# Grimm-mesék (A2 szint) *Jacob és Wilhelm Grimm* ## A békakirályfi Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király. A királynak három leánya volt. Mind a három szép volt, de a legkisebb különösen szép. Olyan szép volt, olyan gyönyörű volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. A király palotája közel volt egy nagy erdőhöz. A nagy erdő közepén egy kút volt. A kút egy öreg zádogfa árnyékában állt. Ha meleg idő volt, a kicsi királykisasszony mindennap kiment az erdőbe. Leült a kút mellé. Sokáig ült ott, csak ült, üldögélt. Ha unatkozott, elővette az arany golyóját, és labdázott vele. Ez volt a legkedvesebb játéka. Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy a golyó nem esett a kicsi királykisasszony kezébe. A földre esett, és onnan belegurult a kútba. Belegurult, és abban a pillanatban el is tűnt. A kicsi királykisasszony hiába nézte a vizet. Mély volt a kút, nem látta az alját. Volt golyó, nincs golyó! Hej, sírt a kicsi királykisasszony, nagyon szomorú volt szegény. Egyszerre csak hallja, hogy valaki beszél hozzá: – Mi bajod, királykisasszony? Miért sírsz ilyen nagyon? Körülnézett, de senkit sem látott. Az ám, nem ember szólt hozzá, hanem egy nagy, csúnya béka a kútból. – Hát te szóltál hozzám? – mondta a királykisasszony, és csodálkozott. – Azért sírok, mert az arany golyóm a kútba esett. – Ne szomorkodj! – mondta a béka. – Visszahozom én az arany golyódat. De mit adsz nekem, ha felhozom a kút aljáról? – Amit csak kérsz, édes békám. A ruháimat, a gyöngyeimet, a drágaköveimet, még az aranykoronámat is. A béka ezt mondta: – Nem kellenek nekem a ruháid, a gyöngyeid, a drágaköveid, szép királykisasszony. Az aranykoronád sem kell. Hanem ígérd meg, hogy jó barátom és játszótársam leszel! Ígérd meg, hogy melletted ülhetek az asztalnál! A te arany tányérodból eszem, a te kis poharadból iszom. A te kis ágyadban alszom. Ha ezt megígéred, felhozom neked az arany golyót. – Mindent megígérek – mondta a kicsi királykisasszony –, csak hozd fel a kedves arany golyómat! De magában mást gondolt. Azt gondolta: csak brekegj, béka, brekegj! Itt maradsz te a kútban. Bizony nem ülsz te az én asztalom mellé. No bezzeg! A békának több nem kellett. Csak hallotta a kicsi királykisasszony ígéretét, és hopp, lement a kút aljára. Egy pillanat múlva újra feljött a víz tetejére. A szájában hozta az arany golyót, és szépen odaadta a kicsi királykisasszonynak. Hej, örült a kicsi királykisasszony! Ugrált, táncolt örömében. Aztán fogta a kedves játékát, és hazafelé futott. – Várj csak, várj! – kiáltott a béka. – Vigyél magaddal! Én nem tudok úgy futni, mint te! De hiába brekegett olyan hangosan, ahogy csak tudott. A királykisasszony rá sem hallgatott. Futott haza, és úgy elfelejtette a békát, mintha nem is lett volna. A béka pedig mit tehetett? Nagyon szomorúan lement a kút aljára. De nem úgy történt, ahogy a kicsi királykisasszony gondolta. Másnap délben mind az asztalnál ültek, és ebédeltek. Ott volt a király, a királyné, a királykisasszonyok és az udvarbéliek. Egyszer csak hallják, hogy valami ugrál felfelé a márványlépcsőn: pliccs, placcs. Aztán odaér az ajtóhoz, kopog, és beszól: – Nyisd ki az ajtót, kicsi királykisasszony! A kicsi királykisasszony az ajtóhoz szalad, kinyitja, és kinéz. Hát a béka ül ott, az ajtó előtt! Hirtelen becsapta az ajtót, és visszaült az asztalhoz. De bezzeg nem ízlett neki az ebéd. A szíve erősen dobogott az ijedtségtől. A király látta ezt, és megkérdezte: – Mi bajod, kislányom? Mitől ijedtél meg? Talán egy óriás áll az ajtó előtt, és el akart vinni téged? – Nem, nem – felelte a királykisasszony. – Nem óriás, hanem egy csúnya béka áll az ajtó előtt. – Mit akar tőled az a béka? – Jaj, lelkem, édes jó apám! Tegnap az erdőben játszottam, és az arany golyóm a kútba esett. Nagyon sírtam. Ekkor egy béka felhozta a golyót a kút aljáról. Nagyon akarta, ezért megígértem neki, hogy a játszótársa leszek. De ki gondolta, hogy ez a csúnya béka idejön? És lám, most itt van, és be akar jönni hozzám. Közben a béka másodszor is kopogott, és bekiáltott: – Nyiss ajtót, nyiss ajtót, szép királykisasszony! Talán elfelejtetted, mit ígértél nekem tegnap? Nyiss ajtót azonnal! A király ezt mondta: – Bizony, édes lányom, amit ígértél, azt meg is kell tartanod. Menj csak, és nyiss ajtót! Mit tehetett? A kicsi királykisasszony felállt az asztal mellől, és kinyitotta az ajtót. A béka meg hopp, hopp, pliccs, placcs, végigugrált a szobán. Éppen a kicsi királykisasszony széke mellé ért. – Vegyél fel magadhoz! – mondta a királykisasszonynak. A kicsi királykisasszony nem akarta, nagyon nem akarta. De a király haragosan rászólt: – Vedd föl! Felvette hát a békát. A béka a székről egyenesen az asztalra ugrott, és azt mondta: – Na, most told közelebb hozzám a