosarat és az alvó gyermeket. Máté gazda kérdőn nézett a papra víz színű szemével. Várta, hogy a pap mondjon valamit.

– Meghalt? – kérdezte a pap nagy sokára. – Az lehetetlen. Nem éreztem meg.

A homlokához kapott, és fájdalmasan felkiáltott:

– Senki, senki sem értesített! Ott se lehettem a temetésen!

– Magam sem voltam ott – mondta Billeghi uram. Talán azzal akarta vigasztalni, hogy ő sem volt ott. Aztán jó szándékkal hozzátette: – Isten őfelsége magához vette, a trónusához hívta. Egyikünket sem hagyja itt. Ej, ni, ezek a csúnya békák! Hogy ráléptem az egyikre!

A paplak udvarát labodával és maszlaggal nőtte be a gaz. Ott vidáman ugráltak és cuppogtak a békák. A templom lyukacsos, nedves alapjából jártak ki ide napozni.

– Hová tegyem le a gyereket? – ismételte Billeghi uram. De mivel nem kapott választ, szép óvatosan letette a kosarat az eszterhaj alá.

A papot mintha fejbe sújtották volna. Érzéketlenül, zsibbadt lélekkel állt ott, és a földet nézte. Úgy érezte, mintha szaladna a föld a házakkal, a lécből készült kerítésekkel, Billeghi Mátéval és a kosárral együtt. Csak ő állna, egyre csak állna rajta, és nem tudna mozdulni se ide, se oda. A háttérben az Ukrica-erdő fenyői zúgtak. Mintha a zúgásba valami csodálatos, szívszorító hang szövődne bele, amely az édesanyja hangjához hasonlít. Reszketett és figyelt. Próbálta ezeket a hangokat külön hallani. Néha már majdnem felismert egyet-egyet. De akkor egy idegen zúgás kettévágta, és elnyelte. Pedig csitt, csitt! Ni, most is az anyja hangja szólt ki az erdőből: „Neveld a gyermeket, Jankó, Jankó!”

Amíg azonban János pap a túlvilági hangokat figyelte, Billeghi Máté uram megsértődött, hogy a pap nem szól. Legalább egy barátgarast megérdemelne, ha mást nem. (Arrafelé a „köszönöm” szót hívják barátgarasnak.)

– Ha így van, hát így van – mondta kelletlenül, és megsuhintotta az ostorát. – Az Isten áldja meg, tisztelendő úr! Gyí, Sármány!

János pap még mindig nem válaszolt. Nagy fájdalmában észre sem vette, mi történik körülötte. A lovak már el is indultak. Billeghi uram gyalog ment mellettük, mert az út felfelé vezetett a dombra. Lassan, haragosan morgott magában. Azt mondta, hogy ez sem valami különös dolog a világon: ha a kis csirkéből páva lesz, nem emlékszik már arra, hogy csirke volt. A domb tetején még egyszer visszanézett. Meglátta, hogy a kántor fia még mindig mozdulatlanul áll. Mintha nyugtát akarna magának arról, hogy elvégezte a kötelességét, odakiáltott neki:

– Aztán átadtam ám, amit át kellett adni!

A pap a kiáltásra magához tért, és megrázkódott. Lelke visszatért a szomorú bolyongásból. Mert messzire bolyongott az anyja után. Először az anyját kereste fel. Még egyszer vele töltötte azt az időt, amelyet régen már vele töltött. Aztán képzeletben vele töltötte azt az időt is, amelytől a távolság megfosztotta. Ott volt a haldokló ágyánál, térdelt és imádkozott. Az anyja akkor gondolt valamire, és mondani akart valamit. Az utolsó sóhaját átvette a levegő, odaadta a szélnek, és a szél az erdővel kikiáltatta: „Neveld a gyermeket, Jankó!”

A gyermeknek nem kell otthon lennie ahhoz, hogy megtudja a haldokló szülő utolsó akaratát, vágyát. Nem kell azt papírra írni. Nem baj, ha a távíródrót nem viszi el. Vannak erre jobb erők, nagyobb erők.

János első gondolata az volt, hogy Billeghi uram után fut. Meg akarta kérni, hogy álljon meg, és mondjon el mindent, amit az anyjáról tud: hogyan élt az utolsó két évében, hogyan halt meg, hogyan temették el. Mindent, mindent. De a halápi szekér már messze járt. És ebben a percben meglátta a kosarat. Az lekötötte a figyelmét.

A kosárban a kis húgocskája aludt. A fiatal pap még nem is ismerte, sohasem látta a gyermeket. Utoljára az apja temetésén volt otthon. Akkor az anyja szekeret küldött érte. Most senki sem értesítette. A kis Veronka akkor még nem volt a világon. János csak az édesanyja leveleiből tudta, hogy van egy húga. És ezek a levelek is olyan szégyenlősek, olyan szűkszavúak voltak.

János odalépett a kosárhoz, és megnézte a pufók, kedves kis arcot. „Van benne valami a mamából” – gondolta. Ahogy nézte, egyre csak nézte, ez az arc nőni és változni kezdett. És a remegő szeme előtt egyszer csak vonásról vonásra megjelent az anyja arca. Szent Isten, milyen csoda ez, milyen látomás! Csak fél percig tartott az egész. Aztán újra a kicsi gyermek volt. Ó, bárcsak kinyitná a szemecskéjét! János nagyon szerette volna, ha kinyitja. De nem nyitotta ki. Csak a hosszú pillái látszottak ki a két kis résből, mint a fekete selyemrojtok.

„És most nekem kell ezt felnevelnem?” – gondolkodott János, és végtelen melegség járta át a szívét. „És fel is fogom nevelni. De miből? Istenem, miből? Hiszen magamnak sincs mit ennem. Mihez kezdjek, mihez?”

Eddig is, ha elfogta a csüggedés és a tanácstalanság, az imádságra gondolt. Most is ezt tette: átment a templomba imádkozni. Az Isten háza éppen nyitva volt, mert két öreg anyóka meszelte belül a falakat.

János pap nem ment az oltárhoz, mert éppen ott dolgozott a két anyóka. Hanem mindjárt az ajtó mellett, a szenteltvíztartónál, Jézus fából és bádogból készült alakja állt. Előtte térdelt le.

### Szójegyzék

- **egyházfi**: a templom gondozója, a pap segítője.
- **almázia**: régi, édes, drága bor.
- **parókia, paplak**: a pap háza.
- **nábob**: nagyon gazdag ember.
- **párbér, stóla**: amit a falu a papnak fizet; a stóla a keresztelőért, esküvőért, temetésért járó díj.
- **véka, hold**: régi mértékek: a véka gabonamérték, a hold földterület.
- **letette a kanalat**: meghalt.
- **barátgaras**: tréfás szó: a „köszönöm”, mintha pénz lenne.
- **eszterhaj, eresz**: a tető alsó, kiálló része a ház fala felett.
- **kegyelmed, kend**: régi, udvarias megszólítás a parasztok között.
- **laboda, maszlag**: gyomnövények, amelyek elhagyott udvarokon nőnek.

## Az esernyő és Szent Péter

Igen, a pap Jézus elé térdelt le. Jézushoz fordult – a mi Urunkhoz, Jézushoz.

Milyen szerencse az emberiségnek ez a Jézus, ez az Isten, aki ember volt! Az Istenről nem tudom, milyen. Jézusról tudom. Jézus az ismerősöm, és mindenkinek az ismerőse. Tudom, mit csinált, tudom, hogyan gondolkodott, még az arcát is ismerem. Nem az nyugtatja meg a lelkemet, hogy ő az én Uram. Hanem az, hogy az ismerősöm.

Kétezer évvel ezelőtt élt ezen a földön egy ismerősöm. Milyen gondolat ez, amely összeköti a világot! Az akkori emberekből és az utánuk jövőkből is por lett. A porból fű lett, a fűből Isten tudja, mi lett. De ő, az én ismerősöm, mindig élt, mindig volt, és mindig lesz.

Néha messzire utazom, idegen országokba, idegen népek közé. Ott mások az arcok, mások az állatok, mások a füvek, más az ég is, minden más. Kietlen, borzasztó elhagyatottságomban és magányomban már azt kell hinnem, hogy nem is ezen a világon vagyok. És akkor egyszer csak, valamelyik település szélén, elém bukkan egy kereszt. Rajta egy sebektől vérző bádogember, az én ismerősöm.

Ó, itt van ő! Még itt is itt van! És én már nem vagyok egyedül, nem vagyok elhagyatva. Akkor én is letérdelek előtte. És elmondom neki, mi nyomja a szívemet, éppen úgy, mint most ez a pap.

– Segíts meg engem, Uram Jézus! – ezeket a gondolatokat mondta el neki János pap. – Anyám meghalt. A kis húgomat elhozták, nekem kell őt felnevelnem. Szegény vagyok, ügyetlen vagyok. Sohasem tudtam, mit kell csinálni egy gyermekkel. Ó, adj nekem egy mentő gondolatot, Jézus! Dobd le a kifogyhatatlan bőségszarudból, amire szükségem van, hogy etethessem és gondozhassam őt. Tégy velem csodát, Uram Jézus!

A bádogra festett Isten Fia mintha hallgatta volna az imádság szavait. Az ablakokon és a falakon át rávetődtek az árnyékok és a fénysávok, és remegtek rajta. Mintha az arca beszélne, mintha mosolyogna sok szenvedése közben, és bólintana a fejével:

– Jól van, jól van. Mindent tudok. Majd közbeavatkozom.

Sokáig imádkozott így, elmerülve. Újra meg újra elkezdte. Észre sem vette, hogy közben, ahogy ősszel gyakran megtörténik, a fullasztó, szinte természetellenes meleg után hirtelen beborult az ég. Fekete felhő jött, és vihar támadt. Amikor kilépett a templom ajtaján, óriási zápor zuhogott. A falu mögötti hegyekről vadul rohantak le a vízzel megtelt patakok. A jószágok bőgve szaladgáltak az utcákon.

Jánost elfogta a rémület.

– A gyermeket ott hagytam az eszterhaj alatt. Jaj, annak vége van!

Mint egy őrült, úgy rohant a háza felé. És nagyon elcsodálkozott azon, amit ott látott.

A kosár még mindig ott állt. A gyermek a kosárban ült, a liba pedig az udvaron szaladgált. Az eső egyre csak zuhogott, az eszterhaj alá is. Ott is patakokban folyt az esővíz. De a gyermek száraz maradt, és semmi baja nem lett. Egy hatalmas, fakó, piros szövetű esernyő volt ugyanis a kosár fölé borítva. Az esernyőn már folt hátán folt volt. Az alján körbefutott egy apró virágos csík, a régi idők divatja szerint, de már alig lehetett felismerni.

A fiatal pap hálásan nézett fel az égre. Kikapta a gyermeket a kosárból, összecsókolta, és az esernyő alatt bevitte a szegényes szobákba.

A gyermek most kinyitotta a szemét. Kék szeme volt, és csodálkozva nézett a papra.

– No, ez nagy szerencse – mormogta a pap –, hogy ez a gyermek nem ázott át. Úgy megfázhatott volna, hogy bele is hal. Hiszen száraz ruhácskát sem tudnék adni rá.

De honnan került föléje ez az esernyő? Érthetetlen! Glogován senkinek sincs esernyője.

A szomszéd házaknál a parasztok barázdákat ástak az udvaron, hogy azokon lefolyjon a víz. A tisztelendő úr sorra megkérdezte őket:

– Nem látták, hogy volt valaki a gyermek mellett?

A gyermeket látták, de arról nem tudtak, hogy valaki mellette járt volna.

Az öreg Adamecz Mátyásné a mezőről menekült haza, lepedővel a fején. Ő azt látta, hogy éppen akkor valami vörös és gömbölyű ereszkedett le az égből. Változzon mindjárt kővé (ezt már Adameczné mondja), ha nem úgy van, hogy maga a Szűz Mária eresztette le azt a holmit, hogy megvédje az árvát.

Ostoba fecsegés az Adamecznéé! Adameczné szeret egy kicsit inni, nem csoda, hogy többet lát, mint kellene. Nemrég, a nyáron is, Péter-Pál éjszakáján, megnyílt előtte a menny. Hallotta énekelni az angyalok seregét, és látta is őket. Körmenetben vonultak Isten őszentfelsége elé, aki egy drágakőből készült trónon ült. A körmenetben ott ment az unokája is, Plachta Jankó, aki három éve halt meg. Vászongatyácska és piros mellényke volt rajta, amelyet annak idején maga Adameczné varrt. Látott még néhány glogovait is azok közül, akik az utóbbi tíz évben haltak meg. Ott lépkedtek a mennyei ének mellett, lassan és ünnepélyesen, pontosan azokban a ruhákban, amelyekben eltemették őket.

Képzelhetik, mennyire keresett lett a szent özvegy Péter-Pál napja után, amikor a látomás híre elterjedt! Sorban jöttek hozzá azok, akiknek halott szerettei a föld alatt nyugszanak. Nem látta-e őket fent az égben? „Hát az én lányomat? Hát az én apuskámat? Hát az én szegény uramat?”

Hittek neki, mert van ebben valami ésszerű. Adameczné ugyanis bizonyára többet lát a mennyei dolgokból, mint más anyák gyereke. Mert az Istenben boldogult apjával, Flinta Andrással, aki nagy tolvaj hírében állt, igazi csoda történt. Most nyolc éve a glogovai temetőből levágtak egy darabot, hogy országutat építsenek. Ekkor felásták az öreg sírját is, hogy új sírba tegyék át. Megnézték az öreget, és csodálkozva látták, hogy a sírban szakálla nőtt. Pedig amikor meghalt, Gundros Tamás, a tehénpásztor, szép tisztára megborotválta. Öt tanú bizonyítja ezt.

Hát az, hogy az öreg Flinta most a mennyben van, olyan biztos, mint hogy kétszer kettő négy. És ha ott van, olyan ravasz csaló lévén, bizony néha nyitva hagyja az ajtót, hogy az ő Agnisa lánya egy kicsit bekukkanthasson…

Igaz viszont, hogy Kvapka Pál, a harangozó, mást állít. Kvapka Pál azt mondja, hogy amikor kitört a vihar, harangozott a felhők ellen. Egy kicsit hátrafordult, és látott egy vén, zsidóforma alakot, amint az úton a parókia felé cammogott. Annak a kezében volt az a piros, óriás vászontányér, amelyet a tisztelendő úr a kosáron talált. Kvapka persze nem sokat figyelt a dologra, mert álmos is volt, és a szél is a port verte az arcába. Csak homályosan emlékszik. De amire emlékszik, arra meg is merne esküdni. (Pedig Kvapka Pál szavahihető ember.)

Ezt a zsidóforma alakot mások is látták. Öreg volt, hosszú ősz haja volt, és görnyedt háta. A kezében egy bot volt, amelynek a fogantyúja úgy kunkorodott, mint a malac farka. A Pribilék kútjánál a szél lekapta a kalapját a fejéről. Ekkor a feje búbján akkora fehér kopasz foltot lehetett látni, mint egy kantárkarika.

– Akármi legyek – mondta az egyházfi (ő látta így, kalap nélkül) –, ha nem úgy nézett ki, mint Szent Péter a templomi képeken. Pontosan olyan volt, csak a kulcsok hiányoztak a kezéből.

A Pribilék kútjától egyenesen átvágott Stropov István lucernásán. Oda beszabadult Krátkiék kajla tehene, és fel akarta öklelni az öreg zsidót. Erre az megütötte a botjával. Azóta a tehén (kérdezzék csak meg kendtek a Krátki családot) naponta tizennégy itce tejet ad. Azelőtt örülni kellett, ha négyet adott.

A falu legvégén megszólította a molnár szolgálóját, és megkérdezte tőle, merre vezet az út Lehotára. Erzsi, a lány, megmondta neki. Erre az öreg elindult a kitaposott gyalogúton fel a hegyre. Erzsinek most utólag úgy rémlik, hogy amint ment, talán fénykarika is volt a feje körül…

Hát persze, hogy Szent Péter volt! Miért ne lett volna? Hiszen eleget járt-kelt, eleget vándorolt itt régen Krisztus Urunkkal. Annyi történet maradt arról, amit itt csináltak, hogy még a századik nemzedék is meséli. És ami egyszer nem volt lehetetlen, másodszor is megtörténhet. Fülről fülre szállt a csodás hír a faluban: az Úr egy vászonsátrat küldött le a pap kis húgocskájának a nagy felhőszakadás órájában, hogy meg ne ázzon. Az árvák és a gyámoltalanok védelmezője magát az öreg Szent Pétert szalasztotta le.

Bezzeg jó dolga lett erre a gyermeknek! Rögtön divatba jött. A falu öregasszonyai nekiláttak, hogy gyorsan kalácsot dagasszanak, tejbekását főzzenek, mákos patkót süssenek, és elvigyék a kis jövevénynek. A tisztelendő úr alig győzte nyitogatni az ajtót. Egész nap hordták a sok finomabbnál finomabb ételt hófehér kendőkkel letakart tálakban. János pap csak ámult-bámult, ahogy egyre jöttek.

– Jaj, lelkem, tisztelendő úr, hoztam egy kis nyalánkságot. Azt hallottuk, hogy megjött a kis húga. Hát gondoltam, jólesik neki egy-két ízes falat. Lehetne jobb is, de amit a szegény ember tud adni. A szívünk kitűnő, lelkem, tisztelendő úr, de a lisztünk bizony nem a legfinomabb. Az a zsivány molnár egy kicsit megégette, legalább azt a részét, amelyet el nem lopott belőle, a pokolra való! Szabad a kis angyalkát megnézni? Jaj, azt mondják, valami csodaszép kis jószág.

A tisztelendő úr persze megengedte, hogy sorban odajárulhassanak a pici Veronkához. Simogatták, becézgették, csókolgatták. Némelyik még a lábacskáját is megcsókolta.

A pap gyakran elfordult, hogy a hívei ne lássák a könnyeit, amelyek a meghatottságtól kicsordultak a szeméből. Közben a lelkiismerete is gyötörte, és szemrehányást tett magának:

– Mennyire félreismertem ezeket az embereket! A kerek világon nincsen jobb nép, mint a glogovai. És hogy szeretnek! Csodálatos, mennyire szeretnek!

Késő délután, uzsonna táján, Adameczné is előjött. Pedig ő eddig nem sokra becsülte az új tisztelendőt. Mivel az apjának halála után kinőtt a szakálla, ő egy kicsit a szentek közé keveredett. Ezért úgy gondolta, joga van beleszólni az egyház dolgaiba.

– Tisztelendő atyuska – mondta –, a gyermek mellé kellene valami gondviselőné.

– Hát az bizony kellene – mondta a pap elgondolkodva –, de szegény az egyház.

– Szegény az ördög – csattant fel Adameczné –, mert nincs lelke. Nekünk pedig van lelkünk. Végül is a tisztelendő úr nem tudja a kislányt se felöltöztetni, se megmosdatni, se a haját befonni. Aztán napközben is enni kér. A kántornál nem lehet étkezni egy gyerekkel. Itthon kell főzetni, szent atyuskám. Ezt én mondom, az öreg Adameczné. A harangozó jó arra, hogy takarítson, de mit értene az a mamlasz egy gyerekhez?

– Igaz, igaz, de honnan vegyek…

– Honnan vegyen? Hát nem vagyok én itt? Engem az Isten is papszakácsnénak teremtett, mert énrám már senki sem gyanakszik.

– Igen, igen – habozott a pap –, de miből fizessem?

Adameczné két tenyerével két oldalról a csípőjére csapott.

– Hagyja ezt kettőnkre, édes lelkem: énrám meg az Istenre. Majd ő megfizeti nekem az atyuska helyett. Még ma este beállok a szolgálatba, és elhozom magammal az edényeimet is.

A pap egyre jobban csodálkozott. Hát még Urszinyi! Estefelé átjött látogatóba, és a pap elmesélte neki a mai nap történetét. Amikor Adameczné ajánlatához ért, Urszinyi összecsapta a kezét:

– Az Adameczné? Az az öreg boszorkány? Fizetés nélkül? Hogy majd az Isten fizet neki érte? No, János, ilyen csoda még sohasem történt, hogy egy glogovai ember az Istent fogadja el kezesnek, aki helyette fizet! Te tényleg megbabonáztad ezeket az embereket.

A pap csak csendesen mosolygott, és mély áhítat remegett a lelkében. Ő is érezte, hogy csoda történt. Hiszen minden olyan rendkívüli, olyan érthetetlen. De sejtette, honnan jönnek a változások. Az imádság, amelyet a hideg templomi kövön térdelve Jézushoz mondott, meghallgatásra talált odafent. Jézus elvette a glogovaiak önző lelkét, és mindegyiküknek a sajátjából küldött egy darabot. Jézus lehelete érződik az emberek arcán és viselkedésén… Valóban csoda történt!

Az esernyőről szóló híreket részben nem hallotta, részben mosolygott rajtuk. Igaz, hogy nem értette, hogyan került oda az esernyő. Egy percig csodálkozott rajta, de aztán nem törődött vele. Odatámasztotta egy sarokba, hátha jelentkezik érte a gazdája. Pedig egészében véve nem ér öt garast sem.

Ennek a napnak az eseményei azonban még nem értek véget. Este villámgyorsan elterjedt a hír, hogy Gongoly Mihályné, a glogovai nábob felesége, belefulladt a Bjela Vodába. A folyó a felhőszakadástól átkozottul megáradt. A szerencsétlen asszony át akart menni a pallón, hogy visszahozza a libáit, amelyek a túlsó parton rekedtek. A gúnárt és egy fekete bóbitásat már vissza is hozta a hóna alatt. De amikor újra átment a másik kettőért, valahogy megcsúszott a lába, és beleesett a tajtékozva rohanó folyóba. Uramfia, reggel még víz sem volt benne, egy kecske is egy hajtásra kiitta volna! Délre pedig őrült folyammá dagadt. És mivel senki sem volt a közelben, a szegény asszonyt örökre elnyelte. Egész délután keresték, hová lett. Tűvé tették érte a csűrt, a padlást és a pincét. Aztán este Lehota mellett a víz kivetette a holttestét.

Ott lehotai emberek bukkantak rá, és felismerték. Egyikük lóháton vágtatott ide, hogy megvigye a hírt Gongoly Mihálynak.

A rettenetes eset nagy izgalmat keltett a községben. Az emberek csoportokba gyűltek egy-egy ház előtt:

– Hja, az Isten a gazdagokkal is elbír!

Klincsok György a paphoz is bekopogott.

– Nagy temetése lesz holnapután.

A harangozó betért a kántorhoz, mert remélte, hogy a hírért kap egy kupica pálinkát:

– No, kántor uram – mondta –, most szedje össze az eszét. Kövér halott van. Szép versek fognak kelleni.

Harmadnap valóban megvolt a temetés. Régen volt már ilyen Glogován. Gongoly uram a lehotai papot is elhozatta, hogy két pap búcsúztassa a halottat. A koporsót Besztercéről hozták, útközben lovat váltva. A keresztet elvitték Kopanyicára, hogy az asztalos feketére fesse. Fehér betűkkel ráírta a megboldogult nevét és a napot, amikor vízbe fulladt. Rengeteg ember jött el. Hát még ha szép idő lett volna! De amikor a pap teljes papi díszruhában a ministránsokkal éppen elindult a halottas ház felé, egyszer csak megint nagy zápor kerekedett. Erre a pap visszaszalasztotta Kvapkát.

– Menjen kend gyorsan, és hozza el az esernyőt. A szekrény mellé van támasztva.

Kvapka Pál értetlenül bámult a tisztelendőre. Ő is tudta, mi az az esernyő.

– Ej, no – mondta türelmetlenül a pap –, azt a nagy, kerek vászonholmit gondolom, amit a kis húgom kosara fölött találtunk tegnapelőtt.

– Most már értem.

Hogy meg ne ázzon, a tisztelendő úr behúzódott Majgó Péterék eresze alá. Kis idő múlva a gyors lábú Kvapka meghozta az esernyőt. Őtisztelendősége, mindenki nagy csodálkozására, egyetlen kézmozdulattal szélesre, kerekre kinyitotta. Úgy nézett ki, mintha száz denevérszárnyat forrasztottak volna össze. Azután megfogta a nyelénél, a feje fölé emelte, és lassan, méltóságteljesen ment alatta. Nem ázott meg. Az esőcseppek haragosan cuppogtak és kopogtak a furcsa szerkezeten. De a tisztelendő testéhez nem fértek hozzá, és szép csendesen lefolytak róla.

A temetésen is mindenki az esernyőt bámulta. Erről suttogtak egymással az asszonyok és a férfiak:

– Ezt hozta Szent Péter!

Csak a kántor úr szép versei vonták el róla egy pillanatra a figyelmet. Itt-ott a gyülekezetben zokogás tört fel, amikor a kántor a legmeghatóbb búcsúszavakkal szólaltatta meg a halottat:

*Búcsúzom, búcsúzom felső, alsó szomszédomtól,*
*Lajkó Pál komámtól, Klincsok György sógortól.*

Lajkó Pál egész háza népe sírni kezdett. Klincsokné elragadtatva kiáltott fel:

– Istenem, hogy tudta ilyen szépen kigondolni!

Ez a felkiáltás nagy kedvet öntött a kántorba. Feljebb emelte a hangját, és még szebben, még meghatóbban szólította meg a halott nevében a többi ismerőst és rokont. Talán egyetlen szem sem maradt szárazon.

Gongolynét alig temették el. A falu öregasszonyai még ki sem beszélték magukat a temetési pompáról és Gongoly özvegységéről. És arról, hogy – uramfia, bocsásd meg nekik a fecsegést! – Gongoly már a temetésen is a Tyurek Anna szép arcát kereste a héjaszemével. Ebből még a vak is megjósolhatja, hogy Gongolyné híres „mentyék”-je2) nem sokáig marad gazda nélkül. Mondom, a sírásók még ki sem józanodtak a sok pálinkától, amelyet a halotti toron megittak, és már megint új sírt kellett ásni. Gongolyné után meghalt Srankó János is. Ő régen is sokat sündörgött Gongolyné körül, amikor az még csinos menyecske volt. Most pedig, mintha összebeszéltek volna, együtt mentek el. Az ember szinte várta ezt. Azt beszélték, hogy régen a mezőn Gongolyné néha eltűnt a rozsban. Aztán kis idő múlva valahonnan előbukkant Srankó is, és ő is eltűnt a rozsban. Ó, azok az istentelen rozsok! Olyan magasra nőnek, hogy minden bolondságot eltakarnak!

Most is egymás után tűnt el a két árnyék a végtelen semmibe… Srankót a temetés utáni reggelen holtan találták az ágyában. Úgy látszik, a halál „mennyköve”, a guta ütötte meg.

Srankó is jómódú ember volt, „mágnács”3). Háromszáz birkája legelt a határban, és sok földet szántott. Neki is fényes temetés járt. Srankóné nem is volt fösvény. Maga ment el a tanítóhoz és a paphoz, és megrendelte, hogy minden úgy legyen, ahogy Gongolyné temetésén volt. Kerüljön, amibe kerül, a Srankó család sem kisebb, mint Gongolyék.

Két pap legyen a temetésen, négy ministránsgyerek fekete szoknyácskában, és folyamatos harangozás. Meg a többi, meg a többi.

János pap elégedetten bólogatott.

– Meglesz, minden meglesz.

János pap krétával kiszámolta, mennyibe kerül.

– Úgy ám – mondta Srankóné –, de számolja hozzá, tisztelendő uram, *azt a pirosat is*. Hadd lássuk, azzal vajon mennyivel lesz drágább.

– Miféle pirosat?

– Hát amit Gongolyné temetésén a feje fölött tartott. Gyönyörű volt az.

A pap nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát.

– Hiszen az lehetetlen! Ó, ó!

Srankóné megsértődve felcsattant, és büszkén hátravetette a fejét.

– Miért volna lehetetlen? Az én pénzem is csak olyan, mint a Gongolyé. Hát nem úgy van?

– De, édes Srankóné, hiszen akkor esett az eső. Holnap pedig valószínűleg szép idő lesz.

Srankónét azonban nehéz volt meggyőzni. Ő maga jobban értett a vitatkozáshoz, mint a tisztelendő.

– Hogy akkor esett az eső? Hát annál inkább elhozhatja, lelkem, szent atyuskám, a pirosat, mert legalább nem ázik meg a drága jószág. Aztán meg is érdemli a szegény boldogult uram. Nem volt ő érdemtelenebb ember, mint a Gongolyné. Bíró volt az én uram, és az anyaszentegyháznak is adakozott. Most öt éve ő hozta Besztercebányáról azokat a tarka gyertyákat az oltárra. A nagy fehér oltárterítőt pedig az ő húga hímezte. Hát meg kell lennie a pirosnak.

– De csak nem tehetem magamat nevetségessé, hogy derült, napfényes időben esernyő alatt temessek! Hagyjon fel ezzel a bolondsággal, Srankóné!

Srankóné erre sírva fakadt. Mivel érdemelte ő meg ezt a szégyent? Hogy az Isten szolgája megtagadja tőle azt a tiszteletet, ami a halottnak jár, és ami az élőnek is jólesik? Mit fognak mondani a faluban? Azt fogják mondani: „Srankóné még tisztességes temetést sem adott az urának. Belökette a gödörbe, ahogy a koldusokat szokás.”

– Tegye meg, tegye meg, tisztelendő uram! – könyörgött. Közben a keszkenőjével törölgette nedves szemét. Ujjaival addig-addig morzsolgatta a keszkenő egyik csücskét, amíg kioldódott rajta a csomó. Ekkor kihullott belőle egy tízforintos bankjegy.

Srankóné felvette a földről, és finom szerénységgel a pap asztalára tette.

– Ezzel még megtoldom, csak legyen meg a teljes pompa, kérem alássan.

Erre a jelenetre a konyhából berontott Adameczné is, kötényben, főzőkanállal a kezében. Ő is hozzátette a maga kérését.

– Úgy, úgy, édes tisztelendő úr, a Srankó istenes ember volt. Nem igaz ám az a sok pletyka, amit róla beszélnek. De ha igaz volna is, akkor ez az igazság éppen a Gongolynét sújtaná, Isten nyugosztalja. Ha hát az egyiknél ott volt a szent esernyő, nyugodtan ott lehet a másiknál is. Vagy az Istenke már eddig is haragszik, és akkor mindegy, ha egy kicsit jobban haragszik. Vagy még nem haragszik, és akkor most sem fog megharagudni.

– Ugyan, ugyan, Adameczné, nem szégyelli magát ilyen ostobaságokat beszélni? Hagyjanak engem békén ezekkel a babonákkal! Az egész kívánságuk egyszerűen nevetséges.

De a két asszonyt sehogy sem lehetett lebeszélni. „Tudjuk mi, amit tudunk, minket a tisztelendő úr nem csap be.” Addig-addig könyörögtek és erőszakoskodtak, amíg végül a pap beleegyezett, hogy Srankó Jánost is az esernyő alatt temeti el. De hozzátette:

– Csak ha addig el nem viszi a gazdája. Mert az biztos, hogy valaki itt hagyta. És ha eljön érte, oda kell adnom.

Adameczné sokatmondóan kacsintott Srankónéra:

– No, emiatt nyugodtan alhatunk. Aki azt elhozta, csak minden ezer évben egyszer jár a mi bolygónkon.

Valóban, senki sem jelentkezett az esernyőért. Így másnap, bár száraz, szép délután volt, és egy csepp felhő sem látszott az égen, a fiatal tisztelendő úr mégis kinyitotta az esernyőt a koporsónál. Az esernyő alatt menve kísérte a megszentelt koporsót a temetőbe.

Négy erős férfi, Szlávik, Lajkó és a két nagy, erős Magát testvér vitte a vállán a Szent Mihály lovát, amelyen a koporsó feküdt. Isten akarata úgy rendelte, hogy a kovácsműhely táján az egyik Magát megbotlott egy kőben, és elesett. Erre megijedt Lajkó Pál, aki mögötte ballagott. Megrázkódott, és elvesztette a lélekjelenlétét. A Szent Mihály lova félrebillent, és a koporsó lezuhant a kövekre.

Nagyot reccsent, meghasadt, összetört. Egy percre megvillant a hímzett szemfedő, aztán a halott is láthatóvá vált. A nagy rázkódástól a halott magához tért a tetszhalálból. Mélyet lélegzett, megmozdult, és felsóhajtott:

– Istenem, hol vagyok?

Nagy volt erre az ámulat és a bámulat, az emberek mind csodálkoztak. A kovácstól gyorsan dunyhát és párnákat hoztak. Az udvaron állt egy kocsi, amelyet éppen vasaltak. Ágyat vetettek rajta, és feltették rá a halottat, akit Isten különös csodája támasztott fel. A gyászmenetből Istent dicsérő körmenet lett. Templomi énekeket énekelve kísérték haza a szegény Srankó Jánost. Ő már útközben annyira magához tért, hogy otthon mindjárt enni kért.

Hoztak neki egy köcsög tejet. Megrázta a fejét. Lajkó feléje nyújtotta a pálinkás butykost, amelyet a halotti torra töltöttek meg. Srankó elmosolyodott.

Ezzel a nevezetes eseménnyel kezdődik tulajdonképpen az esernyő legendája. Szállt, szállt a fenyőerdőkön és az égig érő sziklákon át, mindig messzebb és messzebb. Közben megnőtt, felfrissült, és újabb meg újabb részletekkel aranyozták be.

Ha a sziklán találtak egy mélyedést, az Szent Péter lábnyoma volt. Ha valahol a határban különös színű virág nyílt ki, oda Szent Péter botja ért. Minden, de minden azt hirdette, hogy Szent Péter nemrég Glogován járt. Mégiscsak nagy dolog ez, atyafiak!

Magát az esernyőt pedig a misztikum csodálatos fénye ragyogta be. A titokzatosság köde tulajdonképpen csak azt takarta, hogyan került az esernyő a kis Veronka kosara fölé. De ez elég volt. A babona keresi a ködöt, a köd vonzza a babonát. Ők ketten osztoztak meg a zsákmányon, a rozoga esernyőn.

A híre messzire elment, amerre csak a Bjela Voda folyik. Az egyszerű tót emberek a pásztortüzeknél vagy a fonókban azt mesélik, ami a képzeletüket lenyűgözi, ami megragadja a figyelmüket: a csodálatost, a rendkívülit. Úgy képzelik, hogy látják a népszerű Szent Pétert, a mennyország kapusát, amint elhozza az esernyőt, hogy a pap húgocskája meg ne ázzon. Vajon hogyan ereszkedett le az öreg az égből? Bizonyosan ráült egy felhőre. Az szépen lehozta, és letette valamelyik hegyre.

Aztán elmesélik az esernyő csodás erejét is: hogy a halott ember felkelt, amikor meglátta. Így száll a legenda egyre tovább és tovább. Magával sodorja a glogovai pap alakját és a kis húgáét. (Hej, milyen legény lesz az, aki egyszer majd feleségül veszi!) Ha meghal egy módos ember, még a tizedik faluba is elhívják János papot a temetésre, a papi díszruhával és a szent esernyővel együtt. Az esernyő ugyanis már ereklye lett. De nemcsak temetésre viszik. Súlyos, reménytelen betegekhez is hívják, néha kétnapi járásra, hogy meggyóntassa őket. Azzal a feltétellel hívják, hogy Szent Péter esernyőjét borítsa a beteg fölé, amíg az gyón. Lehetetlen, hogy ne használjon. Az ilyen beteg vagy meggyógyul, vagy ha nem gyógyul meg, legalább üdvözül.

A házasuló párok is, ha nagy parádét akarnak (és mindig akarnak), elzarándokolnak a glogovai parókiára. Otthon a saját papjuk összeesketi őket, de ráadásul ide is eljönnek. Itt az esernyő alatt még egyszer egymás kezébe teszik a kezüket. És ez aztán az igazi. Kvapka harangozó tartja a fejük fölé a szent vászongombát. Ezért az ő övébe is csordul néhány ezüst hatos. Ami pedig a glogovai papot illeti, hozzá csak úgy ömlik a pénz meg az ajándék, mintha zsákból öntenék.

A pap eleinte sokáig vonakodott. De lassanként maga is kezdte elhinni, hogy a piros esernyő, amely napról napra fakóbb és kopottabb lett, isteni eredetű lehet. Nem éppen az ő imádságára teremtette-e oda az Isten, hogy megvédje a kislányt? És nem ebből ered-e minden jóléte és vagyona, amelyért imádkozott?

„Uram Jézus – mondta azon a szomorú reggelen –, tégy csodát, hogy felnevelhessem a gyermeket.”

És íme, a csoda megtörtént. Pénz, jólét, gazdagság árad az egyszerű, rongyos esernyőből. Mintha az a mesebeli bárányka volna, amelyből aranyak potyognak, ha megrázza a gyapját.

Az esernyő híre a magas körökig is feljutott. Maga a besztercei püspök őméltósága is kíváncsi lett rá. Magához hívatta a papot az esernyővel együtt. Megvizsgálta, és elmondatta magának a történetét. Aztán áhítatosan keresztet vetett:

– Deus est omnipotens – mondta.

Ez azt jelentette, hogy ő is hisz az esernyőben.

Néhány hét múlva a püspök még többet is tett. Rendeletet küldött János papnak, hogy az ereklyét ezentúl ne tartsa magánál. Tegye a szentélybe, a templom tárgyai közé.

János pap rögtön visszaírt. Azt felelte, hogy az esernyő tulajdonképpen a húgáé, a kiskorú Bélyi Veronkáé. Neki nincs joga elvenni tőle, hogy a templomnak adja. De mihelyt a kislány nagykorú lesz, semmi kétség, a templomnak fogja ajándékozni.

Az esernyő azonban nemcsak a papnak hozott hasznot. A pap hamarosan igavonó állatokat vett, és nagy gazdaságot kezdett művelni. Néhány év múlva csinos kőházat építtetett, és kocsit, lovakat tartott. De az esernyő Glogova községét is felemelte. Nyaranta egész csapatokban jöttek a közeli fürdőhelyről az úri asszonyok, gyakran grófnők is (többnyire vén grófnők). Ők az esernyő alá álltak, és elmondtak egy imádságot. Számukra egy vendéglő is épült a paplakkal szemben, amelynek ez a neve: „a Csodatevő esernyőhöz”. Egyszóval Glogova szemmel láthatóan fejlődni kezdett. A sok látogató miatt a helybeliek elkezdték szégyellni a haranglábat. Takaros, ólomtetős tornyot építettek a templomra, és két új harangot hozattak bele Besztercéről. Srankó János annak emlékére, hogy visszatért a halál országából, egy gyönyörű Szentháromság-szobrot faragtatott a templom elé. A nevelőnő (mert János pap idővel egy kalapos nevelőnőt is tartott Veronka mellett) tele ültette a pap udvarát dáliákkal és fuksziákkal. Ilyen virágokat glogovai szem még sohasem látott. Minden megszépült és megcsinosodott (kivéve Adamecznét, mert ő azóta még csúnyább lett). A glogovaiak gőgje olyan nagy lett, hogy vasárnap délutánonként, amikor az emberek ráérnek mindenfélét összefecsegni, már azt kezdték emlegetni: nem volna-e jó Glogován is kálváriát építeni? Olyat, amilyen Selmecen van. Akkor a búcsús népek ide sereglenének, és időnként pénzt és életet hoznának nekik.

### Szójegyzék

- **eszterhaj, eresz**: a tető alsó, kiálló része a ház fala felett.
- **itce**: régi mérték folyadékra, körülbelül fél liter.
- **garas, hatos**: régi, kis értékű pénzek.
- **kövér halott**: gazdag halott, akinek a temetéséért jól fizetnek.
- **gondviselőné**: asszony, aki gondoz, ellát valakit.
- **papszakácsné**: a pap háztartását vezető, főző asszony.
- **kezes**: aki fizet valaki helyett, ha az nem tud fizetni.
- **guta**: hirtelen halál, agyvérzés.
- **Szent Mihály lova**: az állvány, amelyen a koporsót viszik.
- **tetszhalál**: olyan állapot, amikor valaki halottnak látszik, de él.
- **ereklye**: szent tárgy, amelyet az emberek tisztelnek.
- **Deus est omnipotens**: latinul: „Isten mindenható.”

## A tapintatlan Gregorics

*Második rész: A Gregoricsok*

Évekkel ezelőtt (vagyis még a történetünk kezdete előtt) Besztercebánya szabad királyi városában élt egy Gregorics Pál nevű ember. Az emberek általában tapintatlannak nevezték. Pedig egész életében arra törekedett, hogy másoknak tetsszen. Gregorics Pál mindig a Népszerűség után futott, aki egy csinos, kacér lány. De mindenütt a Kritikával találkozott, aki egy mérges arcú boszorkány, és a szeme olyan, mint a vasvilla.

Gregorics Pál az apja halála után született, mégpedig pontosan kilenc hónappal a temetés napja után. Már ezzel is tapintatlan volt az anyjával szemben, aki egyébként nagyon tisztességes asszony volt. Ha néhány héttel hamarabb születik, sok kellemetlen pletykának elejét veszi. De erről végül is nem tehetett Gregorics Pál. A többi élő Gregoricsnak nagyobb baj volt az, hogy egyáltalán megszületett. Így ugyanis az örökség most több részre oszlott.

A gyerek gyenge és beteges volt. A többi Gregorics (Gregorics Pál felnőtt féltestvérei) egyre csak a halálát várták. De Gregorics Pál nem halt meg (hiszen arra született, hogy tapintatlan legyen). Felnőtt, nagykorú lett, és megkapta a vagyonát. Ennek nagy része az anyjától maradt, aki közben meghalt. Ebből az első feleség gyerekei nem kaptak semmit, pedig ez volt a nagyobb rész. De az apjától örökölt rész sem volt éppen jelentéktelen. Az öreg Gregorics ugyanis jócskán meggazdagodott a borkereskedésből. Akkoriban azon a vidéken még könnyű volt ezen a módon meggazdagodni. Bor még volt, zsidók viszont még nem voltak. Ma már sok minden hiányzik abból, ami akkor a borkereskedéshez kellett. De a Garam vize, az még megvan.

A természet szeplős arcot és vörös hajat adott Gregorics Pálnak. Erről az emberek azt szokták mondani: „A vörös ember egy se jó.” No hát, Gregorics Pál majd bebizonyítja, hogy ő jó lesz! A közmondások is csak öreg fazekak, amelyekben már egész nemzedékek főztek. Gregorics Pál is összetör egyet ezek közül a fazekak közül. Olyan jó lesz, mint egy falat kenyér. Olyan puha lesz, mint a vaj, amelyet egyformán rá lehet kenni a fehér és a fekete kenyérre is.

Elhatározta, hogy nagyon jó lesz és nagyon szeretetre méltó. Egész élete célja az volt, hogy az emberek szeressék.

És valóban jó is volt lépten-nyomon. De mit ért vele, ha valami gonosz dzsinn mindig előtte járt? Ez a dzsinn mindig úgy fordította el az emberek eszét, hogy rosszul ítéljék meg a tetteit.

Pesten jogot tanult. Amikor hazajött, először megjelent a piacon, és bement egy trafikba, hogy finom havannai szivarokat vegyen. Rögtön megindultak a besztercei nyelvek.

– A fickó harmincöt krajcáros szivart szív! Ohó! Hát így állunk? Hiszen ez egy hatalmas pazarló! Majd meglátjátok, hogy a szegényházban fog meghalni! Ó, ha szegény apja felkelhetne a sírjából, és látná, hogy harmincöt krajcáros szivart szív! Uram Isten! Az öreg szárított krumplileveleket kevert a dohánya közé, hogy több legyen. És kávézaccal locsolta, hogy lassabban égjen.

Gregorics Pál meghallotta, hogy drága szivarjai megbotránkozást keltettek a városban. Erre rögtön áttért a rövid, kétkrajcáros szivarokra.

Az embereknek ez sem tetszett.

– Ez a Gregorics Pali tulajdonképpen egy közönséges knikker. Még nagyobb kutya lesz, mint az apja volt. Pfuj, de utálatos a fösvénység!

Gregorics Pál nagyon szégyellte, hogy knikkernek tartják. Az első alkalommal elment egy jótékonysági bálra. Ez a tűzoltóegyesület bálja volt, és a védnöke a főispánné volt. A meghívón ez állt: „Felülfizetéseket elfogadunk.” Gregorics a kétforintos belépőjegyért húsz forintot fizetett. Közben ezt gondolta: „Gregorics Pál be fogja nektek bizonyítani, hogy ő nem knikker.”

Erre azonban a rendezők rögtön összedugták a fejüket, és kimondták:

– Gregorics Pál egy pökhendi, tapintatlan ember.

És valóban volt okuk a felháborodásra.

Hallatlan szemtelenség, hogy egy Gregorics túl mer licitálni a főispánon, báró Radvánszkyn!

Radvánszky tíz forintot ad a jegyért, Gregorics meg odadob húszat. Hiszen ez valóságos sértés! Egy borkereskedő fia! Milyen század ez, Uram Istenem! Egy bolha nagyobbat mer köhinteni, mint egy oroszlán. Milyen század! Milyen csodálatos egy század!

Akármibe fogott bele a szegény Gregorics Pál, minden ellene fordult. Ha összeveszett valakivel, és nem engedett, azt mondták rá: „krakéler”. Ha összeveszett, és ő engedett, azt mondták rá: „poltron”.

Eleinte, bár elvégezte a jogot, nem kezdett semmilyen munkába. Néha kikocsizott vadászni a birtokára, amely egy mérföldnyire feküdt a várostól. Ezt az anyjától örökölte. Máskor elutazott néhány napra Bécsbe, ahol volt egy bérháza, szintén az anyja után. Ebből állt minden foglalkozása. A dolgos besztercei társaság ezért valósággal megvetette.

– Gregorics Pál – mondták – a föld terhe. Hetekig egy szalmaszálat sem tesz keresztbe. Minek él a világon az ilyen here?

Ez is a fülébe jutott Gregorics Pálnak, és belátta, hogy az embereknek igazuk van. Az életet nem szabad átlustálkodni. Úgy van, úgy: minden ember szolgálja meg a kenyeret, amelyet megeszik.

Gregorics Pál felajánlotta, hogy ő is szeretné az eszével szolgálni a városát vagy a megyéjét.

No, ez kellett csak Gregorics Pálnak! Rögtön száz nyelv öltődött ki a terve ellen. Mit? Gregorics Pál valami akar lenni? Itt nálunk? Hát nem szégyelli magát? Más szegény ember szájából kivenni a kenyeret, amikor neki kalácsa van? Azt a néhány kis hivatalt, ami itt van, hagyja meg azoknak, akiknek szükségük van rá.

Gregorics Pál belátta, hogy ez is igaz. Lemondott a hivatalról és a közügyekről. Egyre jobban visszavonult a férfiak társaságából. Elhatározta, hogy megházasodik, és családot alapít. Hiszen ez is elég tiszteletre méltó, szép hivatás.

Elkezdett eljárni olyan házakhoz, ahol csinos lányok voltak. Ott szívesen is fogadták, mert jó partinak számított. De ott voltak a cselszövő féltestvérei. Ők mindig remélték, hogy a vézna, köhécselő emberke egyszer mégis meghal. Ezért hallatlan ravaszsággal és cselekkel minden készülő kapcsolatát elrontották. (Erről érdemes volna egy külön elbeszélést írni.) Így Gregorics Pál egymás után annyi kosarat kapott, hogy az egész országrészben híres lett róla. Később talán akadtak volna olyan lányok, akiket már nagyon nyomott a párta. (Mert egy idő után ez is nehéz dísz ám!) De ezeket már a szégyen tartotta vissza. Hogy is ne? Feleségül menni ahhoz a legényhez, aki már annyi lánynak nem kellett? Ki akar a kosarak királyának a királynéja lenni? No, bizony senki!… Szent András estéjén a Garam menti kúriákban sok ólmot megolvasztottak, és sok ólom megkeményedett a vízben. De bizony egyikből sem jött ki Gregorics Pál alakja. Egy szó, mint száz: ezeknek az ábrándos bakfisoknak nem kell Gregorics Pál. Nekik még költészet kell, és nem pénz. Lehet, hogy valamelyik vén lány könnyebben nyúlna a gyűrűje után. Azok fürgébbek…

De a fiatal lányoktól a vén lányokig nem egy ugrás vezet, hanem kettő. Közöttük vannak a menyecskék. A vén lányok az utolsó állomás.

A bakfisok és a vén lányok két külön világ. A kis Karolinnak, a bakfisnak, azt mondják Gregorics Pálról, hogy vért köp. Erre a kis Karolin megijed. Gregorics Pál második látogatásakor már csak sajnálat van abban a kicsi, gyorsan dobogó szívben. Pedig még tegnap, amikor meglátta a négylovas hintót, egészen más érzéseket akart oda beengedni. Ó, szegény Gregorics Pál! Vért köp a szegény Gregorics Pál! Milyen szerencsétlenség! Hiába rázza kint a szán elé fogott ló a nyugtalan fejét, ma már nem szól olyan büszkén a csengője. Hiszen Gregorics Pál vért köp.

Ó, te kis buta Karolin! Tudom, elhiszem neked, hogy csúnya, beteges ember ez a Gregorics Pál. De milyen gazdag! És végül is a saját vérét köpi, hát mi közöd hozzá?

Hidd el nekem, hogy Rozália, aki csak tíz évvel járt előtted a „madame” iskolájába, már nem volna olyan édes kis mamlasz, mint te. Rozália már filozófus. Ha azt mondanák neki Gregorics Pálról, hogy vért köp, ezt gondolná magában:

– Valóban, ő egy értékes ember.

Hangosan pedig felkiáltana:

– Ápolni fogom!

És mélyen lent, az agy fenekén, ott vannak azok a sugallatok, amelyek még nem lehetnek szavak, mert még nem is gondolatok. Ezek csak az önző érzések leülepedett iszapja. Ott lent már ott rejtőzne a számítás:

„Ha már most is vért köp Gregorics Pál, legalább hamarabb kész lesz vele.”

Ó, kis bakfisok, ti még nem ismeritek az életet! A hosszú szoknyát már rátok adta az édes mama, de az eszetek még rövid maradt. Ne haragudjatok rám, hogy ezt a szemetekre vetem. De meg kell magyaráznom az olvasónak, miért nem kapott közületek feleséget Gregorics Pál.

A dolog nagyon egyszerű. A kinyílt rózsa már nem tiszta. Méh fürdött már a kelyhében, bogár aludt már benne. De a nyíló bimbó belsejében még egy porszem sincs a földi dolgokból.

Ezért kapott annyi kosarat Gregorics Pál a bakfisoktól. Lassanként maga is belátta (mert, mondom, nagyon jó ember volt), hogy a házasság valóban nem neki való. A bakfisoknak igazuk van, ha nem tetszik nekik, hogy vért köp. A vér végül is másra való.

Elhatározta, hogy nem nősül meg. Ezért többé rá sem nézett a lányokra, csak a menyecskékre. Körülöttük kezdett udvarolgatni. A szép, tüzes Vozárynénak Bécsből hozatta a csokrokat. A délceg Muskélyi Mátyásné kertjében egy szép este ötszáz fülemülét engedett szabadon. Ezeket nagy fáradsággal fogatta össze valahol Erdélyben. Egy nagyenyedi madárkereskedő szállította őket. A szép asszony a párnái között forgolódott hófehér testével, és csodálkozott: miért énekelnek ma éjjel olyan szépen a madarak?

