# A Pál utcai fiúk (B1 szint)

*Ferenc Molnár*

## I.

Háromnegyed egykor a természetrajzi teremben végre sikerült a kísérlet. A tanár úr már sokáig próbálkozott, de mindig hiába. Most azonban a Bunsen-lámpa színtelen lángjában hirtelen felvillant egy gyönyörű, smaragdzöld csík. Erre vártak mindnyájan izgatottan. A zöld csík azt jelentette, hogy a tanár úrnak igaza van. Az az anyag valóban zöldre festi a lángot. Mondom: pontosan háromnegyed egykor, éppen ebben a győzelmes percben, a szomszéd ház udvarán megszólalt egy zongora-verkli. És ezzel egyszerre vége lett minden komolyságnak.

A meleg márciusi napon az ablakok tárva-nyitva voltak. A friss tavaszi szél behozta a zenét a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt. A verkliből azonban indulónak hangzott. Olyan harsányan és olyan bécsiesen szólt, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna. Sőt, voltak, akik valóban mosolyogtak is.

A Bunsen-lámpában vidáman lobogott a zöld csík. Az első padban néhány fiú még mindig ezt bámulta. A többiek azonban kinéztek az ablakon. Onnan látni lehetett a szomszédos kis házak tetejét. A távolban, az aranyos déli napfényben a templomtorony is látszott. Az óráján a nagymutató vigasztalóan haladt a tizenkettes felé. A fiúk kifelé figyeltek, és a zenével együtt más hangok is bejöttek a terembe. Ezek a hangok nem ide tartoztak. A lóvasúti kocsisok tülköltek. Valamelyik udvaron egy cselédlány énekelt, de egészen mást, mint amit a verkli játszott.

Az osztály izegni-mozogni kezdett. Néhányan a padban turkáltak a könyveik között. A rendesebbek megtörölték a tollukat. Boka becsukta kicsi, piros bőrrel bevont zsebtintatartóját. Ennek nagyon ügyes szerkezete volt: sohasem folyt ki belőle a tinta. Csak akkor folyt ki, ha az ember zsebre tette. Csele összeszedte a lapjait. Nála ezek a lapok helyettesítették a könyveket. Csele ugyanis gigerli volt. Nem hordta a hóna alatt az egész könyvtárat, mint a többiek. Csak a szükséges lapokat hozta el. Ezeket is gondosan szétosztotta a zsebeiben, kívül és belül. Csónakos az utolsó padban akkorát ásított, mint egy unatkozó víziló. Weisz kifordította a zsebeit, és kiszórta belőlük a délelőtti morzsákat. Ezek a morzsák abból a kifliből maradtak, amelyet Weisz tíz és egy óra között darabonként evett meg a zsebéből. Geréb csoszogni kezdett a lábával a pad alatt. Úgy tett, mintha fel akarna állni. Barabás pedig minden szégyen nélkül a térdére terítette a viaszosvásznat a pad alatt. Nagyság szerint belerakta a könyveit. Aztán egy szíjjal olyan erősen meghúzta a csomagot, hogy a pad is megreccsent. Ő maga pedig belevörösödött. Egyszóval mindenki készülődött, hogy elmenjen. Csak a tanár úr nem vett tudomást arról, hogy öt perc múlva vége lesz mindennek. Szelíden végignézett a sok kerek gyerekfejen, és így szólt:

– Mi az?

Erre nagy csend lett. Halálos csend. Barabásnak el kellett engednie a szíjat. Geréb visszahúzta a lábát. Weisz visszafordította a zsebét. Csónakos a szája elé tette a kezét, és a tenyere mögött fejezte be az ásítást. Csele békén hagyta a „lapokat”. Boka gyorsan zsebre tette a piros tintatartót. Az pedig rögtön megérezte a zsebet, és szivárogni kezdett belőle a szép kék antracén tinta.

– Mi az? – ismételte a tanár úr. Most már mindenki mozdulatlanul ült a helyén.

Aztán a tanár úr az ablakra nézett. Azon keresztül vidáman szólt be a verkli. Mintha mindenkinek azt akarta volna mondani, hogy őrá nem vonatkozik a tanári fegyelem. A tanár úr azért szigorúan nézett a verkli felé, és így szólt:

– Csengey, csukd be az ablakot.

Csengey, a kis Csengey, aki „első pad első” volt, felállt. Komoly, szigorú kis arcával az ablakhoz ment, hogy becsukja.

Ebben a pillanatban Csónakos kihajolt a padsor szélén, és odasúgott egy kis szőke fiúnak:

– Vigyázz, Nemecsek!

Nemecsek hátrapillantott, aztán a földre nézett. Egy kis papírgombóc gurult mellé. Felvette, és kihajtogatta. Az egyik oldalán ez állt: *Add tovább Bokának*.

Nemecsek tudta, hogy ez csak a cím. Maga a levél, az igazi üzenet, a papír másik oldalán van. De Nemecsek igazán jellemes férfi volt, és nem akarta elolvasni más levelét. Ezért ő is gombócot gyúrt belőle. Megvárta a megfelelő pillanatot. Aztán ő hajolt ki a két padsor közötti kis utcára, és ő súgta:

– Vigyázz, Boka!

Most Boka nézett le a földre. Az üzenetek ugyanis mindig a földön utaztak. Valóban, ott gurult felé a kis papírgombóc. A másik oldalát a szőke Nemecsek becsületből nem olvasta el. Erre az oldalra ez volt írva:

„*Délután háromkor közgyűlés. Elnökválasztás a grundon. Kihirdetni.*”

Boka zsebre tette a kis papírt. Még egy utolsót szorított az összecsomagolt könyvein. Egy óra volt. Berregni kezdett a villanycsengő, és most már a tanár úr is tudta, hogy vége az órának. Eloltotta a Bunsen-lámpát, és feladta a leckét. Aztán visszament a természetrajzi szertárba, a gyűjtemények közé. Onnan minden ajtónyitáskor kitömött állatok néztek ki. A polcon kitömött madarak tollászkodtak, és buta üvegszemükkel kukucskáltak kifelé. A sarokban pedig csendesen, de méltóságteljesen állt a titkok titka, a rémek réme: egy megsárgult emberi csontváz.

Az osztály egy perc alatt kint volt a teremből. A nagy, oszlopos lépcsőházban vad rohanás kezdődött. Csak akkor lassult le sietéssé, amikor egy-egy tanár magas alakja megjelent a zajos gyerekek között. Ilyenkor a futók lefékeztek, és egy pillanatra csend lett. De amint a tanár eltűnt a fordulóban, újra kezdődött a lóverseny lefelé.

A kapun csak úgy ömlött kifelé a sok gyerek. A fele jobbra ment, a fele balra. Tanárok is jöttek közöttük, és ilyenkor lerepültek a kis kalapok. Mindnyájan fáradtan, éhesen ballagtak a ragyogó, napos utcán. A fejük még egy kicsit kábult volt. Ez csak lassan múlt el a sok vidám, eleven látványtól, amit az utca mutatott. Olyanok voltak, mint a kiszabadult kis rabok. Úgy botorkáltak a sok levegőben és napfényben. Úgy kóboroltak bele ebbe a lármás, friss, mozgalmas városba. Számukra a város csak kocsik, lóvasutak, utcák és boltok zűrzavaros keveréke volt. Ebben kellett hazatalálniuk.

Csele titokban törökmézre alkudott egy szomszédos kapu alatt. A törökmézes ember ugyanis szemtelenül felemelte az árakat. Mint mindenki tudja, a törökméz ára az egész világon egy krajcár. Ezt így kell érteni: a törökmézes megfogja a kis bárdot. A nagy, fehér, mogyorós masszából egyetlen ütéssel levág egy darabot. Amennyi így leválik, az egy krajcárba kerül. A kapu alatt egyébként minden egy krajcárba kerül, ez az egység. Egy krajcár három szilva egy fapálcikára szúrva. Ugyanannyi három fél füge, három aszalt szilva vagy három fél dió. Mindegyik folyós cukorba van mártva. Egy krajcár a nagy darab medvecukor, és ugyancsak egy krajcár az árpacukor. Sőt, egy krajcár az úgynevezett diák-abrak is. Ezt kis papírzacskókba osztják, és ez az egyik legfinomabb keverék. Van benne mogyoró, mazsola, malagaszőlő, cukordarabka és mandula. Van benne utcai szemét, szentjánoskenyér-morzsa és légy is. Így egy krajcárért a diák-abrak nagyon sok mindent ad: a gyárak, a növények és az állatok világának sok termékét.

Csele alkudott. Ez azt jelenti, hogy a törökmézes felemelte az árakat. Aki ismeri a kereskedelem törvényeit, jól tudja: az árak akkor is emelkednek, ha az üzlet veszélyes. Ezért drágák például azok az ázsiai teák, amelyeket karavánok visznek át rablóktól lakott vidékeken. Ezt a veszélyt nekünk, nyugat-európai embereknek kell megfizetnünk. A törökmézesben pedig határozottan volt üzleti szellem. Szegényt ugyanis el akarták tiltani az iskola közeléből. Jól tudta, szegény feje, hogy ha el akarják tiltani, akkor el is tiltják. Hiába volt sok cukra, nem tudott olyan édesen mosolyogni az arra járó tanárokra. Azok mindig az ifjúság ellenségét látták benne.

– A gyerekek minden pénzüket annál az olasznál költik el – mondogatták.

Az olasz érezte, hogy üzlete nem él már sokáig a gimnázium mellett. Ezért felemelte az árakat. Ha már el kell mennie innen, legalább nyerjen rajta valamit. Meg is mondta Cselének:

– Azelőtt volt minden egy krajcár. Ezután most minden két krajcár.

Nagy nehezen nyögte ki ezeket a magyar szavakat. Közben vadul hadonászott a kis bárddal a levegőben. Geréb odasúgta Cselének:

– Vágd a kalapodat a cukor közé.

Csele el volt ragadtatva ettől az ötlettől. Hű, micsoda gyönyörűség lett volna ez! Hogy repültek volna a cukrok jobbra-balra! És hogy nevettek volna a fiúk!

Geréb, mint az ördög, tovább suttogta a fülébe a csábító szavakat:

– Vágd oda a kalapodat. Ez uzsorás.

Csele levette a kalapját.

– Ezt a szép kalapot? – mondta.

Ez nem sikerült. Geréb rossz helyen tette a szép ajánlatot. Hiszen Csele gigerli volt, és csak lapokat hozott a könyvekből.

– Sajnálod? – kérdezte tőle Geréb.

– Sajnálom – mondta Csele. – De azért ne hidd, hogy gyáva vagyok. Én nem vagyok gyáva, csak a kalapot sajnálom. Be is tudom bizonyítani. Ha akarod, a te kalapodat nagyon szívesen odavágom.

Ilyet nem lehetett Gerébnek mondani. Ez majdnem sértés volt. Fel is háborodott, és ezt mondta:

– Ha már az én kalapomról van szó, akkor odavágom én magam. Ez egy uzsorás. Ha félsz, menj el.

És le is vette a kalapját azzal a mozdulattal, amely nála a harciasságot jelentette. Szét akart ütni vele az X lábú asztalon, amely tele volt rakva cukorral.

De valaki hátulról megfogta a kezét. Egy majdnem felnőttesen komoly hang megkérdezte:

– Mit csinálsz?

Geréb hátranézett. Boka állt mögötte.

– Mit csinálsz? – kérdezte tőle újra.

Komolyan és szelíden nézett rá. Geréb morgott egyet, mint az oroszlán, amikor az állatszelídítő a szemébe néz. Aztán meghunyászkodott. A fejére tette a kalapot, és vonogatta a vállát. Boka csendesen mondta:

– Ne bántsd ezt az embert. Én szeretem, ha valaki bátor, de ennek semmi értelme nincs. Gyere.

És felé nyújtotta a kezét. A keze csupa tinta volt. A tintatartó ugyanis kedélyesen csepegtette a sötétkék levet a zsebébe. Boka pedig semmit sem sejtve húzta ki a kezét a zsebéből. De ezzel nem törődtek. Boka a falba törölte a kezét. Ennek az lett a következménye, hogy a fal tintás lett, de Boka keze nem lett tiszta. A tintaügy azonban ezzel be volt fejezve. Boka belekarolt Gerébbe, és elindultak a hosszú utcán. Mögöttük maradt a csinos kis Csele. Még hallották, ahogy halkan szól az olaszhoz. Olyan szomorúan és beletörődve beszélt, mint egy legyőzött forradalmár:

– Hát ha már ezentúl minden két krajcár, hát adjon két krajcárért törökmézet.

És belenyúlt finom kis zöld pénztárcájába. Az olasz mosolygott. Talán azon gondolkodott, mi lenne, ha holnaptól minden… három krajcár volna? De ez csak álom volt. Olyan álom, mint amikor valaki azt álmodja, hogy minden forint száz forintot ér. Nagyot ütött a késsel a törökmézre, és a lepattant kis darabot egy papírba tette.

Csele keserűen nézett rá.

– Hiszen ez kevesebb, mint azelőtt!

Az olaszt most már szemtelenné tette az üzleti siker. Vigyorogva mondta:

– Hát most drágább, hát most kevesebb.

És már egy új vevő felé fordult. Az új vevő tanult az esetből, és már a kezében tartotta a két krajcárt. Az olasz pedig vagdosta a fehér cukormasszát a kis bárddal. Furcsa mozdulatokkal csinálta, mintha egy óriási hóhér lett volna egy középkori meséből. Mintha apró, mogyorófejű emberkéknek vágta volna le a fejét egy arasznyi kis bárddal. Szinte vérengzett a törökmézben.

– Pfuj – mondta Csele az új vevőnek –, ne vegyen ennél. Ez egy uzsorás.

Aztán egyszerre bekapta az egész törökmézet. A papír fele is ráragadt. Letépni nem lehetett róla, de lenyalni igen.

– Várjatok! – kiáltott Bokáék után, és utánuk szaladt.

A sarkon érte utol őket. Itt befordultak a Pipa utcába, a Soroksári utca felé. Hárman összekapaszkodtak. Középen Boka ment, és csendesen, komolyan magyarázott valamit, ahogy szokta. Tizennégy éves volt, és az arcán még alig látszott valami a férfiból. De ha kinyitotta a száját, néhány évvel idősebbnek tűnt. A hangja mély, szelíd és komoly volt. És amit mondott, az is olyan volt, mint a hangja. Ritkán mondott butaságot, és semmi kedve nem volt az úgynevezett csirkefogó-tempókhoz. A kisebb veszekedésekbe bele sem szólt. Ha bírónak hívták, akkor is kitért. Már megtanulta, hogy az ítélet után az egyik fél mindig keserűen megy el. És ezt a keserűséget a bíró iránt érzi. De néha nagyon elmérgesedett a dolog. A veszekedés akkora lett, hogy már majdnem tanárnak kellett közbelépnie. Ilyenkor Boka lépett közbe, hogy kibékítse a feleket. Arra pedig, aki békít, legalább egyik fél sem haragszik. Szóval Boka okos fiúnak látszott. Úgy indult az életben, mint aki talán nem viszi sokra, de becsületes férfi lesz belőle.

Hazafelé a Soroksári utcából a Köztelek utcába kellett befordulniuk. A csendes kis utcán édesen sütött a tavaszi nap. Halkan dohogott a dohánygyár, amely az utca egyik oldalán végig húzódik. A Köztelek utcában csak két alakot lehetett látni. Az utca közepén álltak és vártak. Az egyik Csónakos volt, az erős Csónakos. A másik a kis szőke Nemecsek.

Amikor Csónakos meglátta a három összekapaszkodott kis legényt, örömében a szájába vette két ujját. Akkorát fütyült, mint egy gőzmozdony. Ez a fütty egyébként az ő különlegessége volt. Senki sem tudta utána csinálni a negyedikben. Sőt, az egész gimnáziumban alig volt néhány fiú, aki értett ehhez a kocsisfüttyhöz. Talán csak Cinderről, az önképzőkör elnökéről tudták, hogy így tud fütyülni. De Cinder csak addig fütyült, amíg az önképzőkör elnöke nem lett. Azóta többé nem vette az ujját a szájába. Az önképzőkör elnöke minden szerdán délután a magyartanár mellett ült a tanári asztalnál. Ehhez nem illett volna a fütyülés.

Csónakos tehát nagyot fütyült. A fiúk odaértek hozzá, és csoportban megálltak az utca közepén.

Csónakos a kis Nemecsekhez fordult:

– Nekik még nem mondtad el?

– Nem – mondta Nemecsek.

A többiek egyszerre kérdezték:

– Mit?

Csónakos felelt a kis szőke helyett:

– A múziumban tegnap megint *einstandot* csináltak!

– Kik?

– Hát a Pásztorok. A két Pásztor.

Erre nagy csend lett.

Ehhez tudni kell, mi az az *einstand*. Ez különleges pesti gyerekszó. Néha egy erősebb fiú lát néhány gyengébb gyereket. Azok golyóznak, tollakkal játszanak, vagy szentjánoskenyér-maggal játszanak. Ezt a játékot pesti nyelven *boxenliebe*-nek hívják. Ha az erős fiú el akarja venni tőlük a játékot, akkor azt mondja: *einstand*. Ez a csúnya német szó azt jelenti, hogy a golyó mostantól hadizsákmány. Aki pedig ellenállni mer, az ellen erőszakot fog használni. Az „einstand” tehát hadüzenet is. Egyben rövid, de világos kijelentés: most az erőszak, az ököljog és a kalózok uralma következik, mint háborúban.

Csele szólalt meg először. A finom Csele borzadva mondta:

– Einstandot csináltak?

– Azt – felelte a kis Nemecsek. Felbátorodott, amikor látta, milyen hatást tett a dolog.

Most Geréb tört ki:

– Ezt nem lehet tovább tűrni! Én már régóta mondom, hogy valamit csinálni kell. De Boka mindig savanyú pofákat vág. Ha nem csinálunk semmit, még meg is vernek minket.

Csónakos a szájába vette a két ujját. Ez azt jelentette, hogy most örömében fütyülni fog. Ő minden forradalomhoz örömmel csatlakozott. De Boka lefogta a kezét:

– Ne süketíts meg – szólt rá. Aztán komolyan megkérdezte a kis szőkét:

– Hát hogy történt?

– Az einstand?

– Az. Mikor volt?

– Tegnap délután.

– Hol?

– A múziumban.

Így hívják a Múzeumkertet.

– Hát mondd el, úgy, ahogy volt, de pontosan úgy, ahogy volt. Mert nekünk az igazat kell tudnunk, ha valamit csinálni akarunk ellenük…

A kis Nemecsek izgatott lett, amikor érezte, hogy egy fontos ügy középpontjába került. Ez ritkán történt meg vele. Nemecsek mindenkinek levegő volt. Olyan volt, mint az *egy* a számtanban: ha szoroznak vagy osztanak vele, nem változik semmi. Senki sem törődött vele. Jelentéktelen, kis sovány fiú volt, gyenge gyerek. És talán éppen ezért volt jó áldozatnak. Elkezdett beszélni, és a fiúk összedugták a fejüket.

– Úgy volt – mondta –, hogy ebéd után kimentünk a múziumba: Weisz meg én, meg Richter, meg Kolnay, meg Barabás. Előbb métát akartunk játszani az Eszterházy utcában. De a labda a reálistáké volt, és ők nem engedték. Akkor azt mondja Barabás: „Menjünk be a múziumba, és golyózzunk a falnál.” Akkor mind bementünk a múziumba, és golyózni kezdtünk a falnál. Azt játszottuk, hogy mindenki gurít egy golyót. Akinek a golyója eltalál egy olyan golyót, amit már odagurítottak, azé az összes golyó. Sorban gurítottuk a golyókat. Már vagy tizenöt golyó volt a falnál, és kettő üvegből volt. És akkor egyszer csak azt kiáltja Richter: „Vége van, jönnek a Pásztorok!” És a sarkon tényleg jöttek a Pásztorok. Zsebre dugták a kezüket, lehajtották a fejüket. Olyan lassan jöttek, hogy mi mind nagyon megijedtünk. Hiába voltunk öten, ők ketten olyan erősek, hogy tízet is megvernek. És minket nem is szabad öt embernek számolni. Mert ha baj van, Kolnay is elszalad, és Barabás is elszalad, tehát csak hármat szabad számolni. Lehet, hogy én is elszaladok, akkor csak kettőt szabad számolni. És ha mind az öten elszaladunk, akkor sem ér semmit az egész. Mert a Pásztorok a legjobb futók az egész múziumban, és hiába szaladunk, utolérnek. Hát csak jöttek a Pásztorok, egyre közelebb jöttek, és nagyon nézték a golyókat. Mondom Kolnaynak: „Te, ezeknek tetszik a mi golyónk!” Weisz volt a legokosabb, mert ő rögtön mondta: „Gyönnek, gyönnek, ebből a gyövésből nagy einstand lesz!” De én azt gondoltam, hogy nem fognak bántani minket. Hiszen mi soha nem csináltunk nekik semmit. És eleinte nem is bántottak, csak odaálltak, és nézték a játékot. Kolnay azt súgta a fülembe: „Te, Nemecsek, hagyjuk abba.” Mondom neki: „Hogyne, éppen most, amikor te gurítottál, és nem találtál! Most rajtam a sor. Ha megnyerem, abbahagyjuk.” Közben Richter gurított, de már remegett a keze a félelemtől. Fél szemmel a Pásztorokat nézte, hát persze, hogy nem talált. De a Pásztorok meg sem mozdultak, csak álltak ott zsebre dugott kézzel. Akkor aztán én gurítottam, és találtam. Megnyertem az összes golyót. Oda akartam menni, hogy összeszedjem őket. Már vagy harminc golyó volt. De elém ugrott az egyik Pásztor, a kisebbik, és rám kiáltott: *Einstand!* Hátranéztem. Kolnay meg Barabás már szaladtak. Weisz a falnál állt, és sápadt volt. Richter még gondolkodott, hogy elszaladjon-e vagy ne. Én előbb becsületesen próbáltam. Azt mondtam: „Kérem, ehhez maguknak nincs joguk.” De akkor már az öregebbik Pásztor szedte fel a golyókat, és rakta a zsebébe. A fiatalabbik meg megfogta a kabátomat a mellemen, és rám kiáltott: „Nem hallottad, hogy einstand?” Hát persze, aztán én sem szóltam semmit. Weisz pityeregni kezdett a falnál. Kolnay meg Kende a múzium sarkáról kukucskáltak vissza, hogy mi történik. A Pásztorok pedig mind felszedték a golyókat. Egy szót sem szóltak, csak továbbmentek. Ez volt az egész.

– Hallatlan! – mondta felháborodva Geréb.

– Valóságos rablás!

Ezt Csele mondta. Csónakos nagyot fütyült. Ez azt jelentette, hogy puskaporos a levegő. Boka csendesen állt és gondolkodott. Mindenki őt figyelte. Mindenki kíváncsi volt, mit szól majd Boka ezekhez a dolgokhoz. Mindenki ezekről panaszkodott már hónapok óta, de Boka eddig nem vette őket komolyan. Ennek az esetnek a kiáltó igazságtalansága azonban még Bokát is megindította. Halkan megszólalt:

– Hát most csak menjünk ebédelni. Délután találkozunk a grundon. Ott mindent megbeszélünk. Most már én is azt mondom, hogy ez hallatlan dolog!

Mindenkinek tetszett ez a kijelentés. Boka ebben a pillanatban nagyon rokonszenves volt. A fiúk szeretettel néztek rá. Mosolyogva nézték okos kis fejét és ragyogó fekete szemét. A szemében most valami harcias tűz lobogott. Legszívesebben megcsókolták volna Bokát, amiért végre ő is felháborodott.

Elindultak hazafelé. Valahol a Józsefvárosban vidáman szólt egy harang. Sütött a nap, minden szép volt, és minden tele volt örömmel. A fiúk nagy dolgok előtt álltak. Mindegyikben fellobbant a vágy, hogy tegyen valamit. Mindegyik izgatottan gondolta: most mi lesz? Mert ha Boka mondta, hogy valami lesz, akkor lesz valami!

Mentek, mendegéltek az Üllői út felé. Csónakos lemaradt Nemecsekkel. Amikor Boka hátrafordult feléjük, mindketten a dohánygyár egyik pinceablakánál álltak. Az ablakon vastag, sárga rétegben ült a finom dohánypor.

– Tubák! – kiáltotta vidáman Csónakos. Újra fütyült egyet, és teletömte az orrát a sárga porral.

Nemecsek szívből nevetett, a kis majom. Ő is odanyúlt, és vékony kis ujja hegyéről felszippantott egy kicsit a dohányporból. Aztán ketten tüsszögve vonultak végig a Köztelek utcán. Boldogok voltak, hogy ezt felfedezték. Csónakos nagyokat, hangosakat tüsszentett, mint egy ágyú. A kis szőke csak prüszkölt, mint a tengerimalac, ha bosszantják. Prüszköltek, nevettek, szaladtak. Ebben a percben ez olyan nagy boldogság volt, hogy még a nagy igazságtalanságot is elfelejtették. Pedig arra még Boka is azt mondta, hogy hallatlan. Maga Boka, a csendes és komoly Boka.

### Szójegyzék

- **verkli**: utcai zenegép, amelyet tekerni kell.
- **gigerli**: fiú vagy férfi, aki nagyon ad a szép ruhára.
- **törökméz**: fehér, ragadós édesség mogyoróval.
- **krajcár**: régi, kis értékű pénz.
- **uzsorás**: aki túl magas árat kér.
- **csirkefogó**: rossz, csínytevő fiú.
- **einstand**: amikor egy erősebb fiú elveszi a gyengébbek játékát, és azt mondja, hogy most már az övé.
- **golyózik**: kis üveg- vagy agyaggolyókat gurít; ez egy gyerekjáték.
- **grund**: üres telek a városban, ahol a gyerekek játszanak.
- **tubák**: finomra őrölt dohány, amelyet az orrba szívnak.
- **lóvasút**: ló húzta kocsi a síneken, a villamos elődje.
- **önképzőkör**: iskolai diákkör, ahol a diákok irodalommal foglalkoznak, és felolvassák a műveiket.
- **reálista**: a reáliskola diákja; a reáliskola régi középiskola, ahol főleg természettudományokat és modern tárgyakat tanítottak.

## II.

A grund… Ti szép, egészséges alföldi diákok! Nektek csak egyet kell lépnetek, és máris kint vagytok a végtelen síkságon. Fölöttetek ott van a csodálatos, nagy kék kupola, amelynek égbolt a neve. A szemetek hozzászokott a nagy távolságokhoz, a messzi nézéshez. Ti nem éltek magas házak közé szorítva. Ti nem is tudjátok, mit jelent egy pesti gyereknek egy üres telek. A pesti gyereknek ez az Alföld, ez a síkság, ez a róna. Ez jelenti neki a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, amelyet az egyik oldalán düledező palánk zár le. A többi oldalán nagy házfalak merednek az ég felé. Ma már a Pál utcai *grundon* is egy nagy, négyemeletes ház áll szomorúan, tele lakókkal. Közülük talán egy sem tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kisdiák fiatalságát jelentette.

A grund maga üres volt, ahogy ez egy üres telekhez illik. A palánkja a Pál utca felől húzódott végig. Jobbról és balról két nagy ház zárta le. Hátul pedig… igen, hátul volt az, ami a grundot nagyszerűvé és érdekessé tette. Ott ugyanis egy másik nagy telek következett. Ezt a telket egy gőzfűrész cég bérelte, és tele volt farakásokkal. Az ölfa szabályos kockákba rakva állt itt, és a hatalmas kockák között kis utcák voltak. Igazi labirintus volt. Ötven-hatvan kis, szűk utca keresztezte egymást a néma, sötét farakások között. Nem volt könnyű eligazodni ebben a labirintusban. Aki mégis nagy nehezen átjutott rajta, egy kis térre ért, ahol egy kis házikó állt. Ez a házikó volt a gőzfűrész. Furcsa, titokzatos, félelmetes kis ház volt. Nyáron a vadszőlő egészen befutotta. A zöld levelek közül pöfögött ki a karcsú kis fekete kémény. Olyan pontosan, mint egy óra, szabályos időnként kiköpte a tiszta fehér gőzt. Aki messziről hallotta, azt hihette, hogy valahol a farakások között egy gőzmozdony kínlódik, és nem tud elindulni.

A házikó körül nagy, ormótlan fáskocsik álltak. Időnként az egyik kocsi beállt a ház eresze alá, és ilyenkor recsegés-ropogás hallatszott. Az eresz alatt volt egy kis ablak, és az ablakból egy deszkavályú nyúlt ki. Amikor a kocsi a kis ablak alá állt, a vályúból egyszer csak potyogni kezdett az aprófa. Olyan gyorsan jött, hogy szinte folyt a nagy kocsiba. Amikor a kocsi megtelt aprófával, a kocsis kiáltott egyet. Erre abbamaradt a kis kémény pöfögése, és egyszerre nagy csend lett a házikóban. A kocsis rászólt a lovakra, és a lovak elindultak a tele kocsival. Aztán egy másik kocsi állt az eresz alá, éhesen, üresen. Akkor megint puffogni kezdett a gőz a fekete vaskéményben, és megint potyogott az aprófa. Ez így ment évek óta. Amennyi fát a kis házban felaprított a gép, annyi helyett nagy szekerek újat hoztak a telekre. Így aztán sohasem fogyott el a farakás a nagy udvarról. És sohasem szűnt meg a gőzfűrész sivítása. A kis ház előtt néhány satnya eperfa állt. Az egyik eperfa tövében egy kunyhót tákoltak össze deszkákból. Ebben lakott a tót, aki éjszaka a fát őrizte, hogy el ne lopják, vagy fel ne gyújtsák.

Kellett ennél gyönyörűbb hely a játékra? Nekünk, városi fiúknak bizony nem kellett. Ennél szebbet, ennél indiánosabbat el sem tudunk képzelni. A Pál utcai telek gyönyörű síkság volt, ez helyettesítette az amerikai prérit. A hátsó rész, a fatelep pedig minden más volt. Ez volt a város, az erdő, a sziklás hegyvidék. Szóval minden nap az volt, aminek éppen aznap kinevezték. És ne higgyétek, hogy a fatelep védtelen hely volt! Néhány nagyobb farakás tetején várak, erődök álltak. Hogy melyik pontot kell megerősíteni, azt Boka döntötte el. Az erődöt azonban Csónakos és Nemecsek építette. Négy-öt helyen volt erőd, és minden erődnek megvolt a maga kapitánya. Kapitány, főhadnagy, hadnagy: ez volt a hadsereg. Közlegény sajnos csak egy volt. Az egész grundon a kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok egyetlen közlegénynek parancsoltak. Egyetlen közlegényt gyakorlatoztattak. Egyetlen közlegényt ítéltek várfogságra apró szabálysértésekért.

Talán nem is kell mondani, hogy ez az egyetlen közlegény Nemecsek volt, a kis szőke Nemecsek. A kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok csak úgy barátságosan szalutáltak egymásnak a grundon. Még akkor is, ha százszor találkoztak egy délután. Futtában a sapkájukhoz emelték a kezüket, és azt mondták egymásnak:

– Szervusz!

Csak szegény Nemecseknek kellett mindig haptákba vágnia magát, és némán, mereven szalutálnia. És aki csak elsétált előtte, mind rákiáltott:

– Hogy állasz?!

– Össze a sarkot!

– Ki a mellet, be a hasat!

– Hapták!

Nemecsek pedig boldogan engedelmeskedett mindenkinek. Vannak olyan fiúk is, akiknek öröm, ha szépen engedelmeskedhetnek. De a legtöbb fiú mégis parancsolni szeret. Ilyenek az emberek. Ezért volt természetes, hogy a grundon mindenki tiszt volt, csak éppen Nemecsek volt a közlegény.

Délután fél háromkor még senki sem volt a grundon. A kunyhó előtt egy lópokróc feküdt a földön, és ezen aludt édesen a tót. A tót mindig nappal aludt. Éjszaka ugyanis a farakások között kóborolt, vagy fent ült az egyik erődben, és a holdat bámulta. A gőzfűrész zúgott, a kis fekete kémény hófehér gőzfelhőcskéket köpött, és az aprófa potyogott a nagy kocsiba.

Fél három után néhány perccel megcsikordult a Pál utcai kis ajtó, és bejött rajta Nemecsek. Kihúzott a zsebéből egy nagy darab kenyeret, és körülnézett. Látta, hogy még senki sincs itt, ezért csendesen majszolni kezdte a kenyérhéjat. De előbb gondosan bereteszelte az ajtót. A grund egyik legfontosabb törvénye ugyanis ez volt: aki bejön, köteles bereteszelni maga után az ajtót. Aki ezt elfelejtette, annak várfogság járt. Általában nagyon szigorú volt a katonai fegyelem.

Nemecsek leült egy kőre, ette a kenyérhéjat, és várta a többieket. Ma nagyon érdekesnek ígérkezett a grund. A levegőben volt, hogy ma nagy dolgok fognak történni. És mi tagadás, Nemecsek ebben a pillanatban nagyon büszke volt arra, hogy ő is a grundhoz tartozik, a Pál utcai fiúk híres társaságához. Egy ideig majszolta a kenyeret. Aztán unalmában elindult sétálni a farakások felé. A kis utcákban mászkált, és egyszer csak találkozott a tót nagy fekete kutyájával.

– Hektor! – kiáltott rá barátságosan.

De Hektornak egy csöpp kedve sem volt viszonozni a köszönést. Csak röviden megcsóválta a farkát. A kutyáknál ez körülbelül annyit jelent, mint amikor mi sietve megbillentjük a kalapunkat. Aztán tovább rohant, és dühösen ugatott. A szőke Nemecsek utána szaladt. Hektor egy farakás alatt állt meg, és nagy hévvel azt ugatta. Ez a farakás is azok közé tartozott, amelyekre a fiúk erődöt építettek. Fent, a rakás tetején, hasábfákból volt egy védőfal. Egy vékony pálcikán kicsi piros-zöld zászló lengett. A kutya körbeugrálta az erődöt, és szünet nélkül ugatott.

– Mi lehet ez? – kérdezte a kis szőke a kutyától.

A kis szőke ugyanis nagy barátságban volt a fekete kutyával. Talán azért, mert rajta kívül Hektor volt az egyetlen közlegény a hadseregben.

Felnézett az erődre. Nem látott fent senkit, de érezte, hogy valaki mozog az ölfák között. Hát nekiindult, és felkapaszkodott a kiálló fadarabokon. Félúton volt, amikor tisztán hallotta, hogy fent valaki rakosgatja a fadarabokat. Dobogni kezdett a szíve, és szívesen visszafordult volna. De amikor lenézett, és lent meglátta Hektort, megint felbátorodott.

– Ne félj, Nemecsek – mondta magának, és óvatosan kapaszkodott tovább.

Minden lépcsőfoknál újra bátorította magát. Folyton ezt ismételgette:

– Ne félj, Nemecsek. Ne félj, Nemecsek.

Így felért a farakás tetejére. Ott még egy utolsó „ne félj, Nemecsek”-et mondott. Át akart lépni az erőd alacsony falán. De ijedtében a levegőben maradt az a lába, amellyel lépni akart.

– Jesszus! – kiáltotta.

És fejvesztve kapaszkodott vissza lefelé. Amikor a földre ért, hangosan dobogott a szíve. Felnézett az erődre. Fent a zászló mellett állt Áts Feri, a jobb lábát az erőd falára tette. A rettenetes Áts Feri volt, mindnyájuk ellensége, a füvészkertiek vezére. A szél lobogtatta bő vörös ingét, ő pedig gúnyosan mosolygott. Csendesen leszólt a kisfiúnak:

– Ne félj, Nemecsek.

De Nemecsek akkor már félt, sőt szaladt. A fekete kutya utána rohant, és együtt kanyarogtak vissza a farakások között a grund felé. A szél utánuk vitte Áts Feri gúnyos kiáltását:

– Ne félj, Nemecsek!

De amikor a telekről visszanézett, Áts Feri vörös inge már nem volt fent a tetőn. A zászló is hiányzott az erődről. A kis piros-zöld zászlót, amelyet Csele nővére varrt, Áts Feri magával vitte. Eltűnt a farakások között. Talán kiment a Mária utcán, a gőzfűrész felől. De az is lehet, hogy elbújt valahol a barátaival, a Pásztor fiúkkal.

Arra a gondolatra, hogy a Pásztorok is itt vannak, végigfutott a hideg Nemecsek hátán. Ő már tudta, mit jelent találkozni a Pásztorokkal. Áts Ferit azonban most látta először közelről. Nagyon megijedt tőle, de őszintén szólva tetszett neki ez a fiú. Szép, széles vállú, barna fiú volt, és nagyszerűen illett rá a bő vörös ing. Ettől valahogy harciasnak látszott. Valami „garibaldis” volt abban a vörös ingben. A füvészkertiek egyébként mind vörös inget hordtak, mert mind Áts Ferit utánozták.

A grund palánkjának ajtaján szabályos sorrendben négyet koppantottak. Nemecsek fellélegzett. A négy koppantás a Pál utcai fiúk jele volt. Odarohant a bereteszelt ajtóhoz, és kinyitotta. Boka jött Cselével és Gerébbel. Nemecsek alig várta, hogy elmondhassa nekik a félelmetes újságot. De azért nem felejtette el, hogy ő közlegény, és hogy mivel tartozik a főhadnagyoknak és a kapitányoknak. Ezért haptákba állt, és feszesen szalutált.

– Szervusz! – mondták az újonnan érkezők. – Mi újság?

Nemecsek levegő után kapkodott. Szerette volna mindent egyszerre, egy szuszra elmondani.

– Borzasztó! – kiáltotta.

– Micsoda?

– Rettenetes!

– Nem fogjátok elhinni!

– De micsoda?

– Áts Feri itt volt!

Most a másik három fiún volt a sor. Hirtelen elkomolyodtak.

– Nem igaz! – mondta Geréb.

Nemecsek a mellére tette a kezét:

– Isten bizony!

– Ne esküdözzél – szólt rá Boka. Hogy nagyobb súlyt adjon a szavának, rá is kiáltott:

– Hapták!

Nemecsek összecsapta a sarkát. Boka odalépett hozzá:

– Részletesen mondd el, mit láttál.

– Amikor odamentem az utcák közé – mondta –, a kutya ugatott. Utánamentem, és valami recsegést hallottam a középső citadellában. Felmásztam rá, és fent állt Áts Feri vörös ingben.

– Fent állt? A citadellán?

– Fent! – mondta a kis szőke, és majdnem megint megesküdött. A keze már a mellén volt, de Boka szigorú pillantására visszahúzta. És hozzátette:

– A zászlót is elvitte.

Csele felszisszent:

– A zászlót?

– Azt.

Mind a négyen odaszaladtak. Nemecsek szerényen leghátul szaladt. Részben azért, mert ő közlegény volt. Részben pedig azért, mert nem lehetett tudni, nem bujkál-e még Áts Feri az utcákban. Az erőd előtt megálltak. Valóban, a zászló hiányzott. Még a nyele sem volt ott. Mindnyájan nagyon izgatottak voltak, csak Boka maradt hidegvérű.

– Mondd meg a nővérednek – fordult Cseléhez –, hogy holnapra csináljon új zászlót.

– Igen ám – mondta Csele –, de már nincs több zöld anyaga. Piros még van, de zöld már nincs.

Boka nyugodtan intézkedett:

– Fehér van?

– Van.

– Hát akkor csináljon egy piros-fehér zászlót. Ezentúl piros-fehér lesz a színünk.

Ebben megnyugodtak. Geréb rákiáltott Nemecsekre:

– Közlegény!

– Jelen!

– Holnapra javítsa ki a törvényekben, hogy ezentúl nem piros-zöld a színünk, hanem piros-fehér.

– Igenis, főhadnagy úr.

Geréb pedig kegyesen odavetette a feszesen álló kis szőkének:

– Pihenj!

A kis szőke pedig „pihent”. A fiúk felmásztak a várba, és megállapították, hogy Áts Feri letörte a zászló nyelét. A nyél oda volt szögezve. Az a kis darabja, amely a szög alatt volt, még most is ott szomorkodott.

A grundról kiáltások hallatszottak:

– Hahó, hó! Hahó, hó!

Ez volt a jelszavuk. Úgy látszik, megérkeztek a többiek is, és őket keresték. Élesen szólt a sok gyerektorokból:

– Hahó, hó! Hahó, hó!

Csele odaintette magához Nemecseket:

– Közlegény!

– Jelen!

– Feleljen a többieknek!

– Igenis, hadnagy úr.

A tenyeréből tölcsért csinált a szája előtt, és kiengedte vékony kis gyerekhangját:

– Hahó, hó!

Aztán lemásztak, és elindultak a síkság felé. A síkság közepén csoportban álltak a többiek: Csónakos, Weisz, Kende, Kolnay és még néhányan. Amikor meglátták Bokát, mind haptákba álltak, mert ő volt a kapitány.

– Szervusztok! – mondta Boka.

Kolnay kilépett a csoportból.

– Alássan jelentem – mondta –, amikor bejöttünk, a kis kapu nem volt bezárva. A törvény szerint pedig a kapunak belülről be kell lennie reteszelve.

Boka szigorúan nézett hátra a kísérőire. És a többiek is mind Nemecsekre néztek. Nemecsek keze már megint a mellén volt. Éppen meg akart esküdni, hogy nem ő hagyta nyitva az ajtót. Ekkor azonban megszólalt a kapitány:

– Ki jött be utoljára?

Nagy csend lett. Senki sem jött be utoljára. Egy pillanatig mindenki hallgatott. És ekkor Nemecsek arca felderült. Megszólalt:

– A kapitány úr jött be utoljára.

– Én? – mondta Boka.

– Igen.

Boka egy kicsit gondolkodott.

– Igazad van – mondta aztán komolyan. – Elfelejtettem bereteszelni az ajtót. Ezért írja fel a nevemet a fekete könyvbe, főhadnagy úr.

Gerébhez fordult. Geréb kivett a zsebéből egy kis fekete noteszt, és nagy betűkkel beleírta: „Boka János”. Hogy tudja is, miről van szó, mellé jegyezte: „ajtó”. Ez tetszett a fiúknak. Boka igazságos fiú volt. Ez az önbüntetés a férfiasság gyönyörű példája volt. Ilyet még a latinórán sem lehetett hallani, pedig a latinóra tele van római jellemekkel. De Boka is ember volt, neki is voltak gyengeségei. Felíratta ugyan magát, de odafordult Kolnayhoz, aki a nyitott ajtót jelentette:

– Neked pedig ne járjon mindig a szád. Főhadnagy úr, írja fel Kolnayt árulkodásért.