tányért, hogy együtt együnk! A királykisasszony odatolta, de nagyon nem akarta. Majdnem reszketett, úgy félt. A béka jóízűen enni kezdett. De bezzeg a kicsi királykisasszony már nem akart enni. Mikor a béka jóllakott, azt mondta: – Most már eleget ettem. Fáradt vagyok, álmos vagyok. Vigyél a szobádba, fektess a selyemágyadba, és feküdj le te is! Aludjunk! De most már „eltört a cserép”. Úgy sírt a kicsi királykisasszony, hogy az egész palota zengett tőle. Ő a mellé a hideg, utálatos béka mellé feküdjön? Inkább meghal! – De így meg úgy! – kiáltott rá a király. – Ha jó volt a segítsége, jó lesz mellette feküdni is. Indulj! Tetszett, nem tetszett, meg kellett fognia a béka hideg testét. Vitte a szobájába. Az ám, vitte, de a szobában ledobta egy sarokba. Aztán egyedül lefeküdt a puha selyemágyba. – Ez nem lesz így! – szólt a béka. – Fáradt vagyok, álmos vagyok. Éppen olyan jól akarok aludni, mint te. Vegyél fel az ágyadba, különben megmondom az édes apádnak! A kicsi királykisasszony nagyon mérges lett. Felkelt az ágyból, felkapta a békát, és a falhoz dobta. – Nesze, aludjál, csúnya, utálatos béka! Hanem ebben a pillanatban mi történt? Hej, nagy csoda történt. Hallgassatok csak ide! A csúnya békából királyfi lett. De olyan szép királyfi, hogy a királykisasszony nagyon csodálkozott, szólni sem tudott. – Ki vagy te, mi vagy te? – kérdezte a királykisasszony, mikor már tudott beszélni. A királyfi szép sorban elmondott mindent. Egy öreg boszorkány békává változtatta őt. Azért tette, mert ő nem akarta feleségül venni a boszorkány leányát. Csak a kicsi királykisasszony szabadíthatta ki a kútból, más senki. Ha ő nem segít, a királyfi egész életében béka marad. – Jössz-e velem az én országomba? – kérdezte a királyfi. – Elmegyek én veled a világ végére is – felelte a kicsi királykisasszony. Másnap reggel kinéznek az ablakon. Hát egy aranyos hintó áll az ablak alatt! A hintó előtt nyolc hófehér paripa áll. A bakon János ül, a királyfi hű szolgája. Ez a szolga nagyon szerette a királyfit. Mikor a királyfi békává változott, János majdnem meghalt a bánattól. Nem akarta, hogy a szíve megszakadjon. Ezért három vasabroncsot rakatott a szíve köré. Na, bezzeg most nagy öröm volt! A királyfi és a kicsi királykisasszony beültek a hintóba. János felült a bakra, és az ostorral a paripák közé csapott. Vágtatott a hintó. Gyorsabb volt a szélnél, még a gondolatnál is gyorsabb. Már jó messze voltak a várostól. Egyszer csak a királyfi hallja, hogy valami nagyot pattan. – Hé, János! – kiáltott előre a királyfi. – Valami elpattant a hintón! János hátraszólt: – Nem a hintó, felséges királyfi! A szívem körül pattant el egy vasabroncs. Mikor te béka lettél, három vasabroncsot rakattam rá. Azért tettem, hogy a szívem meg ne szakadjon. Abból pattant el most egy. Tovább vágtatott a hintó. Egyszerre csak megint nagy pattanást hallott a királyfi. – Hé, János, bizony mondom, baj van a hintóval! – Semmi baj nincs, felséges királyfi. A második abroncs pattant le a szívemről. Tovább vágtatott a hintó. Éppen a királyfi palotája elé értek, mikor megint pattant az abroncs. Akkorát pattant, hogy a paripák megijedtek tőle. – Hé, János, nem tört el a hintó? – Nem tört el, felséges királyfi. Csak a harmadik abroncs pattant le a szívemről! Abban a pillanatban begurult a hintó a palota udvarára. Ott a királyfi szépen, gyengén leemelte a kicsi királykisasszonyt. Felvezette a palotába, és aranyszékbe ültette. Aztán papot hívattak, és megesküdtek. Hét országra szóló lakodalmat csaptak. Még ma is élnek, ha meg nem haltak. ### Szójegyzék - **a napra lehetett nézni, de rá nem**: olyan szép volt, hogy a szem nem bírta nézni - **zádogfa**: nagy, öreg erdei fa - **brekegj**: a béka így szól: brekeg - **bezzeg**: „de még mennyire!” - **udvarbéliek**: a király körül élő emberek a palotában - **márványlépcsőn**: márványlépcső: lépcső szép, kemény kőből - **eltört a cserép**: nagy baj lett - **utálatos**: nagyon csúnya, nem lehet szeretni - **hintó**: szép, díszes kocsi - **paripa**: szép ló - **bakon**: bak: a kocsi eleje, itt ül, aki a lovakat hajtja - **vasabroncs**: vaskarika (abroncs: karika) - **vágtatott**: nagyon gyorsan ment - **pattan**: hirtelen, hangosan eltörik - **hét országra szóló**: nagyon nagy, mindenki hall róla ## A farkas és a kecskollók Volt egyszer egy öreg kecske és annak hét kicsi kecskollója. Az öreg kecske szerette a fiait, hát persze, hogy szerette! Mindig velük volt. Egy pillanatra sem hagyta el őket, hogy bajuk ne legyen. Egyszer azonban elfogyott a fű. Enni akartak, de nem volt mit. Az öreg kecskének ki kellett mennie a rétre fűért. De mielőtt elindult, nagyon komolyan ezt mondta a hét kecskollónak: – Halljátok-e? Én most elmegyek a rétre. De vigyázzatok, ne engedjétek be a farkast, ha idejön! Mert