A menyecskéknek udvarolni, az igazi mérték. A bakfisok sem ítélik meg helyesen a férfit, és a vén lányok sem. Mindegyiknek ferde a nézőpontja, mindegyik egy hamis vesszőparipán lovagol. De a menyecskék a tudás fája alól nézik a férfit. Ők már nem álmodoznak, és nem is türelmetlenek. Egészen nyugodtan megmutatják, mennyit ér egy férfi. Annyi a férfi igazi súlya, amennyit a menyecskék szemében nyom.

Gregorics Pál – minek szépítsük a szerencsétlenségét – a menyecskéknél sem jutott sokra. Mindenütt az asszony dobta ki, nem a férj. Pedig az ember éppen azt szeretné, hogy a végén a férjek toporzékoljanak.

Nagyon-nagyon unatkozott már, és nem tudta, mihez kezdjen. Ekkor kitört a szabadságharc.

Ott sem vették fel. Azt mondták, kicsi is, vézna is, nem bírja ki a háborús fáradalmakat, csak csúfot hozna a seregre. De ő mindenáron tenni akart valamit.

A toborzó őrnagy, aki jó ismerőse volt, ezt tanácsolta neki:

– Hiszen nem bánom, ha már mindenképpen velünk akar dolgozni. Válasszon hát valami veszélytelen munkát. A háborúval is sok papírmunka jár. Beosztjuk valami irodába.

Gregorics Pál büszkén, sértődötten kihúzta magát, mint egy bagoly, amely a pávát utánozza.

– Én a legveszélyesebb munkát akarom kikeresni magamnak. Melyiket tartja annak, őrnagy úr?

– Kétségtelenül a kémszolgálatot.

– Hát kém leszek.

És Gregorics kém lett. Úgy öltözött fel, mint egy vándor zarándok. (Akkoriban sok ilyen lecsúszott alak volt.) Egyik tábortól a másikig járt, és hasznos szolgálatokat tett a magyar hadseregnek. Sok öreg katona még ma is emlegeti a „vörös esernyős emberkét”. Merészen át tudott jutni az ellenség vonalain. Közben olyan ostoba arcot vágott, mintha tízig sem tudna számolni. Feltűnővé tette keskeny, madárszerű arca, felgyűrt nadrágja és ócska, kócos, behorpadt cilindere. És a vörös, kampós nyelű esernyője, amelyet a hóna alatt hordott. Aki egyszer látta, nem felejtette el könnyen. És egyszer mindenki látta, mert örökké járt-kelt, nyugtalanul, mint egy bolygó lélek. Kevesen sejtették, mi lehet a dolga. De Dembinszky tudhatta, mert ezt mondta róla:

– A vörös esernyős emberke maga az ördög, de a jó ördögök családjából.

Elmúltak a csaták. A síri csendes időkben Gregorics újra visszatért Besztercére, és igazi embergyűlölő lett. Ki sem mozdult nagy, ócska kőházából. Nem gondolt többé se szereplésre, se házasságra. Az történt vele is, ami a legényemberekkel rendszerint: beleszeretett a szakácsnőjébe. Egyszerűsíteni kell a dolgokat, egyszerűsíteni és folyton egyszerűsíteni. Ez a haladás, ez a bölcsesség. Már neki is ez volt az elmélete.

Egy asszony arra kell, hogy kiszolgálja az embert. Egy másik pedig arra kell, hogy az ember szeresse. Ez összesen két asszony. De miért ne lehetne ez a két asszony egy személy is?

Wibra Anna nagy, erős termetű nőszemély volt, valahonnan Detváról. Ott a férfiak egy ölnél kezdődnek, mint a hatalmas erdők szálfái. Az arca elég csinos volt. Ráadásul esténként, amikor elmosogatta az edényeket, szépen szokott énekelni:

*Tutaj szalad a Garamon,*
*Jankó pipál a tutajon.*

Olyan lágy, hízelgő hangja volt, hogy az úr egyszer behívatta a szobájába. Leültette a puha, bőrrel bevont székbe. Anna soha életében nem ült még ilyenben.

– Tetszik nekem az éneklésed, Anka. Csinos hangod van. Itt bent énekelj, hogy jobban halljam.

Anka rá is kezdett egy szomorú tót dalra. Ez volt „a besorozott legény levele”, amelyben a katona elpanaszolja a szerelmének a szenvedéseit:

*Tudod-e, rózsám, mi az én ágyam?*
*Jéghideg kövön terített köpeny,*
*Ez az én ágyam. Így alszom én.*
*De hogy eszem? Ételem lóból, italom hóból,*
*Tudod-e, rózsám, így élek én.*

Gregorics Pált meghatotta a dallam. Háromszor is felkiáltott:

– Milyen gégéd van, Wibra Anna, milyen csodálatos gégéd van!

Aztán egyre közelebb ment ahhoz a csodálatos gégéhez, és simogatni kezdte a kezével. Mintha csak az érdekelné, milyen különösen van megalkotva a gége. Ezt Anka csendben tűrte. De aztán Gregorics Pál csontos keze lejjebb csúszott, véletlenül-e vagy szándékosan. Erre Anka hirtelen elvörösödött, és durcásan ellökte.

– Ez nincs benne a bérben, tekintetes uram.

Gregorics Pál is elvörösödött, és rekedt hangon mondta:

– Ne okoskodj, Anka. Ne légy ostoba!

De Anka okoskodott. Felugrott, és az ajtó felé indult.

– Ne fuss hát ki, te szamár! Hiszen nem eszlek meg.

Anka rá sem hallgatott. Kiszaladt a konyhába, és bezárkózott. Hiába jött ki utána Gregorics Pál, és hiába ismételgette az ajtónál:

– Nem eszlek meg. Istenbizony nem eszlek meg. No, megállj, Ancsura, majd megbánod!

Ancsura másnap ki akart lépni a szolgálatból. De az úr kiengesztelte egy aranygyűrűvel. És megígérte, hogy egy ujjal sem nyúl hozzá többé. Azt mondta, nem engedheti el, mert nem tudna megszokni más főztjét.

Ancsának tetszett a dicséret meg az aranygyűrű, és ott maradt.

– De aztán tartsa meg az ígéretét a tekintetes úr! Mert ha még egyszer legyeskedik körülöttem, hát megrúgom.

Bizony, mit tagadjuk, egy idő múlva megint legyeskedett. Ancsura megint el akart menni. De Gregorics Pál megint kiengesztelte. Most egy aranycsatos nyakláncot adott neki, piros korallokból. Ilyet hordanak a Radvánszky bárónők a templomban. Milyen szépen fog mutatni Ancsura izmos, fehér nyakán!

Olyan gyönyörű volt a korallnyaklánc, hogy Ancsura többé nem is kérte, hogy az úr hagyja abba az incselkedést. Elég gazdag az úr, minek takarékoskodna vele?

Sőt, még aznap délben, amikor a nyakláncot megkapta, diplomatikusan megkérdezte az öreg szatócsnét, özvegy Botár Károlynét, aki egy kis boltot bérelt a Gregorics-házban:

– Ugyan, nemzetes asszonyka, nagyon fáj az ember füle, ha kifúrják?

A szatócsné nevetett.

– Ó, te bolondos galagonya, csak nem akarsz fülbevalót hordani? Ej, Ancsa, Ancsa! Te rosszban töröd a fejedet, Ancsa!

Ancsa megsértődött, és olyan mérgesen csapta be az ajtót, hogy a csengő egy negyedóráig rezgett és csilingelt.

Hát persze, hogy fülbevalót akart. Miért ne akart volna? Az ő fülét is ugyanaz az Úristen teremtette, aki a selyemszoknyás úrinőkét. És napközben azt is megtudta, hogy a fülfúrás aligha fáj jobban egy bolhacsípésnél.

Igenis, fülbevalót akart. És most már ő volt türelmetlen, hogy Gregorics Pál minél előbb *újra próbálkozzon*. Hiszen az ilyet lehet *siettetni*. Éva minden lánya kitalálja a módját. Csinosan, takarosan öltözködött. Lángszínű selyemszalagot font a kenderszőke copfjába. Felvette a hófehér, finom vászonblúzt, amely olyan vékony volt, mint a légypapír. Eldobta a csatos mellényt, amely összeszorítja és eltakarja az idomokat. Anélkül járt-kelt, ami veszélyes volt a férfiszemeknek, mert még a melle pihegését is láthatták.

Gregorics elég furfangos és ravasz kém lehetett az egész orosz és osztrák hadsereggel szemben. De egy lány, még ha csak egy együgyű detvai lány is, százszor ravaszabb Gregoricsnál. A következő vasárnap Ancsura már arany fülbevalóval jelent meg a templomban. A legények és a lányok egymás között „granatérosnak” hívták. Rögtön összesúgtak és nevetgéltek:

– Hm, a granatéros megbotlott valakiben.

És valóban, néhány hét múlva már az egész város arról a szörnyű eseményről pletykált, hogy Gregorics Pálnak viszonya van vele. „No lám, a vén kecske házi sót nyal.” Apró, pikáns jeleneteket meséltek, és sok volt bennük a nevetséges. Gregorics Pál testvérei kiszínezve kürtölték szét a városban:

– Egy Gregorics és egy szolgáló! Szörnyűség! Ilyesmi talán még soha nem történt a világon!

Az idegenek vállat vontak. (Ej, dehogynem történt!) És csitítgatták a rokonokat:

– Semmiség az. Szinte természetes. Hiszen Gregorics Pálnak soha egyetlen dolga sem volt rendjén. De nektek így jobb is. Legalább nem nősül meg, és a nagy vagyon rátok marad.

Hogy mi volt igaz belőle és mi nem, azt biztosan nem lehet megállapítani. Az tény, hogy a hírek szép lassan elcsitultak. Csak évek múlva éledtek fel újra. Akkor azok, akik bejutottak a komor Gregorics-házba, egy pici fiúcskát láttak játszani a füves udvaron egy ott legelésző báránykával.

Kié ez a fiú? Mit keres itt? Hogy került a Gregorics-udvarba? Néha maga Gregorics is játszott vele. Aki benézett a bezárt kapu kulcslyukán, láthatta, hogy a különc Gregorics hasán egy vörös öv van. Abból két spárga ágazik ki gyeplőnek. Ezt a kis fickó fogja, a másik kezében pedig egy ostorkát tart.

– Gyí, te Ráró!

És a vén szamár ügetett neki a hámban. Aprózta a lépést, ugrándozott, aztán futni kezdett, néha még nyerített is.

Azóta még jobban visszavonult. Csak ritkán lehetett látni, amint végigcsámpázik a piacon. (Mert mindkét lába bal láb volt, ahogy egy csúfolódó megjegyezte.) Kopott, különös ruhában járt, amelyet még kém korában szokott meg. A vörös esernyő mindig a hóna alatt volt, télen-nyáron, esőben és száraz időben is. Ha látogatóba ment valahová, sohasem tette le az előszobában. Magával vitte, és folyton a kezében tartotta. Gyakran megtörtént, hogy figyelmeztették: „Tegye le, bácsi, az esernyőjét.”

– Nem, nem – ellenkezett ő. – Megszoktam, úgy megszoktam, hogy a kezemben kell lennie. Nélküle nem érzem jól magam. Becsületemre mondom.

Sokat beszéltek arról, miért ragaszkodik annyira az esernyőjéhez. Érthetetlen! Ejh, hátha ereklye? Valaki azt mesélte (azt hiszem, Pazár István, a telekkönyvi hivatalnok, aki honvéd volt), hogy annak idején ebben az ócska esernyőben hordta Gregorics Pál a fontos üzeneteket és iratokat. Mert az esernyő nyele egy helyen üreges. Hát bizony, ez igaz is lehet.

A többi Gregoricsnak, akik az örökséget várták, szemet szúrt a gyanús kisfiú a Gregorics-ház udvarán. Addig-addig kutattak, amíg meg nem találták a privoreci katolikus anyakönyvben. (Privorecen volt Gregorics Pál falusi birtoka.) Így volt bejegyezve: „Wibra György, törvénytelen”, az anyja Wibra Anna. Csinos kis fattyú volt, csupa tűz, csupa élet. Még egy idegen ember is beleszerethetett.

### Szójegyzék

- **tapintatlan**: aki nem érzi, mi illik és mi nem.
- **knikker**: fösvény, zsugori ember.
- **krakéler, poltron**: veszekedő ember; gyáva ember.
- **here**: lusta ember, aki mások munkájából él.
- **kosarat kap**: elutasítják a házassági ajánlatát.
- **nyomja a párta**: sokáig nem megy férjhez.
- **bakfis, menyecske**: 14–17 éves lány; fiatal asszony.
- **vért köp**: súlyos tüdőbeteg.
- **kém**: titokban híreket szerző ember.
- **házi sót nyal**: a saját cselédjével van viszonya.
- **granatéros**: gúnynév: magas, erős lány (mint egy katona).
- **fattyú, törvénytelen**: nem házasságban született gyerek.

## Gyanús jelenségek

A kis Wibra Gyuri szépen nőtt. Erős, hatalmas fickó lett belőle, olyan mellkassal, mint egy dob. Gregorics Pál nem győzte mondogatni:

– Hol vette ezt a mellkast? Az ördögbe, hol vehette?

Neki, a keskeny mellű embernek, a mellkas imponált a legjobban. Gyuri többi tehetsége alig érdekelte. Pedig nagyon tehetséges fiú volt. Az öreg, nyugalmazott professzor, Kupeczky Márton, minden nap tanította őt az alapismeretekre. Lelkesen mondta Gregoricsnak:

– Nagy tehetség, higgye el, Gregorics úr. Nagy ember lesz belőle, Gregorics úr. Mibe fogad velem, Gregorics úr?

Gregorics ilyenkor boldog volt. Nagyon szerethette a fiút, bár nem mutatta. Ilyenkor mosolygott, és ezt mondta:

– Hát egy szivarba fogadok, és úgy veszem, mintha már elvesztettem volna.

A legfinomabb szivarjaiból kínálta meg az öreg professzort, aki nagyon szeretett fogadni és fecsegni.

– Nekem még nem volt ilyen zseniális tanítványom, higgye el, Gregorics úr. Egész életemben csupa középszerű kölyökkel bajlódom. Rájuk pazarlom a tudományomat. Elég szomorú érzés, higgye el, Gregorics úr. – Nagy szomorúságát egy csipet burnóttal enyhítette. – Úgy vagyok velük, Gregorics úr, mint az állami pénzverde. Hallotta már, Gregorics úr? Mit, még nem hallotta? Hát a minap elveszett egy nagy darab arany a pénzverdében. Keresik, de nem találják. Nagy vizsgálat kezdődik, és kiderül, hogy a nagy darab aranyat vigyázatlanságból belekeverték a rézkrajcárokba. Hát ez az. Hiszen ért engem, Gregorics úr? Én a szellememet néhány nemzedéken át csupa tökfilkóba töltögetem. Denique, most a vége felé találok egy igazi tehetséget. Hiszen ért engem, Gregorics úr.

Gregorics Pált pedig nem kellett biztatni. Ő magától is túlságosan vonzódott a Wibra-gyerekhez. Voltak, akik egyre azt jósolgatták: „Az lesz a vége, hogy elveszi Wibra Annát, és örökbe fogadja a fiúcskát.” Talán csak azért mondták, hogy a többi Gregoricsot ijesztgessék. De közel jártak az igazsághoz. Maga Kupeczky is azt mondta: „Az lesz a vége. Ki fogad velem, hogy az lesz?”

Az is lett volna. Gregorics Pál maga is erre gondolt. És valljuk be, ez lett volna a helyes eljárás is. De Gregorics sokkal jobban szerette a kis Gyurit, semhogy helyesen merjen eljárni.

Az események természetes menetét két különös körülmény zavarta meg. Az egyik az volt, hogy Wibra Anna egyszer leesett a létráról, és eltörte a lábát. Egész életére sánta maradt. És kinek kell egy sánta szolgáló?

A másik körülmény még jobban megszorította a különc szívét. A kis Gyuri egyszer megbetegedett. Elkékült, görcsei voltak, rázta a hideg. Azt hitték, meghal. Gregorics félredobott minden álszemérmet. Ráborult a gyermek ágyára. Zokogva csókolta az arcát, a szemét, a hűlő kezét. És először szólította meg a szíve hangján:

– Mi bajod van? Mid fáj, édes fiam?

– Nem tudom, bácsika – nyöszörögte a gyermek.

Ebben a percben valami csodálatos volt az öreg Gregoricsban, ahogy gyér vörös haja égnek meredt. Látta a gyermek kínját, halálos szenvedését. És az ő vézna teste is érezte a kínokat, a tagjai rángatózni kezdtek. A szíve összetört, és a titka kiesett belőle.

Megragadta az orvos kezét:

– Az én fiam ő. Hallja, az én fiam! Egy szakajtó aranyat adok, ha megmenti.

Az orvos meg is mentette, és meg is kapta a szakajtó aranyat, ahogy Gregorics a veszély pillanatában megígérte. Igaz, hogy a szakajtót nem az orvos választotta. Gregorics külön fonatta a zólyomi tótokkal.

Az orvos meggyógyította a fiút, de Gregoricsot beteggé tette. Nagy gyanút ültetett Gregorics lelkébe, mert a fiú betegségében mérgezés jeleit állapította meg.

No, éppen ez kellett Gregoricsnak, hogy örökké töprengjen és gyötrődjön! Hogyan történhetett ez? „Nem ettél, szívecském, valami mérges gombát?”

Gyuri megrázta a fejét.

– Nem ettem, apabácsika. (Ez volt az új megszólítás. Az „apát” felvette, de a régi „bácsikát” nem hagyta el.)

Hát akkor mit ehetett? Az anyja is folyton találgatta. Talán ez, talán az? Lehet, hogy az ecet volt romlott az ételben. (Mit is főztünk csak azon a napon?) De az sem lehetetlen, hogy a rézedény volt piszkos. Gregorics keserűen megrázta a fejét.

– Ne beszélj bolondokat, Ancsura!

Gregorics másra gondolt. Nem mondta el a gyanúját, de ott volt a legtitkosabb gondolatai között. Furkálta, emésztette, elrontotta az álmát és az étvágyát. Gregorics a testvéreire gondolt. Az ő kezük van ebben. Ez a kéz az örökség után nyúl.

Most már örökre vége volt a terveinek, hogy örökbe fogadja a fiút, és neki adja a nevét és a vagyonát.

– Nem, nem. Az életébe kerülhetne. Megölnék, ha az útjukba állítanám. Tehát nem állítom az útjukba.

Reszketett a gyerekért, de nem merte többé szeretni.

Új rendszert talált ki: a védekezés taktikáját. És ez kegyetlen és bolond taktika volt. Megparancsolta a fiúnak, aki közben magához tért, hogy ezentúl tekintetes úrnak szólítsa, és ne szeresse többé.

– Az csak tréfa volt – mondta –, hogy az apádnak tettettem magam. Megértetted?

Erre a szóra kibuggyantak a könnyek a fiúcska szeméből.

Az öreg Gregorics reszketett. Lehajolt, lecsókolta a könnyeit, és végtelenül szomorú volt a hangja.

– El ne mondd senkinek, hogy megcsókoltalak. Mert nagy veszedelem érne, ha megtudnák.

Valóságos óvatossági mániába esett. Kupeczkyt magához vette a házba. Neki éjjel-nappal vigyáznia kellett a fiúra, és minden ételt előbb meg kellett kóstolnia. Ha a fiú kiment a zárt kapujú házból, otthon előbb levetkőztették. Lehúzták róla a bársonykabátot és a csinos lakkcipőt. Hadd szaladgáljon odakint mezítláb, rongyosan! (Erre külön ócska, piszkos ruhát szereztek be.) Hadd kérdezgessék a városban:

– Ki ez a kis csirkefogó?

És hadd felelgessék, akik tudják: „A Gregorics szakácsnéjáé.”

Sőt, hogy a rokonokat teljesen elaltassa, Mari nevű testvérének, a férjezett Panyókinénak egyik kisfiát a pártfogásába vette, hogy ő fogja taníttatni. El is vitte Bécsbe, a Teréziánumba. Úri fényben tartotta, hercegek és grófok gyermekei között. A többi unokaöccsének is folyton küldözgette az ajándékokat. Így a Gregoricsok, akik sohasem szerették Pál öccsüket, lassanként kezdtek kibékülni vele.

– Nem rossz ember – mondogatták –, csak nagy szamár.

Magát a kis Gyurit, amikor elérkezett a latin iskolák ideje, messzi országrészekbe küldték: Szegedre és Kolozsvárra, ahová a rokonok cselszövése nem ér el. Ilyenkor nagy titokban Kupeczky is eltűnt a városból. Pedig akár dobszóval is elmehetett volna, a kutya sem kérdezte volna, hová megy.

Kétségtelenül volt valami túlzás ebben a roppant óvatosságban. De hiszen éppen a túlzások voltak Gregorics Pál jellemének az alapja. Örökké a határon járt. Ha valami bátor dologba fogott, merészebb volt az ördögnél. Ha pedig elfogta a félelem, ezer rémet látott előbújni minden sarokból. A szeretete is túlzott volt Gyuri iránt, és a félelme is túlzott volt Gyuri miatt. De erről ő nem tehetett.

A fiú szépen fejlődött, és kitűnő eredménnyel végzett el osztályt osztály után. Közben a vörös esernyős emberke elkezdte eladogatni a földjeit és házait. Azt mondta, hogy vett egy nagy birtokot Csehországban. Hogy kifizesse, el kellett adnia a bécsi bérházat. Nemsokára azután valami cukorgyárat épített a cseh birtokán. Ezért vevőt kellett keresnie a privoreci birtokára. Akadt is rá rögtön egy gazdag kassai kereskedő. Volt ebben valami rejtélyes, titokzatos, hogy a kis vörös emberke most, öreg korában ilyen nagy változásokba kezd. Egy szép napon a besztercei házát is Wibra Anna nevére íratta. És a kis emberke olyan vidám, olyan fürge és elégedett volt, mint azelőtt soha. Újra eljárt a társaságba. Érdeklődött, fecsegett, kedveskedett. Felváltva ebédelt a testvéreinél, és hol itt, hol ott elejtett egy-egy célzást: „Hiszen nem viszem el a hátamon a másvilágra, amim van.” Újra látogatni kezdte azokat az asszonyokat, akiknek fiatal korában hiába udvarolt. Ráadásul gyakran elutazott hetekre, hónapokra, kopott esernyőjével a hóna alatt, amelyet sohasem hagyott el. A városban már nemigen törődtek ezzel: „Bizonyosan a cseh birtokaira ment az öreg.”

Ezekről a cseh birtokokról keveset beszélt. Pedig főleg a testvérek nagyon érdeklődtek irántuk. Egyikük-másikuk fel is ajánlotta, hogy szeretné egyszer elkísérni, mert még nem látta Csehországot, és a többi. De Pál úr mindig ki tudott bújni a kérdések alól. Egyáltalán nem látszott úgy, hogy sokat gondolna erre a birtokra.

Ezt annál is inkább megtehette, mert neki nem volt más cseh földje, csak amennyit egyszer a körme alatt hazahozott Karlsbadból, ahol a veséjét gyógyíttatta. Az egész csehországi birtokot csak a rokonok kedvéért találta ki.

Gregorics Pál egyszerűen pénzzé tett mindent, hogy bankba tehesse, és odaadhassa a fiának. Egy bankutalvány lesz az öröksége. Egy darabka papír, amelyet senki sem lát, amelyet a mellényzsebébe tehet, és mégis gazdag ember lesz belőle. Szépen, okosan volt kitalálva. Tehát nem is a cseh birtokaira utazgatott, hanem azokba a városokba, ahol Gyuri az öreg mentorával tanult.

Ezek voltak a boldog hetei, az egyetlen napsütés az életében. Ilyenkor szabadon szerethette a gyereket. Gyuriból csinos, karcsú diák lett, az osztály első tanulója. Jellemben és viselkedésben is kiváló volt a társai között.

Az öreg hetekig ott maradt egyfolytában „Mátyás városában” (így nevezik Szegedet), és kigyönyörködte magát Wibra Gyuriban. Gyakran lehetett látni őket a Tisza-parton sétálni. Gregorics Kupeczkyvel és Gyurival tótul beszélgetett. Erre a különös hangokra mindenki megfordult. Miféle népség ez? A bábeli torony melyik összezavarodott nyelvű építőmunkásának a leszármazottai?

Gregorics ilyenkor csak a fiúnak élt. Az utolsó óra után már ott várta az iskola kapujában. És a fiú szeretettel futott felé, pedig a gonosz diákok eleget csúfolták a vörös emberke miatt. Az ember azt hinné, hogy ezeknek a diákoknak az esze csak a játékon és a labdán jár. De azt beszélték, hogy az öreg maga a pokolbeli sátán. Ő készíti el Wibra Gyuri házi feladatait. Egy varázsigével ő önti a fejébe a leckét. Így könnyű első tanulónak lenni. Volt olyan csibész is, aki mennyre-földre esküdözött, hogy a rejtélyes öregnek lóláb van, ha leveszi a csizmáját. A rongyos vörös esernyőről is, amelyet mindig magával hordott, valami varázslatos dolgot képzeltek. Olyasmit, amilyen Aladdin lámpája lehetett. Parocsányi Pista, az osztály legjobb versírója, még egy disztichont is írt a vörös esernyőről. Az irigyek gyakran szavalták, hogy bosszantsák az első tanulót. De Parocsányi meg is kapta érte a fizetséget Wibra Gyuritól: akkora pofont, hogy az orrából és a szájából kibuggyant a vér.

Gyurit ettől kezdve bosszantani kezdte a rongyos vörös esernyő, amely nevetségessé tette az „apabácsit” az osztálytársai előtt. Egy nap ő maga hozta szóba Gregoricsnak:

– Bizony vehetne már apabácsi egy új esernyőt.

Az öreg úr ravaszul mosolygott:

– Micsoda? Talán nem tetszik neked az esernyőm, te mizi-mázi?

– Kinevetik érte apabácsikát, higgye el. A diákok már verset is írtak róla.

– Mondd meg, kis cselédem, a diákoknak, hogy nem mind arany, ami fénylik. Ezt eddig ők is tudják. De tedd még hozzá, hogy néha az is lehet arany, ami nem fénylik. Majd egyszer megérted ezt. Majd ha nagy leszel.

Egy darabig elgondolkodott. Szórakozottan piszkálta a csillogó homokot az esernyő nyelével, aztán hozzátette: „Ha majd a tiéd lesz az ernyő.”

Gyuri mozgékony szájszélével és arcával kedveskedő grimaszt vágott.

– Köszönöm szépen, apabácsika. Már látom, hogy a névnapomra szánta… De csak nem a megígért póni helyett?

És pajkosan kacagott. Erre az öreg is nevetni kezdett, és elégedetten simogatta négy-öt szőrszálból álló bajuszát. Volt a nevetésében valami ravasz, jelentőségteljes. Mintha *befelé* nevetne, a saját lelkének.

– Nem, nem, a pónit megkapod. De biztosítlak, hogy egyszer majd hozzád kerül az esernyő, és jó lesz a felhők és az esők ellen.

„Milyen makacsság!” – gondolta Gyuri. Ezek az öreg urak úgy ragaszkodnak a megszokott tárgyaikhoz, és túlbecsülik őket. Havránek professzor úr is negyvenegy éve ugyanazzal a tollkéssel faragja a tollakat. Azóta csak a nyelét és a pengéjét cserélte ki néhányszor. Egy eset azonban Gyurinak is szöget ütött a fejébe, és végleg abbahagyta a próbálkozást az esernyő ellen. Egy nap a „Sárgára” csónakáztak. A Sárga egy pici sziget, amely a Maros és a Tisza összefolyásánál keletkezett. Ott főzik a szegedi öreg halászok a fenséges halpaprikást. A fiatalabbak már nem tudnak latinul. Pedig ez az egyetlen étel, amelynek a főzéséhez kell a latin nyelv. Persze a kecsegén, a harcsán, a paprikán és a Tisza vizén kívül. Így van ez feljegyezve Márton híres szakácskönyvében. Ez tulajdonképpen arra céloz, hogy *asszony nem tud halpaprikást főzni*. Vagy az sem lehetetlen, hogy a szegedi halászok régi hármas szabályára gondol. Ezt az idők kezdete óta betartják a halpaprikás főzésénél: „habet saporem, colorem et odorem” (megvan az íze, színe és illata).

Hát, mondom, a Sárgára rándultak ki: Kupeczky, Gregorics és Gyuri. A kis csónakjuk már majdnem a parthoz ért, amikor nekiment valami víz alatti fatönknek, és félrebillent. Gregorics éppen fel akart állni. Megtántorodott, elvesztette az egyensúlyát, és elesett a csónakban. Ijedtében kiejtette az esernyőjét. Az egyenesen a vízbe pottyant, és az ár szép csendesen lefelé kezdte vinni.

Gregorics felkiáltott: „Jaj, az esernyőm!” Az arcát halálos sápadtság öntötte el. A szeméből a rémület beszélt. A két evezős mosolygott. Az öreg Ördög Márton átrakta a pipáját a másik fogára, és lenézően megjegyezte:

– Nem nagy kár érte, nemzetes uram. Az már csak a *búzaember* kezébe való. (A búzaember rongyokba öltöztetett bábu, amely a verebeket ijeszti el a búzából.)

– Száz forint annak, aki visszahozza! – hörögte kétségbeesetten Gregorics.

Az evezősök összenéztek. A fiatalabbik, Börcsök Jancsi, elkezdte lehúzni a csizmáját:

– Igazán nem tréfál az úr?

– Itt a száz forint – mondta lelkesen Gregorics. Kihúzta fekete bőrtárcájából a százforintos bankjegyet.

Börcsök Jancsi, a szegedi „szuperek” egyik csinos példánya, Kupeczky felé fordult.

– Nem bolond ez az úr? – kérdezte a maga lassú módján. Közben az esernyő csendesen ringott a víz felszínén, és ment egyre tovább a lusta magyar Nílus hullámos hátán.

– Nem, nem – felelte Kupeczky, akit szintén meglepett, hogy Gregorics így ragaszkodik az esernyőhöz. – Nem éri meg, domine spectabilis, becsületemre mondom. Nagy bolondság…

– Gyorsan, gyorsan! – lihegte Gregorics.

Börcsök Jancsinak most már csak egy kétsége maradt:

– Nem hamis az a bankó, nemzetes uram?

– Nem, nem, csak gyorsan, gyorsan!

Börcsök Jancsi ekkorra már lehúzta a csizmáját, és levetette a kabátját. Egy szempillantás alatt beugrott a vízbe, mint egy fürge béka, és úszni kezdett az esernyő után. Ördög Marci nem győzött utána kiabálni:

– Nagy szamár vagy, Jankó! Mit csinálsz, Jankó? Gyere ki, Jankó! Ne kínozd magad ok nélkül!

A megijedt Gregorics odaugrott hozzá. Magánkívül megragadta egyik kezével a nyakkendőjét, és fojtogatni kezdte.

– Ne kiabáljon, mert megölöm… mindjárt megölöm! Tönkre akar tenni?

Ördög Marci nagy nyugalommal fogadta mindezt.

– No, hát mi ez? Csak nem akar az úr megfojtani? Eressze el a kendőmet!

– Akkor hagyja, hogy a legény úszhasson az esernyő után!

– De hát arra való a tyúk, hogy tanítsa a csirkét – mentegetőzött Ördög Marci. – Itt nagyon erős a víz sodrása, nem éri utol az esernyőt. De minek is? Egy fél óra múlva magától odajön a Sárga túlsó partjára, mert a víz körbefordul a sziget körül. Fél óra alatt a halászok ott kiterítik a nagy ólmos hálót, és az úr esernyője egész biztosan belemegy. Még akkor is, ha addig lenyeli valami nagy hal. Legfeljebb kivesszük a hasából.

Úgy is lett, ahogy a vén halász mondta. Az esernyő belekerült a hálóba. Gregorics nagyon örült, amikor újra a kezében tarthatta a kedves holmiját. Egész jó szívvel kifizette a száz forintot Börcsök Jánosnak, pedig az valóban nem érte utol az esernyőt. Sőt, még a halászokat is gazdagon megajándékozta. Azok másnap telekürtölték a várost a különös történettel: egy bolond vén ember száz forintot adott azért, hogy kihúzzák az esernyőjét. Ilyen kövér harcsa sem volt már réges-régen a Tiszában. Az irigy halászok és a piaci kofák mindenfelé találgattak.

– Talán aranyból volt az esernyő nyele?

– Volt ördögöt! Fa volt a nyele.

– Talán a vászna lehetett nagyon finom?

– Ostobaság! Mintha volna a világon száz forintot érő vászon! Piros vászon volt, az is rongyos és foltos.

– No, hát akkor nem is úgy volt az.

– Pedig bizony úgy volt.

Maga Kupeczky is megszólta érte Gregoricsot Gyuri előtt, nagy bizalmasan:

– Fogadni mernék rá, hogy az öreg kobakjában eltört valami csavar.

– Szeszélyes ember, de jó ember – védte Gyuri. – Ki tudja, milyen emlékek kötik az esernyőjéhez?

### Szójegyzék

- **burnót**: porrá tört dohány, amelyet az orrba szívnak.
- **pénzverde**: hely, ahol a pénzérméket készítik.
- **Denique**: latinul: „végül”, „egyszóval”.
- **szakajtó**: kosár, amelyben a kenyértészta kel.
- **örökbe fogad**: a saját gyermekévé teszi.
- **bankutalvány**: papír, amellyel egy bankból pénzt lehet felvenni.
- **disztichon**: kétsoros vers.
- **habet saporem, colorem et odorem**: latinul: „megvan az íze, színe és illata”.
- **domine spectabilis**: latin megszólítás: „tekintetes uram”.
- **búzaember**: madárijesztő a búzaföldön.

## Gregorics Pál halála és hagyatéka

Ennek az esetnek egyébként csak később, évek múlva lett jelentősége. Akkor már senki sem emlékezett rá, már Gyuri is elfelejtette. Kupeczkynek pedig egyáltalán nem juthatott többé eszébe. Egy napon ugyanis Besztercebányáról sürgöny jött, és villámként csapott le a hír, hogy Gregorics Pál meghalt. Az öreg mentort erre egyszerre elfogta a hideg. Maga is ágyba feküdt, és így szólt zokogó tanítványához:

– Meghalok, Gyuri. Érzem, hogy meghalok. Gregorics tartotta bennem a lelket. Vagyis én tartottam a lelkemet az ő kedvéért, de most kiengedem. Végem van. Nem tudom, mi lesz belőled, szegény fiú! Gondoskodott rólad Gregorics? Énrólam bizony nem gondoskodott. Hiába minden, érzem, hogy meghalok. Fogadni mernék.

És meg is nyerte volna a fogadást. Az öreget ugyanis annyira leverte Gregorics halála és a későbbi hírek, hogy soha többé nem kelt fel az ágyból. Gyuri hazautazott a temetésre. Egy hét múlva a gazdasszony értesítette, hogy a mentor is meghalt, küldjenek pénzt a temetésre.

De mi volt Kupeczky halála Gregoricséhoz képest? A vén molyra valóban nem volt már szükség. Jól tette, hogy elment, nemigen vette észre senki. Szépen, szerényen vonult el a másvilágra, ahogy illik. Amíg élt, akkor sem zavart sok vizet. Itt volt, elment, punktum. Gregorics Pál azonban ezt a dolgot is cifrán csinálta.

Éppen zöldcsütörtökön történt. Az öreg délfelé gyomorgörcsökre kezdett panaszkodni. Nagyon elsápadt, és nagy fájdalmai voltak. Lefeküdt, és meleg zabos zacskókat kért a gyomrára. Ancsura behozta a zabot, és megigazította a párnáit. A gyomorgörcsei egy kicsit enyhültek, de rettenetes fáradtság fogta el. Egészen estig aludt.

Este kinyitotta a szemét, és így szólt:

– Add ide, Ancsura, az esernyőmet, tedd ide a fejem alá. Így, ni, most már jobban érzem magam.

Egy kicsit megint elaludt, de hamarosan eltorzult arccal riadt fel.

– Borzasztót álmodtam, Ancsura. Azt álmodtam, hogy ló lettem, és elvittek a vásárra. Eljöttek a bátyáim, az unokaöcséim, és alkudoztak rám. Én pedig remegtem, hogy melyikük vesz meg. Boldizsár bátyám kinyitotta a számat, megnézte a fogaimat, és így szólt: „Ez már semmire sem jó, csak a bőre ér öt forintot.” Ahogy így alkudoznak rám, odajön egy kaszás ember, és megveregeti a lapockámat. Jaj, még most is fáj tőle az oldalam. Érzem, Ancsura, itt veregetett meg. „Enyém a ló – mondta –, én megveszem.” Ránéztem a kaszás emberre, hát a halál volt. „De a kötőféket nem adom” – ellenkezett a gazdám. „Az sem baj – hagyta rá a kaszás ember –, majd hozok én mindjárt egy kötőféket a szomszéd boltból. Várjon rám, mindjárt jövök.” Erre ébredtem fel, Ancsura. Borzasztó ez!

Vörös hajszálai égnek álltak, és a halántékán halálos verejték gyöngyözött. Ancsura egy kendővel törölgette.

– Ostobaság, higgye el, hogy ostobaság. Az álom nem az égből jön, hanem a gyomorból.

– Nem, nem – nyögte a beteg –, érzem, hogy végem van, érzem. Csak annyi időm van, Ancsura, amíg az a kötőféket elhozza. Ne vigasztalj, nem szeretem az üres fecsegést. Adj gyorsan tintát, papírt! Sürgönyt küldök a fiúnak, Gyurinak, hogy rögtön jöjjön haza. Megvárom a gyereket. Igen, megvárom.

Odatoltak neki egy asztalt, és ő gyorsan, határozottan felírta egy papírra: „Jöjj gyorsan haza, az apabácsika haldoklik, valamit át akar neked adni. Anyád.”

– Azonnal vigye el az inas a sürgönyt!

Nyugtalan volt, amíg az inas haza nem jött. Háromszor is megkérdezte, jön-e már. Végre hazajött, de rossz hírrel. A távírdahivatal már be volt zárva, nem lehetett feladni a sürgönyt.

„No, semmi baj, majd reggel feladjuk. Az úr úgyis csak képzelődik, nem lesz semmi baja. De annyira ideges, hogy nem szabad felbosszantani. Mondja csak meg odabent, hogy a sürgöny elment.”

Ez a hazugság megnyugtatta, egészen megkönnyebbült. Kiszámolta magában, mikorra érkezhet meg a fiú. Holnapután délre biztosan itt lesz.

Csendesen átaludta az éjszakát. Reggel felkelt. Nagyon sápadt volt és nagyon gyenge, de járt-kelt, tett-vett, rakosgatott a fiókjában a régi emlékei között. Ancsura ezt gondolta magában: „Fölösleges elküldenem a sürgönyt. Nem lesz semmi baja, már most is jobban van, pár nap alatt rendbe jön.”

Egész nap botorkált a házban. Délután bezárkózott a dolgozószobájába, megivott egy üveg tokaji aszút, és folyton írt. Ancsura csak egyetlenegyszer kéredzkedett be hozzá, hogy megkérdezze, nincs-e szüksége valamire.

– Nincs.

– Nem fáj valamije?

– Az oldalam fáj. Az a hely fáj, ahol a kaszás ember megveregetett álmomban. Odabent fáj valami.

– Nagyon fáj?

– Nagyon.

– Ne küldjek orvosért?

– Ne.

Estefelé elhívatta a közjegyzőt, Sztolarik János urat. Nagyon vidám volt, amikor a közjegyző megjött, még nevetett is. Leültette, és még egy üveg tokajit hozatott.

– A februári termésből, Ancsura.

Ez még az apjától, a híres borkereskedőtől maradt rá. Abból az időből való bor volt, amikor Tokajban kétszer szüreteltek: egyszer februárban, egyszer októberben. Csak a királyok isznak ilyet.

A „februári termés” úgy lett, hogy egy évben korán beállt a tél, és a szőlő egész tavaszig kint maradt a tőkén. Képzelhetjük, milyen különös, finom és erős leve lett a megtépázott szőlőnek! A megboldogult öreg Gregorics „Lebensretter”-nek nevezte ezt az italt. Folyton azt mondogatta: „Ha az öngyilkos megiszik belőle két kupicával a tett előtt, akkor ha nőtlen, násznagyot fut keresni, ha nős, ügyvédet.” (Vagyis vagy nősülni akar, vagy válni, de meghalni nem.)

Koccintottak az erős itallal.

Gregorics csettintett a nyelvével.

– Pokolian jó. Ebből ivott a keresztapám a születésem napján. Ez volt a kezdet, most én is ezzel zárom le a véget.

Azután újra koccintottak. A közjegyzőnek is ízlett a bor. Gregorics úr elővett a zsebéből egy lepecsételt iratcsomót:

– Ebben a végrendeletem van, Sztolarik úr. Azért hívattam, hogy átadjam megőrzésre.

Dörzsölte a kezét, és nevetett:

– Lesz benne cifra dolog is.

– Korai ez még – jegyezte meg Sztolarik úr, és átvette az iratot. – Minek siet úgy?

Gregorics úr fáradtan mosolygott.

– Azt én jobban tudom, mint ön, Sztolarik úr. De igyék még egy kupicával, igyék még. Hagyjuk a halált. Az most a kötőfékre alkuszik. Érdekesebb az, Sztolarik úr, hogyan jutott az én apám ehhez a borhoz. Az nagyon csinos történet.

– Kíváncsi vagyok rá, Gregorics úr.

– Hja, az én apám nagy csirkefogó volt. Furfanggal dolgozott, ahol az egyenes út nem segített. Valamit én is örököltem ebből a furfangból. De az nem az igazi. Ami egyébként úgyis mindegy. Zemplénben lakott egy nábob, egy nagyon gazdag gróf, aki emellett nagy szamár volt. Vagyis csak jó szívű ember volt, szívesen szerzett másoknak örömet. Hát éppen ezért volt nagy szamár. Az apám tőle szokott bort venni. Ha jó vásárt csináltak, a gróf mindig megkínálta ebből a nektárból egy apró pohárkával. Az apám szenvedélyes borkereskedő volt. Természetes, hogy folyton nyaggatta a grófot, hogy adjon el neki belőle vagy két akót. De a gróf hallani sem akart róla: „Ferenc császárnak sincs annyi pénze, hogy megvehesse.” Hát egyszer, amikor éppen ilyen áldomást ittak a Lebensretterből, az én megboldogult apám elkezd sopánkodni: „Ó, de fenséges ital, ó, de remek holmi! Jaj, ha a szegény beteg feleségem ebből ihatna naponta, csak egy gyűszűnyit, úgy két hétig, tudom, hogy meggyógyulna!” Erre a nemes gróf meghatódott. Rögtön hívatta a pincemesterét, és megparancsolta: „Töltesse meg Gregorics úr kulacsát a Lebensretter-hordóból.” Néhány nap múlva vendégek jöttek a grófhoz, csinos úri dámák. Meg akarta kínálni őket a tündéri itallal, amely jólesik az asszonyoknak. A pincemester azonban jelenti: „Abból már egy csepp sincs.” „Hát hová tette?” – riadt fel csodálkozva a gróf. „Mind belement a Gregorics kulacsába, és még elég sem volt.” Az öregem ugyanis itthon Pivák kádárral egy háromakós kulacsot csináltatott. (Az öreg Pivák még ma is él, és emlékszik rá.) Ezt külön szekéren vitte el Zemplénbe, hogy így jusson hozzá a borhoz. No de igaz-e, hogy nagyon jó? Igyék még az útra, Sztolarik úr, egy kupicával!

Amikor a közjegyző elment, behívta Matykót, az inast.

– Menj el rögtön a kolompárhoz, és végy nála egy üstöt. Aztán keress nekem két kőművest, akármennyi pénzért. De el ne mondd senkinek a világon, mit csinálsz!

Hej, pedig éppen ez volt Matykó gyenge oldala. Bárcsak legalább meg ne tiltották volna! Akkor talán még tudott volna hallgatni.

– Gyorsan járj, gyorsan végezz! Itt legyen az egyik lábad!

Gyertyagyújtás előtt már ott voltak a kőművesek is, és az üst is.

Gregorics Pál behívta a két mesterembert a legbelső szobájába, és gondosan becsukta az ajtókat.

– Tudnak kendtek hallgatni?

A kőművesek összenéztek, gondolkodtak. Végül az idősebbik felelt:

– Hát hallgatni csak tud az ember. Hiszen azzal kezdi, amikor a világra jön.

– És addig nem is nehéz, amíg meg nem tanul beszélni.

– Azután is meg lehet próbálni – mondta a fiatalabb kőműves –, ha megéri.

– Hát megéri. Ötven-ötven forintot kapnak, ha ma éjjel egy olyan fülkét építenek a falba, amelyben elfér egy üst. És úgy eltakarják, hogy ne lehessen ráismerni.

– Csak ennyi?

– Csak ennyi. És azután minden évben ötven-ötven forint jár a ház gazdájától, amíg hallgatnak a dologról.

A kőművesek újra összenéztek, és az idősebbik felelt:

– Megcsináljuk. Hol kell a munkát elvégezni?

– Majd odavezetem kendteket.

Gregorics leakasztott egy rozsdás kulcsot a szögről. Aztán a munkásokat előre engedte, és kiment velük az udvarra, pedig nehezére esett a járás.

– Jöjjenek utánam.

Végigment a kerten. A kert mögött állt a „Libanon”. Ez egy kis kőházikó volt egy kétholdas telken, amely tele volt ültetve almafákkal. Fenséges ízű almák teremtek itt. Ezek kedvéért vette meg Gregorics az özvegy papnétól. A kis Gyurinak ajándékozta, és rögtön az ő nevére is íratták. Amíg Gyuri itthon volt, ő lakott benne Kupeczkyvel. Azóta lakatlan és elhagyatott volt.

Gregorics bevezette a kőműveseket a kis házikóba. Megmutatta nekik a helyet a kőfalban, ahová a fülkét kell vájniuk. Meghagyta nekik, hogy ha elkészültek, jöjjenek el érte, hogy elvihessék a katlant. A befalazásnál ő maga is jelen akart lenni az elejétől a végéig.

Éjfélre elkészült a lyuk. A kőművesek eljöttek, és megkopogtatták az ablakot. Gregorics beengedte őket. Akkor már a szoba közepén állt a katlan. A tetején nem látszott semmi, csak fűrészpor. De azért szörnyen nehéz volt, két erős kőműves alig bírta vinni. Benne volt, ami benne volt.

Gregorics mindenütt a nyomukban ment. Aztán meg sem mozdult, amíg be nem falazták és be nem vakolták.

– Ha holnap bemeszelteti az úr, holnapután már az ördög sem találna rá.

– Meg vagyok elégedve – mondta Gregorics Pál, és kifizette nekik a megígért pénzt.

– Most már elmehetnek.

Az idősebb kőműves láthatóan csodálkozott, hogy ilyen könnyen elengedik őket.

– Régen másképp ment az ilyesmi – mondta kicsit lenézően. – Olvastam is, hallottam is ilyen dolgokról. Régen ilyenkor rendszerint kiszúratták a kőművesek szemét, hogy ők se találjanak oda többé. De az is igaz, hogy akkor nem ötven forintot adtak érte, hanem százszor annyit.

– Az még a régi jó világban volt! – sóhajtott fel a másik.

De Gregorics Pál nem állt velük többé szóba. Bezárta a házikó erős tölgyfa ajtaját, hazament, és lefeküdt.

Reggelre megint jöttek a gyomorgörcsök. Ordított, sokat szenvedett a fájdalomtól. A borostyáncseppek és a hasára rakott mustártapasz csak egy pillanatra csillapították. Rettenetesen elgyengült, és a szeme körül valami tompa, kísérteties homály jelent meg. Nyögött, sziszegett, és csak néha-néha mutatott érdeklődést a külvilág iránt.

– Jó ebédet készíts, Ancsura, jó ebédet. Mákos csík is legyen, mert a fiú délre megjön.

Fél óra múlva újra odaszólt Ancsurának:

– Mézzel legyen a mákos csík, Ancsura, mert a fiú úgy szereti.

Magának savanyúvizet kért, és folyton ivott. Egyszerre felhajtott egy egész üveg savanyúvizet. Nagyon jólesett neki, rettenetes belső hőség gyötörhette.

Délfelé még erősebbek lettek a görcsök, és vért kezdett hányni. Ancsura megijedt, és sírva fakadt. Megkérdezte, ne küldjön-e orvosért vagy papért.

Gregorics megrázta a fejét.

– Nem, nem. Én már kész vagyok. Mindenem rendben van. Csak még a fiút várom. Hány óra most?

Éppen akkor kondult meg a déli harang a székesegyházban.

– Ilyenkor jön meg a postakocsi az utasokkal. Menj, mondd meg Matykónak, álljon ki a kapu elé. Várja meg Gyurit, és hozza be a táskáját.

Ancsura kétségbeesetten tördelte a kezét. Bevallja-e, hogy nem küldte el a sürgönyt a fiúnak? Istenem, milyen nehezen várja!

Nem merte bevallani. Inkább folytatta a színlelést, hogy jól van, kiküldi Matyit.

De a beteg egyre türelmetlenebb lett:

– Vidd ki Matyinak a tülköt, Ancsura. – Egy óriási szarukürt lógott zöld zsinóron a falon. – Fújjon bele, amikor a fiú megérkezik, hogy hamarabb megtudjam.

Hát bizony a tülköt is le kellett venni és kivinni. De Ancsura most még kevésbé merte bevallani a mulasztását.

A beteg ezután elcsendesedett. Nem nyögött, nem szuszogott, hanem figyelt. Néha felemelte a fejét a párnákról. Kezével megsimogatta a kopott esernyő nyelét, amely a feje mellett volt, mintha ez enyhülést hozna neki.

– Nyisd ki az ablakot, Ancsura, hogy meghalljam, ha Matykó tülköl.

A nyitott ablakon beözönlött a napsugár, és a lengedező szél bódító akácillatot hozott. Gregorics beszívta. A napsugár és az akácillat még egyszer felébresztett a lelkében egy réges-régen eltompult érzést.

– Simogasd meg a homlokomat a tenyereddel, Ancsura – lihegte alig hallhatóan. – Hadd érezzek még egyszer asszonyi kezet a testemen.

Lehunyta a szemét, amíg Ancsura a halántékán tartotta a kezét. Úgy látszott, jólesik neki, hogy a feje két kéz között van. A homloka egyáltalán nem volt forró, inkább hideg és száraz. A bőre nem volt rendesen nedves, szinte porzott, hámlott.

A beteg sóhajtott:

– Nem elég sima a kezed, nem elég… Megdurvult a kezed, Ancsura!

Azután hozzátette:

– De a fiúcskáé, az olyan puha és olyan meleg…

Fáradtan mosolygott, és újra kinyitotta a szemét:

– Nem hallottál semmit?… Pszt! Mintha tülkölne a Matykó…

– Nem hiszem, nem hallok semmit.

Gregorics ingerülten mutogatott a kezével a másik szoba felé:

– Az a kutya óra zörög ott, az zavar, az bosszant. Állítsd meg, Ancsura, gyorsan, gyorsan…

A szomszéd szobában a szekrény tetején egy régi óra ketyegett. Szép óra volt, még Gregorics apja vette, amikor Gömörben elárverezték egy Szentiványi holmiját. Ébenfa előcsarnokot ábrázolt, két alabástromoszloppal és aranyozott lépcsőkkel. Az előcsarnokban egy nagy karikájú inga lengett egyik faltól a másikig, tompa, recsegő ketyegéssel.