A főhadnagy úr megint előkotorta a rettenetes noteszt, és beleírta Kolnayt. Nemecsek pedig, aki leghátul állt, örömében egy csendes kis csárdást táncolt. Ez egyszer nem őt írták be a könyvbe! Tudni kell ugyanis, hogy a könyvben csak Nemecsek nevét lehetett olvasni. Mindig, mindenért, mindenki csak őt íratta fel. És a törvényszék, amely minden szombaton összeült, mindig őt ítélte el. Hiába, ez így volt. Ő volt az egyetlen közlegény.

Most nagy megbeszélés következett. Néhány perc múlva mindenki tudta a nagy újságot. Áts Feri, a vörösingesek kapitánya ide merészkedett, a grund szívébe. Felmászott a középső citadellába, és elvitte a zászlót. Mindenki el volt szörnyedve. Az egész társaság Nemecseket vette körül. Ő pedig egyre újabb és újabb részletekkel egészítette ki a nagy hírt:

– És mondott neked valamit?

– Hogyne! – dicsekedett Nemecsek.

– Mit?

– Rám kiáltott.

– Mit kiáltott?

– Azt kiáltotta: „Nem félsz, Nemecsek?”

Itt a kis szőke nyelt egyet, mert érezte, hogy ez nem egészen igaz. Sőt, éppen az igazság ellenkezője volt. Mert így úgy hangzott, mintha ő nagyon bátor lett volna. Olyan bátor, hogy még Áts Feri is csodálkozott rajta, és rászólt: „Nem félsz, Nemecsek?”

– És te nem féltél?

– Nem én. Megálltam az erőd alatt. Aztán ő oldalt lemászott, és eltűnt. Elszaladt.

Geréb közbekiáltott:

– Az nem igaz! Áts Feri még soha senki elől nem szaladt el!

Boka Gerébre nézett.

– Ejnye, de véded! – mondta.

– Csak azért mondom – szólt Geréb egy kicsit halkabban –, mert nem valószínű, hogy Áts Feri megijedt Nemecsektől.

Erre mindnyájan nevettek. Ez tényleg nem volt valószínű. Nemecsek zavartan állt a csoport közepén, és a vállát vonogatta. Aztán Boka lépett középre:

– Hát itt tenni kell valamit, fiúk. Mára úgyis elnökválasztást hirdettünk. Elnököt fogunk választani, mégpedig teljhatalmú elnököt. Minden parancsát vakon kell teljesíteni. Lehet, hogy háború lesz ebből a dologból. Akkor szükség van valakire, aki előre elintézi a dolgokat, mint egy igazi csatában. Közlegény, álljon elő. Hapták. Vágjon annyi darab papírt, ahányan vagyunk. Mindenki ráírja majd a papírra, hogy kit akar elnöknek. A papírokat egy kalapba dobjuk. Aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz az elnök.

– Éljen! – kiáltották mind egyszerre.

Csónakos a szájába vette két ujját, és olyat fütyült, mint egy cséplőgép. Noteszekből papírlapok kerültek elő, és Weisz elővette a ceruzáját. Hátul ketten azon veszekedtek, kinek a kalapját érje a megtiszteltetés. Kolnay és Barabás, akiknek mindig volt bajuk egymással, majdnem összeverekedtek. Kolnay azt mondta, hogy Barabás kalapja nem jó, mert zsíros. Kende viszont azt állította, hogy Kolnay kalapja még zsírosabb. Erre rögtön zsírpróbát is tartottak. Kis késsel kaparták egymás kalapjában a belső bőrszalagot. De akkor már késő volt. Csele odaadta a közös célra csinos kis fekete kalapját. Hiába, kalap dolgában senki sem múlta felül Cselét.

Nemecsek azonban nagy meglepetésre nem osztotta szét a cédulákat. Kihasználta, hogy egy pillanatra mindenki rá figyelt. Piszkos kis kezébe szorította a cédulákat, és előlépett. Haptákba vágta magát, és remegő hangon így szólt:

– Kérem, kapitány úr, az mégsem járja, hogy én itt egyedül legyek közlegény… Amióta a társaságot megalapítottuk, mindenki tiszt lett, csak én vagyok még mindig közlegény. És nekem mindenki parancsol… és mindent nekem kell csinálnom… és… és…

Itt a szőke nagyon elérzékenyült, és finom kis arcán kövér könnycseppek kezdtek legördülni.

Csele előkelően mondta:

– Ki kell zárni. Sír.

Hátul megszólalt egy hang:

– Bőg.

Mindenki nevetett. És ez végképp elkeserítette Nemecseket. Szegénykének nagyon fájt a szíve, és most aztán szabadjára engedte a könnyeit. Zokogott, és sírás közben ezt mondta:

– Nézzétek meg… a… a… fekete könyvben is… is… mindig én vagyok beírva… én… én… én vagyok a kutya…

Boka nyugodtan szólt:

– Ha azonnal nem hagyod abba a bőgést, többé nem jöhetsz velünk. Pockokkal nem játszunk.

A „pocok” szó aztán hatott. Nemecsek, szegény kis Nemecsek, nagyon megijedt, és lassanként abbahagyta a sírást. A kapitány pedig a vállára tette a kezét:

– Ha jól viseled magad, és kitünteted magad, májusban még tiszt lehet belőled. Most egyelőre közlegény maradsz.

A többiek ezt helyeselték. Ha ugyanis Nemecsek is tiszt lett volna ezen a napon, igazán semmit sem ért volna az egész. Nem lett volna kinek parancsolni. Felhangzott Geréb éles hangja:

– Közlegény, hegyezze meg ezt a ceruzát.

A markába nyomták Weisz ceruzáját, amelynek a hegye a zsebben, a golyók között letört. A közlegény engedelmesen átvette a ceruzát. Könnyes szemmel, könnyes arccal haptákba állt, és elkezdte hegyezni. Hegyezte, hegyezte, közben egy kicsit szipogott, ahogy nagy sírás után szokás. Minden bánatát, kis szíve minden keserűségét belehegyezte ebbe a kettes számú Hardtmuth ceruzába.

– Me… meg van hegyezve, főhadnagy úr.

Visszaadta, és nagyot sóhajtott. Ezzel a sóhajjal egyelőre le is mondott az előléptetésről.

Kiosztották a cédulákat. Mindenki félrevonult, mindenki külön ment, mert ez nagy és fontos ügy volt. Aztán a közlegény összeszedte a cédulákat, és mindet beledobta Csele kalapjába. Amikor körbevitte Csele kalapját, Barabás oldalba lökte Kolnayt:

– Ez is zsíros.

Kolnay belenézett a kalapba. És mindketten érezték, hogy most már nincs miért szégyenkezniük. Ha már Csele kalapja is zsíros, akkor tényleg vége a világnak.

Az összegyűjtött cédulákat Boka olvasta fel. Mindegyiket átadta a mellette álló Gerébnek. Tizennégy cédula gyűlt össze. Sorban olvasta: Boka János, Boka János, Boka János. Aztán egyszer ezt olvasta: Geréb Dezső. A fiúk összenéztek. Tudták, hogy ez Boka cédulája volt. Udvariasságból szavazott Gerébre. Aztán megint csupa Boka János következett. Aztán megint egy Geréb Dezső. És végül még egy Geréb Dezső. Bokának tehát tizenegy szavazata volt, Gerébnek pedig három. Geréb zavartan mosolygott. Most történt először, hogy nyíltan Boka vetélytársa lett a társaságban. És jólesett neki ez a három szavazat. Bokának viszont a három közül kettő fájt. Egy pillanatig azon gondolkodott, ki lehet az a kettő, akinek ő nem tetszik. De aztán belenyugodott.

– Tehát engem választottatok elnökké.

Megint éljeneztek, és Csónakos megint fütyült. Nemecsek szeme még könnyes volt, de azért óriási lelkesedéssel éljenzett. Nagyon szerette Bokát.

Az elnök intett, hogy csend legyen, mert beszélni akar.

– Köszönöm, fiúk – mondta –, és rögtön lássunk is hozzá a dolgunkhoz. Azt hiszem, mindnyájan tudjátok, hogy a vörösingesek el akarják venni tőlünk a grundot és a farakásokat. Már tegnap is elvették a Pásztorok a fiúktól a golyókat. Ma pedig itt bujkált Áts Feri, és elvitte a zászlónkat. Előbb-utóbb ide fognak jönni, hogy elkergessenek minket innen. Mi pedig meg fogjuk védeni ezt a helyet.

Csónakos közbebömbölt:

– Éljen a grund!

Felrepültek a kalapok. Mindenki teli torokból, lelkesen kiáltotta:

– Éljen a grund!

Körülnéztek a szép nagy telken és a farakásokon. Mindent bevilágított az édes tavaszi délután napja. Látszott a szemükön, hogy szeretik ezt a kis darabka földet. Látszott, hogy meg is harcolnának érte, ha arra kerülne a sor. Ez a hazaszeretet egyik fajtája volt. Úgy kiáltották, hogy „Éljen a grund!”, mintha azt kiáltották volna: „Éljen a haza!” Ragyogott a szemük, és mindenkinek tele volt a szíve.

Boka pedig folytatta:

– Mielőtt ők idejönnek, mi megyünk el hozzájuk, a Füvészkertbe!

Máskor talán meghátráltak volna a fiúk egy ilyen merész terv elől. De a lelkesedésnek ebben az órájában mindenki egy szívvel-lélekkel kiáltotta:

– Elmegyünk!

És mivel mindenki azt kiáltotta, hogy elmegy, Nemecsek is azt kiáltotta: „elmegyünk”. Szegény úgyis hátul fog menni, és ő fogja cipelni a tiszt urak kabátját. Ekkor egy borízű hang is jött a farakások felől. Az is azt kiáltotta: „Elmegyünk!” Odanéztek. A tót volt az. Ott állt pipával a szájában, és vigyorgott. Mellette állt Hektor. A fiúk nevettek. A tót pedig utánozta őket: a levegőbe dobta a kalapját, és ordított:

– Elmegyung!

Ezzel a hivatalos ügyek véget értek. Méta következett. Valaki gőgösen kiáltotta:

– Közlegény, menjen a raktárba, és hozza elő a labdát meg a levattát!

Nemecsek elszaladt a raktárba. A raktár egy farakás alatt volt. Bebújt alá, és kihúzta a levattát és a labdát. A farakás mellett állt a tót, a tót mellett pedig Kende és Kolnay. Kende kezében volt a tót kalapja, Kolnay pedig zsírpróbát csinált benne. Határozottan a tóté volt a legzsírosabb.

Boka odament Gerébhez.

– Te is kaptál három szavazatot – mondta neki.

– Igen – felelte büszkén Geréb, és mereven a szemébe nézett.

### Szójegyzék

- **grund**: üres telek a városban, ahol a gyerekek játszanak.
- **tót**: régi szó: szlovák ember; itt: a fatelep szlovák őre.
- **Füvészkert**: a budapesti egyetem nagy botanikus kertje; a vörösingesek ott játszanak.
- **palánk**: magas deszkakerítés.
- **ölfa**: nagy darabokra vágott tűzifa, szabályosan rakva.
- **gőzfűrész**: gép, amely gőz erejével vágja a fát; a kis ház, ahol ez a gép van.
- **erőd**: kis vár; itt: a farakás tetején épített védőhely.
- **közlegény**: a legalacsonyabb rangú katona.
- **hapták**: vigyázzállás, egyenesen, összezárt sarokkal.
- **szalutál**: a sapkájához emeli a kezét, így köszön katonásan.
- **bereteszel**: eltolja a zárat az ajtón, így bezárja az ajtót.
- **pocok**: kis egér; itt: sírós, gyenge gyerek.
- **méta, levatta**: régi magyar labdajáték ütővel; a levatta az ütő.

## III.

Másnap délután, a gyorsírásóra után a haditerv már készen volt. A gyorsírásórának ötkor volt vége, és az utcán már gyújtogatták a lámpákat. Amikor kijöttek az iskolából, Boka azt mondta a fiúknak:

– Mielőtt támadnánk, bebizonyítjuk, hogy mi is vagyunk olyan bátrak, mint ők. Magam mellé veszem a két legbátrabb emberemet, és kimegyek velük a Füvészkertbe. Bejutunk az ő szigetükre, és odaszögezzük a fára ezt a papírt.

Azzal elővett a zsebéből egy darab piros papírt. Csupa nagybetűvel ez volt ráírva:

ITT VOLTAK A PÁL UTCAI FIÚK!

A többiek áhítattal nézték a papírt. Csónakos nem tanult gyorsírást, de a kíváncsiság idehozta. Most megjegyezte:

– Valami gorombaságot is kellene arra a papírra írni.

Boka nemet intett a fejével.

– Nem szabad. Mi nem fogunk olyat csinálni, mint Áts Feri, amikor elvitte a zászlónkat. Mi csak megmutatjuk nekik, hogy nem félünk tőlük. Megmutatjuk, hogy oda merünk menni az ő birodalmukba, ahol a gyűléseiket tartják, és ahol a fegyvereiket tartják. Ez a darab piros papír a mi névjegyünk. Ezt ott hagyjuk nekik.

Csele is megszólalt.

– Kérlek – mondta –, én úgy hallottam, hogy ők ilyenkor, este vannak ott a szigeten, és rablópandúrt szoktak játszani.

– Nem baj. Áts Feri is akkor jött, amikor tudta, hogy mi a grundon leszünk. Aki fél, az nem jön velem.

De senki sem félt. Sőt, Nemecsek kifejezetten bátornak mutatkozott. Látszott rajta, hogy érdemeket akar szerezni az előléptetéshez. Büszkén lépett elő:

– Én veled megyek!

Itt, az iskola előtt ugyanis nem kellett haptákba állni és szalutálni. A törvények csak a grundon voltak érvényesek. Itt mindenki egyforma volt. Csónakos is előlépett:

– Én is!

– De ígérd meg, hogy nem fogsz fütyülni!

– Megígérem. Csak most… hagyjatok még egyszer, utoljára fütyülni egyet!

– Hát fütyülj!

Csónakos pedig füttyentett. Egy jó nagyot, kedvére valót, úgyhogy az emberek visszafordultak az utcán.

– Most kifütyültem magam mára – mondta boldogan.

Boka Cseléhez fordult:

– Te nem jössz?

– Mit csináljak? – mondta szomorúan Csele. – Nem mehetek, mert fél hatra otthon kell lennem. Anyám tudja, mikor van vége a gyorsírásórának. Félek, hogy ha ma elkésem, aztán többé nem enged el sehova.

És ennél a gondolatnál nagyon megijedt. Akkor vége lenne mindennek: a grundnak, a főhadnagyságnak!

– Hát akkor maradj. Elviszem magammal Csónakost és Nemecseket. Holnap reggel az iskolában mindent megtudtok, ami történt.

Kezet fogtak. Bokának eszébe jutott valami:

– Mondjátok, ugye Geréb ma nem volt gyorsírásórán?

– Nem.

– Talán beteg?

– Nem hinném. Délben együtt mentünk haza. Kutya baja volt.

Bokának nem tetszett Geréb viselkedése. Geréb nagyon gyanús volt neki. Tegnap, amikor elváltak, olyan furcsán, olyan sokatmondóan nézett a szemébe. Látszott a fiún, hogy megérezte: amíg Boka ebben a társaságban van, addig belőle itt nem lesz semmi. Féltékeny volt Bokára. Gerébben sokkal több volt a tűz és a vakmerőség. Boka csendes, okos, komoly természete nem tetszett neki. Magát sokkal különb legénynek tartotta.

– Tudja Isten – mondta Boka csendesen, és elindult a két fiúval.

Csónakos komolyan ment mellette. Nemecsek pedig vidám volt, és úszott a boldogságban. Végre ilyen kevesedmagával vehet részt egy érdekes kalandban! Olyan vidám volt, hogy Boka meg is szidta:

– Ne bolondozz, Nemecsek. Vagy talán azt hiszed, hogy mulatni megyünk? Ez a kirándulás sokkal veszélyesebb, mint gondolod! Emlékezz csak a Pásztorokra!

Ennél a szónál a kis szőkének is elment a kedve a bolondozástól. Hiszen Áts Feri is rettenetes fiú volt. Az a hír járta róla, hogy kicsapták a reáliskolából. Erős gyerek volt, és hihetetlenül merész. De volt a szemében valami kedves és megnyerő, ami a Pásztorok szeméből hiányzott. A Pásztorok mindig lehajtott fejjel jártak, komoran és szúrósan néztek. Napbarnított, fekete fiúk voltak, és még soha senki nem látta őket nevetni. A Pásztoroktól félni lehetett. A három kis legény sietve ment kifelé a végtelen Üllői úton. Most már egészen besötétedett, korán jött az este. Az úton már mind égtek a lámpák. Ez a szokatlan időpont nyugtalanná tette a fiúkat. Ők ebéd után szoktak játszani. Ilyenkor nem jártak az utcán, hanem otthon ültek a könyveik mellett. Némán mentek egymás mellett, és negyedóra alatt kiértek a Füvészkerthez. A kőfal mögül ijesztően meredtek feléjük a nagy fák, amelyek most kezdtek kilombosodni. A szél zúgott a friss levelek között, és sötét volt. Ott terült el előttük az óriási Füvészkert titokzatos, zárt kapujával, és titokzatosan susogott. Erre megdobbant a szívük. Nemecsek csengetni akart a kapun.

– Az Istenért, valahogy ne csengess! – mondta Boka. – Megtudják, hogy itt vagyunk! Vagy az úton találkozunk velük… És különben sem nyitják ki nekünk a kaput!

– Hát hogy megyünk be?

Boka a szemével a fal felé intett.

– A falon?

– A falon.

– Itt, az Üllői úton?

– Dehogy! Megkerüljük a kertet. Hátul sokkal alacsonyabb a fal.

Azzal befordultak a sötét kis utcába. Itt a kőfal helyett hamarosan deszkapalánk következett. A palánk mellett baktattak, és valami jó helyet kerestek, ahol be lehetne mászni. Egy helyen, ahová nem ért el az utcai lámpa fénye, megálltak. A palánkon belül, közvetlenül a palánk mellett egy nagy akácfa állt.

– Ha itt felmászunk – suttogta Boka –, ezen az akácfán könnyű lesz lemászni. Azért is jó, mert a fa tetejéről messzire ellátunk. Megnézhetjük, hogy nincsenek-e a közelben.

Ezt a másik kettő is helyeselte. A következő pillanatban már hozzá is fogtak a munkához. Csónakos leguggolt, és a kezével a palánknak támaszkodott. Boka óvatosan felállt a vállára, és benézett a kerítésen. Nagy csendben voltak, egyikük sem szólt egy szót sem. Boka meggyőződött arról, hogy nincs senki a közelben, és intett a kezével. Nemecsek pedig odasúgta Csónakosnak:

– Emeld!

Csónakos felemelte az elnököt a palánkon. Az elnök felkapaszkodott a palánk tetejére, és ekkor a korhadt deszkák recsegni-ropogni kezdtek alatta.

– Ugorj be! – súgta Csónakos.

Még néhány roppanás hallatszott, aztán a következő pillanatban egy tompa puffanás. Boka bent volt, éppen egy zöldséges ágyás közepén. Utána Nemecsek mászott be, majd Csónakos. De Csónakos előbb felmászott az akácfára. Ő értett a famászáshoz, mert vidéki fiú volt. A másik kettő lentről kérdezgette:

– Látsz valamit?

A fa tetejéről halk hang felelt:

– Nagyon keveset, mert sötét van.

– A szigetet látod?

– Azt látom.

– Van ott valaki?

Csónakos figyelmesen hajolt jobbra-balra az ágak között. Mereven nézett a sötétbe, a tó felé:

– A szigeten nem látok semmit a fáktól és a bokroktól… de a hídon…

Itt elhallgatott. Feljebb mászott egy ággal, és onnan folytatta:

– Most már jól látom. A hídon két alak áll.

Boka csendesen mondta:

– Ott vannak. Azok a hídon az őrök.

Aztán megint recsegtek az ágak, és Csónakos lemászott a fáról. Nagy csendben álltak ott hárman, és azon gondolkodtak, mit tegyenek most. Leguggoltak egy bokor mögé, hogy senki meg ne láthassa őket. Ott csendes, suttogó hangon kezdtek tanácskozni.

– Az lesz a legjobb – mondta Boka –, ha most itt a bokrok mentén valahogy eljutunk a várromig. Tudjátok… van ott egy várrom, arra jobbra. Egy domb oldalába van beépítve.

A másik kettő némán intett, hogy ismeri ezt a helyet.

– A várromig óvatosan el lehet jutni, ha guggolva megyünk a bokrok között. Ott aztán valamelyikünk felmászik a dombra, és körülnéz. Ha nincs ott senki, hasra fekszünk, és lemászunk a dombról. A domb egyenesen a tóhoz vezet. Ott aztán elbújunk a sás között, és majd meglátjuk, mit csinálunk.

Két pár csillogó szem figyelte Bokát. Csónakos és Nemecsek minden szavát szentírásnak vette. Boka megkérdezte:

– Jó lesz?

– Jó! – intett a másik kettő.

– Hát akkor rajta, előre! Csak gyertek mindenhol utánam. Én ismerem itt az utat.

És elkezdett négykézláb mászni az alacsony bokrok között. Két társa alig térdelt le a földre, amikor a távolból hosszú, éles fütty hallatszott.

– Észrevettek! – mondta Nemecsek, és talpra ugrott.

– Vissza! Vissza! Hasalj le! – adta ki Boka a parancsot. Erre mind a hárman lehasaltak a fűbe.

Visszafojtott lélegzettel várták, hogy most mi fog történni. Tényleg észrevették volna őket?

De nem jött senki. A szél zúgott a fák között. Boka suttogva mondta:

– Semmi.

De ekkor újra éles fütty hasított a levegőbe. Megint vártak, de megint nem jött senki. Nemecsek egy bokor tövében reszketve szólalt meg:

– Körül kellene nézni a fáról.

– Igazad van. Csónakos, menj fel a fára!

Csónakos pedig már fent is volt megint a nagy akácfán, mint egy macska.

– Mit látsz?

– A hídon alakok mozognak… most négyen vannak… most kettő visszament a szigetre.

– Akkor minden rendben van – mondta megnyugodva Boka. – Gyere le. A fütty azt jelentette, hogy a hídon felváltották az őröket.

Csónakos lejött a fáról. Aztán mind a hárman elindultak szépen négykézláb a domb felé. A nagy, titokzatos Füvészkertre ilyenkor csend borul. A látogatók elmennek, amikor megszólal a záróharang. Nem marad ott idegen, csak az, aki rossz úton jár. Vagy az, akinek haditervek járnak a fejében. Ilyen volt ez a három kis sötét alak is, aki összegömbölyödve lopózott bokortól bokorig. Egy szót sem szóltak egymáshoz, annyira fontosnak érezték a feladatukat. Sőt, őszintén szólva egy kicsit féltek is. Nagy merészség kellett hozzá, hogy bejussanak a vörösingesek jól felszerelt várába. A vár egy kis tó közepén, egy szigeten volt. A szigetre csak egyetlen fahíd vezetett, és azon őrök álltak. „Talán éppen a Pásztorok” – gondolta Nemecsek. Eszébe jutottak a szép, finom, színes golyók, amelyek között üveggolyó is volt. Még most is bosszankodott, ha arra gondolt, hogy éppen akkor hangzott el a borzasztó „einstand” szó. Éppen akkor, amikor ő gurított, és megnyerhette volna ezt a sok szép golyót…

– Jaj! – kiáltott fel Nemecsek.

A másik kettő ijedten abbahagyta a mászást.

– Mi az?

Nemecsek akkor már térdelt, és az ujját egészen a szájába vette.

– Mi történt veled?

Ki sem vette az ujját a szájából, úgy felelt:

– Csalánba léptem – a kezemmel!

– Szopd, csak szopd, papuskám – mondta Csónakos. De okos volt, és a saját kezét bekötötte a zsebkendőjével.

Csúsztak-másztak tovább, és hamarosan a dombhoz értek. Ide, a domb egyik oldalába, ahogy már tudjuk, egy kis mesterséges várromot építettek. Ilyet urak kertjeibe szoktak építeni. Gondosan utánozták a régi várak építési módját. A nagy kövek közé mesterséges mohát tűztek.

– Ez itt a várrom – magyarázta Boka. – Itt vigyáznunk kell, mert hallottam, hogy a vörösingesek ide is ki szoktak jönni.

Csónakos is megszólalt:

– Micsoda vár ez? A történelemórán nem tanultuk, hogy a Füvészkertben vár lett volna…

– Ez csak rom. Ezt már romnak építették.

Nemecsek nevetni kezdett:

– Hát ha már építették, miért nem építettek új várat? Száz év múlva magától rom lett volna belőle…

– Ejnye, de jó kedved van! – szólt rá Boka. – Bezzeg ha majd a szemedbe néznek a Pásztorok, elmegy a kedved a tréfától.

A kis Nemecsek erre tényleg savanyú arcot vágott. Olyan fiú volt, aki folyton elfelejtette, hogy bajban van. Mindig emlékeztetni kellett rá.

Aztán felfelé kezdtek mászni a bodzabokrok között. A rom köveibe kapaszkodva másztak fel a dombra. Most Csónakos ment elöl. Egyszer csak megállt, ahogy volt, négykézláb. Felemelte a jobb kezét. Aztán hátrafordult, és ijedt hangon szólt:

– Itt jár valaki.

Lebújtak a magas fűbe. A sok gaz jól eltakarta kis alakjukat. Csak a szemük csillogott ki a sűrűből. Figyeltek.

– Tedd a földre a füledet, Csónakos – adta ki suttogva a parancsot Boka. – Az indiánok így szoktak hallgatózni. Így az ember könnyen meghallja, ha valaki jár a közelben.

Csónakos engedelmeskedett. Lehasalt, és egy helyen, ahol nem nőtt fű, a földre tette a fülét. De rögtön fel is kapta a fejét.

– Jönnek! – suttogta rémülten.

Most már indián módszer nélkül is hallani lehetett, hogy valaki csörtet a bokrok között. Ez a titokzatos valaki egyenesen feléjük jött. Egyelőre azt sem lehetett tudni, hogy állat-e vagy ember. A fiúk megijedtek, és még a fejüket is lehúzták a fűbe. Csak Nemecsek szólalt meg halk, nyöszörgő hangon:

– Én haza szeretnék menni.

Csónakos nem vesztette el a jókedvét. Ezt mondta:

– Lapulj meg, papuskám.

De Nemecsek erre sem akart bátor lenni. Ezért Boka kidugta a fejét a fűből, és haragtól villogó szemmel rászólt. Persze csak suttogva, hogy el ne árulja magukat:

– Közlegény, lapuljon meg a fűben!

Ennek a parancsnak engedelmeskedni kellett. Nemecsek meglapult. A titokzatos valaki pedig tovább csörtetett. De most úgy hallatszott, mintha irányt változtatott volna, és már nem feléjük jönne. Boka újra felemelkedett a fűben, és körülnézett. Egy sötét alakot látott, aki már lefelé ment a dombról, és a botjával a bokrokat piszkálta.

– Elment – mondta a fűben hasaló fiúknak. – Az őr volt.

A vörösingesek őre?

Nem. A Füvészkert őre.

Erre fellélegeztek. Felnőtt embertől ők nem ijedtek meg. Erre jó példa a bibircsós orrú öreg honvéd a Múzeumkertben, aki nem bírt velük. Folytatták a mászást. De ekkor az őr, úgy látszik, meghallott valamit. Megállt, és hallgatózni kezdett.

– Észrevettek – dadogta Nemecsek. Most mindketten Bokára néztek, és várták, mit rendel el.

– Be a romba! – adta ki a parancsot Boka.

Mind a hárman fejvesztve bukdácsoltak lefelé a dombon, amelyre az előbb olyan óvatosan másztak fel. A romnak kis, csúcsos ablakai voltak. Ijedten vették észre, hogy az első ablakon vasrács van. Odalopóztak a másodikhoz, de azon is vasrács volt. Végre egy helyen találtak a kövek között egy repedést. Éppen akkora volt, hogy befértek rajta. Bebújtak a sötét fülkébe, és még a lélegzetüket is visszafojtották. Az őr alakja elhaladt az ablakok előtt. Innen látták, hogy most végleg elmegy a kert Üllői út felőli része felé. Ott volt a lakása.

– Hála Istennek – szólalt meg Csónakos –, ezen túl vagyunk.

Aztán körülnéztek a sötét fülkében. Nyirkos, dohos volt a levegő, mintha egy igazi vár pincéjében lettek volna. Ahogy botorkáltak, Boka egyszer csak megállt. Megbotlott valamiben. Lehajolt, és felvette a földről. A másik kettő odaugrott mellé. Az esti félhomályban látták, hogy az a valami egy tomahawk. Olyan baltaféle, amilyennel a regények szerint az indiánok harcolni szoktak. A tomahawk fából volt faragva, és ezüstpapírral volt beragasztva. Félelmetesen csillogott a sötétben.

– Ez az övék! – mondta áhítattal Nemecsek.

– Úgy van – mondta Boka. – És ha ez az egy itt volt, akkor itt többnek is kell lennie.

Kutatni kezdtek, és az egyik sarokban még hetet találtak. Ebből könnyű volt kitalálni, hogy nyolcan vannak a vörösingesek. Úgy látszik, ez volt a titkos fegyvertáruk. Csónakos először arra gondolt, hogy a nyolc baltát el kellene vinni hadizsákmánynak.

– Nem – mondta Boka –, azt nem tesszük. Ez egyszerű lopás volna.

Csónakos elszégyellte magát.

– Most beszélj, papuskám! – bátorodott fel Nemecsek. De Boka gyengéden oldalba bökte, és erre elhallgatott.

– Ne vesztegessük az időt. Másszunk ki, és fel a dombra! Nem akarok akkor odaérni a szigetre, amikor már nincs ott senki.

Ez a merész gondolat újra kedvet adott nekik a kalandhoz. A baltákat szétszórták a fülkében, hogy a vörösingesek lássák: járt itt valaki. Aztán kimásztak a repedésen. Most már bátrabban siettek fel a domb tetejére. Onnan messzire el lehetett látni. Megálltak egymás mellett, és körülnéztek. Boka egy kis csomagot vett ki a zsebéből. Letekerte róla az újságpapírt, és egy kis gyöngyház látcsövet vett elő belőle.

– Ez Csele nővérének a színházi gukkere – mondta, és belenézett.

De szabad szemmel is el lehetett látni a szigetig. A kis sziget körül csillogott a kicsi tó, ahol vízinövényeket nevelnek. A partját sűrűn benőtte a sás és a nád. A sziget lombos fái és magas bokrai között egy kicsi fénypont csillogott. Erre a látványra mind a három fiú elkomolyodott.

– Ott vannak – mondta halkan Csónakos.

Nemecseknek a lámpa tetszett:

– Lámpájuk is van!

A kis fénypont ide-oda mozgott a szigeten. Hol eltűnt egy bokor mögött, hol megint felvillant a parton. Valaki ide-oda vitte a lámpát.

– Úgy látom – mondta Boka, aki egy pillanatra sem vette el a szeme elől a látcsövet –, úgy látom, hogy készülnek valamire. Vagy esti gyakorlatot tartanak… vagy…

Itt hirtelen elhallgatott.

– Nos? – kérdezte aggódva a másik kettő.

– Szent Isten – mondta Boka, és tovább nézett a látcsőbe –, az, aki a lámpát viszi… az…

– Nos? Ki az?

– Ismerős alak… csak nem…

Feljebb ment, hogy jobban lásson, de ekkor a lámpa fénye eltűnt egy bokor mögött. Boka levette a gukkert a szeméről.

– Eltűnt – mondta csendesen.

– De ki volt?

– Nem mondhatom meg. Nem láttam jól. Éppen meg akartam nézni, de akkor eltűnt előlem. És amíg biztosan nem tudom, nem akarok senkit meggyanúsítani…

– Talán valaki a mieink közül?

Az elnök szomorúan felelt:

– Azt hiszem.

– De hiszen ez árulás! – kiáltott fel Csónakos. Elfelejtette, hogy csendben kell maradnia.

– Hallgass! Ha odaérünk, mindent megtudunk. Addig légy türelmes.

Most már bizony a kíváncsiság is hajtotta őket. Boka nem akarta megmondani, kire hasonlított a lámpás alak. A fiúk találgattak, de az elnök ezt is megtiltotta. Azt mondta, hogy nem szabad senkit gyanúba keverni. Izgatottan siettek le a dombról, és lent megint négykézláb folytatták az útjukat a fűben. Most már észre sem vették, ha tüske, csalán vagy éles kavics került a kezük alá. Siettek, és némán csúsztak egyre közelebb a titokzatos kis tó partjához.

Odaértek. Itt fel lehetett állni, mert a sűrű sás, a nád és a parti bokrok olyan magasak voltak, hogy eltakarták kis alakjukat. Boka hidegvérrel adta ki a parancsokat:

– Itt valahol egy csónaknak kell lennie. Én jobbra megyek a parton Nemecsekkel, és keresem a csónakot. Te pedig, Csónakos, balra mész. Aki előbb megtalálja a csónakot, az megvárja a másikat.

Néma csendben rögtön el is indultak. De alig tettek néhány lépést, Boka meglátta a csónakot a sás között.

– Várjunk – mondta.

Vártak, amíg Csónakos majdnem egészen megkerüli a tavat, és a túlsó oldalról visszaér ide. Leültek a partra, és egy kis ideig a csillagos eget nézték. Aztán figyeltek, hogy nem hallatszik-e át valami beszéd a szigetről. Nemecsek okos akart lenni.

– Te – mondta –, majd én a földre teszem a fülemet.

– Hagyd csak békén a füledet – mondta Boka. – A víz partján hiába tennéd a földre. De ha a víz fölé hajolunk, ott jobban hallunk. Láttam a halászokat a Dunán. A víz fölé hajolva beszélgettek egymással, egyik partról a másikra. Este a víz kitűnően viszi a hangot.

Le is hajoltak a víz fölé, de nem hallottak érthető szavakat. Csak suttogás és mocorgás hallatszott a kis szigetről. Közben megérkezett Csónakos, és szomorúan jelentette:

– Nincs csónak sehol.

– Ne búsulj, papuskám – vigasztalta Nemecsek –, már megvan.

És elindultak lefelé, a csónakhoz.

– Beleülünk?

– Nem itt ülünk bele – mondta Boka. – A csónakot előbb elvontatjuk a parton arra a helyre, amely a híddal szemben van. Így ha észrevesznek, nem leszünk a híd közelében. A hídtól legtávolabbi ponton evezünk át. Így nagy kerülőt kell tenniük, ha utánunk akarnak szaladni.

Ez az előrelátó okosság tetszett a másik kettőnek. Bátorságot adott nekik, hogy a vezérük ilyen okos fiú, és ilyen ügyesen tud számolni. A vezér pedig megszólalt:

– Kinél van spárga?

Csónakosnál volt. Csónakos zsebében minden volt. Nincs olyan bazár, amelyben annyi minden lenne, mint Csónakos zsebében. Volt benne bicska, spárga, golyó, rézkilincs, szög, kulcs, rongy, notesz, csavarhúzó, és még Isten tudja, mi minden. Elővette a spárgát, és Boka rákötötte a csónak orrán lévő karikára. Aztán nagyon lassan, óvatosan vontatni kezdték a csónakot a parton, a sziget túlsó oldala felé. Közben folyton figyelték a szigetet. Amikor odaértek, ahol be akartak ülni a rozoga csónakba, megint hallották az előbbi füttyöt. De most már nem ijedtek meg tőle. Jól tudták, hogy ez az őrváltást jelenti a hídon. Már csak azért sem voltak ijedősek, mert úgy érezték, hogy benne vannak a harc hevében. Így vannak ezzel az igazi katonák is, az igazi háborúban. Amíg nem látták az ellenséget, minden bokortól megijednek. Amikor aztán az első golyó elfütyül a fülük mellett, felbátorodnak. Szinte megrészegednek tőle, és elfelejtik, hogy a halál felé rohannak.

A fiúk beültek a csónakba. Először Boka lépett bele, másodiknak Csónakos. Nemecsek félénken lépkedett az iszapos parton.

– Gyere, gyere, papuskám – biztatta Csónakos.

– Jövök, papuskám – mondta Nemecsek. Azzal megcsúszott, és ijedtében belekapaszkodott egy vékony nádszálba. Aztán szó nélkül beleesett a vízbe.

Nyakig merült a vízbe, de kiáltani nem mert. Rögtön felállt a sekély vízben. Nagyon nevetséges kis figura volt, ahogy folyt róla a víz. A kezében még mindig görcsösen szorongatta a tollszár vékonyságú nádszálat.

Csónakos nem tudta visszatartani a nevetést, és kibukott belőle:

– Ittál, papuskám?

– Nem ittam – mondta ijedt arccal a kis szőke. Úgy, ahogy volt, vizesen, sárosan, csurogva-csöpögve beült a csónakba. Még sápadt volt az ijedtségtől.

– Nem hittem volna, hogy ma még fürödni is fogok – mondta csendesen.

De nem volt vesztegetni való idő. Boka és Csónakos megfogták az evezőket, és ellökték a csónakot a parttól. A nehéz csónak lustán kisiklott a vízre, és felfodrozta maga körül a csendes kis tavat. Az evezőket hangtalanul mártogatták a vízbe. Olyan nagy volt a csend, hogy tisztán lehetett hallani, ahogy vacogott a foga a csónak orrában kuporgó kis Nemecseknek. Néhány pillanat múlva a csónak a sziget partjához ért. A fiúk sietve kiszálltak belőle, és azonnal elbújtak egy bokor mögé.

– No, idáig is eljutottunk volna – mondta Boka, és halkan, óvatosan mászni kezdett a parton. A másik kettő utána.

– Hohó – fordult vissza az elnök –, a csónakot nem hagyhatjuk magára. Ha meglátják, nem tudunk elmenekülni a szigetről. A hídon őrök állnak. Te maradj a csónaknál, úgyis Csónakos a neved. Ha valaki észreveszi a csónakot, vedd a szádba az ujjadat, és fütyülj akkorát, amekkorát csak tudsz. Mi majd visszarohanunk, beugrunk a csónakba, te pedig ellököd a parttól.

Csónakos visszakullogott a ladikhoz. Titokban annak örült, hogy talán lesz alkalma akkorát füttyenteni, amekkorát csak tud…

Boka pedig továbbment a kis szőkével a víz mentén. Ahol a bokrok magasabbak voltak, ott felálltak, és úgy osontak tovább. Az egyik ilyen magas bokornál aztán megálltak. Itt félrehajtották a leveleket. Beláttak a sziget közepére, ahol egy kis tisztás volt. És ekkor meglátták a vörösingesek félelmetes csapatát. Nemecsek szíve dobogni kezdett. Közelebb húzódott Bokához.

– Ne félj – súgta a fülébe az elnök.

A tisztás közepén egy nagy kő volt, és a kövön a lámpa. A lámpa körül guggoltak a vörösingesek. Valóban mindegyiknek vörös inge volt. Áts Feri mellett guggolt a két Pásztor. A kisebbik Pásztor mellett pedig valaki, akinek nem volt vörös tornainge…

Boka érezte, hogy Nemecsek reszketni kezd mellette.

– Te… – mondta Nemecsek, de csak ennyit tudott mondani. – Te…

Aztán halkan hozzátette:

– Látod?

– Látom – mondta szomorúan Boka.

A vörösingesek mellett ott guggolt Geréb. Boka tehát nem tévedett, amikor a dombról ide nézett. Valóban Geréb volt az, aki az előbb a lámpával járkált. Most kétszeres figyelemmel nézték a vörösinges csapatot. A lámpa furcsán világította meg a sötét arcú Pásztorokat és a többiek vörös ingét. Mindenki hallgatott, csak Geréb beszélt csendesen. Valami olyat mondhatott, ami nagyon érdekelte a többieket. Mind felé hajoltak, és nagy figyelemmel hallgatták. Az esti nagy csendben a két Pál utcai fiú is hallotta Geréb szavait. Ezt mondta:

– A grundra két oldalról lehet bejutni… Be lehet menni a Pál utcáról, de onnan nehéz. A törvénybe ugyanis bele van írva, hogy aki bemegy, annak be kell reteszelnie maga után az ajtót. A másik bejárat a Mária utca felől van. Itt a gőzfűrész nagy kapuja tárva-nyitva áll. Innen a farakások között el lehet jutni a grundra. Ez csak azért nehéz, mert a farakások közötti utcákban erődök vannak…

– Tudom – szólt közbe Áts Feri mély hangon. Ettől a hangtól a Pál utcaiak megborzongtak.

– Tudhatod, hiszen ott voltál – folytatta Geréb. – Az erődökben őrök vannak, és azonnal jelt adnak, ha valaki közeledik a farakások között. Nem is ajánlom, hogy arról jöjjetek…

Arról volt tehát szó, hogy a vörösingesek eljöjjenek a grundra…

Geréb tovább beszélt:

– Az lesz a legjobb, ha előre megbeszéljük, mikor jöttök. Akkor majd én megyek be utolsónak a grundra, és nyitva hagyom a kis ajtót. Nem fogom bereteszelni.

– Jól van – szólt közbe Áts Feri –, ez helyes. A világért sem akarom akkor elfoglalni a grundot, amikor nincs ott senki. Annak rendje és módja szerint háborút fogunk viselni. Ha meg tudják védeni a grundjukat, jó. Ha nem tudják megvédeni, elfoglaljuk, és kitűzzük a vörös zászlókat. Nem kapzsiságból tesszük, hiszen tudjátok…

Most az egyik Pásztor szólalt meg:

– Azért tesszük, hogy legyen hol labdáznunk. Itt nem lehet, és az Eszterházy utcában mindig veszekedni kell a helyért… Nekünk labdaterület kell, és punktum!

Íme, ugyanolyan okból határozták el a háborút, mint amilyen okokból az igazi katonák szoktak harcolni. Az oroszoknak tenger kellett, ezért harcoltak a japánokkal. A vörösingeseknek labdázóhely kellett. És mivel másképp nem ment, háborúval akarták megszerezni.

– Tehát abban maradunk – mondta a vörösingesek vezére, Áts Feri –, hogy a megbeszélés szerint te nyitva fogod felejteni a Pál utcai kis kaput.

– Igen! – mondta Geréb.

Szegény kis szőke Nemecseknek azonban most már nagyon fájt a szíve. Ott állt csuromvizes ruhában. Tágra nyílt szemmel nézte a lámpa fénye körül ülő vörösingeseket és köztük az árulót. Amikor Geréb kimondta az „igen”-t, az azt jelentette, hogy Geréb kész elárulni a grundot. Ekkor Nemecseknek annyira fájt a szíve, hogy sírva fakadt. Átölelte Boka nyakát, csendesen zokogott, és csak ezt ismételgette:

– Elnök úr… elnök úr… elnök úr…

Boka szelíden eltolta magától:

– Most nem érünk el semmit a sírással.