bizony mondom, szőröstől, bőröstől felfal. Gonosz állat az – mondta tovább az öreg kecske. – Hogy becsapjon, más bőrt húz magára. De ti ne higgyetek neki! Megismeritek a durva hangjáról és a fekete lábáról. Csak vigyázzatok jól! A kecskollók ezt mondták: – Ne féljen, lelkem jó anyám! Ide ugyan nem teszi be a lábát farkas-barkas koma. Elment az öreg kecske. Még a faluból sem ért ki, amikor jött farkas-barkas. Kopogott az ól ajtaján: – Nyissátok ki, édes fiaim! Hazajöttem, és hoztam nektek zöld füvecskét, leveles ágacskát. De a kecskollók megismerték a farkast a durva, rekedt hangjáról. Kiszóltak: – Bizony nem nyitjuk ki az ajtót, mert te nem vagy a mi édes anyánk! A mi anyánknak kedves hangja van. A tied pedig olyan durva, rekedt. Farkas vagy te, nem kecske! – Lám, lám – morgott magában farkas-barkas –, de okosak ezek a kis kecskollók! De csak várjatok, majd én okosabb leszek nálatok! Elment a boltba, és vett egy nagy darab krétát. Megette, és a hangja rögtön finom lett. Aztán visszament az ólhoz, és újra kopogott az ajtón: – Nyissátok ki, lelkem fiaim! Hoztam nektek zöld füvecskét, leveles ágacskát. Hanem a farkas az ól ablakára tette a lábát. A kecskollók kiszóltak: – Bizony nem nyitjuk ki az ajtót! A mi anyánknak nincs fekete lába, mint neked. Farkas vagy te, nem kecske! – Ej, ilyen-olyan kecskék! – morgott a farkas. – Megálljatok csak! Mindjárt nem lesz fekete a lábam. Elszaladt a pékhez. Panaszkodott neki, hogy megütötte a lábát, mind a négyet. Kérte, hogy kösse be tésztával. A pék megsajnálta farkas-barkast, és mind a négy lábát bekötötte tésztával. Aztán farkas-barkas a molnárhoz szaladt, és lisztet kért tőle. – Dehogy adok! – mondta a molnár. – Valami rosszra készülsz, farkas-barkas koma. – Ha nem adsz, mindjárt felfallak! – fenyegetőzött farkas-barkas koma. A molnár megijedt farkas-barkas komától, és lisztet szórt a lábára. Most már harmadszor ment az ól ajtajához. Kopogott, és beszólt. A hangja édes-kedves volt, mint egy anyáé: – Nyissátok ki, lelkem fiaim! Hazajött a ti édes anyácskátok. Hozott nektek zöld füvecskét, leveles ágacskát. – Mutasd a lábadat! – szóltak a kecskollók. – Hadd lássuk, te vagy-e a mi édes anyánk. A farkas feltette a lábát az ablak fájára. A bolond kecskollók meglátták a fehér lábat, és kinyitották az ajtót. Biztosan hitték, hogy az édes anyjuk az, senki más. Az ám, a farkas volt az! Hej, édes jó Istenem, de szörnyen megijedtek! A föld alá akartak bújni, de nem tudtak. Bújtak hát, ahová lehetett. Bújtak az asztal alá, az ágy alá, a kemence mögé. Bújtak a ruhás almáriumba, a tálasba, a pohárszékbe. A hetedik a tulipános ládába bújt. De hiába bújtak! A gonosz farkas sorban kihúzta őket, és egymás után felfalta. Csak a legkisebbet, a hetediket nem találta meg. Na, neki elég volt hat is. Úgy jóllakott, hogy alig tudott járni. Ahogy kiért a rétre, lefeküdt egy fa alá, és ott elaludt. Nem sokkal ezután hazajön az öreg kecske. Majdnem elájult a nagy ijedtségtől. Az ajtó nyitva volt, bent a szobában minden össze-vissza volt. Keresi, hívja a fiait, de senki sem felel. Sír, jajgat, nagyon sír. Sokára megszólal a legkisebb kecske: – Itt vagyok, édes anyám. – Hol, lelkem gyermekem? – A tulipános ládában. Nosza, felnyitja a láda tetejét. Kiveszi a kis kecskollót, öleli, csókolja, és kérdezi, hol a többi. A kis kecskolló elmondja, mi történt. Itt járt farkas-barkas, és hamm! bekapta mind a hat testvérét. De bezzeg az öreg kecske nem tudott otthon maradni. Azt mondta a kicsi fiának: – Gyere, fiam, gyere! Egy életem, egy halálom, addig nem nyugszom, míg meg nem találom azt a gyilkost! Szaladtak a rétre, de hogy szaladtak! Mint a gyors szél, még annál is gyorsabban. Éppen ahhoz a fához értek, amelyik alatt a farkas aludt. Kidugta a hasát, és úgy horkolt, hogy zúgtak tőle a falevelek. A fa ágai hajladoztak, bólogattak. Megáll az öreg kecske. Nézi, nézi a farkast erről is, arról is. Hát látja, hogy valami mozog a nagy hasában. – Ó, Istenem, édes jó Istenem! – sóhajtott az öreg kecske. – Azt hiszem, még élnek az én édes fiaim! Uccu, nem gondolkozott sokáig! Hazaszaladt, és ollót, tűt és cérnát hozott. Szép csendesen leguggolt a farkas mellé. Az ollóval felvágta a hasát. Abban a pillanatban egy kecskolló kidugta a fejét. Vágja tovább, és lám, egymás után kiugrik mind a hat kecske. Egyiknek sem volt semmi baja. A falánk farkas-barkas ugyanis egészben lenyelte őket. Na, nagy öröm volt, de milyen öröm! A kecskollók ugráltak, bugráltak, nagyon vidámak voltak. Mikor már sokat táncoltak, az öreg kecske ezt mondta: – Elég volt a táncból! Most szaladjatok a patakhoz, és hozzatok köveket! Töltsük meg farkas-barkas gyomrát, míg alszik! Szaladtak a kecskollók, és hoztak egy csomó követ. Bedugták farkas-barkas hasába. Az öreg kecske pedig szépen bevarrta