Ancsura felállt egy székre, lábujjhegyre ágaskodott, és megállította az ingát.

Ebben a pillanatban a beállt csendben hörgő kiáltás hallatszott. Furcsa, érthetetlen hang volt, mintha fuldokolva azt kiáltaná: „Hallom a tülköt, hallom!” Aztán újra egy hörgés, és egy zuhanás.

Ancsura leugrott, és a hálószobába rohant. Akkor már minden csendes volt. Az ágyat elöntötte a vér, és Gregorics ott feküdt halottan, fehéren, nyitott, merev szemmel. Egyik keze lelógott, és görcsösen tartotta az esernyőt.

Így ért véget a szegény Gregorics Pál. A rokonok és a szomszédok között gyorsan elterjedt a halála híre. A városi orvos azt mondta, hogy gyomorfekély okozta a halálát. Latin szavakkal tarkítva valami olyasmit magyarázott, hogy a gyomor fala kilyukadt, ezért ömlött ki a vér. Ha előbb hívták volna, segíthetett volna. Boldizsár testvér hamarosan ott termett, és Gáspár is, az összes gyerekével. Panyókiné viszont (született Gregorics Eszmeralda), a megboldogult legidősebb féltestvére, nyáron falun lakott. Csak estefelé értesült a szomorú esetről, és kétségbeesetten felordított:

– Milyen csapás, milyen csapás, hogy nyáron kellett meghalnia! Mindig azért imádkoztam, hogy télen haljon meg, és ne nyáron. És íme, mégis most halt meg! Hát érdemes a mai világban imádkozni? Istenem, milyen csapás! Az a két tolvaj közben mindent ellop előlem.

Rögtön befogatott, és őrült sebességgel hajtatott. De csak éjjel ért oda. Akkorra Boldizsár és Gáspár már mindent átkutatott és összeturkált. Teljesen átvették az uralmat, még Ancsurát is kikergették. Hiába ellenkezett a jámbor asszony, hogy a ház az övé, az ő nevére van írva, itt ő az úr.

– Csak a négy fal a magáé – felelte neki Gáspár úr. – Azt majd megkapja. Minden más a miénk. Nincs itt semmi keresnivalója egy tisztátalan életű személynek! Takarodjon innen!

Gáspár fiskális volt, és sokat beszélő ember. Ancsura dehogy bírt volna vele! Csak sírt, sírt. Aztán fogta a kendőjét, a ládáját és a batyuit, és átköltözött Matykó anyjához. De előtte az istentelen Gregoricsok még a holmiját is átkutatták, nem visz-e közte kincseket, takarékkönyveket vagy más effélét.

Harmadnap eltemették Gregorics Pált. Sovány, szegényes temetés volt. Senki sem sírt, csak a szegény Ancsura. Ő a gonosz rokonság miatt közel sem mert menni a koporsóhoz, csak hátul ácsorgott valahol. A fiú nem érkezett meg Szegedről. (Jobb is, hogy elkésett, mert talán még az udvarról is kilökdösték volna.) De bár Ancsura hátul volt, mégis őt nézték, mindenkinek feltűnt. A nagy, úri Gregorics-ház, amely rá maradt, még sokkal jobban. Amikor véletlenül elejtette könnyáztatta zsebkendőjét, a gyászolók közül minden özvegyember (köztük egy tanácsos is) odarohant, hogy felemelje.

A leesett kendő mutatta meg, mennyit emelkedett Ancsura az emberek szemében ezen a napon.

Harmadnap az egész rokonság összegyűlt Sztolarik közjegyzőnél, ahol felbontották a végrendeletet. Hát bizony ez egy kicsit furcsa volt.

Az öreg kétezer forintot hagyott a Magyar Tudományos Akadémiának.

Továbbá minden olyan asszonyra, akit jobban ismert, akihez valamikor eljárt, vagy akinek udvarolt, egyenként kétezer-kétezer forintot hagyott. Kilenc ilyen asszonyt sorolt fel név szerint. A hagyott összeget, húszezer forintot (o. é.), készpénzben a végrendelethez csatolta. Sztolarik közjegyzőt bízta meg, hogy ossza ki.

A rokonok eddig lélegzetvisszafojtva hallgattak. Boldizsár testvér, vagy néha Gáspár testvér, egy-egy tételnél fejbólintással mutatta, hogy megnyugodott. Vagy közbeszóltak valami ilyesmivel:

– Hát ez is helyes.

– Méltányos.

– Isten neki.

– Jól tette.

Csak Panyókiné vigyorgott gúnyosan, amikor elhangzott a kilenc asszony neve.

– Ah, no! De különös… de különös!

Boldizsár testvér úgy gondolta, nem érdemes a kicsiségeken fennakadni. (Hiszen a megboldogult Pali egész életében bolond volt.) Nagylelkűen felkiáltott:

– Tessék tovább olvasni, közjegyző úr!

A közjegyző röviden felelt:

– Nincs tovább.

Csodálkozó szisszenés hallatszott. Egyszerre mind a végrendelethez rohantak.

– Az lehetetlen!

A közjegyző vállat vont:

– Pedig egy betűvel sincs több.

– De hát a többi vagyona? A csehországi uradalom?

– Arról nem rendelkezik. Én csak annyit olvashatok fel, amennyi le van írva. Ezt az urak is beláthatják.

– Érthetetlen! – hörögte Gregorics Gáspár.

– Az egészben az a különös – vélte Boldizsár –, hogy a szakácsnéjáról és annak a porontyáról nem emlékezik meg. Pedig az egész világ tudja, mi volt köztük.

– Igen, igen – erősítette Gáspár –, ebben valami turpisság van.

A közjegyző sietett megnyugtatni őket:

– Végül is az uraknak mindegy. Ami vagyon még van, az mindenesetre a testvéreké.

– Igen, igen – jegyezte meg Gáspár –, ami az ingatlant illeti. De hol a készpénz? Mert sok, nagyon sok készpénzének kellett lennie. Félek, hogy ezzel valami suskus történt.

Panyókiné gyanakodva nézett a testvéreire.

### Szójegyzék

- **zöldcsütörtök**: a húsvét előtti csütörtök (nagycsütörtök).
- **mentor**: idősebb tanító, aki egy fiatal mellett él, és vezeti.
- **kaszás ember, kötőfék**: a halál (kaszával szokták ábrázolni); kötél, amellyel a lovat vezetik.
- **közjegyző**: hivatalos személy, aki iratokat, végrendeleteket őriz.
- **Lebensretter**: németül: „életmentő”.
- **akó**: régi bormérték, kb. 50 liter.
- **kolompár**: fémedényeket árusító, javító ember.
- **üst, katlan**: nagy fém fazék.
- **tülök**: állat szarvából készült kürt.
- **mákos csík**: mákos tészta.
- **fiskális**: ügyvéd.
- **o. é.**: „osztrák értékben”: az akkori pénz megjelölése.

## A kapzsi Gregoricsok

A végrendelet tartalma hamarosan kiszivárgott az előkelő helyi körökbe. Óriási megbotránkozást keltett az egyszerű, régimódi szalonokban. Ezekben a szalonokban az öreg cseresznyefa zongora fölött a „Zrínyi Miklós kirohanása” című kép lóg. A hímzett fehér terítővel letakart kis asztalon belül üreges ezüst gyertyatartók állnak díszként. Köztük egy Pöstyénből hozott óriási pohár áll, rajta a pöstyéni fürdőépületek képeivel. Ebben a pohárban orgonavirág illatozik.

Ó, ezekben a kedves kis szalonokban valósággal pezsegtek, forrtak a vélemények.

– Mégiscsak rettenetes, amit Gregorics csinált! Mindig tapintatlan volt. De hogy még a halála után is így hírbe hozza a tisztességes úri asszonyokat, akik ősz hajjal már az unokáikat ringatják (a felük legalábbis), az mégis hallatlan!

A kilenc asszonyt erkölcsi szégyenpadra állították. Az egész város róluk beszélt, a nevük szájról szájra járt. Voltak, akik Gregoricsot szidták. De akadt olyan is, aki így szólt:

– Végül is ki tudja, mi volt köztük! Gregorics fiatalabb korában nagy ördög lehetett.

Sőt, még azok is, akik feltétlenül elítélték Gregoricsot, valahogy így okoskodtak: valami barátság mégiscsak kellett, hogy legyen, ha megemlékezett róluk. De ez az eljárás semmiképpen sem úriemberhez méltó, még akkor sem, ha a legrosszabbat gondoljuk. Sőt, abban az esetben még nagyobb tapintatlanság.

– Ez olyan csíny – mondta a városi aljegyző, Vertány Mihály –, amiért ki kellene golyózni a kaszinóból… vagyis ki kellett volna. Vagyis ki lehetne golyózni, ha még élne. Istenemre mondom, ha a sírkövére azt írják, hogy nemes ember, a saját tollkésemmel kaparom le!

A főlevéltárnok, aki egyben a tűzoltóparancsnok is volt, húsz éve volt szakértő a becsületbeli ügyekben. Ő egészen másképp fogta fel az esetet.

– Az egész egyszerű gyávaság. Mit számítanak itt az asszonyok? Az asszonyok csak harmincöt éves korukig számítanak. Ezek pedig mind a kilencen idős matrónák. Mit árt nekik egy kis tapintatlanság vagy egy kis rágalom? A rozsdás acélpengén már nem hagy foltot a lehelet. A hernyót is csak arról a fáról szedik le, ugye, amelynek levele, virága van, vagy még gyümölcse lesz. A kiszáradt fákon ott hagyják. A férjeket azonban igenis megsértette Gregorics. Gyávaságot követett el, mert gyávaság, ha olyan ember sérteget, aki nem tud elégtételt adni. Már pedig Gregorics, bátran kimondom, nem tud elégtételt adni. És éppen ebben hibázott.

Maguk a Gregorics testvérek is jobban átgondolták a dolgot. Az egész városban nagy csúfságot csaptak a megboldogult kilenc régi szerelméből, a kilenc „Flamme”-ból. Erre már másnap reggel nagy dérrel-dúrral beállított a közjegyzőhöz Vozáry István, akinek a felesége szintén az örökösök között volt. Kijelentette, hogy mivel a feleségének soha semmi viszonya nem volt azzal a szemtelen Gregoricscsal, a kétezer forintos hagyatékot nem fogadja el. Amikor ennek is híre ment, sorban megérkeztek Sztolarikhoz a többi asszonyok is. Ők sem fogadják el az örökséget, mert nekik sem volt semmi viszonyuk Gregoricscsal. Sztolarik úr régen nem mulatott olyan jól, mint ezen a napon. Valóban mulatságos volt látni ezeket a ráncos arcú anyókákat. Még egyszer kénytelenek voltak fogatlanul, ősz hajtincsekkel, nagy pirulással az erényeikről beszélni.

De még mulatságosabb volt ez a Gregorics testvéreknek, mert így nekik maradt a végrendelethez csatolt húszezer forint. Vagyis kétezer kivételével, mert a Tudományos Akadémia elfogadta az összeget. Pedig neki sem volt semmilyen viszonya Gregoricscsal. De a Tudományos Akadémia (a tizedik vén nénike) nem olyan szemérmes, mint a többi kilenc volt.

A Gregorics testvérek öröme azonban hamar keserűségbe fordult. Sehogy sem tudták megtalálni a csehországi birtokot. Gáspár úr elutazott Prágába, és ott nyomozott, de hiába. Már itthon is feltűnt, hogy az iratok között sehol semmi nyomot nem találtak a cseh uradalomról. Se adásvételi szerződést, se egy gazdasági levelet, amelyet az intéző írt volna. Érthetetlen volt ez. Boldizsár káromkodott: ilyesmi még nem fordult elő a világon. Sztolarik közjegyző tréfálkozott:

– Talán az a bolond tenger okozza a zűrzavart, amelyet Shakespeare Csehországba tett. Az nyelhette el a Gregorics-birtokokat.

Tajtékoztak a dühtől, toporzékoltak. Börtönnel fenyegették Matykót és Ancsurát, ha nem vallják be, hol vannak a cseh birtokok. Végül a hagyatéki tárgyaláson ki is hallgatták erről a két cselédet. Hiszen Matykónak tudnia kell, ő együtt járt az úrral, amikor a cseh birtokaira utazott.

Matykó aztán vallott is. Azt mondta, hogy megboldogult ura csak itthon híresztelte a csehországi utat. Valójában Szegedre vagy Kolozsvárra jártak, ahol Gyuri, a fiú tanult.

Ó, az a csalafinta Gregorics Pál! Hogy becsapta a szegény rokonait!

Most már nem volt nehéz kitalálni, miben sántikált a vén gonosztevő (bárcsak még a föld is kivetné a csontjait!). És hogy miért tette titokban pénzzé az összes földjét és házát. Világos, hogy titokban annak a fattyúnak akarta juttatni a bécsi ház és a földbirtok árát.

De vajon oda is adta neki? Azt mégsem tehette, hogy egy kölyökre százezreket bízzon. Akkor hát hová tette, kinek adta? Ez volt a nagy rejtély, amely után a Gregoricsok szimatoltak. A közjegyző, aki utoljára beszélt a boldogulttal, azt állította, hogy előtte egy szóval sem említett semmilyen pénzt. Ancsura mennyre-földre esküdözött, hogy egy árva garasa sincs. Ő maga is el volt keseredve, hogy az úr üres kézzel hagyta őket. Bizony nem tud jót mondani a boldogultról. Szerencsétlenné tette a szegény fiút. Amíg élt, bőkezűen költött rá. És most egyszerre elapadt a jólét forrása. Az úrfiból, akinek mentort tartottak, most leckéket adó szegény diák lesz. Mert nem biztos, hogy a ház jövedelméből el tudja küldeni őt az egyetemre.

– Ejh – vélte Sztolarik –, hiszen ha az lett volna a célja, hogy a fiú kapja meg az összes pénzét, nyíltan is neki ajándékozhatta volna. Az urak semmit sem tehettek volna ellene. Igaz vagy nem?

Bizony ez igaz volt. És éppen ezért tűnt az egész dolog megmagyarázhatatlannak és rejtélyesnek. A bécsi házat Gregorics száznyolcvanezer forintért adta el, a privoreci birtokot hetvenötezerért. Ez összesen egy negyedmillió forint. Uram Isten, hát hová tette azt a rengeteg pénzt? Ha aranyra váltja, megolvasztja, és azóta kanállal eszi, akkor sem tudta volna elpazarolni. De Gregorics takarékos volt, tehát a pénznek meg kell lennie valahol. De hol? Bele lehetett bolondulni a találgatásba.

Nem látszott valószínűnek, hogy a pénz Ancsuránál legyen, vagy a fiúnál, vagy Sztolariknál, aki Wibra Gyuri gyámja lett. A Gregorics testvérek mégsem mondtak le erről a lehetőségről. Kémeket fogadtak, hogy titokban figyeljék Ancsurát, és megvigyék nekik az elejtett szavait. Pesten is találtak egy ügyes fickót. Gyuri közben joghallgató lett Pesten. Ennek a fickónak barátságot kellett kötnie vele, hogy az életmódjából és a szavaiból kiderítse, hogy állnak a dolgok.

Gyuri azonban szegényesen élt. Szorgalmasan hallgatta az egyetemi előadásokat. A „Hét bagoly” nevű házban lakott, és egy kis olcsó vendéglőben étkezett a Képíró utcában, amelynek a neve „Első április” volt. Ez a kis vendéglő a joghallgató vendégeivel egyike volt azoknak a különlegességeknek, amelyeket a modern élet nagy falánksággal elnyelt. Az étlapjára egy kövér úriembert festettek, aki az utcán egy sovány alakkal beszélget. Alattuk ez a párbeszéd volt kinyomtatva:

*Soványi úr:* Ugyan hol étkezik, bácsi, hogy ilyen pompásan néz ki?

*Kövéri úr:* Hát itt, az „Első április”-ben.

*Soványi úr:* Ejnye, akkor én is odamegyek.

Ennek ellenére az Első Áprilisban mégis rosszul főztek. Talán éppen ez a *becsapó* párbeszéd miatt nevezték el a vendéglőt „Első április”-nek. Hja, a régi kocsmárosok őszinték voltak. Még ha hazudtak is, olyan ártatlanul tették, hogy mindenki értse a tréfát.

Gyuri mindennapi életéről valóságos jelentések érkeztek Gáspár úrhoz. Egy kávémérésben reggelizik. Délelőtt az előadásokon van. Délben az „Első április”-ben ebédel. Délután egy ügyvédi irodában másol. Este egy kis szalonnát vagy túrót vacsorázik, amelyet a szatócstól vesz. Azután éjfélig tanul. Mindenki szereti és dicséri, kiváló ember lesz belőle.

A ravasz Gregorics Gáspár már szinte azt kezdte kívánni, bárcsak Gyurinál lenne a negyedmillió. És bárcsak idővel feleségül venné az ő lányát, Minkát, aki most kezdett rügyből bimbóvá alakulni. Körülbelül tizenegy éves lehetett.

Ostoba feltevés volt ez. Ancsuráéknál nem lehetett a pénz, mert annak valamiben látszata lett volna, legalább a fiún. Ancsura bérbe adta az örökölt házat. Ennek a béréből küldött Sztolarik úr Gyurinak havonta harminc forintot.

A Gregorics testvérek pedig elosztották egymás között azt a tizennyolcezer forintot, amelyet az asszonyok visszautasítottak. És azt a néhány száz forintot is, amely Gregorics Pál bútorainak és mindenféle ingóságainak árveréséből befolyt. A többi vagyonnak azonban teljesen nyoma veszett. Az egész város ezen törte a fejét, és különféle ostobaságokat találtak ki. Azt beszélték, hogy az öreg kiküldte a pénzt Klapkának. „Majd meglátjátok, egyszer csak visszahozza Klapka, szuronyok formájában!” Olyat is fecsegtek, hogy Gregorics Pálnak valahol a lopatai erdőben volt egy tündérkastélya, és abban egy szép asszonyt őrzött. És ha ő evőkanállal sem tudta volna megenni az aranyra olvasztott vagyonát, egy szép asszony bezzeg kávéskanállal is ki tudja szürcsölni rövid idő alatt.

De a sok fecsegés közül egy igaz dolog keltette fel legjobban a rokonok figyelmét. Ez a kolompárostól jött. Gregorics Pál a halála előtti napon vett nála egy nagy üstöt, és nem fizette ki. Ezért a kolompáros Gáspár úrhoz ment a számlával.

Gáspár a homlokára csapott.

– Ezer villám, ez az üst nem volt a hagyatékban!

Átnézte az árverés jegyzőkönyvét, amelyben fel voltak írva az eladott tárgyak. De üst nem fordult elő köztük.

– Nyomon vagyok – vigyorgott Gregorics Gáspár. – Az én szerelmes öcsémuram nem hiába vétette meg az üstöt. De miért vétette meg? Hogy beletegyen valamit. És ez a valami az, amit mi keresünk.

Boldizsárnak is elmondta a gyanúját. Boldizsár ujjongott örömében:

– Az Isten ujja, testvér! Most már hiszem, hogy megtaláljuk a kincset. Pali valahová elásta az üstöt, hogy elvegye tőlünk a pénzt. És sikerült is volna, ha nem követi el azt a tökfilkóságot, hogy adós marad a katlan árával. De az ilyen eseteknél éppen az a szerencse, hogy a gonosztevő mindig elhibáz valamit.

A kolompáros emlékezett rá, hogy az üstöt Matykó inas választotta ki és vitte el. Gregorics Gáspár ezért egy nap meghívta Matykót. Megvendégelte, etette, itatta, és szép szóval kikérdezte a boldogult utolsó napjairól. Közben ravaszul beleszőtte az üstöt is, amelynek most az árát kéri a kolompáros.

– Hát mi van ezzel az üsttel, Matykó fiam? Tényleg az urad rendelte volna? Szinte hihetetlen! Mire kellett volna neki? Félek, Matykó, hogy te magad csaltál valamit az urad számlájára!

Éppen csak ez kellett a jámbor Matykónak, hogy a becsületébe gázoljanak! Ez felvágta a nyelvét, mint a szajkóét. Hogy bebizonyítsa az ártatlanságát, sorban mindent elmondott. A halála előtti napon az úr ezt parancsolta neki: „Keríts nekem gyorsan egy üstöt és két kőművest.” Ő rögtön elő is kerítette. Estefelé történt a dolog. Az üstöt bevitte Gregorics úr hálószobájába. A két kőművest ugyanakkor beengedte az úrhoz. A két kőműves is látta az üstöt, és tanúskodhat róla.

– Ej, no – mondta Gáspár úr vidáman –, szerencsés ember vagy, Matykó. Hiszen ha tanúid vannak, akkor rendben vagy, akkor a becsületed olyan tiszta, mint a frissen szűrt tej. Én magam is visszavonom a szavamat. Ejnye, sokért nem adnám, fiacskám, hogy ilyen szépen kivágtad magad a bajból. No, igyál még egy pohárral ebből a bikavérből, és ne haragudj a hebehurgya beszédemért. Mert látod, okom volt a gyanúra. Az üstöt sehol sem találtuk az ingóságok között, a kolompáros mégis kéri az árát, és azt mondja, hogy te vitted el. De hát hová is tűnhetett el tulajdonképpen?

Matykó vállat vont:

– Azt az Isten tudja.

– És te azután nem láttad többé?

– Nem.

– Hát a kőművesekkel mi lett? Mit csináltak a kőművesek?

– Nem tudom.

Gregorics Gáspár gúnyosan Matykó szemébe nevetett.

– Olyan vagy, mint a „Nem tudom János” a mesében, az is mindenre azt mondta, hogy nem tudom. Természetesen azt a két tanút sem ismered, akik az üst ügyében bizonyítanák az ártatlanságodat. Hja, barátom, akkor bizony benne maradsz a pácban.

– Csakhogy az egyiket ismerem ám!

– Hogy hívják?

– Hát ha tudnám a nevét!

– Akkor miről ismered meg?

– Három szőrszál van az orrán.

– Ostobaság! Hátha azóta lenyírta a három szőrszálat?

– Akkor is megismerem az arcáról. Olyan, mint egy bagolyé.

– És hol szedted fel a két kőművest?

– A székesegyház falát javították, onnan hívtam őket.

Gregorics Gáspár mindent kiszedett Matykó fejéből, ami értékes volt benne. Most már égett a föld a talpa alatt. Rögtön a nyakába vette a várost, és nagy sietséggel kereste a kőművest, akinek három szőrszál van az orrán.

Nem volt nehéz rátalálni. Az első kőművescsoportnál, ahol a három szőrszálról kérdezősködött, egyszerre hárman is feleltek:

– Az bizony Prepelicza András lesz. Annak a bajusza azt a nevezetes tréfát csinálta, hogy felszaladt az orra hegyére.

Most aztán gyerekjáték volt megtalálni Prepeliczát. Minden kőműves és minden téglahordó gyerek tudta, hogy most Pestet építi. Valahol a Kerepesi úton dolgozik egy nagy házon.

Gáspár úr bizony nem sajnálta a fáradságot. Rögtön kocsira ült, meg sem állt a fővárosig, és ott a tótok között megkereste Prepeliczát.

Amikor megtalálta, Prepeliczát éppen egy csigán húzták fel a harmadik emeletre. Gregorics háta megborzongott az ijedtségtől. Jaj, ha most elszakadna a kötél!

– Hopp-hó, Prepelicza! – kiáltott utána. – Álljon meg! Éppen magát keresem. Beszélnivalónk van.

– Jó, jó – felelte közömbösen a kőműves, és a magasból vizsgálta a jövevényt. – Jöjjön hát fel, ha beszélgetni akar.

– Maga jöjjön le, mert sürgős a dolog.

– Kiáltsa fel, ide is meghallom.

– Azt nem lehet. Mindenképpen négyszemközt kell beszélnünk.

– Jó vagy rossz? – firtatta Prepelicza a magasból.

– Nagyon jó.

– Nekem jó?

– Magának jó.

– No, ha nekem jó, akkor este is jó lesz. Várjon vele estig, akkor majd lejövök. Most a legfelső ablakot csinálom.

– Ne okoskodjon! Jöjjön le rögtön, Prepelicza! Nem bánja meg.

– Ejh, azt sem tudom, ki az úr.

– Hát majd mindjárt megüzenem.

És a következő csigával felküldött Prepeliczának a magasba egy ropogós tízforintost. Aki felvitte, egy forintot kapott.

Erre a névjegyre Prepelicza azon nyomban lecsapta a kalapácsot és a vakolókanalat az állványra. A következő csigával lejött az anyaföldre, ahol Mózes és Krisztus óta folyton csodák történnek.

– Parancsoljon velem a tekintetes úr.

– Kövessen!

– Akár a pokolba is, tekintetes uram.

– Olyan messzire nem megyünk – mondta mosolyogva Gregorics Gáspár.

És valóban csak a „Kakas” nevű kocsmába vitte. Ott bort hozatott, és barátságos koccintgatás közben kedvesen ezt mondta neki:

– Tud maga beszélni, Prepelicza?

Prepelicza elgondolkodott, hogy ugyan miről lehet szó. Hosszan, kutatóan nézett az ismeretlen ember acélszürke, apró szemébe. Aztán óvatosan így felelt:

– Beszélni a szajkó is tud, uram.

– Én Besztercebányáról jöttem.

– Úgy, no. Ott derék emberek laknak. Tényleg, mintha már láttam volna az uraságát valahol.

– Az nyilván az öcsém volt, akit látott – szólt közbe ravaszul Gregorics. – Tudja, az, akinél az üsttel volt az a titokzatos dolguk.

– Az üsttel! – Prepelicza szája tátva maradt a meglepetéstől. – Az az öccse volt? Úgy, hát értem. Vagyis… – zavartan vakarni kezdte a füle tövét. – Miféle üstről van szó? Uram Isten, ha én minden katlanra és serpenyőre emlékeznék, amit életemben láttam!

Gregorics fel volt készülve egy kis színlelésre. Ezért nem is törődött vele. Megkínálta szivarral Prepeliczát. Az előbb megnyálazta, hogy lassabban égjen, aztán rágyújtott. Nagy, szögletes kőművesceruzájával egykedvűen dobolt az asztalon. Olyan volt, mint egy ember, aki véletlenül rájött, hogy eladni való portékája van, és érzi, hogy megjött rá az igazi vevő. Most már csak nyugalom kell, minél több nyugalom, és a portéka ára mesésen megnő.

A szíve hangosan dobogott. Egy rámában fehér kakas lógott a zöldre festett borosasztal fölött. Prepelicza káprázó szemében ez a kakas mintha megelevenedett volna. Mintha közben-közben kukorékolna is egyet: „Jó napot, Prepelicza András! Kukurikú! Megtaláltad a szerencsét, Prepelicza András!”

– Azt mondja, nem emlékszik az üstre, Prepelicza? Ej, ej! Hát ilyen bolond embernek tart engem? Hát úgy nézek én ki? Egyébként jól teszi, Prepelicza, jól teszi. Talán én is ezt tenném. De ugye nem rossz ez a borocska? Hogy hordószaga van? Ej, uramfia, csak nem lehet neki ágyszaga! Hozz még egy üveggel, fickó, aztán eredj a pokolba, hagyj magunkra! Hát igen, hol is tartottunk? Izé, no. Azt mondta az előbb, hogy a szajkó is tud beszélni. Helyes szó volt, igazi beszéd volt. Maga okos ember, Prepelicza. Ebből látom, hogy emberemre akadtam. És én ezt szeretem. Hamar megértjük egymást. Hát igen, a szajkó is tud beszélni, így értette. De csak ha felvágják a nyelvét. Ugye, így értette?

– Ühüm – mondta a kőműves. A három szőrszál mozogni kezdett az orrán, ahogy nagy levegőt vett rajta keresztül.

– Azt is tudom – folytatta Gregorics Gáspár –, hogy a szajkó nyelvét bicskával szokták felvágni. De mivel maga nem szajkó, Prepelicza…

– Nem, nem – hebegte szemérmesen Prepelicza.

– Hát bicska helyett ezzel a két bankjeggyel vágom fel a nyelvét.

Ezzel két százast vett ki a bőrtárcájából, és maga elé tette.

A kőműves szeme mohón tapadt a két csodálatos papírdarabra, és a két meztelen gyerekre a szélükön. Az egyik búzakévét tart, a másik könyvet. Prepelicza szeme majd kiugrott, úgy nézte őket. De azért legyőzte magát, és rekedt, tompa hangon ezt mondta:

– Az üst nagyon nehéz volt… Borzasztó nehéz volt az üst.

Más nem jutott eszébe, pedig keresett még valami szót. Közben egyre nézte a bankjegyeket és rajtuk azokat a kedves gyerekeket. Neki is van otthon vagy hat darab, de azok nem olyan kedvesek.

– No, mi az, Prepelicza? – kérdezte Gregorics csodálkozva. – Még mindig hallgat?

– Nagy kő lenne a lelkiismeretemen, ha beszélnék – sóhajtott a kőműves. – Nagyon nagy kő lenne. Lehet, hogy el sem bírnám.

– Ostobaság! Ne beszéljen bolondokat! Kő, kő! Egész életében kövekkel dolgozik, és most azon kezd siránkozni, hogy kő lesz a lelkén. Hát cipelje! Csak nem kívánja, hogy kétszáz forintot adjak, és ne követ, hanem egy meleg cipót tegyek a lelkére? Ne legyen gyerek, Prepelicza!

Prepelicza erre elmosolyodott. De piszkos, vörös kezét feltűnően hátratette, annak jeléül, hogy nem akar a pénzhez nyúlni.

– Talán kevesli?

Egy hangot sem felelt. Mereven nézett maga elé, és a haját borzolta. Egy beteg kakaduhoz hasonlított. Egy idő múlva fenékig kiitta a poharát, és olyan erősen lecsapta az asztalra, hogy a talpa rögtön letört.

– Csúfság! – fakadt ki keserűen. – A szegény ember becsülete kétszáz forint! Pedig az Isten egyformának teremtett minket. Nekem is olyan becsületet adott, mint a püspöknek vagy a radványi bárónak. De az úr mégis kétszáz forintra becsüli az enyémet. Szégyen, gyalázat!

Erre az adu ászra Gregorics kijátszotta a maga aduját.

– Hát jól van, Prepelicza. Nem kell ezért mindjárt megharagudni. Ha olyan drága a becsülete, akkor keresek olcsóbbat. – Ezzel visszatette a két százast a nadrágzsebébe. – Felkeresem a másik kőművest, a társát.

Elővette a zsebkését, és megkocogtatta vele a palackot.

– Fizetek!

Prepelicza elnevette magát.

– No, no! Hát már ne is szóljon a szegény ember? Persze, hogy a másikat keresi fel. Az pedig nem olyan becsületes ember, mint én. Persze, persze. – Kedvetlenül vakarta a tarkóját, amelyet egy csúnya kelés éktelenített. – Hát jól van… Tegyen hozzá az úr még egy ötvenest, és mindent elmondok.

– Isten neki! Megvan az alku.

Prepelicza most már részletesen elmesélte annak az utolsó éjszakának a történetét. Elmondta, hogyan vitték az üstöt az udvaron és a kerten át egy pici házikóba.

– A Libanonba – sziszegte gyönyörrel Gáspár úr. A haja is csapzott lett az izzadságtól. – A poronty házikójába.

Prepelicza mindent elmondott. Hogyan került oda a társával egy este, hogyan vitték az üstöt a kis házba. És hogyan állt őrt Gregorics Pál egészen addig, amíg befalazták a falba. Gáspár úr izgatottan közbe-közbekérdezett.

– Nehéz volt az üst?

– Roppant nehéz volt.

– Nem látta senki, amikor átvitték az udvaron?

– Egy lélek sem. Mindenki aludt a házban.

Gáspár úr élvezettel nyelte a kőműves minden szavát. A tüdeje tágult, a szeme csillogott. A gondolatai a jövőbe száguldottak. Elképzelte magát gazdag embernek, rengeteg kincs urának. Talán még bárói címet is vehet! Báró Gregorics Gáspár! Hm, nem is rossz! Minka pedig bárókisasszony lesz. Az a szamár Pali nem tudott élni a vagyonával. Sokat gyűjthetett, nagyon sokat. Hiszen olyan takarékos volt.

– Mit adott maguknak az öcsém?

– Ötven forintot fejenként.

– Nagyon helyes, nagyon helyes.

Szinte kő esett le a szívéről, hogy Pali csak ötven-ötven forintot adott nekik. Már attól kezdett félni, hogy ezreket adott a hallgatásért.

Ez bántotta volna, hiszen most az ő kára lenne. Mert a Libanon az övé lesz, mindenáron az övé lesz, üstöstől, mindenestől. Holnap rögtön megveszi a gyámtól. És előre gyönyörködött a gondolatban, hogyan fogja túljárni Boldizsár és Panyókiné eszén.

Amilyen gyorsan csak lehetett, hazaért. Le sem szállt a háza előtt, hanem egyenesen Sztolarikhoz hajtatott. Azzal az ajánlattal jött, hogy szeretné megvenni a Libanont.

Így hívták a megboldogult protestáns pap kis birtokát, amelyet Gregorics Pál a pap özvegyétől vett meg Wibra Gyurinak. A megboldogult tiszteletes egyetlen prédikációt sem mondott a szószékről úgy, hogy ne említette volna benne a Libanon cédrusait. Amikor megszerezte a kis telket, maga is megpróbált cédrusokat nevelni a kertben az almafák között. De a jámbor besztercei föld ellenállt, megfojtotta őket, nem adott nekik táplálékot. Az istentelen besztercei emberek pedig merő csúfságból Libanonnak nevezték el a kedves kis birtokot.

Sztolarik úr nem mutatott semmi meglepetést.

– A Libanont akarja megvenni? Csinos gyümölcsös, és szépen terem. Az idén is egy előkelő bécsi vendéglős vette meg az összes almát. El sem képzelné, milyen áron. De hogy jut eszébe megvenni a Libanont?

– Házat szeretnék ott építeni, egy nagyobb házat.

– Hm, az ilyen eladásokkal mindig baj van – mondta hidegen Sztolarik. – A tulajdonos kiskorú, ez sok papírmunkával jár az árvaszéknél. Én szívesebben hagyom a dolgot úgy, ahogy van. A fiú hamarosan végez, nagykorú lesz, aztán csináljon a kis *skvarkájával*4), amit akar. Még szemrehányást tenne nekem. Nem, nem, Gregorics úr, én ebbe nem megyek bele. A fiúnak végül is praetium affectionis ez a kis kunyhó és ez a két hold. Ott játszott, ott töltötte a gyermekéveit.

– De ha nagyon jól megfizetném? – vágott közbe izgatottan Gregorics úr.

Sztolarik úr kíváncsi lett.

– Mit nevez ön sokpénznek? Mennyit akarna adni érte?

– Hát adnék érte… – És itt egyszerre fuldokló köhögés fogta el, vörös lett, mint a skarlát posztó. – Adnék érte tizenötezer forintot.

„Hm, ez csinos összeg – gondolta Sztolarik. – Gregorics Pál ötezer forintért vette meg a papnétól. A földje két hold, és elég messze van a piactól. Négyszögölenként nemigen ér többet három forintnál. A házikó értékét tegyük kétezerre… de ez már a legtöbb.”

– Utcumque – mondta hangosan Sztolarik –, az ajánlat nem kedvezőtlen. Sőt, sőt… Hát tudja mit, Gregorics úr – tette hozzá hirtelen elhatározással –, a fiú érdekében belemegyek a dologba. De előbb még írok neki, és beszélek az anyjával is.

– De nekem sürgős a dolog.

– Hát még ma írok a fiúnak.

Gregorics úr nem erőltette tovább, nehogy gyanút keltsen. Hazament, és harmadnap délután egy kis hordó tokaji bort küldött Sztolariknak (a Gregorics Páltól örökölt borokból, amelyeken megosztoztak). Egyúttal megkérdeztette, nincs-e még válasz Budapestről.

Sztolarik úr azt üzente, hogy minden órában várja a választ, és köszöni a becses küldeményt. A pincemesternek, aki a bort vitte, még azt is mondta, hogy reméli, minden simán lefolyik. Hogy a bor fog-e lefolyni, vagy valami más, azt a pincemester nem tudta.

Alighogy a pincemester elment, rögtön megjött a levél. (Gyuri beleegyezett az eladásba.) Sztolarik úr éppen el akarta küldeni a segédjét a hírrel Gregorics Gáspárhoz. Ekkor kinyílt az iroda ajtaja, és belépett rajta a pocakos Gregorics Boldizsár. Úgy szuszogott, mint egy túltömött liba, látszott rajta, hogy sietve jött.

– Tessék helyet foglalni, Gregorics úr. Mi jót hozott nekünk?

– Sok-sok pénzecskét hoztam – lihegte, még ki sem fújta magát.

– No, az éppen jól jön a háznál.

– Meg akarom venni ennek az árvácskának azt a kis földecskéjét, a Libanont.

(Boldizsár úr híres volt a mézes-mázos beszédéről.)

– A Libanont? – kiáltott fel meglepődve Sztolarik. Magában a többit dörmögte: „Mi az ördög lelte ezeket?” Aztán hangosan ezt felelte: – Talán a bátyja számára?

– Nem, nem, magamnak veszem. Nagyon alkalmas kis birtokocska, csinos, kedves. És az a fenséges kilátás, azok a pompás almafácskák!

– Nagyon különös… valóban különös.

– Miért volna olyan különös? – kérdezte Boldizsár megütközve.

– Mert éppen van már rá egy vevő.

– Ah, csak nyugalom! Nem engedjük át neki! A rokon mégiscsak rokon. És végül is többet adok érte, mint az a másik…

– Ezt nehezen hiszem – vélte a gyám. – Az eddigi vevő tizenötezret kínál.

Boldizsárnak még a szemöldöke sem rándult meg.

– Nem baj. Én megadom érte a húszat.

Csak azután jutott eszébe, hogy bizony az tizenötöt sem ér. Nyugtalan kíváncsisággal fordult a gyámhoz.

– Tizenötezret kínál? Ki lehet az a bolond ember?

– Hát bizony az Gregorics úr testvére, Gáspár.

Ahogy a taglóval homlokon ütött ökör, úgy megtántorodott erre a névre Boldizsár úr. Halálsápadtan rogyott le egy székre.

Az ajka mozgott, de nem jött ki rajta hang. Sztolarik azt hitte, hogy az öreg urat megütötte a guta. Eszeveszetten kirohant vízért, és segítségért kiabált. Amire visszatért a szakácsnéval, aki ijedtében magával hozta a metélt tésztának való tésztagombócot is, addigra Boldizsár úr már magához tért. Mentegetőzni kezdett.

– Elszédültem egy kicsit. Gyakran vannak ilyen rohamaim. Öreg vagyok már, és az emberi gépezet tökéletlen… Egyébként térjünk a tárgyra. Hát igenis, megadok húszezer forintot a Libanonért. Akár most mindjárt ki is fizetem.

Sztolarik elgondolkodott.

– Hja, azt nem lehet ilyen gyorsan csinálni. Előbb az árvaszék beleegyezése kell. Még ma beadom a gyámi kérvényt.

Még aznap be is adta. (Hiszen a gyámfia valóságos nagy nyereményt fogott ki.) Közben folyton azon gondolkodott, vajon miért törik magukat Gregoricsék a Libanonért. Valami okának kell lennie. Hátha aranyér van a Libanon mélyén? Végül is nem lehetetlen. Hiszen az Árpád-házi királyok is először itt bányásztak, nem Selmecbányán.

El is határozta, hogy holnap rögtön elmondja a gyanúját Drotler István nyugalmazott bányamérnöknek. Az olyan nagy tudós, hogy ha beleereszti a fúróját a földbe, biztosan kiderül, mi rejlik benne.

De mielőtt elmehetett volna a mérnökhöz, másnap eljött Gregorics Gáspár, és megkérdezte, megjött-e már a levél. Sztolarik kissé zavarban volt.

– A levél megjött… igen, igen, megjött a levél. De más is történt. Akadt egy új vevő, aki húszezer forintot ígér a Libanonért.

Ez valóságos mennykőcsapás volt Gáspár úrra.

– Lehetetlen – hebegte. – Csak nem a Boldizsár?

– De éppen a Boldizsár.

Gregorics Gáspár dühös lett, káromkodott, mint egy kocsis. Az ajka remegett az izgalomtól. Hadonászó botjával (mivel éppen a tornácon beszélgettek) leütötte Sztolarikné őnagysága egyik virágcserepét. Ebben egy ritka szép jácint virágzott.

– Ó, a gazember… a gazember! – sziszegte a fogai között.

Aztán majdnem egy negyedóráig bambán nézett maga elé a levegőbe, és félhangosan töprengett:

– Hogyan tudhatta meg? Érthetetlen!

Pedig nagyon egyszerű volt. A jámbor Prepelicza könnyen megtudta a besztercei munkásoktól, hogy Gregorics Pálnak, akinél az üstöt befalazta, még több testvére is él. Ha az egyiknek megért a titok kétszázötven forintot, a másik is biztosan ad érte valamit. Ezért Prepelicza András vonatra ült, és Besztercebányán felkereste Boldizsár urat. Nincs ebben semmi érthetetlen a világon. Hacsak az nem érthetetlen, hogy Prepelicza András nem szamár ember.

– Ó, a gazember, a gazember! – ismételgette Gáspár egyre szenvedélyesebben. – Nem lesz az övé, csak azért sem lesz! Én veszem meg a Libanont. Huszonötezer forintot adok érte.

Sztolarik úr mosolygott, hajlongott, és dörzsölte a kezét.

– Aki többet ad, azé lesz. Ha az én birtokom volna, tartanám a múltkori szavamat tizenötezerre. Mert amit egy férfi kimond, az ki van mondva. Egy férfi szava vas. De mivel a birtok egy gyereké, egy gyerek érdekeit nem szabad agyonnyomni, még ilyen vassal sem… Nem gondolja, Gregorics úr, hogy ez egy nagyon szép mondás tőlem?

Gregorics Gáspár elismerte, hogy a mondás szép. Újra meg újra megígértette Sztolarikkal, hogy neki adja a birtokot. Így valósággal „megvasalva” távozott.

De mit ért vele? Sztolarik úr még aznap este találkozott a kaszinóban Gregorics Boldizsárral. Egy cseppet sem titkolta, hogy Gáspár úr ma megint nála járt, és újabb ötezer forinttal többet ígért a Libanonért, mint ő.

Boldizsár úr ezúttal egy cseppet sem jött ki a sodrából.

– Legyen hát harmincezer forint.

És ez a bolondos licitálás napokig így folyt. Már az egész város kezdett figyelni rá: megőrültek a Gregoricsok, vagy valami más van a dolog mögött?

Jött Gáspár, és harminckétezret ígért. Ezt megint meghallotta Boldizsár, és háromezer forinttal többet ígért. És így tovább, tovább. Az emberek haja szála már égnek állt a rettenetes versengéstől. Az árvaszék elnöke szándékosan késleltette az eladási engedélyt: „Hadd nőjön a birtok értéke, csak hadd nőjön!”

És nőtt is, egészen ötvenezer forintig. Ennyit ígért már Gregorics Boldizsár. És Isten tudja, hol állnak meg a hajba kapott testvérek. Ez annál csodálatosabb volt, mert közben Drotler bányamérnök Sztolarik megbízásából valóban fúrásokat végzett a Libanonon. Kereken kijelentette, hogy a besztercei föld mélyében egy uncia arany sincs. Erre meg mer esküdni. Kivéve talán azt az aranyat, amelyet *az asszonyok fogaiban* temettek el.

– De hátha szén van a Libanon alatt?

– Az sincs.

– Akkor hát valaki bolonddá tehette a Gregoricsokat.

„Mindegy, akármi hajtja őket! – gondolta Sztolarik. – Egy biztos: Gyurit nagy szerencse érte, és ezt a gyámnak az utolsó cseppig illik kihasználnia. A szőlőszemeket csak akkor dobják a törkölyre, amikor már nincs bennük semmi lé. Ki hallott olyat, hogy akkor dobják el őket, amikor még maguktól csöpögnek?”

Sztolarik úr tehát hagyta a versengést. A férfi szava ugyan vas, de az arany előtt a vasnak is meg kell hajolnia. Itt pedig bizony hullott az arany.

Már éppen azt várta, hogyan üti le Gáspár Boldizsár ötvenezer forintját ötvenkettővel. Ekkor egyszerre meglepő fordulat következett. Gáspárnak támadt egy ötlete. (Gáspár sokkal okosabb és furfangosabb volt.)

Gáspárnak ugyanis feltűnt, hogy Panyókiné, a harmadik testvér, nem mozdul. Honnan van ez, miért van ez? Ez csak úgy lehet, hogy Panyókiné nem tud semmiről, és Prepelicza neki nem adta el a titkot. Prepelicza ebben is megmutatta, hogy nagyon okos ember. Mert ha Panyókinénak is eladja a titkot, az ő szerepe teljesen véget ér. Így viszont, amikor a két fivér kiaknázza az üst belsejét, ő élete végéig adót szedhet tőlük azért, hogy ne szóljon a harmadiknak.

Gregorics Gáspár mindezt így végiggondolta. Nagy ostobaságnak kezdte tartani, hogy ő és Boldizsár az egész világ nevetésére odaszórják a vagyonukat a törvénytelen porontynak a Libanonért. És ezzel még a harmadik testvér gyanúját is felkeltik. Már biztos, hogy akármelyikük szerzi is meg a Libanont, a másik bajt csinál neki az üst miatt. Nem volna-e tehát olcsóbb és célszerűbb, ha közösen vennék meg? Közösen bontanák fel a kincset rejtő falat. Prepelicza nyelvét féken tartanák, és egészen csendben zsebre raknák a megboldogult Pál kincseit. No, ez bizony százszor okosabb lenne!

Gáspár tehát egy szép napon kibékült Boldizsárral. És Sztolarik úr nagyot csodálkozott, amikor a következő napon benyitott hozzá Boldizsár úr. Kijelentette, hogy visszavonja a szavát a Libanon megvételéről. Otthon meggondolta, aludt rá egyet, csinált egy kis számítást is, és belátja, hogy a Libanon nem ér ötvenezer forintot.

„Semmi baj – gondolta Sztolarik úr –, majd megveszi negyvennyolcért Gregorics Gáspár.”

Alig várta, hogy találkozzon vele, és rögtön felszólítsa, hogy kössék meg a szerződést. Gáspár úr azonban csak vonogatta a vállát.

– Ostobaság volt tőlem – mondta hanyagul. – Elpárolgott a fejemből, mint egy rossz álom. Köszönöm, kedves Sztolarik úr, hogy akkor rögtön nem fogott a szavamon. Most már nem megyek bele. Az ördögbe is, negyvennyolcezer forintért majdnem egy uradalmat lehet venni!

A gyám kétségbeesett. Azt hitte, hogy ő rontotta el a dolgot, mert túlfeszítette a húrt. Érezte, hogy az egész város nevetni fog ügyetlen gazdálkodásán. És Gyuri is szemrehányásokkal fogja elhalmozni, ha felnő. Rohant tehát Boldizsár úrhoz, és felajánlotta neki a Libanont negyvenötezerért. Boldizsár a tokáját vakargatva röviden ezt felelte:

– Hát bolondnak néz engem az úr?

Boldizsártól őrült sebességgel Gáspárhoz rohant:

– Nem bánom, no, tartsa meg a Libanont negyvenért.

Gáspár csendesen megrázta a fejét:

– Talán csak nem ettem bolondító gyomot?

És most újra megindult a licitálás, de már *lefelé*. Sztolarik kínálta harmincötért, harmincért, huszonötért. Végül sok huzavona után valahogy rájuk sózta tizenötezer forintért. Közösen vették meg, és közösen íratták a nevükre a telekkönyvben.

Azon a napon, amikor átvették a gyámtól a kis házikó kulcsát, ketten bezárkóztak benne. Csákányt vittek magukkal a köpenyük alatt (ez a későbbi tanúvallomásokból derült ki). Természetes, hogy rögtön felbontották a falat, amely az üstöt rejtette. De hogy mit találtak az üstben, azt sohasem lehetett egészen biztosan megállapítani. Pedig éppen ez volt a fő kérdés a Gregorics-perben, amellyel a besztercebányai királyi törvényszék egy évtizedig bajlódott.

A per ugyanis úgy kezdődött, hogy néhány hónap múlva Prepelicza András megjelent a Gregorics testvéreknél. Részt követelt a kifalazott kincsből. Azzal fenyegetőzött, hogy különben mindent elmond Panyókinénak.

A Gregoricsok dühbe gurultak, amikor meglátták.

– Becsaptál, gazember! Te is cinkosa voltál annak a halott zsiványnak, aki a halála után ki akart fosztani minket a fattyú kölyke javára! Azt akarta, hogy drága pénzen vegyük meg a kunyhóját. Ezért tettetek ócska vasat és szögeket a katlanba. Jó, hogy idejöttél. Most mindjárt megkapod a részedet a kincsből!

Ezzel felkaptak egy-egy bunkósbotot, és piff-puff, úgy elverték a jámbor Prepeliczát, hogy rögtön orvoshoz futott. Írásos igazolást kért a hátát átszelő kék csíkokról. Aztán elfutott Krekics Jánoshoz, a tyúkprókátorhoz, hogy írjon egy gyönyörű panaszlevelet magának a királynak Bécsbe a Gregoricsok ellen. Hogy merték így megszégyeníteni az Este-ezred kiszolgált tizedesét? („Ha a király nem szégyelli – jegyezte meg Prepelicza a prókátornál –, én bizony nem szégyellem, mert ketten voltak ellenem.”) Harmadik bosszúként pedig rögtön fogadott egy szekeret (mert összetört csontjaival nem tudott gyalogolni). Elvitette magát Varecskára, ahol Panyókiné lakott. Egészen őszintén mindent elmondott neki, az elejétől a végéig.

Innen kezdődött aztán az óriási Gregorics-per, amelyben Panyókiné volt a felperes. A per több mint tíz évig foglalkoztatta az egész Felvidéket. Egy egész légió tanút kellett kihallgatni, és az iratok idővel hetvenhárom fontra nőttek. Panyókiné bebizonyította, hogy az üst létezett, hogy befalazták, és hogy a két Gregorics rosszhiszemű volt. (Többet nem tudott bizonyítani.) A Gregoricsok és az ügyvédeik ezzel szemben azt állították, hogy a halott csalt. Szögeket és ócska vasat rakott az üstbe, hogy őket bolonddá tegye és kifossza.

Mivel a halottnak nem volt se ügyvédje, se pártfogója, végül ő maradt benne a pácban. De valószínű is, hogy ő csinálta a gonosz tréfát a szögekkel és az ócska vassal. Ő hagyta rájuk örökségül, furfangosan előre kitalálva a végzetes pert. A per csak akkor ért véget, amikor már mindegy volt, ki veszít és ki nyer. Ugyanis egyiküknek sem maradt semmi vagyona. Az a hetvenhárom font papír és öt-hat ügyvéd mindenüket megette.

A Gregoricsok sorban meghaltak, mindannyian szegénységben. A hírük is egyre halványult. Csak az ügyvédek emlegették néha Gregorics Pált:

– Ej, ez egy roppant eszű ember volt!

De hogy a vagyona hová lett, azt senki sem tudta kitalálni.

Pedig volt vagyon, sok volt. De eltűnt a nyoma, és nem lett senkié.

