I.
Háromnegyed egykor a természetrajzi teremben végre sikerült a kísérlet. A tanár úr már sokáig próbálkozott, de mindig hiába. Most azonban a Bunsen-lámpa színtelen lángjában hirtelen felvillant egy gyönyörű, smaragdzöld csík. Erre vártak mindnyájan izgatottan. A zöld csík azt jelentette, hogy a tanár úrnak igaza van. Az az anyag valóban zöldre festi a lángot. Mondom: pontosan háromnegyed egykor, éppen ebben a győzelmes percben, a szomszéd ház udvarán megszólalt egy zongora-verkli. És ezzel egyszerre vége lett minden komolyságnak.
A meleg márciusi napon az ablakok tárva-nyitva voltak. A friss tavaszi szél behozta a zenét a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt. A verkliből azonban indulónak hangzott. Olyan harsányan és olyan bécsiesen szólt, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna. Sőt, voltak, akik valóban mosolyogtak is.
A Bunsen-lámpában vidáman lobogott a zöld csík. Az első padban néhány fiú még mindig ezt bámulta. A többiek azonban kinéztek az ablakon. Onnan látni lehetett a szomszédos kis házak tetejét. A távolban, az aranyos déli napfényben a templomtorony is látszott. Az óráján a nagymutató vigasztalóan haladt a tizenkettes felé. A fiúk kifelé figyeltek, és a zenével együtt más hangok is bejöttek a terembe. Ezek a hangok nem ide tartoztak. A lóvasúti kocsisok tülköltek. Valamelyik udvaron egy cselédlány énekelt, de egészen mást, mint amit a verkli játszott.
Az osztály izegni-mozogni kezdett. Néhányan a padban turkáltak a könyveik között. A rendesebbek megtörölték a tollukat. Boka becsukta kicsi, piros bőrrel bevont zsebtintatartóját. Ennek nagyon ügyes szerkezete volt: sohasem folyt ki belőle a tinta. Csak akkor folyt ki, ha az ember zsebre tette. Csele összeszedte a lapjait. Nála ezek a lapok helyettesítették a könyveket. Csele ugyanis gigerli volt. Nem hordta a hóna alatt az egész könyvtárat, mint a többiek. Csak a szükséges lapokat hozta el. Ezeket is gondosan szétosztotta a zsebeiben, kívül és belül. Csónakos az utolsó padban akkorát ásított, mint egy unatkozó víziló. Weisz kifordította a zsebeit, és kiszórta belőlük a délelőtti morzsákat. Ezek a morzsák abból a kifliből maradtak, amelyet Weisz tíz és egy óra között darabonként evett meg a zsebéből. Geréb csoszogni kezdett a lábával a pad alatt. Úgy tett, mintha fel akarna állni. Barabás pedig minden szégyen nélkül a térdére terítette a viaszosvásznat a pad alatt. Nagyság szerint belerakta a könyveit. Aztán egy szíjjal olyan erősen meghúzta a csomagot, hogy a pad is megreccsent. Ő maga pedig belevörösödött. Egyszóval mindenki készülődött, hogy elmenjen. Csak a tanár úr nem vett tudomást arról, hogy öt perc múlva vége lesz mindennek. Szelíden végignézett a sok kerek gyerekfejen, és így szólt:
Keep reading
– Mi az?
Erre nagy csend lett. Halálos csend. Barabásnak el kellett engednie a szíjat. Geréb visszahúzta a lábát. Weisz visszafordította a zsebét. Csónakos a szája elé tette a kezét, és a tenyere mögött fejezte be az ásítást. Csele békén hagyta a „lapokat”. Boka gyorsan zsebre tette a piros tintatartót. Az pedig rögtön megérezte a zsebet, és szivárogni kezdett belőle a szép kék antracén tinta.
– Mi az? – ismételte a tanár úr. Most már mindenki mozdulatlanul ült a helyén.
Aztán a tanár úr az ablakra nézett. Azon keresztül vidáman szólt be a verkli. Mintha mindenkinek azt akarta volna mondani, hogy őrá nem vonatkozik a tanári fegyelem. A tanár úr azért szigorúan nézett a verkli felé, és így szólt:
– Csengey, csukd be az ablakot.
Csengey, a kis Csengey, aki „első pad első” volt, felállt. Komoly, szigorú kis arcával az ablakhoz ment, hogy becsukja.