a nyílást. Olyan ügyesen varrta be, hogy farkas-barkas meg sem mozdult. Aztán uccu neki, szaladtak haza! Hát a farkassal mi lett? Az lett, hogy felébredt, és nagyon megszomjazott. Elindult a patakhoz, hogy igyon egyet. Az ám, de ahogy elindult, a kövek egymáshoz ütődtek. Zörögtek-börögtek, gurultak erre-arra a hasában. Megáll farkas-barkas, néz jobbra, balra, nagyon csodálkozik. Nem tudta elgondolni, mi zörög-börög a hasában. Lassan ment a patak felé, és ezt mondta magában: Tyhű, valami de zörög, Ide-oda höngörög! Hat kecskollót bekaptam, S kő zörög a hasamban! No, ez csoda! Az bizony! Alig tudott elmenni a patak partjáig. Lehasalt a vízhez. De ahogy lehasalt, a kövek egy nagyot zörögtek, és behúzták farkas-barkast a patakba. Közben a kecskollók otthon táncoltak, és vidáman kiabáltak. Majdnem kirúgták az ól oldalát. Még ma is táncolnak, ha meg nem unták. ### Szójegyzék - **kecskolló**: kicsi kecske, a kecske gyereke - **rétre**: rét: nagy füves hely - **koma**: barát, ismerős (így szólítják egymást) - **ól**: kis épület állatoknak - **zöld füvecskét, leveles ágacskát**: zöld kis füvet, kis ágat levelekkel - **rekedt**: mély, durva (hang) - **krétát**: kréta: fehér kő, ezzel írnak - **molnár**: ember, aki a gabonát lisztté őrli - **kemence**: nagy sütő a házban, kenyeret sütnek benne - **almáriumba**: almárium: szekrény - **tálasba**: tálas: polc tányéroknak - **pohárszékbe**: pohárszék: szekrény poharaknak - **tulipános ládában**: tulipános láda: festett, virágos nagy doboz - **cérnát**: cérna: vékony fonal varráshoz - **falánk**: mindig enni akar, nagyon sokat eszik ## Jancsika és Juliska Volt egyszer egy szegény favágó, annak felesége és két gyermeke. Az egyik fiú volt, a másik leány. A fiút Jancsikának hívták, a leánykát Juliskának. Nagyon szegény ember volt a favágó. Néha volt kenyér az asztal fiókjában, néha nem. Sok gondja volt szegénynek: hogyan tudja eltartani a feleségét és a két gyermekét? Este, mikor lefeküdtek, mindig ezen sóhajtozott a favágó. A nagy gondtól és bánattól nem tudott elaludni. Egyszer azt mondta az asszony: – Hallja-e, ne sóhajtozzon sokat! Reggel menjünk ki az erdőbe, és vigyük magunkkal a gyermekeket! Ott, ahol a legsűrűbb az erdő, rakjunk tüzet! Adjunk a gyermekeknek egy-egy darab kenyeret, és hagyjuk ott őket! Mi elmegyünk a dolgunkra, ők meg nem találnak haza. – Könnyen beszélsz te – mondta a favágó –, mert ezek nem a te gyermekeid. De én nem tudom elhagyni a gyermekeimet. – Hát jó – mondta az asszony –, akkor mind éhen halunk. Akár meg is csinálhatja a koporsónkat. Addig beszélt az urának, addig duruzsolt a fülébe, amíg a favágó igent mondott. Nagy bánat volt a szívében, de ezt mondta: hát Isten neki, vigyük az erdőbe! A gyermekek nem tudtak elaludni az éhségtől. Jól hallották, mit határoztak róluk. Megvárták, amíg az öregek elalszanak. Akkor Juliska halkan sírt, és megszólalt: – Hallottad, mit határoztak rólunk? – Hallottam – mondta Jancsika. – De ne légy szomorú, nem hágy el az Isten. Szép csendesen felkelt, felvette a kis kabátját, és kiment a hátsó ajtón. A hold éppen az ég közepén járt. Az udvaron fehéren ragyogtak a kavicsok. Jancsika felszedett egy csomót, annyit, amennyi a zsebébe fért. Aztán visszament a szobába, lefeküdt, és azt mondta: – Ne légy szomorú, Juliska, nem hágy el az Isten! Hajnalban, mikor még alig volt világos, bejött az asszony, és felébresztette a gyermekeket. – Keljetek fel, lusta kölykek! Megyünk az erdőbe fáért. Felkeltek a gyermekek. Az asszony mind a kettőnek adott egy darab száraz kenyeret, és azt mondta: – No, itt a mai kenyeretek. De nem szabad megennetek, amíg meg nem dolgoztatok érte. Juliska a kötényébe tette a két darab kenyeret, mert Jancsi zsebe tele volt kaviccsal. Aztán elindultak mind a négyen az erdőbe. Alig értek ki a faluból, Jancsika visszafordult, és egy kicsit lemaradt. Aztán mentek tovább, és ő mindig lemaradt. – Miért maradsz le tőlünk mindig? – kérdezte az apja. – A házunkat nézem, édes apám – felelte Jancsika. – Ott ül a macskánk a ház tetején, és búcsút int nekem. – Ó, te bolond! – mondta az asszony. – Nem a macska ül ott, hanem a nap süt a ház tetejére. Jól tudta ezt Jancsika is. Nem is a macska miatt maradt le. Az apró kavicsokat dobálta el az úton. Beérnek az erdőbe. Ott, ahol a legsűrűbb az erdő, megállnak, és a favágó azt mondja a gyermekeknek: – Na, most gyűjtsetek fát, hadd rakjunk tüzet, hogy meg ne fázzatok! Jancsi és Juliska szorgalmasan nagy rakás fát gyűjtöttek. Aztán meggyújtották. Mikor már jól égett a tűz, azt mondta az asszony: – Üljetek le ide, a tűz mellé! Mi beljebb megyünk az erdőbe fáért. Ha készen leszünk, visszajövünk értetek. Jancsi és Juliska leültek a tűz mellé, és délben megették a kenyerüket. Azt hitték, hogy az apjuk közel van, mert mindig