Vagyis mégis! A *mesék* örökölték. Ők rendelkeztek vele szabadon. Fogyasztották, gyarapították, ide tették, oda tették, ahová nekik tetszett.

### Szójegyzék

- **szalon**: úri ház szép, díszes szobája, ahol vendégeket fogadnak.
- **kigolyózni**: szavazással kizárni valakit egy egyesületből, klubból.
- **Flamme**: németül: „láng”; itt: régi szerelmek, imádott nők.
- **árvaszék**: hivatal, amely az árvák vagyonára vigyáz.
- **gyám**: aki egy árva gyerek jogait és vagyonát védi.
- **praetium affectionis**: latinul: érzelmi érték.
- **Utcumque**: latinul: „akárhogy is”.
- **szajkó**: erdei madár, amely utánozza a hangokat.
- **tyúkprókátor**: kis ügyekkel foglalkozó, rossz ügyvéd.
- **Este-ezred tizedese**: katona, aki az Este nevű ezredben szolgált.
- **felperes, per**: aki a bíróságon pert indít; bírósági ügy.
- **font**: régi súlymérték, kb. fél kilogramm.

## Az esernyő kibukkan

*Harmadik rész: A nyomok*

Sok év elmúlt azóta, sok tutaj úszott le a Garamon, sok minden megváltozott Besztercén. De minket az összes változás közül az a kis aranybetűs táblácska érdekel a legjobban, amely a Gregorics-ház folyosóján van. Ez áll rajta: „Wibra György köz- és váltóügyvéd.”

Megy a világ, megy, megy… A kis Gyuri fiúból híres ügyvéd lett. A bölcs megyei urak kikérik a véleményét, ha a tanácsban ül. Ha az utcán jár, szép lányfejecskék mosolyognak rá a muskátlis ablakokból. Igazán csinos ember, és sok esze van. Mi kell még a világon? Fiatal, egészséges, előtte áll az egész jövő. Lehet belőle még talán országgyűlési képviselő is.

De a kisvárosi képzelet nem jár ilyen messzire előre. Csak egy lépcsőfokot lép. És mi lenne ez az egy lépcsőfok, ha nem az, hogy kit fog feleségül venni Wibra Gyuri?

Hát bizony hozzámenne Krikovszky Katka is, pedig ő a legszebb lány a városban. Két kézzel kapna utána Hupka Matild, pedig ő igazán büszke és gúnyos teremtés. Sőt, talán még Biky Mariska sem adna neki kosarat, bár nemes lány, és ötvenezer forintja van. Nagyon olcsók most a lányok!

De Wibra Gyuri nem gondolt ezekre. Nagyon komoly és elmélyült volt. Az ismerősei mintha érezték volna, hogy valami más fő a fejében, mint a többi emberében. A szokásos út az, hogy az ember először megszerzi a diplomát, azután irodát nyit, azután ügyfeleket szerez. Az egyszerű fészek egyre tágul. Végül a nagy tágasságtól olyan üresnek látszik, hogy feltétlenül be kell hozni oda valakit. Egy szép női fejecske hiányzik, szőke vagy barna. Így csinálja a többi fiatal ügyvéd, akinek az Isten szerencsét ad.

Gyuri eszében sem volt ilyesmi. Amikor egyszer Krikovszky-mama valami olyat kérdezett, hogy mikor olvassuk már a nevét a Hymen-hírek között, Gyuri valósággal felháborodva felelte:

– Bocsánat, de én nem szoktam házasodni.

Valóban, a házasság csak egy rossz szokás. De olyan szokás, amely sehogy sem akar kimenni a divatból. Évezredek óta nemzedékek után új nemzedékek csinálják végig. Panaszkodnak is miatta, vakarják a fejüket, hogy bolondot csináltak, de okosabbá mégsem teszik a világot. Amíg szép fiatal lányok nőnek, mindig valakinek nőnek…

Az irodája pompásan indult, a szerencse mindenhonnan mosolygott rá. Ő azonban meglehetősen savanyú arccal fogadta. Dolgozott, hiszen dolgozott, de inkább csak megszokásból. Úgy végezte az ügyvédi munkáját, ahogy az ember minden nap megmosakszik és megfésülködik. A lelke valahol másutt járt. De hol?

Ejh, hát hová szokott járni ebben a korban a lélek?

A barátai azt hitték, tudják, és ők is folyton biztatták:

– Miért nem nősülsz meg, „öreg”?

– Nincs pénzem.

– De hiszen éppen azért! Az asszony hozza a pénzt. (Így gondolkodnak a tanult úri emberek világában.)

Gyuri megrázta a fejét. Szép, férfias, ovális feje volt, lelkes, borongós fekete szemmel.

– Nem igaz. A pénz hozza az asszonyt!

Ó, milyen asszonyt akarhat ez! Valami nagyratörő terveket gyanítottak benne.

– Mennykő nagy stréber. Sokat akar, valami nagyot akar.

Nem kellenek neki ezek a szerény polgári lánykák! Talán egy Mednyánszky vagy egy Radvánszky bárókisasszony jár a fejében. Egyszóval nagy stréber. Olyan, mint a vadszőlő: először magasra kúszik, és csak aztán kezd virágozni. Pedig ha most nősülne, akkor is emelkedhetne. Lám, a futóbab együtt kúszik a virágaival…

Mind bolond beszéd ez. Wibra Gyurinak nem volt más baja, ami a pályája egyenletes menetét és a lelke nyugalmát zavarta, csak az a szerencsétlen legenda az örökségéről. Nem egy lányarc nyugtalanította, és nem is a nagyravágyás, csak az a legenda.

Mert másoknak legenda volt, de neki majdnem valóság. Úgy fénylett előtte, mint a lidércfény: nem tudta se elhagyni, se elérni. Fut, fut utána, kiesett a hétköznapi élet útjából. Fut izgatottan, szüntelenül. Mindenhonnan elé botlik, üldözi ébren és álmában. Egy hang kiált ki a falakból, az utcakövekből: „Hiszen te milliomos vagy!” Amikor a nyomorult öt- és tízforintos kereseteket írja, egyszerre csak rávigyorognak a kacskaringós betűk: „Csapd le a tollat, Wibra Gyuri! Van neked elég kincsed, Isten tudja, mennyi kincsed. Az apád hagyta rád, mert a te apád volt. Neked gyűjtötte, ez a te jogos örökséged. Nagy úr vagy te, Gyuri, és nem egy szegény kezdő ügyvéd! Dobd a pokolba azokat az aktákat, és nézz a kincseid után! Hogy hol keresd? Persze, hogy hol? Hiszen éppen ez az, amibe bele lehet bolondulni. Lehet, hogy rajtuk ülsz, amikor fáradtan lepihensz valahol. Lehet, hogy éppen a tenyered melegíti őket, amikor rátámaszkodsz valamire. És az sincs kizárva, hogy sohasem találod meg. Pedig milyen úr tudnál lenni! Mennyi mindent tehetnél azzal a pénzzel! Négy lóval járhatnál, pezsgőt innál, inasokat tartanál. Más világ, más élet nyílna meg előtted. Címeres ajtók ezüstkulcsa csikordulna meg a lépteid zajára. És hogy ez így legyen, csak egy kis találgatás kérdése. Csak egy szerencsés villanás kell hozzá az elmében… De mivel ez nincs, csak írd tovább, barátom, a kereseteket, és hajtsd be nemes nyugalommal a tartozást a szegény tót alperesektől.”

Valóságos szerencsétlenség volt neki, hogy tudott az eltűnt vagyonról. Maga is érezte ezt, és gyakran kívánta, bárcsak sohasem hallott volna róla. Sokat adna érte, ha előbukkanna a homályból egy olyan részlet, amely kétségessé, sőt valószínűtlenné tenné, hogy az örökség létezik. Bárcsak előállna egyszer valaki, és így szólna:

„Láttam az öreg Gregoricsot Monacóban, óriási összegeket vesztett!”

De nem. Csupa olyan részletek kerültek elő, amelyek még jobban bizonyították, hogy van elrejtett vagyon. És olyan emberek bukkantak fel, akik biztatták a fiatal ügyvédet:

– Nagy vagyont, kétségtelenül nagy vagyont hagyott önre a megboldogult Gregorics Pál. Istenemre mondom, sok pénzének kellett lennie. Igazán nem sejt róla semmit?

Nem sejtett semmit. De a gondolata mindig ezen járt, és ez elrontotta minden örömét és nyugalmát. A kiváló fiatalember valósággal csak *fél ember* lett, mert két ember lelkiállapotát kellett hordoznia. Egyik nap abban a tudatban élt, hogy ő egy szolgáló fia, ráadásul törvénytelen. Érezte, hogy a saját eszével és egyéniségével sokra vitte. Ilyenkor boldog és elégedett volt, és a munka nemes vágya hevítette. De elég volt egy szó, egy gondolat, és a fiatal ügyvéd egészen más emberré változott. A dúsgazdag Gregorics Pál fia lett, aki most hontalan, amíg meg nem találja az örökséget. Időnként kínzó, tantaluszi szomjúság fogta el ez után a végzetes vagyon után. Gyakran hetekre otthagyta virágzó irodáját, és elutazott Bécsbe. Ott azoknál kutatott, akik egykor üzleti kapcsolatban álltak az apjával.

A gazdag kocsigyáros, aki Gregorics Pál bécsi házát megvette, valóban mondott is egy fontos adatot.

– Az ön atyja egyszer, amikor kifizettem a vételárat, ezt mondta előttem: „egy utalványra teszem be a pénzt valamelyik bankba.” És kérdezgetett tőlem az utalványokról és a csekkekről.

Gyuri ennek alapján minden bankban kutatott, de eredménytelenül. Teljesen kifáradva, elkeseredve tért vissza Besztercebányára. Erősen elhatározta, hogy ezentúl úgy veszi, mintha az egész dolog nem is létezne. „Nem bolondozok többé. Nem engedem, hogy az aranyborjú örökké a fülembe bőgjön, és mindenemet felfalja. Egy lépést sem teszek többé. Úgy veszem, mintha álmodtam volna.”

De lehet-e így venni? Lehet talán hamut kaparni a parázs fölé, de nem füstölög-e mégis? Nem fújja-e fel újra meg újra egy szélroham?

Egyszer ez fecseg, máskor amaz. A mama, a jó öreg mama, aki már mankóval jár, a meleg kályha mellett bizalmasan, őszintén emlegeti a régi jó időket. Régen volt, már mindegy. Lassan elmondja, hogy amikor a jó Gregorics Pál haldoklott, sürgönyben akarta Gyurit az ágyához hívatni.

– Jaj, de nehezen várt! Meghalni sem tudott, amíg te nem jössz. De én voltam a hibás.

– És miért várt olyan nehezen? Nem mondta?

– De bizony mondta. *Át akart neked adni valamit.*

Hogy világosodik, hogy oszlik a homály! Apró fehér pontok jelennek meg itt-ott. A bécsi kocsigyáros szavaiból meg lehet állapítani, hogy Gregorics Pál vagyonának bankutalványban kellett lennie. Az öreg mama szavaiból kiderül, hogy az utalványt neki, a fiának akarta átadni. Tehát nála volt. De akkor hová lett? Melyik bankra szólt? Hát lehet ezt nem kutatni? Lehet ebbe belenyugodni, józanul, nyugodtan örökre elfelejteni?

Nem, nem. Nem veszhet el végleg, nyomtalanul. Hiszen egy búzaszem is, ha leesik az árok szélére vagy bárhová, egyszer csak váratlanul előbújik. Még a kabátzsebből is kicsírázik. Hát még egy ilyen dolog! Egy szó felszakítja, egy szikra megvilágítja…

Nem is kellett sokáig várnia. Egy nap a haldokló polgármesterhez, Krikovszky Tamáshoz hívták Gyurit, hogy megírja a végrendeletét. Jelen volt a városi főjegyző és néhány szenátor is, akiket szintén az utolsó órájához hívatott.

A város feje (ez a makacs, parancsoló fej) fáradtan, sárgán feküdt a párnákon. De még most is volt benne valami ünnepélyesség, ahogy elbúcsúzott a tisztviselőktől. Lelkükre kötötte, hogy továbbra is gondozzák a nemes várost. Aztán kihúzta a feje alól a város hivatalos pecsétjét, és mély sóhajjal átnyújtotta a főjegyzőnek:

– Húsz évig nyomtam vele az igazságot.

Aztán lediktálta a végrendeletét Gyuri tolla alá. Közben mintha az egész életét áttekintené, a forradalmi emlékeiről kezdett beszélni.

– Terringette, milyen idők voltak azok! – mondta, és Gyurihoz fordult. – Az ön apjának volt egy vörös esernyője, amelynek a nyele ki volt fúrva. Abban az esernyőlyukban hordta a legtitkosabb értesítéseket egyik tábortól a másikig…

– Úgy? Az esernyő… – dadogta Wibra György, és a szeme megvillant.

Villámként csapott a fejébe a gondolat. Ó, jaj! Ebben az esernyőben volt a bankutalvány! A vére sebesen kezdett száguldani az ereiben. A halántékáról csorgott az izzadság, és az elméje tomboló diadallal tört előre a bizonyosság felé.

Ott volt, ott volt, biztos, hogy ott volt! Egyszerre maga előtt látta a tiszai jelenetet. Amikor az ernyő leesett a csónakból a szép szőke vízbe. Hogy megrémült az öreg! Hogy milyen nagy jutalmat ígért az esernyőért!

Ó, biztos, biztos! A fülében is megcsendültek Gregorics akkori szavai: „Egyszer majd hozzád kerül az esernyő, és jó lesz a felhők és az esők ellen.” Megcsendültek, és kongtak-bongtak, mintha most frissen jönnének a másvilágról.

A szenátorok el sem tudták képzelni, mi lelte a fiatal ügyvédet. Mi izgatja fel annyira Krikovszky uram haldoklásában? Hiszen végül is jól teszi, ha elmegy. Már úgyis csak nagy nehezen húzta itt fent a köszvényes lábait. Jól teszi, ha átadja a helyét a fiatal erőknek. Bizony nem élt hiába, megfestetik az arcképét a tanácsterem számára, és ezzel szépen befejezte. Ha még tíz évig tartaná a város gyeplőjét, akkor sem érhetne el többet annál, hogy megfestetik az arcképét. De akkor már csúnyább lenne a kép.

A szenátorokat még jobban meglepte az a furcsa, sőt valóságosan buta kérdés, amelyet Gyuri az ünnepélyes pillanat ellenére feltett a haldoklónak:

– És nagy volt az üreg, kedves polgármester úr?

– Miféle üreg? – kérdezte a haldokló, aki már elfelejtette, mit mondott.

– Az esernyőnyél lyuka.

A polgármester fáradtan, csodálkozva emelte rá üveges, homályos szemét. Közben kapkodva szívta be a levegőt a fogai között.

– Bizony nem tudom. Sohasem kérdeztem meg az apjától.

Aztán lehunyta a szemét, és halkan hozzátette, azzal a különös, könnyed jókedvvel, amellyel csak a magyar ember tud meghalni:

– De ha vár egy kicsit, mindjárt megkérdezem tőle.

És amit ígért, meg is tehette. Alighogy az ügyvéd és a tanácsosok eltávoztak, fél óra múlva Privoda hajdú már egy nagy fekete zászlót tűzött ki a városháza homlokzatára. A katolikus tornyokban sorban megkondultak a halottat sirató harangok.

Wibra Gyuri közben hazaért, és lázasan, izgatottan szaladgált fel-alá az irodájában. A szíve hol mámorosan ugrált az örömtől: „Megvan a kincs, megvan!” Hol reménytelenül összeszorult: „Vagyis meglenne, ha az esernyő kéznél lenne. De hol van?”

Se enni, se inni, se aludni nem tudott, amíg ennek a végére nem jár. Először az anyját kérdezte ki. Az öregasszony erőltette is az emlékezetét, de csak ennyit tudott mondani:

– Ki tudhatná már azt, édes fiam, annyi év után! És minek is volna neked az a rongy esernyő?

Gyuri felsóhajtott:

– Ha lehetne, most még a föld mélyéből is kiásnám az öt körmömmel.

Az asszony vállat vont, és csóválta a fejét.

– Talán a Matykó tud róla.

Matykót könnyű volt megtalálni. Most is ott pipázott a „mladi pan” (fiatal úr) előszobájában, mert most ő volt az inasa. De ő is ugyanazt a nótát fújta. Azóta az esernyőnél nagyobb dolgokat is elfelejtett. De arra emlékszik, hogy a megboldogult öreg úr még haldokolva is magához kérte. A jó Isten tudja, miért vigyázott rá olyan nagyon.

(Tudja már ezt más is, nemcsak a jó Isten.)

A legtöbbet özvegy Botárné megjegyzései értek. Ő még mindig bérelte a kis szatócsboltot a Gregorics-házban. Jelen volt, sőt segített is, amikor a halott Gregoricsot megmosták és felöltöztették. A derék asszony mennyre-földre esküszik, hogy az esernyő ott volt a halott összeszorított, merev kezében. Úgy kellett szétfeszíteni az ujjait, hogy kivegyék. Helyette, ahogy illik, a szent feszületet tették a kezébe.

Ezeknél a részleteknél az ügyvéd elfordult, és szétmorzsolt egy-két kicsorduló könnyet a szemében.

– Igen, igen, ott volt a kezében az esernyő – ismételte özvegy Botárné. – Soha ne mozduljak el erről a helyről, ha nem igaz.

– Nem ér semmit – dörmögte Gyuri úr. – Azt kellene tudnunk, hogy hol van most.

– Nyilván elárverezték, mint a többi holmit!

Ez volt a legvalószínűbb. Gyuri rögtön elszaladt a levéltárba. Ott még meg kell lennie a hagyatéki iratok között az árverés jegyzőkönyvének. Hamarosan meg is találta az eladott tárgyak listáját. Ki vette meg, és mennyiért, a szekrényeket, az asztalokat, a székeket. Fel volt ott sorolva bunda, puska, vadásztáska, csizma, hurkatöltő, de esernyő nem fordult elő. Tízszer is átolvasta, hiába. Nincs semmi nyom. Hacsak nem a következő sor az:

„*Hasznavehetetlen tárgyak 2 forint. Megvette a fehér zsidó.*”

Ki tudja, ez-e az? De csak ez lehet. Ezek között a hasznavehetetlen tárgyak között lehetett az esernyő. A fehér zsidó vette meg. Nos, akkor fel kell keresni a fehér zsidót. Ez az első teendő.

De ki is tulajdonképpen a fehér zsidó?

A boldog bányavárosokban az árverés idején még ritka volt a zsidó. Ha akadt egy-kettő, könnyű volt megkülönböztetni őket. Az egyik sárga volt, a szőke haja miatt. A másik fekete, a harmadik esetleg vörös, vagy ha megőszült, fehér. Ezzel a négy színnel a város összes izraelitáját meg lehetett különböztetni. Azóta azonban több száz családra szaporodtak Besztercén. A hajszínek szaporításáról viszont nem gondoskodott az Úristen.

Mégsem volt nehéz kideríteni. Idősebb emberek emlékeztek rá, hogy régen Müncz Jónást hívták fehér zsidónak. Ez annál is valószínűbb volt, mert a város ócska nadrágjai és mellényei az ő Búza utcai kis boltjában gyűltek össze, mielőtt földi pályájuk második korszakát elkezdték volna. Sokan emlékeznek még erre a kis boltra. Cégérként kopott csizmák, régi kabátok, szűrök és gubák lógtak rajta. Az ajtóra szénnel ez volt felírva: „Csak a mezők liliomai öltözködnek olcsóbban, mint ebben a boltban lehet.”

(Ez bizony igaz is volt. Azzal a kiegészítéssel, hogy a mezők liliomai valamivel szebben is öltözködtek, mint ebben a boltban lehetett.)

Gyurit mindezek a magyarázatok nemigen elégítették ki. Bár nem remélte nagyon, hogy megtalálja az esernyőt, a levéltárból mégis átment a törvényszéki elnökhöz, nagyságos Sztolarik úrhoz. Tőle akart többet megtudni, mert ő sokáig volt közjegyző a városban, és ismert minden embert és minden ügyet.

Őszintén és részletesen elmondta neki a felfedezését. Gregorics Pál vagyona minden valószínűség szerint egy külföldi bankban van letéve, utalványra. És ez a vagyon *majdnem* megkerült. Az utalvány kétségtelenül Gregorics Pál esernyőjének a nyelében volt elrejtve. Az esernyőt pedig valószínűleg egy Müncz Jónás nevű zsidó vette meg az árverésen.

Mindezt lihegve, gyorsan, egy szuszra hadarta el Gyuri a régi gyámjának.

– Ennyit sikerült megtudnom. De most mit tegyek?

– Ez sok, ez több, mint amennyit hittem volna. Most már csak tovább kell kutatni!

– De hol kutassak? Hiszen már Müncz sincs meg. És ha meglenne is Müncz, ki tudja, melyik szemétdombon rothadt el azóta az esernyő.

– Mégsem szabad elejteni a fonalat.

– Ismerte gyámatyám Müncz Jónást?

– Hogyne! Nagyon becsületes zsidó volt, ezért nem vitte semmire, szegény. Gyakran megfordult nálam. Mintha most is látnám a kopasz fejét, a széleken lengedező fehér hajával. Istenemre mondom – és itt Sztolarik felugrott, mint egy kecske –, Gregorics Pál vörös esernyője volt a kezében, amikor utoljára láttam! Hallod, Gyuri, most már tisztán emlékszem, meg mernék rá esküdni! Még tréfálkoztam is vele: „Talán bizony a másvilágra is eljár házalni, Jónás, és ott vette ezt az esernyőt Gregoricstól?” Erre ő nevetett, és jókedvűen azt felelte, hogy annyira még nem vitte. Ő csak Zólyomban és Hontban jár. A többi megyét felosztotta a fiai között. Móricé Trencsén és Nyitra, Számié Szepes és Liptó. A legkisebb kölyök, Kóbi, csak a múlt héten kapta meg Bars vármegyét. De a másvilágra sem ő nem szándékozik menni, sem a gyerekeket nem engedi, hacsak nem *muszáj*.

Wibra Gyuri szeme felcsillant az örömtől:

– Bravó, kedves gyámatyám! – kiáltott fel (de ez inkább rikoltás volt). – Ilyen emlékezete csak az isteneknek volt!

– Szerencsés fickó vagy, Gyuri. Valami előérzet súgja nekem, hogy most jó nyomon vagy, és megtalálod az örökségedet.

– Most már én is hiszem – lelkendezett az ügyvéd, aki éppen olyan könnyen hajlott a derűlátásra, mint az ellenkezőjére. – De hát mi lett szegény Münczcel?

– Van egy keresztény legenda a zsidókról. Hogy minden hosszú napon eltűnik a világban nyomtalanul egy zsidó. Így veszett el az öreg Jónás is: most vagy tizennégy éve rá került a sor. (Ne félj, a Rothschildok közül egy sem vész el.) A felesége és a gyermekei csak várták, csak várták, de Jónás nem jött. Akkor a fiai elindultak, és nyomról nyomra keresték. Kiderült, hogy az öreg Jónás megőrült, és így bolyongott össze-vissza a tót falvakban. Egy darabig itt látták, ott látták. A kereső fiúk előtt fel-felbukkant a híre. Végül egy napon a Garam kivetette a holttestét.

Az ügyvéd szép arcán végigfutott a kedvetlenség és a csüggedés árnyéka.

– De hiszen akkor az ernyő is a Garamba veszett.

– Hátha nem. Miért ne hagyhatta volna otthon? És ha otthon hagyta, most is ott heverhet az ócska holmija között. Mert azt ugyan senki sem vehette meg. Próba szerencse, Gyuri fiam! Ha a helyedben volnék, most rögtön kocsira ülnék, és mennék, amíg csak…

– Mennék én is, de hová menjek?

– Hát persze, persze. – Sztolarik elgondolkodott. – A Müncz fiúk szanaszét vannak a világban. A gyufásdobozok, amelyekkel kezdték, azóta talán házakká dagadtak valahol. A Müncz fiúkról semmit sem hallottam. De tudod mit? Menj el Bábaszékre, ott lakik az özvegy anyjuk.

– Merre van Bábaszék?

– Mindjárt Zólyom mellett, a hegyek között. Azzal csúfolják, hogy Bábaszéken kánikulában megfagyott a birka.

– És biztosan tudja, hogy Münczné ott lakik?

– Egészen biztosan. Néhány éve felfogadták, és elvitték zsidónak Bábaszékre.

### Szójegyzék

- **köz- és váltóügyvéd**: ügyvéd, aki bírósági és pénzügyi (váltó) ügyekkel is foglalkozik.
- **Hymen-hírek**: az újság rovata, ahol a házasságokat jelentik be.
- **stréber**: karrierista, aki mindenáron feljebb akar jutni.
- **lidércfény**: mocsár fölött villogó fény, amely a babona szerint félrevezeti az embert.
- **tantaluszi szomjúság**: gyötrő vágy valami után, amit nem lehet elérni.
- **bankutalvány**: papír, amellyel egy bankból pénzt lehet felvenni.
- **árverés**: nyilvános eladás, ahol aki többet ad, azé a tárgy.
- **mladi pan**: szlovákul: „fiatal úr”.
- **fehér zsidó**: itt: az ősz hajú zsidó (megkülönböztető név).
- **„elvitték zsidónak”**: felfogadták, hogy a városka zsidó boltosa legyen.

## A mi Rozálink

Igenis, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven váltóforint fizetéssel. Bábaszéken ugyanis nem volt zsidó, és feltétlenül szerezni kellett egyet.

A dolog tulajdonképpen úgy áll, hogy Bábaszék azok közé a kolibri városkák közé tartozik, amelyek csak kétben különböznek a szegény felvidéki falvaktól. Az egyik, hogy a bírójukat polgármesternek hívják. A másik, hogy az év egyik napján a „laz”-nak nevezett hegyi tanyákról és a szomszéd falvakból felhajtanak egy-két üszőt, tinót és néhány sovány lovacskát. Ugyanezen a napon eljön a zólyomi mézeskalácsos, Plokár Sámuel is, és kirakodik a sátrában. A mézeskalács szíveket, huszárokat és bölcsőket gyorsan szétkapkodják, és viszik a környékbeli lányoknak és gyerekeknek. Egyszóval: vásár van Bábaszéken. És erre minden bábaszéki bennszülött évszázadok óta büszke. Két részre osztják a naptári évet és a világ eseményeit. Az egyik részük a vásár előtt történik, ennyi és ennyi héttel vagy hónappal. A másik részük a vásár után. Így például Deák Ferenc éppen két nappal a bábaszéki vásár után halt meg.

Mindennek a régi királyok az okai. Ők a zólyomi vagy a véglesi várban vadásztak, és borravaló helyett városokká emelték a szomszéd falvakat.

Hát végül is szép kiváltság ez. A városban minden többet ér, többet mutat: a telek, a kert, sőt maga az ember is. Mégiscsak polgár az ember, és ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, akkor szenátor. A régi, szalmatetős ház, ahol a tanács ül, városháza. A bocskoros kisbírót hajdúnak hívják, bár díszruha helyett csak egy rézcsatos széles öv van a hasán. A hajdúnak még dobolni is kell tudnia, mert a városkának saját dobja van. Sőt, a gazdagabb városok még tűzoltófecskendőt is szereznek. Hiába, a rang az rang, de fenn is kell tartani.

Főleg azért, mert a megyeháza felől olyan szelek kezdenek fújni, hogy a kis, nyolc-kilencszáz lakosú városkák nagy részét megszüntetik. Ezért versengés indult meg köztük. Mindegyik meg akarja mutatni, hogy életképes. Mindegyik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája csak egy csikó fejére való… Nem lesz ennek jó vége, meglátja, aki megéli.

A jó Zólyom városa Tót-Pelsőc ellen támad:

– Hiszen ez nem is város, még patikája sincs!

Zólyom egy kanál vízben megfojtaná Pelsőcöt. (Pedig, én Istenem, nem lehet minden zug és sarok Beszterce vagy London!)

De Pelsőc is kutya. Ő meg a nyomorult Bábaszékre ugat és acsarkodik:

– Hiszen az nem is város! Még zsidó sincs benne! Ahová pedig zsidó nem települ, annak a helynek nincs jövője. Az már igazán nem városnak való.

Bábaszék pedig a nála kisebbeket marja… De nem azért vagyok most itt, hogy ezt a csúnya birkózást lefessem. Csak röviden meg akarom jegyezni, hogy Bábaszék érdemes elöljárósága tanult az ellenség irigy gúnyolódásából. Ahogy a méh a mérges növényből is ki tudja szívni a mézet. Tárgyalni kezdtek az említett özvegy Müncz Jónásnéval, hogy költözzön át Bábaszékre. Nyisson ott boltot, a piac kellős közepén, szemben a kovácsműhellyel, hogy minden átutazónak rögtön szemet szúrjon. Különösen a következő áruk kelnek el: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög, só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, fahéj, csiriz, kenderolaj. Egyszóval azok az áruk, amelyek Bábaszék határában nem teremnek, és Bábaszéken nem is készülnek. És valóban, a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen a világon.

Így került Münczné Bábaszékre. Ott nagy tisztelettel fogadták, és mindenben kényeztették. Majdnem a tenyerükön hordták. (Ez egyébként nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyomott vagy két mázsát.)

Eleinte sokaknak nem tetszett, hogy a városi tanács nem zsidót szerzett, hanem csak zsidóasszonyt. Mert mégiscsak szebb, felemelőbb lenne, ha így beszélhetnének: „A mi zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi Móricunk vagy Tóbiásunk ezt tette, azt tette.” Így viszont csak annyit mondhatnak, hogy „a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk”. Az semmi, az túlságosan szerényen hangzik. Egy szó, mint száz: zsidót kellett volna hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet, vörös hajjal. Az az igazi.

De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, kegyetlenül leintette az elégedetleneket. Ő tárgyalt Müncznével, és ő maga ment el érte és a holmijáért Besztercére a kirendelt szekerekkel. (Még a lovakat is felbokrétázta, amelyek az asszonyt hozták.) Olyan érvvel vágta le az elégedetleneket, hogy Dávid parittyájának köve sem talált jobban:

– Ne legyenek ostobák kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király lehetett Magyarországon, miért ne lehetne máskor egy másik asszony zsidó boltos Bábaszéken?

Ami igaz, az igaz, lassanként megnyugodtak. Sőt, még dicsérni is kezdték a tanács választását. Az első purimkor, és azután minden sátoros ünnepen, a világ minden részéből összejöttek Münczné fiai, szám szerint heten. Látták őket, ahogy ünneplő úri ruhában, fűzős cipőben, magas, fazék alakú kalappal a fejükön végigsétálnak a piacon.

Ilyenkor a bábaszéki polgárok kiálltak mályvarózsás kertjükbe. Büszkeségtől dagadt a szívük, ahogy utánuk néztek. A lécből készült kerítéseken át ezt mondogatták egymásnak:

– No, koma, ha már ez sem város, akkor a denevér is csak muslica!

– Tíz év alatt sem látni ennyi zsidót Pelsőcön – válaszolta a másik koma, és a hasát simogatta.

Az öreg Münczné a bolt ajtajából gyönyörködött a fiaiban. Rendszerint ott üldögélt a bolt ajtajában, és kötögetett, rézkeretes szemüveggel az orrán. (Már maga ez a szemüveg is előkelő, városias külsőt adott Bábaszéknek.) Egyébként barátságos, kedves arcú öregasszony volt Münczné. Hófehér, fodros főkötőjében annyira illett a piachoz, a fehérre meszelt épületekhez és a városháza méltóságteljes homlokzatához, hogy senki sem tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül. Éppen úgy, mint Nepomuki Szent János szobra mellett. (Hiszen végül is ez volt a két nevezetes látnivaló Bábaszéken.) Mindenki ösztönösen érezte, hogy a kis gömbölyű anyóka beletartozik Bábaszék felvirágzásának terveibe.

– Jó napot, ifiasszony! Hogy van, ifiasszony?

– Jól, édes gyermekeim.

– Hogy megy a bolt, ifiasszony?

– Jól, édes gyermekeim.

Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík, egészséges, mint a makk, és hogy szemmel láthatóan gazdagodik! El is dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a fuvaros szekereikkel.

– A mi Rozáliánk gyarapszik. Terringette, egyre gazdagabb a mi Rozálink! De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely… Bábaszéken még lehet élni.

Valósággal kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, mégis úgy hívták: „mlada pani” (fiatalasszony). És ebben is van logika. A király magának kaparintotta meg az összes értéktelen címet, és csak ő adományozhat belőlük. A nép erre fogta magát (mert érezte, hogy ő is szuverén), és a *fiatalságot* adományozza címként. Hát, mondom, nagyra becsülték és kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Néhány évvel az ideköltözése után kőházat kezdett építeni a piacon. Ekkor az összes szekeres gazda szívességből felajánlott egy-egy fuvart kőért, fáért. A zsellérek pedig egynapi ingyenmunkát vállaltak. Alig akadt egy-két lustább ember, aki húzódozott, vagy nem jött el. De azokat aztán hogy lehurrogták az okosabbak és az előkelőbbek!

– Hitvány ember – mondták az ilyenről –, nem becsül az semmit: se Istent, se papot, se zsidót.

Sőt, a városi vezetőség tisztelete odáig ment, hogy a földek újrafelosztásánál a messzetekintő Mravucsán János polgármester javaslatára külön kimértek két telket a belterületen. Az egyiket egy esetleges zsinagóga számára, a másikat egy zsidótemető számára. Pedig csak az az egy zsidóasszonyuk volt.

De mindegy. Hiszen előttük áll a jövő, és ki tudja, mi fénylik benne? És végül is olyan jólesik az idegenekkel folytatott beszélgetésbe beleszőni ilyesmit: „a bábaszéki zsidótemetőtől egy kőhajításnyira”, vagy ezt: „a bábaszéki zsinagóga telke mellett elmenve”, és így tovább.

Mindezt a Bábaszéknél is kisebb szomszéd városkák nagy irigységgel és mérgelődéssel hallgatták. A hátuk mögött így beszéltek:

– Ah, ezek a bábaszékiek! Nagyzási hóbortba estek a nyavalyások.

### Szójegyzék

- **„elvitték zsidónak”**: felfogadták, hogy a városka zsidó boltosa legyen.
- **váltóforint**: régi papírpénz.
- **kolibri városka**: nagyon kicsi városka (a kolibri apró madár).
- **laz**: hegyi tanya.
- **szenátor, hajdú, kisbíró**: a kisváros tanácsosa; a város rendőre és kézbesítője.
- **mázsa**: régi súlymérték, 100 kilogramm.
- **purim, sátoros ünnep**: zsidó vallási ünnepek.
- **ifiasszony, mlada pani**: fiatalasszony (tiszteletből mondják, kortól függetlenül); a „mlada pani” szlovák szó.
- **zsellér**: föld nélküli, szegény falusi ember.
- **nagyzási hóbort**: bolond képzelgés, hogy valaki nagyobb és fontosabb, mint amilyen.

## A szálak Glogovára vezetnek

Egy napsütéses tavaszi délutánon egy könnyű kocsi állt meg Müncz Jónásné boltja előtt. Egy fiatal úr ugrott le róla. Ahogy már tudjuk, ő nem más, mint a mi Wibra Györgyünk.

Rozáli ifiasszony éppen kint beszélgetett Mravucsán polgármesterrel és Galba szenátorral. A fiatal úr rugalmas léptekkel jött felé. Rozáli kíváncsian kérdezte tőle:

– Parancsol valamit?

– Müncz Jónásné?

– Én vagyok.

– Esernyőt szeretnék venni.

A két szenátor csodálkozva nézett fel a felhőtlen, tiszta égre.

– Az ördögbe is – mormogta magában a messzetekintő Mravucsán. – Minek ilyenkor az esernyő?

Aztán hangosan megkérdezte:

– Hová való uraságod?

– Besztercebányára.

Mravucsán még jobban csodálkozott. Szinte kedve lett volna kidülleszteni a mellét. Mégiscsak nagy dolog, hogy Besztercéről Bábaszékre jönnek esernyőt venni! Szép dolog ilyet megélni, különösen a saját polgármestersége alatt. Gyengén meglökte Galbát, és halkan súgta:

– Hallotta?

– Ez csak egy szegény falusi boltocska, uram – felelte Rozáli néni. – Esernyőt és ilyen árukat nem tartok.

– Elég baj az – mormogta Mravucsán uram, és a nagy, kipödrött bajuszát harapdálta.

– De úgy hallottam – szólt újra az idegen –, hogy öreg esernyői volnának.

Öreg esernyők! Pfuj! Mravucsán uram asztmás volt. Most egyszerre gyors, rövid lélegzeteket kezdett venni. Éppen valami lenéző szót akart az idegen felé dobni. Ekkor azonban megvadult lovak rohantak a téren, és ez elvonta a figyelmét.

A piac tele volt vásáros néppel. Az emberek ijedten szaladtak el az út közepéről. A szemközti kovácsműhelyben abbamaradt a kalapálás. A kovácslegények nagy kiabálással futottak jobbra, a lacikonyha felé. A vágtató lovak ott feldöntötték a tűzhelyet a sültekkel együtt. A ropogósra sült disznóhús-szeletek a porban hevertek. Finom illatuk kellemesen csiklandozta a kovácslegények orrát. A kofák kiabáltak és jajgattak. A bátrabbak levették kékes kötényüket, és lobogtatták. Így ijesztgették a lovakat, és szerencsésen a csizmadiák sátrai felé terelték őket. Valóságos zavargás tört ki. Az egész piac mozgott és hullámzott. Egy kovácslegény felkapott egy hatalmas darab sültet. A kofák utána rohantak. Ekkor egy másik kovácslegény segíteni akart a társának. Gyorsan felkapott a fújtató alól egy izzó vasat. Azzal rohant a kofák felé, és őrülten verte a kalapácsával. A tüzes szikrák két ölnyire pattogtak körös-körül.

A két pej ló közben tovább száguldott. Keresztülrohantak a kolpachi fazekas edényein, és maguk után húzták egy szép úri bricska roncsait.

– No, abból se lesz többé kocsi – mondta nagy nyugalommal a kovácsmester. A kezét a bőrkötény alá dugta, úgy nézte a jelenetet.

A kocsi valószínűleg egy ház falának ütközött. A bal hátsó része teljesen összetört. A tengely is kettétört. Az egyik kerék valahol leesett, a kocsi oldalát tartó fákkal és a hátsó rácsával együtt. Most már a narancssárgára festett kocsiszekrény is kezdett lecsúszni. A gyeplő a lovak közé esett, és a földet söpörte. Valóban szép volt látni a megvadult állatokat. Lelógott a sörényük, habzott a szájuk, orrlyukukból lila gőz tört elő. Szinte megrészegültek attól, hogy nincs gazdájuk. Hátravetett nyakkal, eszeveszetten vágtattak. Úgy látszott, mintha az első lábukkal a levegőben úsznának.

– Szép dögök! – mondta Galba szenátor úr.

– A glogovai pap lovai – jegyezte meg Mravucsán. – Félek, hogy valami szerencsétlenség történt. Menjünk, Galba!

Münczné addig az elöljárókkal beszélgetett a boltajtó előtt. Közben egyre több vevő gyűlt össze. Ki kellett szolgálnia őket, és ők türelmesen vártak az ifiasszonyra. Münczné kelletlenül szólt az idegenhez:

– Öreg esernyők volnának, uram. Biztosan akad néhány a padláson. De azok nem ilyen finom úrnak valók.

– Terringette! Hátha mégis megnézhetném őket!

Münczné a boltajtóba lépett. Megfogta a kilincset, hogy előre engedje a vevőket. A küszöbről csak egy elutasító mozdulatot tett.

– Biztosítom, hogy ön a kezébe se venné őket.

Hősünk azonban nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni. Utána ment a boltba, és megvárta, amíg végez a vevőkkel. Akkor újra elmondta, hogy látni akarja az ócska holmikat.

– Ejnye, uram, hagyjon békén! Mondom, hogy nem önnek valók. Ezek az esernyők abból az időből vannak, amikor még a férjem élt. Ő értett a javításukhoz. A legtöbbnek eltörött a bordája, és rongyosak. Ráadásul a padláson hevernek, haszontalan lim-lom és rongyok között. Nem érdemes értük felmászni. De nem is lehetne. A fiam kiment a vásárba. A szolgálónak orbánc van a lábán, nem tud mozogni. Én pedig vásár idején egy percre sem mehetek el a boltból.

Az ügyvéd elővett egy ötforintost a tárcájából.

– Nem kérem ingyen a szívességét, Münczné asszony. De az esernyőket mindenáron látni akarom. Engedjen fel engem egyedül a padlásra. Ezt fogadja el addig is.

Münczné nem nyúlt a pénz után. Apró szemei mélyen ültek a kövér arcában. Most szúrósan, gyanakodva néztek az előkelő fiatalemberre.

– Most már csak azért se mutatom meg az esernyőket.

– Miért?

– Mert a megboldogult férjem ezt tanította nekem: „Soha ne tégy olyat, Rozáli, amit nem értesz.” Az én szegény férjem nagyon bölcs ember volt.

– Persze, persze. Igaza van, ha nem érti, miért ajánlok öt forintot azért, hogy rongyos esernyőket lássak.

– Úgy van. Öt forintért valami jobbat is láthatna.

– Pedig nagyon egyszerű a dolog. Az apámnak volt egy ócska esernyője. Nagyon szerette, valósággal ragaszkodott hozzá. Véletlenül megtudtam, hogy az esernyő a maga férjéhez került, Münczné asszony. Most meg szeretném szerezni, ereklyének.

– Ki volt uraságod apja? Talán tudok valamit a dologról.

Az idegen kicsit elpirult.

– Gregorics Pál – mondta.

– Ah, a Gregorics! Várjon csak! Igen, igen, emlékszem. Az a furcsa emberke, aki a halála után…

– Az, az! Aki kétezer-kétezer forintot hagyott a besztercei asszonyoknak.

– Tudom, tudom. De neki, ha jól emlékszem, nem volt fia…

– De igen, az az… – Zavarba jött, és megakadt. – Én Wibra György ügyvéd vagyok.

Most már az öreg Münczné jött zavarba.

– No persze. Ó, ó! Ez az én buta öreg fejem. Ó, ó, már tudom. Hogyne tudnám! Hallottam már a tekintetes úr hírét. Nagyon örülök, hogy látom a tekintetes urat. Ismertem a szegény apukáját. Istenem, mennyire hasonlít hozzá, és mégis milyen csinos! Jól ismertem, bár… – tette hozzá mosolyogva – nekem nem hagyott kétezer forintot. Jaj, én már akkor is öreg voltam, amikor ő fiatal volt. No, tessék csak megnézni azokat az esernyőket. Megmutatom az utat, és elmagyarázom, hol vannak a padláson. Tessék utánam jönni. Bárcsak megtalálná az öreg tekintetes úr esernyőjét…

– Ötven forintot kapna érte, Münczné asszony.

Az „ötven forint” szóra felcsillantak az öregasszony szemei, mint a szentjánosbogarak.

– Ó, a jó fiú! – sóhajtotta, és az égre nézett. – Nincs is kedvesebb dolog Isten előtt, mint egy jó fiú, aki tiszteli a szülei emlékét!

Az ötven forint szótól olyan fürge és eleven lett, mint az orsó. Kívülről becsukta a bolt belső üvegajtaját. Aztán gyorsan tipegve kivezette Gyurit az udvarra, a létrához. Most már ő maga is fel akart menni, hogy segítsen.

– Nem, nem, maradjon lent, Münczné asszony – mondta Gyuri tréfásan. – Mit szólna a világ, ha látná, hogy ketten megyünk fel a padlásra?

Rozáli mama vidáman felkacagott, és összecsapta a kezét.

– Ó, édes tekintetes szívecském! Hol vagyok én már attól? Már nekem az apukája se hagyott semmit a végrendeletében. Pedig valamikor…

Elöl lesimította a borzas ősz haját.

– No, csak menjen fel, lelkem.

Wibra Gyuri egy jó fél óráig kutatott fent Münczné lim-lomjai között. Az asszony közben kétszer is kiszaladt a boltból, hogy utánanézzen. Az ötven forint türelmetlenné tette.

– Széna vagy szalma? – kérdezte, amikor végre meglátta, hogy Gyuri háttal lefelé lépeget a létrán.

Pedig hiába kérdezte: Gyuri esernyő nélkül jött.

– Mindent átnéztem – mondta lehangoltan. – Egyik esernyő se az igazi.

A zsidóasszony elkedvetlenedett. A tokája fájdalmasan remegett, a szeme gyorsan pislogott.

– Ájváj, hová tehette az a buta Jónás? – dörmögte. – Ötven forint! Borzasztó! Jónásnak soha nem voltak ösztönei…

– Valószínűleg a férje vitte magával ezt az esernyőt. Sztolarik úr, a mostani törvényszéki elnök, azt mondja, hogy a kezében látta. Biztosan emlékszik rá.

– Hogy nézett ki?

– Piros volt a szövete, fölül egy májszínű folttal. A szövet alján körben keskeny, zöld virágos csík futott. A fekete fanyél szürke csontfogantyúban végződött.

Rozáli ifiasszony felkiáltott:

– Ne menjek soha az égbe, ha nem azt vitte el Jónás az utolsó útjára! Mintha most is magam előtt látnám. Azt vitte, istenemre, azt vitte…

– Elég rosszul tette.

Rozáli mama védeni kezdte:

– Honnan tudhatta volna, melyiket kell itthon hagyni? Nem voltak ösztönei.

– Akkor hát vége! – sóhajtott fel az ügyvéd.

Tanácstalanul állt a létránál, szinte megdermedve. Olyan volt, mint Marius Karthágó romjain. Csakhogy az ő Karthágójából még romok se maradtak. Az egész szétfoszlott a levegőben, abban, amiből felépült.

Kelletlenül lépegetett ki a kapun a kocsijához. Az öregasszony most már lomhán totyogott utána. Jobbra-balra dülöngélt, mint egy hízott liba. Kint az utcán azonban hirtelen élénken megragadta Wibra Gyuri gallérját.

– Ejnye, nini! Majdnem elfelejtettem! Hiszen éppen itthon van a Móric fiam. Ipolyságon mészáros, és birkákat jött venni. A Móric fiam mindent tud. Ne menjek soha az égbe, ha ő nem tud mondani valamit a piros esernyőről!

(Rozáli mama, úgy látszik, szívesebben maradt volna idelent a földön.)

– Menjen csak, tekintetes lelkem, egyenesen a vásártérre, a birkák közé. Szólítsa meg ott a legszebb embert, az lesz a Móric fiam. Nagyon szép, különösen szép a Móric. Csak szólítsa meg, és ígérje neki oda az ötven forintot. Ne menjek soha az égbe, ha a Móric nem mesélt nekem valamit erről az esernyőről. Mert amikor a szegény Jónásom elveszett, a Móricka ment megkeresni. Megtalálta a szálat, és nyomról nyomra, faluról falura követte. Kérdezősködött, kutatott, amíg végül minden kiderült.

Rozália mama könnyes szemmel nézett fel az égre.

– Ó, Jónás, Jónás, miért tetted ezt velünk? Ha már elment az eszed, miért kellett neked is utána menned? A fiaidnak van elég.

Wibra Gyuri már egy szalmaszálba is belekapaszkodott volna. Ezért szó nélkül elsietett a templom mögé, a vásártérre. A sátrak között ment, ahol bocskortalpakat és halinából készült árukat árultak.

Kis kérdezősködés után rátalált Müncz Móricra. Zömök, kövér emberke volt, az arca olyan szeplős, mint egy pulykatojás. Csúnya volt, mint egy faun. A derekán egy acél késfenő lógott. A jobb karjára ökörfejet tetováltak.

Éppen egy lelógó szarvú tehénre alkudott. Az eladó egy lesti szűcsmester volt. Égre-földre esküdözött, hogy ilyen tehenet még élő ember nem vett Bábaszéken.

– Mert ez a szalmát is megeszi – mondta –, és mégis tizennégy itce tejet ad naponta.

– Butaság! – felelte lenézően Müncz Móric. – Nem vagyok én borjú, hogy szopjam. Minek dicséri nekem a tejét? Mészáros vagyok: levágom, és kimérem a húsát.

– Hát ez igaz – hagyta rá a becsületes szűcsmester.

Magától engedett öt forintot a tehén árából.

Ez még kevés lehetett Móricnak. Körbetapogatta az állatot, és nagyot csapott a lapockájára.

– Mennyi csont! – kiáltott fel kétségbeesve.

Aztán kinyitotta a tehén száját, és a fogait nézegette.

– Ó, hiszen ennek már foga sincs!

– Mit beszél az úr fogakról? – mordult fel a becsületes szűcs. – Csak nem akarja a fogakat is kimérni?

– De rúg is a csúnya állat!

– Ejh, mit, a halála után nem fog rúgni. Remélem, csak a halála után akarja kimérni.

A becsületes szűcs nevetett a saját tréfáján. Ettől jókedve lett, és jókedvében megint engedett öt forintot.

Még ez is kevés lehetett Móricnak. Tovább nézegette Bimbót, hogy újabb és újabb hibákat találjon rajta. Ekkor odalépett Wibra Gyuri, és magyarul megszólította:

– Jöjjön csak egy szóra, Müncz úr!

A szűcs megijedt, hogy elhívják a vevőjét. Ijedtében még öt forinttal lejjebb ment. Most már az okos Móric belecsapott a tenyerébe. Ő mindig estefelé vásárolt, azoktól a reményvesztett gazdáktól, akik egész nap nem tudták eladni az állatukat.

– Mi tetszik, uram?

– Valamit szeretnék venni öntől, ami se nem az enyém, se nem az öné.

– Nos, ilyen áru elég sok van a világon – vigyorgott Móric. – Biztosítom, hogy nagyon olcsón adom.

– Menjünk egy kicsit odébb innen!

Gyuri kivezette a tömegből a város közkútjához. Ott egy terebélyes kőrisfa adott árnyékot. A nemes város korláttal vette körül a fát, és két oldalról padot tetetett alá. Ez a fa is Bábaszék jövendő nagyságához tartozott. Keskeny, hosszúkás leveleit pézsmaszagú, aranyzöld bogarak lepték el. Ezekre a bogarakra bizonyos orvosságokhoz van szükség. A tudósok hólyaghúzó izgoncoknak hívják őket. Mindegyik egy-egy érv lehet a felsőbb hatóság előtt, hogy Bábaszék is kapjon egyszer patikát.

A bábaszéki menyecskék régebben sokszor vittek ilyen bogarakat bögrékben Zólyomba. Ott a patikus megvette őket néhány garasért. Később azonban a nemes város rendelettel megtiltotta ezt az ügyeskedést. Azt mondták: „A fához patika jár. A bogarakat nem engedjük kivinni.” Tudja ám a leckéjét a messzetekintő Mravucsán!

Gyuri röviden elmondta, miért jött. Ereklyének szeretné megszerezni az apja kedvenc esernyőjét, amelyet az öreg Jónás magával vitt.

– Tud valamit róla?

– Tudok – felelte Móric kedvetlenül. Eléggé csalódott, hogy ilyen apróságról van szó.

– Ötven forintot ajánlok, ha útba igazít, és sikerrel járok.

Móric ijedten kapta le a sapkáját. Ötven forint egy ócska esernyőért! Ej, talán maga a szentantali Coburg herceg áll előtte! Egy pillantással most vette észre, milyen finom ruhában van az idegen.

– Meg lehet találni az esernyőt – mondta feltűnő mohósággal. Aztán gondolkodva, óvatosan hozzátette: – Úgy hiszem.