De az ő torkát is szorította valami. Nagyon szomorú dolog volt az, amit Geréb itt csinált.

Most azonban Áts Feri intésére a vörösingesek hirtelen felálltak.

– Hazamegyünk – mondta a vezér. – Mindenkinél ott van a fegyvere?

– Igen – mondták mind egyszerre. Felvették a földről hosszú falándzsáikat, amelyeknek a végén pici vörös zászló volt.

– Előre – vezényelte Áts Feri –, be a bokrok közé, gúlába rakni a fegyvereket!

És mind elindultak a kis sziget belseje felé, az élükön Áts Ferivel. Geréb is velük ment. A kis tisztás üresen maradt, a közepén a kő, a kövön az égő lámpa. Hallatszottak a lépteik, ahogy egyre távolodtak. Befelé mentek a sűrűbe, hogy elrejtsék a lándzsáikat.

Boka megmozdult.

– Most – súgta Nemecseknek, és a zsebébe nyúlt.

Elővette a piros cédulát, amelybe már bele volt szúrva egy rajzszög. Félrehajtotta a bokor ágait, és hátraszólt a kis szőkének:

– Itt várj. Meg se moccanj!

Azzal beugrott a kis tisztásra, ahol az előbb még körben ültek a vörösingesek. Nemecsek még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy nézett utána. Boka először a nagy fához ugrott, amely a tisztás szélén állt. Ennek a fának a lombja egy nagy ernyőhöz hasonlított, és az egész szigetet betakarta. Boka egy szempillantás alatt feltűzte a fatörzsre a piros cédulát. Aztán a lámpához osont. Kinyitotta a lámpa egyik kis ablakát, és belefújt. A gyertya elaludt. Ebben a pillanatban Nemecsek Bokát is szem elől vesztette. De a szeme még hozzá sem szokott a sötétséghez, amikor Boka már mellette állt, és megfogta a karját:

– Rohanj utánam, ahogy csak tudsz!

Azzal vágtatni kezdtek a sziget partjára, a csónak felé. Amikor Csónakos meglátta őket, beugrott a ladikba. Az evezőt a partnak támasztotta, hogy bármelyik pillanatban indulni tudjon. A két fiú beugrott a csónakba.

– Mehetünk – lihegte Boka.

Csónakos nekifeszítette az evezőt a partnak, de a csónak nem indult el. Amikor idejöttek, nagyon erősen nekiszaladtak a partnak, és a csónak félig a szárazon volt. Valakinek ki kellett szállnia belőle, hogy megemelje az orrát, és belelökje a vízbe. De ekkor már hangok hallatszottak a tisztás felől. A vörösingesek visszajöttek a fegyvertárból, és eloltva találták a lámpát. Először azt hitték, hogy a szél fújta el. De amikor Áts Feri megnézte, látta, hogy a lámpa kis ablaka nyitva van.

– Itt járt valaki! – kiáltotta bömbölő hangján. Olyan hangosan kiáltotta, hogy a csónakkal küszködő fiúk is meghallották.

Meggyújtották a lámpát, és ekkor mindenki meglátta a fára tűzött piros cédulát: „Itt voltak a Pál utcai fiúk.” A vörösingesek összenéztek. Áts Feri elkiáltotta magát:

– Hát ha itt voltak, akkor még most is itt vannak! Utánuk!

Nagyot füttyentett. A hídról besiettek az őrök, és jelentették, hogy a hídon senki sem jöhetett be a szigetre.

– Csónakon jöttek – mondta a fiatalabbik Pásztor.

A csónakkal bajlódó három fiú pedig rémülten hallotta a nekik szóló harsány kiáltást:

– Utánuk!

És éppen amikor ez a szó elhangzott, Csónakosnak sikerült a vízbe lökni a ladikot, és még bele is ugrott. Rögtön megfogták az evezőket, és teljes erővel evezni kezdtek a part felé. Áts Feri ordítva osztotta ki a parancsokat:

– Wendauer, fel a fára, utánuk nézni! Pásztorék, ki a hídra, és jobbról-balról a tó partján keríts!

Most úgy látszott, hogy be vannak kerítve. Négy-öt evezőcsapás kellett, hogy partot érjenek. Ez alatt a gyors lábú Pásztorok megkerülik a tavat, és akkor nincs menekülés se jobbra, se balra. Ha pedig a Pásztorok előtt érnek partot, akkor a fára küldött őr figyelheti őket. Ő majd megmondja, merre menekülnek. A csónakból látták, hogy Áts Feri a lámpával a kezében fut a sziget partján. Aztán dobogás hallatszott. Most rohantak ki a Pásztorok a szigetről a fahídon…

Mire azonban az őr felkapaszkodott a fára, ők partot értek.

– Most kötött ki a csónak a parton! – kiabált egy hang a fáról. És erre rögtön felelt a vezér mély hangja:

– Utánuk mindenki!

A három Pál utcai fiú azonban most már futott, ahogy csak bírt.

– Nem szabad, hogy utolérjenek – mondta futás közben Boka. – Sokkal többen vannak, mint mi!

Tovább rohantak utakon és gyepen keresztül. Elöl Boka, mögötte a másik kettő. Egyenesen az üvegház felé tartottak.

– Be az üvegházba! – lihegte Boka, és az üvegház kis ajtaja felé rohant.

Az ajtó szerencsére nyitva volt. Besurrantak, és elbújtak a nagy ciprusok mögött. Kint csend volt. Úgy látszik, az üldözők elvesztették a nyomukat.

A három kis legény most egy kicsit megpihent. Körülnéztek a furcsa épületben. Az üvegtetőn és az üvegfalakon át beszűrődött a városi este halvány fénye. Furcsa, érdekes hely volt ez a nagy üvegház. Ők a bal szárnyában voltak. Azon túl az épület középső része következett, aztán a jobb szárnya. Végig nagy levelű, vastag törzsű fák álltak nagy zöld dézsákban. Hosszú ládákban páfrányok és mimózák nőttek. A középső rész nagy kupolája alatt legyező alakú levelű pálmák meredtek felfelé. A déli növényekből itt valóságos kis erdő állt. Az erdő közepén egy aranyhalas medence volt, a medence mellett egy pad. Aztán megint magnóliák, babérfák, narancsfák és óriási páfrányok következtek. Csupa erős, fojtó illatú növény, amely fűszeres szaggal tölti meg a levegőt. A gőzzel fűtött nagy üvegcsarnokban állandóan csurgott-csöpögött a víz. A cseppek koppantak a nagy, kövér leveleken. Néha megzörrent egy-egy nagy pálmalevél. Ilyenkor a fiúk mindig valami furcsa déli állatot véltek látni. Mintha itt futkosna ebben a meleg, nyirkos, sűrű kis erdőben, a zöld dézsák között. Biztonságban érezték magukat, és azon kezdtek gondolkodni, mikor jutnak ki innen.

– Csak ránk ne zárják az üvegházat – suttogta Nemecsek.

Kimerülten ült egy nagy pálma tövében. Jólesett neki a fűtött terem, mert bőrig ázott.

Boka megnyugtatta:

– Ha eddig nem zárták be, most sem fogják bezárni.

Így hát ültek és hallgatóztak. Semmi hang. Itt senkinek sem jutott eszébe keresni őket. Aztán felálltak, és botorkálni kezdtek a magas polcok között. A polcok tele voltak zöld bokrocskákkal, illatos füvekkel és nagy virágokkal. Csónakos nekiment az egyik polcnak, és megbotlott benne. Nemecsek segíteni akart.

– Megállj – mondta –, majd világítok.

És mielőtt Boka megakadályozhatta volna, gyufát vett elő a zsebéből, és meggyújtott egyet. A gyufa fellobbant, de a következő pillanatban ki is aludt. Boka ugyanis kiütötte a kis szőke kezéből.

– Majom! – szólt rá haragosan. – Elfelejted, hogy üvegházban vagy! Hiszen ennek a háznak a fala is üvegből van… Most biztosan meglátták a fényt!

Megálltak, és hallgatóztak. Bokának valóban igaza volt. A vörösingesek meglátták a fellobbanó fényt, amely egy pillanatra az egész üvegházat megvilágította. A következő pillanatban már hallatszottak a kavicson ropogó lépteik. Ők is a bal szárny ajtaja felé tartottak. A fiúk hallották, ahogy Áts Feriből megint kitört a hadvezér:

– Pásztorok a jobb kis ajtón – kiáltotta –, Szebenics a középső ajtón, én meg itt!

A Pál utcaiak egy pillanat alatt elbújtak. Csónakos egy polc alá hasalt. Nemecseket pedig beküldték az aranyhalas medencébe, mondván, hogy ő úgyis vizes már. A kis szőke állig lebújt a vízbe, és a fejét egy nagy páfránylevél alá húzta. Bokának már csak annyi ideje maradt, hogy a nyitott ajtó mögé álljon.

Áts Feri pedig bevonult az ajtón a kíséretével, a lámpával a kezében. A lámpa fénye úgy esett az üvegajtóra, hogy Boka jól láthatta Áts Ferit. Áts Feri viszont nem láthatta az ajtó mögé bújt Bokát. Boka jól megnézte a vörösinges vezért. Eddig csak egyszer látta közelről, a Múzeumkertben. Szép fiú volt Áts Feri, és most ragyogott a szeme a harci kedvtől. De hamarosan eltűnt Boka szeme elől. A többiekkel bejárta az utakat, és a jobb szárnyban a polcok alá is benéztek. A medencében egyiküknek sem jutott eszébe keresgélni. Csónakost pedig csak az mentette meg, hogy éppen amikor az ő polca alá akartak nézni, megszólalt egy fiú. Áts Feri Szebenicsnek hívta. Ezt mondta:

– Ezek már rég kimentek innen a jobb oldali ajtón…

Ő arra indult, és a nagy keresésben a többiek is utána szaladtak. Keresztülrohantak az üvegházon. Néhány tompa puffanás jelezte, hogy ők sem nagyon kímélték a cserepeket. Aztán kimentek, és újra csend lett. Elsőnek Csónakos bújt elő.

– Papuskám – mondta –, a fejemre dőlt egy cserép. Csupa föld vagyok…

És szorgalmasan köpte a homokot, amellyel tele volt az orra és a szája. Másodiknak Nemecsek bújt ki a medencéből, mint valami vízi szörny. Szegénykéről megint csurgott-csöpögött a víz. Ahogy már szokta, sírós hangon panaszkodott:

– Hát én egész életemben folyton a vízben leszek? Mi vagyok én? Béka?

Megrázta magát, mint a vízzel leöntött kis kutya.

– Ne siránkozz – szólt rá Boka. – És most gyerünk, legyen már egyszer vége ennek az estének…

Nemecsek sóhajtott:

– De szeretnék már otthon lenni!

Ekkor eszébe jutott, hogyan fogadják majd otthon, ha meglátják a vizes ruháját. Ezért kijavította, amit mondott:

– Nem is szeretnék olyan nagyon otthon lenni!

Visszaszaladtak az akácfához, ahol bemásztak a düledező palánkon. Néhány perc alatt odaértek. Csónakos fel is mászott a fára. De mielőtt a kerítés tetejére lépett volna, visszanézett a kertbe. Ijedten kiáltotta:

– Ott jönnek!

– Vissza a fára! – mondta Boka.

Csónakos visszamászott a fára, és felsegítette maga után két társát. Olyan magasra másztak, amilyen magasan csak elbírta őket az ág. Bosszantotta őket a gondolat, hogy éppen most kapják el őket, amikor már olyan közel voltak a meneküléshez.

A vörösinges csapat hangos dobogással érkezett a fához. A fiúk fent némán kuporogtak a sűrű lombok között, mint három nagy madár…

Megint az a Szebenics szólalt meg, aki az üvegházban is félrevezette a csapatot:

– Láttam, ahogy átugrottak a kerítésen!

Úgy látszik, ez a Szebenics volt köztük a legbutább. És mivel a legbutább általában a leghangosabb is, folyton ő kiabált. A vörösingesek ügyes tornászok voltak, és egy pillanat alatt átvetették magukat a palánkon. Áts Feri maradt utolsónak. Mielőtt kimászott volna, elfújta a lámpát. Ő is ugyanazon az akácfán kapaszkodott fel a palánkra, amelynek a tetején a három madár ült. Sőt, Nemecsekről még mindig csöpögött a víz, mint egy lyukas ereszről. Így néhány kövér vízcsepp Áts Feri nyakába is hullott.

– Esik az eső – kiáltotta Áts Feri. Megtörölte a nyakát, és aztán ő is kiugrott az utcára.

– Ott mennek! – hallatszott az utcáról, és mind futni kezdtek. Ez azt jelentette, hogy Szebenics megint tévedett. Boka meg is jegyezte:

– Ha ez a Szebenics nem volna, már rég a kezükbe kerültünk volna…

Most már érezték, hogy végleg megmenekültek a vörösingesek elől. Látták, hogy két csendesen sétáló fiú után szaladnak az egyik kis utcában. A két fiú megijedt tőlük, és szintén futni kezdett. Erre nagy ordítás tört ki, és a vörösingesek vadul rohantak utánuk. A lárma messze, valamelyik józsefvárosi kis utcában halt el…

A fiúk lemásztak a kerítésről. Nagyot lélegeztek, amikor megint az utca kövét érezték a lábuk alatt. Egy öregasszony ballagott arra, aztán más járókelők jöttek. Érezték, hogy megint a városban vannak, és itt már semmi bajuk nem történhet. Fáradtak és éhesek voltak. A közeli árvaház ablakai barátságosan világítottak ki a sötét estébe. Ott éppen vacsorára harangoztak.

Nemecsek didergett.

– Siessünk – mondta.

– Megállj – mondta Boka. – Te lóvonaton menj haza. Nesze, adok pénzt.

A zsebébe nyúlt, de a keze megakadt. Az elnöknek csak három krajcárja volt. Nem volt más a zsebében, csak három rézkrajcár és a finom tintatartó, amelyből vidáman folydogált a kék tinta. Előhúzta a tintás három krajcárt, és odaadta Nemecseknek:

– Csak ennyi van.

Csónakosnál még akadt két krajcár. A kis szőkének pedig volt egy angyalos szerencsekrajcárja, amelyet egy pirulás dobozban hordott magánál. Ez összesen hat krajcár volt. Ezzel felült a lóvonatra.

Boka megállt az utcán. A szíve még mindig tele volt Geréb dolgával. Szomorúan állt, és hallgatott. De Csónakos még semmit sem tudott az árulásról, ezért ő vidám volt.

– Ide figyelj, papuska! – mondta. Amikor Boka odanézett, bekapta két ujját, és fülsiketítőt fütyült. Akkorát, amekkorát csak tudott. Aztán úgy nézett körül, mintha jóllakott volna ezzel a füttyel.

– Ezt már egész este tartogatom – mondta vidáman –, de most kikívánkozott belőlem, papuskám!

Belekarolt a szomorú Bokába. És ennyi izgalom után fáradtan ballagni kezdtek a város felé a hosszú Üllői úton…

### Szójegyzék

- **gyorsírás**: nagyon gyors írás különleges jelekkel.
- **várrom**: egy régi vár maradványa; itt: romnak épített kis vár a kertben.
- **tomahawk**: indián harci balta; itt: fából faragott, ezüstpapírral beragasztott játékbalta.
- **lándzsa**: hosszú bot hegyes véggel, régi fegyver.
- **sás, nád**: magas fű a víz partján.
- **ladik**: kis csónak.
- **gukker**: kis látcső, amelyet a színházban használnak.
- **üvegház**: üvegből épült meleg ház a növényeknek.
- **papuskám**: barátságos, tréfás megszólítás (Csónakos mondja).
- **lóvonat**: villamos helyett ló húzta kocsi a síneken.
- **főhadnagyság**: a főhadnagy rangja; itt: tiszti rang a fiúk játékhadseregében.
- **reáliskola**: régi középiskola, ahol főleg természettudományokat és modern tárgyakat tanítottak.

## IV.

Az osztályteremben megint egyet ütött az óra, és a fiúk a könyveikhez kaptak. Rácz tanár úr becsukta a könyvét, és felállt a katedrán. A szolgálatkész kis Csengey, az első pad első, odaugrott hozzá, és felsegítette rá a kabátot. A Pál utcaiak a különböző padokból összenéztek. Várták, hogy Boka mit rendel el. Tudták, hogy ma délután már kettőkor gyülekeznek a grundon. Ott a háromtagú előőrs elmondja, mit élt át a Füvészkertben. Azt mindegyikük tudta, hogy a kirándulás sikerült. Azt is tudták, hogy a Pál utcaiak elnöke bátran visszaadta a látogatást a vörösingeseknek. De a részletekre voltak kíváncsiak: az egyes kalandokra és a veszélyekre, amelyekben a fiúk jártak. Bokából harapófogóval sem lehetett volna kihúzni egy szót sem. Csónakos mindenfélét összevissza beszélt. Isten bocsássa meg neki, de nagyokat hazudott. Még vadállatokról is beszélt, amelyekkel a füvészkerti romok között találkoztak… Azt mondta, hogy Nemecsek majdnem belefulladt a tóba… Hogy a vörösingesek egy rettenetes nagy tűz körül ültek… De összevissza beszélt, és éppen a fontos dolgokat felejtette ki mindig. A beszédét nem is lehetett végighallgatni. Majdnem megsüketítette a hallgatóit a sok füttyel, amelyet pontok helyett a mondatok végére tett.

Nemecsek pedig olyan fontosnak érezte a szerepét, hogy nagyon komolyan titkolózott. Ha kérdezték, így felelt:

– Nem mondhatok semmit.

Vagy ezt mondta:

– Kérdezzétek meg az elnök úrtól.

A többiek rettenetesen irigyelték Nemecseket. Közlegény volt, mégis ilyen gyönyörű kalandban vehetett részt. A hadnagyok és a főhadnagyok érezték, hogy ezek után kicsinek látszanak a közlegény mellett. Sőt, néhányan már azt is mondogatták, hogy a kis szőkét most biztosan tisztté léptetik elő. És akkor nem marad más közlegény a grundon, csak Hektor, a tót fekete kutyája…

Mielőtt Rácz tanár úr kiment volna az osztályból, Boka felemelte két ujját a Pál utcaiak felé. Ez azt jelentette, hogy két órakor lesz a találkozó. Boka intésére a Pál utcaiak mind szalutáltak. Így mutatták, hogy megértették az elnök jelét. A többi fiú, aki nem tartozott a Pál utcaiak közé, rettenetesen irigyelte őket.

Már mind indulni akartak, amikor történt valami.

Rácz tanár úr megállt a katedra lépcsőjén.

– Várjatok – mondta.

Erre nagy csend lett.

A tanár úr egy kis cédulát húzott elő a kabátja zsebéből. Feltette a szemüvegét, és a céduláról olvasni kezdte ezeket a neveket:

– Weisz!

– Jelen – mondta ijedten Weisz.

A tanár úr folytatta:

– Richter! Csele! Kolnay! Barabás! Leszik! Nemecsek!

Sorban mindegyik felelt:

– Jelen!

Rácz tanár úr zsebre tette a cédulát, és így szólt:

– Ti most nem mentek haza, hanem bejöttök velem a tanári szobába. Van egy kis dolgom veletek.

Azzal elindult, és kisietett a teremből. Nem mondta meg, miért hívja őket ilyen furcsán.

Erre nagy zúgás, zsongás támadt.

– Miért hív?

– Miért maradunk itt?

– Mit akarnak velünk?

Ezt kérdezgették egymástól azok, akiket a tanár behívott. És mivel mindannyian Pál utcaiak voltak, Boka köré gyűltek.

– Én nem tudom, mi lehet – mondta az elnök. – Csak menjetek be, én majd megvárlak benneteket a folyosón.

Azzal a többiekhez fordult:

– Hát nem kettőkor találkozunk, hanem háromkor. Akadály jött közbe.

Az iskola nagy folyosója megtelt emberekkel. A többi osztályból is áradtak kifelé a fiúk. A máskor csendes, nagy ablakos folyosón nagy kavarodás, sietés és csoszogás lett. Mindenki sietett.

– Be vagytok zárva? – kérdezte egy fiú a szomorú csoporttól. Ők a tanári szoba ajtaja előtt álltak sötét csapatban.

– Nem – mondta büszkén Weisz.

A fiú erre elszaladt. Irigyen néztek utána. Ő már hazamehet…

Néhány perc várakozás után kinyílt a tanári szoba ajtaja. A tejüveges ajtó mögött megjelent Rácz tanár úr magas, sovány alakja.

– Gyertek be – mondta, és előrement.

A tanári szoba üres volt. A fiúk a hosszú zöld asztal körül álltak meg, halálos csendben. Az utolsó tisztelettel becsukta az ajtót. Rácz tanár úr leült az asztal végére, és körülnézett:

– Mind itt vagytok?

– Igen.

Lentről, az udvarról felhallatszott a hazasiető fiúk boldog lármája. A tanár úr becsukatta az ablakot. Most ijesztő lett a csend a nagy, könyvekkel teli szobában. Ebben a nagy csendben szólalt meg Rácz tanár úr:

– Arról van szó, hogy ti valami egyletet alapítottatok. Ezt megtudtam. Valami úgynevezett gittegyletről hallottam. Aki ezt elmondta nekem, odaadta az egylet tagjainak a névsorát is. Az egylet tagjai ti vagytok. Igaz ez?

Senki sem felelt. Mind lehajtott fejjel, némán álltak egymás mellett. Ez azt jelentette, hogy a vád igaz.

A tanár úr folytatta:

– Menjünk szép sorjában. Először azt akarom tudni, hogy ki alapította az egyletet. Pedig világosan megmondtam, hogy semmilyen egyletet nem engedek meg. Ki alapította?

Nagy csend.

Egy félénk hang szólalt meg:

– A Weisz.

Rácz tanár úr szigorúan nézett Weiszre:

– Weisz! Nem tudsz magadtól jelentkezni?

Szerényen hangzott a felelet:

– De igen, tudok.

– Hát miért nem jelentkeztél?

Erre szegény Weisz megint nem felelt. Rácz tanár úr rágyújtott egy szivarra, és a füstöt a levegőbe fújta.

– Hát menjünk szép sorjában – mondta. – Először is mondd meg nekem, mi az a gitt?

Weisz nem felelt, hanem kivett a zsebéből egy hatalmas darab gittet, és letette az asztalra. Egy ideig nézte, aztán nagyon halkan, alig hallhatóan kijelentette:

– Ez a gitt.

– És mi ez? – kérdezte a tanár.

– Ez egy olyan puha anyag, amivel az üvegesek az ablakot beragasztják a fába. Az üveges bekeni oda, és az ember a körmével kikaparja az ablakból.

– És ezt te kapartad ki?

– Nem, kérem. Ez az egyleti gitt.

A tanár úr tágra nyitotta a szemét:

– Micsoda? – kérdezte.

Weisz most már egy kicsit felbátorodott:

– Ezt a tagok gyűjtötték – mondta. – A választmány rám bízta, hogy én őrizzem. Mert azelőtt Kolnay őrizte, mert ő volt a pénztárnok. De nála kiszáradt, mert ő sohasem rágta.

– Hát ezt rágni kell?

– Igen, mert különben megkeményedik, és nem lehet nyomkodni. Én mindennap megrágtam.

– Miért éppen te?

– Mert benne van az alapszabályokban, hogy az elnök köteles minden nap legalább egyszer megrágni az egyleti gittet, mert különben megkeményedik…

Itt Weisz sírva fakadt. Pityeregve tette hozzá:

– És most én vagyok az elnök…

Komoly volt a hangulat. A tanár szigorúan kiáltott:

– Hol szedtétek össze ezt a nagy darabot?

Csend lett. A tanár Kolnayra nézett:

– Kolnay! Hol szedtétek ezt össze?

Kolnay hadarva felelt. Úgy beszélt, mint aki őszinte vallomással akar segíteni magán:

– Ez kérem, tanár úr, már egy hónapja megvan. Én egy hétig rágtam, de akkor kisebb volt. Az első darabot a Weisz hozta, és ezért alapítottuk az egyletet. Őtet az apja elvitte kocsin, és ő a kocsiablakból kaparta ki. Egészen véres lett a körme. Aztán betört az énekteremben az ablak. Én eljöttem délután, és egész délután vártam, amíg jön az üveges. Öt órakor jött az üveges. Én megszólítottam, hogy adjon nekem egy kis gittet. De ő nem felelt, mert nem tudott felelni, mert tele volt a pofája gittel.

A tanár úr szigorúan összeráncolta a homlokát:

– Micsoda szavak ezek? Pofája a lónak van!

– Hát a szája volt tele. Aztán odamentem, és megkértem, hogy hagyjon nézni, amíg az ablakot csinálja. Ő intett, hogy hagy. Én néztem, ő beragasztotta az ablakot, és elment. És amikor elment, akkor odamentem, kikapartam a gittet az ablakból, és elvittem. De nem magamnak loptam, hanem az egyletnek… az ehegy… lehet… nehek…

Ő is sírt.

– Ne sírj – mondta Rácz tanár úr.

Weisz a kabátja szélét tépdeste. Zavarában úgy érezte, hogy meg kell jegyeznie:

– Mingyár bőg…

De Kolnay csak zokogott, szívet tépően zokogott. Weisz súgva rászólt:

– Ne bőgj!

És erre ő is bőgni kezdett. A nagy sírás meghatotta Rácz tanár urat. Nagyokat szippantott a szivarjából. Ekkor előlépett a sorból Csele, az elegáns Csele. Büszkén kiállt a tanár elé. Elhatározta, hogy most ő is római jellem lesz, mint nemrég Boka a grundon. Határozott hangon mondta:

– Kérem, tanár úr, én is hoztam az egyletnek gittet.

Büszkén nézett a tanár szemébe. Rácz tanár úr megkérdezte:

– Honnan?

– Otthon – mondta Csele – összetörtem a madárfürdőkádat. A mamám megcsináltatta, és én rögtön kiszedtem belőle a gittet. A víz mind kifolyt a szőnyegre, amikor a mandi fürdött. Minek kell fürödni egy ilyen madárnak? A verebek soha nem fürödnek, mégis piszkosak!

Rácz tanár úr előrehajolt a székén. Fenyegetően mondta:

– Jó kedved van, Csele, de majd mindjárt segítek én a bajodon! Folytasd, Kolnay!

Kolnay szipogott és szepegett. Megtörölte az orrát:

– Mit folytassak?

– Honnan szedtétek a többit?

– Hát most mondta a Csele… És az egylet egyszer adott nekem hatvan krajcárt, hogy én is szerezzek.

Ez már nem tetszett Rácz tanár úrnak.

– Hát pénzért is vettetek?

– Nem – mondta Kolnay. – Hanem az én papám orvos, és délelőtt komfortáblin jár a betegekhez. Egyszer elvitt, és én a kocsiablakból kiszedtem a gittet. Az nagyon jó, puha gitt volt. Akkor az egylet adott hat hatost, hogy egyedül üljek be abba a kocsiba. Én délután beültem, és kimentem vele egészen a Tisztviselőtelepig. Kiszedtem belőle az összes gittet, mind a négy ablakból. Aztán gyalog jöttem haza a telepről.

A tanár emlékezett rá:

– Ez akkor volt, amikor találkoztam veled a Ludovikánál?

– Igen.

– És megszólítottalak… Te pedig nem feleltél.

Kolnay lehajtotta a fejét, és szomorúan mondta:

– Mert tele volt a pofám gittel.

És megint elkezdődött a sírás: Kolnay újra sírni kezdett. Weisz megint izgatott lett, megint tépdesni kezdte a kabátja szélét. Zavarában megint azt mondta:

– Mingyár bőg…

És ő maga is megint rákezdte. A tanár úr felállt, és fel-alá kezdett sétálni a szobában. A fejét csóválta:

– Szép kis egylet. És ki volt az elnök?

Erre a kérdésre Weisz hirtelen elfelejtette a bánatát. Abbahagyta a sírást, és büszkén mondta:

– Én.

– És ki volt a pénztárnok?

– A Kolnay.

– Tedd ide, ami pénz maradt.

– Tessék.

Kolnay a zsebébe nyúlt. Neki sem volt kisebb zsebe, mint Csónakosnak. Kotorászni kezdett benne, és sorban mindent kirakott az asztalra. Először egy forint negyvenhárom krajcár került elő. Aztán két darab ötkrajcáros bélyeg, egy lezárt levelezőlap, két darab egykoronás okmánybélyeg, nyolc új toll és egy színes üveggolyó. A tanár úr megszámolta a pénzt, és elkomorodott:

– Honnan van a pénz?

– A tagdíjakból. Mindenki minden héten fizetett egy hatost.

– És mire kellett a pénz?

– Csak arra, hogy be legyen fizetve a tagdíj. A Weisz lemondott az elnöki fizetéséről.

– Mennyi volt az?

– Öt krajcár egy hétre. A bélyegeket én hoztam, a levelezőlapot a Barabás, az okmánybélyeget pedig a Richter. Neki az apja… Ő az apjától…

A tanár közbevágott:

– Lopta? Mi? Richter!

Richter előállt, és lesütötte a szemét.

– Loptad?

Némán bólintott, hogy igen. A tanár úr a fejét csóválta:

– Micsoda romlottság! Mi az apád?

– Dr. Richter Ernő köz- és váltóügyvéd. De az egylet visszalopta a bélyeget.

– Hogyhogy?

– Hát én elloptam a papától a bélyeget, és aztán féltem. Az egylet adott nekem egy koronát, és én vettem rajta egy másik bélyeget. Azt visszaloptam az íróasztalra. És a papa rajtakapott. Nem akkor, amikor loptam, hanem amikor visszatettem. És a nyakam közé sózott érte…

A tanár szigorúan ránézett, és erre kijavította:

– Megvert érte, és még külön megpofozott, mert visszatettem. Megkérdezte, hol loptam. Én nem akartam megmondani, mert akkor megint külön megpofozott volna. Hát azt mondtam, hogy a Kolnaytól kaptam. Akkor ő azt mondta: „Tüstént vidd vissza a Kolnaynak, mert az biztosan valahol lopta.” És én visszavittem a Kolnaynak. Ezért van most az egyletnek két bélyege.

Rácz tanár úr elgondolkodott ezen:

– Hát minek vettetek új bélyeget? Hiszen a régit is visszatehetted volna!

– Azt nem lehetett – felelt helyette Kolnay –, mert már a hátán volt az egylet pecsétje.

– Pecsét is van? Hol a pecsét?

– A Barabás a pecsétőr.

Most Barabáson volt a sor. Most ő lépett elő. Gyilkos pillantást vetett Kolnayra, akivel mindig baja volt. Még emlékezett a kalapügyre a grundon… De nem tehetett mást. Szépen letette a gumiból készült bélyegzőt a zöld tanári asztalra, a hozzá tartozó festékpárnás bádogdobozzal együtt. A tanár megnézte a pecsétet. Ez volt ráírva: „Gittgyűjtő Egyesület, Budapest, 1889.” Rácz tanár úr elfojtotta a mosolyát, és megint megcsóválta a fejét. Barabás ettől felbátorodott. Az asztal felé nyúlt, és vissza akarta venni a pecsétet. De a tanár úr rátette a kezét.

– Mit akarsz?

– Kérem – vágta ki Barabás –, én megesküdtem, hogy inkább az életemmel is megvédem a pecsétet, de a kezemből nem adom ki.

A tanár úr zsebre dugta a pecsétet.

– Csend! – mondta.

De Barabás most már nem maradt nyugton:

– Akkor – mondta – tessék a Cselétől a zászlót is elvenni.

– Hát zászló is van? Add ide – mondta a tanár, és Csele felé fordult. Csele a zsebébe nyúlt, és egy picike, drótnyelű zászlót húzott elő. Ezt is a nővére csinálta, mint a grund zászlaját. Általában minden ilyen varrnivaló dolgot Csele nővére csinált. De ez a zászló piros-fehér-zöld volt, és ez volt ráírva: „Gittgyűjtő Egyesület, Budapest, 1889. Esküszünk, hogy rabok továb nem leszünk.”

– Hm – mondta a tanár úr –, ki az a finom madár, aki a *tovább* szót egy b-vel írja? Ki írta ezt?

Senki sem felelt. A tanár úr dörgő hangon megismételte a kérdést: Ki írta ezt?

Ekkor Csele gondolt egyet. Azt gondolta: miért keverje ő bajba a fiúkat? A „tovább” szót ugyan Barabás írta egy b-vel, de miért szenvedjen Barabás? Ezért szerényen ezt mondta:

– A nővérem írta, kérem.

És utána nyelt egyet. Nem volt szép tőle, de ezzel megmentette a pajtását… A tanár nem felelt semmit. A fiúk pedig most összevissza kezdtek beszélni.

– Kérem, a Barabástól nem szép, hogy elárulta a zászlót – jegyezte meg dühösen Kolnay.

Barabás mentegetőzött:

– Mindig velem van baja! Ha tőlem elvették a pecsétet, akkor már úgyis vége az egyletnek.

– Csend! – vágta el a vitát Rácz tanár úr. – Majd segítek én a bajotokon. Ezennel feloszlatom az egyletet. Meg ne halljam többé, hogy ilyesmibe keveredtek! Magaviseletből mindannyian szabályszerűt fogtok kapni. Weisz pedig kevésbé szabályszerűt, mert ő volt az elnök.

– Pardon! – jegyezte meg szerényen Weisz. – Éppen ma voltam utoljára elnök, mert ma lett volna a közgyűlés. És erre a hónapra már mást jelöltünk!

– A Kolnayt jelöltük – mondta vigyorogva Barabás.

– Az nekem mindegy – mondta a tanár. – Holnap mindannyian itt maradtok kettőig. Majd segítek én a bajotokon. Most pedig mehettek!

– Alászolgája! – hangzott kórusban, és mind megmozdultak. Ezt a zavaros pillanatot Weisz arra használta, hogy a gitt után nyúljon. A tanár meglátta:

– Nem hagyod békén?

Weisz alázatos arcot vágott:

– Hát a gittet nem kapjuk vissza?

– Nem. Sőt, akinél még van, az rögtön adja ide. Ha megtudom, hogy valakinél maradt, azzal a legszigorúbban fogok bánni.

Erre előlépett Leszik, aki eddig hallgatott, mint a ponty. Kivett a szájából egy darab gittet, és odaragasztotta az egyleti csomóhoz. Fájó szívvel és maszatos kézzel tette.

– Több nincs?

Leszik nem felelt, hanem kitátotta a száját. Megmutatta, hogy nincs több. A tanár úr a kalapjáért nyúlt.

– És csak még egyszer halljam, hogy egyletet alapítottatok! Takarodjatok haza.

A fiúk némán, lehajtott fejjel kullogtak ki. Csak egyikük szólalt meg csendesen:

– Alászolgája! – mondta külön Leszik. Az előbb ugyanis, amikor a többiek köszöntek, neki tele volt a szája.

A tanár úr elment, és a feloszlatott gittegylet egyedül maradt. A fiúk szomorúan néztek egymásra. Kolnay elmesélte a várakozó Bokának, hogyan hallgatta ki őket a tanár. Boka fellélegzett.

– Nagyon megijedtem – mondta –, mert már azt hittem, hogy valaki a grundot árulta el…

Közben Nemecsek odament a csoporthoz, és suttogva mondta:

– Nézzétek… amíg kihallgatott benneteket… az ablaknál álltam… új ablak volt… és…

Megmutatta a friss darab gittet, amelyet az ablakból kapart ki. A többiek áhítattal nézték. Weisz szeme felragyogott:

– Hát ha gitt van, akkor megint egylet is van! A grundon megtartjuk a közgyűlést.

– A grundon! A grundon! – kiáltották a többiek is. És mindannyian szaladni kezdtek hazafelé. A lépcső visszhangzott a kiáltásuktól, ahogy a Pál utcaiak jelszavát harsogták:

– Hahó! Hó! Hahó! Hó!

És mindannyian kivágtattak a kapun. Boka egyedül ment, lassan. Neki nem volt jókedve. Geréb járt az eszében, az áruló Geréb, aki a lámpát cipelte a füvészkerti szigeten. Gondolataiba merülve ment haza. Megebédelt, és nekiállt a másnapi latinleckének…

Isten tudja, hogyan csinálták ilyen gyorsan, de a gittegylet tagjai már fél háromkor megjelentek a grundon. Barabás egyenesen az ebédtől jött, mert még egy nagy darab kenyérhéjat majszolt. Az ajtóban várta Kolnayt, hogy egy barackot nyomjon a fejére. Kolnaynak már sok bűne volt nála.

Amikor mindenki ott volt, Weisz a farakások közé hívta őket.

– Megnyitom a közgyűlést – mondta rettentő komolyan.

Kolnay már megkapta a barackot, sőt vissza is adta Barabásnak. Ő azt gondolta, hogy a tanár tilalma ellenére meg kell tartani az egyletet.

Barabás azonban gyanúsítani kezdte:

– Azért mondja, mert most ő következik elnöknek. Én azt mondom, hogy elég volt a gittegyletből. Ti itt sorban mind elnökök vagytok, mi meg hiába rágjuk a gittet. Én már utálom. Hát semmi más ne legyen a számban, csak folyton ez a ragacs?

Most Nemecsek akart felszólalni.

– Szót kérek – mondta az elnöknek.

– A titkár úr szót kér – mondta komolyan Weisz, és csengetett egy kis kétkrajcáros csengővel.

Nemecsek a gittegyletben titkár volt. Most azonban belefagyott a szó. Meglátta Gerébet az egyik farakás mellett. Senki más nem tudta Gerébről azt, amit ő tudott. Amit azon az emlékezetes estén Bokával együtt ő is látott. Geréb egyedül lopakodott a farakások között. Egyenesen afelé a kis kunyhó felé futott, ahol a tót lakott a kutyájával. Nemecsek érezte, hogy kötelessége szemmel tartani az árulót, és figyelni minden lépését. Boka azt mondta, hogy amíg ő nem jön, Gerébnek nem szabad megtudnia, hogy látták őt. Nem szabad megtudnia, hogy látták a vörösingesekkel a lámpa körül ülni a szigeten. Hadd higgye, hogy senki sem tud a dologról.

De most itt volt, itt lopakodott. Nemecsek mindenáron tudni akarta, miért megy a tóthoz. Ezért így szólt:

– Köszönöm, elnök úr, de a beszédemet majd máskor mondom el. Eszembe jutott, hogy van egy kis dolgom.

Weisz megint megrázta a kis csengőt:

– A titkár úr elhalasztja a beszédét.

De a titkár úr akkor már szaladt. Szaladt, de nem Geréb után, hanem elébe. Átvágtatott az üres telken, és kiment a Pál utcára. Innen befordult a Mária utcába, és teljes erővel rohant a gőzfűrész kapuja felé. Majdnem elgázolta egy hatalmas szekér, amely tűzifával megrakva éppen akkor döcögött ki a kapun. A kis vaskémény pöfögött, és köpködte a fehér gőzt. A gőzfűrész fájdalmasan visított bent a házban, mintha azt mondta volna:

– Viiiigyázz! Viiiigyázz!

– Bizony vigyázok is! – felelte neki futás közben Nemecsek. A kis ház mellett elhaladva bement a farakások közé, és egyenesen a tót kunyhója mögé ment. A tót kunyhójának ferde volt a teteje. Ennek a tetőnek a széle majdnem összeért azzal a farakással, amely a kunyhó mögött állt. Nemecsek felmászott a farakásra, és hasra feküdt rajta. Oldalról kukucskált ki, és várta, mi lesz most. Mit akarhat Geréb a tóttól? Talán ez a vörösingesek valamilyen hadicsele? Elhatározta, hogy kihallgatja a beszélgetést, bármi történjék is vele. Ó, milyen dicsőséget hoz majd ez neki! Milyen büszke lesz, hogy ő fedezte fel ezt az újabb árulást!

Ahogy várt és nézelődött, egyszer csak meglátta Gerébet. Geréb lassan, óvatosan közeledett a kunyhó felé. Folyton hátranézett, mert félt, hogy valaki követi. Csak amikor meggyőződött róla, hogy senki sem jön utána, akkor indult el bátran. A tót nyugodtan üldögélt a kunyhó előtt a padon. A pipájából azokat a szivarvégeket szívta, amelyeket a fiúk szoktak neki hozni. Mert mindenki gyűjtötte a szivarvégeket Janónak.

A kutya felugrott mellőle. Egyet-kettőt vakkantott Geréb felé. De amikor megérezte, hogy idevaló ember, visszafeküdt a helyére. Geréb egészen közel ment Janóhoz, úgyhogy a háztető eltakarta őket Nemecsek szeme elől. De most már merész lett a kis szőke. Halkan, olyan halkan, ahogy csak tudott, átmászott a farakásról a kunyhó tetejére. A tetőn is hasra feküdt, és felfelé, előre csúszott. Elöl, az ajtó fölött akarta kidugni a fejét, hogy lenézzen rájuk. A deszkák alatta egyszer-kétszer megreccsentek. Ilyenkor Nemecsek úgy érezte, hogy megáll az ereiben a vér… De tovább mászott, és óvatosan előredugta a fejét. Ha ebben a pillanatban a tót vagy Geréb felnézett volna, nagyon megijedt volna. Ott látta volna a deszkák szélén Nemecsek okos kis szőke fejét. Nemecsek tágra nyílt szemmel figyelte, mi történik lent a kunyhó előtt.

Geréb odalépett a tóthoz, és barátságosan mondta neki:

– Jó napot, Janó!

– Jó napot! – felelte a tót, és ki sem vette a pipát a szájából.

Geréb közel hajolt hozzá:

– Szivart hoztam, Janó!

Erre a tót már kivette a szájából a pipát. Felragyogott a szeme. Szegény Jankó életében nem sokszor látott egész szivart. Ő csak akkor jutott hozzá, amikor valaki már elszívta a jobbik részét.

Geréb három szivart vett elő a zsebéből, és Janó markába nyomta.

„Ejnye – gondolta magában Nemecsek –, jól tettem, hogy felmásztam ide. Ez akar valamit a tóttól, ha szivarral kezdi!”

És hallotta, ahogy Geréb csendesen mondta a tótnak:

– Janó, jöjjön be velem a kunyhóba… Nem akarok itt kint beszélni magával… Nem akarom, hogy meglássanak… Valami fontos dologról van szó. Kaphat tőlem még több szivart is!

És kihúzott a zsebéből egy egész marék szivart.