hallották a fejsze hangját. De nem a fejsze ütötte a fát. Egy nagy, vastag faág volt az, amelyet egy fára kötöttek. A szél ide-oda lengette, és az ág ütötte a fát. Csak ültek, üldögéltek a tűz mellett. Aztán álmosak lettek, és elaludtak. Sötét éjszaka volt, mikor felébredtek. Haj, Istenem, nagyon sírni kezdett Juliska. – Hát most hogyan találunk ki az erdőből?! – Ne légy szomorú – mondta Jancsika. – Csak várjuk meg, míg a hold feljön, és szépen hazatalálunk. Mikor feljött a hold, Jancsika kézen fogta Juliskát. A hold fényében ragyogtak a kavicsok. A kavicsok után mentek, és reggelre hazaértek. Kopogtak az ajtón, és az asszony kinyitotta. Mikor meglátta őket, rájuk kiabált: – Hol voltatok, hitvány kölykek? Már azt hittük, hogy többet nem is jöttök vissza! Nagyon mérges volt az asszony. De bezzeg annál jobban örült a favágó. Ő egész éjjel nem tudott aludni. Nem hagyta nyugodni a lelkiismerete. Telt, múlt az idő. A szegény favágó reggeltől estig dolgozott. De hiába dolgozott, még a mindennapi kenyeret sem tudta megszerezni. Az asszony megint beszélni, duruzsolni kezdett a fülébe. Azt mondta, hogy mind éhen halnak, ha nem szabadulnak meg a gyermekektől. – Már csak egy fél kenyerünk van – mondta. – Ha az is elfogy, akár megcsinálhatja a koporsónkat. Azt mondom hát, hogy vigyük el a gyermekeket az erdőbe! De sokkal beljebb, mint először. Akkor nem találnak haza. Hej, gondolta magában a favágó, jobb volna, ha megosztanád a gyermekekkel az utolsó falatodat! Ne ilyen gonoszságon gondolkozz! De csak gondolta, mondani nem merte. Egyszer már igent mondott a rosszra. Most már nem volt bátorsága nemet mondani. A gyerekek most is jól hallották a beszédet. Mikor az öregek elaludtak, Jancsika felkelt. Ki akart menni a hátsó ajtón. De az asszony bezárta az ajtót, és Jancsika nem tudott kimenni. Juliska nagyon sírt: mi lesz most velük? De Jancsika vigasztalta: – Ne sírj, édes Juliskám, nem hágy el az Isten. Csak imádkozzál jól! Reggel bejött az asszony, és felrázta őket. Adott nekik egy-egy darab kenyeret, de sokkal kisebbet, mint először. Aztán elindultak. Jancsika a zsebében morzsákra törte a kenyerét. Ahogy mentek, mendegéltek, mindig lemaradt, és egy-egy morzsát eldobott az úton. – Mit csinálsz, Jancsika? – kérdezte az apja. – Miért maradsz le? Jancsika azt mondta: – A galambunkat nézem. Ott ül a ház tetején, és búcsút int nekünk. – Ó, te bolond! – mondta az asszony. – Nem galamb az. A nap sütött a ház tetejére, azt látod te. Jól tudta ezt Jancsika is. De nem szólt semmit, csak dobálta a morzsákat, mikor nem látták. Beértek az erdőbe. Mentek beljebb, egyre beljebb, jó messzire. Ott még sohasem jártak életükben. Egy nagyon sűrű helyen megálltak, és nagy tüzet raktak. – No, ide üljetek le! – mondta az asszony. – Ha álmosak lesztek, el is alhattok. Mi megyünk a dolgunkra. Ha készen vagyunk, visszajövünk értetek. A gyermekek a tűz mellett maradtak. Délben megették Juliska kenyerét, aztán lefeküdtek, és elaludtak. Sötét éjszaka volt, mikor felébredtek. Juliska nagyon sírni kezdett: – Jaj, Istenem, Istenem, hogy találunk megint haza? – Ne sírj – vigasztalta Jancsika. – Mindjárt feljön a hold, és a fényében hazamegyünk. Feljött a hold, és el is indultak. De egyetlen kenyérmorzsát sem láttak. A madarak napközben mind felszedték. Egész éjjel jártak az erdőben, aztán reggeltől estig. De nem találták meg az igazi utat. Éhesek voltak szegények. Egész nap csak egy-egy szem epret, málnát ettek, amit itt-ott találtak. A kis lábuk már nem bírta. Lefeküdtek hát egy fa alá, és ott elaludtak. Reggel megint elindultak, és keresték az utat. De egyre jobban eltévedtek az erdőben. Ahogy így mentek, megláttak egy faágon egy szép, hófehér madárkát. Ez a madárka olyan szépen énekelt, hogy a gyermekek megálltak. Nagy örömmel hallgatták. Egyszer csak felrepült a madár, és előttük repült. Ők meg mentek utána. Addig mentek, mendegéltek, míg egy kis házhoz értek. A madárka leszállt a ház tetejére. Felnéztek rá, és nagyon elcsodálkoztak. Az egész ház kenyérből, kalácsból, mézespogácsából volt. Az ablaka pedig tiszta cukor volt. – Hej, de jó helyre vezetett a madárka! – örült Jancsika. – No, itt megebédelünk. Hopp, egy pillanat alatt fent volt a ház tetején. Leszedett pár kalácsot, mézespogácsát. Juliska meg az ablakhoz állt, és nyalta a cukrot. Ez így éppen jó volt. De egyszer csak kiált a házból egy éles, csúnya hang, és kérdezi: Ki kaparász, mi kaparász? Ma még összeomlik a ház! A gyermekek ezt felelték: A szél fújja, kaparássza, Az ablakot mind az rázza. És ettek tovább, mintha semmi sem történt volna. Na, hanem egyszerre csak kinyílt az ajtó, és kilépett egy öreg asszony. De olyan öreg, hogy az orra a térdét verte. Kis lépésekkel odament a gyermekekhez. Hej, de megijedtek szegények! Bezzeg rögtön