– Mondjon el mindent, amit tud!

Móric egy darabig gondolataiba merülve hallgatott. Az apjáról szóló emlékei össze-vissza hevertek a fejében, mint egy tüskekupac.

– Igen, igen, az esernyő! Hol is volt csak? Tizennégy, tizenöt éve, hogy apám eltűnt. Sok részlet elhalványult az emlékezetemben. De azt biztosan tudom, hogy elindultunk megkeresni az öcsémmel. Podhrágyon találtam meg az első szálat, és ezen elindulva követhettük. Podhrágyon még teljesen ép volt az esze. Eladott néhány apróságot a falusiaknak, és a kocsmában aludt. Egy Raksányi nevű szegény kisnemestől vett egy ócska pecsétnyomót két forintért. Nagyon is jó esze volt! Ezt a pecsétnyomót ugyanis megtaláltuk a zsebében, amikor kihúzták a Garamból. Ötven forintért adtuk el egy régiségkereskedőnek. Kiderült róla, hogy Mohorai Vid pecsétje volt, az Árpád-korból.

– Szép, szép, de ezek a részletek engem nem érdekelnek, Móric úr – szólt közbe türelmetlenül hősünk.

– Majd meglátja, hogy érdekesek.

– Lehet, de nem az esernyőről szólnak.

– De bizony arról is szólnak. Csak tessék figyelmesen hallgatni. Podhrágyon megtudtam, hogy onnan Abellovára ment. Hát én is Abellovára mentem. Az ott hallottak alapján már gyanakodni kezdtem, hogy az öregem elméje elborult. Úgyis mindig hajlott a búskomorságra. Ott ugyanis elmesélték nekünk, hogy négy krajcárjával váltotta be a falusiaktól az angyalos krajcárokat. Később azonban kiderült, hogy tévedtem.

– Hogyan? Még mindig nem volt bolond?

– Nem. Mert néhány nappal később két zsidó legény járt Abellován. Mindegyik egy tarisznya angyalos krajcárt hozott magával. Ezeket viszont az abellovaiak váltották be tőlük, darabját három krajcárért. Tudták ugyanis, hogy az angyalos krajcár négyet ér.

– Eszerint lehetséges…

– Nemcsak lehetséges, hanem biztos. A két fiatal csaló bízta meg az én becsületes öregemet, hogy vásárolja össze az angyalos krajcárokat. Így lett a tudta nélkül a bűntársuk. Mégis valószínű, hogy az esze nem volt egészen a helyén. Különben nem hagyta volna magát becsapni. Abellováról a Viszoka Hora nyírerdőn át Dolinkára ment. Itt semmi különöset nem tudtunk meg a viselkedéséről, pedig két napig volt itt. A következő faluban, Sztrecsnyón viszont biztosan utána szaladtak a gyerekek. Csúfolták, mint egykor Illés prófétát. Ő pedig kibontotta a batyuját (nem Illés próféta, hanem az én apám), és az áruival dobálta meg őket. Ötven év múlva se felejtik el Sztrecsnyón ezt a napot. Kókuszszappanok, korallnyakláncok, bicskák és harmonikák hullottak a nép közé, mint a mennyei manna. Úgy hallom, azóta közmondás is lett belőle: „Egyszer járt Sztrecsnyón bolond zsidó!”

– Vigye el az ördög Sztrecsnyót! Térjünk már végre a dologra!

– Már ott vagyunk. A piros tornyú Kobolnyikon már batyu nélkül látták szegény apámat. Egyik kezében bot volt, a másikban az esernyője. Ezekkel hadonászott a rá uszított kutyák ellen. Kobolnyikon tehát még megvolt az esernyője.

Móric szeplős arcán könnyek kezdtek folyni. Ezeknél a részleteknél nagyon meghatódott, elszorult a szíve. A hangja is tompa lett és végtelenül lágy.

– Aztán sokfelé kutattunk a környéken. De csak Lehotán tudtunk meg róla valamit. Egy viharos nyári éjszakán bekopogott a falu szélén lakó csőszhöz. De a csősz, amikor meglátta, hogy zsidó, kikergette. Akkor már nem volt se kalapja, se esernyője. Csak a nagy kampós botja volt meg. Azzal kergetett minket annyiszor gyerekkorunkban.

– Ah, igen, kezdem már érteni, miért beszél ilyen hosszan. Azt akarja megmutatni, hogy az esernyő Kobolnyik és Lehota között veszett el.

– Igen.

– Elhiszem, Móric úr, de ez annyi, mint a semmi. Lehet, hogy az apja eldobta az erdőben, a sziklák között. A legjobb esetben valaki megtalálta. Akkor elvitte a búzaföldjére, hogy a madárijesztőt ijesztőbbé öltöztesse.

– Nem ez történt. Tudom, mi történt.

– Valóban?

– Véletlenül tudtam meg. Nem az esernyőt kerestem, bántam is én az esernyőt! Az apámat kerestem. A Kvet hegységben találkoztunk egy fazekassal. A fazekas gyalog ballagott a szekere mellett. Nagyon beszédes ember volt. Mint minden utastól, tőle is megkérdeztem, nem látott-e útközben egy ilyen és ilyen kinézésű zsidót. „De bizony láttam – felelte. – Hetekkel ezelőtt Glogován, éppen egy felhőszakadáskor. Feltűnt nekem, ahogy egy ház eresze alatt ráborította az esernyőjét egy ázó kisgyerekre. Aztán továbbment.”

Az ügyvéd izgatottan ugrott fel:

– Ohó! Csak tovább, tovább!

– Nincs tovább, uram. Csak ennyit tudok, de ez biztos. A fazekas leírása mindenben illett az apámra. Ráadásul Glogova Lehota és Kobolnyik között fekszik.

– Ez már értékes adat! – kiáltott fel az ügyvéd, és elővett a tárcájából egy ötvenest. – Fogadja el a szívességéért. Isten áldja meg!

Elrohant, mint a vizsla, amely végre megérezte az igazi nyomot. Hajrá! Utána! Átugrott egy kerítésen, hogy gyorsabban átjusson a borókabokrok között az útra. Minél előbb a kocsijánál akart lenni. Szeretett volna repülni.

Ment, ment. A mézeskalácsos sátor mögött egy percre megállt egy gyékénynél. Ott a zólyomi könyvkötő a turócszentmártoni Matica nyomtatványait árulta. Gyuri olvasni kezdte az egyik eszméket terjesztő vers első sorait:

*„Tótok, amit mondok, nem valami titok,*
*Kik rosszat akarnak, nem jó barátitok –”*

Ekkor hirtelen megint előtte állt Müncz Móric.

– Bocsásson meg, hogy utána futottam – mondta. – De eszembe jutott, hogy adhatok egy jó tanácsot.

– Kérem.

– Sok glogovai ember van most itt a vásáron. Kidoboltathatná a nagyságos úr… nem tudom, jól szólítom-e?

– Túlságosan is jól – felelte az ügyvéd.

– Kidoboltathatná, hogy jutalmat kap, aki tud valamit arról a régi esetről az esernyővel, és jelentkezik. Biztos vagyok benne, hogy egy óra múlva már pontos adatai lennének. Egy ilyen kis faluban mindenki mindent tud.

– Fölösleges – jegyezte meg az ügyvéd. – Magam indulok Glogovára, azonnal. De azért köszönöm a szívességét!

– Ó, uram, én köszönöm. Valóban hercegi jutalmat adott egy ilyen apróságért. Szinte szégyellem magam. A mindenit, ötven forintot! Egy forintért is elmondtam volna.

Az ügyvéd elmosolyodott.

– Én még ezret is megadtam volna érte, Móric úr.

Azzal sietve befordult a kékre festett kapujú Schramek-ház mellett. A ház tövében a kacér zelevnyiki menyecskék hosszú mogyorófüzéreket, nagy halom hagymakoszorút és más ilyesmit árultak. Itt még pénz helyett többnyire terményekkel cseréltek. Móric közben ámulva nézett Gyuri után, amíg csak látta.

„Ezer forintot is adott volna!” – gondolta.

Aztán fejcsóválva elballagott a tehénkéje felé, amelyet a lesti szűcstől vett.

### Szójegyzék

- **ifiasszony**: fiatalasszony; tiszteletből mondják, akármilyen idős is a nő.
- **lacikonyha**: vásári sátor, ahol sült húst sütnek és árulnak.
- **bricska**: könnyű, nyitott úri kocsi.
- **orbánc**: fertőző betegség, a bőr megdagad, piros lesz és fáj.
- **ereklye**: kedves vagy szent emléktárgy, amit nagyon tisztelnek.
- **Ájváj**: jajgató felkiáltás, a zsidók nyelvéből.
- **Marius Karthágó romjain**: a római hadvezér mindent elvesztett, és szomorúan ült a lerombolt város romjain.
- **hólyaghúzó izgonc**: kőrisbogár; régen gyógyszert készítettek belőle.
- **angyalos krajcár**: régi pénz angyal képével; négy krajcárt ért.
- **csősz**: a mezőt, a termést őrző ember.
- **Matica**: szlovák egyesület, könyveket és verseket adott ki a szlovákoknak.
- **tót**: régi szó: szlovák (ma sértőnek érezhető).

## A fülbevaló

A Schramek-házzal szemben, kicsit ferdén, volt egy kocsma. Nyitott ablakaiból nagy vásári vigasság hallatszott ki. Azaz, bocsánat: vendéglő. A bábaszékiek így szerették nevezni, és joggal. Megvetették ugyanis a falusi kocsmák egyszerű borókacsokrát. Az ő homlokzatukon előkelőbb, forgácsból készült csokor lengett. Messzire elhallatszott a pelsőci vályogvető cigányok cincogása. Kíváncsi tót menyecskék leselkednek be az ablakokon. A hajuk „békára” van fésülve. Kacér főkötőjükből a fülük felé egy-egy kacér csipkekocka lóg le. Ott vannak a karcsú lányok is, piros szalaggal a kenderszőke copfjukban. A pajzánabb nótáknál kint az utcán táncra perdülnek.

De a kíváncsiság még a nótánál is erősebb. Egyszerre abbamarad a vidám ugrálás. Nagy tömeg kíséretében közeledik Fiala János, a város hajdúja. A nyakában a nagy dobot cipeli. Megáll, és teljes erőből verni kezdi.

No, ugyan mi nevezetes dolog történhetett? Talán Mravucsánné fiatal libái vesztek el a legelőről?

Tízen is kérdezik Fialát, mi történt. De Fiala a világért se veszi ki a szájából a szépen égő „zapekacskát”5). Különben is túl büszke férfi ahhoz, hogy magánúton elmondja azt, ami hivatalos.

Először tehát eldobolta a ritmust. Csak azután kiáltotta el hatalmas hangon a következőket. Közben a dobverőkkel hadonászott:

„Tudtára adatik mindenkinek, akit illet, hogy elveszett egy arany fülbevaló zöld drágakővel, a téglaégetőtől a templomig vezető úton. A becsületes megtaláló, aki behozza a városházára, illő jutalmat kap.”

Gyuri is megállt egy percre a dobszóra. Meghallgatta a hirdetményt, és nevetett, hogy mennyire vágynak a fülbevalóra a menyecskék és a lányok.

– No, én ugyan vissza nem adnám, ha megtalálnám – mondta az egyik.

– Arany hajtűt csináltatnék belőle – mondta egy másik.

– Pillants rám, Istenkém! – fohászkodott a harmadik, és az égre emelte a szemét.

– Ne az égre nézz, te buta, ha meg akarod találni, hanem le a földre! – figyelmeztette a negyedik.

A sors azonban úgy rendezte, hogy éppen olyan ember találja meg, aki nem akarja. Ez pedig Wibra Gyuri volt. Alig lépett néhányat, amikor egyszerre egy parányi zöld szem kezdett rá nevetni a porból, a lába alól. Akkora volt, mint egy borsó.

Lehajolt, és felvette. Hát éppen a kidobolt arany fülbevaló volt a smaragdkővel! Ez is csak bosszúság, amikor az ember siet. Nem tudta más megtalálni abból a sok száz emberből, aki az utcán lődörög! De már mindegy. A zöld szem olyan barátságosan nézett rá. Nem dobhatja vissza, hogy egy arra jövő bocskor esetleg összetapossa. Ugyan ki visel ilyen finom ékszert? Ejh, akárki is. Ha már megtalálta, elviszi a városházára. Abba nem törik bele a dereka, hiszen úgyis csak tíz-húsz lépés.

Befordult a városháza régi kapuja alá. Ott tekintélyt parancsolóan bőrvödrök lógtak le a boltozatról. A sarokba lökve egy rozoga kaloda búsult (Sic transit gloria mundi). Gyuri felment a lépcsőn, és benyitott a tanácsterembe. Ott a hosszú zöld asztalnál együtt ült a szenátus. Egy nagyon komoly és sürgős ügyről tanácskoztak.

Valóban kellemetlen ügy volt napirenden. Lihegve megjött a Liskovina erdő csősze. Az erdő a város tulajdona volt. A csősz azt jelentette, hogy egy ismeretlen, úri ruhás férfit talált felakasztva egy fán. Mi legyen most a holttesttel?

Éppen ezen törte a fejét a szenátus. A ráncolt homlokokon látszottak a nagy lelki harcok.

Konopka szenátor kifejtette, mi a rend ilyenkor. Be kell hozni az akasztott embert a temetői bódéba. Egyúttal értesíteni kell a szolgabírót, tekintetes Géry Mihály urat. Ő a járási orvossal együtt kijön a helyszínre, és az orvos felboncolja a halottat.

Galba a fejét rázta. Galba mindig diplomata volt, most is a furfangon járt az esze. Azt mondta, az lenne a legokosabb, ha nem szólnának semmit, és nem írnának semmit. Inkább nagy titokban elvonszolnák a halottat kétszáz lépésnyire, a Kvaka nevű nyírfaerdőbe. Az már a travniki határhoz tartozik. Hadd találják meg a travnikiak!

Mravucsán ingadozott. Hümmögött, fészkelődött, a fejét vakarta. Végül zsörtölődni kezdett, hogy borzasztóan fullasztó a meleg. Panaszkodott, hogy köszvény hasogatja a kezét. Azt is mondta, hogy a szenátori asztal egyik lába mozog. Gyorsan alá kell dugni valami régi megyei rendeletet! Közben azt várta, hogy a többség döntsön.

A többség Galba oldalán volt. Csakhogy a Galba-párt megint két részre szakadt. A szigorú Galba-hívek a holttestet át akarták csempészni a travniki határra. A mérsékeltebbek Kozsehuba András javaslatát támogatták. Ők megelégedtek volna azzal is, hogy ott helyben, a fa alatt elkaparják a szerencsétlent. Csak azt akarták elkerülni, hogy keresztülvigyék az egész határon a temetőig. Ez pedig biztosan megtörténne, ha értesítenék a szolgabírót. És ez nagy kárt hozna a bábaszékiekre. Mindenki tudja ugyanis, hogy akkor jégeső jönne.

– Ostoba babona! – csattant fel Konopka.

– Hiszen igaz, igaz, Konopka uram – erősködött Fajka szenátor, aki Kozsehuba pártján volt. – De ki tehet róla, ha a nép mégis ezt hiszi?

Konopka mérgesen az asztalra csapott pecsétgyűrűs, kövér kezével. Templomi csend lett.

– Szomorú, hogy egy szenátor így beszél. Biztosítom kegyelmeteket, hogy annak a szegény halottnak a kedvéért az Úristen nem küldi ide a jeges felhőit. Egy olyan ember miatt, aki az ördöghöz fordult, nem büntet meg ezer olyat, aki az ő oldalán maradt. Pláne úgy, hogy éppen csak a bűnöst ne érje a büntetés. Micsoda Isten lenne az!

Mravucsán fellélegzett ezekre a szép szavakra. Láthatóan meglepték az egész tanácsot. Mravucsán rögtön felismerte a szerencsés pillanatot. Olyan volt, mint egykor az ökörszem a mesében: a sas szárnya alatt bújt meg, aztán magasabbra próbált repülni magánál a sasnál.

– Ami úgy van, az úgy van – mondta határozottan, és megigazította a dolmányán a félrecsúszott zsinórt. – Következésképpen határozatilag kimondom, hogy a felhozott ok miatt jégeső nem lesz.

Erre felugrott Fajka uram, mint egy hörcsög.

– Az mindegy! Bár lenne, ha már így áll a dolog! Mert ha az egész város biztosítást köt a trieszti társaságnál, akkor nem látom, mi a különbség. Mindegy, hogy van jégeső, vagy nincs. Sőt jobb, ha van. Én ismerem a bábaszékieket. Ha a halottat keresztülviszik a határon, a vetésüket többre biztosítják, mint amennyit ér. A szerencsétlenség itt nem a jégeső, hanem az, hogy keresztülviszik a halottat.

De hát nagy vitázó Fajka uram, megint fején találta a szöget. A Galba- és a Kozsehuba-pártiak fellelkesültek.

– Milyen agyvelő! – kiáltott fel Kozsehuba.

Az agyvelőről Galbának eszébe jutott a boncolás – per associationem idearum. Élénken közbeszólt:

– Minek azt az embert felboncolni? Úgyis tudjuk, ki az. Kutya legyek, ha nem a biztosító társaság valami kapzsi ügynöke. Azért akasztotta fel magát itt nálunk, hogy belekergesse a lakosságot a biztosításba. Hiszen világos, mint a nap.

– Bolond kend, Galba! – csattant fel indulatosan Konopka.

Erre kitört a háborgás, a fékezhetetlen lárma. A szenátorok felugráltak. Ahogy Fiala hajdú szokta mondani, „felforrtak a város bögréi”. Minden szem a polgármesterre nézett. Ő volt a kanál, akinek le kellett volna szednie a felesleges habot.

De a polgármester behúzta a fejét a molnárkék dolmány magas gallérjába. Szinte eltűnt, mint a bója a felkorbácsolt hullámok között. Tanácstalanul harapdálta a bajuszát. Mit tegyen, mit mondjon most? Ekkor egyszerre benyitott az ajtón Wibra Gyuri… Hiába, a hatalmasok tekintélyére a gondviselés vigyáz!

Mravucsán meglátta a különös idegent, aki egy-két órával előbb ócska esernyőt akart venni Münczénél. Hirtelen kirúgta maga alól a széket, és nagy sietséggel felé rohant. Hadd higgyék a szenátorok, hogy valami nagyon sürgős és fontos dolga van az érkezővel!

– Ah, uram – mondta mohón –, ön engem keres?

– Ha ön a polgármester.

– Természetesen, ó, természetesen.

(Ki is lehetne más a polgármester Bábaszéken, mint Mravucsán?)

– Egy fülbevaló miatt doboltak.

– Igen, igen, doboltak.

– Megtaláltam a fülbevalót, itt van.

A polgármester arca sugárzott az elégedettségtől.

– No, ez már becsület, uram. Ezt már szeretem. Az én polgármesterségem alatt még nem veszett el fülbevaló, csak ez az egy, és ez is megkerült. Ezt nevezem én hatósági rendnek!

Aztán a szenátorok felé fordult:

– Egy órával ezelőtt küldtem el Fialát a dobbal, és már itt is van a fülbevaló. Ilyet Budapesten se tudnak. Ilyen csak Bábaszéken van.

Közben észrevette, hogy az idegen úr indulni készül. Gyanúsan nagy buzgalommal kezdte marasztalni.

– De mi ez? Csak nem akar elmenni? Az ördögbe is, uram, ezért jutalmat ígértek!

– Nem tartok rá igényt.

– Ó, még mit nem! – Rosszallóan csóválta a fejét. – Ne tessék, kérem, ilyet mondani! Nem tudom, melyik apostol levelében van ez: „Nem áll vala pedig minden édesség aranyból és ezüstből.” Úrfi, úrfi, ne bánjon ilyen könnyen a szerencsével! Csak a szegény ember adta el látatlanban az ördögnek azt, amiről nem tudott. Aztán nagyon megbánta. Egy mesében van így.

– Igaz, megbánta – felelte mosolyogva az ügyvéd, akinek eszébe jutott a népmese. – De itt nehezen lehet szó ilyesmiről.

– Ön talán nem is álmodja, kié a fülbevaló.

– Ugyan kié?

– A glogovai pap húgáé.

Gyuri úr gúnyosan elhúzta a száját.

– No, no, ne okoskodjon, csak jöjjön be egy percre. Nem fogja megbánni.

– Hová menjek be?

– Ide, a mellékszobába.

A polgármester erővel ott akarta tartani Gyurit. Időt akart nyerni, amíg eldől az akasztott ember sorsa. Belecsimpaszkodott Gyuriba, és magával vonszolta.

– De uram, nekem dolgom van.

– Mindegy, be kell jönnie.

Azzal kinyitotta a mellékszoba ajtaját, és valósággal belökte maga előtt Gyurit.

– Kisasszony – kiáltott be a fiatalember háta mögül –, itt hozom a fülbevalóját!

Erre a szóra hirtelen megfordította a fejét egy fiatal lány. Térdelt, és hideg borogatást rakott a díványon fekvő idősebb nő vállára.

Gyuri nem számított erre a jelenetre. Szokatlan zavar és tehetetlenség fogta el. Úgy érezte magát, mint aki illetlenséget követett el, és ettől megbénul. Az idősebb nő félig levetkőzve feküdt a díványon. A sérült jobb válla meztelen volt. (Nagyon sovány és nem szép váll volt.) A borogató rongy körül látszott a test fonnyadt fehérsége.

Gyuri valami bocsánatkérésfélét mormogott, és az ajtó felé hátrált. Mravucsán elállta az útját.

– Ohó, hó! Nem harapják le az orrát!

A fiatal lány kedves, rokonszenves arca csak egy pillanatra villant fel üde szépségében. Gyorsan egy ruhadarabot dobott a sebesültre. A következő percben már fel is ugrott.

Ah, milyen gyönyörű, karcsú alak volt! Gyurinak úgy tűnt, mintha egy meghajlott liliom egyenesedne ki könnyed, ringó pompájában.

– Ez a fiatal úr megtalálta és elhozta a fülbevalóját, kisasszony.

Természetes mosoly nyílt ki a lány ajkán, mintha tavaszi napfény sütne be a polgármester komor, szürke dolgozószobájába. Kicsit elpirult, aztán tisztelettudó pukedlit csinált a becsületes megtaláló előtt. Igazi bakfispukedli volt: ügyetlen, és mégis bájos.

– Köszönöm, hogy ilyen jó volt. Most kétszeresen örülök neki, mert már keresztet is vetettem rá.

Kezébe vette a kis függőt. Két ujja közé fogta, és himbálni kezdte. Mintha egy láthatatlan, pici harang látható nyelve lenne. Közben a féloldalt hajtott, gyönyörű fejét is ugyanúgy ringatta. Igazi nagy gyerek volt még, csak olyan hirtelen nőtt meg, mint a nyárfa.

Gyuri érezte, hogy most mondania kellene valamit. De ehhez a csicsergő, üde gyerekhanghoz nem talált választ a fejében. Ez a gyerek megzavarta. Ráadásul valami különös, édes illat töltötte be a „kancelláriát”, és ez elkábította. (Így nevezték az egyszerű szobát, a szokásos bábaszéki nagyzolással.)

Ott állt tehetetlenül, szótlanul, mintha várna valamit. Talán azt, hogy megszólaljon az a láthatatlan kis harang? Vagy talán a jutalmat?

Valóban kínos volt ez a csend. Persze a helyzet okozta, a kényes helyzet.

Végül a lány látta, hogy a becsületes megtaláló nem megy el, és megtörte a csendet.

– Ó, Istenem, majdnem elfelejtettem az örömtől, hogy én ezért… hogy is mondjam csak…

Gyuri villámgyorsan megérezte, mi jön. (Veszély idején a fáradt elme is egy pillanat alatt ruganyos lesz.) Ösztönösen a nevét vetette közbe, mint egy védőpajzsot.

– Én dr. Wibra György vagyok, Besztercéről.

A bakfis örömmel csapta össze a kis kezét.

– Szent Isten, milyen szerencse! Hiszen éppen doktorra van szükségünk. A szegény madame…

Éppen erre a kis félreértésre volt szükség. Ahogy az itatóspapír felszívja a tintát, úgy szívta fel ez egyszerre a zavart.

Gyuri elmosolyodott.

– Sajnálom, kisasszony, de én nem olyan doktor vagyok, hanem csak ügyvéd.

A bakfis elszomorodott ettől a melléfogástól, sőt el is pirult. Annál élénkebb lett viszont Mravucsán:

– Mit mond? Hogy ön a Wibra, a híres fiatal Wibra? No, ez derék! Ki hitte volna? Az ördögbe is, most már értem!

Mravucsán a homlokára csapott.

– A tekintetes úr nyilván valami bűnügyben nyomoz. Már Müncznénél eszembe juthatott volna. Forgós adta, ilyen úr nem vesz ok nélkül ócska holmit! Ej no, az Isten hozta ide! Éppen olyan bonyolult dologról tanácskozunk odabent, hogy kevés hozzá az eszünk. Ó, ó, Veronka kisasszony, milyen véletlen, hogy éppen a leghíresebb ügyvéd találta meg a fülbevalóját!

Veronka lopva a leghíresebb ügyvédre nézett. Csak most látta, milyen csinos és milyen úri. A szíve ijedten kezdett dobogni. Arra gondolt, hogy majdnem megkínálta öt forinttal. Ennyit tanácsolt Mravucsán jutalmul a megtalálónak.

Mravucsán viszont sietett széket tolni az ügyvédnek. Kicsit aggódva nézett körül a rendetlen kancellárián. Mindenfelé nagy összevisszaságban hevertek az iratcsomók. Ott voltak a zálogba vett ködmönök és halinakabátok, az üres poharak és üvegek is. A szenátor urak ugyanis minden per után áldomásra ítélik a feleket, és ebben a szobában isszák meg. Ennek így kell lennie. Miután kiadták magukból az igazságot, új igazságot kell magukba szedniük. Az pedig, mint tudjuk, a borban van. A kancellária látványa igazán elszomorította volna most a polgármestert. De megakadt a szeme a falon lógó képen: a főispán, báró Radvánszky arcképén. Ez mégis valami méltóságot, ünnepélyes pompát adott a szobának. Szívből kívánta, hogy bárcsak megelevenedne őméltósága, és láthatná ezt a szokatlanul előkelő társaságot.

De őméltósága nem akart megelevenedni. Így Mravucsán maga mondta ki büszke érzéseit:

– Szegény ember vagyok, de száz forintért se adnám, hogy ilyen társaságot tisztelhetek a kancelláriámban. Forgós adta, ez már valami! A megye leghíresebb ügyvédje és a legszebb kisasszony…

– Ugyan, Mravucsán bácsi! – kiáltott fel Veronka. Az arca kigyulladt a szégyentől, mint egy fáklya.

– No, no – csitította Mravucsán –, ami igaz, az igaz. Nem kell szégyellni, kicsikém, ha az ember szép. Én is szép voltam, de sosem szégyelltem magam miatta. Végül is a szép arc nagy segítség egy nőnek. Igaz-e, ügyvéd úr?

– Nagy szerencse – felelte Gyuri szinte gépiesen, mintha álmából riadna fel.

Mravucsán a fejét rázta:

– Maradjunk csak annál, hogy segítség. Mert a szerencséből könnyen lehet szerencsétlenség, és a szerencsétlenségből szerencse. Most is így történt. A mai szerencsétlen eset nélkül nem lenne most szerencsém mindnyájukat itt, szemtől szemben látni.

– Hogyan? – kérdezte Gyuri. – Valami szerencsétlenség történt?

Veronka felelni akart, de a bőbeszédű Mravucsán megelőzte:

– Történt, történt, de lassan semmi nyoma se lesz. A fülbevaló már megvan. A madame válla is megvan, csak egy darabig kék lesz. De az ördögbe is, nem a szín teszi a vállat… Végül a kocsi is meglesz, mihelyt a kovács megcsinálja.

– Ah, hát az a törött kocsi, amelyet a megvadult lovak elragadtak a piacon…

– A mi kocsink volt – mondta Veronka. – A téglaégetőnél megbokrosodtak a lovak. A kocsis kezéből kiesett a gyeplő. Amikor utána akart hajolni, ő maga is kiesett a kocsiból. Mi aztán nagy ijedtségünkben leugrottunk. Nekem semmi bajom se lett, de a szegény madame megütötte magát. Istenem, talán baja is lesz. Nagyon fáj még, madame Kriszbay?

Madame Kriszbay kinyitotta eddig csukott, apró, szúrós, sárga szemét. Először Veronka összekuszálódott frizuráját pillantotta meg a világból.

– Igazítsa meg a fejét – figyelmeztette franciául. Aztán nyögött egyet-kettőt, és újra lecsukódott a szeme.

Veronka ijedten kapott a hajához. Hát valóban kibomlott az egyik copfja.

– Jaj, a hajam! – sikoltott fel kislányosan, és mindkét kezét rászorította. Aztán egészen elsápadt, és dadogni kezdett: – A hajtűim is kiestek, amikor leugrottam, nemcsak a fülbevaló. Istenem, mit csináljak?

– Engedje le a másik copfját is – javasolta Mravucsán. – Úgy, ni! Isten úgy segéljen, így szebb. Hát nem igaz, ügyvéd úr?

– Szebb, szebb – vetette oda Gyuri hanyagul.

Most kénytelen volt odanézni a két bársonyos copfra, amely sötétkéken csillogott. A madonnaarc mellett kezdődtek, és egészen a sokvirágos, fodros szoknyácska aljáig lelógtak.

Hát ez a glogovai pap húga! Hihetetlen! Talán csak álmodik. Ő nem így képzelte a papok húgait. Azok elhízottak, kacsa módjára járnak, és piros az arcuk. Az évek során hasonlítani kezdenek a plébánosukhoz. Pomádéillatuk van és tokájuk. Toka nélkül nincs szépség a parókiákon.

Az ügyvéd igyekezett szóhoz jutni.

– Képzelem, nagyon megijedt.

– Nem nagyon. Nem is tudom, megijedtem-e egyáltalán. De most kezdek már félni. A testvérem kétségbe lesz esve.

– A pap?

– Igen, a pap. Ő nagyon szeret engem. Oda lesz, hogy nem jöttünk haza. Pedig nem tudom, hogyan és mikor mehetünk.

– No bizony – szólt közbe bátorítóan Mravucsán –, a lovak megvannak, kocsit pedig majd kölcsön szerzünk.

Veronka megborzongott, és megrázta a fejét. A két nagy copf káprázatosan hánykolódott és suhogott a válla körül.

– Én azokon a lovakon? Soha!

– Ej, kedves kisasszonyka, nem kell a lovakat komolyan venni. Nincs azoknak állandó jellemük. Mert miből ered a dolog? A téglaégetőnél ott van az a bolondos szélmalom. Istenem, egy városban mindennek lennie kell. A világ halad. Bizony halad, akárhogy nem akarja is Fajka szenátor uram. Hát ott van, mondom, az a szélmalom. Én építtettem, mert mindig csúfoltak minket, hogy nincs vizünk. No jó, akkor befogom a szelet, az őröljön! A lovak persze nem így látják. Jó vérű felvidéki lovak, és még sosem láttak ilyen óriás szárnyú állatot forogni a levegőben. No, hát megijedtek és megbolondultak. Nem lehet ezt rossz néven venni tőlük. De ha most kimegy a fejükből a félelem, szép csendesen, rendben hazaviszik a kisasszonykát.

– Nem, nem, én már félek ezektől a lovaktól. Ó, milyen rettenetesek voltak! Ha látta volna! Jaj, egy lépést se megyek velük. Hiszen én magam gyalog is útnak indulnék, de a szegény madame Kriszbay…

– No, csak az volna szép! – szörnyülködött Mravucsán. – Hogy gyalog engedjem el a legkedvesebb papom húgocskáját, azokkal a piskóta lábacskáival! Uj, huj! Az lenne csak! Hogy ballagna a mi kis szentünk a hegyes köveken, tip-top, tip-top, az everlasting cipőcskéjében! Bizony azt mondaná az én kedves főtisztelendőm: „No, ugyan komisz ember a Mravucsán barátom! Annyiszor megvendégeltem, tejbe-vajba fürösztöttem, és mégis így világgá engedi a drága kincsemet.” No, csak az volna szép! Inkább a saját hátamon vinném el a kisasszonyt a glogovai parókiáig.

Veronka hálásan nézett Mravucsánra. Gyurinak pedig eszébe jutott valami. Ha tényleg nem lenne a világon semmi jármű, és háton kellene hazavinni a kislányt, elbírná-e Mravucsán? Nem úgy fordulna-e a dolog, hogy neki kellene vinnie? Hiszen Mravucsán már fáradt, idősebb ember…

Kíváncsian kezdte méregetni a polgármester testi erejét. Nézte a vállát, a mellkasát. Mintha tényleg az lenne most a legsürgősebb kérdés, ki viszi a hátán Veronkát.

Mravucsánt gyenge, öregedő embernek találta. Mosolyogva vette észre, hogy ez szinte jólesik neki.

El sem gondolná az ember, milyen könnyelmű irányokba ágaznak el a gondolatok. És milyen messziről jövő csatornákon buggyan ki a szerelem első cseppje!

– Úgy, úgy, édes lelkem – próbálta Mravucsán mindenáron megnyugtatni a lányt. – Csak pihenje ki magát előbb, majd mindent kitalálunk. Nem lesz semmi baj. Persze, hogy jobbak volnának más lovak. De mit csináljunk? Itt Bábaszéken az emberek nem tartanak lovat, csak ökröt. Nekem magamnak is csak ökreim vannak. A hegy végül is hegy. A hegyekbe nem való a ló. Itt a ló is csak azt teheti, amit az ökör: lépeget. Itt nem lehet parádézni, vágtatni, ugrándozni, a fejét hányni-vetni. Ez komoly vidék. Itt húzni kell, és erre az ökör való. A ló itt elkedvetlenedik, amikor látja a körülményeket. Sehogy se nő meg, mintha azt mondaná: „Nem vagyok én bolond, maradok örökös csikónak.” Ami ló itt van is, nem sokkal nagyobb a macskánál. Csúnya ránézni.

Még sokáig szőtte-fonta volna a szavait, és a sárga földig lehúzta volna a lovak fajtáját. De Gyuri közbeszólt:

– De hiszen nekem itt kocsim van, kisasszony. Nagyon szívesen hazaviszem magukat.

– Megtenné? – kiáltott fel örömmel Mravucsán. – Tudtam, hogy gavallér! De hát miért nem szólt előbb, az Isten szerelmére?

– Mert nem hagyott szóhoz jutni.

– Az igaz, az igaz – nevetett kedélyesen Mravucsán. – Eszerint elviszi?

– Természetesen. Akkor is elvinném, ha éppen nem Glogovára készülnék.

– Oda megy? – kérdezte meglepődve Veronka.

– Igen.

Ábrándos szemével ránézett, és egy darabig gondolkodott. Aztán egyszerre gyerekesen megfenyegette a két ujjával.

– De ne csapjon be!

Gyurinak nagyon tetszett ez a mozdulat, és elmosolyodott tőle.

– Szavamra mondom, Glogovára készülök. Hát velem jönnek?

Veronka vidáman bólintott. Már-már összeütötte a tenyerét, hogy tapsoljon örömében. De ekkor a madame megmozdult a fekhelyén, és nagyot sóhajtott.

– Jaj, Istenem, a madame! – ijedt meg Veronka. – El is felejtettem, hogy talán nem is mehetünk önnel.

– Miért ne? – mondta egyszerűen az ügyvéd. – A kocsi elég kényelmes, jól elférünk.

– Igen ám, csakhogy szabad-e?

– Hazamennie? Ki tiltaná meg?

– Hát ön nem tudja?

– Kicsoda? – kérdezte csodálkozva Gyuri.

– Az illemszabályok – felelte félénken.

(Gyuri felkacagott. Ó, a kis buta!)

– Igen, igen – bizonygatta hevesen. Megsértődött, hogy kinevetik, mert Mravucsán is vigyorgott. – Az illemszabályok azt mondják: „Egy idegen férfi karját nem szabad elfogadni.”

– De a kocsi nem kar! – csattant fel Mravucsán. – Hogy volna a kocsi kar! Akkor nekem magamnak is mindjárt két kocsim volna. Ej, szívecském, hagyjuk azokat a szabályokat a pokolban! Bábaszéken én csinálom a szabályokat, nem a francia frajlák. Én pedig azt mondom, hogy a kocsi nem kar, punktum.

– Igaz, igaz, de mégis beszélnem kell előbb a madame-mal.

– Hát tessék vele beszélni!

Veronka újra leguggolt a díványhoz, és a beteg fölé hajolt. Egy darabig suttogtak. Az eredményből és néhány francia szóból, amit Gyuri elkapott, ez derült ki. Madame Kriszbay egyetértett Mravucsánnal: a kocsi nem kar. Aki pedig már be van mutatva, az nem idegen. Ezért madame Kriszbay úgy gondolta, hogy el kell fogadni a fiatalember szívességét. Veszély idején különben sincs etikett. A szép Montmorency Blankát egyszer tűzvész idején Privardière márki vitte ki az ágyból, egy szál ingben. És emiatt még a Notre-Dame tornya se dőlt össze.

Gyuri olyan türelmetlen volt, mint a kártyás az osztásnál, amikor nagy tét áll egy lapon. Végre Veronka megfordult.

– Köszönettel elfogadjuk a kocsit – mondta mosolyogva. Arra gondolt, hogy ilyen esetben biztosan Montmorency Blanka is így tett volna.

Gyuri mohón fogadta a választ. Rögtön szörnyen indulni akart.

– Sietek a kocsiért – mondta, és felvette a kalapját.

De Mravucsán fürgén elállta az útját.

– Ohó, hó! Most esett a kapa a kőbe! Ebből semmi se lesz. Pro primo: ha a kisasszony mehetne is, bűn volna az asszonyságot ilyen betegen kocsira ültetni. De nem is lehet, amíg ki nem pihente egy kicsit az ijedtséget és a horzsolást. Ha a feleségem éjszakára bekeni a daganatot egy kis csodatapasszal, reggelre olyan lesz, mint egy fiatal menyecske. Pro secundo: azért nem mehetnek, mert én nem engedem, hogy elmozduljanak. Pro tertio: mert mindjárt besötétedik. Tessék csak kinézni az ablakon! Hová mennének az éjszakába?

Valóban, a nap már lecsúszott az acélkék zólyomi hegyek mögé. Az ablak előtti lucfenyők óriásira nőtt árnyéka végigfeküdt a széles úton. Egészen a szemközti Mravucsán-kert kerítéséig ért. Ott egy sovány macska végezte esti mosakodását a muskátlik között.

Az ügyvéd mégis vitatkozni kezdett. Hiszen ez a mestersége.

– Csendes, enyhe éjszaka lesz, miért ne indulhatnánk? Végül is a madame-nak mindegy, hogy az ágyban nyög, vagy a kocsin.

– De sötét is lesz – vetette ellen Mravucsán. – És rossz, szakadékos helyeken vezet az út Glogovára. Hiába vagyok polgármester, a holdat nem parancsolhatom fel az égre.

– Ej, nem is kell. Lámpások vannak a kocsimon.

Veronka habozott. Hol ide, hol oda hajlott, ahogy a két vitatkozó férfi egy-egy fontos érvet mondott. Végül Mravucsán előhozott egy hatmázsás érvet.

– Vihar lesz éjjel, mert egy akasztott ember lóg az út mellett egy fán. Majd meglátják, amikor átmennek az erdőn.

Erre a kis bakfis egész testében megborzongott.

– Jaj, én a világért se megyek át éjjel azon az erdőn!

Ezzel el volt intézve a kérdés. Gyuri engedelmesen meghajtotta a fejét. A jutalma egy napsugaras mosoly volt. Mravucsán pedig fellelkesülve rohant be a tanácsterembe. Átadta az elnöklést Konopkának. (Nagyon örült, hogy így megszabadult.) Neki vendégei vannak, nem ér rá. Ugyanakkor odasúgta néhány szenátornak (a jobb kabátúaknak), hogy szívesen látja őket vacsorára. Aztán hazafutott, hogy intézkedjen a nevezetes vendégek ellátásáról. A lépcsőn meglátta Fialát. Rögtön elszalasztotta Wibra ügyvéd úr kocsijáért, amely Münczné boltja előtt állt. Fialának be kellett vezetnie a kocsit Mravucsán udvarába.

Nemsokára maga Mravucsánné jött el a hölgyekért. Alacsony, kedves asszonyka volt. Széles, mosolygó arcáról szelídség és jószívűség sugárzott. A felvidéki iparosnék tisztes ruháját viselte. Rókaszemszínű sima szoknyája volt, elöl fekete selyemkötény. A fején is fodros fekete selyem főkötő volt, az álla alatt szalaggal megkötve.

Nagy zajjal, lármával jött be, ahogy ebben az egyszerű, barátságos világban szokás.

– Ó, Istenem, igaz, amit hallottam? Mravucsán azt mondja, hogy a mi vendégeink lesznek. Milyen szerencse! De tudtam, megéreztem. Ma éjjel álmomban egy fehér liliom nőtt ki a mosdótálamból. Íme, beteljesedett! No, csak tessék, lelkem, összeszedni, ami holmijuk van. Majd én átviszem, mert erős vagyok, mint egy medve. De el is felejtettem a legfontosabbat, amit legelőször kellett volna mondanom: én vagyok Mravucsánné. Jaj, szívem, kisasszonykám, el se képzeltem volna, hogy ilyen szép. Ó, szűzanyám, szűzanyám! Most már értem Máriát, a mi asszonyunkat, hogy miért küldte le magára azt az esernyőt. Hogy a harmatos arca meg ne ázzon. Hallom, hogy beteg az asszonyság, hogy megütötte a vállát. No, nekem van olyan füvem, amit rátehetünk, csak tessék jönni. Ne hagyja el magát, galambom. Katonadolog az egész. Egyszer én is felborultam, pedig Mravucsán tartotta a lovak gyeplőjét. Egy szakadékba gurultunk, és két bordám is eltört. Mégis itt vagyok. De a vesémet, Isten bizony, azóta is mindig érzem. Megesik ilyesmi azzal, aki úton jár. Nagyon fáj?

– Az asszonyság nem tud tótul – mondta Veronka –, és magyarul se.

– Szent Isten! – csapta össze a kezét Mravucsánné. – Ilyen idős, és még magyarul se tud? Hát hogy lehet az?

Veronkának el kellett mondania mindent. (Mravucsánné a világért se hagyott volna homályban egyetlen apró részletet sem.) A madame egyenesen Münchenből jön hozzá társalkodónőnek. Még soha nem volt Magyarországon. Egy francia katonatiszt özvegye. Tegnapelőtt kapták meg a levelét Glogován, hogy jön. Veronka maga akart elmenni érte a vasútállomásra.

– Ó, úgy? Hát ez az izé…

Mravucsánné „meszelőrudat” akart mondani, de gyorsan a szájára ütött.

– …ez az asszonyság se tótul nem tud, se magyarul. Szegény tehetetlen teremtés! Most aztán mit csináljak vele? Kit ültessek mellé az asztalnál? Hogyan kínáljam? No, ez szép mulatság lesz! Ezer szerencse, hogy a kántor tud németül! És biztosan a fiatal úr is.

– Legyen nyugodt, asszonyom, majd én szórakoztatom az asztalnál, és kínálom is – felelte Gyuri.

Nagy nehezen elkészültek. Madame Kriszbay jajgatott és nyögött, amikor újra ráadták a ruháit. Gyurit előre kiküldték a folyosóra, hogy ne lássa, mert Kriszbayné asszonyság szemérmes volt. A nagykendőket és a köpenyeket Mravucsánné vette a karjára.

– A ládáért majd elküldjük a szolgálót.

Aztán karon fogta a madame-ot, hogy rá támaszkodjon. Így vezette le valahogy, nagy kínnal, a lépcsőn.

A madame francia szavakkal kevert német nyelven nyöszörgött, mormogott valamit. Mravucsánné is folyton beszélt, hol az elöl menő fiatalokhoz, hol a szegény madame-hoz. A madame a borzas frizurájával úgy nézett ki, mint egy beteg kakadu.

– Csak erre, erre, kisasszonykám! Az ott a mi házunk. Még csak egy-két lépés, asszonyság. Nem harap ám az a kutya. Csiba te, Garam! Mindjárt otthon vagyunk. Majd meglátja, asszonyság, milyen szép ágyat vetek magának éjszakára. Minden párnája csupa pihe.

Egy csöppet se zavarta, hogy Kriszbayné egy szót se ért belőle. Némelyik asszony csak azért beszél, mert jólesik neki. Mit is csinálna, ha nem beszélne? Még a pók is beszőné a száját.

– Fáj, ugye? De holnap még jobban fog fájni. Ezeknél a tompa zúzódásoknál így szokott lenni. Bizony, még két hét múlva is érezni fogja. De ami igaz, az igaz – mondta, és sokatmondó pillantással az elöl menőkre mutatott –, gyönyörű pár lenne belőlük.

Így is csak pár lépés volt a Mravucsán-ház, barátságos tornácával, mosolygó ablakaival. De még közelebb lett volna, ha a városháza előtt nem terpeszkedett volna egy nagy pocsolya. Emiatt a kocsma felé kellett kerülni. De erre a pocsolyára végül is szükség volt. Bábaszéken mindenki tisztelte. Ezen úszkáltak a város libái. A szélén hemperegtek az apró malacok. És innen merítették a vizet a tűzoltók tűzvész idején. Azt nem is említem, hogy a városka összes békája is itt lakott. Gyönyörű hangversenyeket adtak a lakosságnak.

Ez a pocsolya tehát kellett. Szívesen eltűrték, mint közhasznú intézményt. Egyszer a megyei főmérnök, Brunkusz Nep. János erre utazott. Figyelmeztette az elöljárókat, hogy a városháza előtti mélyedést fel kellene tölteni. Mindenki kinevette Brunkusz Nep. Jánost.

Ezért Mravucsánné vendégeinek most is ki kellett kerülniük a pocsolyát. A kocsma felé mentek. Az idegenek egymás között „Megfagyott birká”-nak hívták ezt a kocsmát, Bábaszék hideg éghajlatára célozva. A Megfagyott birkánál még most is szólt a zene. A vendégek már be se fértek. Néhány turóci „safranyik” kint állva itta a pálinkát. Egy zólyomi talyigás pedig leült az egyetlen asztalhoz, és hármasával hozatta a boros üvegeket. Alaposan le volt már részegedve. Hangosan beszélgetett önmagával. Közben szerető szemmel át-átpillantott a sovány gebéjére. A ló lehajtott fejjel várta a gazdáját a nádból font eresz alatt, a talyiga elé fogva.

– Még azt mondja a szomszédom – filozofált a talyigás –, hogy az én lovam nem ló. Hát hogyne volna ló! Ló volt az már a Kossuth-világban is. Hogy azt mondja, nem bírja a terhet? Nem ám, mert a teher nehéz. Hogy sovány? Hogyne volna sovány, mikor nem adok neki zabot. Hogy miért nem adok? Hát adnék, ha volna. Hogy azt mondja, a múltkor se tudta kihúzni a talyigát? Nem ám, mert a kerék belement a kátyúba. Nagy szamár az én szomszédom. Igaz-e, vagy nem?

Tántorogva felállt. Mindenáron azt követelte a turóci safranyikoktól, hogy mondják meg: szamár-e a szomszédja, vagy nem?

Azok szépen kitértek előle. Erre a talyigás nekirontott madame Kriszbaynak, aki Mravucsánné karján lépkedett. Olyan volt, mint a veszett kutya, amely se nem lát, se nem hall, de a szaglása az ember felé viszi.

– Ló-e hát az én lovam, vagy nem ló?

Kriszbayné megijedt és felsikoltott. A talyigás szájából áradó borszag majdnem elájította.

– Szent Isten! – nyögte elhaló hangon. – Milyen országba jutottam!

De Mravucsánné amilyen szelíd volt, éppen olyan harcias is tudott lenni.

– Hogy ló-e a lovad, azt nem tudom – mondta –, de hogy te magad részeg disznó vagy, azt látom!

Akkorát lökött rajta, hogy a talyigás elterült az úton, mint egy darab fa. Hanyatt fekve, hörögve folytatta a töprengést:

– Azt mondja a szomszédom, hogy vak az egyik szemére. Ostobaság! Hiszen egy szemmel is ugyanakkora darabot lát az útból, mint kettővel.

Hamarosan feltápászkodott. A részeg emberek öntudatlan kitartásával utánuk eredt. Erre madame Kriszbay elfelejtette, hogy megsérült, és futni kezdett. Ügyetlenül egészen a térdéig felfogta hosszú szoknyáit, amelyekben megbotlott volna. A safranyikok utánanéztek, és nevetve emlegették vékony lábszárát:

– Hogy a pokolba tud így szaladni ilyen lábakon!

Még jobban csodálkozott az elöl menő Veronka. Gyurival beszélgetett, és semmit sem vett észre a zólyomi talyigás tolakodásából. Nem tudta mire vélni, hogy a beteg hölgy ilyen fürgén fut.

– Madame, madame, mi lelte?

A madame nem felelt, csak rohant egyenesen a Mravucsán-portára. Ott azonban velőtrázó sikoltással hátrahőkölt. Három hatalmas komondor fogadta a kapuban hangos ugatással, és ezektől megrémült.

Már éppen ájultan rogyott volna a földre. De hirtelen ott termett Mravucsán, aki a vendégeit várta. Így aztán az ő karjában ájult el.

A becsületes polgármester csak tartotta, csak tartotta, bizonytalan, bamba arccal. Még sosem látott elájult asszonyt. Hallott valami olyat, hogy ilyenkor vízzel szokás meglocsolni. De vízért nem mehetett. Arra gondolt, hogy meg kellene egy kicsit csipkedni. (Attól még a halott asszony is felpislant.) Csakhogy a csipkedéshez kellene egy kis hús, madame Kriszbay pedig csupa csontból állt.

Inkább keresztényi türelemmel megvárta, amíg a többiek odaérnek. Ők hamarosan magához térítették a szegény ideges teremtést.

– Ah – sóhajtotta újra meg újra –, milyen tartományba jutottam!

### Szójegyzék

- **zapekacska**: szlovák agyagpipa; a parázsba tolják, és csak azután szívják.
- **hajdú**: a kisváros rendőre és kézbesítője; dobolva hirdeti ki a híreket.
- **kaloda**: régi büntetőeszköz: fakeret, amelybe a bűnös lábát vagy kezét bezárták.
- **Sic transit gloria mundi**: latin mondás: így múlik el a világ dicsősége.
- **per associationem idearum**: latin: a gondolatok kapcsolódása révén (egyik dologról eszébe jut a másik).
- **áldomás**: egy megegyezés megünneplése itallal.
- **pukedli**: meghajlás térdhajlítással; így köszöntek a lányok.
- **pro primo, pro secundo, pro tertio**: latin: először, másodszor, harmadszor.
- **talyigás**: aki talyigával, vagyis kis kétkerekű szekérrel fuvaroz.
- **safranyik**: turóci szlovák vándorkereskedő.
- **everlasting**: erős, tartós szövet; cipőt is készítettek belőle.
- **frajla**: kisasszony (tréfásan, a német szóból).