Ebben a pillanatban Csónakos kihajolt a padsor szélén, és odasúgott egy kis szőke fiúnak:
– Vigyázz, Nemecsek!
Nemecsek hátrapillantott, aztán a földre nézett. Egy kis papírgombóc gurult mellé. Felvette, és kihajtogatta. Az egyik oldalán ez állt: Add tovább Bokának.
Nemecsek tudta, hogy ez csak a cím. Maga a levél, az igazi üzenet, a papír másik oldalán van. De Nemecsek igazán jellemes férfi volt, és nem akarta elolvasni más levelét. Ezért ő is gombócot gyúrt belőle. Megvárta a megfelelő pillanatot. Aztán ő hajolt ki a két padsor közötti kis utcára, és ő súgta:
– Vigyázz, Boka!
Most Boka nézett le a földre. Az üzenetek ugyanis mindig a földön utaztak. Valóban, ott gurult felé a kis papírgombóc. A másik oldalát a szőke Nemecsek becsületből nem olvasta el. Erre az oldalra ez volt írva:
„Délután háromkor közgyűlés. Elnökválasztás a grundon. Kihirdetni.”
Boka zsebre tette a kis papírt. Még egy utolsót szorított az összecsomagolt könyvein. Egy óra volt. Berregni kezdett a villanycsengő, és most már a tanár úr is tudta, hogy vége az órának. Eloltotta a Bunsen-lámpát, és feladta a leckét. Aztán visszament a természetrajzi szertárba, a gyűjtemények közé. Onnan minden ajtónyitáskor kitömött állatok néztek ki. A polcon kitömött madarak tollászkodtak, és buta üvegszemükkel kukucskáltak kifelé. A sarokban pedig csendesen, de méltóságteljesen állt a titkok titka, a rémek réme: egy megsárgult emberi csontváz.
Az osztály egy perc alatt kint volt a teremből. A nagy, oszlopos lépcsőházban vad rohanás kezdődött. Csak akkor lassult le sietéssé, amikor egy-egy tanár magas alakja megjelent a zajos gyerekek között. Ilyenkor a futók lefékeztek, és egy pillanatra csend lett. De amint a tanár eltűnt a fordulóban, újra kezdődött a lóverseny lefelé.
A kapun csak úgy ömlött kifelé a sok gyerek. A fele jobbra ment, a fele balra. Tanárok is jöttek közöttük, és ilyenkor lerepültek a kis kalapok. Mindnyájan fáradtan, éhesen ballagtak a ragyogó, napos utcán. A fejük még egy kicsit kábult volt. Ez csak lassan múlt el a sok vidám, eleven látványtól, amit az utca mutatott. Olyanok voltak, mint a kiszabadult kis rabok. Úgy botorkáltak a sok levegőben és napfényben. Úgy kóboroltak bele ebbe a lármás, friss, mozgalmas városba. Számukra a város csak kocsik, lóvasutak, utcák és boltok zűrzavaros keveréke volt. Ebben kellett hazatalálniuk.
Csele titokban törökmézre alkudott egy szomszédos kapu alatt. A törökmézes ember ugyanis szemtelenül felemelte az árakat. Mint mindenki tudja, a törökméz ára az egész világon egy krajcár. Ezt így kell érteni: a törökmézes megfogja a kis bárdot. A nagy, fehér, mogyorós masszából egyetlen ütéssel levág egy darabot. Amennyi így leválik, az egy krajcárba kerül. A kapu alatt egyébként minden egy krajcárba kerül, ez az egység. Egy krajcár három szilva egy fapálcikára szúrva. Ugyanannyi három fél füge, három aszalt szilva vagy három fél dió. Mindegyik folyós cukorba van mártva. Egy krajcár a nagy darab medvecukor, és ugyancsak egy krajcár az árpacukor. Sőt, egy krajcár az úgynevezett diák-abrak is. Ezt kis papírzacskókba osztják, és ez az egyik legfinomabb keverék. Van benne mogyoró, mazsola, malagaszőlő, cukordarabka és mandula. Van benne utcai szemét, szentjánoskenyér-morzsa és légy is. Így egy krajcárért a diák-abrak nagyon sok mindent ad: a gyárak, a növények és az állatok világának sok termékét.