kiesett a kezükből a sok jó! De az öreg asszony nem mutatott haragot. Inkább kedvesen bólogatott a fejével, és megkérdezte: – Hát ti, édes fiaim, hogy kerültetek ide? Gyertek csak be, maradjatok itt! Bizony mondom, jó dolgotok lesz nálam. Kézen fogta a gyermekeket, és bevezette őket a házba. Leültette őket, és adott nekik tejet, kalácsot, almát, diót és minden jót. Este szép fehér ágyat csinált nekik. Lefektette őket, és édes szavakkal beszélt hozzájuk. A gyermekek azt hitték, hogy a mennyországba kerültek. De az öreg asszony csak játszotta a jóságot. Gonosz boszorkány volt. Csak azért építette ezt a kis házat, hogy idecsalja a gyermekeket, és megegye őket. Ha egy gyermek odakerült, azt jó kövérre hizlalta. Aztán megölte, megfőzte, megsütötte és megette az istentelen boszorkány. Reggel Jancsi és Juliska még édesen aludtak. A boszorkány odament az ágyukhoz, és nézte őket. Csúnyán mosolygott, és ezt mormogta magában: Ej, de pompás pecsenye lesz ezekből! Csak azt várta, hogy felébredjenek a gyermekek. Megfogta Jancsit, bevitte az ólba, és bezárta. Juliskára meg rákiáltott: – Menj, te lusta, hozzál vizet! Főzz valami jót a bátyádnak, hadd hízzon! Ha meghízott, megeszem, meg ám! Hej, édes Jézusom, sírt Juliska, hullott a könnye, mint a záporeső. De hiába sírt, azt kellett tennie, amit a boszorkány parancsolt. Jancsikának a legjobb ételeket főzték. Juliska csak száraz kenyeret kapott, azt is keveset. A boszorkány pedig minden reggel sántán odament az ólhoz, és bekiáltott: – Nyújtsd ki az ujjadat, Jancsika! Hadd lássam, hízol-e! De Jancsikának volt esze. Az ujja helyett egy kis csontot nyújtott ki. A boszorkány rosszul látott. Azt hitte, hogy az tényleg Jancsika ujja. Nagyon csodálkozott, hogy a fiú nem hízik, sőt inkább soványabb lesz. Eltelt négy hét, és Jancsika még mindig sovány volt. A boszorkánynak ekkor elfogyott a türelme. Azt mondta Juliskának: – Hallod-e, hozzál vizet! Akár kövér, akár sovány a bátyád, én már nem várok tovább. Holnap reggel megöljük és megfőzzük. Sírt Juliska, hullott a könnye, mint a záporeső. Míg a vízért járt, mindig imádkozott: – Istenem, Istenem, segíts meg minket! Miért nem tépett szét minket valami vadállat az erdőben? Akkor legalább együtt halunk meg! De hiába sírt, hiába imádkozott, reggel a vizet fel kellett tenni a tűzre. – Hagyd, csak forrjon a víz! – mondta az öreg boszorkány. – Addig begyújtunk a kemencébe, és kenyeret sütünk. Begyújtanak a kemencébe, és tésztát gyúrnak a lisztből. Közben a tűz leég, és azt mondja a boszorkány: – No, most bújj be a kemencébe! Nézd meg, hogy jól kihevült-e! Juliska rögtön megsejtette, mire gondol a boszorkány. Azt mondta: – Ó, lelkem nénémasszony, én nem tudom, hogy kell bebújni a kemencébe. – Ejnye, te ostoba! – kiáltotta a boszorkány. – Nem tudsz bebújni? Olyan nagy a kemence szája, hogy magam is beférnék rajta! Odament a kemencéhez, benézett a szájába, és mutatta Juliskának, milyen nagy. De Juliska sem volt lusta. Úgy meglökte a boszorkányt, hogy az rögtön begurult a kemencébe. Aztán gyorsan rácsukta a kemence vasajtaját. Haj, de ordított, sikoltozott az a gonosz boszorkány! De ez nem tartott sokáig. Egy pillanat alatt porrá égett. De bezzeg szaladt Juliska is az ólhoz. Kinyitotta az ajtót, és Jancsika kiugrott. Megölelték egymást, ugráltak, táncoltak nagy örömükben. Most már nem kellett félniük az öreg boszorkánytól. Bementek a kis házba. Ott minden sarokban volt egy láda. A ládák tele voltak arannyal, ezüsttel és mindenféle drágasággal. Jól megtöltötték a zsebüket és a kötényüket. Azzal uccu neki, ki a házból! Mentek, amerre a szemük látott. Mentek, mentek, mendegéltek, és egyszerre csak egy nagy folyóhoz értek. No, most ezen hogyan menjenek át, mikor nincs rajta híd? – Nini – mondta Juliska –, ott úszik egy fehér kacsa! Szólítsuk meg, hátha átvisz a hátán! Rögtön meg is szólította Juliska: Kacsa, kacsa, édes kacsa, Végy a fehér hátacskádra. Még csak egy szál palló sincsen, Kedves kacsa, ne hagyj itten! A kacsa rögtön a partra úszott. Jancsika felült a hátára, és maga mellé akarta ültetni Juliskát is. De Juliska azt mondta: – Csak menj te először, és küldd vissza utánam! Kettőnket nem bír át egyszerre. Úgy is lett. A kacsa először Jancsikát vitte át, azután Juliskát. Megköszönték a kacsa jóságát, és elbúcsúztak tőle. Mentek, mendegéltek tovább. Egyszer csak egyre ismerősebb lett az erdő, és lám, meglátták az édes apjuk házát. Nosza, futni kezdtek, és meg sem álltak hazáig. Hej, édes jó Istenem, de nagy öröm volt! Sokáig ölelték, csókolták az édes apjukat. Hát még a szegény favágó! Sírt örömében, hullott a könnye, mint a záporeső. Aztán kirakták az összes drágaságot, amit magukkal hoztak. Bezzeg többet nem éheztek, nem szenvedtek. Na, tudom, most már a mostohájuknak sem lennének többet a