## Vacsora Mravucsánéknál

*Negyedik rész: A bábaszéki intelligencia*

Nem akarom hosszan elmesélni, ami még következik. Csak Krisztus ruháival történt meg az a csoda, *hogy együtt nőttek a gyermekkel*. A kis köpeny, amelyet kisfiú korában viselt, ugyanaz volt, amely később a felnőtt Jézus testét takarta, amikor a Golgotára ment.

Azóta nincsenek többé ilyen köpenyek (a szabók nagy örömére). Csak a regényírók keze alatt történik néha hasonló csoda. A kevés szövet, amely egy mellényre is alig elég, a tolluk alatt egész végekre nyúlik.

De én ezt nem szeretem. Röviden végzek hát Mravucsánék vacsorájával, pedig kitűnő és ízletes volt. Ha valaki elégedetlen volt, az csak madame Kriszbay lehetett. Az első ételnél, a remek báránypaprikásnál megégette a száját, és felkiáltott:

– Jaj, harap odabent a torkomban valami!

Még kevésbé tetszett neki a másik étel, a túrós-tepertős metélt. Megkóstolta, aztán csúnya fintorral letette a villáját:

– Mon Dieu, hiszen ez valami felvágott vizes ruha!

A szegény Mravucsánné oda volt a bánattól, hogy a vendég semmiből se eszik.

– Milyen szégyen ez nekem! – jajgatott.

Végül elé hordta a megmaradt befőttjeit. A madame derekasan hozzájuk látott. Ahogy lassan kibékült a gyomrával, a helyzettel is kezdett megbarátkozni.

Joggal, mert az asztalnál két ember szórakoztatta. Az egyik a helyi lutheránus lelkész, tiszteletes Rafanidesz Sámuel uram volt, a másik a kántor, Klempa Teofil. Egyikük balról ült mellette, a másikuk jobbról. Már a meghívásuk is így szólt: „El kell jönniük, mert egy német nő lesz a vacsorán, akit szórakoztatni fognak.” És ki is tettek magukért, merő nagyzolásból. Mindketten be akarták bizonyítani a szenátorok előtt, mennyire jártasak a finom német társalgásban.

Madame Kriszbay kellemesnek találta a szomszédjait. Különösen akkor, amikor megtudta, hogy tiszteletes Rafanidesz Sámuel uram nőtlen, és meg akar házasodni. Hogyan? Hát itt a papok meg szoktak házasodni? (Talán mégis jó országba jutott!)

A kántor csinosabb ember volt, de már házas és idősebb. Okos, hosszúkás arca fényes, hosszú fekete szakállban folytatódott, amely egész mellét eltakarta. Volt benne némi szellemesség is. De ez csak úgy szivárgott ki belőle, mint a gyanta a durva fatörzsből.

Madame Kriszbay sokszor elnevette magát egy-egy ötletes megjegyzésen. Kár, hogy nem mert egészen átadni magát a nevetésnek. A torkát ugyanis még mindig kaparta az átkozott paprika, vagy talán csak a szörnyű emléke. Viaszsárga arca időnként elvörösödött. Láthatóan próbálta visszafojtani a köhögést. A köhögés ugyanis az öregség előjele, ráadásul nem is szép.

– Ej, semmi az – bátorította Mravucsánné. – Csak bátran, lelkem, köhögje ki magát! Kucc, kucc! A köhögést és a szegénységet nem lehet eltitkolni.

A madame egyre jobban érezte magát. A tiszteletesnek ugyanis volt még egy előnye. Valamikor Münchenben is járt iskolába. Apró anekdotákat tudott mesélni az ottani életről, ráadásul az ottani tájszólásban. Ez annyira tetszett a madame-nak, mintha vajban fürösztötték volna a lelkét.

Tiszteletes Rafanidesz Sámuel úr egyáltalán nem tartozott az unalmas, áhítatot tettető papok közé. Van egy híres bábaszéki tót mondás, amelyet Klempa Teofil talált ki nagyon szellemesen. Visszafelé olvasva is ugyanazt jelenti: „*szedi na fare Rafanidesz*” (ül a parókián Rafanidesz). Ez a mondás otthon üldögélő embernek festi le. Pedig éppen az ellentéte volt a nyugodt, „szedált” embereknek: örökké járt-kelt és kalandozott. Egyszóval jó vére volt. Az előző egyházközségéből is (valahol Nógrád megyében) egy menyecske miatt kellett elmennie. Mravucsánné ismeri a történetet, sőt még az illető asszonyt is ismeri! Valami Bahó Mátyásné. Buta egy személy lehet, mert ő maga fecsegte ki a férjének, a főkurátornak a viszonyát a pappal. És nem nagy szépség, mert Mravucsánné szóról szóra így nyilatkozott:

– Bolond volt Rafanidesz, hogy vele kezdett. Csúnya asszonytól ne kérjen az ember csókot, szegénytől pedig kölcsönt, mert az rögtön eldicsekszik vele.

Így nyilatkozott Mravucsánné. Igaz, hozzátette: „Ha azonban valaki rám hivatkozna, bizony letagadom.” Ezért én még azért se vállalhatok felelősséget, hogy Mravucsánné így nyilatkozott. Nem tudnám bebizonyítani.

De ez végül is mindegy. A száraz tény az, hogy madame Kriszbay vidáman beszélgetett a szomszédjaival. A két nagy műveltségű férfi jobb véleményre hangolta hazánkról. Valóságos szerencse, hogy nem tudott tótul. Így nem hallhatta a többi meghívott bábaszéki előkelőség közönségesebb beszélgetését. Ami igaz, az igaz, ezek is okos emberek, de a maguk módján.

A szép Veronka nemegyszer elmosolyodott a tréfáikon. Ő ugyanis még nem hallotta őket, de a helybeliek már mind ismerték ezeket az asztali szellemességeket. Ilyen volt a gazdag mészáros, Kukucska Pál szokása. Ő a sültnél mindig feláll, és röfögő hangján így emeli poharát saját magára: „Az Isten éltesse feleségem urát!” Ilyen volt a piperkőc jegyzősegéd százszor hallott találós kérdése is. Most százegyedszer adta fel Veronka kisasszonynak. Lehúzta a védő kesztyűujjat a kisujjáról, amely állítólag vadászaton sérült meg.

– Miféle város ez, kisasszony?

Az ördög se tudná hirtelen kitalálni, hogy ez *Kis-Ujjszállás*. Egyébként a piperkőc jegyzősegédnek talán nem is fáj a kisujja, és valószínűleg soha nem is fájt. Csak azért hordja a kesztyűujjat, hogy elmondhassa a találós kérdését a kisasszonyoknak.

Tulajdonképpen Isten kísértése egy ilyen vacsorát le akarni festeni. Hiszen semmi nevezetes nem történik. Esznek, isznak, aztán hazamennek. Talán valami érdekes dologról beszélgetnek? Dehogy. Ezernyi apróság kerül elő. Isten ments, hogy ezt kinyomtassák! És mégis napokig fognak ezekről a semmiségekről beszélni Bábaszéken. Például arról, hogy Mravucsán uram kiöntötte a vörösbort. A bor végigfolyt az abroszon, és elkezdték besózni. Ekkor Konopka szenátor felkiáltott:

– Hej, huj! Keresztelő lesz, komámasszony!

Mravucsánné természetesen elpirult. Veronka viszont ártatlan arccal kérdezte:

– Hogy tudják ebből, hogy keresztelő lesz?

(Vagy nagy liba még ez a lányka, vagy már nagy színésznő.)

Hát tessék aztán neki felelni! Olyan szelíd arca van, amilyen Szűz Máriáé lehetett, rövid szoknyás kislány korában. Mind összenéztek. De szerencsére ott volt az erdész felesége, Szliminszky Wladimirné. Ez a leleményes asszony magyarázta meg:

– Hát úgy van az, kisasszony, hogy a gólya, amely a gyerekeket hozza, előre megjelenik, láthatatlanul. És ő löki fel a poharat figyelmeztetésül.

Veronka elgondolkodott egy darabig. Aztán hitetlenül megrázta szép fejét, amely körül mintha az ártatlanság glóriája lebegett volna.

– De hiszen láttam, hogy a tiszteletes úr döntötte fel a könyökével!

Erre aztán Szliminszkyné nem tudott mit felelni. Szokása szerint egész este az urát dédelgette, babusgatta.

– Kapard le a kövérét a libacombról, Wladin!

Wladin bosszúsan ráncolja a homlokát. Sovány nyakán gyorsabban mozog ide-oda az ádámcsutkája. Ez mindig annak a jele, hogy haragszik.

– De hiszen azt szeretem a legjobban.

– Mindegy, Wladin. Nem engedem meg. Az egészség az első!

Wladin engedelmesen eltávolítja a kövér részeket.

– Miért van kigombolva a kabátod? Nem érzed, hogy hűvös van? Azonnal gombolkozz be, Wladin!

Az erdész begombolkozik. A teljesített kötelesség jóleső érzésével újra a tál felé nyúl.

– Egy falatot se többet, Wladin! Akkorát se, mint egy pihe. Elég volt. Nem kell éjjel bikákkal álmodnod.

Wladin engedelmesen leteszi a villát, és egy pohár vizet akar inni.

– Előbb add ide – kiált rá ijedten az asszonyság –, hadd nézzem meg, nem túl hideg-e!

Wladin átnyújtja a vizespoharat.

– Ihatsz egy pár kortyot. Elég langyos. De sokat ne igyál, mert a sok lötty nem jó a gyomornak. No, mi az, Wladin? Úgy iszol, mint egy szivárvány. Elég, elég, az Isten szerelmére!

Szegény Wladimir! A házastársi szeretet vértanúja. Tizenhat éve él ilyen soha meg nem szűnő gondoskodás alatt. Erős férfiként nősült meg, és azóta se volt soha beteg. Mégis minden órában várja a katasztrófát. A folytonos gyámkodás miatt a bolond lengyel maga is szentül hiszi, hogy egy kis huzat vagy egy rossz falat, és vége. Érzi, mindenütt érzi, hogy a természet ezer alakban ólálkodik körülötte, és meg akarja ölni.

– Vigyázz, Wladin! A kutya még beleharap a lábadba!

Az asztal alatt egy komondor egy ledobott csontot rágcsál, és a vendégek lába között sompolyog. Távolabb a macska keservesen nyávog, mintha azt mondaná: „Adjatok nekem is abból a sok ennivalóból!”

Kezd beállni az úgynevezett „amabilis confusio”. Mindenki beszél, mindenki másról, másfelé. A szenátorok megint a közügyekre térnek rá: az akasztott ember esete miatt kitört vitára. Mravucsánné sopánkodik, hogy senki sem evett semmit. Becsületes, egyszerű arcán emiatt valóságos keserűség ül. Klempa Teofil nyelvét megoldotta a vörösbor. Madame Kriszbayt úgyis a pap szórakoztatja. Klempa ezért magára akarja vonni a figyelmet, és felkiált:

– Uraim, szenátorok, töredelmes vallomást teszek.

– Halljuk! Miről?

– A kutyák öngyilkosságáról.

Ah, ez nevezetes kérdés! Mindenki figyelni kezd, még a papnak is abba kell hagynia a csevegést. Pszt, pszt! Halljuk a kutyák öngyilkosságát!

Egy ideje ugyanis nagy szenzáció a környéken, hogy Klempa kántor méhesében reggelente egy-egy döglött kutyát találnak. Mindegyik fegyverrel lett öngyilkos. De nem fejbe lövi magát, hanem a hátgerincébe.

– A gyilkos én vagyok! – meséli Klempa. – Így szoktam csinálni. A megtöltött puska csövét bedugom egy üres méhkas felső részén, egészen a belsejébe. A kint maradt, felhúzott ravaszra zsinórt kötök. Ezzel megkerülöm a puska agyát, és átvezetem a zsinórt a ravasz alatt. Aztán ugyanígy bevezetem a kas belsejébe. A zsinór legvégére egy darab húst kötök. Odajön a kutya, és megszagolja a húst. Bedugja érte a fejét a kas belsejébe. Természetesen húzgálni kezdi a fogával a húst. Erre eldördül a puska, bumm! És bekövetkezik a haláleset.

Homéroszi kacagás fogadja a ravasz kutyahalált. Mravucsán vonja le belőle elsőként a tanulságot.

– Az öngyilkosság kétségtelenül sokféle. De a legborzasztóbb a szomjúság okozta öngyilkosság lehet. Igyunk, uraim!

A poharak összecsendülnek. A vidám csengésbe egy hang vegyül:

– Ej, Wladin, Wladin!

Ez Szliminszkyné hangja. Nem veszi jó néven, hogy Wladin is a poharához nyúlt. Őtőle viszont Mokry, a piperkőc jegyzősegéd nem veszi jó néven, hogy folyton a férjére figyel. Pedig Mokry nagyon érdekes témával szórakoztatja.

– Megárt az az erős szivar, Wladin! Tedd már le! Néhány szippantás is elég lehetett…

– Sok apró-cseprő dolgom volt – mondja közben Mokry. – És ráadásul még ezt a ruhát is hazahoztam „a kecskétől”, ami most rajtam van.

Csodálattal és gyönyörködve nézett végig sötétkék új ruháján. Ki tudja, hányadszor ma este.

– Csinos ruha. Hogy vette?

– Mérték után csináltattam Kléner szabónál, a saját testemre szabták…

– Hogy mondta?

– Gácsi posztó ám ez. Olyan erős, hogy még a víz se hatol át rajta. Nappal kellene megnézni.

– Az ám, de vajon sokba került? – kérdezgette szórakozottan a lengyel menyecske.

– Láttam az érintetlen posztóvéget, még rajta volt a sárga kezdete is. Ott voltam, amikor szabták. Napfényben valami különös csillogása van.

– Jó, jó, de az árát kérdezem.

Mokryt azonban nehéz volt kizökkenteni, amikor az új ruhájáról beszélhetett.

– Klénernek van egy szabásza, valami Kupek nevű. Azelőtt Bécsben szabott egy udvari szabónál. Ez a Kupek így szólt hozzám: „Ne sajnálja a pénzt, Mokry úr, mert ez olyan szövet, hogy még a bőr is elbújhat előle.” Tapintsa csak meg, erdészné asszony!

– Puha, akár a selyem… Wladin fiacskám, jó volna, ha helyet cserélnél velem. Ott könnyen ér a huzat, amikor nyitják az ajtót. No, mit vágsz olyan dacos, savanyú arcot? Talán ellenkezni akarsz velem? Egy, kettő, három, ülj át, Wladin!

A szeretet vértanúja helyet cserél a feleségével. Most már Szliminszkyné kerül a másik oldalra, a fiatal Wibra ügyvéd mellé. Az ügyvéd azonban leginkább Veronkával van elfoglalva. A bakfis is úgy elcsacsog Gyurival, mintha megoldódott volna a nyelve. A híres okos ember – azt mondják róla, hogy egyszer Besztercebánya képviselője lesz – feszült figyelemmel hallgatja, mintha egy püspök beszélne. A világért se venné le róla a szemét. Csak akkor fordítja el egy pillanatra, ha Veronka néz rá.

Halkan beszélgetnek. Az ember azt hinné, Isten tudja, milyen fontos dologról. Pedig csupa bolondságról folyik a szó. Mit szokott Veronka napközben csinálni? Hát olvas, sétál. Ebből jön a másik kérdés: mit olvas, és hol sétál? Veronka elmondja, milyen könyveket olvas. Ezeket mind olvasta Gyuri is. Elkezdik emlegetni a regények hőseit, mint közös ismerőseiket: Elemért, a sast, Berend Ivánt, Ankerschmidt Erzsikét, Béldi Arankát. Bizony nagy csacsi volt Béldi Pál, hogy nem fogadta el a fejedelemséget.

– De hátha mégis jól tette. Mert ha elfogadja, miből lett volna akkor a szép regény?

Aztán az ügyvéd Glogováról kérdezősködik. Nagyon unalmas-e?

Veronka csodálkozva emeli rá sötétkék szemét:

– Hogy volna Glogova unalmas?

(Mintha valami tudatlan ember azt kérdezné: unalmas-e Párizs?)

– Van Glogován erdő?

– De még milyen erdő!

– Szokott kijárni?

– Szoktam bizony.

– És nem fél?

– Mitől?

– Hát tudja, az erdőknek néha olyan lakói vannak.

– Ah, a mi erdőnk lakói éppen ellenkezőleg: ők félnek tőlem.

– Ugyan? Magától is lehet félni?

– Mert én fogdosom őket.

– A rablókat?

– Ugyan menjen! Mindjárt a kezére ütök, ha ilyet mond.

– Üssön, no. Itt a kezem.

– Majd ha még egyszer ilyet mond. Én a lepkéket fogdosom az erdőben.

– És vannak szép lepkék? Diákkoromban nekem is volt gyűjteményem. Még most is van néhány darab.

Erre már Veronkát is elfogta a dicsekvés vágya:

– Az én gyűjteményemet látná! Abban már minden van: gyászpalást, admirális, medvelepke, Apolló-lepke. Kár, hogy az Apollómnak el van szakadva az egyik szárnya.

– Hát Hébéje van?

– Van, pedig olyan nagy, mint a tenyerem.

– Nagy is a maga tenyere? Mutassa!

Veronka az abroszra tette a tenyerét. Bizony az csöppnyi volt, de olyan finom és fehér, mintha egy rózsáról letépett szirom lenne.

– Ez egy egész öl a liliputiak országában! – jegyezte meg az ügyvéd enyelegve. Felkapott egy gyufaszálat, és pajkosan mérni kezdte vele a tenyér szélességét.

Mérés közben véletlenül hozzáért a saját ujjaival. Erre a bakfis összerezzent, visszahúzta a kezét, és a vér az arcába szökött.

– Nagy a hőség – mondta elfojtott hangon, és tenyerét a kipirult arcára tapasztotta. Mintha csak ezért rántotta volna vissza.

– Valóban átmelegedett a szoba – kapta fel a szót Szliminszkyné. – Gombold ki a kabátodat, Wladin!

Wladin fújt egyet, és kigombolta a kabátját. Veronka pedig visszatért a lepkéihez.

– A lepkefogás valóságos sportom. Olyan lehet, mint amikor a férfiak vadásznak.

– Én is lelkesedem a lepkékért – bizonygatta Gyuri –, mert csak egyszer szeretnek.

– Ó, én másért szeretem őket…

– Csak nem azért, mert bajuszuk van…

Veronka durcásan elfordította a fejét.

– Wibra úr, maga kezd kiállhatatlan lenni.

– Köszönöm a vallomást.

– Miféle vallomást?

– Azt, hogy kezdek kiállhatatlan lenni. Következésképpen eddig nem voltam az.

– Ah, itt van, ni! Ez az a bizonyos ügyvédi fogás. Valakinek a szavaiba olyasmit belemagyarázni, amit nem mondott. Magával veszélyes beszélni, tudja? Egy szót se szólok többet.

Gyuri könyörögve összetette a kezét.

– Nem teszem többet. Soha többet. Csak beszéljen.

– Komolyan érdeklik a lepkék?

– Becsületemre mondom, ebben a percben még az oroszlánok és a tigrisek se érdekelnek annyira.

– Látja, a lepkék olyan szépek, mint a gyönyörűen felöltözött asszonyok. Milyen ízlésesen keverednek rajtuk a színek! Én úgy nézem a szárnyukat, mintha mindegyik mintás szövet lenne. Vegyük például éppen a Hébét. Nem illik pompásan a fekete-piros alsó szárnya a sárgás-kékes felsőhöz? Éppen olyan csodás összhang van a medvelepke tarkaságában is. A gyászpalást kék pöttyös, sárga szegélyű barna „toalettje” pedig ünnepélyes és komoly. Higgye meg, még a híres párizsi Worth is eljöhetne az erdőbe, hogy a lepkéktől tanulja az öltözködés művészetét.

– Lassabban, Wladin! – kiált fel ebben a percben Szliminszkyné. – Hány tüdőd van? Helyi levélre elég háromkrajcáros bélyeget ragasztani.

Szliminszky Wladimir ugyanis vitatkozni kezdett Fajka szenátorral. Arról az időszerű témáról vitatkoztak, hogy mi lenne, ha az embereknek nem volna hallásuk. Olyan hangosan feleseltek, hogy a szerető feleség nem tűrhette szó nélkül, hogy Wladin így pazarolja a tüdejét.

– Egymás mellett ülnek, és mégis kiabálnak – zsörtölődött nagy fejcsóválással. – Mintha tizenöt krajcáros bélyeget ragasztanának helyi levélre. Ó, Istenem, Istenem, mikor lesz már egészen okos az emberiség?

Ebben a percben felállt Konopka szenátor, és köszöntőt mondott a házigazdára, Bábaszék „megújítójára”. Pontosan olyan vékony, reszelős hangon beszélt, amilyen Mravucsáné volt. Aki behunyta a szemét, azt hihette, hogy maga Mravucsán dicséri önmagát. Ez nagy derültséget okozott. Erre felugrott Mravucsán, és poharával visszaköszöntötte Konopkát. Pontosan azokkal a mozdulatokkal, fintorokkal és pislogásokkal beszélt, ahogy Konopka szokott. Ezen is nagyot nevettek. Pedig a királyok is így csinálják, amikor udvariasságból egymás egyenruhájában jelennek meg. De rajtuk senki sem mer nevetni. Most egymás után jöttek a köszöntők.

– Felszabadítottad láncaikról a kutyákat – súgta Fajka Konopkának.

Mokry a háziasszonyt éltette. Mravucsán újra felállt. A felesége és a maga nevében a vendégsereg egészségére ivott, és megköszönte, hogy eljöttek. Megjegyezte, hogy a meghívottak közül csak Münczné nem jöhetett el. Estefelé belehasított a lábába a köszvény. Nem csoda, hiszen sokat járt-kelt ma, a vásár idején, a szegény öregasszony. Mravucsán kiürítette poharát Bábaszék távollévő zsidóasszonyáért.

Zajos, lelkes éljenzés tört ki. Amikor elcsendesedett, Szliminszky Wladimir felkiáltott:

– Most már én is mondok valamit!

– Wladin, ne beszélj! – intette a felesége. – Ne beszélj! Árt a tüdődnek a hangos beszéd.

De Wladinnal most nem lehetett bírni. A papucs uralma alatt mindenre képes az ember. Begombolkozik, kigombolkozik, nem eszik, nem iszik. De hogy valaki ne mondja el a köszöntőt, ami benne van, ekkora engedelmességről nem tud a magyar történelem.

– Emelem poharamat, uraim, a társaság legszebb virágszálára. Urunk, Jézus Krisztus húgocskájára, az ártatlanság bárányára, akiért Isten csodát tett, és azt mondta a szolgájának: „Eredj hamar, Péter, ne hagyd a kicsikét megázni!” Éljen sokáig Bélyi Veronka kisasszony!

Veronka piros lett, mint a bíbor. Különösen akkor, amikor a vendégek felugráltak, és sorban odamentek, hogy kezet csókoljanak neki. Némelyik le is térdelt előtte. A vallásos Mravucsánné pedig a földig hajolt, és ajkával megérintette a szoknyája szegélyét.

Amikor Gyuri meghallotta ezeket a bolondos jelzőket, először azt hitte, hogy az erdész megőrült. De most az egész társaságot látta megbolondulni. Csodálkozás és zavar fogta el, és valami különös, kellemetlen érzés.

– Miféle csodáról beszélt a kedves férje? – fordult Szliminszkynéhez.

Szliminszkyné összecsapta a kezét.

– Hogyan? Hát ön nem tudja? Igazán nem tudja? De hiszen az lehetetlen! Már nyomtatásban is megjelent, tót versekben.

– Mi jelent meg nyomtatásban?

– Hát az esernyő története… Wladin, nagyon kimelegedtél, olyan vagy, mint a rák, izzadsz is! Ne adjam oda a legyezőmet?

– Miféle esernyőé? – sürgette türelmetlenül az ügyvéd.

– No, érdekes, hogy maga semmit se hallott erről. Hát úgy történt, hogy amikor a szép szomszédnője kicsi gyerek volt, egy kosárban kint felejtették valahol a paplak udvarán. A bátyja, a glogovai pap, bent imádkozott a templomban. Közben nagy vihar és felhőszakadás támadt. A gyenge kisgyerek bele is halt volna. Tüdőgyulladást kap, vagy mit tudom én, milyen baja esik, ha nem jön közbe egy csoda. Honnan jött, honnan nem, ott termett egy ősz ember. Mintha Isten küldötte lett volna, aki a mennyből pottyant le. Egy esernyőt borított a kislány fölé.

– Az én esernyőmet – tört ki önkéntelenül az ügyvédből.

– Mit?

– Semmit, semmit.

A vér sebesen száguldott az ereiben, a szíve hangosan dobogott. Türelmetlenül hadonászott a kezével a levegőben, olyannyira, hogy ő is feldöntötte a poharát.

– Keresztelő! Még egy keresztelő! – ujjongtak vidáman mindenfelől.

A bortócsa Szliminszkyné felé folyt.

– Gratulálok, erdészné asszony – ugratta tiszteletes Rafanidesz úr.

Szliminszkyné lesütötte a szemét.

– Nem igaz – rebegte szégyenlősen. – Ugye, Wladin?

De az ügyvéd nem hagyta, hogy az új ostobaságok elnyeljék az ő nagy témáját. Közelebb húzta a székét a menyecskééhez.

– Hát aztán? – lihegte lázasan, izgatottan.

– Az ősz ember eltűnt, köd előtte, köd utána, semmi nyoma nem maradt. Akik egy percre látták, felismerték benne a nagyszakállú Szent Pétert.

– A Müncz zsidó volt.

– Mondott valamit?

Gyuri az ajkába harapott. Szégyellte magát, hogy megint hangosan gondolkodott.

– Semmit, semmit. Folytassa, kérem.

– Nos, Szent Péter tehát eltűnt, de az esernyő megmaradt.

– És megvan? – kérdezte mohón.

– De meg ám. Úgy őrzik a glogovai templomban, mint egy kincset.

– Hála Istennek!

Nagy lélegzetet vett, mint akinek mázsás teher esik le a szívéről. Gyöngyöző homlokát megtörölte a zsebkendőjével.

„Megvan!” – motyogta, és meredten nézett a levegőbe.

Azt hitte, leszédül a székről. Mindent tudott, és a nagy szerencse egyszerre összetörte. A nyakán valami merevséget érzett, a szíve körül szorítást. Körülötte a levegőben bágyasztó zúgás támadt.

– És most kié az esernyő? A templomé? – kérdezte gépiesen.

– Lehet még a magáé is – incselkedett a menyecske. – Veronka magával viszi a férjéhez. Egyszer ezt mondta nekem a glogovai tisztelendő úr: „Az esernyő a húgomé, hacsak oda nem ajándékozza a templomnak, amikor férjhez megy.”

– Nem, nem – rázta a fejét az ügyvéd. Zavart tekintettel, bizonytalanul nézett körül, mintha nem lenne egészen eszénél. – Nem engedem… Azaz mit beszélek? Igen, igen, miről is volt szó? Borzasztó melegem van. Mindjárt megfulladok. Mravucsán úr, kérem, nem lehetne egy kicsit kinyitni az ablakot?

– Dehogynem.

Mravucsán az ablakhoz szaladt.

– Gombold be a kabátodat, Wladin!

Hűvös tavaszi éjszakai levegő áradt be az ablakon. Egy pajkos széllökés egyszerre eloltotta mindkét gyertyát.

– Szabad a csók! – kiáltotta a huncut Klempa a nagy sötétségben.

Az ablakba egy orgonaág hajolt be a kertből. Gazdag virágfürtjei szerelemre csábító illattal töltötték meg a szobát, cserébe a kitóduló szivarfüstért.

Madame Kriszbay felsikoltott, valószínűleg a sötétségtől ijedt meg. De a ravasz Klempa ezt az ártatlan dolgot is fel akarta használni egy gonosz megjegyzésre:

– Becsületemre mondom, nem én voltam!

Titokzatos vihogás támadt körös-körül. A sötétben a visszafojtott nevetés amúgy is titokzatosabb. Szliminszkyné viszont meg akarta mutatni, hogy ő felette áll az ilyen faragatlan tréfáknak. Ezért, amíg meggyújtották a gyertyákat, nyugodtan folytatta az esernyő történetét. Ezzel azt is bebizonyította, hogy a szájával beszél, tehát semmi másra nem használja.

– Szép kis legenda ez, Wibra úr, tessék elhinni. Én nem vagyok hiszékeny asszony, ráadásul lutheránusok vagyunk (bár ezt nem szokás bevallani). De ez mégis nagyon szép legenda. Az esernyő igazi csodadolog. A betegek meggyógyulnak, ha alá lépnek. Egy halott feltámadt, akit az esernyő megérintett. Hiába csóválja a fejét, ez így van. Magam is ismertem azt az embert, még ma is él. És egyáltalán, hihetetlen, mi minden történt ezzel az esernyővel. Már maga az is, hogy sok szerencsét és nagy gazdagságot hozott a glogovai paplakra.

Gyurit rémítő gyanú fogta el. Amikor a gyertyák újra nagy lobogással meggyulladtak, látni lehetett, hogy az arca olyan sápadt, mint egy halotté.

– Gazdag a pap? – kérdezte halkan. A szeme kísértetiesen villogott.

– Nagyon gazdag – felelte Szliminszkyné.

Gyuri még közelebb hajolt hozzá, és hirtelen görcsösen megragadta a kezét. Szliminszkyné nem tudta, mire vélje. (Ha legalább korábban tette volna, értené. De most már égnek a gyertyák!)

– Ugye, talált valamit az esernyőben? – kérdezte lihegve, elfojtott hangon.

Szliminszkyné kacéran vonogatta fehér vállát, amely kivillant a csipkebetét alól.

– Ejh, ugyan mi lehetne egy esernyőben? Az nem katlan, se vasalt láda. Hanem vagy tizennégy éve messze vidékekről járnak oda a jegyespárok, hogy az esernyő alatt esküdjenek meg. És gazdagon fizetnek. Aztán ahány vagyonos beteg és halott van a Bjela Voda mentén, a Szitnyától egészen a Krivánig, azokat mind a glogovai pap gyóntatja meg a halálos ágyukon. És haláluk után az esernyőjével temeti el őket.

Mravucsánné éppen a hímzett abroszait és a gyönyörű lenvásznát mutogatta Veronkának. Veronka csak most kezdte fél füllel észrevenni, miről beszélnek a szomszédjai.

– A mi esernyőnkről beszélnek? – kérdezte ártatlanul, kedvesen, és hintázott a széken.

Gyuri és Szliminszkyné összerezzent.

– Igen, kisasszony – mondta kissé zavartan az erdészné.

Gyuri gúnyosan mosolygott.

– Nos – kérdezte Veronka –, ön, látom, nem is hiszi?

– Nem.

– Ah? – mondta a lányka szemrehányó pillantással. – És miért?

– Mert semmi ostobaságot nem hiszek el, és mert…

Itt valami nagy dolgot akart kifecsegni. De a szavait szinte elvágta az a sértődöttség és ijedtség, amely a lányka egész lényén látszott. Veronka összehúzta magát, mint a madár, ha kitépik egy tollát. Csendesen elfordította a fejét, és némán bámult a tányérjába. Abban a klenóci ostyepka lehámozott héja zöldellett.

Gyuri is elhallgatott. Pedig valami úgy csiklandozta, úgy noszogatta, hogy ugorjon fel, és kiáltsa ki: „Gazdag vagyok, úr lettem, annak az esernyőnek a nyelében vannak elrejtve a kincseim!” Különös dolog ez. Ha nagy szerencse éri az embert, az első vágya az, hogy elmondja. (Mert vágya mindig marad, még ha minden vágya teljesült is.) Harsonákat fújatna, hírnökökkel kiáltatná ki a nagy eseményt, hogy hallja az egész világ.

De ha ez az első érzés, akkor a második már a kétely. A legnagyobb szerencse mögött is ott ólálkodik a barázdában egy árnyék, egy kellemetlen „hátha”. Gyuri is látott már ilyet.

– Hogy néz ki az a bizonyos esernyő, kisasszony?

Veronka elhúzta a száját, mintha nem tartaná érdemesnek erről beszélni a kérdezővel.

– Bizony nem valami különös – mondta aztán vontatottan. – Kifakult piros szövet, mintha ezeréves lenne. Folt is van rajta, nem tudom, hány.

– Az alján körös-körül apró zöld virágok.

– Látta?

– Nem, csak kérdezem.

– Igen, virágok vannak az alján.

– Szabad megnézni?

– Természetesen. Megnézi?

– Hiszen azért megyek Glogovára.

– Azért? Hogy értsem ezt, ha nem hiszi az eredetét?

– Éppen azért. Ha hinném, nem mennék el.

– Maga rossz ember. Pogány.

Kissé elhúzta a székét Gyuri mellől. Gyurit ez láthatóan megérintette, és elkomorodott.

– Megsértettem? – kérdezte szelíden, bűnbánóan.

– Nem, csak megijesztett.

Gyönyörű ovális arcán csalódottság látszott.

– Akkor inkább mindent elhiszek, csak ne féljen tőlem.

Veronka ajka körül mosoly suhant át.

– Bűn is volna nem hinni – szólt közbe Szliminszkyné. – Ez nem babona. Ezek megtörtént, bebizonyítható tények. Aki ezt nem hiszi, az semmiben se hisz. Vagy igazak Krisztus csodái, és akkor ez is igaz lehet, vagy…

De már nem tudta befejezni. Madame Kriszbay ugyanis asztalt bontott: kijelentette, hogy fáradt, és aludni megy. Erre mindnyájan felálltak. Mravucsánné elvezette őt is, Veronkát is az udvarra nyíló két kis szobába.

Gyuri az ajtónál odaosont Veronkához, aki neki is jó éjszakát biccentett a fejével.

– Korán indulunk reggel? – kérdezte.

Veronka pajkos engedelmességgel meghajolt. Hófehér nyakát féloldalt hajlította, mintha el volna törve.

– Ahogy parancsolja, *Tamás* úr.

Gyuri megértette a „Tamás” szót, és tréfásan felelt:

– Minden attól függ, meddig alszanak a szentek.

Veronka visszafordult az előszobából, morcos arcot vágott. Összeszorította a kis öklét, és parasztosan megfenyegette vele Gyurit.

– No, megálljon!

Gyuri szeme rajta ragadt. Hiszen olyan szép volt! Úgy illett a fenyegető ököl ehhez a huncut lányhoz! Csinálják ezt utána a szentek, ha tudják!

Nemsokára Szliminszkyék is hazaindultak. (Mravucsán lámpás embert rendelt melléjük, mert nem sütött a hold.) Szliminszkyné Wladint egy tavaszi felöltőbe burkolta, fölé még egy köpenyt akasztott. A nyakát nagy gyapjúkendőbe csavarta. Meghagyta neki, hogy kint csak az orrán át vegyen levegőt. Közben még Gyurival is volt ideje csevegni.

– Valóban gyönyörű legenda ez. Engem legalábbis nagyon meghat.

– Ah, szegény legendák! – felelte Gyuri. – Ha az ember ráfújna egy-egy ilyen szép legendára, és lefújná róla az arany zománcot, a szent illatot, a titokzatosság füstjét… Milyen furcsa, szegényes valóság maradna az alján!

– Hát nem kell ráfújni – mondta az asszony. – Hajtsd fel a köpenyed gallérját, Wladin!

Az ügyvéd elgondolkodott.

– Talán igaza van – dünnyögte merengő tekintettel.

Kis idő múlva Gyuri is alvásra vagy magányra vágyott. Megkérte Mravucsánnét, hogy mutasson neki fekvőhelyet.

– Hm, elment a mágnes – morogta a jegyzősegéd.

Alighogy Gyuri becsukta maga után az ajtót, Kukucska mészáros vidáman felkiáltott:

– Elhullott a férgese!

Levetette a kabátját, és betyár módra feltűrte bő ingujját. A meztelen bal karján egy tetovált ökörfejet lehetett látni. Aztán huncutul odakacsintott Mravucsánra.

A városbíró uram megértette a dolgot.

– Igaz, igaz – bizonygatta sugárzó arccal. – Nem lehet úgy lefeküdni, hogy az ember ne tegyen próbát: szeretik-e még az asszonyok?

Ezzel kihúzott egy fiókot a szekrényből, a fiókból pedig kivett egy pakli kártyát.

A kártyából ugyan hiányzott a zöld alsó. De ez egyáltalán nem zavarta a bábaszéki intelligenciát. Már a múltkor is így játszották a preferánszot. Az utolsó játékos osztáskor eggyel kevesebb lapot kapott. A hiányzó lap azonban képzeletben mégis az övé volt, és *szellemi kártyaként* szerepelt a játékban. Ha zöldet hívtak, az utolsó játékos képzeletben odaadta az ütésre a zöld alsót, és azt mondta:

– Rajta van a szellemi alsó!

Néha még ütött is vele, főleg ha a zöld volt az adu.

Ma azonban, a hiányzó lap miatt, egy kis forró ferbliparti kerekedett. Jóval éjfél utánig tartott. A szenátorok játszottak, meg a mészáros és a tiszteletes úr. A segédjegyző hordta a borosüvegeket. A pénztelen Klempa (a kántor mindenütt a legszegényebb) üres kézzel könyökölt hol itt, hol ott. Egyik helyről a másikra kergették, azzal, hogy „peches gibic”. Ez a cím nagyon lehangoló és elkeserítő, de mégse becsületsértés. A szegény Klempa egyik játékostól a másikig vándorolt. Végül a mészáros és a tiszteletes úr közötti asztalsarkon lehajtotta fáradt fejét, és elaludt. Hosszú, sűrű szakálla szolgált párnául az állának. De ez kellemetlen jövőt is hozott neki. A betyár Kukucska Pál ugyanis nagy jókedvében (amikor egy nagy halom pénzt nyert) azt javasolta, hogy pecsételjék oda Klempa szakállát az asztalhoz. Remek lesz, ha felriad, és nem engedi el az asztal!

Rögtön mohón kaptak a finom ötleten. Mokry tartotta a gyertyát. Kukucska vagy három helyen viaszt csöpögtetett a szakállra. Maga Mravucsán pedig a pecsétgyűrűjével odanyomta az asztalhoz. Hanem lesz ebből még nagy parádé!

Más, de szintén nem túl nevezetes epizódok is történtek. Mravucsánné madame Kriszbayt a saját szobájában szállásolta el. A madame nem mert befeküdni a dunyhatengerbe. Attól félt, hogy belesüpped és megfullad. Mindenáron paplant kért. Mravucsánnénak nem volt paplanja. Leleményes angol ésszel azonban elhozta a férje nagy szőrös bundáját, és ráterítette a madame-ra. Ettől az úgy megijedt, hogy migrént kapott. Egész éjjel tormát kellett rakni a halántékára.

Veronkát másféle kellemetlenség érte. Amikor egyedül maradt a Mravucsán-ház legszebb szobájában, belülről bereteszelte az ajtót. Egy mantillát akasztott a kilincsre, hogy senki ne nézhessen be a kulcslyukon. Az udvarra nyíló kis ablakot is befüggönyözte. Aztán hozzáfogott a vetkőzéshez. Elöl kibontotta a mellényét. Egyik kapocs a másik után engedett. Erre engedtek a halcsontok is, és visszaadták a mell és a derék igazi formáját. Százszor szebb volt, mint amit sejteni lehetett. Elpattant az utolsó kapocs is, amely a felső szoknyát tartotta a csípő fölött. Erre a virágos, fodros szoknyácska csúszni kezdett lefelé. Mintha a rózsabimbóról leválna az irigy zöld burok.

Hullott, hullott a szoknyácska lefelé, és súrolta vakító fehér alsószoknyáját. Veronka már-már annak a zsinórját is meghúzta volna. (Az alsószoknya ugyanis nem volt bekapcsolva, csak felkötve.) Ekkor rémülten vette észre, hogy két apró piros szem mered rá.

Egy kis cirmos cica jött elő az ágy alól. Az nézte, de úgy nézte, olyan nagyon nézte, kíváncsian, érdeklődve! Mintha egy macskává elvarázsolt királyfi lenne.

Veronka ijedten kapott a szétnyílt mellényéhez. Hirtelen lehajolt, és a másik kezével újra felrántotta a lecsúszott szoknyát. (Éppen ki akart lépni belőle.) Közben hol csengő, hol parancsoló hangon szidta és riasztgatta a macskát.

– Mars, cica! Sicc, csúnya cica! Ne nézz ide, cica!

A bakfis szégyellt levetkőzni a macska előtt. Újra egészen rendesen felöltözött, és megpróbálta kikergetni a macskát. De az elbújt a bútorok mögé, felugrott a szekrények tetejére. Hiába kergette, nem lehetett kiűzni a szobából.

Mravucsánné asszony meghallotta a zajt, és átszólt a szomszéd szobából:

– Mi baja, kisasszonykám?

– Nem tudom kikergetni a macskát, Mravucsán néni.

– Semmi az, szívecském, ha bent marad is. Jó, ártatlan állat.

– De hiszen lát! – felelte szorongva Veronka.

Most eloltotta a gyertyát, mert sötétben akart vetkőzni. De a fránya macska megint kijött a szoba közepére, és a homályban még jobban villogott a szeme.

– No, megállj, te kíváncsi csirkefogó! Mindjárt kifogok én rajtad!

Barikádot épített a székekből. E mögött a barikád mögött, mintha a várában lenne, ahová nem lehet belátni, leült az ágy szélére. Keresztbe tette a lábacskáit, és először kifűzte a cipőit. Kip, kop, koppant az egyik cipő, ahogy lehúzta, és a padlóra ejtette. Kip, kop, koppant a másik is.

No bizony, nagyon tisztelte is a macska a székekből épült várat! Tip, top, ugrott egyet kinyújtott testtel, és máris a hímzett terítővel takart mosdóasztalkán volt. Tip, top, még egyet ugrott, és már Veronka ágyán volt, a párnája közepén. Csakhogy nem jó ilyen közel jönni! Veronka se volt lusta, egy ügyes mozdulattal elkapta. Itt vagy már, macska koma! Gyorsan, hol van egy kendő? Majd adok én neked nézelődést, amikor a lányok vetkőznek! Tudod-e, hogy az nem illik, cicuska?

Talált egy vastag pamutkendőt. Bekötötte vele a macska fejét, a szeme táján kétszer is áthajtva.

„Most lásson már maga, ha tud!”

És így kezdett újra vetkőzni.

### Szójegyzék

- **intelligencia**: itt: a város tanult, előkelő emberei.
- **Mon Dieu**: francia felkiáltás: Istenem!
- **szedi na fare Rafanidesz**: szlovák mondás: ül a parókián Rafanidesz; visszafelé olvasva is ugyanaz.
- **Kis-Ujjszállás**: szójáték: Kisújszállás városának neve + a „kis ujj” „szállása”, vagyis a kesztyűujj.
- **keresztelő lesz**: babona: ha kiömlik a bor, gyerek születik a családban.
- **amabilis confusio**: latin: kedves zűrzavar.
- **a kecske**: tréfás, gúnyos név a szabóra.
- **Szabad a csók!**: tréfás szokás: ha kialszik a gyertya, szabad csókolni.
- **Tamás úr**: a hitetlen Tamás apostolra utal, aki nem hitte el a csodát.
- **szellemi kártya, szellemi alsó**: elképzelt kártya, amely valójában hiányzik a pakliból.
- **peches gibic**: balszerencsés néző a kártyajátéknál.
- **ferbli, preferánsz**: kártyajátékok.

## Az éj tanácsot ad

Ilyen bolondos apróságok foglalták el a nőket. Klempa úr pedig lepecsételt szakállal aludta az igazak álmát. (Senki sem álmodhat szebbeket, mint egy szunyókáló gibic.) Közben Wibra György gondolataiba merülve virrasztott. Levetkőzött, lefeküdt, de nem aludt. Az ő vetkőzését (ne tessék megijedni) nem írom le részletesen. Az ugyanis megbotránkoztató jelenet a művelt emberek szemében. Hogy miért? Hát tudom is én. Csúnya, tehát leírhatatlan. A nő vetkőzésében költészet van. Ha jól van megírva, az olvasó a betűkből a nyomdafesték helyett a női test finom, bódító illatát érzi. De egy férfi vetkőzése, pfuj, említeni se merem. A szoknyáról szabad ódát, lelkes himnuszt írni. De a nadrágnak még a neve is „kimondhatatlan”. És miért? Isten tudja. És mit bizonyít ez? Talán azt, hogy a férfi kevésbé szép teremtmény, mint a nő? Valószínűleg csak azt, hogy aki kitalálta, mi illik és mi nem, nagy szamár volt.

De végül is ennél rosszabb, hogy hősünk nem aludt. Nem a gyomrát terhelték meg Mravucsánné ételei, hanem a lelkét. Az agya megtelt a mai nagy eseménnyel. A sok különféle benyomás alaktalan zűrzavarként kavargott a fejében. Mintha néhány óra alatt néhány évet élt volna át. Szent Isten, milyen régen volt, amikor még Münczné padlásán kereste az esernyőt! Most végre megkerült. A gondviselés segítségével bukkant rá. Isten egy angyalra bízta.

Itt az esze az esernyőről átsiklott az „angyalra”. Csinos kis teremtés, azt meg kell hagyni. Egy csöppet sem kellemetlen. Pedig a többi kisasszony, aki a kamaszévekben jár, merev, élettelen és mesterkélt. Semmi természetes nincs bennük. Veronka kivétel. Veronka helyes kis bakfis. És mintha egy kicsit rokonszenvezne is vele…

Elejétől fogva felidézte minden szavát, mondhatni minden mozdulatát, amely kedvező volt rá nézve. Újra meg újra élvezte őket. (Most, harmadszorra vagy negyedszerre még több méz volt bennük.) Ment, ment visszafelé a színes fonalon. Összerakta a mosolyt, az elejtett szót, a meglágyult hangot, az önfeledt pillantást, az ösztönös mozdulatot. (Milyen édes gyűjtemény volt ez!) Talált azonban köztük közönyt és hidegséget is. Ettől elcsüggedt. Szinte erővel vetette át magát az ábrándozás kerítésén a színarany valóságba: az esernyőhöz.

Bizony szerencsésnek érezheti magát. Nem kell éretlen kislányok szeszélyeit találgatnia. A mai nappal úr lett, nábob lett. Úgy éli majd a napjait, mint egy herceg. Télen Budapestre vagy a Rivierára jár, nyáron Ostendébe, Monakóba. Szóval nagy úr lesz, aki rá se néz holmi paphúgokra. (No-no, a gondolata mégis mindig visszatért ahhoz a csitri Veronkához.)

Álom nem jött a szemére. Hogy is lehetne most aludni? Egyre szebb élettervek röpködtek előtte, mint a lepkék a glogovai erdőben. Ő pedig csak kergette őket, egyre kergette… Ej, csak már virradna, hogy mehessen, mozoghasson!

A zsebórája vígan ketyegett a feje melletti asztalkán. Megnézte: éppen éjfélt mutatott. Lehetetlen, hogy még csak ennyi legyen! Talán rosszul jár? Valahol a harmadik udvarban kukorékolt egy kakas, mintha azt mondaná: „Jól jár az órája, Wibra úr!” A Megfagyott birkából elmosódva hallatszott ide a muzsika. Valami mulatós pásztorember keservesen elénekelte a híres tót juhászdalt. Az eleje szabad fordításban körülbelül így hangzik:

*„Nem juhász az, aki a mért húst kedveli,*
*Nem azé a birka, aki fölneveli.”*

Gyuri szivarra gyújtott. A bodros füst mellett ez a bolond nóta a visszájára fordította gondolatainak szép piros szövetét.

Valóban, sokszor nem azé a birka. Lám, ez az esernyő is honnan került elő! Azaz hogy még meg se került. Hiszen még nincs a kezében. Sőt, ha jól megnézzük, nincs is sokkal közelebb hozzá. Eddig attól félt, hogy jelentéktelen rongyként valahol a szemétre dobták, és ott megrohadt. Ezért kevés reménye volt, hogy megszerzi. Mi történt most? Csak megfordult a dolog. Most az a baj, hogy az esernyő valóságos kincs, templomi ereklye. Lássuk csak, hogy lesz, mint lesz? Mit mond ő holnap a glogovai papnak? Azt, hogy „eljöttem az esernyőmért”? A pap biztosan kineveti. Mert a pap vagy vakbuzgó rajongó, és akkor szentül hiszi, hogy Szent Péter hozta a húgának. Vagy pedig képmutató farizeus, és akkor nem bolond, hogy hagyja magát leleplezni.

Kint feltámadt a szél. Haragosan, nagy zajjal besüvített a rossz ablakú, rossz ajtajú kamrába, ahol Mravucsánné elszállásolta. A bútorok is mozogtak, recsegtek. Jól lehetett hallani a Liskovina erdő távoli zúgását. Ugyancsak dolgozik benne az akasztott ember, akit Mravucsán említett! Gyuri újra eloltotta a gyertyát, mert a szél kellemetlenül játszott a lángjával. Bebújt a dunyha alá, és behunyta a szemét. A sötétben megnőtt a képzelete. Úgy látta, hogy az akasztott ember ide-oda hajladozik a fán, és vigyorogva bólogat felé: „Bizony kinevetik, Wibra úr, a glogovai parókián.”

– Átkozott bonyodalom! – ismételgette magában. Nyugtalanul hánykolódott a hófehér párnák között. A párnákból a tavaszi napfény különös illata áradt. (Nem hiába voltak ma kiterítve a lészán.) – Mindegy – fonta tovább a gondolatait –, az esernyő mégiscsak az enyém. Végső esetben a bíróság előtt is be lehet bizonyítani. Tanúm rá Sztolarik, Münczné, a fiai, egész Beszterce városa.

Itt egyszerre keserűen felnevetett:

„Azaz dehogy lehet bebizonyítani! Hol jár az eszem? Hiszen az ernyő nem az enyém, hanem a Münczéké. A Müncz fiúk apja vette meg rendes árverésen a Gregorics-hagyatékból, a használhatatlan holmik között. Az esernyő tehát a Münczéké. Engem csak az illet, ami a belsejében van. De előállhatok-e ezzel? Mondhatom-e a papnak: Főtisztelendő úr, az esernyő nyelében van egy két- vagy háromszázezer forintos bankutalvány. Tessék csak, kérem, ideadni, mert engem illet…”

Gyuri most sorban végiggondolta, mit tenne erre a pap.

A pap vagy hiszi a szent legendát az esernyőről, és így szól: „Eredj a pokolba! Majd bolond Szent Péter, hogy neked bankutalványt hozzon a mennyekből!” Vagy pedig tényleg kísértésbe jön, megnézi, és megtalálja a nyitható nyélben. Akkor azt mondja: „Ha mégis hozta, akkor biztosan nekem hozta.” Kiveszi az utalványt, és ő maga váltja pénzre. Miért is adná oda Gyurinak? Mivel tudná Gyuri bizonyítani, hogy az övé?

Aztán hősünk tovább okoskodott:

„Talán avassam be az élettörténetembe? Mondjak el töviről hegyire mindent az anyámról, az apámról, a halála körülményeiről? Tegyük fel, hogy elhiszi az elejétől a végéig, alfától ómegáig. Mit ér az? Kiderül-e mindebből, hogy a kincs az enyém? Biztosan nem. De ha be is látná, hogy az enyém, ideadná-e? Hiszen a pap is csak ember! Talán pereljem be, ha nem adja ide? Nevetséges! Szépen kiveszi az utalványt, és akkor milyen bizonyítékkal álljak elő, hogy benne volt az esernyő nyelében?”

Gyuri homlokáról csurgott a verejték. Dühében a párnáját harapta. Ilyen közel lenni az örökségéhez, és mégis ilyen mérhetetlenül messze tőle!