Nemecsek a háztetőn a fejét csóválta.

„Nagy aljasság lehet – gondolta –, ha ilyen sok szivart hozott!”

A tót persze örömmel ment be a kunyhóba, és Geréb utána. Geréb után besurrant a kutya is. Nemecsek bosszankodni kezdett.

„Semmit sem fogsz hallani abból, amit beszélnek – gondolta. – Füstbe ment az egész jól kitalált tervem…”

Nagyon irigyelte a kutyát, amely még besurranhatott utánuk, mielőtt becsukták az ajtót. Mert még az ajtót is becsukták maguk után. Nemecseknek eszébe jutottak azok a mesék, amelyekben a vasorrú bába fekete kutyává változtatja a királyfit. Most igazán szívesen adott volna érte tíz-húsz szép üveggolyót, ha egy vasorrú bába néhány percre fekete kutyává varázsolta volna. És helyette Hektorból csinált volna egy kis szőke Nemecseket. Hiszen végül is kollégák voltak: mind a ketten közlegények voltak…

De a vasorrú bába helyett egy vasfogú bogár jött a segítségére. Az a szegény szú, amely valamikor régen megrágta a tető egyik deszkáját. Az egész családjával együtt jóllakott a jó puha fával. Nem is sejtette, hogy egyszer milyen nagy szolgálatot tesz majd a Pál utcai fiúknak. Ahol a szú megrágta a deszkát, ott vékonyabb volt. Nemecsek ráhajtotta a fülét a deszkára, és hallgatózott. Tompa hangok jöttek a kis kunyhóból. Nemecsek hamarosan örömmel vette észre, hogy kitűnően hall minden szót, amit bent beszélnek. Geréb csendesen beszélt. Úgy beszélt, mint aki még ezen a magányos helyen is fél, hogy valaki meghallja. Ezt mondta a tótnak:

– Janó, legyen esze. Tőlem annyi szivart kaphat, amennyit akar. De ezért meg kell tennie valamit.

Janó dörmögve kérdezte:

– Mit kell csinálni?

– Csak ki kell kergetni a fiúkat a grundról. Nem szabad megengedni, hogy itt labdázzanak, és széthordják a farakásokat.

Most néhány pillanatig nem hallatszott semmi. Nemecsek ebből arra gondolt, hogy a tót gondolkozik. Aztán újra hallatszott a tót hangja:

– Ki kell kergetni?

– Igen.

– Miért?

– Mert mások akarnak idejárni. Ezek a mások csupa gazdag fiúk… Annyi szivar lesz, amennyi csak kell… Még pénz is lesz…

Ez hatott.

– Pénz is lesz? – kérdezte Janó.

– Lesz. Forint lesz.

A forint aztán végleg megnyerte a tótot.

– Rendben van – mondta. – Ki fogjuk kergetni.

Csattant a kilincs, nyikorgott az ajtó. Geréb kilépett a kunyhóból. De Nemecsek akkor már nem volt a háztetőn. Ügyesen lemászott róla, mint egy macska, talpra ugrott, és visszarohant a farakások között a grund felé. A kis szőke nagyon izgatott volt. Érezte, hogy ebben a pillanatban az ő kezében van az összes fiú sorsa, az egész grund jövője. Amikor meglátta a csoportot, már messziről kiáltott:

– Boka!

De senki sem felelt.

Újra kiáltott:

– Boka! Elnök úr!

Egy hang felelt:

– Még nincs itt!

Nemecsek rohant, mint a szélvész. Erről azonnal értesíteni kell Bokát. Azonnal cselekedni kell, mielőtt kikergetik őket a birodalmukból. Amikor az utolsó farakás mellett rohant el, meglátta a gittegylet tagjait, akik még mindig gyűléseztek. Weisz még mindig komoly arccal elnökölt. Amikor a kis szőke elrohant a közgyűlés mellett, Weisz rákiáltott:

– Hahó! Hó! Titkár úr!

Nemecsek futás közben intett, hogy nem áll meg.

– Titkár úr! – kiáltott utána élesen Weisz. Hogy nagyobb legyen a tekintélye, erősen megrázta az elnöki csengőt.

– Nem érek rá! – kiáltott vissza Nemecsek, és szaladt, hogy megkeresse Bokát a lakásán. Weisz ekkor az utolsó eszközhöz nyúlt. Recsegő hangon kiáltott utána:

– Közlegény! Állj!

Erre aztán meg kellett állnia, hiszen Weisz hadnagy volt… A kis szőke dühöngött mérgében. De engedelmeskednie kellett, mihelyt Weisz a rangjával jött elő.

– Parancsol, hadnagy úr?

És haptákba állt.

– Kérem – mondta a gittegylet elnöke –, éppen most határoztuk el, hogy a gittegylet mától kezdve titkos egyletként működik tovább. Új elnököt is választottunk.

A fiúk lelkesen kiáltották az új elnök nevét:

– Éljen Kolnay!

Csak Barabás mondta vigyorogva:

– Abcug Kolnay.

Az elnök pedig folytatta:

– Ha a titkár úr meg akarja tartani a titkári helyét, akkor most velünk együtt becsületszavát kell adnia, hogy titokban tartja a dolgot. Mert ha Rácz tanár úr megtudja, hogy…

Nemecsek ebben a pillanatban meglátta Gerébet, aki a farakások között lopakodott. Ha Geréb most elmegy, vége mindennek… Vége az erődöknek, vége a grundnak… De ha Boka itt a lelkére beszélne, talán még győzne benne a jobbik érzés. A kis szőke majdnem sírt dühében. Belevágott az elnök szavába:

– Elnök úr… Én nem érek rá… nekem el kell mennem…

Weisz szigorúan kérdezte:

– Talán fél a titkár úr? Talán attól fél a titkár úr, hogy ha rájönnek, önt is megbüntetik?

De Nemecsek már nem figyelt rá. Csak Gerébet nézte. Geréb meglapult a farakások között, és arra várt, hogy a fiúk máshová menjenek. Akkor kiosonhat az utcára… Amikor Nemecsek ezt meglátta, szó nélkül otthagyta a gittegyletet. Összefogta elöl a kabátját, és uccu neki! Mint a szélvész, átrohant a grundon, és kiszaladt a kapun.

Néma csend lett a közgyűlésen. A nagy csendben aztán megszólalt az elnök, mély, komor hangon:

– A tisztelt tagok mindannyian látták Nemecsek Ernő viselkedését. Kijelentem, hogy Nemecsek Ernő gyáva!

– Úgy van! – harsogta a közgyűlés.

Sőt, Kolnay ezt kiáltotta:

– Áruló!

Richter izgatottan jelentkezett szólásra:

– Javaslom, hogy a gyáva árulót, aki bajban cserben hagyta az egyletet, tegyük le a titkárságról, zárjuk ki az egyletből, és írjuk be a titkos jegyzőkönyvbe, hogy áruló!

– Éljen! – hangzott egyszerre minden torokból. Az elnök pedig néma csendben kihirdette az ítéletet:

– A közgyűlés Nemecsek Ernőt gyáva árulónak nyilvánítja, leteszi a titkárságról, és kizárja az egyletből. Jegyző úr!

– Jelen! – mondta Leszik.

– Írja be a jegyzőkönyvbe, hogy a közgyűlés Nemecsek Ernőt árulónak nyilvánítja. És írja a nevét kis betűvel.

Moraj futott végig a közgyűlésen. Az alapszabályok szerint ez volt a legszigorúbb büntetés. Sokan állták körül Lesziket. Ő azonnal leült a földre, és a térdére tette az ötkrajcáros füzetet, amely az egylet jegyzőkönyve volt. Nagy, csúnya, csupa ákombákom betűkkel beleírta:

„nemecsek ernő áruló!!!”

Így vette el a gittegylet Nemecsek Ernő becsületét…

Nemecsek Ernő pedig – vagy ha így jobban tetszik: nemecsek ernő – a Kinizsi utca felé rohant. Ott lakott Boka egy kis, szerény, földszintes házban. Berohant a kapu alá, és ott egyenesen nekiszaladt Bokának.

– Nini! – mondta Boka, amikor magához tért. – Hát te mit keresel itt?

Nemecsek lihegve elmondta, mit látott és hallott. A kabátjánál fogva húzta Bokát, hogy siessen. Most együtt szaladtak a grund felé.

– Te ezt mind hallottad, láttad? – kérdezte futás közben Boka.

– Hallottam is, láttam is.

– És Geréb még ott van?

– Ha sietünk, még ott találjuk.

A klinika mellett meg kellett állniuk. Szegény Nemecsek köhögni kezdett. Nekitámaszkodott a falnak:

– Te csak… – mondta –, te csak siess oda… én… én… majd kiköhögöm magam.

És nagyokat köhögött.

– Meg vagyok fázva – mondta Bokának, aki nem mozdult mellőle. – A Füvészkertben fáztam meg… Amikor a tóba pottyantam, az még nem volt baj. De az üvegházban, amikor a medencében kuporogtam, ott nagyon hideg volt a víz. Ott végigfutott rajtam a hideg.

Befordultak a Pál utcába. És éppen amikor befordultak a sarkon, kinyílt a palánk kis kapuja. Geréb jött ki rajta sietve. Nemecsek hirtelen megfogta Bokát:

– Ott megy!

Boka tölcsért csinált a kezéből, és harsány hangon kiáltott végig a csendes kis utcán:

– Geréb!

Geréb megállt, és visszafordult. Amikor meglátta Bokát, nagyon nevetett. És nevetve elszaladt előlük, ki a Körútra. A Pál utca házai között élesen hangzott ez a gúnyos nevetés. Geréb kinevette őket.

A két fiú úgy állt ott az utcasarkon, mintha odaszögezték volna őket. Geréb eltűnt a szemük elől. Érezték, hogy minden elveszett. Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, és most már csendesen ballagtak a grund kis ajtaja felé. Bentről kihallatszott a labdázó fiúk vidám lármája. Aztán egy harsány kiáltás: a gittegylet tagjai éltették az új elnöküket… Bent még senki sem tudta, hogy ez a kis darab föld talán már nem is az övék. Ez a kis darab terméketlen, göröngyös pesti föld, ez a két ház közé szorított kis síkság. Az ő gyerekszívükben ez jelentette a végtelenséget és a szabadságot. Délelőtt amerikai préri volt, délután magyar Alföld, esőben tenger, télen az Északi-sark. Szóval a barátjuk volt. Azzá változott, amivé ők akarták, csak hogy szórakoztassa őket.

– Látod – mondta Nemecsek –, ők még nem is tudják…

Boka lehajtotta a fejét.

– Nem tudják – ismételte csendesen.

Nemecsek bízott Boka eszében. Amíg okos, nyugodt kis barátját látta, nem vesztette el a reményt. Csak akkor ijedt meg igazán, amikor meglátta Boka szemében az első könnyet. És hallotta, ahogy az elnök, maga az elnök mély szomorúsággal, remegő hangon mondta:

– Hát most mit csináljunk?

### Szójegyzék

- **katedra**: magasabb hely az osztály elején, ahol a tanár ül vagy áll.
- **előőrs**: kis csapat, amely a többiek előtt megy, és körülnéz.
- **gitt**: puha, ragadós anyag, amellyel az ablaküveget a fához ragasztják.
- **gittegylet**: a fiúk titkos társasága, amely gittet gyűjt.
- **alapszabály**: a társaság legfontosabb szabályai, leírva.
- **pénztárnok**: aki a társaság pénzére vigyáz.
- **mandi**: itt: Cseléék madarának beceneve, így hívják otthon a madarat.
- **komfortábli**: régi, lovak húzta bérkocsi Budapesten.
- **hatos**: régi pénzérme, tíz krajcárt ért.
- **okmánybélyeg**: bélyeg, amelyet hivatalos papírokra ragasztanak.
- **pecsétőr**: aki a társaság pecsétjére vigyáz.
- **magaviselet**: iskolai jegy arról, hogyan viselkedik a diák.
- **barack** (a fejre)**: ujjal, ököllel tréfásan ütni valakinek a fejére.
- **szú**: kis bogár, amely megrágja a fát.
- **vasorrú bába**: gonosz boszorkány a magyar népmesékben.
- **abcug**: „le vele!”: azt jelenti, hogy nem akarjuk őt.

## V.

Két nappal később, csütörtökön, amikor a Füvészkertre ráborult az este, egy sötét alak közeledett a kis híd felé. A hídon álló két őr fegyverbe állt.

– Tisztelegj! – kiáltotta az egyik.

Erre mind a ketten az ég felé emelték ezüstös végű lándzsájukat. A lándzsákon megcsillant a halvány holdfény. A tisztelgés a vörösingesek vezérének, Áts Ferinek szólt. Ő sietve ment át a hídon.

– Itt vannak mind? – kérdezte az őröktől.

– Igenis, kapitány úr.

– Geréb is itt van?

– Ő volt az első, kapitány úr.

A vezér némán szalutált. Erre az őrök újra a fejük fölé emelték a lándzsájukat. Ez volt a vörösingesek fegyveres tisztelgése.

A sziget kis tisztásán akkor már összegyűlt az összes vörösinges. Amikor Áts belépett közéjük, az idősebbik Pásztor elkiáltotta magát:

– Tisztelegj!

És a sok hosszú, ezüstpapír végű lándzsa felugrott a fejek fölé.

– Sietnünk kell, fiúk – mondta Áts Feri, miután visszaköszönt –, mert egy kicsit elkéstem. Azonnal kezdjünk hozzá a dologhoz. Gyújtsátok meg a lámpát.

A lámpát sohasem volt szabad meggyújtani, amíg a vezér meg nem érkezett. Ha a lámpa égett, az azt jelentette, hogy Áts Feri is a szigeten van. A fiatalabbik Pásztor meggyújtotta a lámpát. A vörösingesek körben leguggoltak a kis fény köré. Senki sem szólt, mindenki a vezér szavát várta.

– Van valami jelentenivaló? – kérdezte a vezér.

Szebenics jelentkezett.

– Nos?

– Alássan jelentem, hogy a fegyvertárunkból hiányzik az a piros-zöld zászló, amelyet kapitány úr a Pál utcaiaktól zsákmányolt.

A vezér összeráncolta a szemöldökét:

– A fegyverek közül nem hiányzik egy sem?

– Nem. Fegyvertáros vagyok, ezért amikor idejöttem, megnéztem a romban a tomahawkokat és a lándzsákat. Egytől egyig mind ott volt, csak a kis zászló hiányzott. Azt valaki ellopta.

– Lábnyomokat láttál?

– Igen. A törvény szerint minden este finom homokot szórok a rom belsejébe. Tegnap este is így tettem. Amikor ma megvizsgáltam, találtam benne egy kis lábnyomot. A repedéstől egyenesen abba a sarokba vezetett, ahol a zászló volt. Aztán a sarokból visszavezetett a repedésig. Ott eltűnt a szemem elől, mert ott már kemény és füves a föld.

– Kicsi volt a lábnyom?

– Igen. Olyan kicsi, hogy sokkal kisebb, mint a Wendaueré. Pedig neki van köztünk a legkisebb lába.

Nagy csend lett.

– Valami idegen járt a fegyvertárban – mondta a vezér. – Méghozzá egy Pál utcai fiú.

Moraj futott végig a vörösingesek között.

– Ebből gondolom – folytatta Áts –, hogy ha valami más gyerek lett volna, legalább egy fegyvert is elvitt volna. De ez csak a zászlót vitte el. A Pál utcaiak valószínűleg megbíztak valakit, hogy lopja vissza a zászlójukat. Nem tudsz erről, Geréb?

Geréb tehát már állandó kémként volt közöttük.

Felállt:

– Nem tudok róla.

– Jól van. Leülhetsz. Majd utánajárunk. De most intézzük el a dolgunkat. Tudjátok, milyen szégyen ért minket a múltkor. Amíg mindannyian itt voltunk a szigeten, az ellenség egy piros cédulát tűzött erre a fára. Nem tudtuk őket elfogni, olyan ügyesek voltak. Két idegen fiú után szaladtunk egészen a Tisztviselőtelepig. Csak ott derült ki, hogy ők ok nélkül szaladtak előlünk, mi pedig ok nélkül szaladtunk utánuk. A cédula nagy szégyen volt nekünk, és ezért bosszú jár. A grund elfoglalását is elhalasztottuk, amíg Geréb megvizsgálta a terepet. Most tehát Geréb jelentést tesz, és mi eldöntjük, mikor indulunk háborúba.

Gerébre nézett.

– Geréb! Állj fel.

Geréb újra felállt.

– Halljuk a jelentést. Mit végeztél?

– Én… – mondta kicsit zavartan a fiú – azt gondoltam, hogy talán harc nélkül is megszerezhetjük azt a területet. Arra gondoltam, hogy hiszen valamikor én is közéjük tartoztam… és miért legyek éppen én az oka, hogy… Szóval én megvesztegettem azt a tótot, aki a telekre vigyáz. És ő most majd kikergeti őket onnan… onnan…

Elakadt a szava. Nem tudta folytatni, mert Áts Feri olyan szigorúan nézett a szemébe. Aztán Áts meg is szólalt az erős, mély hangján. Ettől a hangtól a fiúk már sokszor reszkettek, amikor az erős legény valamiért megharagudott rájuk:

– Nem – bömbölte –, te úgy látszik, még mindig nem ismered a vörösingeseket. Mi nem megyünk vesztegetni és alkudozni. Ha nem adják oda szépen, hát elvesszük. Nem kell nekem se tót, se kikergetés! Micsoda alattomos dolog ez?!

Mindannyian hallgattak, és Geréb lesütötte a szemét. Áts Feri felállt:

– Ha gyáva vagy, menj haza!

Villogó szemmel mondta ezt Gerébnek. És Geréb ebben a pillanatban nagyon megijedt. Érezte, hogy ha most a vörösingesek is kiküldik maguk közül, akkor már igazán nincs helye sehol ezen a világon. Ezért felemelte a fejét, és bátor hangon próbált beszélni:

– Nem vagyok gyáva! Veletek vagyok, veletek tartok, hűséget fogadok nektek!

– Ez már beszéd – mondta Áts. De az arcán látszott, hogy nem kedveli az új fiút. – Ha velünk akarsz maradni, meg kell esküdnöd a mi törvényeinkre.

– Szívesen – mondta Geréb, és fellélegzett.

– Akkor adj kezet.

Kezet fogtak.

– Mostantól kezdve hadnagyi rangod van nálunk. Szebenics majd ad neked is lándzsát és tomahawkot, és beírja a nevedet a titkos névsorba. Most pedig figyelj ide. Nem lehet tovább halogatni a dolgot. A támadás napja holnap lesz. Holnap délután mindannyian itt gyülekezünk. A csapat fele a Mária utca felől megy be, és elfoglalja az erődöket. A csapat másik felének te nyitod ki a Pál utcai kis kaput. Ez a csapat kikergeti onnan a grundiakat. Ha pedig a farakások közé menekülnek, akkor a többiek az erődökből támadják meg őket. Nekünk labdaterület kell, és ezt meg is fogjuk szerezni, bármi történjék!

Mindenki felugrott.

– Éljen! – kiáltották a vörösingesek mind, és a magasba emelték a lándzsájukat.

A vezér intett, hogy legyen csend.

– Még meg kell kérdeznem tőled valamit. Nem gondolod, hogy a Pál utcaiak sejtik, hogy te hozzánk tartozol?

– Nem hiszem – felelte az új hadnagy. – Még ha itt is volt valaki közülük a múltkor, amikor a piros cédulát a fára tűzték, a sötétben nem láthatott.

– Tehát nyugodtan bemehetsz közéjük holnap délután?

– Nyugodtan.

– Nem fognak gyanítani semmit?

– Nem. És ha gyanítanának is valamit, egyik sem merne szólni, mert mind fél tőlem. Nincs közöttük egy bátor fiú sem!

Ekkor egy éles hang hirtelen közbeszólt:

– Dehogy nincs!

Körülnéztek. Áts Feri meglepetten kérdezte:

– Ki szólt?

Senki sem felelt. És az éles hang újra megszólalt:

– Dehogy nincs!

Most már világosan hallották, hogy a hang a nagy fa tetejéről jött. Rögtön ezután zörögni kezdtek az ágak. Valami recsegett-ropogott a nagy fa lombjai között. Egy pillanat múlva egy kis szőke fiú mászott le a fáról. Amikor az utolsó ágról a földre ugrott, nyugodtan letisztogatta a ruháját. Aztán egyenesen megállt, mint egy cövek, és farkasszemet nézett a csodálkozó vörösingesekkel. Senki sem szólt egy szót sem. Ez a váratlan kis vendég mindenkit nagyon meglepett.

Geréb elsápadt.

– Nemecsek! – mondta ijedten.

És a kis szőke felelt is:

– Igen. Nemecsek. Én vagyok. És ne keressék, ki lopta el a Pál utcai zászlót a fegyvertárból, mert azt én loptam el. Itt van, ni. Nekem van az a kis lábam, amely még a Wendauer lábánál is kisebb. És nem szóltam volna. Fent maradhattam volna a fa tetején, amíg maguk mind el nem mennek. Hiszen már fél négy óta ott kuporogtam. De amikor Geréb azt mondta, hogy közöttünk nincs egy bátor fiú sem, akkor azt gondoltam: „Megállj, majd én megmutatom neked, hogy a Pál utcaiak között is van bátor fiú! Ha más nem, hát a Nemecsek, a közlegény!” Itt vagyok, kérem. Kihallgattam az egész tanácskozást, és visszaloptam a zászlónkat. Most tessék, csináljanak velem, amit akarnak. Verjenek meg, csavarják ki a kezemből a zászlót, mert magamtól nem adom oda. Tessék, tessék, csak rajta! Hiszen én egyedül vagyok, maguk meg tízen vannak.

Kipirult, ahogy így beszélt, és kitárta a két karját. Az egyik kezében a kis zászlót szorongatta. A vörösingesek nem tudtak magukhoz térni a csodálkozástól. Csak nézték ezt a pici szőke legényt, aki az égből pottyant közéjük. Itt bátran, hangosan kiabált az arcukba, felemelt fejjel. Mintha olyan erős volna, hogy meg tudná verni az egész társaságot, a két erős Pásztorral és Áts Ferivel együtt.

Leghamarabb a Pásztorok nyugodtak meg. Odamentek a kis Nemecsekhez, és jobbról-balról megfogták a két karját. A fiatalabbik Pásztor állt a jobb oldalán. Ő már a kezéhez is nyúlt, hogy kicsavarja belőle a zászlót. Ekkor a nagy csendben megszólalt Áts Feri hangja:

– Megállj! Ne bántsátok.

A Pásztorok csodálkozva néztek a vezérre.

– Ne bántsátok – mondta Áts. – Ez a fiú tetszik nekem! Bátor fiú vagy, Nemecsek, vagy hogy hívnak. Itt a kezem. Állj be közénk vörösingesnek!

Nemecsek nemet intett a fejével:

– Nem én! – mondta dacosan.

Remegett a hangja, de nem a félelemtől, hanem az izgalomtól. Sápadtan, komoly arccal állt ott, és megismételte:

– Nem én!

Áts Feri elmosolyodott, és azt mondta:

– Hát ha nem állsz be, azt sem bánom. Én még soha senkit nem hívtam közénk. Aki itt van, mind maga kérte, hogy idejöhessen. Te voltál az első, akit hívtam. De ha nem akarsz, nem jössz…

És hátat fordított neki.

– Mi legyen vele? – kérdezték a Pásztorok.

A vezér csak úgy félvállról felelt:

– Vegyétek el tőle a zászlót.

Az idősebbik Pásztor egy csavarással kivette Nemecsek gyenge kis kezéből a piros-zöld zászlót. Fájt a csavarás, mert a Pásztoroknak nagyon kemény kezük volt. De a kis szőke összeszorította a fogát, és egy hang sem jött ki a száján.

– Megvan! – jelentette Pásztor.

Mindenki arra figyelt, hogy most mi lesz. Milyen rettenetes büntetést talál ki a hatalmas Áts Feri? Nemecsek dacosan állt a helyén, és összeszorította a száját.

Áts Feri felé fordult, és intett a Pásztoroknak:

– Ez nagyon gyenge. Ezt nem illik megverni. Hanem… Fürösszétek meg egy kicsit.

Nagy nevetés tört ki a vörösingesek között. Áts Feri is nevetett, a Pásztorok is nevettek. Szebenics feldobta a sapkáját a levegőbe, Wendauer pedig ugrált, mint valami bolond. Még Geréb is nevetett a fa alatt. Ebben az egész vidám társaságban csak egy arc maradt komoly: Nemecsek kis arca. Meg volt fázva, és már napok óta köhögött. Az édesanyja a mai napra is megtiltotta neki, hogy elmenjen otthonról. De a kis szőke nem bírt a szobában maradni. Három órakor megszökött otthonról, és fél négytől estig a fa tetején ült a szigeten. De a világért sem szólt volna. Talán mondja azt, hogy meg van fázva? Akkor még jobban nevettek volna rajta. Geréb is nevetett volna, ahogy most is nevetett: olyan szélesre húzta a száját, hogy minden foga kilátszott. Ezért nem szólt. Tűrte, hogy a nagy nevetés közepette a sziget partjára vezessék. Ott a két Pásztor belenyomta a sekély vizű tóba. Félelmetes fiú volt mind a két Pásztor. Az egyik a két kezét fogta össze, a másik a tarkóját tartotta. Nyakig belenyomták a vízbe, és ebben a pillanatban mindenki ujjongott a szigeten. A vörösingesek vidám táncot jártak a parton, dobálták a sapkájukat, és nagyokat kiáltottak:

– Huja, hopp! Huja, hopp!

Ez volt az ő csatakiáltásuk.

A sok „huja, hopp” összeolvadt a nagy nevetéssel. Vidám lárma törte meg a kis sziget esti csendjét. Nemecsek olyan szomorú szemmel nézett ki a vízből, mint valami bánatos kis béka. A parton pedig szétterpesztett lábbal ott állt Geréb. Nagyokat nevetett, és a fejével bólogatott a kis szőke felé.

Aztán a Pásztorok elengedték, és Nemecsek kimászott a tóból. Most tört ki igazán a mulatság, amikor meglátták csöpögő-csurgó, sáros ruháját. Kis kabátjáról folyt a víz. Amikor megrázta a karját, úgy ömlött ki a víz a kabátujjából, mintha kannából öntötték volna. Megrázta magát, mint a vízzel leöntött kis kutya, és erre mindenki elugrott előle. Gúnyos szavak repültek felé:

– Béka!

– Ittál?

– Miért nem úsztál egy kicsit?

Egyikre sem felelt. Keserűen mosolygott, és a vizes kabátját simogatta. Ekkor Geréb odaállt elé. Vigyorogva széthúzta a száját, gőgösen bólintott, és megkérdezte tőle:

– Jó volt?

Nemecsek ráemelte nagy kék szemét, és felelt:

– Jó volt – mondta csendesen, és hozzátette: – Jó volt, sokkal jobb volt, mint a parton állni és kinevetni engem. Inkább újévig nyakig ülök a vízben, mint hogy összefogjak a barátaim ellenségeivel. Én nem bánom, hogy a vízbe nyomtatok. A múltkor magam pottyantam a vízbe, és akkor is itt láttalak a szigeten, az idegenek között. Meghívhattok magatok közé, hízeleghettek nekem, adhattok ajándékot, amennyit csak akartok, nekem semmi közöm hozzátok. És ha még egyszer a vízbe nyomtok, ha még százszor és ezerszer a vízbe nyomtok, akkor is eljövök ide holnap is és holnapután is. Majd elbújok valahol, ahol nem vesztek észre. Nem félek én egyikőtöktől sem. És ha eljöttök hozzánk a Pál utcába, hogy elvegyétek a földünket, hát majd mi is ott leszünk! És meg fogom nektek mutatni, hogy ahol mi is tízen vagyunk, ott másképp fognak veletek beszélni, mint ahogy én most itt beszélek. Könnyű volt elbánni velem! Aki erősebb, az győz. A Pásztorok ellopták a golyóimat a Múzeumkertben, mert ők voltak az erősebbek. Most meg bedobtatok a vízbe, mert ti vagytok az erősebbek! Könnyű tíznek egy ellen! De én nem bánom. Meg is verhettek, ha úgy tetszik. Hiszen ha akartam volna, nem kellett volna a vízbe mennem. De én nem álltam be közétek. Inkább fojtsatok vízbe, és verjetek agyon, de én nem leszek áruló, mint valaki, aki ott áll, ni… ott…

Kinyújtotta a karját, és Gerébre mutatott. Gerébnek most a torkán akadt a nevetés. A lámpa fénye ráesett Nemecsek szép kis szőke fejére és víztől fényes ruhájára. Bátran, büszkén, tiszta szívvel nézett Geréb szemébe. Geréb úgy érezte ezt a nézést, mintha valami súly nehezedett volna a lelkére. Elkomolyodott, és lehajtotta a fejét. Ebben a pillanatban mindenki hallgatott. Olyan nagy volt a csend, mintha templomban lettek volna a fiúk. Tisztán lehetett hallani, ahogy Nemecsek ruhájáról a kemény földre csöpögött a víz…

A nagy csendbe belekiáltott Nemecsek:

– Elmehetek?

Senki sem felelt. Még egyszer megkérdezte:

– Hát nem vertek agyon? Elmehetek?

És mivel most sem felelt neki senki, nyugodtan, szépen, lassan elindult a híd felé. Egy kéz sem mozdult, egyetlen fiú sem mozdult meg a helyéről. Most mindenki érezte, hogy ez a pici szőke gyerek igazi kis hős, igazi férfi. Megérdemelné, hogy felnőtt ember legyen belőle… A hídnál álló két őr végignézte az egészet. Csak bámultak rá, de egyikük sem mert hozzányúlni. Amikor Nemecsek a hídra lépett, felharsant Áts Feri mély, dörgő hangja:

– Tisztelegj!!

A két őr haptákba vágta magát, és a magasba emelte ezüstös végű lándzsáját. Az összes fiú összecsapta a bokáját, és mindannyian a magasba emelték a lándzsájukat. Senki sem szólt, ahogy az ezüsthegyű lándzsák megvillantak a holdfényben. Csak Nemecsek léptei dobogtak a hídon, ahogy távolodott. Aztán már ez sem hallatszott, csak valami cuppogás, mint amikor valaki vízzel teli cipőben jár… Nemecsek elment.

A szigeten a vörösingesek zavartan néztek egymásra. Áts Feri a tisztás közepén állt, és lehajtotta a fejét. Ekkor Geréb odalépett elé, fehéren, mint a fal. Motyogott valamit:

– Tudod… kérlek… – kezdte.

De Áts Feri hátat fordított neki. Ekkor Geréb visszament a mereven álló fiúkhoz, és az idősebbik Pásztor elé állt.

– Tudod… kérlek – motyogta neki is.

De Pásztor a vezér példáját követte. Ő is hátat fordított Gerébnek. Geréb most tanácstalanul állt ott. Nem tudta, mit csináljon. Aztán elfojtott hangon megszólalt:

– Úgy látszik, elmehetek.

Erre sem felelt senki. És most ő indult el ugyanazon az úton, amelyen az előbb a kis Nemecsek. De neki nem tisztelgett senki. Az őrök a híd korlátjára támaszkodtak, és belenéztek a vízbe. És Geréb léptei is elhaltak a Füvészkert csendjében…

Amikor a vörösingesek így magukra maradtak, Áts Feri elindult, és az idősebbik Pásztor elé ment. Egészen közel állt meg előtte, úgyhogy az arca majdnem érte Pásztor arcát. Csendesen kérdezte tőle:

– Te vetted el ettől a fiútól a golyóját a Múzeumkertben?

Pásztor csendesen felelt:

– Én.

– Az öcséd is ott volt?

– Igen.

– „Einstand” volt?

– Az.

– Hát nem megtiltottam, hogy a vörösingesek kis, gyenge gyerekektől golyót raboljanak?

A Pásztorok hallgattak. Áts Ferinek nem lehetett ellentmondani. A vezér szigorúan nézett rájuk. Nyugodtan, de olyan hangon szólt, amely nem tűrt ellentmondást:

– Fürödjetek meg.

A Pásztorok értetlenül néztek rá.

– Nem értitek? Úgy, ahogy vagytok, ruhástul. Most ti fürödjetek meg.

És amikor egyik-másik arcon mosolyt látott, ezt mondta:

– Aki pedig nevetni fog rajtuk, az is megfürdik.

Erre aztán mindenkinek elment a kedve a nevetéstől. Áts ránézett a Pásztorokra, és most már sürgető hangon mondta:

– No, fürödjetek meg. Nyakig. Egy-kettő!

A csapathoz fordult:

– Hátra arc! Ne bámuljátok őket.

A vörösingesek sarkon fordultak, és hátat fordítottak a tónak. Még Áts Feri sem nézte, hogyan hajtják végre magukon a büntetést a Pásztorok. A Pásztorok pedig szomorúan, lassan bementek a tóba, és engedelmesen nyakig beleültek a vízbe. A fiúk nem látták őket, csak a csobbanásukat hallották. Áts Feri a tóra nézett, és meggyőződött róla, hogy a két fiú valóban nyakig a vízben ül. Ekkor kiadta a parancsot:

– Letenni a fegyvert. Indulj.

És elvezette a csapatot a szigetről. Az őrök elfújták a lámpát, és csatlakoztak a csapathoz. A csapat katonás léptekkel dobogott végig a hídon, és eltűnt a Füvészkert sűrűjében…

A két Pásztor kimászott a vízből. Egymásra néztek. Aztán a zsebükbe dugták a kezüket, ahogy szokták, és ők is elindultak. Egy szót sem szóltak egymáshoz, és nagyon szégyellték magukat.

A sziget pedig egyedül maradt a holdfényes tavaszi este csendjében…

### Szójegyzék

- **tisztelegj**: parancs: köszönj katonásan, emeld fel a fegyvert!
- **lándzsa**: hosszú bot hegyes véggel, régi fegyver.
- **fegyvertáros**: aki a csapat fegyvereire vigyáz.
- **tomahawk**: indián harci balta; itt: fából faragott, ezüstpapírral beragasztott játékbalta.
- **megveszteget**: pénzt vagy ajándékot ad valakinek, hogy rossz dolgot tegyen érte.
- **cövek**: földbe vert, egyenes fadarab.
- **farkasszemet néz**: bátran, mereven néz valakinek a szemébe, és nem néz el.
- **einstand**: amikor egy erősebb fiú elveszi a gyengébbek játékát, és azt mondja, hogy most már az övé.
- **áruló**: aki elárulja a barátait az ellenségnek.
- **hapták**: vigyázzállás, egyenesen, összezárt sarokkal.

## VI.

Másnap délután fél három körül a fiúk egymás után érkeztek be a grund kis ajtaján. A palánk belső oldalán egy nagy papírlapot láttak. Négy sarkát négy óriási szög tartotta a deszkán.

A nagy papírlap egy kiáltvány volt. Boka írta, és egész éjszaka nem aludt miatta. Nagy, nyomtatott betűkkel festette fekete tussal. Csak a mondatok első betűi voltak vérpirosak. A kiáltvány teljes szövege így hangzott:

**Kiáltvány!!!**

Most mindenkinek talpon kell lenni!

Birodalmunkat nagy veszedelem fenyegeti, és ha nem leszünk bátrak, az egész területet elveszik tőlünk!

Veszélyben a grund!

A vörösingesek meg akarnak bennünket támadni!

De mi ott leszünk, és ha kell, életünkkel is megvédelmezzük birodalmunkat!

Mindenki teljesítse kötelességét!

Az elnök.

Ma senkinek sem volt kedve métázni. A labda csendesen pihent Richter zsebében, mert ő volt a labdatáros. A fiúk fel-alá jártak, és a hamarosan kitörő háborúról beszélgettek. Aztán újra meg újra visszamentek a palánkra ragasztott kiáltványhoz. Tízszer, hússzor is elolvasták a lelkesítő szavakat. Többen már fejből is tudták. Egy-egy farakás tetejéről harcias hangon szavalták el a lent állóknak. A lent állók szintén fejből tudták, de azért tátott szájjal hallgatták. Amikor végighallgatták, visszasiettek a palánkhoz, és újra elolvasták. Aztán ők is felmásztak egy farakás tetejére, és ők is elszavalták.

Az egész csapat tele volt ezzel a kiáltvánnyal. Ez volt az első kiáltvány a grundon. Igazán nagyon nagy lehetett a baj, és nagyon komoly a veszély, ha Boka úgy döntött, hogy kiáltványt ad ki a saját legmagasabb aláírásával.

Egyes részleteket már hallottak a fiúk. Itt-ott elhangzott Geréb neve, de biztosat senki sem tudott róla. Az elnök több okból is jobbnak látta titokban tartani Geréb ügyét. Többek között azért is, mert azt tervezte, hogy itt, a grundon kapja rajta. Itt akarta azonnal a törvényszék elé állítani. Arra persze maga Boka sem gondolt, hogy a kis Nemecsek a saját fejétől kiszökik a Füvészkertbe. És ott, az ellenséges hadsereg táborának a kellős közepén világraszóló botrányt csinál… Ezt csak ma délelőtt tudta meg az elnök az iskolában, a latinóra után. A pincében, ahol a pedellus a vajas kenyeret árulta, Nemecsek félrehívta, és mindent elmondott neki. A grundon azonban még fél háromkor is teljes bizonytalanság volt, és mindenki az elnököt várta.

A nagy izgalomhoz még egy külön izgalom is jött. A gittegyletben botrány tört ki. Az egyleti gitt kiszáradt. Megrepedezett, és használhatatlan lett, vagyis nem lehetett többé nyomkodni. Ez kétségtelenül az elnök hibája volt. Hiszen a történtek után talán magyarázni sem kell, hogy az egyleti elnök kötelessége volt a gittet meg-megrágni. Kolnay, az új elnök ezt a kötelességét a legcsúnyábban elhanyagolta. Könnyű kitalálni, kinek volt ez ellen leghamarabb kifogása. Barabás volt az, aki szóvá tette. Egyik tagtól a másikig ment, és éles szavakkal panaszkodott az új elnök hanyagságára. A szaladgálásnak sikere is lett. Öt perc alatt rávette a tagok egy részét, hogy rendkívüli gyűlést követeljenek. Kolnay sejtette, miről van szó.

– Jól van – mondta –, de a grund ügye most fontosabb. A rendkívüli gyűlést csak holnapra hívom össze.

De Barabás lármázott:

– Ezt nem tűrjük! Úgy látszik, az elnök úr megijedt!

– Tőled?

– Nem tőlem, hanem a közgyűléstől! Követeljük, hogy még mára hívja össze a gyűlést.

Kolnay éppen felelni akart, amikor a kapu felől felhangzott a Pál utcaiak jelszava:

– Hahó! Hó! Hahó! Hó!

Mind odanéztek. Boka lépett be a kis kapun. Mellette Nemecsek jött, a nyakán egy nagy, piros, horgolt kendővel. Az elnök érkezése félbeszakította a vitát. Kolnay hirtelen engedett.

– Hát jó, még ma megtartjuk a közgyűlést. De most előbb meghallgatjuk Bokát.

– Ebbe belenyugszom – felelte Barabás. De a gittegylet tagjai akkor már a többiekkel együtt mind Boka köré gyűltek, és ezer kérdéssel ostromolták.

Ők is odasiettek a csoporthoz. Boka intett, hogy legyen csend. Aztán nagy figyelem közepette ezt mondta:

– Fiúk! A kiáltványban már olvashattátok, milyen veszély fenyeget minket. Kémeink az ellenség táborában jártak, és megtudták, hogy a vörösingesek holnapra tervezik a támadást.

Erre nagy moraj támadt. Senki sem gondolta, hogy már holnap kitör a háború.

– Igen, holnap – folytatta Boka. – Ezért mától kezdve kihirdetem az ostromállapotot. Mindenki feltétel nélkül engedelmeskedik a feljebbvalójának, és a tisztek mind nekem engedelmeskednek. De ne higgyétek, hogy ez valami gyerekjáték lesz. A vörösingesek erős fiúk, és sokan vannak. A küzdelem nagyon kemény lesz. De senkit sem akarunk kényszeríteni. Ezért még most kijelentem: aki nem akar részt venni a harcban, az jelentkezzen!

Erre nagy csend lett. Senki sem jelentkezett. Boka megismételte a felszólítást:

– Aki nem akar részt venni a háborúban, az álljon elő. Nem áll elő senki?

Mind egyszerre kiáltották:

– Senki!

– Akkor mindannyian adjátok a szavatokat, hogy holnap két órakor itt lesztek.

Sorban mindenki Boka elé ment, és Boka mindegyiktől a szavát vette, hogy holnap eljön. Amikor mindenkivel kezet fogott, hangosan így szólt:

– Aki pedig holnap nem lesz itt, az becstelen szószegő. Az ne tegye be ide többé a lábát, mert bottal verjük ki.

Leszik kilépett a sorból:

– Elnök úr – mondta –, mind itt vagyunk, csak Geréb nincs itt.

Erre halálos csend lett. Mindenki kíváncsian figyelt, hogy vajon mi van Gerébbel. De Boka nem volt az a fiú, aki letér az eredeti tervéről. Ő csak úgy akarta leleplezni Gerébet, hogy itt, a többiek előtt kapja rajta.

Többen kérdezték:

– Mi van Gerébbel?

– Semmi – felelte nyugodtan Boka. – Arról majd máskor beszélünk. Most egyelőre arra figyeljünk, hogy megnyerjük a csatát. Mielőtt azonban kiosztom a parancsokat, ki kell jelentenem valamit. Ha van köztetek valami harag, annak most legyen vége. Akik haragban vannak egymással, béküljenek ki.

Csend lett.

– Nos? – kérdezte az elnök. – Nincs köztetek, aki haragszik valakire?

Weisz szerényen megszólalt:

– Én úgy tudom…

– No, ki vele!

– Hogy… Kolnay… meg Barabás…

Boka Barabásra nézett:

– Igaz ez?

Barabás elpirult.

– Igen – mondta –, a Kolnay…

Kolnay pedig azt mondta:

– Igen… a Barabás…

– Hát béküljetek ki azonnal – kiáltott rájuk Boka –, mert különben mind a kettőtöket kidoblak innen. Harcolni csak úgy lehet, ha mindannyian jó barátai vagyunk egymásnak!

A két haragos odaballagott Boka elé, és kelletlenül kezet nyújtott egymásnak. Még el sem engedték egymás kezét, amikor Barabás megszólalt:

– Elnök úr!

– Mi kell?

– Volna egy feltételem.

– Nos?