terhére. Az ám, csakhogy míg ők az erdőben laktak, meghalt az asszony. Most már boldogan élhettek, és éltek is, míg meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle! ### Szójegyzék - **koporsónkat**: koporsó: láda, ebbe teszik a halottat - **duruzsolt**: halkan, sokáig beszélt valakinek - **nem hágy el**: nem hagy el - **kavicsok**: kavics: kis kő - **kölykek**: csúnya szó gyerekekre; a kölyök az állat gyereke - **kötényébe**: kötény: ruhadarab, amit munka közben a ruha elé kötnek - **hitvány**: rossz, semmire sem jó - **bezzeg**: „de még mennyire!” - **lelkiismerete**: a lelkiismeret belülről mondja meg, hogy rosszat tettünk - **morzsát**: morzsa: a kenyér apró darabja - **pecsenye**: sült hús - **záporeső**: hirtelen, erős eső - **kemencébe**: kemence: nagy sütő a házban, kenyeret sütnek benne - **kihevült**: elég forró lett - **palló**: keskeny kis híd ## Hamupipőke Volt egyszer egy gazdag ember, annak felesége és egyetlen leánya. Egyszer az asszony nagyon beteg lett. Érezte, hogy közel van a halála. Az ágyához hívta a leányát, és azt mondta neki: – Édes leányom, érzem, hogy közel van a halálom. Csak azt az egyet kérem tőled: maradj jó, mint eddig voltál! Akkor megsegít az Isten. Ne sírj, édes lányom! Lenézek rád az égből, és mindig veled leszek. Többet nem mondott az asszony. Lehunyta a szemét, és meghalt. Na, nagy pompával eltemették az asszonyt, és hangosan siratták. Aztán telt, múlt az idő, de a leány nem felejtette el édes anyját. Minden nap kiment a sírjához, és ott sokat sírt. Azt sem felejtette el, mit kért tőle az édes anyja. Olyan jó, olyan szelíd maradt, mint azelőtt. Gondolta a gazdag ember: mégsem hagyja anya nélkül ezt a leányt. Egy év múlva új asszonyt hozott a házhoz. Az asszonynak két leánya volt. Szép leány volt mind a kettő, de amilyen szép, olyan gonosz is. Haj, szegény árva! Csak most lett igazán szomorú az élete! Alig telt el egy-két nap. A mostohatestvérek már nem engedték, hogy az árva velük egy szobában legyen. Kikergették a konyhába. – Ott a helyed – mondták. – Aki enni akar, dolgozzon! Az ám, ezt jól mondták, de ők maguk bezzeg nem dolgoztak. Mindig csak azon gondolkoztak, milyen ruhát vegyenek fel. Ők szebbnél szebb, díszesebbnél díszesebb ruhákban jártak. Az árvának pedig odadobtak valami rongyot. Kicsi, gyenge lábára durva facipőt adtak. Hajnaltól késő estig mindig dolgozott az árva. Sütött, főzött, mosott, söpört. És ez még nem volt elég. A gonosz leányok borsót és lencsét kevertek a hamuba. Megparancsolták neki, hogy szedje ki a hamuból. Haj, még ez sem volt elég. Hiába dolgozott, mindig csúfolták. Este alig állt a gyenge lábán. De nem engedték, hogy puha ágyba feküdjön. A tűzhely mellé, a hamuba fektették. Ezért mindig poros, piszkos volt a szegény árva. És most még csúf nevet is adtak neki: *Hamupipőkének* nevezték el. Telt, múlt az idő. Egyszer a gazdag ember vásárba készült. Megkérdezte a leányokat, hogy mit hozzon nekik. – Szép ruhákat – mondta az egyik. – Gyöngyöt és drágakövet – mondta a másik. – Hát neked mit hozzak, Hamupipőke? – Ne hozzon nekem, édes apám, se ruhát, se gyöngyöt, se drágakövet. De mikor az erdőn át hazafelé jön, egy ág a kalapjához ér. Az első ilyen ágat törje le, és hozza haza nekem! Elment az ember. A vásáron díszes ruhákat, gyöngyöket, drágaságokat vett a két leánynak. Aztán átjött az erdőn, és egy diófa leveles ága a kalapjához ért. Letörte, és hazahozta Hamupipőkének. Bezzeg nevettek, csúfolódtak a leányok. De Hamupipőke nem törődött velük. Megköszönte a faágat, és kivitte a temetőbe. Elültette az anyja sírján, és a könnyeivel öntözte. És lám, az ág megfogott a földben, és gyorsan nőtt. Még egy hét sem telt el, és nagy, erős fa lett a gyenge ágból. Az ágai között mindennap ott repkedett egy fehér madárka. Ez a fehér madárka mindent ledobott, amit Hamupipőke szíve kívánt. Történt egyszer, hogy a király bált adott. A bál három napig tartott. Meghívta az ország minden szép leányát, hogy a fia feleséget válasszon közülük. Na, bezzeg örültek a mostohatestvérek! Rögtön behívták Hamupipőkét. Vele fésültették a hajukat, vele fényesítették a cipőjüket. És nagyon dicsekedtek, hogy a király bálba hívta őket. Hamupipőke szépen elvégzett mindent, amit parancsoltak. De ő is nagyon el akart menni a bálba, szegény. Kérte, olyan szépen kérte a mostoháját, hogy vigye el őt is. – Ugyan, mit gondolsz? – mondta a mostoha. – Hiszen csupa piszok vagy! Ruhád sincs bálba való, cipőd sincs táncra való. Mit akarsz? De Hamupipőke csak kérte tovább az anyját, olyan szépen kérte! – Jól van – mondta az asszony. – Egy véka lencsét öntöttem a hamuba. Ha két óra alatt kiszeded, jöhetsz a bálba te is. Hamupipőke szomorúan kiment a kertbe, és hívta a kedves galambjait: Jertek, jertek, galambocskák, Szedjétek fel a