… Fekete éjszaka, adj tanácsot!

És az éjszakához érdemes fordulni. Jól tette Gyuri, hogy tőle kért tanácsot. Az éjszaka a töprengők és a gondolkodók jó barátja.

Az aranyszabályok közé lehetne írni: „Minden nagy dolgodat gondold meg éjjel is, akkor is, ha nappal már döntöttél róla.” Mert az embernek van éjszakai esze és nappali esze. Hogy melyik a jobbik, azt nem tudom.

Azt sejtem, hogy egyik sem tökéletes. A nappali napfény, mint egy takács, a maga színeit szövi a gondolatokba. Az éjszaka is hullat közéjük egy-egy tollat a fekete szárnyaiból. Festenek, pepecselnek, nagyítanak, kicsinyítenek, tehát mindketten hamisítanak. Az éjszaka szebbnek mutatja a kedvesed alakját, mint amilyen. Az ellenségedet erősebbnek mutatja, a bajodat nagyobbnak, az örömödet kisebbnek. Ez nem szép tőle. De hát az éjszaka uralkodó, nem tartozik felelősséggel senkinek.

Fogadd el olyannak, amilyen. De ne hagyd figyelmen kívül, jámbor töprengő, amikor az igazságot keresed… Azaz dehogy keresed te az igazságot! Ha szembejönne veled, akkor is kikerülnéd. Rosszul fejeztem ki magam. Ne hagyd figyelmen kívül az éjszakát, amikor a kivezető utat keresed.

Csak látszólag hallgat. Úgy súg neked, hogy észre se veszed. Ha másképp nem teheti, lábujjhegyen, csendesen elhozza az álmot. És kifogyhatatlan leleményességgel abba csomagolja, amit tanácsol.

Egyszer csak elállt a szél. Elhallgatott a muzsika a Megfagyott birkánál. Gyuri már csak lassú, ritmikus zsongást hallott. Aztán úgy rémlett neki, hogy más vidéken jár. A glogovai erdőben lepkéket fogdos Veronkával.

Ahogy mennek, mennek a bokrok között, eléjük toppan az ösvényen egy öregember. Kunkori aranybot van a kezében, a feje fölött dicsfény ragyog félkörben. A kalapja zsinóron lóg le a nyakából.

„Ön Wibra úr?” – kérdezte az öregember.

„Igen. És ön?”

„Én Szent Péter vagyok.”

„Mi tetszik?”

„Egy nyilatkozatot akarok aláírni az ön javára.”

„Az én javamra?”

„Úgy hallottam, hogy nem tud hozzájutni az esernyőjéhez. Gregorics barátom megkért, hogy segítsek magán. Tehát szívesen aláírok egy nyilatkozatot arról, hogy az esernyőt nem én adtam a kisasszonynak.”

„Szép öntől, de itt nincs se papírom, se tintám. Menjünk vissza a faluba!”

„Az nem lehet, nincs annyi időm. Tudhatja, hogy én a kapunál állok őrt. Mennem kell.”

„De hát akkor mit csináljak? Hogyan jussak hozzá az esernyőmhöz?”

Szent Péter vállat vont, és visszaindult a szederindás ösvényen. Egy hatalmas nagy csertölgynél mégis megállt, és intett Gyurinak, hogy jöjjön közelebb.

Gyuri szót fogadott.

„Tudja mit, barátom uram? Ne okoskodjon sokat. Vegye feleségül Veronkát, és vele együtt az esernyő is a magáé lesz.”

„Jöjjön! – mondta Gyuri, és erősen megfogta a szent köpenyét. – Kérje meg a kezét nekem!”

Húzta, húzta Gyuri. De ebben a pillanatban mintha valami erőszakos kéz hátulról megragadta volna, és rettentő erővel magával rántotta volna. Felébredt.

Kopogás hallatszott az ajtón.

– Szabad – mormogta gépiesen, ködös fejjel.

Mravucsánék szolgálója nyitott be ásítva, nagyon kócosan.

– Bejöttem a cipőkért.

Gyuri kitörölte a szeméből az álmot. Reggel volt. Az ablakon besütött, nevetett a napsugár.

Az emlékezete gyorsan végigfutott a tűnő álom részletein. A foszladozó ködben még szinte látta a részletek halvány vonalait. Minden olyan eleven és friss volt még. Mintha még most is recsegett volna a száraz avar Szent Péter talpa alatt. Mintha még most is ünnepélyesen kongott volna a jóságos hangja: „Vegye feleségül, barátom, Veronkát, és akkor a magáé lesz az esernyő.”

– Különös egy álom – töprengett Gyuri. – És mennyi logika van benne! Bizony ez magától is eszembe juthatott volna.

… Ej, mintha bizony nem magától jutott volna eszébe! Az éjszaka csak parancsot adott: „Jöjj, álom, építs neki összefüggő mesét abból az anyagból, ami benne forr!”

* * *

Mire Gyuri felöltözött, már nem volt nagyon korán. Az egész Mravucsán-ház nyüzsgött, mint egy népes méhkas. Egyik ember köcsögöt vitt, a másik szűrőszitát. (A kifejt tejjel bajlódtak.) A kapu kiszakadt az ütközőjéből az éjszakai szélben. Ott pipázgatott Gyuri kocsisa, és segített a többieknek csodálkozni a szél erején. Amikor meglátta a gazdáját, megemelte a csinos, strucctollas kalapját.

– Befogjak?

– Még nem tudom. Halló, kislány! Felkeltek a kisasszonyék?

– Már reggeliznek is a kertben – felelte egy magas, erős cselédlány, aki egy tepsi forralt tejet vitt. – Tessék erre jönni!

– Akkor hát befoghatsz, János.

Gyuri egy diófa alatt, egy nagy, kerek kőasztal körül találta mindnyájukat. Már a reggeli végén tartottak. Csak a madame rágcsálta még a pirított kenyeret.

Nagy nevetéssel fogadták. Veronka pajkosan felkiáltott:

– Itt jön a friss ember!

– De a „friss ember” címet nem hagyom – vetette ellen Mravucsán. – Az engem illet. Mert én le se feküdtem, egész reggelig kártyáztunk. A szegény Klempa még most is ott alszik a két könyökén az asztalon, leragasztott szakállal.

– Szép is ilyeneket csinálni! – pirongatta Mravucsánné.

– Jó reggelt! Jó reggelt!

Mindnyájan kezet fogtak Gyurival. Veronka is felállt, és pajkosan meghajolt.

– Jó reggelt, friss ember! Jó reggelt. No, mit néz rám olyan nagyon?

– Nézem – mondta zavartan Gyuri. A szeme a lány szépségén felejtődött. – Hogy… izé… mennyire megnőtt.

– Egy éjszaka alatt?

– Tegnap még kislány volt.

– Csak a maga szeme káprázott.

– Ma is káprázik.

– Mert még álmos. Hát ilyenkor kell felkelni?

A játékos, kedveskedő hang édes csiklandozásként felvillanyozta Gyurit. Bőbeszédű is lett. Tréfásan, nagy jókedvvel védekezett.

– Elaludtam egy kicsit. Sőt, ha a szolgáló nem kopog be hozzám, most is alszom. Bárcsak ne nyitott volna be még öt percig!

– Ugyan? – szólt Mravucsánné. – Olyan szépet álmodott? Mit parancsol? Kávét vagy hideg sültet?

– Kávét kérek.

– Hát nem mondja el, mit álmodott?

– Álmomban nősültem. Illetve a dolog elakadt a leánykérésnél.

– Hogyan? Kosarat kapott? – kérdezte Veronka, és előretolta kíváncsi kis fejét. Ma még szebbé tette a fejét a magasra tűzött, dús haja. A hajat pedig még szebbé tette egy beletűzött pünkösdi szegfű.

– Az a kérdés, mi lett volna. Éppen a döntő pillanatban ébresztett fel a szolgáló.

– Úgy? Már szinte azt hittem, hogy „nem tetszett a személye a személyének” – mondta Veronka, mesemondó stílusra váltva. – Milyen kár, hogy most már nem tudhatjuk meg.

– Biztosítom, hogy megtudja.

– Hogyan?

– Úgy, hogy megmondom.

– Ugyan, ne beszéljen! Hiszen az álmok nem folytatódnak egyik éjszakáról a másikra, mint a regények az újságokban.

Gyuri megitta a kávéját, és rágyújtott. Nagy füstfelhőből szólt ki titokzatos arccal. A szemét tréfásan az ég felé fordította.

– Vannak olyan álmok, majd meglátja. De hát maga hogy aludt?

No, csak ezt kellett említeni! Mravucsánné rögtön rákapott, és hosszan elmesélte a macska történetét. Miatta nem mert Veronka este levetkőzni.

Gyuri elképzelte a bájos jelenetet, és a lelke elgyönyörködött benne. Veronka elpirult. Mravucsán kacagott. Mravucsánné pedig néhány tanító szót fűzött hozzá, ahogy az idősebb, tapasztaltabb asszonyokhoz illik:

– Nem jó, galambocskám, a jóból se a túl sok. A szemérem is árt, ha több a kelleténél. Hozzá kell szokni az ilyesmihez! Hát amikor férje lesz, szívecském? Az bizony becsámpázik ám a hálószobába, és maga fűzi ki a feleségecskéje ruhaderekát. Ezen át kell esni.

– Jaj, néni, néni! Miket beszél, néni!

Bedugta a fülét, felugrott, és elszaladt a ribizlibokrok felé. Egy pici ág beleakadt a szoknyája fodrába. Úgy megrántotta, hogy a fodor kiszakadt a ráncaiból.

No, lett ebből nagy eset! Gyorsan tűt, cérnát! A zavart még növelte, hogy előállt Wibra kocsija. Két nyugtalan nyakú fekete ló volt előtte, rézkulcsos hámmal. Hej! Jó mesterség ám az ügyvédeké! (Olyan fiatal, és már ilyen fogatot „hazudott össze”.)

Mravucsánnénak és a ház minden élő lelkének volt dolga.

– Gyorsan kösd be, Anka, egy szalvétába a sonkát, amit az útra főztem! Te pedig, Zsuzska, szaladj a kalácsért! De hátha nincs késük? Hozzatok gyorsan egy szarvasnyelű kést! Ne tegyünk a kocsi hátuljába egy kis aszalt gyümölcsöt? Jó lesz útközben rágcsálni, lelkem, főleg az idegen asszonyságnak. Hát egy csipetnyi lekvárt ne tegyek egy bögrécskébe? De bizony teszek!

– Ugyan, ugyan, néni – szabadkozott Veronka –, hiszen ebédre hazaérünk!

– Hátha közbejön valami? Soha nem lehet tudni.

A jó Mravucsán néni forgolódott, hol elszaladt, hol előkerült, mint egy karika. Közben Mravucsán mindenféleképpen rábeszélte őket, hogy maradjanak ebédre. Vagy ha nem, legalább még egy órát. Végül már csak egy félórát könyörgött. Azzal biztatta őket, hogy addig Klempa biztosan felébred. Olyan látványosság lesz, hogy hasonlót maga a király se látott soha.

Semmit se ért vele. Makacsul ragaszkodtak az induláshoz. Felültek a kis csézára. A hölgyek hátul ültek, Gyuri a kocsisülésen, befelé fordulva. Így a térde már most is Veronka lábacskájához súrlódott… Nem tudom én, hogy lesz ez egészen Glogováig.

– Glogovára megyünk! – parancsolta Gyuri a kocsisnak.

János pattintott az ostorral, és a lovak nekiiramodtak. De alig gurult ki a kocsi a kapu dobogóján, Mravucsánné lelkendezve utánuk futott. Teli torokból kiabált:

– Hó, hahó! Álljanak meg!

A kocsi megállt. A hölgyek ijedten néztek körül, mi baj lehet. De nem volt semmi baj. Mravucsánné talált még valahol az éléskamrában néhány ép almát. Ezeket a féltett kincseit hozta a kötényében. A hölgyek ruháján nem volt zseb, ezért Gyuri kabátjának zsebeit rakta tele velük. Kikötötte, hogy ezt a szép pirosat, ezt az igazi sercikát Veronka egye meg.

Erre aztán valóban elindultak, nagy kendő- és kalaplengetés közben. Egy kanyarnál teljesen eltűnt a barátságos Mravucsán-porta minden lakójával, a nagy diófájával és a füstölgő kéményével. A gyorsan haladó kocsiból egyre újabb képek tűntek fel Bábaszék utcai életéből. A bolt előtt Münczné állt fodros, hófehér főkötőjében. Kedvesen bólogatott tiszteletre méltó ősz fejével. A csillogó pápaszem egyenes vonalban két egyforma részre osztotta a fejét. A kovácsműhely előtt erősen kalapáltak a glogovai pap törött kocsiján. A vízzel leöntött izzó vasak sziszegtek, mint a kígyók. Távolabb a mesteremberek háromszögletű nagy ládáikba rakták az eladatlan áruikat. Lassanként sorban elmaradtak a tulipános kapujú házacskák. A kapukon koszorúba írva ott voltak a gazdák nevének kezdőbetűi. Az utolsó házacska ablakai a leendő zsidó temetőre néznek. Ott a léckerítés mellől, durr, burr, két pisztolylövés riasztotta meg a lovakat.

A glogovai utasok odanéztek. Hát Mokry úr állt ott vadonatúj kék ruhájában, amelyet a híres besztercei Kléner varrt. Egyik kezében búcsúzásul a kalapját lengette. A másikban magasba emelte a pisztolyt, amelyet a tiszteletükre sütött el. A túlsó oldalon a veszedelmes szélmalom ijesztő szárnya sötét árnyékot vetett a mosolygó, piros virágos lóherésre. Szerencsére most mozdulatlan volt, mint egy gombostűre tűzött óriás légy.

Egy csepp szél sem fújt. A búza nem ringatta kicsi, satnya kalászait. Mozdulatlanul, egyenesen állt a perzselő napsütésben, mint a gránátos katonák. A mezőn körös-körül mély csend ült.

Csak a lovak patkói csattogtak a köveken. És a Liskovina erdő egyre közelebb húzódott eléjük lomha, végtelen zöld testével. Olyan volt, mintha csendesen lélegezne.

### Szójegyzék

- **gibic**: aki nem játszik, csak nézi a kártyajátékot.
- **nábob**: nagyon gazdag ember.
- **csitri**: fiatal, kicsit buta, fecsegő kislány.
- **ereklye**: szent tárgy, amit a templomban tisztelnek és őriznek.
- **farizeus**: képmutató ember, aki mást mutat, mint ami.
- **lésza**: vesszőből font állvány, amelyen szárítanak, szellőztetnek.
- **bankutalvány**: papír, amellyel egy bankból pénzt lehet felvenni.
- **alfától ómegáig**: az elejétől a végéig (a görög ábécé első és utolsó betűje).
- **cséza**: könnyű, kis kocsi.
- **sercika**: egy fajta szép, piros alma.
- **gránátos**: magas, erős katona; régen nagyon egyenesen álltak sorban.

## A Czobor Mária rózsája, a földhasadék és a vén körtefa

*Ötödik rész: A harmadik ördög*

Madame Kriszbay nézte a vidéket, és folyton kérdezősködött. Mindenre kíváncsi volt, amit látott. Ott volt a romos, ferde akol a Liskovina szélén. Bent az erdő sűrűjében pedig szép fehér kérgű nyírfák közül kikandikált egy kápolna. Veronka elmagyarázta, hogy ott egyszer rablók agyonütöttek egy gazdag kocsmárost. A szomorú özvegye kápolnát építtetett arra a helyre.

– Lehet, hogy örömében – tette hozzá Gyuri.

– Maga gonosz ember! – szidta meg Veronka.

A Liskovina széles, hosszú erdő. Vannak benne szép völgyek, hegyoldalak és smaragdzöld tisztások. Szinte olyan, mint egy angol park. Csak a fák között kevés a változatosság. A legtöbb fa nyírfa, a szlávok kedvenc fája. A nyír éppen olyan szomorkás szőke a fák között, mint a lenhajú Ancsurkák és Bohuskák a lányok között. A Liskovina dús növényzete viszont változatos. A hatalmas páfrányok szinte a fák derekáig nőnek. A borjúpázsit már elvirágzott, és szárazon illatozik az egész erdőben. A növények társadalmában is van hát olyan csibész, akit csak a halála után lehet élvezni. Ah, mennyi változatosság van ezek között az élettelen élők között! A kard alakú kardvirágnak viszont a föld alatt van az értékes része, a hagymája. Aki megeszi, éjszaka megálmodja tőle a jövendőbelijét. Sokkal közlékenyebb az egyszerű margaréta. Az minden teketória nélkül megmondja az embernek, hogy szereti-e az, akire gondol. Nagyon-e, egy kicsit-e, vagy sehogy sem. Csak a hófehér szirmait kell sorban kitépni, és az utolsó megmondja.

Ezek nem a kert utálatos neveltjei. Nem idegen kölykök, akiket ráerőltettek az anyaföldre. (Némelyiket be se fogadja, külön cserépben kell tartani.) Ezek a föld saját gyermekei, a lelkéből születtek. Jó szívvel termi és neveli fel őket, ahogy téli pihenése alatt előre kigondolta. Úgy, ahogy a többi itteni teremtménynek szüksége van rájuk.

A vadszegfű kelyhe a csapodár darazsak vendégfogadója. A turbánliliom a madarak ivópohara. A nagy bugájú hámfű a lepkék hintája. Mert barátságos erdő a Liskovina. A bogárnak ágyat ad a harangvirág harangjában. A madárfészket kereső gyerekeket szamócával kínálja. Mindenkit kiszolgál, ahogy megérdemli. Az éneklő madárnak bogyót termeszt, a fiatal lányoknak csokrot, az öregasszonyoknak gyógyfüveket. A gonosz farkasnak pedig sisakvirágot. Ez mérgező növény, a nép „farkasölő sisaknak” is hívja.

Hogy ölt-e már meg farkast, az nagy kérdés. Mert a farkasnak is megvan a maga esze. Biztosan ismeri a növénytant is. Nemzedékről nemzedékre megtanítja a farkaskölyköknek: „Hozzá ne nyúljatok, gyerekek, az Aconitum Lycoctonumhoz! Egyetek inkább húst!”

A Liskovinán keresztül legalább kellemes volt az út az árnyékban. Madame Kriszbay ugyan folyton remegett, ha egy szaladó mókus megzörgette a bokrokat. Mindig a rablókat várta, akik a gazdag kocsmárost megölték.

– De hiszen az nyolcvan évvel ezelőtt volt, madame. Azok már meghaltak.

– Hát a fiaik?

Csak akkor nyugodott meg, amikor elhagyták a Liskovinát. Jött a nyitott oporci határ, sovány zab- és hajdinaföldjeivel. Szomorú hely az ilyen, ahol *karóra ülnek a petrencék*6).

Egyébként nem sokáig lehetett nyugodt. Az oporci határ után ugyanis megint egy erdő kezdődött, a híres Zelena Hruska. Körte alakban húzódik Makova felé. Hátha itt bukkannak fel a nagy cserfák között a rablók!

És amitől a madame úgy félt, azt Gyuri ugyanolyan nagyon kívánta. Ahogy szemben ült a lánnyal, egyre jobban megérett benne az elhatározás: feleségül veszi – az esernyő miatt. A lány nagyon csinos. De ha nem is volna az, az esernyő megéri az áldozatot. Szent Péter tanácsolta, tehát megteszi, mindenképpen megkéri. Az ostoba babona, amelyet régen annyira szeretett gúnyolni, őt is behálózta. Helyet szorított magának az egészséges gondolatok között. Érezte, hogy egy láthatatlan erő hajtja erre a lépésre.

Mi ez az erő? Hát biztosan Szent Péter, aki álmában megparancsolta neki.

De hát hogyan kell hozzákezdeni a dologhoz? Ezen töprengett egész úton. Milyen jó volna egy kis romantika, mint a regényekben! Például ha rablók támadnák meg őket az erdőben. Ő pedig mindet lelövöldözné a revolverével, és úgy venné vissza tőlük Veronkát. Veronka aztán meghatottan így szólna: „Megmentetted az életemet, a tiéd vagyok, amíg be nem zárják a koporsómat.”

De így, minden előzmény nélkül nem mert közeledni hozzá. A torkán akadtak a szavak, amelyeket fejben olyan szépen kitalált. Kételyek fogták el. Hátha nem rokonszenvezik vele? Hátha már van otthon valakije? Lehetetlen, hogy ne legyen. Hiszen valaki már biztosan látta. És ha látta… akkor biztosan bele is szeretett. Valami külső eseménynek kellene történnie, ami segítené a dolgát.

De a rablók nem jöttek. Talán nincsenek is. Nagyon szegény vidék ez. Nincs itt kitől lopni, rabolni, nem terem itt még rabló se.

A Zelena Hruskán túl előbukkant Szlatina a karcsú tornyával. A hegytetőn régi kastély áll. Egykor egy Czobor volt a tulajdonosa, most a Coburg hercegeké. A kocsma előtt meg kellett etetni a lovakat. Veronka azt javasolta, hogy addig nézzék meg a kastélyt. Egy öreg kapus őrzi, és megmutatja az utasoknak. A kocsmáros azt mondta, hogy néhány szoba még egészen úgy áll, ahogy a Czoborok hagyták. Az udvaron néhány régi ágyú is tátong. A szobákban nagyszerű fegyvereket és különösen érdekes családi képeket lehet látni. Köztük van egy kislány képe is, Czobor Kataliné, aki hétéves korában eltűnt otthonról.

Veronka a kislány iránt érdeklődött.

– És mi lett vele? – kérdezte a kocsmárostól.

– Bizony, a szegény kisasszonyka a mai napig se került elő – sóhajtott a kocsmáros.

– Hát mikor tűnt el?

– Úgy háromszáz évvel ezelőtt – felelte ravasz mosollyal.

Aztán felkísérte a vendégeit a domboldal meredek ösvényén, orgonabokrok között, a régi, elhagyott családi fészekbe.

Az elmúlás szomorú hangulatával jöttek ki onnan.

– Milyen dohszag! – fintorgatta az orrát madame Kriszbay.

Veronka viszont lelkesedett az emlékekért. A félig romos bástyafal alatt meglátott egy gyönyörű, kinyílt rózsát.

– Jaj, de csodálatos virág!

Az öreg kapus arról is mondott egy legendát.

Ennek a rózsának a helyén halt meg a szép Czobor Mária. Leugrott a bástyáról, mert egy pásztorlegényt szeretett. Az apja pedig egy császári tábornokhoz akarta erővel férjhez adni. A pásztorlegény egy rózsatövet ültetett azon a helyen. Azóta minden évben egyetlen bimbót hoz.

Gyuri hátramaradt, és félrehívta a kapust.

– Vágja le nekem a rózsát.

– Ah, uram, mit gondol? Felháborodna a halott lány szelleme.

Gyuri elővette a tárcáját, és két ezüstforintost csúsztatott a kapus markába. Az szó nélkül elővette a kését, és óvatosan levágta a rózsát.

– Hát most már nem háborodik fel a szellem? – kérdezte nevetve Gyuri.

– Nem, mert a pénz feléért misét mondatok a plébánossal.

Gyuri úgy futott a rózsával a hölgyek után, mint valami kinccsel. Valóságos diadallal nyújtotta át Veronkának.

– Itt van Czobor Mária rózsája! Cserébe a szegfűért, kisasszony.

Veronka hátratette a kezét, és hűvösen mondta:

– Volt szíve leszakítani?

– Volt, a maga kedvéért. Hát nem cserél?

– Nem. A világért se tűzném fel. Azt hinném, hogy a halott lánytól loptam.

– Igazán nem fogadja el tőlem?

– Nem.

Gyuri erre elkeseredett, és nagy mérgesen elhajította a rózsát. A rózsa legurult a meredek domboldalon. Füvek, bokrok, testvérei, a vadvirágok között csúszott le az út porába.

Veronka sajnálkozva nézett a virág után, amíg csak látta.

– Hát illik ez, amit csinált? – korholta aztán. – Vétett magának valamit az a szegény rózsa?

– Vétett – felelte indulatosan az ügyvéd.

– Ugyan mit? Megszúrta?

– Halálra szúrt. Valami kellemetlen dolgot tudatott velem.

– Ugyan mit?

– Megsúgta a mai álmom folytatását.

– Ó, a kis fecsegő!

Kedves pajkosság csengett a hangjában. Nagy szeme nevetve tapadt Gyurira.

– Kosarat kaptam volna.

Veronka hátravetette a fejét, és a szemét az azúrkék ég felé fordította. Közben valahogy egész arcát meg tudta nyújtani, hogy sajnálkozónak lássék.

– Ó, szegény Wibra úr, milyen szerencsétlen! – És huncutul mosolygott hozzá. – Kosarat kapott volna álmában.

– Jó, jó, csak gúnyolódjon is! – mondta az ügyvéd, és érezni lehetett a hangján a keserűséget.

– És biztos ön abban, hogy tényleg kosarat kapott volna?

– Igen, most már biztos vagyok – felelte szomorúan. – Hiszen sejtheti, kit kértem meg.

– Én? – mondta, és elsápadt. A nevetése egyszerre elhalt. – Hogy én? – rebegte.

De nem szólt többet. Csak ment, ment csendesen lefelé, szótlanul, lehajtott fejjel a keskeny gyalogúton a madame után.

Kicsit felemelte a szoknyáját, hogy a gaz, a tövis és a bokor meg ne tépje. Szabadon látszott formás lábacskája. Egyikkel lép, másikkal lép. A pici cipők szépen, ritmikusan csikorognak. A füvek, a mezei virágok meghajlanak, meggyűrődnek alattuk, de nem törnek össze. Amikor felegyenesednek, talán még frissebbek, büszkébbek is lettek a lába nyomában.

Egy gyík jött keresztbe az úton. Szép ruhája volt, ezüstös páncélba öltözött. A kecskerágó bokorból jött, és át akart suhanni a fekete bogyós bodzák törpe erdejébe. De mi lett a sorsa a kis páncélos lovagnak? Éppen arra ment egy haragos óriás (a híres besztercebányai ügyvéd). Dúlt-fúlt: „Hadd pusztuljon el minden állat!” A cipősarka élével egyet dobbantott, és levágta a kis gyík fejét a testéről.

Veronka hátrafordult, és meglátta. Szinte kedve lett volna megsiratni a szegény gyíkot. De semmit se mert mondani, mert már ő is félni kezdett a rettenetes Góliáttól. Csak magában morogta, igaz, félig hallhatóan:

– Hóhér!

Amikor azonban leért a dombról, az útja elvitte a kis rózsa mellett. Ott hevert, a kövektől megtépve, piszkosan a portól, amelyben meghempergett, amíg leesett. Isten tudja, mit gondolt Veronka. Hirtelen lehajolt, és felvette. Rálehelt, a szép, pici szájával lefújta róla a port, aztán a mellén a fodrok közé tűzte. Olyan volt rajta, mintha ott nőtt volna.

Egy szót se szólt, rá se nézett a rettenetes Góliátra. Elfordította tőle a fejét, hogy az ne lásson az arcába. Góliát most már azzal is megelégedett, hogy csak a rózsát látja. Melegséget érzett a szíve körül, és valami nagy jóságot. Száz forintot is adott volna, ha vissza tudja ragasztani a gyíkvitéz testét a fejéhez. De azt már nem lehetett.

Lent a kocsma előtt János már régen megetette a lovakat. A kocsi készen várta az utasokat. Be is ültek, de valami különös zavar, nyomasztó hangulat ült rajtuk. Szótlanul ültek szemben egymással. Ha egyikük a vidék bal oldalát nézte, a másik szeme a jobb oldali hegyek acélszürke csúcsaira menekült. Ha véletlenül mégis találkozott a tekintetük, gyorsan elkapták egymásról. Ha szóltak valamit, mind a ketten Kriszbaynéhoz beszéltek. A madame lassanként kezdte megszimatolni, hogy történt köztük valami. De mi? Ejh, hát mi is történt? Hát semmi, csekélység: néhány gyerekes szó. Az ő fiatal eszük ezt kitágította, kiszélesítette. Ahogy egyszer az ördög Debrecenben Hatvani professzor úr szűk kis szobáját kitágította, amíg végül belefért az egész város. Hát ebbe a néhány szóba is belefért minden, minden…

És aztán még több is történt, sokkal több. Miért, miért nem – gondolom, leesett egy gombostűje –, Veronka egyszer csak lehajtotta a fejecskéjét, mintha a kocsiban meg akarná keresni. És íme, kipottyant a hajából a sokat kívánt szegfű, és magától Gyuri ölébe esett.

Gyuri felemelte, hogy visszaadja. Veronka a kezével intett, hogy csak hagyja.

– Legyen a magáé, ha már oda esett. Ha már nem akart a hajamban maradni.

Tényleg nem akart? Ezen töprengett Gyuri, ahogy szagolgatta. Milyen csodálatos, édes illata van! Mitől lehet? A hajtól. És milyen illata lehet magának a hajnak a szegfű nélkül!

A bricska pedig csak gurult, egyre gurult közben, hol le, hol fel, a Brána hegy alatt. Hej, a Brána, a híres Brána! Elzárja a világot, mint a kapu az udvart. Ezért is hívják Bránának, vagyis kapunak. A Brána már nem akárki. Ő már olyan, mint egy mágnás a hegyek között. Szép időben is kalapot visel: felhő ül a feje búbján. De izzadós is az öreg. Csörgedező erek és a sziklák üregeiből kibuggyanó források folynak le barázdás sárga hátán a Kvetyina rétre. A réten egy nagy, szőke patak tör át hevesen. A medre kavicsos, a partján fűzfakerítés.

– Ez már a Bjela Voda – magyarázza Veronka Kriszbaynénak. – A glogovai víz. Már nem vagyunk messze!

Csak még egy erdőn kell keresztülmenni, aztán mindjárt ott lesz Glogova a kis fehér házaival, a völgy mélyén. Csakhogy ez a legrosszabb út. Görbe, mint az ördög lelke, tele hasadékkal és sziklával. Helyenként olyan keskeny, hogy alig fér el rajta a kocsi. A kerékagy a sziklát súrolja.

János hátrafordult, és nagyon vakarta a fejét:

– Lőcs a király ebben a tartományban!

A lőcs. De a csézán nincs lőcs, tehát a csézával veszélyben vannak. Ezt mind ilyen kerülő úton jelenti a gazdájának.

– Vigyázz, János, hogy fel ne boruljunk!

János folyton leszáll, hogy megkösse vagy kioldja a kereket. A lovak csak lépésben mennek. Helyenként olyan mélyen bevágott úton, hogy csak az ég látszik.

– Madárnak való vidék ez – morogja János.

– Nem tetszik a vidék?

– Nagyon himlőhelyes a képe – véli János. – Nem házasodni való hely!

Gyuri összerezzent. Ez már észrevett volna valamit?

– Miért, János?

– Mert az előző gazdám, a báró (János előbb egy Sáros megyei bárónál szolgált), mindig ezt mondogatta a fiainak, pedig okos úr volt: „Soha ne menjetek házasodni olyan helyre, ahol nincs szúnyog, jó a levegő, és savanyúvíz terem.”

Erre már nemcsak Gyuri, hanem Veronka is nevetni kezdett.

– Igazi sárosi észjárás. De látod, megharagítottad a kisasszonyt.

– Eszerint nekem örökre pártában kell maradnom? – panaszkodott tréfásan Veronka.

János kézzel-lábbal tiltakozott.

– Jaj, szentem, dehogy marad, dehogy! Hiszen ha…

Valami nagyon szépet akart mondani, csak az illő szót kereste. De Isten úgy akarta, hogy nagy káromkodásban törjön ki. Abban a pillanatban ugyanis egy zökkenőnél nekivágódtak egy kiálló sziklacsúcsnak. Nagy roppanással, reccsenéssel lehasalt a kocsi eleje.

– Tyűha, az ebugattát! Eltört a tengelyünk, tekintetes uram.

A nők megijedtek. Gyuri leugrott, és megnézte a tengelyt. Bizony alaposan eltört, éppen a rúd bal oldalánál.

– Most mit csináljunk? – sopánkodott János. – Mondtam, hogy ez madárnak való ország. Itt az ember se gyalog, se szekéren nem tud járni.

– Semmi az – felelte Gyuri. Most semmi se tudta volna elrontani a jókedvét, se egy tengely, se száz tengely. – Add ide a fejszét! Te csak tartsd addig a lovakat. Majd én mindjárt vágok egy fát a tengely alá.

A kocsiülés alatt volt egy rövid nyelű balta. Gyuri elvette, és megnyugtatta a hölgyeket, hogy mindjárt segít. Nyugalom, ez semmi baj! Átugrott a kerítésen, és végiggázolt a sűrű, iszalaggal összegubancolódott bokrokon a fákig. Fák is csak úgy voltak itt, mint öregember koponyáján a hajszálak. Egy satnya nyírfa, aztán nagy darabon mogyoró- és vadrózsabokrok, aztán semmi. Aztán elvétve egy-egy öreg fa, mintha valami elszaladt erdő itt felejtette volna. Ez a vörösesbarna agyag már nem is a föld teste. Kiégett belőle a termőerő. (Csak gombát és árvalányhajat hoz.) A föld testén avar van: ez a glogovai hegy.

Nehéz volt megfelelő támasztófát találni. Ez túl vastag, az túl vékony. Ment hát beljebb, egyre beljebb. Itt egy hasadékot kellett megkerülnie, aztán egy árkot, amelyet a víz mosott ki. Olyan messzire jutott, hogy a kocsi eltűnt előle. Csak Veronka napernyője piroslott messziről, mint egy királygomba.

Végül egy nyírfát nézett ki, amely magányosan nőtt egy szakadék szélén. Rúdnak már nagy volt, fának még kicsi. Valóságos bakfis volt a fák között: szép növésű, sokat ígérő. Mindegy, a halál fia vagy, kis bakfis! Belevágta a baltáját.

De alig csattant egyet-kettőt a balta, amikor felhangzott ez a szó: „Reta! Reta!” (Segítség! Segítség!)

Gyuri összerezzent, és megfordult. Ki kiáltott? A hang közelről jött. De se közel, se távol nem volt senki, pedig nagy darabot be lehetett látni. Újra hallatszott a segélykiáltás, rekedten, tompán, mintha a föld alól jönne. Most már világos volt, hogy valaki a mély hasadékból kiált.

Gyuri futni kezdett a hasadék mentén.

– Itt vagyok! – kiáltozta. – Ki vagy? Mi baj van?

– Itt vagyok – szólt fel az előbbi hang a mély hasadékból. – Segíts rajtam, ha keresztény lélek vagy!

Gyuri lenézett a hasadékba. Az alján egy kabátos alakot látott guggolni. De csak keveset látott belőle, mert veszélyes lett volna egészen a laza föld szélére lépni.

– Ez különös! Hogy jutott oda?

– Tegnap este estem be – nyöszörgött a kabátos ember.

– Hogyan, már tegnap este? És nem tud kijönni?

– Lehetetlen, mert nincs mibe kapaszkodni. Ha megfogok egy bokrot, kiszakad a földből a gyökerével együtt, és mindig visszaesem.

– Terringette! Kutya helyzetben van! És azóta senki se járt erre?

– Erre nem jár senki. Már a legrosszabbra készültem, amikor a közelben felhangzottak a fejszecsapások. Ó, hála neked, Istenem! Segítsen rajtam, jó ember, aki ott fent van! Akárki is, meg fogom jutalmazni.

– Nagyon szívesen. Ó, hogyne. Csak azon gondolkodom, hogyan. Ha leengednék egy hosszú fát, fel tudna mászni rajta?

– Nagyon legyengültem, mert nem aludtam, és éhes vagyok – felelte a mélyből egy elgyötört hang. A sok kiabálástól már egészen elment a hangja.

– Ah, szegény ember! Várjon csak!

Eszébe jutottak az almák, amelyeket reggel Mravucsánné rakott a zsebébe.

– Halló! Vigyázzon! Ledobok egy pár almát, amíg kitalálok valamit.

Sorban kiszedte az almákat, és bedobálta a hasadékba. Egyszerre megijedt. Jaj, köztük van Veronkáé is! Hátha megharagszik.

– Megtalálta?

– Meg. Köszönöm.

– Kérem, azt a pirosat ne egye meg, mert az nem az enyém.

– Nem fogom megenni.

– Ön, úgy látszik, a műveltebb osztályhoz tartozik.

– A glogovai plébános vagyok.

Gyuri meglepődve hátratántorodott. Szent Isten, a glogovai plébános! Semmi csodálatosabbat nem hallhatott volna a világon.

– Mindjárt segítek, tisztelendő úr, csak várjon egy kicsit.

Nosza, visszaszaladt a kocsihoz. Az mozdulatlanul állt lent a völgyben, a jobbról-balról emelkedő terméketlen, árkos hegyoldalak között. Innen a vidék úgy nézett ki, mint egy kettévágott mákfej belseje. Nem kellett egészen a kocsiig mennie. Amint ott meghallhatták a hangját, rákiáltott Jánosra:

– Szedd le gyorsan a hámot a lovakról, és hozd utánam! A lovakat pedig kösd egy fához!

János szót fogadott, de nagy dörmögéssel és fejcsóválással. Sehogy se tudta kitalálni, mi történhetett. Mire kell a hám? Hallott ugyan valamikor a fonóban egy olyan mesét, hogy Fatépő Gábor egyszer két medvét fogott a szekere elé az erdőben. Csak nem ilyesmire kell a hám?

Mindegy. Kell, amire kell. A vállán vitte a gazdája után a hasadékhoz. Ott aztán a két hámot a hámfa szíjainál összekötötték, és leengedték a mélybe.

– Kapaszkodjon bele, plébános úr! Mi meg ketten, János, húzzuk felfelé!

A pap úgy tett, ahogy Gyuri mondta. Végső erejét megfeszítve belekapaszkodott a meghosszabbított hámba. A hasadék meredek fala most is omlott a lába alatt. Mégis szerencsésen kikapaszkodott a föld felszínére.

De hogy nézett ki! Csupa por és piszok volt. Az arcán meglátszott a keservesen átélt éjszaka, a kimerültség és az éhség. Szegénynek szinte nem is volt emberi ábrázata. Mi (vagyis én és az olvasóim) fiatalon láttuk utoljára. Hiába keresnénk most szép, hamvas, puha arcát. Már borostás képű férfi volt, gesztenyebarna haja tele fehér szálakkal. Sokáig kellett keresgélni, amíg a szem egy-egy ismerős vonást megtalált rajta. Csak egy maradt a régi: a jóság és a szelídség. Ez szinte beragyogta a sovány, komoly, igazi papi arcot.

Meglepődött, amikor egy finoman öltözött fiatal urat látott maga előtt. Valóságos csoda ez itt, a glogovai erdő szélén!

– Ah, hogyan háláljam meg a jóságát? – kiáltotta azzal a bizonyos ünnepélyes hangon, amelyen érezni a szószék szagát.

Néhány lépést tett az ér felé, hogy megmosakodjon benne. De a lába megbicsaklott, és éles fájdalmat érzett a derekában.

– Úgy látszik, megütöttem magam, amikor estem. Nem nagyon tudok menni.

– Támaszkodjon rám, kedves tisztelendő úr! – bátorította Gyuri. – Szerencsére a kocsim nincs messze. Te pedig, János, vágd ki addig ezt a kis fát a tengely alá, amíg mi lassan megyünk.

Bizony lassan mentek. A pap nem tudta jól emelni a bal lábát. Folyton megbotlott a földből kimosott fagyökerekben. Ezek keresztül-kasul fonódtak mindenfelé, mint a szultán aláírása. Úgy látszik, lent a föld alatt még érintetlen az erdő. Itt fent azonban a régi nagy fák helyén törpék uralkodnak: a hólyagfa meg a kányabangita. Két nyomorult cserje, két kis útonálló. Az egyiknek legalább szép, fehéres-piros virága van, és büszkén lóbálja a lecsüngő fürtjeit. A másik viszont csak arra jó, hogy útban legyen az embernek járás közben.

A kocsi messze állt, volt idejük beszélgetni odáig. Néha a papnak meg is kellett pihennie. Ülőhely, fatönk volt elég az úton.

– Csak egyet mondjon meg, tisztelendő úr: hogyan került ide éjjel, egyedül?

A pap elmesélte, hogy tegnap a húgát várta. A húga a távoli vasútállomásra ment a nevelőnőért. Nem jöttek meg időben, ezért estefelé nyugtalanság és türelmetlenség fogta el. Ahogy már sokszor, most is elébük sétált az erdei ösvényen. Ment, ment, egyre tovább. Egyre nagyobb aggodalommal kémlelte a dombokról az utat. Amikor besötétedett, figyelte, nem hall-e távoli kocsizörgést. Egyszerre eszébe jutott valami. Hátha a Pribalszky-malomnál letértek a hosszabbik, de szebbik útra, amely Uhlyavnán keresztül vezet Glogovára? Veronka (így hívják, kérem, a húgomat) rajong az árnyas erdei utakért. Igen, így lesz, biztosan így lesz. Azóta már régen otthon vannak, ő meg itt aggódik. Legjobb tehát rögtön visszafordulni. Szerencsétlenségére egy rövidebb gyalogútra tért, hogy minél hamarabb otthon legyen. A sietség ördöge bajba vitte. A sötétben valahogy félrelépett, és beleesett a hasadékba.

– Szegény kis húgocskám – sóhajtott fel –, mennyit szenvedhet most miattam!

Gyuri mindenáron vidámabbra szerette volna fordítani a pap szomorú hangulatát.

– Ej, majd megvigasztalódik a kisasszony, jót állok érte. És a tisztelendő úr is kiheveri, ha egyet alszik rá. Higgye el, két-három nap múlva úgy fog emlékezni rá, mint egy mulatságos kalandra.

– Amely azonban könnyen a legborzasztóbb halállal végződhetett volna, ha önt nem küldi ide a gondviselés.

– Biztosan köze volt hozzá a gondviselésnek. Az úton eltört a tengelyem. Különben nem jöttem volna erre a helyre.

A pap meghatottan emelte tekintetét az égre.

– Ha száz évig élek, akkor sem felejtem el a kedves szívességét. A nevét belefoglalom az imáimba. De ó, én hálátlan, hiszen még a nevét se kérdeztem meg!

– Wibra György.

– A híres besztercei ügyvéd? Istenem, ilyen fiatal! Örülök, uram, hogy egy derék emberrel foghatok kezet, akit egész Beszterce dicsér. De százszor jobban örülnék most, ha az előkelő úr helyett egy szegény vándordiák állna előttem, mint a megmentőm. Őt illő módon megjutalmazhatnám. De hogyan rójam le a hálámat önnek? Tudom, semmit se fogadna el tőlem…

Gyuri ajka körül ravasz mosoly jelent meg.

– Az a kérdés! Tudja, hogy az ügyvédek nagyon kapzsik?

– Ah, szóljon, szóljon! – A pap bizonytalanul, gyanakodva nézett a szemébe. – Igazán? Nem tréfál velem?

Az ügyvéd nem felelt rögtön. Szótlanul mentek néhány lépést fel a dombra, egy villámsújtotta vadkörtefa felé. A körtefa irányában állt a kocsi.

– Hát igen – mondta aztán elfogódott, szinte remegő hangon –, valamit szívesen elfogadnék.

– Csak beszéljen, kérem, bátran!

– Eszembe jutott, hogy van valamije a kocsimon.

– Az ön kocsiján?

– Amiről ön nem tud, és amivel boldoggá tenne engem.

A pap mohón odanyújtotta mindkét kezét.

– Bármi legyen is a világon, íme, az öné.

Egy fél perc se kellett, és már fent voltak a körtefánál.

– Ott áll, ni, a kocsim!

A pap odanézett. Először egy piros napernyő szúrt szemet neki. Alatta egy kis fekete szalmakalap fehér margarétákkal, és még lejjebb egy ragyogó arc. Minden olyan ismerős volt neki: az ernyő, a kalap, a margaréták és az arc.

Összerázkódott, mintha álmot látna. Aztán megragadta az ügyvéd karját, és felkiáltott:

– Istenem, az én Veronkám!

Az ügyvéd szelíden mosolygott. Meghajtotta a fejét a pap előtt, és könyörögve összetette a kezét.

– Illetve az ön Veronikája – javította ki magát a pap jóságos hangon –, ha ő is úgy akarja.

Ekkorra Veronka is felismerte a bátyját. Leugrott a kocsiról, és vidám kiáltással gyorsan felfutott hozzá.

– Itt vagyok. Nincs semmi bajom. Jaj, mennyit aggódhattál! De a kocsink eltört. Jaj, ha láttad volna a lovainkat! És még mi minden történt! Madame Kriszbayt is elhoztam.

A pap megölelte. Örült, hogy Veronka semmit sem tud az ő bajáról. (Milyen derék ember ez a Wibra, hogy nem ijesztette meg a gyereket!)

– Jó, jó, kis szívecském, majd mindent elmesélsz sorjában.

De Veronka egyszerre akart elmondani mindent. A kocsi összetörését Bábaszéken, Mravucsánék vacsoráját (igaz, Mravucsán bácsi üdvözletét küldi), a mai út részleteit, a smaragd fülbevaló elvesztését és megtalálását…

A plébános lassan kezdte megérteni az összefüggést. Kedveskedve, tréfásan félbeszakította:

– Hát a becsületes megtalálónak adtál valamit?

Veronka meghökkent a váratlan kérdésen. Elhallgatott, mint amikor valaki egy botot tesz a pörgő rokka kerekébe.

– Nem, nem. Hogy gondolod? – felelte gyanútlanul, zavartan. – Hiszen nem illik. De ő nem is akart semmit.

– Csodálom, mert tőlem már kikövetelte a jutalmat.

– Lehetetlen – hüledezett Veronka, és fél szemmel Gyurit figyelte. (Valami különös, megnevezhetetlen gyanú kezdett ébredni a szívében.) – És mit kér? – tette hozzá fátyolos hangon.

– Bizony sokat kér.

– Sokat? – dadogta, és elsápadt.

– Visszakéri a fülbevalót, amelyet megtalált, de a gazdájával együtt – mondta ünnepélyesen a pap. – És én már oda is adtalak neki!

Veronka lehajtotta a fejét, mintha a nyakánál eltört volna. Az arca kigyulladt, mint egy fáklya. A keble lázasan emelkedett, az orrcimpái remegtek… Jaj, mindjárt eltörik a mécses!

– Hát semmit se felelsz? Jól tettem, hogy odaadtalak? Mi? Felelj hát, Veronka!

Gyuri is odalépett hozzá, és csendes, bátortalan hangon kérte:

– Veronka kisasszony, könyörgöm, csak egy szót!

Veronka félénken hátrált a korhadó körtefa alá. A fa egyik vihartól tört ága szinte a földig lógott, és kicsit eltakarta.

– Jaj, úgy szégyellem magam – rebegte elhaló hangon –, de úgy szégyellem…

Nem szólt egy szót se többet, egyetlen szót se. Csak hirtelen zokogni kezdett. Ekkor szélroham jött a Brána felől. Alaposan megrázta az öreg fát. A fa pedig engedelmesen rászórta Veronka fejére és ruhájára halványpiros virágait. Talán az utolsókat, amelyeket öreg napjaira még hozni tudott.

### Szójegyzék

- **margaréta**: fehér szirmú mezei virág; a szirmait kitépve „jósolni” lehet vele a szerelemről.
- **sisakvirág, farkasölő sisak**: mérgező erdei virág (latinul Aconitum Lycoctonum).
- **petrence**: kisebb szénarakás.
- **kapus**: az az ember, aki a kaput, a kastélyt őrzi.
- **bástya**: a vár falának kiugró, erős része.
- **kosarat kapni**: a lány nemet mond a házassági ajánlatra.
- **Góliát**: a Biblia óriása; itt tréfásan a nagy, erős, haragos férfi.
- **pártában marad**: nem megy férjhez.
- **tengely**: a kocsi kerekeit összekötő rúd.
- **földhasadék**: mély repedés a földben.
- **hám**: a lóra tett szíjak, amelyekkel a kocsit húzza.
- **Reta! Reta!**: szlovákul: Segítség! Segítség!

## Három üszög

Ön ott ül a kocsin, madame. Semmiről se tud semmit, csak azt érzi, hogy éhes. A bakfis, akire önnek kellene vigyáznia, leugrik a kocsiról, és elszalad. Egy hosszú kabátos ember nyakába ugrik. A fa alatt valamit beszélnek, élénken gesztikulálnak, villog a szemük. Aztán a kis bakfis visszajön. Vidáman ugrál, mint egy bárány, és piros, mint egy rózsa. Karon fogva jön azzal a fiatalemberrel, aki tegnap megtalálta a fülbevalóját. Mindez olyan váratlan és csodálatos! Amíg a kocsi törött tengelyét alátámasztják, és újra felszerszámozzák, befogják a lovakat, a hosszú kabátos férfi bizalmasan odasúgja önnek. (Ő a bakfis testvére.)

– Az ön növendéke menyasszony lett.

Szent Isten, mikor? Hol? Hát most, a fa alatt.

Ah, madame Kriszbay, jól érzem én, hogy önnek most el kellene ájulnia. Részben azért, mert finom hölgy, és már az esemény hallatára is el kell ájulnia. Részben pedig azért, mert ilyen tökéletlen emberek közé került. De a kölnisüvege nagyon mélyen van a bőröndjében. Így mégis jobb nem elájulni. Elég a lelki megbotránkozás.

Mert a fa nagyon szép dolog a flörtre, a szerelmes áradozásra holdvilágos estén. De a leánykéréshez és az eljegyzéshez (főleg a regényekben) szépen bútorozott szalon kell. A lány kiszalad az ajtón, ha szégyenlős. Vagy ha nem nagyon szégyenlős, letérdel áldásért a szülei vagy a gyámja elé. De hová térdeljen le a fa alatt?

Borzasztó! A fa alatt! A vadházasokról mondják: „Fa alatt esküdtek.” Micsoda szégyen! Mit fognak erre mondani? Igaz, nem esküdtek meg, de az eljegyzésük a fa alatt volt! Ezt lehetetlen lesz letagadni.

Mindez csak madame Kriszbayt foglalkoztatta, Veronkát nem. Ő éppen ellenkezőleg arra gondolt, hogy ha szép idő lesz, valamelyik nap kijön ide a vázlatfüzetével, és lerajzolja az öreg fát.

Közben a kocsi csendesen gurult. A kocsis nem fért volna fel rá, ezért Gyuri leszállította: menjen gyalog a kocsi után. Gyuri maga vette át a gyeplőt. Veronkának mellé kellett ülnie a bakra, ahogy a jukkerkisasszonyok szoktak. Istenem, Istenem, mit fognak mondani a faluban, ha így látják őket!