– Az, hogy… ha a vörösingesek véletlenül nem támadnának meg minket… akkor… akkor én megint haragban lehessek a Kolnayval, mert…

Boka úgy nézett rá, mintha át akarná szúrni ezzel a pillantással:

– Hallgass!

Barabás erre elhallgatott. De dühöngött egy kicsit. Sokat adott volna érte, ha ebben a pillanatban jól oldalba üthette volna Kolnayt, aki vidáman mosolygott…

– Most pedig – mondta Boka –, közlegény, adja ide a haditervet.

Nemecsek szolgálatkészen a zsebébe nyúlt, és elővett egy papírlapot. Ez volt a haditerv, amelyet Boka ma ebéd után talált ki. A haditerv egy rajz volt: a grund térképe.

Boka letette egy kőre, és a fiúk mind köré guggoltak. Mindenki kíváncsian várta, hová küldik, és milyen szerepet kap. Boka pedig magyarázni kezdte a haditervet:

– Figyeljetek jól ide. Mindig a rajzot nézzétek. Ez itt a mi birodalmunk térképe. A kémek jelentése szerint az ellenség egyszerre két oldalról támad: a Pál utca felől és a Mária utca felől. Menjünk sorban. Ez a két négyszög, amelybe A és B van írva, az a két zászlóalj, amely a kaput védi. Az A zászlóalj három emberből áll, Weisz vezetésével. A B zászlóalj szintén három emberből áll, Leszik vezetésével. A Mária utcai kaput szintén két zászlóalj védi. Itt a C csapat vezére Richter, a D csapat vezére Kolnay.

Egy hang közbeszólt:

– Miért nem én?

– Ki volt az? – kérdezte szigorúan Boka.

Barabás jelentkezett.

– Megint te? Ha még egy szót szólsz, haditörvényszék elé állítalak! Ülj le.

Barabás motyogott valamit, és leült. Boka pedig folytatta a magyarázatot:

– A fekete pontok, amelyeken E betű és szám van, az erődöket jelentik. Ezeket homokkal látjuk el. Így minden erődbe elég két-két ember. Homokkal harcolni könnyű. Az erődök egyébként olyan közel vannak egymáshoz, hogy ha az egyiket megtámadják, a másik erőd is bombázhatja a támadókat. Az 1., 2. és 3. számú erőd a Mária utcai rész felől védi a grundot. A 4., 5. és 6. számú erőd pedig homokbombákkal segíti az A és a B csapatot. Hogy melyik erődbe ki megy, azt csak később mondom meg. A zászlóaljparancsnokok pedig maguk választanak maguk mellé két-két embert. Értitek?

– Igen! – felelték mind egyszerre.

A fiúk most már tátott szájjal, kerekre nyílt szemmel ülték körül a nagyszerű haditérképet. Néhányan még a noteszüket is elővették, és buzgón jegyezték, amit az elnök-hadvezér mondott.

– Na mármost – mondta Boka –, ez volt a felállás. Most jön az igazi hadiparancs. Mindenki figyeljen jól. Az őrszem fent lesz a palánk tetején. Amikor jelenti, hogy a vörösingesek közelednek, az A és a B csapat kinyitja a kaput.

– Kinyitjuk?

– Igenis, kinyitjátok. Mi nem zárkózunk be, mert mi vállaljuk a harcot. Jöjjenek csak be előbb, aztán majd mi kiverjük őket. Tehát kinyitják a kaput, és beengedik a csapatot. Amint az utolsó emberük is bejött, megtámadják őket. Ugyanekkor a 4., 5. és 6. számú erőd elkezdi a bombázást. Ez az egyik csapat kötelessége. Ez a Pál utcai hadsereg. Ha lehet, kiveritek őket. Ha nem lehet, legalább azt akadályozzátok meg, hogy átjussanak azon a vonalon, amelyet a 3., 4., 5. és 6. számú erőd alkot, és a grundon maradjanak. A másik hadsereg, a Mária utcai hadsereg már nehezebb feladatot kap. Figyeljetek jól, Richter és Kolnay. A C és a D zászlóalj őrszemet küld a Mária utcába. Amikor a vörösingesek másik csapata feltűnik a Mária utca felől, a zászlóaljak csatarendben állnak. Amikor a vörösingesek bejönnek a nagy kapun, mind a két zászlóalj úgy tesz, mintha elfutna. Ide nézzetek… a térképre… látjátok? A C zászlóalj, ez a tiéd, Richter… beszalad a kocsiszínbe…

Az ujjával mutatta:

– Ide, ni. Érted?

– Értem.

– A D zászlóalj pedig, a Kolnayé, beszalad Janó kunyhójába. Most figyeljetek, mert most jön a legfontosabb. És nézzétek jól a térképet. A vörösingesek erre jobbról-balról megkerülik a gőzfűrészt. A gőzfűrész mögött szembetalálják magukat az 1., 2. és 3. számú erőddel. Ezek rögtön bombázni kezdenek. Ugyanebben a pillanatban a két zászlóalj előrohan, az egyik a kocsiszínből, a másik a tót kunyhójából, és hátulról megtámadja az ellenséget. Ha bátran harcoltok, az ellenség itt kutyaszorítóba kerül, és meg kell adnia magát. Ha pedig nem adja meg magát, betuszkoljátok őket a kunyhóba, és rájuk zárjátok az ajtót. Amikor ez megtörtént, a C zászlóalj a kunyhó mellett jön elő. A D zászlóalj pedig megkerüli a farakásokat, és a 6. számú erőd mellett bukkan elő. Mindkettő az A és a B segítségére siet. Az 1. és 2. számú erőd legénysége pedig átmegy a 4. és 5. számú erődbe, és erősebben bombáz. Ekkor aztán az A, B, C és D zászlóalj egy vonalba áll. Így támad, és a Pál utcai kapu felé hajtja az ellenséget. Közben az összes erőd a fejünk fölött bombázza az ellenséget. Az ellenség nem tud majd ellenállni az egyesült erőnek. És akkor kiverjük őket a Pál utcai kapun! Megértettétek?

Erre a kérdésre óriási lelkesedés tört ki. Kendőket lobogtattak, és kalapokat dobáltak a magasba. Nemecsek lecsavarta a nyakáról a nagy piros horgolt kendőt, és náthás hangon kiáltotta bele a nagy éljenzésbe:

– Éljed az eldök!

– Éljen! – volt rá a felelet.

De Boka újra intett:

– Csend! Még valami. Én a C és a D zászlóalj közelében leszek a hadsegédemmel. Amit vele üzenek, azt úgy kell vennetek, mintha én parancsoltam volna.

Egy hang megkérdezte:

– Ki a hadsegéded?

– Nemecsek.

Néhányan összenéztek. A gittegylet tagjai még lökdösték is egymást, hogy tiltakozni kellene. Ilyen hangok hallatszottak:

– Szólj már, no!

– Te szólj!

– Miért én? Szólj te!

Boka csodálkozva nézett rájuk:

– Talán valami kifogásotok van ellene?

Leszik volt az egyetlen, aki szólni mert:

– Igen.

– Ugye, micsoda?

– A gittegylet közgyűlésén, a múltkor… amikor…

Boka elvesztette a türelmét. Rákiáltott Leszikre:

– Elég. Hallgass. Nem vagyok kíváncsi az ostobaságaitokra. Nemecsek lesz a hadsegédem, és punktum. Aki egy szót szól ellene, az haditörvényszék elé áll.

Ez kicsit szigorú kijelentés volt, de mindenki belátta, hogy háborúban csak így lehet boldogulni. Ezért belenyugodtak, hogy Nemecsek legyen a hadsegéd. A gittegylet vezetői között csendes sugdolózás kezdődött. Azt mondták, hogy ez sértés a gittegyletre nézve. És szégyellték, hogy a háborúban ilyen fontos szerepet kap az, akiről az ő közgyűlésük kimondta, hogy áruló. Akinek a nevét ők kis betűvel írták be az egylet fekete könyvébe. Pedig ha tudták volna…

Most Boka egy névsort húzott elő a zsebéből. Felolvasta róla, ki melyik erődbe megy. A zászlóaljparancsnokok kiválasztották a maguk két-két emberét. Mindez rettentő komolyan zajlott. A fiúk olyan izgatottak voltak, hogy egyikük sem szólt egy szót sem. Amikor mindez megtörtént, Boka kiadta a parancsot:

– Mindenki menjen a helyére. Hadgyakorlatot tartunk.

Erre mind hirtelen szétszaladtak, mindenki a helyére.

– Mindenki várjon, amíg újabb parancsot nem kap! – kiáltotta utánuk Boka.

Most egyedül maradt a grund kellős közepén Nemecsekkel, a hadsegéddel. A hadsegéd, szegény, nagyokat köhögött.

– Ernő – mondta neki szelíden Boka –, csavard vissza a kendőt a nyakadra. Nagyon megfáztál.

Nemecsek hálásan nézett a barátjára. Úgy engedelmeskedett neki, mintha a bátyja lett volna. Visszacsavarta a nagy piros horgolt kendőt a nyakára, úgyhogy csak a füle látszott ki belőle.

Amikor ez megtörtént, Boka így szólt:

– Most egy parancsot küldök veled a 2. számú erődbe. Figyelj jól…

De Nemecsek ebben a pillanatban olyat tett, amilyet még soha. Belevágott a feljebbvalója szavába:

– Bocsáss meg – mondta –, de előbb szeretnék neked mondani valamit!

Boka összeráncolta a szemöldökét:

– Mi az?

– Itt az előbb a gittegylet tagjai…

– Ugyan kérlek – kiáltott türelmetlenül az elnök –, te is komolyan veszed ezeket az ostobaságokat?

– Igen – felelte Nemecsek –, mert ők is komolyan veszik. Érzem, hogy ők buták, és nem bánom, akármit gondolnak rólam. De azt nem szeretném, ha te… ha te… ha te is megvetnél.

– Ugyan miért vetnélek meg?

A nagy piros kendő rojtjai közül sírós hang felelt:

– Mert ők kimondták rólam… hogy… hogy áruló vagyok…

– Áruló? Te?

– Igen. Én.

– No, erre igazán kíváncsi vagyok.

Nemecsek akadozva, elfojtott hangon elmondta, mi történt nemrég. Hogy éppen akkor kellett sietnie, amikor a gittegylet tagjai titkos fogadalmat tettek. Hogy ezért rögtön belekapaszkodtak ebbe a véletlenbe. Kijelentették, hogy azért szalad el, mert nem mer belépni a titkos egyletbe. Hogy áruló és becstelen.

És hogy mindez tulajdonképpen azért történt, mert a hadnagyok, főhadnagyok és kapitányok kezdik rossz néven venni valamit. Azt, hogy az elnök nem velük barátkozik, hanem minden államtitkot az egyszerű közlegénynek mond el. És végül, hogy beírták a nevét a fekete könyvbe, csupa kis betűvel.

Boka türelmesen végighallgatta mindezt. Aztán megint hallgatott. Fájt neki, hogy a fiúk között ilyenek is vannak. Boka okos fiú volt. De azt még nem tudta, hogy más emberek egészen mások, mint mi. És hogy ezt mindig fájdalom árán kell megtanulnunk. Aztán szeretettel nézett a kis szőkére.

– Jól van, Ernő – mondta –, te csak menj a dolgod után, és ne törődj velük. Most, a háború előtt nem akarok szólni semmit. De ha egyszer túl leszünk a háborún, majd szétütök én közöttük. Most pedig lovagolj gyorsan az 1. és 2. számú erődhöz. Vidd a parancsot, hogy a fiúk azonnal másszanak át a 4. és 5. számú erődbe. Látni akarom, mennyi idő kell nekik ehhez az átmászáshoz.

A közlegény haptákba vágta magát, és mereven szalutált. Ebben a percben arra gondolt, milyen szomorú, hogy a háború miatt az ő becsületének az ügye várni kénytelen. De minden keserűségét elfojtotta, és katonásan mondta:

– Igenis, elnök úr.

Azzal vágtatni kezdett. Felporzott mögötte a föld, és a hadsegéd hamarosan eltűnt a farakások között. A farakások tetején, az erődökből kerek gyerekfejek kukucskáltak ki, tágra nyílt szemmel. Az arcukon látszott az izgalom, amely a katonákat is elfogja a csata előtt. Ezt a bátor és emberismerő haditudósítók leírásaiból tudjuk.

Boka pedig egyedül maradt a grund kellős közepén. A nagy, bekerített sík földre behallatszott a robogó kocsik lármája. Boka mégis úgy érezte, mintha nem egy nagy város közepén volna. Mintha valahol messze, idegen földön, egy nagy síkságon állna, ahol holnap egy csata dönti el népek sorsát. A fiúk nem kiáltoztak. Mindenki nyugodtan állt a helyén, és várta a parancsot. Boka érezte, hogy most minden tőle függ. Tőle függ ennek a kis társaságnak a jóléte és a jövője. Tőle függenek a vidám délutánok, a labdázások, a különféle játékok és mulatságok, amelyeket itt a pajtásai szoktak játszani. És Boka most büszke volt, hogy ilyen szép feladatot vállalt.

„Igenis – mondta magában –, meg foglak védeni benneteket!”

Körülnézett a kedves grundon. Aztán a farakások felé nézett. Mögülük kíváncsian emelkedett ki a gőzfűrész karcsú vaskéménye. Vidáman köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket, éppen olyan vidáman és gondtalanul, mintha a mai nap is olyan volna, mint a többi. Mintha most nem forogna kockán minden, de minden…

Igen, Boka most úgy érezte magát, mint egy nagy hadvezér a döntő csata előtt. A nagy Napoleonra gondolt… És elkalandozott a gondolata a jövő felé. Hogy lesz? Mi lesz? Mi lesz belőle? Vajon katona lesz-e? Vezet-e majd valamikor igazi, egyenruhás hadsereget, valahol messze, igazi csatatéren? Nem egy kis darab földért, mint amilyen ez a grund, hanem azért a nagy darab édes földért, amelyet hazának neveznek? Vagy orvos lesz, aki mindennap nagy, komoly és bátor csatát vív a betegségekkel?

Ahogy Boka így gondolkodott, csendesen leszállt a kora tavaszi alkony. Nagyot sóhajtott, és elindult a farakások felé, hogy megszemlélje az erődök legénységét.

A fiúk a farakások tetejéről látták, hogy a hadvezér közeledik feléjük. Az erődökben mozgolódás kezdődött. Sorba rakták a homokbombákat, és mindenki haptákba állt.

De a vezér egyszer csak megállt félúton, és hátranézett. Mintha hallgatózna. Aztán megfordult, és gyors léptekkel visszasietett a palánk kis ajtajához.

Valaki kopogtatott az ajtón. Boka elhúzta a reteszt, és kinyitotta a kis kaput. Meglepetésében hátratántorodott.

Geréb állt előtte.

– Te vagy az? – mondta zavartan.

Boka nem tudott hirtelen felelni. Geréb lassan bejött, és becsukta maga mögött az ajtót. Boka még mindig nem tudta, mit akar. De Geréb most nem volt olyan vidám és nyugodt, mint máskor. Sápadt volt és szomorú. A kezével idegesen igazgatta a gallérját. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nem tudja, hogyan kezdje. Boka sem szólt, ő sem szólt. Így néhány pillanatig némán álltak egymással szemben, és egyikük sem tudta, mit csináljon. Végül Geréb szólalt meg:

– Azért jöttem, hogy… hogy beszéljek veled.

Erre Bokának is megjött a hangja. Egyszerű, komoly hangon felelt:

– Nekem veled nincs semmi beszédem. Az a legokosabb, ha most kimész ezen a kapun, úgy, ahogy bejöttél.

A fiú azonban nem fogadta meg ezt a tanácsot.

– Nézd, Boka – mondta –, én már tudom, hogy te mindenre rájöttél. Tudom, hogy ti itt mindannyian tudjátok, hogy én átálltam a vörösingesekhez. De most nem kémként jöttem ide, hanem jó barátként.

Boka csendesen mondta:

– Te ide jó barátként nem jöhettél.

Geréb lehajtotta a fejét. Arra fel volt készülve, hogy durván bánnak majd vele, hogy kikergetik. De azt nem várta, hogy ilyen csendes szomorúsággal beszélnek vele. Ez nagyon bántotta. Jobban, mintha megütötték volna. Most már ő is halkan és szomorúan beszélt:

– Azért jöttem, hogy jóvátegyem a hibámat.

– Azt nem lehet – mondta Boka.

– De én megbántam… nagyon megbántam… És visszahoztam tőlük a zászlótokat. Azt, amelyet Áts Feri vitt el innen. Amelyet a kis Nemecsek visszalopott… és amelyet aztán a Pásztorok kicsavartak a kis Nemecsek kezéből…

Ezt mondta, és a kabátja alól előhúzta a kis piros-zöld zászlót. Bokának felragyogott a szeme. A kis zászló gyűrött volt és tépett. Látszott rajta, hogy már harcok folytak érte. De éppen ez volt a szép a kis zászlóban. Rongyos volt, mint egy igazi zászló, amely a csaták hevében rongyolódott el.

– A zászlót – mondta Boka – majd mi magunk vesszük vissza a vörösingesektől. És ha nem tudjuk visszavenni, akkor már úgyis hiába minden… Akkor már úgyis elmegyünk innen, szétszóródunk… nem leszünk többé együtt… De így nem kell a zászló. És te sem kellesz.

Azzal úgy tett, mintha indulni akarna. Mintha ott akarná hagyni Gerébet. De Geréb megfogta a kabátja szélét.

– János – mondta elcsukló hangon –, belátom, hogy nagyot vétettem ellenetek. Jóvá akarom tenni a hibámat. Bocsássatok meg nekem.

– Ó – felelte Boka –, én már megbocsátottam neked.

– És visszavesztek?

– Azt már nem.

– Semmiképpen?

– Semmiképpen.

Geréb elővette a zsebkendőjét, és a szeméhez emelte. Boka szomorúan mondta neki:

– Ne sírj, Geréb, nem akarom, hogy itt előttem sírj. Menj szépen haza, és hagyj minket békén. Most persze azért jöttél ide, mert a vörösingeseknél is elfogyott a becsületed.

Geréb zsebre tette a zsebkendőjét, és férfiasnak akart látszani.

– Hát jó – mondta –, elmegyek. Ti engem többé nem láttok. De szavamat adom neked, hogy nem azért jöttem vissza, mert a vörösingesek meggyűlöltek. Ennek más oka volt.

– Ugyan micsoda?

– Azt nem mondom meg. Talán még megtudod. De jaj nekem, ha ezt te megtudod…

Az elnök nagyot nézett erre:

– Ezt nem értem.

– Most nem magyarázom meg – dadogta Geréb, és a kis kapu felé indult. Ott megállt, és még egyszer visszafordult. Ezt mondta:

– Hiába kérnélek még egyszer, hogy vegyetek vissza?

– Hiába.

– Akkor hát… nem is kérlek.

Kirohant, és becsapta a kis ajtót. Boka egy pillanatig habozott. Életében először volt kegyetlen valakivel. Már meg is mozdult, hogy utánamenjen, és utánakiáltson: „Gyere vissza, de aztán jól viseld magad!” Ekkor hirtelen eszébe jutott egy jelenet. Az a nevetés, amellyel Geréb nemrég elszaladt előle a Pál utcában. Amikor kinevette őket. Amikor ott álltak Nemecsekkel a járda szélén, szomorúan, lehajtott fejjel. A fülükben ott volt az a gúnyos, gonosz nevetés, amellyel Geréb elfutott előlük.

– Nem – mondta magának –, nem hívom vissza. Ez rossz fiú.

Azzal megfordult, hogy a farakások felé menjen. De meglepetésében meg kellett állnia. Ott állt a farakások tetején az összes fiú, mind, egytől egyig, és nézték ezt a jelenetet. Még azok is ott álltak, akiket nem küldtek az erődökbe. Az egész kis hadsereg némán sorakozott fent a szabályos fakockákon. Egyikük sem szólt egy szót sem. Mindegyik visszafojtott lélegzettel várta, mi történik Boka és Geréb között. És amikor Geréb kiment, és Boka a farakások felé indult, kitört az elfojtott izgalom. Az egész hadsereg hirtelen, egyszerre, mint egy ember, éljenezni kezdett.

– Éljen! – hangzott a sok friss gyerekhang a farakások felől, és sapkák repültek a levegőbe.

– Éljen az elnök!

Egy rettenetes fütty hasított végig a levegőn. Akkora fütty, amekkorát talán még a gőzmozdony sem tud, ha nagyon összeszedi magát. Harsány, diadalmas fütty volt. Persze hogy Csónakos fütyült. Boldogan nézett körül, és vigyorogva mondta:

– Na, soha életemben nem fütyültem még ilyen jóízűt!

Boka pedig megállt a grund közepén. Meghatottan, boldogan szalutált a hadserege felé. Most megint a nagy Napoleonra gondolt. Őt is így szerette az öreg gárdája…

Mindenki látta a jelenetet, és most már mindenki tisztában volt Geréb dolgával. Odáig nem hallatszott el, mit beszélt a két fiú a kapuban. De látták a mozdulatokat, és ezekből mindent megértettek. Látták Boka elutasító mozdulatát. Látták, hogy nem adott neki kezet. Látták, amikor Geréb sírva fakadt, és azt is, ahogy elment. Amikor a kapuban visszafordult, és visszaszólt Bokának, mindannyian megijedtek egy kicsit. Leszik ezt suttogta:

– Jaj… hátha most megbocsát neki.

De amikor Geréb mégis elment, és látták, hogy Boka nemet int a fejével, egyszerre kitört belőlük a lelkesedés. Felharsant az „éljen!”, amikor az elnök feléjük fordult. Tetszett nekik, hogy az elnökük nem gyerek, hanem komoly férfi. Szerették volna megölelni és megcsókolni. De háború volt, nem lehetett mást tenni, csak kiáltani. Ezt meg is tették, teli tüdőből, ahogy csak bírták.

– Kemény legény vagy, papuskám! – mondta büszkén Csónakos. De aztán megijedt, és gyorsan kijavította magát:

– Nem „papuskám”… bocsánat… elnök úr.

És ezzel elkezdődött a gyakorlat. Harsány vezényszavak hangzottak. Csapatok száguldoztak a farakások között, erődöket rohantak meg, és jobbra-balra repültek a homokbombák. Minden pompásan ment. Mindenki jól tudta a szerepét. És ez nagyon megnövelte a lelkesedést.

– Győzni fogunk! – hallatszott mindenhonnan.

– Ki fogjuk őket verni!

– Össze fogjuk kötözni a foglyokat!

– Magát Áts Ferit fogjuk elfogni!

Csak Boka maradt komoly.

– Ne szálljon a fejetekbe a dicsőség – mondta nekik. – Majd a háború után legyetek jókedvűek. Most pedig aki akar, hazamehet. Még egyszer mondom: aki holnap idejében nem lesz itt, az szószegő!

Ezzel vége lett a gyakorlatnak. De senkinek sem volt kedve hazamenni. Csoportokba álltak, és Geréb ügyét beszélték meg.

Barabás éles, rikácsoló hangon kiabált:

– Gittegylet! Gittegylet!

– Mit akarsz? – kérdezték a fiúk.

– Közgyűlés!

Kolnaynak eszébe jutott a közgyűlés, amelyet az előbb megígért. A közgyűlés előtt tisztáznia kellett magát a vád alól, hogy ő hagyta kiszáradni az egyleti gittet. Szomorúan belenyugodott.

– Hát jó – mondta –, közgyűlés. Kérem a tisztelt tagokat, vonuljunk félre.

És a tisztelt tagok kivonultak a farakások közül, előre, a palánk mellé, hogy ott tartsák meg a közgyűlést. Az élükön a kárörvendő Barabás ment.

– Halljuk, halljuk! – kiabált Barabás. Kolnay pedig hivatalos hangon mondta:

– Megnyitom az ülést. Barabás úr jelentkezett szólásra.

– Khm, khm! – köszörülte meg a torkát fenyegetően Barabás. – Tisztelt közgyűlés! Az elnök úrnak szerencséje volt, mert a hadgyakorlat miatt majdnem elmaradt ez a gyűlés, amely az elnököt le fogja tenni.

– Ohó! Ohó! – kiáltott a másik párt.

– Nekem hiába ohóznak – ordított a szónok –, mert én tudom, mit beszélek! Az elnök úr a gyakorlattal egy kicsit elhalasztotta a dolgot, de most már nem halaszthatja tovább. Mert most…

Hirtelen abbahagyta. A palánk kis kapuján erős zörgetés hallatszott. A fiúk mostanában minden zörgésre nagyon megijedtek. Nem lehetett tudni, nem az ellenség jön-e.

– Ki volt az? – kérdezte a szónok. És mindannyian figyeltek.

Most újra hallatszott az erős, türelmetlen zörgetés.

– Az ajtón zörögnek – mondta remegő hangon Kolnay, és kinézett a palánk deszkái közötti résen. Aztán csodálkozó arccal fordult a fiúk felé:

– Egy úr van itt.

– Egy úr?

– Igen. Egy szakállas úr.

– Hát nyisd ki neki.

Kinyitotta a kaput. Valóban egy jól öltözött úr lépett be, nagy, fekete, galléros kabátban. Fekete körszakálla volt, és szemüveget viselt. Megállt a küszöbön, és bekiáltott:

– Ti vagytok a Pál utcai fiúk?

– Igen – felelte az egész gittegylet egyszerre.

Erre bejött a köpenyes ember, és egyszerre szelídebben nézett rájuk.

– Én a Gerébnek az apja vagyok – mondta, és közben becsukta maga mögött a kis kaput.

Erre csend lett. Ez már komoly dolog volt, ha Geréb apja jött ide. Leszik oldalba lökte Richtert:

– Szaladj, hívd ide Bokát.

Richter elrohant a gőzfűrész felé. Ott Boka éppen Geréb tetteit mesélte el a fiúknak. A körszakállas úr pedig a gittegylethez fordult:

– Hát miért dobtátok ki innen a fiamat?

Kolnay állt elő:

– Mert elárult minket a vörösingeseknek.

– Kik azok a vörösingesek?

– Az egy másik csapat fiú, akik a Füvészkertbe járnak… De most el akarják venni tőlünk ezt a helyet, mert nekik nincs labdaterületük. Ezek a mi ellenségeink.

A szakállas ember összeráncolta a homlokát:

– A fiam az előbb sírva jött haza. Sokáig kérdezgettem, mi baja, de nem akarta elmondani. Végül, amikor ráparancsoltam, annyit bevallott, hogy árulással gyanúsítják. Erre azt mondtam neki: „Most veszem a kalapomat, és elmegyek azokhoz a fiúkhoz. Beszélni fogok velük, és megkérdezem tőlük, mi igaz ebből. Ha nem igaz, akkor követelni fogom, hogy kérjenek tőled bocsánatot. Ha azonban igaz, akkor nagy baj lesz belőle. Mert a te apád egész életében becsületes ember volt. Nem fogja tűrni, hogy az ő fia elárulja a pajtásait.” Ezt mondtam neki. Hát most itt vagyok. Felszólítalak benneteket: mondjátok meg becsülettel, tiszta szívvel, áruló volt-e köztetek az én fiam, vagy nem. Nos?

Erre néma csend lett.

– Nos? – ismételte Geréb apja. – Ne féljetek tőlem. Mondjátok meg az igazat. Tudnom kell, hogy igazságtalanul bántottátok-e a fiamat, vagy büntetést érdemel.

Senki sem felelt. Senki sem akarta elszomorítani ezt a jónak látszó, köpenyes embert, aki ennyire vigyázott a kis gimnazista fia jellemére. Az apa pedig Kolnayhoz fordult:

– Te mondtad, hogy elárult benneteket. Most neked kell bebizonyítanod! Mikor árult el? Hogyan árult el?

Kolnay hebegett:

– Én… én… én csak hallottam…

– Az semmi. Ki az, aki biztosan tud róla? Ki látta? Ki tudja?

Ebben a pillanatban feltűnt az erődök alatt Boka és Nemecsek. Richter hozta őket. Kolnay fellélegzett.

– Kérem – mondta –, ott jön… az a kis szőke… az a Nemecsek… az látta. Az tudja.

Megvárták, amíg a három fiú a közelükbe ér. De Nemecsek egyenesen a kapu felé ment. Kolnay odakiáltott:

– Boka! Gyertek csak ide!

– Most nem lehet – felelte Boka –, tessék egy kicsit várni. A Nemecsek nagyon rosszul van, köhögőrohamot kapott… Most haza kell kísérnem…

Amikor a köpenyes ember meghallotta Nemecsek nevét, rákiáltott:

– Te vagy az a Nemecsek?

– Igen – mondta halkan a kis szőke, és odament a fekete emberhez. Az szigorúan mondta neki:

– Én a Geréb apja vagyok. Azért jöttem, hogy megtudjam, áruló-e a fiam, vagy nem. A pajtásaid azt mondják, hogy te láttad, te tudod. Hát felelj tiszta szívvel: igaz ez, vagy nem?

Nemecsek arca égett a láztól. Most már komolyan beteg volt. Lüktetett a halántéka, forró volt a keze. És olyan különös volt körülötte az egész világ… Ez a szakállas, szemüveges bácsi, aki olyan szigorúan szólt rá, ahogy Rácz tanár úr szokott beszélni a rossz tanulókkal… Ez a sok bámuló fiú… A háború… Ez a sok izgalom, minden… És ez a szigorú kérdés. E mögött ott volt az is, hogy ha a Geréb fiú valóban áruló, akkor nagy baja lesz…

– Felelj! – sürgette a fekete ember. – Most beszéljetek! Felelj! Áruló volt?

És a kis szőke bátran felelt. Piros volt az arca a láztól, ragyogott a szeme a láztól. Csendesen beszélt, mintha ő lett volna a bűnös, aki most bevall valamit:

– Nem, kérem. Nem áruló.

Az apa büszkén fordult a többiek felé:

– Hát akkor hazudtatok?

A gittegylet döbbenten állt. Egy pisszenés sem hallatszott.

– Haha! – mondta gúnyosan a fekete szakállú ember. – Hát hazudtatok! Mindjárt tudtam én, hogy az én fiam becsületes gyerek!

Nemecsek alig állt a lábán. Szerényen megkérdezte:

– Elmehetek?

A szakállas ránevetett:

– Elmehetsz, te kis mindentudó!

És Nemecsek Bokával kitámolygott az utcára. Most már minden összefolyt a szeme előtt. Már nem látott semmit. Összevissza táncolt előtte a fekete ember, az utca, a sok farakás. Furcsa szavak zúgtak a fülében. „Fiúk, az erődökre!” – kiáltotta élesen egy hang. Aztán egy másik hang ezt mondta: „Áruló a fiam?” És a fekete ember gúnyosan nevetett. Nevetés közben akkorára nőtt a szája, mint az iskola kapuja… És ezen a kapun Rácz tanár úr jött ki…

Nemecsek levette a kalapját.

– Kinek köszönsz? – kérdezte tőle Boka. – Hiszen egy lélek sem jár az egész utcában.

– Rácz tanár úrnak köszönök – mondta halkan a kis szőke.

És Boka sírni kezdett. Sietve vitte, húzta haza a kis barátját a sötétedő utcán.

Bent a grundon Kolnay előállt, és ezt mondta a fekete embernek:

– Kérem, ez a Nemecsek egy hazug fráter. Mi árulónak mondtuk ki, és kizártuk az egyletből.

Az apa boldog volt, és rögtön egyetértett vele:

– Meg is látszik rajta. Sunyi pofa. Rossz a lelkiismerete.

És boldogan ment haza, hogy megbocsásson a fiának. Az Üllői út sarkán még látta, ahogy Boka és Nemecsek átbotorkált a klinika előtt az úttesten a túlsó oldalra. De akkor már Nemecsek is sírt. Nagyon szomorúan, nagyon keservesen sírt, az ő közlegényszívének minden mély fájdalmával. És ebben a lázas sírásban egyre csak ezt motyogta:

– Kis betűvel írták a nevemet… kis betűvel írták az én szegény, tisztességes kis nevemet…

### Szójegyzék

- **kiáltvány**: nyilvános írás, amely mindenkit felszólít valamire.
- **métázik**: métát játszik; a méta régi magyar labdajáték ütővel.
- **pedellus**: az iskola szolgája, aki az épületre vigyáz.
- **ostromállapot**: háborús helyzet, amikor szigorú rend van.
- **szószegő**: aki nem tartja meg, amit megígért.
- **haditörvényszék**: bíróság háborúban, amely a katonák ügyeit dönti el.
- **zászlóalj**: katonák csapata.
- **homokbomba**: összenyomott nedves homok, amelyet dobálnak.
- **kocsiszín**: fedett hely, ahol a kocsikat tartják.
- **kutyaszorító**: nehéz helyzet, ahonnan nincs kiút.
- **hadsegéd**: a vezér segítője, aki a parancsokat viszi.
- **fráter**: megvető szó egy emberre, „alak”.
- **sunyi pofa**: alattomos, hamis arc.

## VII.

Másnap délelőtt a latinórán nagy volt az izgalom az egész osztályban. Olyan nagy, hogy Rácz tanár úr is észrevette.

A fiúk mozgolódtak a padokban, és nézelődtek. Nem nagyon figyeltek arra, aki éppen felelt. És nemcsak a Pál utcaiak voltak ilyen különös állapotban, hanem a többiek is. Mondhatnám: az egész iskola. A nagy háborús készülődés híre gyorsan elterjedt a nagy épületben. Még a felső osztályok fiúi, a hetedisták és a nyolcadisták is nagyon érdeklődtek iránta. A vörösingesek a józsefvárosi reáliskolába jártak. Ezért a gimnázium a Pál utcaiaknak kívánta a győzelmet. Sőt néhányan úgy gondolták, hogy ezen a győzelmen az iskola becsülete is múlik.

– Mi van ma veletek? – kérdezte türelmetlenül Rácz tanár úr. – Mozgolódtok, szórakozottak vagytok, valami máson jár az eszetek!

De nem kérdezgette tovább, mi van a fiúkkal. Megelégedett azzal, hogy az osztálynak ma nyugtalan napja van. Morgós hangon mondta:

– Persze, itt a tavasz, a golyózás, labdázás… most nem esik jól az iskola! Majd adok én nektek!

De ezt csak mondta. Rácz tanár úr szigorú arcú, de szelíd lelkű ember volt.

– Leülhetsz! – szólt oda annak, aki felelt. Aztán keresgélni kezdett a noteszében.

Ilyenkor mindig halálos csend volt az osztályban. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét, még az is, aki jól felkészült. Mindenki mereven nézte a tanár ujjait, amelyek lassan forgatták a kis notesz lapjait. A fiúk azt is tudták, kinek a neve van a notesz melyik lapján. Amikor a tanár a notesz végén lapozott, az A és B betűsök fellélegeztek. Amikor aztán a névsor végéről hirtelen visszalapozott az elejére, az R, S, T betűsöknek lett jókedvük.

A tanár keresgélt a névsorban, aztán halkan ezt mondta:

– Nemecsek.

– Nincs itt! – kiabálta az egész osztály. És egy hang, egy jól ismert Pál utcai hang, hozzátette:

– Beteg.

– Mi baja?

– Meghűlt.

Rácz tanár úr végignézett az osztályon, és csak ennyit mondott:

– Mert nem vigyáztok magatokra.

A Pál utcaiak pedig összenéztek. Ők jól tudták, hogyan és miért nem vigyázott magára Nemecsek. Szétszórva ültek az osztályban: ki az első padban, ki a harmadikban, Csónakos pedig, mit tagadjuk, az utolsóban. De most mind egymásra néztek. Minden arcról le lehetett olvasni, hogy Nemecsek valami szép dologban hűlt meg. Egyszerűen szólva: a hazáért hűlt meg szegény Nemecsek. Vagy háromszor megfürdött: egyszer véletlenül, egyszer becsületből, egyszer pedig kényszerűségből. És a világért sem árulta volna el senki ezt a nagy titkot. Pedig most már mindenki tudta, még a gittegylet is. Sőt a gittegyletben mozgalom is indult. Azt akarták, hogy Nemecsek nevét töröljék ki a fekete könyvből. Csak abban nem tudtak még megegyezni, hogyan. Előbb javítsák ki a kis kezdőbetűket nagy kezdőbetűkre, és csak azután töröljék ki? Vagy töröljék ki egyszerűen, minden hűhó nélkül? Kolnay, aki még mindig elnök volt, azt mondta, hogy hűhó nélkül kell kitörölni. Ezért természetesen Barabás pártot alapított. Ez a párt azt mondta, hogy előbb vissza kell adni Nemecsek nevének a becsületét.

De ez most mellékes kérdés volt. Mindenkit a háború érdekelt, amelyet ma délután kellett megvívni. A latinóra után sok fiú jött Bokához más osztályokból. Felajánlották, hogy eljönnek segíteni. Boka mindenkinek ezt felelte:

– Nagyon sajnáljuk, de nem fogadhatjuk el. Mi magunk fogjuk megvédeni az országunkat. Ha a vörösingesek talán erősebbek is nálunk, majd legyőzzük őket ügyességgel. Lesz, ahogy lesz, de mi csak magunk akarunk harcolni.

Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy nemcsak más osztályok tanulói jelentkeztek. Egy órakor mindenki hazafelé rohant ebédelni. Ekkor a törökmézes ember is felajánlotta a segítségét Bokának. Még mindig ott árult a szomszéd kapualjában.

– Ifiúr – mondta –, ha én odamegyek, egymagam kidobom valamennyit!

Boka mosolygott:

– Csak bízza ránk, öregem!

És ő is hazafelé sietett. Az iskola kapujában az osztálytársak körülvették a Pál utcaiakat. Mindenféle hasznos tanácsot adtak nekik. Néhányan megtanítottak egy-egy Pál utcai fiút arra, hogyan kell gáncsot vetni. Mások kémnek jelentkeztek. Megint mások azt kérték, hogy végignézhessék a harcot. De erre sem kapott engedélyt senki. Boka szigorú parancsa ez volt: amikor a harc elkezdődik, be kell csukni a kaput. A kapuőrök csak akkor nyithatják ki újra, amikor már kifelé szorítják az ellenséget.

De mindez csak néhány percig tartott. A fiúk szétszéledtek, mert pontban két órakor már a grundon kellett lenniük. Negyed kettőkor már üres volt a gimnázium környéke. A törökmézes is csomagolt. Csak az iskolaszolga pipázott csendesen a kapu előtt. Közben néhányszor gúnyosan odaszólt a törökmézes embernek:

– Na, a maga élete se lesz hosszú itt a szomszédban. Eltiltjuk innen azzal a sok szeméttel!

A törökmézes nem is felelt, csak megvonta a vállát. Ő nagy úr volt, piros fez volt a fején. Ő nem állt szóba holmi iskolaszolgával. Különösen most nem, amikor érezte, hogy annak az iskolaszolgának igaza van.

Pontban két órakor Boka megjelent a grund kapujában. A fején piros-zöld sapka volt, a Pál utcaiak színeivel. A telek közepén katonás sorban állt az egész hadsereg. Ott volt az egész társaság, egytől egyig. Csak egyetlen tag hiányzott: Nemecsek, aki betegen feküdt otthon. Így történt, hogy a Pál utcaiak hadserege a csata napján, éppen a csata napján, közlegény nélkül maradt. Aki ott volt, mind hadnagy, főhadnagy vagy kapitány volt.

Maga a közlegény – maga az igazi hadsereg – otthon feküdt betegen. A Soroksári utca egyik kertes kis házában feküdt, egy csöppnyi kis ágyban.

Boka rögtön munkához látott. Katonás hangon kiáltotta:

– Vigyázz!

Mindenki haptákba állt. Boka hangosan mondta:

– Ezennel tudatom veletek, hogy leteszem az elnöki rangot, mert az csak békeidőben jó. Most háború van, ezért felveszem a tábornoki címet.

Ebben a pillanatban mindannyian nagyon meghatódtak. És valóban felemelő, szinte történelmi pillanat volt ez. A háború napján, a legnagyobb veszély idején Boka felvette a tábornoki címet.

Aztán hozzátette:

– És most utoljára elmondom a haditervet, hogy aztán ne legyen semmi félreértés.

El is mondta. Mindenki tudta már fejből a parancs minden szavát, mégis feszülten figyeltek.

Amikor vége lett, a tábornok csak ennyit vezényelt:

– Mindenki a helyére!

A sor hirtelen szétoszlott. Csak Csele, az elegáns Csele maradt Boka mellett. Ő volt most a hadsegéd a beteg Nemecsek helyett. Az oldalán sárgaréz trombita lógott. Közös pénzen vették egy forint negyven krajcárért. Ebben az összegben benne volt a gittegylet egész vagyona is, huszonhat krajcár. A hadvezér ezt a pénzt háborús célokra egyszerűen lefoglalta.

Szép kis postástrombita volt. Ha belefújtak, éppen olyan hangja volt, mint a katonák trombitájának. Csak háromféle jelet adtak vele. Az egyik azt jelentette, hogy jön az ellenség. A másik rohamot jelentett. A harmadik azt jelentette, hogy mindenki siessen a tábornokhoz. Ezeket a jeleket a fiúk még a tegnapi gyakorlaton megtanulták.

Az őrszem hűségesen felmászott a palánk tetejére, és a jobb lábát kilógatta a Pál utcára. Most beszólt:

– Tábornok úr!

– No, mi az?

– Jelentem alássan, egy cseléd akar bejönni a grundra egy levéllel.

– Kit keres?

– Azt mondja, hogy a tábornok urat keresi.

Boka odament a palánkhoz:

– Nézd meg jól, nem valami vörösinges-e, aki női ruhába öltözött, hogy itt kémkedjen.

Az őrszem kihajolt az utcára, úgy, hogy majdnem kiesett. Aztán jelentette:

– Tábornok úr, jelentem alássan, jól megnéztem. Igazi hölgy.

– No hát, ha igazi hölgy, akkor bejöhet.

És Boka ment, hogy ajtót nyisson neki. Az igazi hölgy bejött, és körülnézett a grundon. Valóban igazi hölgy volt. Kendő nélkül, papucsban szaladt ide, ahogy éppen a konyhát felmosta.