Kidöcögtek a *kettévágott mákfejből*, ahol szorosok, medencék és laza üregek váltják egymást. Lent a völgyben megint előbukkan a Bjela Voda, kőről kőre ugrálva. Aztán mindenütt a kocsi mellett szalad, mint egy cigánygyerek. Itt a jó úton már gyorsabban megy a bricska. A kerekek kedélyesen morognak. Gyuri lazán engedi a gyeplőt, és a lelke elmereng a történteken… Nem csak álom ez az egész? Nem, nem, hiszen mellette ül Veronka. Hátul pedig tisztelendő Bélyi János úr beszélget madame Kriszbayval, törve a franciák nyelvét. Igen, ez tiszta valóság. Amit tud, azt látja is. Hihetetlenebb, mint egy regény, de mégis valóság. Hitte volna tegnap, hogy mielőtt a nap kétszer lenyugszik, megtalálja az örökségét, és ráadásul feleséget is kap? Összesen huszonnégy óra története. Tegnap ilyenkor még nem tudta, hogy él-e Bélyi Veronka a világon. Furcsa! Aztán elkezdett gondolkodni: milyen is volt a világ Veronka nélkül? Érthetetlen, hogy tegnap ilyenkor semmi hiányt nem érzett. Hogyan lehet ez? De a bolond kerekek olyan veszettül zörögtek, hogy nem tudta összerakni a tegnapi önmagát… Csodák ezek! Egy legenda, az esernyőé, összetört, de helyette egy másik született. Ég és föld jelentkezett az ügyvédjének, hogy segítsenek neki az örökségéhez jutni. Az ég álmot küldött, a földhasadék pedig egy pártfogót.

Úgy dagadt, forrt, olvadozott a szíve, úgy dúskált a nagy szerencsében: „Hej, ha tudnád, kislány, milyen gazdag úrnak adod a kezed!”

Ez a gondolat ringatta, emelgette, csiklandozta. Titokban mosolygott, mint egy álruhás királyfi: „Ha majd megtudja a kicsike!”

A kopanyicai hegynyúlványon túl – amely úgy nyúlik be a völgybe, mint egy spanyolfal –, hipp-hopp, egyszerre csak előbukkan Glogova a bogárhátú házacskáival.

– Itthon vagyunk – mondja Veronka.

– Merre van a parókia?

– A falu túlsó végén.

– Majd mondja meg, hol kell jobbra vagy balra fordulni.

– Jó, jó, kocsis úr, csak most hajtson egyenesen.

Levendulaillat csap ki az útra. Sorban előtűnnek az ismerős kis kertek a léckerítésükkel és a nyurga napraforgóikkal. Köcsögök a karókon, a lészán kiterített fehér ruhák. A vesszőből font kapuk előtt ingecskés gyerekek lovacskáznak a fazekak letört füleivel. Bent az udvaron egy csengős csikó ugrándozik.

A falu szinte üres. Aki dolgozni tud, kint van a mezőn. Az asszonyok megfőzték az ételt, és kivitték a gazdának. Csak az iskola előtti gyepen van élet és zsibongás. De a gyerekek már nem hasonlítanak annyira egymásra, mint valaha, Majzik tanító úr fiatalabb korában. Szőkék, barnák, nyurgák és zömökek vegyesen. És magyarul kiáltják a köszöntést a cséza felé.

A férfiak közül csak a „mágnások” lógnak otthon. Egy csinos, cserepes ház tornácáról Gongoly uram lengeti a kalapját. Csúnyán meghízott: akkora a pocakja, mintha tíz évig ült volna vasban7). A kovácsműhely előtt Klincsok üldögél, csendesen pipázgat, amíg a kovács ráhúzza a vasabroncsot a kerekére.

– Hová, hová? – kiáltja kedélyesen, és kézzel-lábbal integet a tisztelendőnek. – Mi már másik papot választottunk!

(Látszik, hogy a pap távolléte nagy feltűnést kelthetett a faluban.)

Teringettét, mennyit fejlődött ez a Glogova! Fent a dombon, Krizsánék háza mögött ott fehérlik a kálvária a tizenkét stációval. És milyen szép, karcsú tornyot építettek a templomra, bádogtetővel! Nincs hozzá fogható egészen Losoncig. Csakhogy a losoncin kakas van!

A falu közepén vendéglő áll, „A Szent Esernyőhöz” a neve. Túl rajta egy feltűnően szép, oszlopos kis ház áll, vadszőlővel befuttatva. (Sztrelnyik Mihályék régi telkén.) Olyan fehér, mintha cukorból faragták volna. Hátul sorompós kert van, elöl karcsú, fiatal nyárfák állnak büszkén sorban, mint a gránátosok.

– Kié ez a ház? – kérdezte Gyuri hátrafordulva.

– A gazdája ott ül a bakon.

– Ah, úgy! A magáé, Veronka?

Veronka némán, szégyenlősen bólintott.

– Egy kis rossz földbirtok is tartozik hozzá – tette hozzá a pap nemes dicsekvéssel.

Gyuri lenéző arcot vágott.

– Bizony mi ezt nem visszük el innen. Legyen csak a bácsié. Ugye, Veronka?

Aztán újra hátrafordult, és azt mondta a papnak:

– Veronkának olyan nagy hozománya van, hogy egy grófnőnek is elég lenne. De erről se a tisztelendő úr nem tud, se ő maga.

Ezen a titokzatos mondaton a pap is, Veronka is annyira elgondolkodott, hogy észre se vették, hogy hazaértek. Gyuri tovább is hajtott volna. De Visztula, a kutya, örömteli vinnyogással rájuk ugrott. A kapuban pedig a síró Adameczné felsikoltott:

– Szentséges Szűz Mária, meghallgattad a szolgálóleányod alázatos kérését!

– Hopp, álljunk meg! Itthon vagyunk. Nyissa ki a kaput, Adameczné!

Adameczné letörölte a könnyeit, a mellére engedte a rózsafüzérét, és ment kaput nyitni.

– Van ebéd, Adameczné? – kérdezte mohón a tisztelendő úr.

– Jaj, dehogy van, dehogy! Kinek főztem volna? Mindnyájan azt hittük, hogy elveszett a tisztelendő úr. Isten bizony, ma még tüzet se gyújtottam. Mert minek? Úgyis eloltottam volna a patakzó könnyeimmel.

– Jól van, jól, Adameczné. Tudom, hogy búsult miattam, ismerem a jó szívét. De most aztán lásson valami ebédhez, de gyorsan, kedves öregem, mert mind éhen halunk.

Veronka gyanút fogott Adameczné szavaiból. Vallatni kezdte a bátyját, hogy mi baja volt. Végül sírva fakadt, és nagy duzzogással Gyurira is megharagudott, hogy valamit titkolnak előtte. Végül mindent el kellett mondani neki. Majd megszakadt a kis szíve, amikor elképzelte, milyen veszélyben volt a bátyja.

Közben kint a konyhában nagy sürgés-forgás közben főtt az ebéd. Volt dolga a két szolgálónak és a mindenesnek.

– Gyorsan verd a habot, Hanka! Hozz egy kis sót, Borbála. Hát a liba meg van már kopasztva? Ejnye, ti lusta népség! Mozgás, fordulj, egy, kettő, három! András, szakíts gyorsan egy kis petrezselymet a kertből! Ó, Istenkém, de sovány nevelőnőt hozott a kisasszony! Láttátok? – Aztán magában: – No, Adameczné, megint lesz munkád, hogy ezt a meszelőrudat kihizlald! – Add ide, hé, azt a tepsit! Nem azt, a másikat! Te pedig, Borbála, reszelj egy kis zsemlét. Hanem az a fiatal úr csinos ám, aki velük jött. Hogy hol szedték fel, és mire, nem tudom kitalálni. Mondtál valamit? Hogy te se tudod? Szamár! Ha én nem tudom, mit tudnál te, csirke? Annyi azonban biztos, de maradjon köztünk, hogy van valami furcsa a kisasszony szemében. Van ott valami történet. Görbüljek meg, ha nincs. Csak nem tudom kiolvasni.

Sokat fecsegett Adameczné, jót is, rosszat is, de főzni csak jót főzött. Nemsokára olyan ebédet tálaltatott fel, hogy még a szerelmesek is jó étvággyal ettek belőle.

Ebéd után Gyuri felfogadott egy lovas embert. Az vitte el a levelét Sztolarik törvényszéki elnöknek Besztercére. A levél így szólt:

„Kedves gyámatyám! Nagy dolgokról értesítem, de csak röviden, a részleteket majd szóban. Apám örökségét, illetve az esernyőt megtaláltam, részben Münczné segítségével, részben a vakszerencse folytán. Most itt vagyok Glogován a papnál. A húgát, Veronkát, feleségül kértem. Nagyon csinos lány, és ráadásul csak úgy juthatok hozzá az örökségemhez, ha feleségül veszem. Különös körülmények vannak. Kérem, küldjön ezzel a lovas emberrel két arany karikagyűrűt Huszák Sámuel aranyműves boltjából. Küldje el a keresztlevelemet is, amely az ön gyámi iratai között van. Azt szeretném, ha már holnapután megtörténhetne az első kihirdetés. Maradtam stb.”

Gyuri biztatta a lovas embert, hogy siessen.

– Sietnék én, de a ló nem akar.

– Hát nógasd!

– Hja, az Isten nem teremtett sarkantyút a bocskorra!

Rossz lova volt a tót legénynek. Az időnek viszont nagyon gyors lova volt. Úgy elszaladt egy nap, mint egy perc. Másnap kint egyszer csak megzörren egy hintó. És ki jön be a tornácon? Hát a törvényszéki elnök, Sztolarik úr.

Akármilyen nagy úr és kedves ember volt is, csak a pap örült neki. Veronka inkább megijedt tőle. Mintha hideg, fagyos légáram jött volna be vele. Miért jött ez most ide?

Az elnök pedig elég szívélyes és barátságos volt hozzá.

– Ez az a kis Veronka?

– Ez bizony – mondta Gyuri diadalmasan.

A „bizony” jelezte a diadalt. (Ó, Istenem, de édes ez a mi nyelvünk!)

Az elnök nagyot csapott a lány kis tenyerébe. Aztán, ahogy ez jól áll az ilyen öreg uraknak, pajkosan megcsípte elsápadt arcát. De az arc ettől se lett piros. Rossz előérzet nehezedett Veronka szívére: Miért jött ez most ide?

Maga Gyuri is meglepődött. A nehezen mozduló elnök érkezése legalábbis különösnek látszott.

– Elhozta? – kérdezte tapogatózva.

– El.

Veronka megkönnyebbülten lélegzett fel. (Gyuri már napközben elárulta neki, hogy a gyűrűket várja Besztercéről.)

– Adja ide!

– Majd azután – mondta vontatottan az elnök. – *Előbb* beszélnem kell veled.

*Előbb* kell beszélnie! Tehát olyat akar mondani, amit később (vagyis a gyűrűk átadása után) már nem lehetne. Veronka úgy érezte, mintha a világ süllyedne el alatta.

Gyuri kedvetlenül felállt a helyéről, Veronka mellől. Veronka keze izgatottan mozogni kezdett ide-oda a horgolótűkkel.

– Jöjjön át a szobámba, gyámatyám!

Gyuri szobája az L alakú parókia végén volt. Régen, amikor még nem épült fel az iskola, ez volt a tanterem. (Az öreg Adameczné például még itt tanulta az ábécét.) Már az előző pap kettéosztotta a csűrnyi nagy szobát egy csinos deszkafallal. Az innenső, nagyobb feléből vendégszobát csinált, a másikból éléskamrát.

Veronka most csak azt érezte, hogy végtelenül boldogtalan. Mindenét odaadná ebben a percben, ha hallhatná, miről beszélnek… Hiszen minden, de minden ettől függ. Valami démon – aki nyilván sosem járt apácák nevelőintézetébe, és nem tanulta meg, hogy hallgatózni illetlenség – noszogatni, biztatni kezdte: „Szaladj gyorsan, Veronka, az éléskamrába! Ott majd meghallod, miről beszélnek, ha szép csendesen, lapulva a vékony falhoz teszed a füledet.”

Veronka pedig nem kérette magát. Ment, rohant. (Hihetetlen, mennyi méz van a gonosz tanácsot adó démonok nyelvén.) Ez a jó, nevelt, finom gyermek képes volt felkuporodni az uborkás hordóra, a zsírosbödönök és az élelemmel teli zsákok közé. Megfeszített idegekkel figyelt minden hangra.

A mély csendet csak a szíve dobogása zavarta, meg a gerendáról lelógó szalonnaoldalak csöpögése. A nagy melegtől ezek is sárgulni, avasodni és olvadni kezdtek: poty, poty, poty. Pottyant, csöppent a szép rezedazöld ruhájára is. De ki törődne most ezzel?…

– Denique hozzájutottál az esernyőhöz, ahogy mondod – hallatszott tisztán az elnök hangja. – De láttad már?

– Minek? – felelte Gyuri. – Az értékhez úgyis csak az esküvő után juthatok hozzá.

– Miért nem előbb?

– Mert sok okból nem akarom elmondani az esernyő történetét.

– Például?

– Először azért, mert a pap közröhej tárgya lenne.

– Mit törődsz te a pappal?

– Másodszor, mert tapintatlanság lenne Veronkával szemben. Azt hinné, hogy csak az esernyő miatt akarom feleségül venni.

– De hiszen később úgyis megtudja.

– Soha nem mondom meg neki.

– Van még valami okod?

– Van. Az, hogy talán ide se adnák a bankutalványt. Hiszen nem névre szól. Mivel bizonyítsam, hogy az enyém? Inkább azoké, akiknek a kezében van. És esetleg még a lányt se kapnám meg. Ha akkora a vagyon, mint amekkorának hisszük, minden ujjára talál mágnást.

Veronka szédült. Elképzelte, hogy így verték a szögeket Jézus Krisztus testébe… így verték. Nem értett sokat ebből a zavaros beszédből: esernyő, bankutalvány, nagy vagyon. Milyen vagyon? De egyet kezdett megérteni: hogy ő csak eszköz valami kitalálhatatlan, titokzatos cél eléréséhez.

– Jó, jó – kezdte az elnök kis szünet után. – A dolog eddig mindenképpen bonyolult. De a legnagyobb bonyodalmak talán még csak ezután jönnek.

– Ejh, mi jöhetne még? – kérdezte bizonytalan hangon Gyuri.

– Ne vágj most közbe, *várd be az öt órai vonatot*. Mindenekelőtt azt tisztázzuk: szereted a lányt?

Szegény Veronka úgy reszketett a búvóhelyén, mint egy didergő madár. Behunyta a szemét, mint az elítélt a vérpadon. Egy buta ösztön azt súgja neki, hogy így a lecsapó pallos nem olyan szörnyű. Jaj, mit fog felelni?

– Azt hiszem, szeretem – felelte Gyuri bizonytalan hangon. – Olyan csinos! Magának nem tetszik?

– Hogyne, hiszen én se vagyok kenyérbélből. Hanem az a kérdés, megkérted volna-e, ha nincs ez az esernyőhistória? Felelj őszintén!

– Eszembe se jutott volna.

Ekkor sikoly hallatszott a szomszéd helyiségből, aztán zörgés, mint amikor feldöntenek egy bútort.

Az elnök figyelni kezdett. A falra mutatott, és megkérdezte:

– Nem tudod, mi van odaát?

– Gondolom, éléskamra.

– Mintha sikoltott volna ott valaki.

– Lehet, hogy valamelyik szolgáló egeret látott.

Hát igen. Így néz ki egy tragédia a szomszéd szobából, ha vékony a fal. Ha nem vékony, még így se. Valami cselédlány egeret látott, vagy egy szív összetört. Ki tudhatná? A kétségbeesésnek és a nevetséges ijedtségnek ugyanaz a hangja. Veronka a szívébe tört tövissel futott ki a szabad levegőre. Többet már nem akart tudni. Csak ki innen, mert megfullad! El, el, ki tudja, hová, akárhová… A szomszéd szobából pedig ez mind úgy látszik, hogy Adameczné vagy Hanka rálépett egy egérre.

Mindegy, akárhogy látszik, hiszen csak egy fél percig látszik. Aztán elfelejtik, betemeti a fontos beszélgetésük.

– Azt mondod, eszedbe se jutott volna megkérni… Éppen ez az. Nem szabad elhamarkodnod a dolgot a gyűrűvel, még kevésbé az esküvővel. Előbb lássuk a medvét: az esernyőt, illetve a tartalmát. Aztán lehet beszélni.

Gyuri egykedvűen sodort egy cigarettát, és azt gondolta magában: „Öregszik Sztolarik, hogy ennyi bolondságot összefecseg.” Mégis igyekezett gyengéd lenni hozzá.

– Meggondoltam én ezt, kedves gyámatyám. Itt nem lehet mást tenni, csak feleségül venni a lányt.

Sztolarik felállt a székéről, és odaállt a fiatalember elé. Ravaszul pislogó szemét mereven ráfüggesztette, mintha valami nagy érvet akarna elsütni.

– De hátha Veronka nélkül is hozzájuthatsz az örökségedhez?

Gyuri nem tudott elfojtani egy lenéző mosolyt.

– Hiszen éppen most magyaráztam el – mondta türelmetlenül –, hogy nem lehet. De ha lehetne, akkor se zárnám ki az örökségből. Az örökség ugyanis félig-meddig *lelet*, és a gondviselés mintha szándékosan felé görgette volna.

Most Sztolarik megfordította a kérdést.

– De hátha Veronka által se juthatsz hozzá az örökségedhez?

– Az szinte kizártnak látszik.

– Úgy? Akkor hát ide figyelj, Gyurka öcsém, mert most mindjárt bedübörög az az öt órai vonat, amelyet az előbb említettem.

– Igenis, figyelek.

De az esze máshol járt. Szórakozottan, türelmetlenül dobolt az ujjaival az asztalon.

– Hát ahogy ma reggel a leveled miatt bemegyek Huszák aranyműveshez, hogy megvegyem a karikagyűrűket, és elküldjem a lovas embereddel… (Akkor még nem is álmodtam, hogy magam jövök el.) Huszák uram nem volt a boltban, csak a segédje, Klaniczay József, a nyúlszájú.

Gyuri bólintott, hogy ismeri.

– Mondom neki, adjon két arany karikagyűrűt. Kérdezi: „Kinek lesz?” „Messzire lesz” – felelem. „Hová?” „Glogovára.” „Csak nem a papkisasszonynak?” „De bizony éppen annak.” „Gyönyörű teremtés” – mondja. „Hát ismeri?” „Nagyon jól.”

Gyuri abbahagyta a dobolást. Elfogta a rémület, és izgatottan felugrott.

– Veronkáról mondott valamit?

– Mindjárt megtudod. Szóból szó lett, amíg Klaniczay csomagolta a gyűrűket. „Honnan ismeri a papkisasszonyt?” „Tavaly ott voltam Glogován.” „Mi az ördögöt keresett maga Glogován?” „Hát a falu ezüst nyelet csináltatott nálunk egy ócska esernyőre, amelyet a templomban őriznek. Bolondok, nem merték idehozni – mondta. – Féltették, hogy ellopjuk, pedig két garast se ér. Nekem kellett odautaznom, hogy felszereljem rá a nyelet.”

– Hiszen ez borzasztó lenne! – kiáltott fel Gyuri, és elsápadt.

A törvényszéki elnök fölényesen mosolygott.

– Ezért mondtam, hékás, hogy mindenekelőtt tisztázzuk az esernyő dolgát.

– Menjünk azonnal! Keressük meg a plébánost!

Égett a talpa alatt a föld. Olyan közel volt már az örökségéhez, és most megint elillanni készül előle, mint a lidércfény, amely maga után csalja a vándort.

A plébánost könnyű volt megtalálni. A galambjait etette a galambdúcnál.

– Szent atyám – szólította meg Gyuri. A tegnapi vacsorán per tu lett a leendő sógorával. – Az elnök, ha már itt van, szeretné látni a híres esernyőtöket. Lehet?

– Ó, hogyne! – És rögtön rákiáltott Adamecznéra, aki csirkét kopasztott a tornácon: – Hozza csak ki, kedves öregem, a templomkulcsot!

A vén Adameczné sietve hozta a nagy templomkulcsot. A pap elöl ment, és végigvezette vendégeit a templomon, a hűvös boltívek alatt, az időtől megbarnult padok között.

Ó, milyen szépek ezek a szegényes falusi templomok! És minden, ami hozzájuk tartozik. A gyep a templom körül. Bent a piros, zöld és mindenféle templomi zászlók a padok szélén, a szíjtartójukban. Rajtuk szép, szelíd női szentek képei: Sancta Barbara, Sancta Rosalia, ora pro nobis. Mennyi szent legenda egy helyen! A mennyeieket lehozták ide, *félútra* (mert a templom az ég félútja), ahol együtt lehetnek a földiekkel. Szemben a főoltár, rajta Szent Miklós, aki diót osztogat a gyerekeknek. Ő Glogova *eddigi* védőszentje. (Azért eddigi, mert egy ideje Szent Péter kezd belenyúlni a kenyerébe.) Balra, a szenteltvíztartónál Krisztus képe, a töviskorona fölött művirágból készült rózsakoszorúval. Itt imádkozott a fiatal pap azon a napon, amikor Billeghi Máté elhozta neki az anyátlan Veronkát. Minden olyan csendes és fenséges. A komor falak békét és kegyelmet árasztanak. A tömjén illata mintha még nem illant volna el vasárnap óta. Keveredik a kenderhajú glogovai lányok rezedacsokrainak illatával. Itt száll, itt terjeng, a felső ablakon belopódzó napfény szikrázó sugarain hintázva.

Itt mindennek története van. A vastag, cifra viaszgyertyákat Domanyik Miklósné vette Istennek, amikor Isten magához vette a férjét. Az ember azt gondolná: kéz kezet mos. De nem így van. A szép oltárterítőt ugyanis Gongolyné hímezte, és mégis vízbe fulladt. (Istent nem lehet megvesztegetni.)

– Erre, erre, nagyságos uram, a sekrestyébe!

Amint beléptek, rögtön meglátták. Ott volt a miseruhák, palástok és stólák között a néhai Gregorics Pál öreg esernyője. Kifakult vörös szövete ismerősen mosolygott rájuk. Csak az ezüst nyele, jaj, az ezüst nyele ragyogott idegenül.

Gyuri mereven, megdermedve nézte. Egy szót se tudott kinyögni. Érezte, hogy a végzet harcol ellene. Egy ördög jár mögötte, aki noszogatja: „Csak eredj, eredj az örökséged után!” Egy másik ördög előtte jár, és incselkedik vele: „Csak gyere, gyere, erre van!” De van egy harmadik ördög is, a legelevenebb. Ő még a középső ördögöt is megelőzi, és ott ólálkodik a célnál. Amikor Gyuri odaérne, gonosz vigyorral azt mondja: „Itt a semmi.”

Sztolarik megőrizte a hidegvérét. Nagy figyelemmel megvizsgálta az ernyő nyelét, mintha gyönyörködne a művészi munkában.

– Mindig ez volt a nyele? – kérdezte.

– Ó, dehogy! Ez tömör ezüstből van, és valóban csinos munka. Nagy mester a besztercei Huszák, ő csinálta. Tessék csak jól megnézni ezt az ízlést, ezt a stílust! Ugye, remek darab? Tavaly leptek meg vele a híveim, amíg a szklenói fürdőn voltam. A régiről letört a csontfogantyú, már alig lehetett használni. Bizonyos Klincsok Istvánnak az érdeme, ő kezdte a gyűjtést. Ó, vannak még hívő keresztény lelkek!

Aztán Gyuri felé fordult.

– Majd megismertetlek ezzel a Klincsokkal. Igazán tiszteletre méltó ember.

Gyuri a pokolba szerette volna küldeni a tiszteletre méltó Klincsokot. És lett is volna kivel, mert megint ott volt a háta mögött az első ördög, aki azt súgta: „Eredj az örökséged után!”

– De a régi nyelet biztosan megtartották? – kérdezte feléledő reménnyel.

– Nemigen – felelte a pap. – Közönséges fapálcika volt. Úgy gondolom, Adameczné kérte el akkoriban Veronkától.

(Valószínűleg a középső ördög beszélt a papból: „Adamecznénál van az ernyő nyele.”)

Most már az elnök is kíváncsi lett:

– Ki az az Adameczné?

– Az öreg szakácsném, aki az előbb a kulcsokat hozta.

Sztolarik úr hangosan nevetni kezdett. Úgy nevetett, hogy még a könnye is kicsordult. A templom falai, kőkockái visszhangozták. Az egész templom mintha hahotázott volna.

Amikor kiértek a templomból, a pap bevitte a kulcsot. Sztolarik úr ekkor elővette a selyempapírba csomagolt gyűrűket, és Gyuri markába nyomta. Csendes humorral azt mondta:

– Az előbbi logikád szerint most már Adamecznét kell feleségül venned. Eredj hát, itt vannak a gyűrűk, jegyezd el gyorsan!

Gyuri nem is felelt a csípős tréfára. A bizonytalanság ideges mohóságával berontott a konyhába. Adameczné éppen palacsintát sütött a tűzhely lyukán felcsapó lángon.

– Hallja-e, Adameczné, hová tette maga a templomi esernyő régi nyelét?

Adameczné előbb megsütötte a palacsintát. Óvatosan kiborította egy fatálra, ahol már nagy halom volt. Csak azután nézte meg, ki szólt hozzá.

– Hogy a régi nyelet tetszik kérdezni, galambom, tekintetes uram? Hát úgy volt, hogy beteg lett a Matykó, a kis unokám… éppen tavaly, káposztaéréskor, de bizony még előtte volt…

– Mit bánom én, mikor volt!

Adameczné nyugodtan új tésztát öntött a palacsintasütőbe.

– Hát igen… hol is hagytam abba? A Matykónál. *Szemtől jött neki*8). Mert gyönyörű gyerek ám a Matykó…

Gyuri türelmetlenül toppantott a lábával.

– Hát nem mondja meg, hol van?

– Ott eszik, ni, a sarokban.

– Az esernyőnyél?

– Dehogy, a Matykó.

Valóban ott kuporgott az öblítődézsa mellett, egy felfordított szakajtón ülve. Kék szemű, maszatos képű tót kisfiú volt. Tarka babszemeket csörgetett a kezében, a pofija pedig fel volt fújva az egyszerre betömött palacsintáktól.

– Mennydörgettét, anyó! Süket maga, vagy mi? – csattant fel az ügyvéd. – Én a régi esernyőnyélről kérdezősködöm.

Adameczné méltatlankodva csóválta a fejét.

– Hiszen arról beszélek… Szemmel verték meg, mondom, a Matykót. Oda volt a szentem, a kis porontyom. Erre pedig az egyetlen orvosság, lelkem, tekintetes uram, hogy három égő üszköt kell tenni a gyerek ivóvizébe, és abból kell itatni három napig. De uramfia, csak nem használ, egyre csak nem használ. Senyved, fogy a kis cseléd napról napra. Majd megszakadt a szívem, ha ránéztem, mert nagyon gyenge szívem van, ezt a tisztelendő úr is elismeri…

– Inkább én is elismerem, de térjen már a tárgyra, az Isten szerelmére!

– Már ott tartok, kérem alássan. Mert akkoriban csinálták az ezüst nyelet a szent esernyőre, és a kisasszony, a jó lélek, nekem ajándékozta az ócska nyelet. No, mondom, ez éppen jó lesz a Matykónak: ebből a szent fából három üszök. Ha ez se használ, akkor besorozzák, akkor az Istenke katonája lesz a Matykó.

Elpityeredett arra a gondolatra, hogy a kis Matykóból Isten katonája lehetett volna. Folyni kezdtek a könnyei. Ezer szerencse, hogy nem estek bele a palacsintatésztába.

– Adameczné! – kiáltott fel Gyuri indulattól remegő hangon. – Csak nem égette el az esernyőnyelet?

Az öregasszony elcsodálkozva nézett rá.

– Ej, hát különben honnan vettem volna a három üszköt, ha el nem égettem volna?

Gyuri a falnak tántorodott. Forogni kezdett vele a konyha. Őrülten futottak körbe a tányérok, a tepsik és a fazekak. A takaréktűzhely lyukából óriási lángnyelvet öltött rá az a bizonyos harmadik ördög, aki mindig rávigyorog a célnál: „Itt a semmi!”

De egyszerre egy kéz rázta fel, amely a vállára nehezedett: Sztolarik keze.

– Volt, nincs. Azért ugyan ne búsulj, fráter. Így akarta a végzet, punktum. Ezentúl legalább nem kergetsz hiú álmokat, visszakaptad a magad erejét. Hidd el, ez is ér valamit.

### Szójegyzék

- **üszök**: égő vagy elégett fadarab.
- **Fa alatt esküdtek**: így mondják azokra, akik házasság nélkül élnek együtt.
- **jukkerkisasszony**: úrinő, aki a kocsi bakján, a hajtó mellett ül.
- **hozomány**: amit a menyasszony a házasságba visz (pénz, ház, föld).
- **kihirdetés**: az esküvő előzetes bejelentése a templomban.
- **keresztlevél**: irat a születésről és a keresztelésről.
- **várd be az öt órai vonatot**: várj, a fontos hír még csak most jön.
- **Denique**: latin: végül is, szóval.
- **per tu**: tegeződve; per tu lenni valakivel = tegeződni vele.
- **sekrestye**: a templom kis szobája, ahol a papi ruhákat tartják.
- **ora pro nobis**: latin: imádkozzál érettünk.
- **szemmel verték**: a babona szerint a rossz, irigy nézés megbetegítette a gyereket.

## Viszik a kis Veronkát

Hanem hiába vigasztalta Sztolarik. Könnyű prédikálni, hogy a földi javak elvonják az embert a lelkiektől. Azért a földi javak mégiscsak jók.

Amikor az embernek meghal a kedvenc gyermeke, mindig akad a családban egy nagy bölcs. Ő meg akarja gyógyítani a fájdalomtól vonagló szívet. Azt mondja: ki tudja, mi lett volna a gyerekből? Hátha akasztófán halt volna meg! Talán még jobb, hogy most és így halt meg. Hanem a bölcsesség még soha egyetlen könnyet se szárított fel. Bizony gyenge áru ez a fájdalommal szemben.

Sztolarik is összehordott mindenfélét, hetet-havat. De Gyuri szívét elszorította a gondolat, hogy soha többé nem lesz birtoka, angolparkja és a többi, ami ezzel jár. Az egész világ újnak és szomorúnak látszott előtte.

Pedig csak a régi volt. Minden úgy folyt tovább, mintha Adameczné el se égette volna a régi esernyőnyelet. A zenélő óra a parókia nappalijában a római kettesre ért, és egy nótát játszott. A szolgálók megterítettek az ebédhez. Adameczné behozta a levest. A tisztelendő úr megkereste a vendégeket, és bevezette őket az ebédlőbe. Leültette őket madame Kriszbay mellé, jobbról és balról. Ekkor egyszerre csak észrevette: hát Veronka hol van?

– Éppen ezt akartam én is kérdezni – mondta a madame. – Hát nem az urakkal volt?

– Én azt hittem – szólt a pap –, hogy önnel volt.

– Két órája nem láttam.

– Mi se.

– Én se.

– Talán a konyhában van?

Madame Kriszbay bosszús arccal felállt elnöki helyéről, hogy behozza Veronkát. De hamarosan vállat vonogatva visszajött.

– A konyhában se látták.

– No, ez szép mulatság! – fortyant fel a pap.

Maga szaladt ki, és szétküldte a cselédeket, hogy gyorsan keressék meg a kisasszonyt. Biztosan a kert valamelyik lugasában van elbújva, és regényt olvas.

Kint Adameczné panaszkodott, hogy kihűl az étel, minden elromlik.

– Hát tálaljon – parancsolta a plébános. – Aki nincs itt, nem ebédel. Olyan nagy urat, mint az elnök, végül is nem lehet várakoztatni. Főleg, mert haza akar indulni.

Egymás után hordták be tehát az ételeket. A leves után a ludas kását, a töltött káposztát orrával, fülével, kövérjével – a király se eszik különbet –, a malacot, a palacsintát. De Veronkának se híre, se hamva. Közben Hanka jött jelenteni, hogy sehol se találják.

Gyuri érzéketlenül ült ott, mint egy makkász a kártyában. Csak az arca volt sápadt, mint egy halotté.

– Ejh, talán a méhesben aludt el – jegyezte meg a pap. – Vagy talán… – egy percig habozott, hogy folytassa-e – vagy talán köztetek történt valami?

Fürkésző tekintettel Gyurira nézett.

– Köztünk? Nem, semmi – mondta Gyuri fázósan.

– Akkor hát szaladj át, Hanka, az új házba, nézd meg a méhesben. Mi pedig igyunk, uraim, ne zavartassuk magunkat. Hiszen még gyerek, akit ide-oda sodor a szeszélye. Talán egy lepke után futott. Ebből a vörösből méltóztassék, elnök úr.

Nem annyira a vendégeit biztatta, mint inkább önmagát. Tűkön ült, a szívét szorongatta az aggodalom. Szórakozottan beszélgetett. Az elnök azt kérdezgette, volt-e hatással az idei korai meleg az itteni termésre, és mennyire.

– Nem tudom.

– Van a tisztelendő úrnak több testvére is?

– Volt vagy kettő – felelte a pap.

A furcsa válaszok mutatták, milyen nyomott a hangulata. Látszott, hogy csak erőltetett udvariasságból ül velük. Végül az elnök megsajnálta, és a feketekávénál így szólt:

– Jobb volna, ha a tisztelendő úr maga nézne utána a kisasszonynak. És legyen szíves, szóljon az én kocsisomnak is, hogy fogjon be. Mert sok verébugrásnyira van innen Beszterce.

A pap rögtön kapott az alkalmon. Madame Kriszbay is engedélyt kért, hogy elmehessen. Olyan különös volt, ami történik, hogy ő is nyugtalankodni kezdett.

A két férfi egyedül maradt. Kínos csend lett. Közben kísértetiesen ketyegett a falióra.

Gyuri tágra nyílt szemmel, mereven, mozdulatlanul nézte a kalitkában gubbasztó kanárit. Az is olyan szomorú volt most.

– Fogass be te is – törte meg végre a csendet az elnök. – Menjünk együtt.

Gyuri erre valami nyöszörgésfélét hallatott. Nem nagyon lehetett érteni, de a fejét is rázta hozzá. Így világos volt, hogy nem akar befogatni.

– Pedig feltétlenül velem kell jönnöd. A mi szerepünk itt véget ért.

– Mondom, hogy lehetetlen.

– Miért?

– Hát nem látja, hogy Veronka elveszett?

– Mit törődsz vele? Hiszen az esernyőnyél is elveszett.

Gyuri bosszúsan a poharak közé csapott a könyökével, és szétszórta őket.

– Mit bánom én az esernyőnyelet!

– Úgy? Hát neked a lány kell? Ebéd előtt nem ezt mondtad nekem.

Gyuri vállat vont.

– Az akkor volt! Akkor még nem tudtam.

– Hát most már tudod?

– Most már tudom – felelte röviden.

– Ó, ó – szólt csípősen az elnök úr. – Mikor gyújthatta meg Ámor ezt a csodálatos tüzet? Mert a lány eltűnése nem mutat valami nagy érdeklődést irántad.

– Éppen ezért érzem ebben a percben a pokol minden keserűségét. Ó, gyámatyám, higgye el, most szinte apróságnak tűnik nekem, hogy elveszett az örökség.

Az elnököt mélyen meghatotta az ifjú fájdalma, amely olyan őszintén tört ki belőle.

– Ez már más. Forgós teremtette, hát így beszélj! Akkor én is itt maradok. Gyere, keressük meg mi is a kicsikét, és nézzük meg, mit akar.

Amikor kimentek, az udvaron már nagy volt a zűrzavar. De legjobban Adameczné jajveszékelt, és a kezét tördelte.

– Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége! A mesebeli tündért se szabad ujjal megérinteni, mert szétfoszlik, akárcsak a köd. Ó, édes kis kisasszonyunk! Jézus menyasszonya volt, és egy halandó ember menyasszonyává tették. Hát Jézus magához parancsolta.

Sztolarik odaugrott hozzá, és megragadta a kezét.

– Mit mond kend? Hallott valamit?

– Most mondja, kérem alássan, Gundros tehénpásztor felesége, hogy délelőtt látta a kisasszonyunkat. Egyenesen a Bjela Voda felé ment a réteken, kisírt szemmel… Ó, Istenem, hiszen világos!

A konyhaajtó előtt egy csomó asszony és gyerek ácsorgott, akiket összecsődített az eset híre. Közülük az egyik szintén látta Veronkát a kertek alatt, de még Gundrosné előtt.

– Szomorú volt? – kérdezte Gyuri.

– Sírt.

– Jaj nekem! – sziszegte kétségbeesetten.

– Megkeressük – biztatta az elnök.

– Hol?

– A határban. Most már biztos, hogy ott van. Mindjárt megtudjuk, hol.

– Hej, ha az ilyen könnyű lenne! – sóhajtott fel Gyuri. – Csak a mesékben van hozzá varázstükör.

– Mindjárt idehozom én az egész határt!

Gyuri hitetlenül rázta a fejét. Talán megbolondult Sztolarik úr? Ide akarja hozni az egész girbegurba határt a völgyeivel, erdeivel, ligeteivel, hogy megnézze, merre van Veronka? Sztolarik úr pedig valóban ilyesmin törte a fejét. Veronkát elő kell teremteni akárhonnan, a többit aztán megtudjuk tőle.

– Hol van a tisztelendő úr? – kérdezte a bámészkodóktól.

– A kenderáztatókhoz ment, hogy megnézze, nem esett-e bele a kisasszony.

– Hát a harangozó hol van?

– Itt vagyok.

– Menj fel azonnal a toronyba, és verd félre a nagy harangot!

– De hiszen nincs tűz!

– Mindegy, ha én parancsolom. Ismersz?

Hogyne ismerte volna! Mielőtt közjegyző lett, Sztolarik úr ebben a járásban volt szolgabíró. És akkoriban is nagyon sok mogyorópálca termett Glogován. Kvapka Pál hát eszeveszetten futott. Kis idő múlva megszólalt a harang, tompán kongva, veszélyre hívva: bim, bam, bam…

Szél nem fújt. A riasztó hang tisztán, öblösen szállt mindenfelé. A rétek, völgyek, hegyek, mélyedések, erdők és nádasok elkezdték ontani az embereket északról, délről, nyugatról és keletről. Mind a falu felé futottak. Szinte csodálatos volt, honnan lett egyszerre ennyi ember. Csak az lát majd hasonlót, aki megéri, hogy az utolsó ítéletkor Gábor arkangyal megfújja a trombitáját.

Sztolarik elégedetten nézte a templomdombról a lihegve érkező tömeget.

– No látod, most már csak a falu közepére kellene állnunk. A határ minden zugából érkező emberek hírt hoznának Veronkáról. De ez is fölösleges. Mert maga Veronka is mindjárt előjön. Hej, harangozó, nézz csak körül az ablakból! Nem látod valahol a kisasszonyt?

– Igenis látom! Ott fut Srankóék kukoricaföldje mellett.

– Él! – kiáltott fel Gyuri, és felvillanyozódott.

De hamarosan lesújtotta, amire ebből következtetett. Él, semmi baja sincs, tehát előle bujdosott el.

Mérlegelni kezdte, nem volna-e jobb, ha nem élne. Akkor azt hihetné, hogy szerette őt, és sirathatná, mert szerette.

Az elnök rárivallt a harangozóra, aki még mindig rángatta a harang kötelét.

– Hagyd már abba, te szamár! Mutasd meg a kezeddel, merre van Srankóék kukoricása!

A harangozó a rétek felé mutatott.

– Most már eredj elé, Gyuri, és szép szóval tudd meg tőle, mi a baj.

De Gyuri már ment is. Végig a pap kertjén, aztán letért Magát Józsefék lucernására. Megdobbant a szíve: innen már látni lehetett Veronkát. Zöldes, fodros ruhája volt, kalap nem volt a fején, csak egy kis piros kendő, hanyagul odavetve. Gyuri sietve átcsörtetett Szlávik György fűzesein, és egyszerre csak elé toppant Gongoly rétjén.

A lányka felsikoltott, amikor meglátta. Egész testében remegni kezdett.

– Hol van a tűz? – kérdezte tompán.

– Ne ijedjen meg, Veronka. Sehol sincs tűz. Gyámatyám verette félre a harangot, hogy hazacsalja magát. Miért ment el?

A lányka arcát elborította a sápadtság. Szép piros ajkát harapdálta.

– Azt én tudom – mondta elhalóan, csendesen. – Hagyjon, kérem… hagyjon békén.

Megfordult, mintha vissza akarna menni az erdőbe.

– Veronka, az Isten szerelmére… ne kínozzon! Mi baja? Mit vétettem?

A lányka szúrósan, hidegen ránézett. Két szeme olyan volt, mint két jégcsap.

– Hagyjon békén – ismételte. – Mit akar tőlem?

A fiatalember hirtelen odaugrott, és megragadta a kezét. Veronka mindenáron ki akarta rántani. Szégyenszemre ott huzakodtak. Gyuri mégse engedte el addig, amíg erővel rá nem húzta az ujjára az egyik karikagyűrűt.

– Ezt akarom – mondta könyörgő tekintettel.

– Ezt akarja? – kacagott fel keserűen a lány. – Én meg ezt akarom, ni!

Azzal lerántotta a gyűrűt, és messzire bedobta a rétbe, a sok ezer ringó, remegő fűszál közé.

Szegény Gyuri két kézzel a halántékához kapott.

– Ó, mit tett velem? Mit tett?

– Ugyan ne játsszon előttem komédiát, Wibra úr! Ne az én szegény ujjamra húzzon gyűrűt, hanem az esernyőre… Mert ön az esernyőt akarja feleségül venni, és nem engem. Érti már?

Gyuri előtt hirtelen világos lett, mi okozta a bajt.

– Szent Isten, maga kihallgatott minket!

– Igen, mindent tudok – mondta, és kicsit elpirult. – Hiába tagadná.

– Ó, Istenem, semmit se akarok letagadni. Hallgasson meg, kérem, hallgasson meg!

Szép csendesen jöttek át a réten. Gyuri beszélt, a lányka hallgatott. Közben milliárdnyi bogár és szöcske zizegett, suhogott a fűtengerben, és járta keresztül-kasul a maga csodálatos útját. Gyuri beszélt. Elmondta egész életét és az apja történetét. Elmondta, hogy valószínűleg volt egy örökség. Elmondta, hogyan jöttek rá, hová rejthette Gregorics. Elmondta, hogyan indult el szálról szálra egészen Bábaszékig. Szóval mindent elmondott. A lányka először vádlóként hallgatta, némán, keserű szemrehányással a szemében. Később már csak bíróként, hogy kihámozza az igazságot. Aztán érdekelni kezdte, hogyan folytatódik a történet, és belemelegedett. Már nem volt se vádló, se bíró, csak egy csodálkozó hallgató. Gyakran a meglepetés felkiáltásával szakította félbe a beszédet.

Ah, hogy közeledett felé ez a történet, lassan, de biztosan! Már látszottak a vonalak, amelyek belefonódnak az ő sorsába. Csak tovább, tovább!…

Már jön, jön dübörögve… Már a Müncz fiúnál tart. Müncz találja ki, hogy az esernyő Glogován van. Aztán Mravucsánék vacsoráján megszólal az erdészné… Jaj, az erdészné fecsegte ki, mit hozott Szent Péter az árva kislány feje fölé!

Még csak néhány szó, és Veronka mindent tudott, mindent kitalált. A szeme megtelt könnyel.

– Ó, Istenem, hiszen a nyelet elégette Adameczné!

– Isten áldja meg érte, hogy ezt tette! – mondta vidáman Gyuri, amikor látta, hogy a lányka megenyhült. – Mert most legalább bebizonyíthatom, hogy az esernyő nélkül is szeretem.

Veronka leoldotta a piros kendőjét. Mintha csak suhogtatni akarná a kezében, hirtelen megcsapta vele Gyuri vállát, és a könnyein át rámosolygott.

– Hát tényleg el akar venni még most is?

– Természetesen. Mit szól hozzá?

– Azt, hogy…

Megakadt, különös elfogódottság szorította össze a torkát.

– Hogy?

– Hogy maga nagyon könnyelmű ember, és…

– És?

– És hogy… szaladjunk vissza, keressük meg a gyűrűmet!

Azzal megfordult, és mint egy kis csikó, pajkosan, szeleburdin visszafutott Gongoly rétjére. Gyuri alig győzött utána loholni.

Sokáig keresték a gyűrűt, de hiába. Hamarosan odaért a tisztelendő úr is.

(„Hallja, Gyuri, a bátyámnak ám ne szóljon az esernyőről!” „Nem, szívem, soha nem szólok.”)

A tisztelendő úr alaposan megszidta Veronkát:

– No, te rossz jószág, hát illik ez? Hol jártál? Hogy megijedtünk! Ugye valami lepke után futottál?

– Inkább előle futottam, de megfogott.

– A lepke?

– Ez a csúnya, nagy lepke.

A tisztelendő úr megértett annyit, amennyit engedtek neki. Maga is nekilátott keresni a gyűrűt. De akár ítéletnapig kereshették volna, ha Gongoly uram nem hall róla. Ő odacammogott nagy pocakjával, amelyet büszkén csapkodott a dohányzacskója bárányköröm díszes rojtja.

Veronka addigra már kétségbe volt esve a gyűrű miatt.

– No, no – szólt a glogovai nábob, és megcsóválta a fejét. Hosszú ősz haját hátul fésű fogta össze. – Ne tessék búsulni, kisasszonyka, majd megtalálja Gongoly bácsi. Az bizony megtalálja. Mert ennek megvan a módja. A misézés is más, ez is más. Egy óra múlva leborotváltatom a füvet a kaszásokkal.

* * *

A fű még két ujjnyi se volt, hiszen csak két héttel azelőtt hordták be a szénaboglyákat. Gongoly uram mégis munkába állította a kaszásokat. És az egyik kasza alatt tényleg megpendült, előcsillant a kis aranykarika. Másnap már ott fénylett Veronka ujján. A gavallér Gongoly rétjéről azóta is fennmaradt a csodálatos esemény emléke: egy évben háromszor kaszálták le. Ezzel minden glogovai ember eldicsekszik, ha az idegenek lenézik a határ földjét.

Mit kellene még elmondanom? Bizonyára még nagyon sok minden tolakodik a tollam elé. Van olyan is, ami örök titok. Például Gregorics Pál vagyonának a mai napig nincs semmi nyoma. Benne volt-e az elképzelt bankutalvány az öreg esernyőnyélben, vagy nem, azt senki se tudja. Még a kis Matykó se, pedig ő ivott belőle a három üszök révén. Ilyen drága italt még a császárok se isznak, mint Matykó – ha igaz volt a dolog.

A glogovai Szent Péter-esernyő legendája a mai napig él azon a vidéken. Sztolarik ugyan szerette mindenfelé elmesélni, hogyan ajándékozta meg az öreg Müncz zsidó a kereszténységet egy szent ereklyével. Így kiszivárgott a meztelen igazság is. De a hit erősebb az igazságnál is, és apránként egészen a mélybe nyomta. Én bizony nem ások utána tovább. Az eddigiért is bocsánatot kérek. Mert tagadhatatlanul van valami titokzatos a dologban. A szent esernyő mérhetetlen áldást és szerencsét hozott mindenkire. Még Gyurira is, aki általa a világ legbájosabb feleségecskéjét kapta meg, az elmesélt eseményeket követő harmadik vasárnapon.

Glogova még soha nem látott ilyen esküvőt. Veronkának az a szeszélye támadt, hogy meg kell hívni mindenkit, aki ott volt Mravucsánék vacsoráján. Akik ott voltak az első megismerkedésnél, hadd legyenek ott a lakodalomban is. Besztercéről is sokan eljöttek. Köztük a vőlegény édesanyja fekete ternóruhában, a törvényszéki elnök, az alispán, és Isten tudja, még kicsoda. Kopanyicáról eljöttek Urszinyiék, Lehotáról a tiszttartó-kisasszonyok (harmonikaszerűen rakott rózsaszín szoknyában). Bábaszékről eljött Münczné (akkora arany fülbevalókkal, mint az öklöm). Annyi bricska és hintó volt akkor egyszerre Glogován, hogy egy hétig lehetett volna gyönyörködni csak a különféle lószerszámokban.

Vecsernye után az egyházfi gyorsan kiterelte a parasztokat. De a tisztelendő úr még bent maradt. Persze, mert a násznépet várta.

Jézus, Mária, mennyi úri nép, mennyi finom posztó rajtuk! Kettesével lépkedtek: egy asszony, egy férfi, egy kisasszony, egy legény. Elöl jött a menyasszony fehér koszorúval, fehér ruhában. (Ó, de gyönyörű volt! Kár, hogy egyszer ő is megöregszik.)

De a vőlegény se volt alábbvaló, érdemes volt megnézni. Pontosan olyan ruhában volt, amilyenben a királyt festik. Bársony hüvelyű, aranyos kardja csak úgy csörömpölt a templom kövein… Az ember lelke felemelkedett, amíg nézte.

Aztán félkörben megálltak az oltár körül. Annyi asszony! Mindegyiknek egy virágcsokor volt a kezében, és ráadásul drága illatszerrel volt meglocsolva a hajuk. A templom olyan illatos lett tőlük, mint egy patika. Egy kicsit hűvös is volt. A tiszttartó-kisasszonyok, a szegénykék, néha összeborzongtak a tüllben. De különben minden szépen ment… csodálatosan szépen.

A vőlegény bátran mondta ki az igent, szinte zúgott a nagy boltívek alatt. A menyasszony bizony halkan, csendesen mondta, mint amikor egy kis légy zümmög. Szegény a végén úgy meghatódott, hogy sírni kezdett. Aztán a zsebkendőjét kereste abban a csodás fehér ruhában. De van is abban zseb! Csak nem találta a drága lelkem. Végül egy asszonyság odanyújtotta neki a sajátját. Az asszonyság mögötte állt, és folyton hátraszólt az urának:

– Gombold be a kabátodat, Wladin!

### Lábjegyzetek

1) Zlevkának hívják azt a bort, amelyet a szőlősgazdák adnak a papnak. Egy közös edénybe öntik össze, ezért különös ital lesz belőle.

2) Minden jómódú tót prémes mentét vesz a feleségének. Ez a drága ruha négy-öt nemzedéken át megmarad. Csak a vállukra vetve viselik, a templomba. Tótul „mentyék”-nek hívják.

3) A tótok a tizenkét leggazdagabb parasztot „mágnács”-nak nevezik, természetesen a „mágnás” szóból.

4) A vidéken így hívják lenézően az apró földbirtokot. A *skvarka* szó szerint tepertőt jelent.

5) Agyagpipa. A tótok megtöltik, a parázsba tolják, ott hagyják egy darabig, és csak azután kezdik szívni.

6) Rétekben szegény vidéken, ahol kevés széna terem, a szénát gondosan karókra rakják, hogy semmi ne vesszen el belőle.

7) A paraszt általában csak a börtönben hízik meg.

8) Vagyis valakinek a szemétől jött a baja. A nép azt hiszi, hogy az irigy bámulás megbabonázza a gyereket.

### Szójegyzék

- **angolpark**: nagy, természetes hatású díszkert egy úri kastély körül.
- **makkász**: a magyar kártya egyik lapja; itt: aki mozdulatlanul, bambán ül.
- **félreverni a harangot**: vészjelzésként gyorsan, folyamatosan harangozni.
- **Gábor arkangyal**: angyal, aki a hagyomány szerint az utolsó ítéletkor trombitával hívja össze a holtakat.
- **kenderáztató**: víz, amelyben a kendert áztatják, hogy fonni lehessen.
- **Ámor**: a szerelem istene.
- **vecsernye**: délutáni, esti istentisztelet.
- **násznép**: az esküvő vendégei.
- **ternóruha**: finom, puha gyapjúszövetből készült ruha.
- **tiszttartó**: aki egy nagy birtokot igazgat az uraság helyett.
- **Forgós teremtette**: enyhe káromkodás, felkiáltás.
- **ereklye**: szent tárgy, amelyet tisztelnek.