– Geréb úréktól hozom ezt a levelet – mondta. – Az ifiúr azt mondta, hogy nagyon sürgős, és hogy választ vár rá…

Boka felbontotta a levelet. Ez állt rajta: „Nagyreményű Boka elnök úrnak”. Igazából nem is levél volt, hanem egy egész köteg papír. Volt benne mindenféle papír: füzetlap, levélpapír, Geréb nővérének levélpapírjából egy darab, nagy ívpapír, mindenféle. Végig tele volt írva nagy, csúnya betűkkel, és minden oldal pontosan meg volt számozva. Boka elolvasta. A levélben ez állt:

„*Kedves Boka!*

Én ugyan tudom, hogy még levélben sem szívesen beszélsz velem. De ezt az utolsó dolgot még megpróbálom, mielőtt végleg szakítanék veletek. Most már nemcsak azt látom be, hogy én hibáztam. Azt is belátom, hogy ti ezt nem érdemeltétek tőlem. Mert olyan gyönyörűen viselkedtetek az apámmal, különösen Nemecsek, aki letagadta, hogy elárultalak benneteket. Az apám nagyon büszke volt, mert nem bizonyult rám az árulás. Ezért még aznap megvette nekem Verne Gyulától a »Lángba borult szigettenger«-t, amit már régen kértem tőle. Így akart kiengesztelni. Én a könyvet rögtön elvittem ajándékba Nemecseknek. Pedig még nem is olvastam, pedig nagyon szerettem volna elolvasni. Pedig az apám másnap megkérdezte: »Hol a könyv, te csirkefogó?« Pedig én erre semmit sem tudtam felelni. Akkor az apám azt mondta: »Haszontalan, már el is adtad az antikváriusnak, megállj, soha többé nem kapsz tőlem semmit!« És már el is kezdte, mert nem kaptam ebédet. De nem bánom. Ha a szegény Nemecsek ártatlanul szenvedett miattam, most én is szívesen szenvedek ártatlanul egy kicsit őmiatta.

De ezt csak mellékesen írom neked, mert nem ez a fő dolog, amit mondani akarok. Tegnap az iskolában nem is beszéltetek velem. Akkor azon gondolkoztam, hogyan tehetném jóvá a hibámat. És végre ki is találtam a módját. Azt gondoltam: éppen úgy fogom jóvátenni, ahogy elkövettem. Ezért mindjárt ebéd után, amikor szomorúan elmentem tőletek, mert te nem akartál visszavenni, egyenesen kimentem a Füvészkertbe. Meg akartam tudni nektek valamit. Utánoztam Nemecseket. Felmásztam a szigeten ugyanarra a fára, amelyiken ő kuporgott egyszer egész délután. Persze akkor, amikor még senki sem volt a szigeten a vörösingesek közül. Végre úgy négy órakor megjöttek, és nagyon szidtak engem. Ezt igen jól hallottam a fáról. De most már nem bántam, mert megint Pál utcainak éreztem magamat. Akárhogy kidobtatok is, a szívemet nem dobhattátok ki. Mert az veletek érez. És nem bánom, ha ki is röhögsz, de majdnem sírtam örömömben, amikor Áts Feri ezt mondta: »Ez a Geréb azért közéjük tartozik. Ez nem igazi áruló, mert úgy látszik, hogy eddig is a Pál utcaiak küldték ide közénk kémkedni.«

És nagy gyűlést tartottak, és én minden szóra figyeltem. Azt mondták, hogy Nemecsek már mindent kikémlelt. Ezért ma már nem jöhetnek harcolni, mert ti fel vagytok készülve. Úgy döntöttek, hogy csak holnap lesz a harc. De még valami nagy ravaszságot is kitaláltak. Erről olyan halkan beszéltek, hogy két ággal lejjebb kellett másznom a fán, hogy halljam. Amikor így lemásztam egy kicsit, meghallották a zörgést. Wendauer azt mondta: »Talán megint a fán van az a Nemecsek?« De ez csak vicc volt. Szerencsére fel se néztek a fára. És ha fel is néztek volna, nem láttak volna meg, mert már olyan sűrű volt a lomb a fán. Hát azt határozták el, hogy holnap mégis ugyanúgy fognak támadni, ahogy te tudod, ahogy Nemecsek kihallgatta. Mert Áts Feri azt mondta: »Ezek most azt hiszik, hogy mert a Nemecsek mindent hallott, mi meg fogjuk változtatni a haditervet. De mi nem változtatjuk meg, éppen azért, mert ők már másképp várnak bennünket.« Ezt határozták el.

Aztán gyakorlatoztak, én pedig fél hétig kuporogtam a fán, a legnagyobb veszélyben. Képzelheted, mi történt volna, ha véletlenül észrevesznek. Alig bírtam már tartani magamat a kezemmel. Ha fél hétkor nem mentek volna el, valószínűleg nagyon elgyengültem volna a fáradtságtól. Akkor leestem volna közéjük arról a nagy fáról, mint egy érett barack. Pedig én nem vagyok barack, és pedig az nem is barackfa. De ez csak vicc, mert a fő dolog az, amit előbb írtam. Fél hétkor aztán, amikor üres lett a sziget, én is lemásztam a fáról, és hazamentem. Vacsora után egy szál gyertya mellett kellett a latint tanulnom, mert az egész délutánt elvesztettem.

Kedves Boka, most már csak egyet kérek tőled. Légy szíves, hidd el, hogy igaz, amit írtam. Ne hidd, hogy ez csak hazugság, és hogy félre akarlak vezetni benneteket, mint vörösinges kém. Azért írom ezt, mert vissza akarok kerülni hozzátok. Ki akarom érdemelni, hogy megbocsássatok nekem. Hű katonátok leszek. Azt sem bánom, ha a főhadnagyi rangból lefokozol, mert szívesen megyek vissza közlegénynek. Most úgysincs nálatok közlegény, mert Nemecsek beteg. Csak Janó kutyája az egyetlen közlegény, de az is inkább hadikutya, és én legalább fiú vagyok. Ha most még ez egyszer megbocsátasz nekem, és visszaveszel, akkor már ma eljövök. A csatában veletek fogok harcolni. A harc hevében úgy kitüntetem magamat, hogy ezzel minden hibámat jóváteszem. Kérlek szépen, üzenj a Marival, hogy jöjjek-e vagy ne jöjjek. Ha azt üzened, hogy jöjjek, akkor rögtön jövök is. Mert amíg a Mari bent van nálad a grundon ezzel a levéllel, addig én itt várok. A Pál utca 5. alatt állok a kapualjban, és várom a választ. Maradok hű barátod

*Geréb*”

Amikor Boka a levél végére ért, úgy érezte, hogy Geréb nem hazudik. Úgy érezte, hogy Geréb annyira megjavult, hogy érdemes visszavenni. Magához intette tehát a hadsegédjét, Cselét.

– Hadsegéd – mondta neki –, fújja meg a harmadik számú trombitajelet, amely azt jelenti, hogy mindenki jöjjön a tábornokhoz.

– Mi a válasz, kérem? – kérdezte Mari.

– Maga várjon egy kicsit, Mari – felelte parancsoló hangon a tábornok.

Megszólalt a kis trombita. Éles hangjára a fiúk bátortalanul bukkantak elő a farakások közül. Nem értették, mi ez, miért hívja őket a trombita a tábornokhoz. De amikor látták, hogy Boka nyugodtan áll a helyén, előmerészkedtek. Egy perc múlva újra ott állt a tábornok előtt az egész hadsereg, katonás rendben. Boka felolvasta nekik a levelet, és megkérdezte:

– Visszavegyük?

És a fiúk, mit tagadjuk, jó fiúk voltak. Mindannyian egyszerre ezt felelték:

– Vissza.

Boka pedig a cselédhez fordult, és így szólt:

– Mondja meg neki, hogy jöjjön ide. Ez a válasz.

Mari csodálkozva bámulta az egészet: a hadsereget, a piros-zöld sapkákat, a fegyvereket… De aztán gyorsan kisietett a kis kapun.

– Richter! – kiáltotta Boka, amikor magukra maradtak. Richter kilépett a sorból.

– Melléd fogom osztani Gerébet – mondta a tábornok –, és te fogsz vigyázni rá. Ha észreveszed az első gyanús jelet, azonnal megfogod, és bezárod a kunyhóba. Nem hiszem, hogy erre sor kerül. De azért egy kis óvatosság mindig jó. Pihenj! Ma nem lesz csata, ahogy a levélből is láthatjátok. Mindaz, amit mára terveztünk, holnapra marad. Ha ők nem változtatnak a haditervükön, akkor nálunk is minden marad a régiben.

Éppen folytatni akarta, amikor valaki berúgta a kaput. A cselédlány után senki sem zárta be. Geréb ugrott be rajta, ragyogó arccal, boldogan. Olyan volt, mint aki végre beteheti a lábát az ígéret földjére. De amikor meglátta az egész hadsereget, elkomolyodott. Odalépett Bokához, és mindenki őt figyelte. A sapkájához emelte a kezét. A Pál utcaiak piros-zöld sapkája volt a fején.

Szalutált, és ezt mondta:

– Tábornok úr, jelentkezem!

– Jó – mondta Boka minden ünnepélyesség nélkül. – Richter mellé vagy beosztva, egyelőre közlegényként. Majd meglátom, hogy viseled magad a csata napján. Akkor visszakaphatod a rangodat.

Azzal a hadsereg felé fordult:

– Nektek pedig a legszigorúbban megtiltom, hogy Gerébbel a hibájáról beszéljetek. Ő jóvá akarja tenni a bűnét, mi pedig megbocsátunk neki. Senki egy szóval se bántsa, és senki se vesse a szemére a hibáját. És neki is megtiltom, hogy erről beszéljen, mert ez most be van fejezve.

Erre néma csend lett. A fiúk megint ezt mondták magukban: „Mégiscsak okos fiú ez a Boka, megérdemli, hogy ő legyen a tábornok.”

Richter rögtön magyarázni kezdte Gerébnek, mi lesz a dolga holnap a csatában. Boka Cselével beszélgetett. Ahogy így csendesen beszélgettek, az őrszem hirtelen behúzta a jobb lábát. Még mindig lovaglóülésben ült a palánk tetején, és eddig a lábát kilógatta az utcára. Az arca rémült lett, és ijedten dadogta:

– Tábornok úr… az ellenség jön!

Boka villámgyorsan a kapuhoz ugrott, és bereteszelte. Mindenki Gerébre nézett, aki halálsápadtan állt Richter mellett. Boka haragosan rákiáltott:

– Hát mégis hazudtál?! Megint hazudtál?!

Geréb a meglepetéstől nem tudott felelni. Richter megragadta a karját.

– Mi ez?! – ordította Boka.

Geréb nagy nehezen kidadogott valamit:

– Talán… talán észrevettek fent a fán… és így akartak félrevezetni…

Az őrszem kinézett az utcára. Aztán leugrott a palánkról, felkapta a fegyverét, és beállt a sorba a többiek mellé.

– Jönnek a vörösingesek – mondta.

Boka a kapuhoz ment, és kinyitotta. Bátran kiállt a kapu elé, az utcára. Valóban jöttek a vörösingesek. De csak hárman voltak: a két Pásztor és Szebenics. Amikor meglátták Bokát, Szebenics egy kis fehér zászlót húzott elő a kabátja alól. Azzal integetett Boka felé, és már messziről kiáltotta:

– Követek vagyunk!

Boka visszament a grundra. Egy kicsit szégyellte magát Geréb előtt, amiért ilyen hirtelen meggyanúsította. Odaszólt Richternek:

– Engedd el. Csak követek jönnek, fehér zászlóval. Bocsáss meg, Geréb.

Szegény Geréb fellélegzett. Majdnem bajba került, pedig ártatlan volt. Az őrszem viszont kikapott.

– Te pedig – kiáltott rá Boka – jól nézd meg, mi van, mielőtt tüzet kiabálsz. Adta ijedős csacsija!

Aztán vezényelt:

– Hátra mindenki, a farakások közé! Velem csak Csele és Kolnay marad itt. Indulj!

A hadsereg katonás léptekkel elment, és nemsokára eltűnt a farakások mögött, Gerébbel együtt. Éppen akkor tűnt el az utolsó piros-zöld sapka, amikor a követek zörgettek a kapun. A hadsegéd ajtót nyitott nekik, és bejöttek. Mind a háromnak vörös inge és vörös sapkája volt. Fegyver nélkül jöttek, és Szebenics magasra tartotta a fehér zászlót.

Boka tudta, mi illik ilyenkor. Fogta a lándzsáját, és a palánkhoz támasztotta, hogy neki se legyen fegyvere. Kolnay és Csele szó nélkül követték a példáját. Csele olyan buzgó volt, hogy még a trombitát is letette a földre.

Az idősebbik Pásztor lépett elő:

– Hadvezér úrhoz van szerencsém?

Csele felelt:

– Igen. Ő a tábornok.

– Mi követségbe jöttünk – mondta Pásztor –, és én vagyok a követség vezetője. Azért jöttünk, hogy hadvezérünk, Áts Ferenc nevében megüzenjük a háborút.

Amikor a vezér nevét kimondták, az egész követség szalutált. Bokáék is udvariasságból a sapkájukhoz emelték a kezüket. Pásztor folytatta:

– Nem akarjuk meglepni az ellenfelet. Mi pontban fél háromkor jövünk ide. Ezt akartuk mondani. Kérjük a választ.

Boka érezte, hogy ez nagyon fontos pillanat. Kicsit remegett a hangja, amikor felelt:

– A hadüzenetet elfogadjuk. Valamiben azonban meg kell egyeznünk. Én nem akarom, hogy ebből verekedés legyen.

– Mi sem akarjuk – mondta komoran Pásztor, és szokása szerint a mellére hajtotta a fejét.

– Én azt akarom – folytatta Boka –, hogy csak háromféle harcmód legyen. Homokbombák, szabályos birkózás és lándzsavívás. Ugye, jól tudják a szabályokat?

– Igen.

– Akinek mind a két válla a földet éri, az le van győzve, és többé nem birkózhat. De a másik két módon azért még harcolhat. Beleegyeznek?

– Bele.

– A lándzsával pedig nem szabad sem verekedni, sem szúrni. Vívni kell vele.

– Úgy van.

– És kettő nem támadhat egy ellen. De csapatok támadhatnak csapatok ellen. Elfogadják?

– Elfogadjuk.

– Akkor nincs több mondanivalóm.

Szalutált. Csele és Kolnay is haptákba állt, és szalutált. A követség viszonozta a tisztelgést, és Pásztor újra megszólalt:

– Még valamit kell kérdeznem. A vezérünk azzal is megbízott, hogy kérdezzük meg, mi van Nemecsekkel. Azt hallottuk, hogy beteg. És ha beteg, akkor azt is ránk bízta, hogy meglátogassuk. Mert olyan bátran viselkedett a múltkor nálunk, hogy mi az ilyen ellenséget nagyon becsüljük.

– A Rákos utcában lakik, a hármas szám alatt. Nagyon beteg.

Erre néma tisztelgés következett. Szebenics megint magasra emelte a zászlót. Pásztor elkiáltotta magát: „Indulj!” – és a követség kivonult a kapun. Az utcáról még hallották a kis trombita hangját. A tábornok megint maga köré hívta vele a hadsereget, hogy elmondja nekik, mi történt.

A követség pedig sietve masírozott a Rákos utca felé. Megálltak a ház előtt, amelyben Nemecsek lakott. A kapuban egy kislány állt, tőle kérdezték meg:

– Lakik itt a házban egy bizonyos Nemecsek?

– Igen – mondta a kislány. Odavezette őket a szegényes földszinti lakáshoz, ahol Nemecsek lakott. Az ajtó mellett kis, kékre festett bádogtábla volt, ezzel a felirattal: „Nemecsek András, szabó.”

Beléptek, és köszöntek. Elmondták, miért jöttek. Nemecsek anyja szegény, sovány, kis szőke asszony volt. Nagyon hasonlított a fiához, vagy jobban mondva: a fia hasonlított nagyon őhozzá. Bevezette őket a szobába, ahol a közlegény az ágyban feküdt. Szebenics itt is magasra emelte a fehér zászlót. És itt is Pásztor lépett elő:

– Áts Ferenc üdvözletét küldi neked, és azt kívánja, hogy gyógyulj meg.

A kis szőke sápadtan, kócos fejjel feküdt a párnán. Erre a szóra felült az ágyban. Boldogan mosolygott, és ez volt az első kérdése:

– Mikor lesz a háború?

– Holnap.

Erre elszomorodott.

– Akkor én még nem lehetek ott – mondta bánatosan.

A követség erre nem felelt. Sorban kezet fogtak Nemecsekkel. A komor, vad arcú Pásztor meghatottan szólt:

– Nekem pedig bocsáss meg.

– Megbocsátok – mondta csendesen a kis szőke, és köhögni kezdett. Visszafordult a párnára, és Szebenics megigazította a párnát a feje alatt. Aztán Pásztor azt mondta:

– Na, most megyünk.

A zászlótartó megint felemelte a fehér zászlót, és mind a hárman kimentek a konyhába. Ott Nemecsek anyja sírva mondta:

– Ti mind… ti mind olyan derék, jó fiúk vagytok… hogy így szeretitek az én szegény kisfiamat. Ezért… ezért… mind a hárman kaptok most egy csésze csokoládét…

A követség tagjai egymásra néztek. A csokoládé csábító dolog volt. De azért Pásztor előlépett. Most az egyszer nem hajtotta a mellére a fejét. Felemelte szép barna fejét, és büszkén mondta:

– Nekünk ezért nem jár csokoládé. Indulj!

És kimasíroztak.

### Szójegyzék

- **hetedisták, nyolcadisták**: a gimnázium hetedik és nyolcadik osztályába járó, nagyobb diákok.
- **reáliskola**: régi középiskola, ahol főleg természettudományt és modern tárgyakat tanítottak.
- **gáncsot vet**: a lábával felbuktatja a másikat.
- **fez**: piros, kerek, karimátlan sapka, amelynek bojtja is van.
- **az ígéret földje**: olyan hely, ahová valaki nagyon régóta vágyik.
- **antikvárius**: aki régi, használt könyveket vesz és árul.
- **megüzeni a háborút**: hivatalosan megmondja, hogy háború lesz.
- **követ, követség**: aki üzenetet visz az ellenségnek.
- **Adta ijedős csacsija!**: tréfás szidás: „Te kis ijedős buta!”
- **lándzsavívás**: harc lándzsával, szabályok szerint, ütés és szúrás nélkül.

## VIII.

Gyönyörű tavaszi nap volt a háború napja. Reggel esett az eső. Az iskolában, a szünetben a fiúk szomorúan néztek ki az ablakon. Azt hitték, hogy az eső tönkreteszi az egész csatát. De dél felé szépen elállt az eső, és kitisztult az ég. Egy órakor már ragyogott az édes tavaszi napsugár, és felszáradt a kövezet. Amikor a fiúk hazamentek az iskolából, megint meleg volt. A szellő friss illatokat hozott a budai hegyekről. Ez volt a legszebb csataidő, amit csak kívánni lehetett. Az erődökben összegyűjtött homok megázott, de délutánra egy kicsit meg is száradt. Így a bombák még jobban használhatók voltak.

Egy órakor nagy volt a szaladás. Mindenki hazarohant, és háromnegyed kettőkor már a grundon zsibongott a hadsereg. Némelyiknek még a zsebében volt az ebédről maradt kenyér, és onnan eszegette. De most már nem volt olyan nagy az izgalom, mint tegnap. Tegnap még nem tudták, mi lesz. A követek látogatása azonban elvette az izgatottságot, és a helyére komoly várakozás lépett. Most már tudták, mikor jönnek, és tudták, milyen lesz a harc. Mindannyian alig várták a harcot. Szerettek volna már a csata közepén lenni.

Az utolsó félórában azonban Boka változtatott a haditerven. Amikor a fiúk összegyűltek, meglepődve látták, hogy a 4. és az 5. erőd előtt nagy, mély árok húzódik. Az ijedősebbek rögtön arra gondoltak, hogy ezt az ellenség csinálta. Odarohantak Bokához:

– Láttad azt az árkot?

– Láttam.

– Ki csinálta?

– Janó csinálta, ma hajnalban, az én megrendelésemre.

– Minek ez?

– Ezzel megváltozik a haditerv egy része.

Megnézte a jegyzeteit, és előhívta az A és a B zászlóalj parancsnokait:

– Látjátok azt az árkot?

– Látjuk.

– Tudjátok, mi a sánc?

Nem nagyon tudták.

– A sánc – mondta Boka – arra való, hogy a sereg elbújjon benne. Így az ellenség nem látja, és a sereg csak a megfelelő pillanatban kezdi el a harcot. A haditerv megváltozik, mert ti nem a Pál utcai kapunál fogtok állni. Rájöttem, hogy ez nem jó. Mind a két zászlóaljjal a sáncárokban fogtok elbújni. Amikor az ellenségnek ez a része bejön a Pál utcai kapun, az erődök azonnal elkezdik a bombázást. Az ellenség az erődök felé megy, mert nem látja a sáncot a farakás tövében. Amikor öt lépésre van a sánctól, ti kidugjátok a fejeteket az árokból. Onnan hirtelen bombázni kezditek őket homokkal. Az erődök közben tovább tüzelnek. Ekkor ti kirohantok a sáncból, és rávetitek magatokat az ellenségre. De nem kergetitek őket rögtön a kapu felé. Megvárjátok, amíg mi végzünk a Mária utcai résszel. Csak akkor kergessétek őket a kapu felé, amikor én rohamot fúvatok. Mire mi a Mária utcai részt bezárjuk a kunyhóba, az 1. és a 2. erőd legénysége átrohan a többi erődbe. A mi Mária utcai seregünk pedig a segítségetekre jön. Tehát ti csak feltartóztatjátok őket. Értitek?

– Hogyne.

– És ekkor fúvatom a rohamot. Akkor már kétszer annyian leszünk, mint ők, mert az ő seregük fele akkor már a kunyhóban lesz. A törvények szerint csapattámadásnál nem baj, ha többen vagyunk. Csak a személyes támadásnál nem szabad kettőnek menni egy ellen.

Amikor ezt mondta, Janó odament a sánchoz, és néhány kapavágással rendbe tette. Aztán még egy talicska homokot öntött bele.

Az erődök legénysége közben szorgalmasan dolgozott, sürgött-forgott a farakások tetején. Az erődök úgy voltak megépítve, hogy a fiúknak csak a feje látszott ki a fahasábok közül. Néha lehajoltak, eltűntek, aztán újra felbukkantak. A homokbombákat csinálták. Minden erőd tetején kis piros-zöld zászlót lobogtatott a szél. Csak a sarkon álló, 3. erődről hiányzott a zászló. Ez volt az a zászló, amelyet annak idején Áts Feri elvitt. A helyére nem tűztek másikat, mert ezt a csatában akarták visszafoglalni.

Igen ám, de emlékezhetünk rá, hogy ez a sok kalandot megélt zászló legutóbb Gerébnél volt. Először Áts Feri vitte el, és a vörösingesek elrejtették a füvészkerti romban. Onnan Nemecsek vitte el. Az ő apró lábnyomait fedezték fel a porban. Azon az emlékezetes estén a kis szőke hirtelen a vörösingesek közé pottyant a fáról. Akkor a Pásztorok kicsavarták a kezéből a zászlót. Így újra visszakerült a tomahawkok közé, a vörösingesek titkos fegyvertárába. Onnan legutóbb Geréb hozta el, hogy kedveskedjen vele a Pál utcaiaknak. De Boka már akkor megmondta, hogy nekik nem kell visszalopott zászló. Ők becsülettel akarják visszaszerezni.

Tegnap tehát, alighogy a vörösinges küldöttség elment a birodalmukból, egy Pál utcai küldöttség indult el a zászlóval a Füvészkert felé.

Amikor odaértek, a Füvészkertben éppen nagy haditanács volt. Csele vezette a követeket. Ketten voltak vele: Weisz és Csónakos. Cselénél volt a fehér zászló. A piros-zöld zászlót Weisz vitte, újságpapírba csomagolva.

Az őrök eléjük álltak a fahídon:

– Állj, ki vagy?

Csele kihúzta a kabátja alól a fehér zászlót, és magasra emelte. De nem szólt egy szót sem. Az őrök nem tudták, mi ilyenkor a szokás. Ezért bekiáltottak a szigetre:

– Huja! Hopp! Idegenek vannak itt!

Erre Áts Feri jött ki a hídra. Ő már tudta, mit jelent a fehér zászló. Beengedte a követeket a szigetre.

– Követségbe jöttetek?

– Igen.

– Mit akartok?

Csele előlépett:

– Visszahoztuk ezt a zászlót, amelyet elvettetek tőlünk. Már nálunk volt, de nekünk így nem kell. Hozzátok el magatokkal holnap a csatába. Ha el tudjuk venni tőletek, akkor elvesszük. Ha nem, akkor a tiétek marad. Ezt üzeni a tábornokom!

Intett Weisznek. Weisz nagy komolyan kicsomagolta a zászlót a papírból, és mielőtt átadta volna, megcsókolta.

– Szebenics fegyvertáros! – kiáltotta Áts.

– Nincs itt! – hangzott a bokrok közül.

Csele megszólalt:

– Éppen most volt nálunk követségben.

– Igaz – mondta Áts Feri –, ezt elfelejtettem. Hát jöjjön elő a helyettes fegyvertáros.

Egy bokor ágai szétnyíltak, és a kis, fürge Wendauer jelent meg a vezér előtt.

– Vedd át a követektől a zászlót – mondta Áts –, és tedd el a fegyvertárba.

Azzal a követekhez fordult:

– A zászlót a csatában Szebenics fegyvertáros fogja vinni. Ez a válaszom.

Csele megint fel akarta emelni a fehér zászlót, annak jeléül, hogy elmennek. Ekkor a vörösinges vezér újra megszólalt:

– A zászlót – mondta – valószínűleg Geréb vitte vissza hozzátok.

Csend volt. Senki sem felelt.

Áts megkérdezte:

– Geréb volt?

Csele haptákba vágta magát:

– Erre nincs megbízásom! – mondta katonásan. Aztán rákiáltott a társaira: – Vigyázz! In–dulj!

És otthagyta a vezért. Nem hiába mondták Cseléről, hogy gigerli. Nem hiába volt elegáns fiú. De meg kell adni neki, hogy ezt katonásan csinálta. Nem volt hajlandó elárulni az ellenségnek senkit, még az árulót sem.

Áts Feri ebben a pillanatban egy kicsit le volt főzve. Wendauer ott állt a zászlóval, és bámult. Aztán a vezér dühösen rákiáltott:

– Mit bámészkodsz itten!? Vidd a zászlót a helyére!

Wendauer elsomfordált, és közben ezt gondolta: „Mégiscsak nagyszerű fiúk ezek a Pál utcai fiúk! Íme, ez már a második közülük, aki lefőzte a rettenetes Áts Ferit!”

Így került vissza hozzájuk a zászló. És ezért nem volt zászló a 3. erődön.

Az őrszemek már fent ültek a palánkon. Az egyik a Mária utcai palánk tetején ült lovaglóülésben, a másik a Pál utcain. A farakások közül, a sietve, sürgölődve készülődő csoportból előjött Geréb. Boka elé állt, és összecsapta a sarkát:

– Tábornok úrnak alássan jelentem, egy kérésem volna.

– Mi az?

– Tábornok úr ma azt parancsolta nekem, hogy a 3. erődbe menjek vártüzérnek. Mert az a sarkon van, és az a legveszélyesebb. Meg azért is, mert arról hiányzik a zászló, amelyet én egyszer már elhoztam ide.

– Igen. És mit akarsz?

– Azt akarom kérni, hogy még ennél is veszélyesebb helyre kerüljek. Már cseréltem is Barabással, akit a sáncba osztottak be. Ő jó dobó, az erődben hasznát lehet venni. Én pedig nyíltan akarok harcolni, a sáncból, az első sorban. Tessék ezt megengedni.

Boka végignézett rajta:

– Mégis derék fiú vagy, Geréb.

– Megengedi?

– Meg.

Geréb szalutált, de ott maradt a tábornok előtt.

– No, mit akarsz még? – kérdezte Boka.

– Csak azt akarom mondani – felelte kicsit zavartan a vártüzér –, hogy örültem, amiért azt mondtad: „derék fiú vagy, Geréb”. De nagyon fájt, hogy így mondtad: „*mégis* derék fiú vagy, Geréb”.

Boka mosolygott:

– Erről nem tehetek. Ennek te vagy az oka. De most ne légy érzékeny. Hátra arc, indulj. Eredj a helyedre.

És Geréb elmasírozott. Örömmel bújt be a sáncba, és rögtön hozzákezdett, hogy bombákat gyártson a nedves homokból. A sáncból pedig egy maszatos alak mászott ki. Barabás volt. Odakiáltott Bokának:

– Megengedted?

– Meg! – kiáltott vissza a tábornok.

Szóval még nem nagyon hittek ennek a Gerébnek. Így jár az, aki hűtlen volt. Akkor is ellenőrzik, amikor igazat mond. De a tábornok szava ezt a kételyt is eloszlatta. Barabás felmászott a sarokerődre. Alulról látni lehetett, ahogy szalutálva jelentkezik az erőd parancsnokánál. De a következő pillanatban már mind a ketten lehúzták a buksi fejüket a fal mögé. Ők is dolgoztak. Gúlákba rakták a bombákat.

Így telt el néhány perc. A fiúknak ez a néhány perc néhány órának tűnt. A türelmetlenség annyira megnőtt, hogy ilyen kiáltások hallatszottak:

– Talán meggondolták magukat?

– Megijedtek!

– Cselt találtak ki!

– Nem jönnek!

Két óra után néhány perccel a hadsegéd végigszaladt minden hadálláson. Azt a parancsot vitte, hogy vége minden piszmogásnak. Mindenki álljon vigyázzba, mert a tábornok megtartja az utolsó szemlét. Amikor a hadsegéd az utolsó hadállásnál ezt jelentette, az elsőnél már megjelent Boka, némán, szigorúan. Előbb a Mária utcai sereget nézte meg. Ott minden rendben volt. A két zászlóalj mereven állt a nagy kaputól jobbra és balra. A parancsnokok előléptek.

– Rendben van – mondta Boka. – Tudjátok a kötelességeteket?

– Tudjuk. Úgy teszünk, mintha elfutnánk.

– Aztán… hátba!

– Igenis, tábornok úr.

Aztán a kunyhót vizsgálta meg. Kinyitotta az ajtót, és a nagy, rozsdás kulcsot kívülről bedugta a zárba. Meg is forgatta benne, hogy működik-e. Aztán az első három erődöt nézte meg. Minden erődben két-két fiú állt. A homokbombák készen voltak, gúlába rakva. A 3. erődben háromszor annyi bomba volt, mint a többiben. Ez volt a legfontosabb erősség. Itt három tüzér vágta magát haptákba, amikor a tábornok megjelent. A 4., az 5. és a 6. erődben tartalékbombák voltak.

– Ezekhez ne nyúljatok – mondta Boka. – A tartalékhomok arra való, hogy legyen mivel tüzelni, ha a többi erődből ide küldöm a tüzéreket.

– Igenis, tábornok úr.

Az 5. erődben olyan nagy volt a drukk, hogy amikor a tábornok odaért, a túlbuzgó tüzér ráordított:

– Állj, ki vagy?!

A másik oldalba lökte. Boka pedig rákiáltott:

– A tábornokodat sem ismered meg? Te szamár!

Aztán hozzátette:

– Az ilyet legjobb volna rögtön főbe lövetni!

Az izgatott tüzér halálra rémült. Hirtelen eszébe sem jutott, hogy nem nagyon valószínű, hogy itt főbe lövik. Sőt Boka sem törődött azzal, hogy most butaságot mondott. Ez csak nagyon ritkán történt meg vele.

Továbbment, és a sánchoz ért. A mély árokban két zászlóalj guggolt. Köztük kuporgott Geréb, boldog mosollyal az arcán. Boka felállt a sánc földhalmára.

– Fiúk – kiáltotta lelkesen –, tőletek függ a csata sorsa! Ha fel tudjátok tartóztatni az ellenséget, amíg a Mária utcai sereg végez, megnyertük a csatát! Ezt jól jegyezzétek meg!

Hangos ordítás felelt erre az árokból. A guggoló fiúk nagyon fellelkesültek. Mulatságos kis alakok voltak, ahogy a sáncárokban ordítoztak és lengették a sapkájukat, de közben fel sem álltak.

– Csend! – kiáltotta a tábornok.

És kiment a grund közepére. Ott már várta Kolnay a trombitával.

– Hadsegéd!

– Parancs!

– Olyan helyre kell mennünk, ahonnan az egész harcteret láthatjuk. A hadvezérek a csatát általában dombtetőről szokták nézni. Hát mi felmászunk a kunyhó tetejére.

A következő percben már a kunyhó tetején álltak. A nap megcsillant Kolnay trombitáján, és ettől a hadsegéd nagyon harciasnak látszott. A tüzérek az erődökből mutogatták egymásnak:

– Nézd…

Ekkor Boka elővette a zsebéből a színházi gukkert, amely már egyszer szerepelt, a Füvészkertben. A szíját a vállára akasztotta. Ebben a percben csak néhány apróságban különbözött a nagy Napoleontól. Hadvezér volt, az biztos. És vártak.

Történetíróhoz pontos időszámítás illik. Pontosan jegyezzük fel tehát, hogy hat perccel ezután a Pál utca felől trombitaszó hallatszott. Idegen trombita volt. Erre a hangra mozgolódni kezdtek a zászlóaljak.

– Jönnek! – adták tovább szájról szájra.

Boka egy kicsit elsápadt.

– Most! – mondta Kolnaynak. – Most dől el a birodalmunk sorsa.

Néhány pillanat múlva mind a két őrszem leugrott a palánk tetejéről. Futva siettek a kunyhó felé, amelynek a tetején a tábornok állt. A kunyhó előtt megálltak, és szalutáltak.

– Jön az ellenség!

– Helyre! – kiáltotta Boka, és a két őrszem a helyére rohant. Az egyik a sáncba, a másik a Mária utcai sereghez. Boka a szeméhez emelte a látcsövet, és halkan mondta Kolnaynak:

– Vedd a szádhoz a trombitát.

Kolnay megtette. Aztán Boka hirtelen levette a szeméről a gukkert. Az arca kipirult, és lelkes hangon mondta:

– Fújd!

És felharsant a trombitajel. A birodalom mindkét kapuja előtt megálltak a vörösingesek. Ezüstvégű lándzsáikon szikrázott a napfény. Vörös ingükben, vörös sapkájukban olyanok voltak, mint a vörös ördögök. Az ő trombitáik is rohamot fújtak. Most tele volt a levegő izgalmas trombitaszóval. Kolnay egyre csak fújta, egy pillanatra sem hagyta abba.

– Tata… tra… trara… – hangzott folyton a kunyhó tetejéről.

Boka most Áts Ferit kereste a távcsővel. Felkiáltott:

– Ott van… Áts Feri a Pál utca felől jött… Szebenics is vele van… ott viszi a mi zászlónkat… kemény dolga lesz a Pál utcai seregnek!

A Mária utca felől jövőket az idősebbik Pásztor vezette. Vörös zászlót lengettek. És szünet nélkül harsogott a három trombita. A vörösingesek pedig csak álltak a kapukban, zárt csatasorban.

– Valamit terveznek – mondta Boka.

– Mindegy! – kiáltotta a hadsegéd, és egy pillanatra abbahagyta a trombitálást. De a következő pillanatban már teli tüdőből fújta tovább:

– Tata… tra… trara…

Aztán hirtelen elhallgattak a vörösingesek trombitái. A Mária utca felől jövők hatalmas csatakiáltásban törtek ki:

– Huja hopp! Huja hopp!

És berohantak a kapun. A mieink egy pillanatra eléjük álltak, mintha harcolni akarnának. De a következő pillanatban már vad futásban menekültek, ahogy a haditerv parancsolta.

– Bravó! – kiáltotta Boka. Aztán hirtelen a Pál utca felé nézett. Áts Feri serege nem jött be a kapun. A sereg mozdulatlanul állt, mint a cövek, a nyitott kapu előtt, az utcán.

Boka megijedt:

– Mi ez?

– Valami csel – mondta remegve Kolnay. Aztán megint balra néztek. A mieink futottak, és a vörösingesek ordítva rohantak utánuk.

Boka eddig komolyan, majdnem ijedten nézte, hogy Áts Feri hadosztálya nem mozdul. Most hirtelen olyat csinált, amilyet még soha életében. Magasra dobta a sapkáját, nagyot ordított, és táncolni kezdett a kunyhó tetején. Olyan volt, mintha megbolondult volna. A korhadt kis építmény majdnem beszakadt alatta.

– Meg vagyunk mentve! – kiáltotta.

Odarohant Kolnayhoz, megölelte és megcsókolta. Aztán táncolni kezdett vele. A hadsegéd ebből egy szót sem értett. Meglepődve kérdezte:

– Mi ez? Mi ez?

Boka arrafelé mutatott, ahol Áts Feri mozdulatlanul állt a seregével:

– Látod azt?

– Látom.

– No, hát nem érted?

– Nem én.

– Ó, te buta… mi meg vagyunk mentve. Győztünk! És te nem érted?!

– Nem én!

– Látod, hogy mozdulatlanul állnak?

– Hogyne látnám!

– Nem jönnek be… várnak.

– Látom.

– Hát miért várnak? Mire várnak? Arra várnak, hogy a Pásztor hadosztálya végezzen a Mária utcában. És ők csak akkor fognak támadni? Ezt én rögtön megláttam, amikor látszott, hogy nem egyszerre támadnak! Az a szerencsénk, hogy ők ugyanolyan haditervet csináltak, mint mi. Azt akarták, hogy Pásztor kikergesse a seregünk felét a Mária utcába. Akkor a másik felét egyszerre támadják meg: Pásztor hátulról, Áts Feri elölről. De ebből nem esznek! Gyere!

És már mászni kezdett lefelé.

– Hova?

– Csak gyere velem. Itt nincs mit néznünk, mert ezek meg sem moccannak. Gyerünk segíteni a Mária utcai seregünknek!

A Mária utcai sereg gyönyörűen csinálta a dolgát. Összevissza futkosott a gépház előtt, az eperfák körül. Nagyon ravaszul csinálták, mert még ilyeneket is kiabáltak:

– Jaj! Jaj!

– Végünk van!

– El vagyunk veszve!

A vörösingesek ordítva üldözték őket. Boka most már csak azt figyelte, hogy belemennek-e a csapdába. A mieink ugyanis hirtelen eltűntek a gépház mellett. A sereg fele a kocsiszínbe, a másik fele a kunyhóba menekült.

Pásztor kiadta a jelszót:

– Utánuk! Fogjátok el őket!

És a vörösök utánuk rohantak, a gépház mögé.

– Fújd! – kiáltotta Boka.

A kis trombita megszólalt, ez volt a jel, hogy az erődök kezdjék a bombázást. Az első három erőd felől vékony gyerekhangok diadalordítása hallatszott. Tompa puffanások hallatszottak. A homokbombák repülni kezdtek. Boka arca piros volt, és egész testében remegett.

– Hadsegéd! – kiáltotta.

– Jelen!

– Rohanj a sáncba, és mondd meg, hogy várjanak. Ők csak várjanak. Majd ha rohamot fúvatok, akkor kezdjék. És a Pál utcai erődök is várjanak!

A hadsegéd már rohant is. A kunyhónál azonban hasra feküdt. A sánc földhalma mögött hason csúszva ment előre a sáncig. Így a kapuban még mindig mozdulatlanul álló ellenség nem láthatta meg. Suttogva átadta a parancsot a legszélső fiúnak. Aztán ugyanúgy, hason csúszva ment vissza a tábornokhoz.

– Rendben van – jelentette.

A gépház mögött tele volt ordítással a levegő. A vörösingesek azt hitték, hogy győztek. A három erőd derekasan tüzelt, és ez megakadályozta őket abban, hogy felrohanjanak a farakásokra. A szélső erődben, a híres 3. erődben Barabás ingujjra vetkőzve harcolt, mint egy oroszlán. Mást sem csinált, csak az idősebbik Pásztort vette célba. Egymás után puffantak a puha homokbombák Pásztor fekete fején. És minden bombánál kiáltott egyet Barabás:

– Nesze, öcsém!

A puha homok teleszórta Pásztor szemét-száját, és Pásztor dühösen prüszkölt.

– Megállj, jövök! – ordította haragosan.

– Csak gyere! – kiáltotta Barabás, célzott és dobott. Most megint tele lett homokkal a vörösinges szája. Az erődökön óriási éljenzés tört ki.

– Egyél homokot! – kiáltotta Barabás felhevülve. Két kézzel szórta a bombákat, mindet Pásztor felé. A másik kettő sem volt lusta. A sarokerőd úgy dolgozott, hogy öröm volt nézni. A gyalogos sereg pedig némán kuporgott a kocsiszínben és a kunyhóban. Várták a parancsot, hogy előrohanjanak. A vörösingesek most már az erődök tövében voltak, és a legkeményebb harcot vívták. Pásztor újra parancsot adott:

– Fel a farakásokra!

– Puff! – kiáltotta Barabás, és orron találta a vezért.

– Puff! – kiáltották a többi erődben is. Valóságos homokzáport zúdítottak azoknak a fejére, akik fel akartak kapaszkodni.

Boka megfogta Kolnay karját.

– Fogyóban van a homok – mondta –, innen látom. Már Barabás is csak egy kézzel dobál, pedig a sarokerődben háromszor annyi volt…

Valóban, mintha most gyengült volna a tüzelés.

– Mi lesz? – kérdezte Kolnay.

Boka most már nyugodt volt:

– Győzni fogunk!

Ebben a pillanatban a 2. erőd abbahagyta a tüzelést. Nyilván elfogyott a homok.

– Itt a pillanat! – kiáltotta Boka. – Rohanj a kocsiszínbe. Támadjanak!

Ő maga a kunyhóhoz ugrott. Felrántotta az ajtót, és bekiáltott:

– Roham!

És ugyanabban a pillanatban kirohant a két zászlóalj, az egyik a kocsiszínből, a másik a kunyhóból. Éppen jókor érkeztek. Pásztor már fél lábbal fent volt a 2. erődön. Belekapaszkodtak, és lehúzták. A vörösingesek most összezavarodtak. Azt hitték, hogy a menekülő sereg a farakások közé futott. És azt hitték, hogy az erődök arra valók, hogy ne engedjék be az ellenséget a farakások közé. És íme, egyszerre hátba támadták őket azok, akik az előbb még *előlük* futottak…

Komoly haditudósítók, akik igazi háborúkban voltak, azt mondják, hogy a háború legnagyobb veszélye a zavar. A hadvezérek százával álló ágyúktól sem félnek úgy, mint egy pici zavartól. Mert az ilyen kis zavar pillanatok alatt nagy kavarodássá szokott nőni. Ha a zavar még az igazi, ágyús, puskás hadsereget is meggyengíti, hogyan menekült volna meg ebből a bajból néhány kis gyalogos katona? Néhány kis katona, aki csak vörös tornainget viselt?

Nem értették a dolgot. Az első pillanatban még azt sem tudták, hogy ezek ugyanazok, akik az előbb eltűntek előlük. Azt hitték, hogy ez egy új hadsereg. Csak amikor felismertek néhány arcot, akkor látták, hogy megint azokkal kerültek szembe.

– Honnan a föld alól kerültek ezek elő? – kiáltotta Pásztor. Közben két erős kar belekapaszkodott a lábába, és lehúzta az erődről.

Most Boka is harcolt. Kinézett magának egy vörösingest, és birkózni kezdett vele. Birkózás közben lassan és ügyesen a kunyhó felé szorította. A vörösinges ekkor látta, hogy nem bír Bokával. Erre hirtelen gáncsot vetett neki. Az erődökről figyelték ezt a párharcot, és most onnan hangzott fel a tiltakozás:

– Gyalázat!

– Gáncsot vetett!

Boka a gáncstól elesett. De ugyanabban a pillanatban már talpon is volt. Rákiáltott a vörösre:

– Gáncsot vetettél! Ez törvényt bont!

Intett Kolnaynak, és egy pillanat alatt bevitték a kunyhóba a kapálózó vörösingest. Boka rázárta az ajtót. Lihegve mondta:

– Ostoba volt. Ha rendesen birkózott volna, nem bírtam volna vele. Így azonban jogunk volt kettőnknek menni ellene…

És újra a csatasorba rohant, ahol a fiúk már párokra oszolva birkóztak. Az első két erődben még volt egy kevés homok. Ezt a tüzérek a birkózó ellenségre szórták. A Pál utcai telekre néző erődök hallgattak, és vártak.

Kolnay éppen birkózni akart, amikor Boka rákiáltott:

– Ne birkózzál! Eredj, vidd a parancsot, hogy az első és a második erőd legénysége menjen át a négyes és az ötös erődbe!

Kolnay átvágott a birkózók során, és vitte az üzenetet. Az első két erődről hamarosan eltűnt a zászló, mert a fiúk ezt is magukkal vitték az új harcvonalba.

Egyik diadalkiáltás a másik után hangzott fel. De a legnagyobb akkor, amikor Csónakos ölbe kapta Pásztort, magát a rettenetes, legyőzhetetlen Pásztort. Így vitte a kunyhó felé. Egy pillanat, és Pásztor már tehetetlen dühvel dörömbölt a kunyhón, csakhogy – belülről…

Erre óriási lárma tört ki. A vörösingesek csapata érezte, hogy elveszett. Amikor a vezérük eltűnt közülük, végleg elvesztették a fejüket. Most már csak abban bíztak, hogy Áts Feri hadosztálya majd helyrehozza a bajt. A fiúk egyik vörösingest a másik után hurcolták be a kunyhóba. Közben újra meg újra felharsant a diadalordítás. Ez elhallatszott a Pál utcai kapunál mozdulatlanul álló sereghez is.

Áts Feri fel-alá sétált a sereg első sora előtt, és büszke mosollyal mondta:

– Halljátok? Mindjárt megkapjuk a jelet.

A vörösingesek ugyanis megegyeztek valamiben. Amikor a Pásztor-hadosztály végez a Mária utcában, megfújják a trombitát. Akkor Pásztor és Áts Feri egyszerre támad. De a kis Wendauer, aki Pásztorék trombitása volt, akkor már bent dörömbölt a többiekkel együtt a kunyhóban. A trombitája pedig homokkal teletömve pihent szép csendesen a 3. erődben, a hadizsákmány között…

Amíg ezek itt történtek a gépház és a kunyhó körül, Áts Feri nyugodtan biztatta az embereit:

– Csak legyetek türelemmel. Amint meghalljuk a trombitajelet, előre!

De a várva várt trombitajel csak nem jött. Az ordítozás, a kiabálás egyre gyengébb lett. Sőt határozottan úgy hallatszott, mintha valami zárt helyről jönne… A két piros-zöld sapkás zászlóalj végül az utolsó vörösingest is betuszkolta a kunyhóba. Erre kitört a leghatalmasabb diadalordítás, amelyet a grund valaha is hallott. Ekkor Áts Feri hadosztályában ideges mozgolódás kezdődött. A fiatalabbik Pásztor kilépett a sorból:

– Azt hiszem – mondta –, valami baj történt.

– Ugyan miért?

– Mert ez nem az ő hangjuk, ez csupa idegen hang.

Áts Feri hallgatózott. Valóban, ő is úgy hallotta, hogy ezek idegen torkok hangjai. De azért úgy tett, mintha nyugodt lenne.

– Nem történt azokkal baj – mondta –, ők csendben harcolnak. A Pál utcaiak kiabálnak, mert bajban vannak.

Ebben a pillanatban, mintha csak azért történt volna, hogy Áts Ferit megcáfolja, tisztán hallható „éljen” harsant fel a Mária utca felől.

– Ej, ha! – mondta Áts Feri. – Ez éljenzés volt.

A kisebbik Pásztor izgatottan szólt:

– Aki bajban van, az nem szokott éljenezni! Talán mégsem kellett volna olyan biztosra venni, hogy a bátyám serege győzni fog…

És Áts Feri okos fiú volt. Most már érezte, hogy nem sikerült a számítása. Sőt azt is érezte, hogy így az egész serege elvesztette a csatát. Mert most neki egyedül kell felvennie a harcot a Pál utcaiak egész seregével. Az utolsó reménye, a várva várt trombitajel pedig nem harsant fel…

Helyette egy másik trombitajel harsant fel. Egy ismeretlen trombita hangja, amely Boka seregének szólt. Azt jelentette, hogy Pásztor seregét az utolsó emberig elfogták és bezárták. És azt, hogy most kezdődik a támadás a telek felől. És valóban, a trombitajelre a Mária utcai hadsereg két részre vált. Az egyik része a kunyhó mellett, a másik része a 6. erőd mellett bukkant fel. A ruhájuk kicsit meg volt tépve, de a szemük csillogott. Diadalmas jókedvük volt, és a győztes csata tüze megedzette őket.

Most már egészen biztosan tudta Áts Feri, hogy Pásztor seregét megverték. Egy-két pillanatig farkasszemet nézett a két újonnan érkezett zászlóaljjal. Aztán hirtelen a fiatalabbik Pásztorhoz fordult. Izgatottan mondta:

– De hát ha megverték őket, hol vannak? Ha kiszorították őket az utcára, miért nem sietnek hozzánk?

Kinéztek a Pál utcára, sőt Szebenics elrohant egészen a Mária utcáig. Sehol senki. Egy téglás szekér lassan, nehézkesen ment végig a Mária utcán. Néhány járókelő csendesen ment a dolga után.

– Sehol senki! – jelentette kétségbeesve Szebenics.

– De hát mi lett velük?

És csak most jutott eszébe a kunyhó.

– Ezeket bezárták! – kiáltotta magánkívül a haragtól. – Ezeket megverték, és bezárták a kunyhójukba!

Az előbb a hangok megcáfolták a szavait. Most viszont megerősítették. Tompa dübörgés hallatszott a kunyhó felől. A bezártak öklükkel verték a deszkát. De hiába. A kis kunyhó ezúttal a Pál utcai fiúk pártján volt. Nem engedte, hogy kidöntsék sem az ajtaját, sem a falát. Keményen bírta az ökölcsapásokat. A foglyok pokoli hangversenyt rendeztek benne. A lármájukkal Áts Feri seregének a figyelmét akarták felhívni magukra. Szegény Wendauer, akitől elvették a trombitát, tölcsért csinált a két tenyeréből. Abba trombitált, ahogy a torkán kifért.

Áts Feri a seregéhez fordult.

– Fiúk – kiáltotta –, Pásztor elvesztette a csatát! Rajtunk áll, hogy megmentsük a vörösingesek becsületét! Előre!

És ahogy álltak, egyetlen széles sorban bevonultak a telekre, és futólépésben támadtak. De Boka most már megint a kunyhó tetején állt Kolnayval. A lába alatt dörömbölt, lármázott, visított a pokoli zene. Ezt túlkiabálva kiáltotta:

– Fújd meg a trombitát! Roham! Erődök, tűz!

A sáncárok felé rohanó vörösingesek egyszerre megtorpantak. Sorban négy erőd kezdte bombázni őket. Egy pillanatra elborította őket a homokfelhő, és nem láttak semmit.

– Tartalék, előre! – kiáltotta Boka.

A tartalék előrerohant, bele a porviharba, neki a támadó sornak. A sáncárokban a gyalogság még mindig tétlenül guggolt. Várták, mikor kerül rájuk a sor. Az erődökből egyik bomba a másik után vágódott a csatasorba. Nem egy közülük egy Pál utcai fiú hátán puffant szét.

– Sebaj! – kiáltották. – Előre!

Nagy porfelhő kerekedett. Amikor egy-egy erődből elfogyott a bomba, marékkal dobálták a száraz homokot. A telek közepén, alig húsz lépésre a sáncároktól, kavargott a két egymásba keveredett sereg. A porviharból csak itt-ott villant elő egy vörös ing vagy egy piros-zöld sapka.

De Boka serege már fáradt volt, Áts Feriék pedig pihent erővel kezdték a harcot. Egy-egy pillanatra úgy látszott, mintha a harcolók közelebb jönnének a sáncárokhoz. Ez azt jelentette, hogy Boka emberei nem tudják feltartóztatni a vörösöket. És minél közelebb értek az erődökhöz, annál biztosabban találtak a bombák. Barabás megint a vezért vette célba. Most Áts Ferit bombázta.

– Nem baj! – kiáltotta. – Edd meg! Hiszen csak homok!

Úgy állt fent a vár tetején, mint valami gyors kezű kis ördög. Vigyorgott, nagyokat kurjantott, és villámgyorsan hajolt le újabb bombákért. Áts Feri tartaléka hiába hozott magával kis zsákokban homokot. Most nem tudták használni, mert minden emberre szükség volt a csatasorban. Ezért eldobták a zsákokat.

Közben lelkesítően, izgatóan szólt egyre mind a két trombita: Kolnayé a kunyhó tetejéről, a fiatal Pásztoré pedig a kavargó tömegből. Most már csak tíz lépésre voltak a sáncároktól.

– No, Kolnay – kiáltotta Boka –, most mutasd meg, mit tudsz! Eredj le a sáncba, ne törődj a bombákkal, és ott lent fújd meg a riadót. Kezdjen tüzelni a sáncárok, és amikor elfogyott a homokja, rohanjon ki!

– Hahó! Hó! – kiáltotta Kolnay, és leugrott a kunyhó tetejéről. Most már nem csúszott hason, hanem felemelt fejjel szaladt a sáncárok felé. Boka kiabált utána. De a hangját elnyomta a lába alatt forrongó pokol dörömbölése, Áts Feriék folytonos trombitálása és a kiabálás. Csak nézett utána. Figyelte, el tudja-e vinni a hírt a sáncba, mielőtt a vörösingesek meglátják az árokban rejtőzőket.

Egy erős alak kivált a harcolók közül, és Kolnay felé ugrott. Megragadta a kezét, és birkózni kezdett vele. Vége volt. Kolnay nem tudta teljesíteni a parancsot.

– Magam megyek! – kiáltotta kétségbeesve Boka. Ő is leugrott a kunyhó tetejéről, és a sáncárok felé szaladt.

– Megállj! – ordított felé Áts Feri.

Bokának fel kellett volna vennie a harcot az ellenséges vezérrel. De ezzel talán mindent kockára tett volna. Ezért tovább rohant az árok felé.

Áts Feri utána.

– Gyáva vagy! – kiáltott rá. – Elszaladsz előlem! De ne félj, utolérlek!

És utol is érte, éppen abban a pillanatban, amikor Boka a sáncba ugrott. Bokának csak annyi ideje volt, hogy elkiáltsa magát:

– Tűz!

És a szemből jövő Áts Feri a következő pillanatban egyszerre vagy tíz friss bombát kapott. A vörös ingére, a vörös sapkájára és a vörös arcára.

– Ördögök vagytok! – kiáltotta. – Most meg a föld alól lövöldöztök?

De akkor már az egész vonalon kibontakozott a tüzérségi támadás. Az erődök felülről bombáztak, a sánc alulról. Viharzott a homok, és a lármába most friss hangok keveredtek. Megszólalt a sánc is, amelynek eddig hallgatnia kellett. Boka úgy látta, hogy elérkezett a pillanat a végső támadásra. Ő maga állt a sor szélére. Alig két lépésre tőle Kolnay birkózott egy vörösingessel. Boka kiállt a sánc szélére. Előkapta és magasra emelte a piros-zöld zászlót, és kiadta az utolsó parancsot:

– Teljes roham! Előre!

És valóban, a föld alól egy új sereg bújt ki. Rohamlépésben támadtak, és gondosan vigyáztak arra, hogy ne kezdjenek páros birkózásba. Zárt sorban mentek a vörösök felé, és elszorították őket a sánctól.

Barabás lekiáltott az erődről:

– Nincs homok!

– Gyertek le! Roham! – felelte Boka futás közben. Erre kezek és lábak jelentek meg az erődök falán, és lemászott a tüzérség. Ez volt a második zárt csatasor, amely lépésben ment az első mögött.

De most már elkeseredett volt a harc. A vörösingesek érezték, hogy vesztettek, és nem nagyon tartották be a szabályokat. Nekik a szabályok csak addig kellettek, amíg azt hitték, hogy szabályos harccal is győzni fognak. Most azonban félredobtak minden szabályt.

Ez veszélyes volt. Még így is jobban bírták a harcot, pedig feleannyian voltak, mint a Pál utcaiak.

– A kunyhóhoz! – üvöltötte Áts Feri. – Szabadítsuk ki őket!

És az egész tömeg mintha megfordult volna, és a kunyhó felé kezdett nyomulni. Erre a Pál utcaiak nem voltak felkészülve. A vörösinges sereg kicsúszott előlük. Ahogy kalapálás közben a szög hirtelen elgörbül az ütés alatt, úgy görbült el balra a támadó sor. Elöl Áts Feri rohant vadul, és a hangjában ott volt a győzelem reménye:

– Utánam!

Ebben a pillanatban hirtelen megállt, mintha valamit a lába elé gurítottak volna. Egy kis gyerek ugrott elé a kunyhó mellől. A vörösinges vezér megtorpant. Mögötte megállt a harcoló sereg, és egymásnak ütköztek.

Egy kisfiú állt Áts Feri előtt, egy kisfiú, aki egy fejjel alacsonyabb volt nála. Egy sovány, szőke gyerek tiltóan a magasba emelte a két kezét. És egy gyerekhang ezt kiáltotta:

– Megállj!

A Pál utcai sereg már megijedt a hirtelen fordulattól. Most egyszerre hangosan felkiáltott:

– Nemecsek!

És a kis szőke, vékony csontú, beteg gyerek ebben a pillanatban megragadta a nagy Áts Ferit. Rettenetes erőfeszítéssel, annak rendje és módja szerint földhöz vágta a meglepett vezért. Ehhez az erőt csak a láza adhatta szegény kis testének. A forró, lüktető láza, és az, hogy már nem volt egészen magánál.

Aztán ő is lerogyott Áts Ferire, ájultan.

Ebben a pillanatban minden rend felbomlott a vörösingesek között. Olyan volt, mintha levágták volna a fejüket. Amikor a vezérük elesett, az ő sorsuk is eldőlt. A Pál utcaiak kihasználták a pillanatnyi zavart. Megfogták egymás kezét, nagy lánccá álltak össze, és kifelé szorították a meglepett sereget.

Áts Feri feltápászkodott. Haragos, piros arccal, villogó szemmel nézett körül. Leverte a port a ruhájáról, és látta, hogy egészen egyedül maradt. A serege már valahol a kapu körül kavargott, a diadalmas Pál utcaiakkal összekeveredve. Ő pedig itt állt egyedül, megverve.

Mellette a földön feküdt Nemecsek.

Amikor az utolsó vörösingest is kiszorították a kapun, és bezárták mögötte a kaput, mámoros diadal látszott az arcokon. Harsogott az éljen, a győzelmi kiáltás. Boka pedig futva érkezett a gépház felől a tóttal. Vizet hozott.

Most mindannyian a földön fekvő kis Nemecsek köré gyűltek. Az előbb még hangosan zúgott az éljenzés, most halálos csend lett. Áts Feri külön állt, és komoran nézte a győzteseket. A kunyhóban a foglyok még mindig dörömböltek.

De ugyan ki törődött most velük?

Janó óvatosan felemelte Nemecseket a földről, és a sánc földhalmára fektette. Aztán vízzel kezdték mosogatni a szemét, a homlokát, az arcát. Néhány perc múlva Nemecsek kinyitotta a szemét. Fáradt mosollyal nézett körül. Mindenki hallgatott.

– Mi van? – kérdezte csendesen.

De mindenki annyira meg volt hatva, hogy senkinek sem jutott eszébe felelni. Csak bámultak rá, mintha nem értenék.

– Mi van? – ismételte, és felült a földhalmon.

Most Boka odament hozzá:

– Jobban vagy?

– Jobban.

– Nem fáj semmid?

– Nem.

Mosolygott. Aztán ezt kérdezte:

– Győztünk?

Erre már nemcsak hogy nem hallgatott senki, hanem mindenki felelt. Egyszerre tört ki a kiáltás minden szájból:

– Győztünk!

Senki sem törődött azzal, hogy Áts Feri még mindig ott állt egy farakás tövében. Komolyan, szomorú haraggal nézte a Pál utcaiak családi jelenetét.

Boka szólalt meg:

– Győztünk, és most a végén már majdnem baj történt. És hogy nem történt baj, azt neked köszönhetjük. Ha te hirtelen nem jelensz meg köztünk, és nem lepod meg Áts Ferit, akkor kiszabadítják a kunyhóból a foglyokat. És nem tudom, mi történik.

A kis szőke mintha megharagudott volna ezért.

– Nem igaz – mondta –, ezt ti most azért mondjátok nekem, hogy örüljek. Azért mondjátok, mert beteg vagyok.

És végigsimította kis homlokát. Most, hogy visszatért az arcába a vér, megint piros volt. Látszott rajta, hogy égeti, emészti a láz.

– Most – mondta Boka – azonnal hazaviszünk. Elég nagy butaság volt, hogy idejöttél. Nem is tudom, hogyan engedtek ide a szüleid.

– Nem engedtek. Magam jöttem.

– Hogyhogy?

– Az apám elment hazulról, ruhát vitt valahova, próbára. Az anyám pedig átment a szomszédba, hogy melegre tegye a köménymagos levesemet. Nem zárta be az ajtót, és azt mondta, hogy ha kell valami, csak kiáltsak. És én akkor egyedül maradtam. És felültem az ágyban, és hallgatóztam. És nem hallottam semmit, de mégis úgy éreztem, mintha hallanék valamit. Zúgott valami a fülembe, lovak jöttek, trombita is volt, kiabálás. Hallottam Csele hangját, mintha azt kiáltotta volna: „Gyere, Nemecsek, mert bajban vagyunk!” Aztán hallottam, amikor te kiáltottál: „Ne gyere, Nemecsek, te nekünk nem köllesz, mert te beteg vagy! Ugye, tudtál jönni, amikor golyóztunk meg mulattunk? Bezzeg most nem gyössz, amikor harcolunk, és elvesztjük a csatát!” Ezt mondtad, Boka. Én úgy hallottam, hogy ezt mondtad. No, és akkor gyorsan kiugrottam az ágyból. És elestem, amikor kiugortam, mert már olyan régen fekszem, hogy egészen elgyengültem. De feltápászkodtam a földről, és kivettem a ruhámat a szekrényből… és a cipőmet is, és gyorsan felöltöztem. És már fel voltam öltözve, amikor az anyám bejött. Amikor hallottam a lépését, gyorsan beugrottam az ágyba, ruhástul. Magamra húztam a paplant, egészen a számig, hogy ne lássa rajtam a ruhát. Akkor az anyám azt mondta: „Csak bejöttem megkérdezni, hogy nincs-e szükséged valamire.” És én azt mondtam: „Nincs.” És ő megint kiment, és akkor én elszöktem hazulról. De én nem vagyok hős. Mert én nem tudtam, hogy ez olyan fontos. Én csak bejöttem ide harcolni a többiekkel. Hanem amikor megláttam Áts Ferit, akkor arra gondoltam, hogy azért nem harcolhattam veletek, mert ez engem megfürdetett a hideg vízben. És akkor nagyon el voltam keseredve, és azt gondoltam: „Na, Ernő, most vagy soha!” És behunytam a szememet, és… és… nekiugrottam…

Olyan hévvel mesélte ezt el a kis szőke, hogy egészen belefáradt. Köhögni kezdett.

– Ne beszélj tovább – mondta Boka –, majd elmondod máskor. Most hazaviszünk.

Most Janó segítségével egyenként kiengedték a foglyokat a kunyhóból. Akinél még volt fegyver, attól elvették. Aztán sorban, szomorúan mind kiballagtak a Mária utca felé. A kis fekete vaskémény most mintha gúnyosan pöfögött, köpködött volna. És a gőzfűrész utánuk sivított, mintha ő is barátja lett volna a győztes Pál utcai seregnek.

Áts Feri maradt utoljára. Még mindig egy farakás tövében állt, és a földet nézte. Kolnay és Csele odalépett hozzá, és el akarták venni a fegyverét.

De Boka rájuk szólt:

– Ne bántsátok a vezért.

Azzal odaállt Áts Feri elé:

– Tábornok úr – mondta neki –, maga hősiesen harcolt!

A vörösinges szomorúan nézett rá. Mintha azt mondta volna neki: „Mit érek én most már a te dicséreteddel?”

Boka pedig hátrafordult, és vezényelt:

– Tisztelegj!

Erre a Pál utcai seregben elhallgatott a beszélgetés. Mindannyian a sapkájukhoz emelték a kezüket. Előttük mereven állt Boka, ő is a sapkájához emelt kézzel. És a szegény kis Nemecsekben is felébredt most a közlegény. Nagy nehezen feltápászkodott a földhalomról. Tántorogva, ahogy tudott, ő is vigyázzba vágta magát, és szalutált. Szegény annak tisztelgett, aki a nagy betegségét okozta.

Áts Feri viszonozta a tisztelgést, és elment. A fegyverét magával vitte. Ő volt az egyetlen, aki magával vihette. A többi fegyver ott hevert halomban a kunyhó bejárata előtt: a híres ezüstvégű lándzsák és a sok ezüstös indián csatabárd. A 3. erődre pedig ki volt tűzve a visszafoglalt zászló. Geréb vette vissza Szebenicstől, a legerősebb harc közepén.

– Geréb itt van? – kérdezte tágra nyílt, csodálkozó szemmel Nemecsek.

– Igen – lépett elő Geréb.

A kis szőke kérdőn nézett Bokára. Boka pedig felelt:

– Itt van, és jóvátette a hibáját. És ezennel visszaadom neki a főhadnagyi rangját.

Geréb elpirult.

– Köszönöm – mondta.

Aztán csendesen hozzátette:

– De…

– Mi az a „de”?

Geréb zavartan szólt:

– Tudom, hogy ehhez nincs jogom, mert ez a tábornoktól függ, de… én úgy gondolom… én úgy tudom, hogy Nemecsek még mindig közlegény.

Nagy csend lett. Ebben Gerébnek igaza volt. A nagy izgalomban mindenki megfeledkezett valamiről. Arról, hogy az, akinek most már harmadszor köszönhettek mindent, még mindig közlegény.

– Igazad van, Geréb – szólt Boka. – És mindjárt teszünk is róla. Ezennel kinevezem…

De Nemecsek közbevágott:

– Én nem akarom, hogy kinevezz… én nem azért tettem… én nem azért jöttem ide…

Boka szigorúnak akart látszani. Rákiáltott:

– Nem az a fő, hogy miért jöttél ide. Az a fő, hogy amikor már itt voltál, mit csináltál. Ezennel kinevezem Nemecsek Ernőt kapitánnyá.

– Éljen!

Ezt mindenki egyszerre kiáltotta. És mindenki szalutált az új kapitánynak, még a hadnagyok és a főhadnagyok is. Sőt legelöl maga a tábornok állt. Olyan katonásan emelte a kezét a sapkájához, mintha ő lett volna a közlegény, és a kis szőke a tábornok.

Ekkor észrevették, hogy egy szegényes ruhájú kis asszony siet végig a hátuk mögött a grundon. Most egyszerre eléjük került.

– Jesszus! – kiáltotta. – Hát itt vagy? Mindjárt tudtam, hogy ide jöttél!

Nemecsek édesanyja volt. Szegény sírt, mert már mindenütt kereste a kis beteg fiát. Ide csak azért jött, hogy a fiúktól kérdezze meg, hol lehet. A fiúk körülvették, és csitították. A szegény asszony pedig felvette a fiát, a saját kendőjét a nyakára tekerte, és vitte hazafelé.

– Kísérjük el! – kiáltotta Weisz, aki eddig egy szót sem szólt.

Ez az ötlet mindenkinek megtetszett.

– Kísérjük el! – kiáltotta mindenki, és már készülődtek is. A zsákmányolt fegyvereket gyorsan bedobálták a kunyhóba. Aztán az egész csapat a szegény asszony után sietett. Az asszony magához szorította a fiát, hogy a saját teste melegéből is adjon neki valamit. És sietve vitte hazafelé.

A Pál utcán kettes sorokba álltak, úgy mentek utána. Már leszállt az alkonyat. Gyújtogatták a lámpákat, és a boltokból erős fény áradt ki a járdára. Az emberek az utcán siettek a dolguk után. De egy pillanatra meg-megálltak, amikor ez a különös menet elhaladt mellettük. Elöl egy sovány, szőke kis asszony ment sietve, kisírt szemmel. Egy kis gyereket szorított magához, akinek csak az orra látszott ki egy nagy kendőből. Mögöttük pedig egy csapat fiú lépett katonásan, párosával sorba állva. Mindegyiknek egyforma piros-zöld sapka volt a fején.

Voltak, akik mosolyogtak. Egy-egy csirkefogó hangosan nevetett rajtuk. De ők most nem törődtek ezzel. Még Csónakos sem, pedig máskor az ilyen nevetést rögtön és nagyon alaposan meg szokta torolni. Most nyugodtan ment a többiek között, és nem törődött a vidám mesterlegényekkel. Ez az ő szemükben olyan komoly és szent dolog volt, hogy a világ legvidámabb csirkefogója sem zavarhatta meg.

Nemecsek anyjának pedig sokkal nagyobb gondja volt annál, hogy a hadsereggel törődjön. A Rákos utcai kis ház kapujánál azonban meg kellett állnia, mielőtt belépett volna. Mert a kisfia megmerevítette magát, és semmilyen földi hatalom nem tudta volna behúzni a kapu alá. Kibontakozott az anyja karjából, és a fiúk elé állt.

– Szervusztok – mondta.

A fiúk sorban kezet fogtak vele. A keze forró volt. Aztán eltűnt az anyjával a sötét kapualjban. Egy ajtó csapódott az udvarban, egy kis ablakban fény gyulladt. És csend lett.

A fiúk egyszer csak észrevették, hogy egyikük sem mozdult el a ház elől. Nem szóltak egymáshoz, csak néztek, bámultak be az udvarra. Arra a kis világos ablakra néztek, amely mögött a kis hőst most visszafektették az ágyába. Végül valamelyikük nagyon szomorúan felsóhajtott. Csele azt mondta:

– Mi lesz?

Erre ketten-hárman elindultak a sötét kis utcán az Üllői út felé. Most már mind fáradtak voltak, a harc kimerítette őket. Hűvös szél fújt az utcán. Erős tavaszi szél volt, amely az olvadó hó hideg leheletét hozta a hegyekről.

Aztán egy másik csoport indult el, lefelé, a Ferencváros felé. Végül csak Boka és Csónakos maradt a kapu előtt. Csónakos feszengett, és várta, hogy Boka elinduljon. De mivel Boka meg sem mozdult, szerényen megszólalt:

– Jössz?

Boka csendesen mondta:

– Nem.

– Maradsz?

– Igen.

– Hát… akkor szervusz.

És ő is elment, szép lassan, csoszogva. Boka utánanézett, és látta, hogy Csónakos újra meg újra visszafordul. Aztán a sarkon eltűnt. A kis Rákos utca szerényen húzódik meg a lármás Üllői út mellett, ahol a lóvasút jár. Most sötétben, csendben nyugodott. Csak a szél zúgott végig rajta, és erősen zörgette a gázlámpák üvegeit. Egy-egy erősebb széllökésnél sorban végigzörgött mind. Mintha a remegő, lobogó gázlángok valami titkos, csörömpölő jelet adtak volna egymásnak. Ebben a pillanatban senki sem volt az egész kis utcában, csak Boka János, a tábornok. Boka János, a tábornok körülnézett az utcán, és látta, hogy egyedül van. Ekkor úgy összeszorult a szíve, hogy nekidőlt a kapufélfának. És Boka János, a tábornok keservesen, szívből, igazán sírva fakadt.

Ő is érezte, tudta azt, amit egyikük sem mert kimondani. Ő is látta, hogyan pusztul el lassan, szomorúan az ő közlegénye. Tudta, mi lesz ennek a vége, és azt is tudta, hogy hamarosan vége lesz. Most nem törődött azzal, hogy ő a győztes hadvezér. Nem törődött azzal, hogy most először nem volt férfias és komoly. Nem bánta, hogy kitört belőle a gyerek. Csak sírt, és egyre ezt mondogatta:

– Kis barátom… édes jó barátom… édes jó kis kapitányom…

Arra jött egy ember, és rászólt:

– Mit sírsz, kis fiú?

De Boka nem felelt neki. Az ember vállat vont, és otthagyta. Aztán egy szegény asszony jött egy nagy kosárral. Ő is megállt, de nem szólt semmit. Nézte egy kicsit, aztán ő is elment. Majd egy alacsony kis ember jött, és befordult a ház kapuján. Onnan visszanézett Bokára. Megismerte:

– Te vagy az, Boka János?

Boka ránézett:

– Én vagyok, Nemecsek úr.

A kis szabó volt az, a karján hozta a ruhát. Budán járt, oda vitte a fércelt ruhát próbára. De ez az ember már értette Bokát. Nem kérdezte tőle: „Mit sírsz, kis fiú?” És nem is bámulta meg. Hanem odament mellé, megölelte okos kis fejét, és vele együtt sírni kezdett. Ettől Bokában felébredt a tábornok.

– Ne sírjon, Nemecsek úr – mondta a szabónak.

A szabó megtörölte a szemét a kézfejével, és intett egyet a levegőbe. Mintha azt mondta volna: „Úgyis mindegy már minden, legalább egy kicsit kisírtam magamat.”

– Isten áldjon meg, kisfiam – mondta a tábornoknak. – Eredj szépen haza.

És bement az udvarba.

Most Boka is megtörölte a szemét, és nagyot sóhajtott. Körülnézett az utcán, és haza akart indulni. De mintha valami nem engedte volna. Tudta, hogy ezzel semmit sem segít. Mégis úgy érezte, hogy szent, komoly kötelessége itt maradni. Díszőrséget kell állnia a haldokló katonája háza előtt. Néhány lépést sétált a kapu előtt. Aztán átment a túlsó oldalra, és onnan nézte a kis házat.

Ekkor lépések kopogtak az elhagyott kis utca csendjében. „Valami munkás megy hazafelé” – gondolta, és lehajtott fejjel sétált a túlsó oldalon. Tele volt mindenféle furcsa gondolattal, amely eddig még soha nem jutott eszébe. Az élet és a halál járt az eszében. És sehogy sem tudott eligazodni ebben a nagy kérdésben.

A lépések egyre közelebbről hallatszottak. De most úgy tűnt, mintha az, aki jön, lassabban járna. Egy fekete árnyék ment óvatosan a házak tövében, és megállt Nemecsekék háza előtt. Benézett a kapun. Egy pillanatra be is ment a kapu alá, aztán megint kijött. Megállt. Várt. Aztán fel-alá kezdett járni a ház előtt. Amikor először ért az egyik gázlámpa alá, a szél félrefújta a kabátja szárnyát. Boka odanézett. A kabát alól vörös ing villant elő.

Áts Feri volt.

És most farkasszemet nézett egymással a két vezér. Életükben először álltak szemtől szemben, négyszemközt. Itt találkoztak, ez előtt a szomorú ház előtt. Az egyiket a szíve hozta ide, a másikat a lelkiismerete. Egy szót sem szóltak egymáshoz. Csak nézték egymást. Aztán Áts Feri elindult, és tovább járt fel-alá a ház előtt. Sokáig, nagyon sokáig járt. Addig, amíg a házmester elő nem jött a sötét udvarból, hogy bezárja a kaput. Akkor Áts Feri odament hozzá, megemelte a kalapját, és csendesen kérdezett tőle valamit. Bokáig elhallatszott, amit a házmester felelt. Azt mondta:

– Rosszul.

És becsapta a nagy, nehéz kaput. A dörrenés felverte az utca csendjét. De aztán elhalt, mint a mennydörgés a hegyek között.

Áts Feri lassan elindult. Jobbra ment. Bokának is haza kellett már mennie. Süvített a hideg szél. Az egyik hadvezér jobbra ment, a másik balra. Még most sem szóltak egymáshoz egy szót sem.

És most végleg elaludt a kis utca a friss tavaszi éjszakában. Most már csak a szél járt benne egyedül, mint egy úr. Megrázta a lámpák üvegét, megtépázta a sárga gázlángok fényes csóváját, és megríkatott egy-két rozsdás szélkakast. Befújt minden résen. Befújt abba a kis szobába is, ahol egy szegény kis szabó ült az asztalnál. Újságpapírba csomagolt szalonna mellett vacsorázott csendesen. És ahol egy kis ágyban egy kis kapitány lihegett, forró arccal, égő szemmel. A szél megzörgette az ablakot, és meglebbentette a petróleumlámpa lángját. A csöpp asszony betakarta a gyerekét:

– Fúj a szél, kisfiam.

A kapitány pedig szomorú mosollyal, alig hallhatóan, szinte suttogva mondta:

– A grund felől fúj. Az édes grund felől fúj…

### Szójegyzék

- **sánc, sáncárok**: árok, amelyben a katonák elbújnak.
- **vártüzér**: aki az erődből dobálja a bombákat.
- **drukk**: izgalom, félelem egy fontos dolog előtt.
- **le volt főzve**: valaki ügyesebb volt nála, legyőzte.
- **szemle**: amikor a vezér végignézi, hogy minden rendben van-e.
- **gúla**: egymásra rakott dolgok halma, amely felfelé keskenyedik.
- **talicska**: kis kocsi egy kerékkel, amelyet kézzel tolnak.
- **haditudósító**: újságíró, aki a háborúból ír híreket.
- **gáncsot vet**: a lábával felbuktatja a másikat.
- **cövek**: földbe vert fa; „áll, mint a cövek”: meg sem mozdul.
- **annak rendje és módja szerint**: úgy, ahogy kell, szabályosan.
- **a tót**: régi szó a szlovákra; itt Janó, a grund őre.
- **mesterlegény**: fiatal iparos, aki már kitanulta a mesterségét.
- **farkasszemet néz**: mereven, sokáig néz valakinek a szemébe, és nem néz félre.
- **tartalék**: katonák, akiket később küldenek a harcba, amikor szükség van rájuk.
- **riadó**: trombitajel, amely harcra hívja a katonákat.
- **köménymagos leves**: egyszerű leves köménymaggal, régen betegeknek is főzték.
- **csatabárd**: harci balta.
- **megtorol**: megbosszul, visszaad valamit, amit valaki rosszul tett vele.
- **kapufélfa**: a kapu két oldalán álló oszlop.
- **fércelt ruha**: lazán, nagy öltésekkel összevarrt ruha, amelyet próbára visznek.
- **díszőrség**: őrség, amely tiszteletből áll valaki vagy valami mellett.
- **szélkakas**: fémből készült kakas a háztetőn, amely mutatja, merről fúj a szél.

## IX.

Néhány oldal a Gittegylet nagy könyvéből:

***BEJEGYZÉS***

„A mai közgyűlésen a következő határozatokat hoztuk. Ezennel be is írjuk őket az egyleti nagy könyvbe.

1. §.

A nagy könyv 17. oldalán van egy beírás. Így szól: nemecsek ernő, kis betűvel. Ez a beírás ezennel érvénytelen. Mert ez a beírás tévedésen alapult. A közgyűlés ezennel kijelenti, hogy az egylet ok nélkül sértette meg a nevezett tagot. Ő ezt tisztességesen tűrte. A háborúban pedig mint valóságos hős vett részt, ami történelmi tény. Az egylet ezért kijelenti, hogy a múltkori beírás az egylet hibája. És ezennel a jegyző ideírja a tag nevét végig csupa nagy betűvel.

2. §.

Ezennel beírom végig csupa nagy betűvel:

*NEMECSEK ERNŐ*

*Leszik, jegyző*, s. k.

3. §.

A Gittegylet közgyűlése egyhangúlag köszönetet szavaz Boka János Tábornokunknak. Azért, mert a tegnapi harcot úgy vezette, mint egy hadvezér a történelemkönyvben. Tiszteletünk jeléül a következőt határoztuk el. A Gittegylet minden egyes tagja köteles otthon kinyitni a történelemkönyvét a 168. lapon. Ott felülről a 4. sorban van a »Hunyadi János« cím. E mellé tintával oda kell írni: »és Boka János«. Ezt azért határoztuk el, mert a hadvezér megérdemli tőlünk. Mert ha ő nem csinálta volna olyan jól, akkor a vörösingesek megvertek volna minket. És a »Mohácsi vész« című fejezetben mindenki köteles Tomori érsek neve fölé ceruzával odaírni: »és Áts Ferenc«. Mert őtet is megverték.

4. §.

Boka János Tábornok a tiltakozásunk ellenére erővel elvette az egyleti vagyont (24 kr.). Mert hadi célokra mindenkinek oda kellett adni, amije volt. És pedig ebből csak egy trombitát vettek 1 forint 40-ért. Pedig a Rőser-bazárban lehet kapni 60-ért és 50-ért is. Mégis muszájt nekik a drágábbat venni, mert erősebb hangja van. És pedig elfoglaltuk a vörösingesektől az ő harci trombitájukat. És most már van két trombita, pedig már egy se kell. És ha éppen kell, hát elég egy is. Hát elhatároztuk, hogy az egylet kérje vissza az egyleti vagyont (24 kr.). És inkább a Tábornok adja el valahol a trombitát, de nekünk a pénzünk kell (24 kr.). Ezt ő meg is ígérte.

5. §.

Az egyleti elnök, Kolnay Pál ezennel megrovást kap a tagoktól. Mert hagyta kiszáradni az egyleti gittet. A vitát jegyzőkönyvbe kell írni, ezért a vitát ezennel jegyzőkönyvbe írom:

*Elnök:* Én a gittet azért nem rágtam, mert a háborúval voltam elfoglalva.

*Barabás tag:* Ja, ez nem kifogás.

*Elnök:* Barabás mindig heccel, és én rendre utasítom. Én szívesen megrágom a gittet, mert tudom, mi a tisztesség. Azért vagyok elnök, hogy rágjam az alapszabályok szerint. De heccelni nem hagyom magamat.

*Barabás tag:* Én nem heccelek senkit.

*Elnök:* De heccelsz.

*Barabás tag:* De nem.

*Elnök:* De igen.

*Barabás tag:* De nem.

*Elnök:* Jó, legyen tied az utolsó.

*Richter tag:* Tisztelt egylet! Én azt indítványozom, hogy írjunk be a nagy könyvbe egy megrovást az elnök ellen. Mert elmulasztotta a kötelességét.

*A tagok:* Úgy van! Úgy van!

*Elnök:* Én csak arra hivatkozom, hogy most az egyszer bocsásson még meg nekem az egylet. Legalább azért, mert tegnap olyan jól harcoltam, mint egy vad oroszlán. És én voltam a hadsegéd. És én a legnagyobb veszélyben kirohantam a sáncra, és lenyomott a földre az ellenség. És szenvedtem a birodalomért. Hát most miért szenvedjek még külön is, mert nem rágtam meg a gittet?

*Barabás tag:* Az más.

*Elnök:* Az nem más.

*Barabás tag:* De más.

*Elnök:* De nem.

*Barabás tag:* De igen.

*Elnök:* Jó, legyen tied az utolsó.

*Richter tag:* Kérem az indítványom elfogadását.

*Egylet:* Elfogadjuk, elfogadjuk.

*A baloldalon:* De nem fogadjuk el.

*Elnök:* Szavazzunk.

*Barabás tag:* Kérek név szerinti szavazást.

*Elnök:* Név szerinti szavazás.

Megtörténik a szavazás.

*Elnök:* Három szótöbbséggel kimondta az egylet, hogy Kolnay Pál elnök megrovást kap. Ez disznóság.

*Barabás tag:* Az elnöknek nincs joga gorombáskodni a szótöbbséggel.

*Elnök:* De van.

*Barabás tag:* De nincs.

*Elnök:* De van.

*Barabás tag:* De nincs.

*Elnök:* Jó, legyen tied az utolsó!

A napirendnek nincs több pontja, ezért az elnök az ülést bezárja.

Aláírva:

*Leszik*, jegyző s. k.

*Kolnay*, elnök s. k. még most is fenntartom, hogy disznóság.”

### Szójegyzék

- **bejegyzés**: amit hivatalosan beírnak egy könyvbe vagy füzetbe.
- **határozat**: döntés, amit egy gyűlésen hoznak.
- **érvénytelen**: már nem számít, nem igaz többé.
- **egyhangúlag**: mindenki ugyanúgy szavazott, senki sem volt ellene.
- **megrovás**: hivatalos szidás egy hiba miatt.
- **indítványoz**: javasolja, hogy a gyűlés döntsön valamiről.
- **rendre utasít**: rászól valakire, hogy viselkedjen rendesen.
- **szótöbbség**: amikor többen szavaznak valamire, mint ellene.
- **név szerinti szavazás**: mindenki a nevét mondva, egyenként szavaz.
- **napirend**: azok a dolgok, amelyekről egy gyűlésen beszélni kell.
- **s. k.**: sajátkezűleg: a saját kezével írta alá.
- **Mohácsi vész**: az 1526-os mohácsi csata, amelyet a magyarok elvesztettek; a magyar sereg egyik vezére Tomori érsek volt.

## X.

A Rákos utcai kis sárga házban nagy volt a csend. A lakók máskor hangosan pletykálni szoktak az udvaron. Most még ők is lábujjhegyen mentek el Nemecsek szabó ajtaja előtt. A cselédek az udvar legvégébe vitték porolni a ruhát és a szőnyeget. És ott is csak óvatosan bántak velük, hogy a beteg meg ne hallja a lármát. Ha a szőnyegek csodálkozni tudtak volna, most biztosan csodálkoztak volna. Mert a dühös ütögetés helyett ma csak szelíd kis ütéseket kaptak…

És a lakók be-benéztek az üvegajtón:

– Hogy van a kis fiú?

Mindenki ezt a választ kapta:

– Rosszul, nagyon rosszul.

A jó asszonyok hoztak ezt-azt:

– Asszonyság, fogadja el ezt a kis jó bort…

Vagy:

– Ha meg nem sértem, itt van egy kis cukorféle…

A kis szőke asszony kisírt szemmel nyitott ajtót a jószívű szomszédoknak. Szépen megköszönte az ajándékokat, de bizony nem sok hasznukat vette. Meg is mondta egyiknek-másiknak:

– Nem eszik szegényke. Már két napja alig tudunk beleönteni pár kanál tejecskét.

Három órakor hazajött a szabó. Az üzletben volt, és onnan munkát hozott haza. Óvatosan, csendesen nyitott be a konyhába. Nem kérdezett semmit a feleségétől.

Csak ránézett. És a felesége is ránézett. És már mind a ketten értették egymást. Csendesen álltak egymással szemben. A szabó le sem tette a kabátokat, amelyeket a karján hozott.

Aztán mind a ketten lábujjhegyen bementek a szobába, ahol a kis fiú feküdt az ágyon. Bizony nagyon megváltozott a Pál utca egykor vidám közlegénye, aki most a szomorú kapitánya volt. Lesoványodott, a haja megnőtt, az arca beesett. Nem volt sápadt. És talán éppen ez volt a szomorú a dologban: mindig piros volt a két arca. De ez nem egészséges pirosság volt. Egy belső tűz fénye volt, amely napok óta szüntelenül égette.

Megálltak az ágy mellett. Szegény, egyszerű emberek voltak. Már sok bajon, nehézségen és szomorúságon mentek keresztül, ezért nem jajgattak. Csak álltak lehajtott fejjel, és a földet nézték. Aztán nagyon csendesen megkérdezte a szabó:

– Alszik?

Az asszony nem mert szóval felelni, csak a fejével bólintott igent. Mert a kis fiú most már úgy feküdt az ágyban, hogy azt sem lehetett tudni, alszik-e vagy ébren van.

Kívülről, az udvari ajtó felől halk kopogás hallatszott.

– Talán a doktor – súgta az asszony.

A férje kiküldte:

– Nyiss ajtót.

Az asszony kiment, és ajtót nyitott. Boka állt a küszöbön. Az asszony arcán szomorú mosoly jelent meg, amikor meglátta a fia barátját.

– Bejöhetek?

– Gyere be, fiam.

Bejött.

– Hogy van?

– Sehogy.

– Rosszul?

Meg sem várta a választ, ő is bement a szobába. Az asszony utána ment. És most hárman álltak az ágy mellett, és egyikük sem szólt egy szót sem. És ahogy így álltak, a kis beteg mintha megérezte volna, hogy őt nézik. Hogy miatta hallgatnak. Csendesen, lassan kinyitotta a szemét. Előbb nagyon szomorúan az apjára nézett, aztán az anyjára. De amikor végül meglátta Bokát, elmosolyodott. Alig hallható, gyenge hangon mondta neki:

– Te itt vagy, Boka?

Boka közelebb lépett az ágyhoz.

– Itt vagyok.

– Itt is maradsz?

– Itt.

– Egészen addig, amíg meghalok?

Boka erre nem tudott mit felelni. Rámosolygott a barátjára. Aztán hátranézett az asszonyra, mintha tanácsot kérne tőle. De az asszony akkor már háttal állt, és a köténye sarkát a szeméhez emelte.

– Bolondot beszélsz, fiam – mondta a szabó, és köszörülte a torkát. – Khm! Khm! Bolondot beszélsz.

De Nemecsek Ernő most rá sem figyelt arra, amit az apja mondott. Bokára nézett, és a fejével az apja felé intett.

– Ezek nem tudják – mondta.

Most már Boka is megszólalt:

– Dehogynem tudják. Jobban tudják, mint te.

A kis fiú megmozdult. Valahogy nagy nehezen feltápászkodott a párnájáról, és felült az ágyban. Nem engedte, hogy segítsenek neki. Felemelte az ujját, és komolyan mondta:

– Ne hidd el nekik, amit mondanak, mert csak heccből mondják. Én tudom, hogy meghalok.

– Nem igaz.

– Azt mondtad: nem igaz?

– Azt.

Szigorúan nézett rá:

– Hát talán én hazudok?

Csitították, hogy ne haragudjon, mert senki sem mondja, hogy hazudik. De ő most szigorú volt, és rossz néven vette, hogy nem hisznek neki. Fontos arcot vágott, és kijelentette:

– Hát szavamat adom neked, hogy meghalok.

A házmesterné bedugta a fejét az ajtón:

– Asszonyság… az orvos.

Bejött az orvos, és mindenki tisztelettel köszöntötte. Nagyon szigorú öreg ember volt a doktor. Egy szót sem szólt. Nagyon mogorván biccentett egyet a fejével, és egyenesen az ágyhoz ment. Megfogta a fiú kezét, aztán végigsimította a homlokát. Majd a fejét a fiú mellére hajtotta, és hallgatózott. Az asszony nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze:

– Kérem… doktor úr… rosszabbul van?

Most szólalt meg először az orvos:

– Nem.

De ezt nagyon furcsán mondta. Úgy mondta, hogy rá sem nézett az asszonyra. Aztán fogta a kalapját, és elindult. A szabó sietve szaladt, hogy ajtót nyisson neki:

– Kikísérem, doktor úr.

Amikor a konyhában voltak, a doktor a szemével intett a szabónak, hogy csukja be a szobaajtót. A szegény szabó sejtette, mit jelent, ha a doktor négyszemközt akar vele beszélni. Becsukta az ajtót. Most mintha barátságosabb lett volna az orvos arca.

– Nemecsek úr – mondta neki –, maga férfiember. Én őszintén fogok beszélni magával.

A szabó lehajtotta a fejét.

– Ez a kis fiú már nem éri meg a reggelt. Talán még az estét sem.

A szabó meg sem mozdult. Csak néhány pillanat múlva kezdett némán bólogatni.

– Azért mondom – folytatta az orvos –, mert maga szegény ember. És baj volna, ha a csapás váratlanul érné. Hát… jó lesz, ha… ha gondoskodik… ha gondoskodik arról… amiről ilyenkor gondoskodni szokás…

Még nézte egy kicsit, aztán hirtelen a vállára tette a kezét.

– Isten áldja meg. Egy óra múlva visszajövök.

A szabó ezt már nem hallotta. Csak bámulta maga előtt a konyha tisztára súrolt téglapadlóját. Észre sem vette, hogy az orvos kiment. Csak egyre az forgott a fejében, hogy gondoskodni kell. Valamiről gondoskodni kell, amiről ilyenkor gondoskodni szokás. Mire gondolt az orvos? Csak nem koporsóra?

Betántorgott a szobába, és leült egy székre. Nem lehetett egy szót sem kihúzni belőle. Hiába ment oda hozzá a felesége:

– Mit mondott a doktor?

Csak bólogatott, bólogatott.

Most mintha valami vidámság jelent volna meg a kis fiú arcán. Bokához fordult:

– Te, János. Gyere ide.

Boka odament hozzá.

– Ülj ide az ágyam szélére. Mersz?

– Hogyne mernék! Ugyan miért ne mernék?

– Mert talán félsz attól, hogy meghalok, éppen amikor itt ülsz az ágyamon. De ettől nem kell félni. Mert ha érzem, hogy meghalok, akkor előbb szólok.

Boka odaült mellé.

– No, mit akarsz?

A kis fiú átölelte a nyakát, és a füléhez hajolt, mintha valami nagy titkot mondana neki:

– Te, mi lett a vörösingesekkel?

– Megvertük őket.

– De aztán?

– Aztán hazamentek a Füvészkertbe, és gyűlést tartottak. Egészen késő estig vártak, de Áts Feri nem jött. Aztán elegük lett a várásból, és hazamentek.

– Hát miért nem jött Áts Feri?

– Mert szégyellte magát. És tudta, hogy leváltják, és nem lesz többé vezér, mert elvesztette a csatát. Aztán ma ebéd után megint gyűlést tartottak. Erre már eljött Áts Feri. Tegnap éjszaka itt láttam a házatok előtt.

– Itt?

– Igen. Megkérdezte a házmestertől, hogy jobban vagy-e.

Nemecsek erre nagyon büszke lett. Nem hitt a fülének:

– Ő maga?

– Ő maga.

Jólesett neki. Boka folytatta:

– Hát mondom, gyűlést tartottak a szigeten, és nagy lármát csaptak. Borzasztó veszekedés volt. Mindenki le akarta váltani Áts Ferit. Csak ketten voltak az ő oldalán: Wendauer meg Szebenics. A Pásztorok nagyon ellene voltak, mert az idősebbik Pásztor akart vezér lenni. És az lett a vége, hogy le is váltották Áts Ferit. Az idősebbik Pásztort választották vezérnek. De tudod, mi történt?

– Mi?

– Az, hogy amikor végre elcsendesedtek, és megvolt az új vezér, odament a szigetre a füvészkerti őr. Azt mondta nekik, hogy az igazgató nem tűri tovább ezt a lármát. És kidobta őket a kertből. A szigetet pedig bezárták. Ajtót tettek a hídra.

Ezen szívből nevetett a kapitány.

– Na, ez jó – mondta. – És honnan tudod?

– Kolnay mesélte. Most, amikor ide jöttem, találkoztam vele. A grundra ment, mert megint közgyűlése van a gittegyletnek.

Erre a szóra a kis fiú elfintorította az arcát.

Halkan mondta:

– Ezeket már nem szeretem. Ezek kis betűvel írták a nevemet.

Boka sietett megnyugtatni:

– Már kijavították. Nemcsak kijavították, hanem csupa nagy betűvel írták be a nevedet a nagy könyvbe.

Nemecsek a fejét rázta:

– Ez nem igaz. Ezt csak azért mondod, mert beteg vagyok, és meg akarsz vigasztalni.

– Dehogy azért mondom. Azért mondom, mert igaz. Szavamra mondom, hogy igaz.

A kis szőke megint felemelte a sovány kis ujját:

– Most még a szavadat is adod a hazugságra, hogy megvigasztalj.

– De…

– Ne beszélj!

Rákiáltott. Ő, a kapitány, a tábornokra! Valóban rákiáltott. A grundon ez rettenetes bűn lett volna, de itt nem volt az. Boka mosolyogva tűrte.

– Jó – mondta –, ha nem hiszed nekem, mindjárt meglátod magad. Külön díszokiratot csináltak neked, és mindjárt itt lesznek vele. Elhozzák neked. Eljön az egész egylet.

De a kis szőke még most sem hitte:

– Ha majd látom, akkor elhiszem!

Boka vállat vont. Azt gondolta magában: „Még jobb is, hogy nem hiszi. Legalább annál nagyobb lesz az öröme, ha meglátja őket.”

De ezzel a dologgal akaratlanul is felizgatta a beteget. Szegényt nagyon bántotta ez az igazságtalanság, amit a gittegylet elkövetett ellene. Saját magát izgatta fel egyre jobban.

– Látod – mondta –, amit ezek velem csináltak, az csúnyaság volt!

Boka már nem mert szólni, mert félt, hogy a beteg még jobban felizgatja magát. Sőt, amikor Nemecsek megkérdezte tőle:

– Ugye, igazam van?

Boka ráhagyta:

– Igazad van.

– Pedig – mondta Nemecsek, és felült a párnáján –, pedig én értük is úgy harcoltam, mint a többiekért. Hogy nekik is megmaradjon a grund. Pedig tudom, hogy nem magamnak harcoltam. Mert én úgyis soha többé nem látom a grundot.

Elhallgatott. Ezen a rettenetes gondolaton törte a kis fejét: hogy nem látja többé a grundot. Gyerek volt. Szívesen itt hagyott volna mindent ezen a földön. Csak a grundot, a grundot, az „édes grundot” ne kellett volna itt hagynia.

És most olyasmi történt vele, ami az egész betegsége alatt egyszer sem. Erre a gondolatra könnyek szöktek a szemébe. De nem a szomorúság ríkatta meg. Hanem a tehetetlen harag az ellen a hatalmas valami ellen, amely nem engedi, hogy még egyszer elmenjen a Pál utcába. Az erődök alá, a kunyhó mellé. Most eszébe jutott a gépház, a kocsiszín és a két nagy eperfa. Ezekről szokott levelet szedni Cselének. Mert Csele otthon sok selyemhernyót tartott, és azoknak eperfalevél kellett. És Csele gigerli volt, és sajnálta a finom ruháját a fára mászással tönkretenni. Ezért őt küldte fel a fára, mert ő volt a közlegény. A sovány kis vaskéményre gondolt, amely vidáman pöfögött. Hófehér kis gőzfelhőket fújt a tiszta kék ég felé, és azok egy pillanat alatt eltűntek. És mintha idáig hallatszott volna az az ismerős, sivító hang is. Ezt a hangot adja a gőzfűrész, amikor nekimegy a fahasábnak, és apróra vágja.

Kipirult az arca, felragyogott a szeme. Felkiáltott:

– A grundra akarok menni!

És mivel senki sem felelt erre a kiáltásra, megismételte. De most már makacsabban, követelő hangon:

– El akarok menni a grundra!

Boka megfogta a kezét:

– Majd eljössz a jövő héten, ha meggyógyulsz. Megint eljössz.

– De nem! – erősködött. – Most akarok odamenni! Most rögtön! Adjátok rám a ruhámat, és felteszem a fejemre a Pál utcai sapkát.

Benyúlt a párnája alá, és diadalmas arccal kotorta elő a laposra nyomott piros-zöld sapkát. Egy pillanatra sem vált meg tőle. Feltette a fejére.

– Adjátok rám a ruhámat!

Az apja szomorúan mondta:

– Majd ha meggyógyulsz, Ernő.

De most már nem lehetett bírni vele. Olyan hangosan kiabált, ahogy a beteg tüdeje bírta:

– Én nem gyógyulok meg!

És mivel ezt parancsolóan mondta, senki sem mondott neki ellent.

– Nem gyógyulok meg! – kiáltotta. – Ti hazudtok nekem! Mert én jól tudom, hogy meghalok. És ott halok meg, ahol nekem tetszik! Ki akarok menni a grundra!

Persze erről szó sem lehetett. Mind odasiettek hozzá. Kérlelték, csitították, magyarázták neki:

– Most nem lehet…

– Csúnya az idő…

– Majd a jövő héten…

És mindig visszatért a szomorú mondat, amelyet már alig mertek az okos szemébe mondani:

– Majd ha meggyógyulsz.

De minden szavukról kiderült, hogy nem igaz. Amikor a csúnya időről beszéltek, melegen, fényesen sütött be a nap a kis udvarra. Az erős tavaszi nap, amely életet ad. Mindenki és minden életet kap tőle. Csak éppen Nemecsek Ernő nem tudta visszakapni tőle az életet.

És a láz valósággal elöntötte a kis fiút. Vadul hadonászott, piros volt az arca, kitágult a finom kis orrlyuka. És szónokolt:

– A grund – kiáltotta – az egy egész birodalom! Ti azt nem tudjátok, mert ti még sohasem harcoltatok a hazáért!

Kint kopogtak. Az asszony kiment.

– Kérlek – mondta a férjének –, Csetneky úr van itt.

A szabó kiment a konyhába. Ez a Csetneky úr fővárosi hivatalnok volt, aki Nemecseknél csináltatta a ruháit. Amikor meglátta a szabót, idegesen szólt:

– Mi van a dupla-sorgombos barna ruhámmal?

Bentről hallatszott a szomorú szónoklat:

– Harsogott a trombita… és csupa por volt a grund… Előre! Előre!

– Kérem – mondta a szabó –, ha tetszik, a nagyságos úr most felpróbálhatja. De arra kell kérnem, hogy itt a konyhában tessék… ezer bocsánat… mert a kis fiam nagyon beteg… bent fekszik…

– Előre! Előre! – hallatszott a szobából egy rekedten kiabáló gyerekhang. – Utánam! Teljes roham! Látjátok ott a vörösingeseket? Elöl megy Áts Feri az ezüst lándzsával… most mindjárt a vízbe fognak dobni!

Csetneky úr figyelt:

– Mi az?

– Kiabál szegényke.

– Hát ha beteg, minek kiabál?

A szabó vállat vont:

– Már nem is beteg az, kérem… a végét járja… lázában beszél az istenadta…

És kihozta a szobából a dupla-sorgombos barna kabátot. Fehér cérnával volt összefércelve. Amikor kinyitotta az ajtót, kihallatszott:

– A sáncárokban csend! Vigyázz! Most jönnek… már itt is vannak! Trombitás, fújd meg a trombitát!

A kis fiú tölcsért csinált a kezéből:

– Tratá… trará… tratatá!

És rákiáltott Bokára:

– Te is fújjad!

És Bokának is tölcsért kellett csinálnia a kezéből. Most már ketten trombitáltak. Egy fáradt, rekedt, gyenge kis hang, és egy másik, egészséges hang, amely mégis olyan szomorúan szólt. Bokának már a torkát fojtogatták a könnyek. De bírta, férfiasan kitartott. Úgy tett, mintha neki is örömet okozna a trombitálás.

– Sajnálom – mondta Csetneky úr, miközben levetette a kabátját, és ingujjban maradt –, de nekem nagy szükségem van a barna ruhára.

– Tratá! Tratá! – hallatszott a szobából.

A szabó ráadta a kabátot. És csendesen beszélgetni kezdtek:

– A hóna alatt vág.

– Igenis, kérem.

(– Tratá! Tratá!)

– Itt ez a gomb magasan van. Ezt majd varrja lejjebb, mert szeretem, ha a vasalás szépen kifekszik a mellen.

– Igenis, nagyságos úr.

(– Teljes roham! Előre!)

– És az ujja mintha egy kicsit rövid volna.

– Nem gondolom.

– De nézze csak meg jól. Minden kabátnak rövidre csinálja az ujját, ez a maga baja!

– Dehogy ez az én bajom! – gondolta a szabó, és krétával megjelölte a kabát ujját.

Bent pedig egyre nőtt a lárma.

– Haha! – kiáltotta a gyerekhang. – Hát itt vagy? Most itt állsz előttem! Végre megfoghatlak, te rettenetes vezér! Na most, na most! Lássuk, ki az erősebb?

– Vattát tegyen bele – mondta Csetneky úr. – A vállába egy kicsit, és a mellére is egy kicsit, jobbról és balról.

– Puff! (Földhöz vágtalak!)

Csetneky úr levetette a barna kabátot, és a szabó felsegítette rá azt, amelyben jött.

– Mikor lesz kész?

– Holnapután.

– Jó. De dolgozzon rajta, nehogy megint csak egy hét múlva kapjam meg. Van most más munkája is?

– Csak a gyerek ne volna beteg, nagyságos uram.

Csetneky úr vállat vont:

– Az szomorú dolog, nagyon sajnálom. De mondom, nekem szükségem van a ruhára, és nagyon sürgősen kell. Lásson csak hozzá azonnal.

A szabó sóhajtott egyet:

– Hát majd hozzálátok.

– Ásszolgája! – mondta Csetneky úr, és vidáman elment. Az ajtóból még egyszer visszakiáltott:

– De rögtön üljön neki!

A szabó kezébe vette a szép barna kabátot, és arra gondolt, amit az orvos mondott. Gondoskodni kell arról, amiről ilyenkor gondoskodni szokás. Hát jó, azonnal nekiül a munkának. Ki tudja, mire kell majd az a pénz, amit ezért a barna kabátért kap. Talán ez a néhány forint az asztaloshoz kerül. Ahhoz az asztaloshoz, aki a kis koporsókat csinálja. Csetneky úr pedig büszkén, kihúzott mellel fog sétálni az új ruhájában a dunaparti korzón.

Visszament a szobába, és rögtön nekilátott a varrásnak. Most már oda sem nézett az ágyra. Csak gyorsan kapkodta a tűt és a cérnát, hogy minél hamarabb kész legyen. Mert a munka mindenképpen sürgős volt. Csetneky úrnak is kellett, és talán az asztalosnak is kellett.

A kis kapitánnyal pedig most már nem lehetett bírni. Erőre kapott, és felállt az ágyban. Hosszú kis hálóinge a bokájáig ért. A fején a piros-zöld sapka vagányul félre volt csapva. Szalutált. Most már hörögve beszélt, és a tekintete valahová a semmibe révedt:

– Jelentem alássan, tábornok úr, földhöz vágtam a vörösinges vezért, kérem az előléptetést! Úgy nézzenek rám, hogy én most már kapitány vagyok! Én harcoltam a hazáért, és én meghaltam a hazáért! Trará! Trará! Fújjad, Kolnay!

Fél kézzel belekapaszkodott az ágya fejébe:

– Bombázzatok, erődök! Hahá! Ott a Janó! Vigyázz, Janó! Te is kapitány leszel, Janó! És a te nevedet nem fogják kis betűvel írni! Pfuj! Rossz szívű fiúk vagytok! Irigykedtetek rám, mert a Boka engemet szeretett. Mert én voltam a barátja, nem pedig ti! Az egész gittegylet egy butaság! Kilépek! Kilépek az egyletből!

Csendesen hozzátette:

– Kérem jegyzőkönyvbe venni.

A szabó pedig a kis alacsony asztal mellett most se nem látott, se nem hallott. Gyorsan járt csontos ujja a kabát szövetén, villogott a tű és a gyűszű. A világért sem nézett volna az ágyra. Attól félt, hogy ha odanéz, egyszerre elmegy a kedve mindentől. Hogy földhöz vágja Csetneky úr finom barna kabátját, és odaborul a kis fia mellé.

Most a kapitány leült az ágyban, és szótlanul nézte a paplant.

Boka halkan kérdezte:

– Fáradt vagy?

Nem felelt. Boka betakarta. Az anyja megigazította a párnát a feje alatt:

– Most maradj csendben. Pihenj.

Bokára nézett, de a szemén látszott, hogy nem látja. Csodálkozó arcot vágott. Azt mondta neki:

– Apa…

– Nem, nem – szólt elfojtott hangon a tábornok –, én nem vagyok az apa… nem ismersz meg? Én Boka János vagyok.

A beteg fáradt hangon, értetlenül mondta utána:

– Én… Boka… János… vagyok…

Most hosszú csend lett. A kis fiú lehunyta a szemét, és sokáig, mélyen sóhajtott. Mintha minden szomorú ember minden fájdalma az ő kis lelkébe szorult volna.

Csend volt.

– Talán el fog aludni – súgta a kis szőke asszony. Már alig állt a lábán, mert annyi éjszakát átvirrasztott.

– Hagyjuk – felelte suttogva Boka.

Leültek oldalt egy kopott zöld díványra. Most a szabó is abbahagyta a munkát. A térdére tette a barna kabátot, és a fejét lehajtotta az alacsony asztalra. Mindenki hallgatott. Álmos csend volt, még a légy repülését is hallani lehetett volna.

Az ablakon át gyerekhangok szűrődtek be az udvarról. Mintha sok gyerek lett volna kint, és csendesen beszélgettek volna egymással. És egyszer csak egy ismerős szó ütötte meg Boka fülét. Egy nevet hallott, ahogy valaki suttogva kimondta:

– Barabás.

Boka felkelt, és lábujjhegyen kiment a szobából. Kinyitotta a konyha üvegajtaját, és kilépett az udvarra. Ismerős arcokat látott. Egy csomó Pál utcai fiú állt félénken az ajtó közelében.

– Ti vagytok?

– Igen – suttogta Weisz. – Itt van az egész gittegylet.

– Mit akartok?

– Hoztunk neki egy díszokiratot. Piros tintával le van benne írva, hogy az egylet bocsánatot kér tőle. És hogy csupa nagy betűvel írtuk be a nevét a nagy könyvbe. Itt van a nagy könyv is. És itt van az egész küldöttség.

Boka a fejét csóválta:

– Hát nem tudtatok előbb jönni?

– Miért?

– Mert most alszik.

A küldöttség tagjai egymásra néztek.

– Azért nem tudtunk hamarabb jönni, mert nagy vita volt arról, hogy ki legyen a küldöttség elnöke. És fél óráig tartott, amíg Weiszt megválasztottuk.

Az asszony megjelent a küszöbön.

– Nem alszik – mondta. – Most félrebeszél.

A fiúk mereven álltak. Mindannyian megdöbbentek.

– Gyertek be, fiúcskák – mondta az asszony. – Talán magához tér szegényke, ha meglát benneteket.

És kitárta előttük az ajtót. Sorban beléptek, zavartan és tisztelettel, mintha templomba mentek volna be. A kalapjukat már kint, a küszöb előtt levették. Amikor a legutolsó mögött is csendesen becsukódott az ajtó, már mind a szobaajtó küszöbén álltak. Némán, illedelmesen, tágra nyílt szemmel. A szabót nézték, és az ágyat nézték. A szabó erre sem emelte fel a fejét. A karjára hajtotta, és hallgatott. Nem sírt. Csak már nagyon fáradt volt. Az ágyban pedig nyitott szemmel feküdt a kapitány. Nehezen, mélyen lélegzett, a vékony kis szája nyitva volt. De nem ismert meg senkit. Ő most talán már olyan dolgokat látott, amelyeket földi szemmel nem lehet látni.

Az asszony előretolta a fiúkat:

– Menjetek oda hozzá.

Lassan el is indultak az ágy felé. De nehezen mentek. Egyik bátorította a másikat:

– Eredj te.

– Te menj előre.

Barabás szólt:

– Te vagy a küldöttségi elnök.

Erre Weisz szép lassan az ágyhoz ment. A többiek is odasomfordáltak mögé. A kis fiú rájuk sem nézett.

– Beszélj – súgta Barabás.

És Weisz remegő hangon kezdte:

– Te… Nemecsek…

De Nemecsek nem hallotta. Lihegett, és mereven nézett a fal felé.

– Nemecsek! – ismételte Weisz, és már a torkában volt a sírás. Barabás a fülébe súgta:

– Ne bőgj.

– Nem bőgök – felelte Weisz. Örült, hogy ennyit sírás nélkül ki tudott mondani. Aztán összeszedte magát.

– Mélyen tisztelt kapitány úr! – kezdte a beszédet, és elővett egy írást a zsebéből. – Midőn itt megjelentünk… és én mint elnök… ezennel az egylet nevében… mert mi tévedtünk… és mi mind tetőled most bocsánatot kérünk… és ebben a díszokiratban… itt le van írva az egész…

Hátrafordult. Már két könnycsepp ragyogott a szemében. De a hivatalos hangot nem hagyta volna el a világ minden kincséért sem. Mert ez a hivatalos hang volt a legnagyobb örömük.

– Jegyző úr – súgta hátra –, adja ide az egyleti könyvet.

Leszik készségesen odaadta. Weisz félénken letette az ágy szélére. Kinyitotta azon az oldalon, ahol a „Bejegyzés” volt.

– Ide nézz – mondta a betegnek –, ez az.

De a beteg szeme lassan lecsukódott. Vártak. Aztán Weisz megint megszólalt:

– Nézd meg.

Nem felelt. Most mind közelebb mentek az ágyhoz. Az asszony remegve utat tört magának a fiúk között. Ráhajolt a gyerekére.

– Te – mondta a férjének valami idegen, csodálkozó, remegő hangon –, ez nem lélegzik…

A fejét a fia mellére hajtotta.

– Te! – kiáltotta most hangosan, és már nem törődött semmivel. – Nem lélegzik!

A fiúk hátrahúzódtak. A kis szoba egyik sarkába álltak, szorosan egymás mellé. Az egyleti könyv leesett az ágyról. Nyitva maradt, úgy, ahogy Weisz kinyitotta.

Az asszony most már sikoltott:

– Te! Hideg a keze!

Ezeket a szavakat nagy, fojtott csend követte. És ebben a csendben hallani lehetett, hogy a szabó egyszerre zokogni kezd. Eddig némán, mozdulatlanul ült a zsámolyon, a fejét a karjára hajtva. Most csendesen, alig hallhatóan sírt, ahogy a komoly, felnőtt emberek szoktak. És a válla rángatózott a sírástól. Szegény még most is vigyázott Csetneky úr barna kabátjára. Lecsúsztatta a térdéről, hogy ne folyjanak rá a könnyei.

Az asszony pedig ölelte, csókolta a kis halott gyereket. Aztán letérdelt az ágya elé, a kis párnába temette az arcát, és ő is zokogni kezdett. Nemecsek Ernő, a gittegylet titkára, a Pál utcai grund kapitánya pedig örök csendben feküdt a hátán az ágyban. Fehér volt, mint a fal, és a szeme le volt hunyva. Most már biztos volt, hogy semmit sem lát, és semmit sem hall abból, ami körülötte történik. Mert Nemecsek kapitány látásáért és hallásáért eljöttek az angyalok. És elvitték őt oda, ahol édes zenét hallanak és fényes ragyogást látnak. Ott csak olyanok hallják és látják ezt, mint amilyen Nemecsek kapitány volt.

– Későn jöttünk – súgta Barabás.

Boka a szoba közepén állt, és lehajtotta a fejét. Néhány perccel ezelőtt, amikor még az ágy szélén ült, alig tudta visszatartani a sírást. És most csodálkozva érezte, hogy nem jön könny a szemébe. Nem tud sírni. Aztán körülnézett. Valami végtelen ürességet érzett a lelkében. Meglátta a sarokban meghúzódó fiúkat. Elöl Weisz állt, a kezében a díszokirattal, amelyet Nemecsek már nem láthatott.

Boka odament hozzájuk:

– Menjetek szépen haza.

És ezek a szegények szinte örültek, hogy elmehetnek innen. Ebből az idegen kis szobából, ahol a barátjuk halva feküdt az ágyon. Egymás után kisomfordáltak a szobából a konyhába, a konyhából a napfényes udvarra. Leszik maradt utoljára. Szándékosan maradt utoljára. Amikor már mind kint voltak, lábujjhegyen odament az ágyhoz. Csendesen felvette a földről az egyleti könyvet. Ránézett az ágyra és a csendes kis kapitányra.

Aztán ő is kiment a többiek után a napfényes udvarra. Az udvar szegényes kis fáin madarak csipogtak, fiatal, vidám kis verebek. A fiúk nézték a madarakat, és álltak az udvarban. Nem értették az egészet. Tudták, hogy a barátjuk meghalt, de nem értették, mit jelent ez. Csodálkozva néztek egymásra. Úgy, mint akik valami nagyon érthetetlen, nagyon idegen dolgot látnak, életükben először.

*

Alkonyatkor Boka elindult az utcára. Tanulnia kellett volna, mert holnap nehéz nap jön. Nagy latinlecke lesz. Már régen nem felelt, és biztosra vette, hogy Rácz tanár úr ki fogja hívni. De nem volt kedve tanulni. Félretolta a könyvet meg a szótárt, és elment otthonról.

Cél nélkül járt az utcákon. Valahogy elkerülte a Pál utcát és az ismerős környéket. Fájt a szíve arra a gondolatra, hogy ezen a szomorú napon újra látnia kell a grundot.

De akármerre ment, mindenhol emlékeztette valami Nemecsekre.

Az Üllői út…

Itt ballagtak hárman, Csónakossal, amikor először mentek a Füvészkertbe kémkedni.

A Köztelek utca…

Emlékezett, hogy egyszer délben, iskola után megálltak ennek a kis utcának a közepén. Nemecsek nagy komolyan elmesélte, hogyan vették el előző nap a Pásztorok a golyóikat a Múzeumkertben. Csónakos pedig a dohánygyárhoz ment, és a pinceablak vasrácsáról dohányport szippantott fel. Hogy tüsszögtek!

A Múzeum környéke…

Onnan is visszafordult. És érezte, hogy minél jobban kerüli a grundot, annál erősebben húzza arra valami fájó érzés. Aztán egyszer csak elhatározta, hogy elmegy a grundra. Kerülő nélkül, egyenesen, bátran. És akkor valami könnyebbséget érzett a lelkében. Sietett, hogy minél hamarabb odaérjen. És minél közelebb érezte magát a birodalmukhoz, annál nagyobb nyugalom töltötte el a szívét. A Mária utcában már olyan tisztán érezte ezt, hogy futni kezdett, csak hogy minél hamarabb odaérjen. Az egyre sötétebb alkonyatban a sarokhoz ért, és meglátta a jól ismert szürke palánkot. Ekkor nagyot dobbant a szíve. Meg kellett állnia. Most már nem kellett sietnie, hiszen itt volt. Lassú léptekkel ment a grund felé. A kis ajtó nyitva volt. Az ajtó előtt Janó pipázott, a deszkapalánknak támaszkodva. Amikor meglátta Bokát, vigyorogva intett felé:

– Megvertung őket!

Boka szomorú mosollyal felelt. De Janó lelkesen folytatta:

– Megvertung… Kidobtung… Kikergetung…

– Igen – mondta csendesen a tábornok.

Aztán megállt a tót előtt. Egy kis ideig hallgatott, majd ezt mondta:

– Tudja-e, Janó, mi történt?

– Mi?

– Meghalt a Nemecsek.

A tót nagyot nézett. Kivette a pipát a szájából.

– Melyik az a Nemecsek? – kérdezte.

– Az a kis szőke.

– Aha! – mondta a tót, és visszatette a pipát a szájába. – Szeginy.

Boka bement az ajtón. Most csendesen pihent előtte a nagy, üres városi telek, amely már annyi vidám órát látott. Lassan végigment rajta, és odaért a sáncárokhoz. A sáncon még látszottak a harc nyomai. A homok tele volt lábnyomokkal. A földhalom néhány darabja leomlott, amikor a fiúk kimásztak az árokból.

A farakások sötéten, feketén álltak egymás mellett. A tetejükön voltak az erődök. Az erődök oldalát végig beborította a fiúk saját különleges puskapora: a homok.

A tábornok leült a földhalomra, és a tenyerére támasztotta az állát. Most csend volt a grundon. A kis vaskémény estére kihűlt. Várta a reggelt, amikor a szorgalmas kezek megint tüzet raknak alá. A fűrész is pihent, és a kis ház aludt a rügyező vadszőlő indái között. Messziről, mintha álomban, idehallatszott a város zaja. Kocsik robogtak, emberek kiáltoztak innen-onnan. Egy szomszéd ház egyik hátsó ablakából vidám ének szállt felé. Talán a konyha volt ott, ahol már égett a lámpa. Valami cseléd énekelt.

Boka felállt, és oldalt a kunyhó felé ment. Megállt azon a helyen, ahol Nemecsek földre terítette Áts Ferit, mint régen Dávid Góliátot. Lehajolt a földre, és kereste a drága lábnyomokat. Ezek a lábnyomok éppen úgy el fognak tűnni a homokból, ahogy a kis barátja eltűnt ebből a földi világból. Azon a helyen fel volt túrva a föld, és nem látott benne lábnyomokat. Pedig megismerte volna Nemecsek kis lábának a nyomát. Hiszen olyan kicsi volt! Még a vörösingesek is elcsodálkoztak, amikor a füvészkerti várromban meglátták a cipője nyomát. Az még Wendauerénél is kisebb volt. Azon az emlékezetes napon…

Sóhajtva ment tovább. Elment a harmadik számú erődhöz. Ezen látta meg először a kis szőke Áts Ferit, amikor Áts lenézett, és rákiáltott:

– Félsz, Nemecsek?!

Fáradt volt a tábornok. Ez a mai nap meggyötörte a testét és a lelkét. Tántorgott, mintha erős bort ivott volna. Nagy nehezen felmászott a második számú erődre, és elbújt benne. Itt legalább senki sem látta, senki sem zavarta. Gondolhatott a kedves emlékekre, és talán ki is sírhatta volna magát, ha tudott volna sírni.

A szellő hangokat hozott felé. Lenézett az erődről, és két kis sötét alakot látott a kunyhó előtt. A sötétben nem ismerte fel őket. Figyelt, hogy vajon közéjük tartoznak-e, és felismeri-e őket a hangjukról.

A két fiú csendesen beszélgetett egymással.

– Te, Barabás – mondta az egyik –, most itt vagyunk ezen a helyen, ahol a szegény Nemecsek megmentette a birodalmat.

Hallgattak. Azután ez hallatszott:

– Te, Barabás, béküljünk ki itt most, de örökre és igazán. Nincs értelme, hogy haragudjunk egymásra.

– Jó – mondta meghatottan Barabás –, kibékülök veled. Úgyis azért jöttünk ide.

Megint csend volt. Némán álltak egymással szemben, és mindegyik azt várta, hogy a másik kezdje a békülést. Végre megszólalt Kolnay:

– Hát szervusz.

Barabás meghatottan felelte:

– Hát szervusz.

Kezet fogtak. Sokáig álltak így, kéz a kézben. Aztán egy szót sem szóltak, csak megölelték egymást.

Ez is megtörtént. Ez a csoda is megtörtént. Boka fentről, az erődből nézte őket, de nem árulta el magát. Ő is egyedül akart maradni. Meg aztán arra is gondolt: mi az ördögnek zavarná meg őket?

Aztán a két kis ember halkan beszélgetve elindult a Pál utca felé. Barabás azt mondta:

– Holnapra sok van latinból.

– Igen – mondta Kolnay.

– Neked könnyű – sóhajtott Barabás –, mert te tegnap feleltél. De én már régen nem feleltem. Én rám a napokban rám kerül a sor.

Kolnay ezt mondta:

– Vigyázz, mert a második caputból a tizedik sortól a huszonharmadikig kimarad. Ki van jegyezve a könyved?

– Nincs.

– Csak nem fogod azt is megtanulni, ami kimarad? Majd most elmegyek hozzád, és kijegyzem a könyvedet.

– Jó.

Íme, ezeknek már a lecke járt a fejükben. Ezek hamar felejtettek. Attól, hogy Nemecsek meghalt, Rácz tanár úr még életben maradt. És főleg ők maguk is életben maradtak.

Elballagtak, és eltűntek az este sötétjében. És most végre teljesen egyedül maradt Boka. De nem volt nyugta az erődben. És már késő is volt. A józsefvárosi templom felől lágy harangszó hallatszott.

Lejött az erődről, és megállt a kunyhó előtt. Látta, hogy Janó a Pál utcai kis kaputól visszajön a kunyhója felé. Mellette farkcsóválva, szimatolva szaladt Hektor. Boka megvárta őket.

– Na? – mondta a tót. – Ifiúr nem hazamegy?

– De, már megyek – felelte Boka.

A tót megint vigyorgott:

– Otthon jó meleg vacsora.

– Jó meleg vacsora – ismételte gépiesen Boka. Arra gondolt, hogy a Rákos utcában, a szegény szabóéknál is vacsorához ül most a konyhában a két kis ember: a szabó és a felesége. Bent a szobában pedig gyertyák égnek. És ott van Csetneky úr szép, dupla-sorgombos barna kabátja.

Véletlenül benézett a kunyhóba. A deszkafalnak támasztva furcsa eszközöket látott. Egy kerek, piros-fehér bádogtáblát. Olyan korong volt, amilyet a vasúti őrök tartanak fel a rúdjánál fogva, amikor a gyorsvonat elrobog az őrház előtt. Aztán egy háromlábú szerkezetet, amelynek a tetején sárgaréz cső volt. És fehérre festett karókat…

– Mi ez? – kérdezte.

Janó benézett:

– Ez? Ez mérnök úré.

– Milyen mérnök úré?

– Építészmérnök úré.

Bokának rettenetesen megdobbant a szíve:

– Építészmérnök? Mit akar itt?

Janó szippantott egyet a pipájából:

– Építeni fognak.

– Itt?

– Igen. Hétfőn gyünnek munkások, felássák grundot… csinálnak pince… fundamentum…

– Mi!? – kiáltotta Boka. – Ide házat építenek?

– Házat – mondta közönyösen a tót –, nagy háromemeletes házat… akié a grund, az csináltatja házat.

És bement a kunyhóba.

Bokával megfordult a világ. Most már kitörtek a szeméből a könnyek. Sietett, aztán rohanva futott a kapu felé. Menekült innen, erről a hűtlen földdarabról. Ők annyi szenvedéssel, annyi hősiességgel védték meg. És most ez a föld hűtlenül elhagyja őket. Egy nagy bérkaszárnyát vesz a hátára, örökre.

A kapuból még egyszer visszanézett. Úgy, mint aki örökre elhagyja a hazáját. Erre a gondolatra nagy fájdalom szorította össze a szívét. És ebben a nagy fájdalomban csak egy cseppnyi, csak egy nagyon kicsi vigasztalás volt. Szegény Nemecsek nem érte meg, hogy fogadja a gittegylet bocsánatkérő küldöttségét. De legalább azt sem érte meg, hogy elveszik tőle a hazáját, amelyért meghalt.

Másnap az egész osztály néma, ünnepi csendben ült a helyén. Rácz tanár úr komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen felment a katedrára. Onnan a nagy csendben halkan megemlékezett Nemecsek Ernőről. És felszólította az egész osztályt, hogy holnap délután három órakor gyűljenek össze a Rákos utcában. Mindenki fekete, vagy legalább sötét ruhában jöjjön. Boka János komolyan nézett maga elé a padra. És egyszerű gyereklelkében most kezdte először sejteni, hogy tulajdonképpen mi is az élet. Az az élet, amelynek mindannyian küzdő szolgái vagyunk, hol szomorúan, hol vidáman.

### Szójegyzék

- **lábujjhegyen**: nagyon halkan, csak a lába ujjain lépve.
- **porol**: ütögeti a szőnyeget vagy a ruhát, hogy kimenjen belőle a por.
- **köszörüli a torkát**: kis hangot ad a torkával, mielőtt beszél, mert zavarban van.
- **koporsó**: fadoboz, amelyben a halottat eltemetik.
- **felpróbál**: felveszi a ruhát, hogy megnézzék, jó-e rá.
- **a hóna alatt vág**: a kabát ott túl szűk, szorít.
- **gyűszű**: kis fémkupak az ujjon, varráshoz.
- **nekiül**: leül, és rögtön elkezd dolgozni valamin.
- **istenadta**: szegény, sajnálatra méltó (kedves, sajnáló szó).
- **félrebeszél**: lázasan, értelmetlenül beszél.
- **küldöttség**: néhány ember, akiket egy csoport valahová küld, hogy beszéljenek a nevében.
- **midőn**: régies, hivatalos szó: amikor.
- **caput**: latin szó: fejezet a könyvben.
- **fundamentum**: a ház alapja a föld alatt.
- **bérkaszárnya**: nagy bérház sok lakással.
- **katedra**: a tanár asztala egy kis emelvényen az osztály előtt.