magocskát. Jertek, jertek, szemeljétek, Szebbje legyen a tiétek! Abban a pillanatban berepült a konyhába két fehér galamb. A két fehér galamb után egy csapat gerlice jött. Aztán még egy csapat mindenféle madár jött. Szedték, szemelgették, csipegették a lencsét, egyet a begyükbe, egyet a kosárba. Még egy óra sem telt el, és készen voltak. Elrepültek, ki a kertbe, ki az erdőbe. De repült Hamupipőke is a lencsével. Nagy örömmel mutatta a mostohának. – Jó, jó – mondta a mostoha. – De mégsem jöhetsz, mert nincs ruhád bálba való, nincs cipőd táncra való. Sírt Hamupipőke, hullott a könnye, mint a záporeső. De hiába sírt, a mostoha most ezt mondta: – Ha két véka lencsét kiszedsz a hamuból egy óra alatt, jöhetsz te is. Nem bánom. A gonosz asszony biztos volt abban, hogy ezt már nem tudja megcsinálni. Beleöntött a hamuba két véka lencsét. Hamupipőke pedig kiszaladt a kertbe, és hívta a kedves galambjait: Jertek, jertek, galambocskák, Szedjétek fel a magocskát. Jertek, jertek, szemeljétek, Szebbje legyen a tiétek! Rögtön jött a két fehér galamb, és berepült a konyhába. A két fehér galamb után repültek a gerlicék és mindenféle madarak. Szedték, szemelgették, csipegették a lencsét, egyet a begyükbe, egyet a kosárba. Még fél óra sem telt el, és készen voltak. Elrepültek, ki a kertbe, ki az erdőbe. Repült Hamupipőke is a mostohához. Azt gondolta: no, most már őt is elviszik a bálba. – Hiába, hiába – mondta a mostoha. – Nincs ruhád bálba való, nincs cipőd táncra való. Azzal bement a lányaihoz, szép ruhákba öltöztette őket, és elment velük a bálba. De elment Hamupipőke is az anyja sírjához. Sokat sírt ott, aztán felnézett a diófára, és szépen kérte: Rázd meg magad, szép diófám, Arany ruhát rázz én reám! Ott repkedett a fehér madárka az ágak között. Ágról ágra repült, ugrált. És lám, hullott az ágak közül aranyruha, ezüst kendő, selyemcipő, aranycsat, gyöngysor, fehér és piros. Hej, de szép volt minden, ami rá hullott! Felment a király palotájába Hamupipőke is. Mikor belépett, minden szem csak rá nézett. A királyfi odaszaladt hozzá, és táncra kérte. Egész este csak vele táncolt, másra nem is gondolt. Mit gondoltok, vajon megismerték-e Hamupipőkét a mostohák? Dehogy ismerték meg, dehogy! De azért majd megpukkadtak az irigységtől. A királyfi mindig kérdezte Hamupipőkét, hogy kinek a lánya. De Hamupipőke nem mondta meg. Majd megtudom én, gondolta magában a királyfi. Mikor vége lett a bálnak, csendben utána ment. De mikor Hamupipőke a házukhoz ért, a sötétben félreszaladt. Felmászott a galambok házába. Abban a pillanatban ért haza Hamupipőke apja is. A királyfi azt mondta neki, hogy az a csodaszép leány felmászott a galambok házába. Megkérdezte, nem az ő leánya-e. Talán csak nem Hamupipőke, gondolta magában a gazdag ember. Felmászott utána, de már nem talált ott senkit. Mikor bementek a házba, Hamupipőke már ott feküdt a hamuban, piszkos ruhájában. Előtte a szép ruhát és minden ékszerét kivitte az anyja sírjához. A madárka elvette, ő pedig olyan gyorsan szaladt haza, mint a gondolat. Másnap a házbeliek újra bálba mentek. Hamupipőke kiment a temetőbe, és újra kérte a diófát: Rázd meg magad, szép diófám, Aranyruhát vess én reám. A fehér madárka most még ragyogóbb, még díszesebb ruhát dobott rá. Hamupipőke belépett a palotába, és a vendégek majdnem megvakultak a nagy ragyogástól. A királyfi rögtön odaszaladt hozzá, kézen fogta, és táncolt vele. Egész este mással nem táncolt, másra nem is gondolt. Mikor vége lett a bálnak, a királyfi megint Hamupipőke után ment. De a háznál Hamupipőke hirtelen beszaladt a kertbe. Ott felmászott egy nagy körtefára. A királyfi nem tudta, hová tűnt. Közben hazajött Hamupipőke apja, és a királyfi ezt mondta neki: – Idáig kísértem azt a csodaszép leányt, de itt eltűnt. Azt hiszem, hogy a körtefára mászott. Talán csak nem Hamupipőke? – gondolta magában az apja. Beszaladt a házba, fejszét fogott, és kiment a kertbe. Levágta a körtefát, de senki sem volt rajta. Közben Hamupipőke már járt a temetőben, és ott hagyta ragyogó ruháját. Mire a házbeliek bementek, ő ott feküdt a hamuban. Harmadik nap a házbeliek mind elmentek. Hamupipőke megint kiment a temetőbe, és kérte a fát: Rázd meg magad, szép diófám, Arany ruhát vess én reám. Szép volt az eddigi ruha is, de most a madárka még pompásabbat dobott le. Olyan ragyogó, olyan fényes ruhát, és cipőt is, színaranyból. Hamupipőke belépett a palotába, és a vendégek csak csodálták. A királyfi rögtön mellette volt, és táncra kérte. El sem engedte, amíg vége nem lett a bálnak. Most is haza akarta kísérni. De Hamupipőke addig ment erre-arra, hogy hirtelen eltűnt a palotából. A királyfi ott maradt üres kézzel. No de nem baj, mert a királyfi sem volt buta. A bál alatt szurokkal kente be a lépcsőket. Mikor Hamupipőke nagy sietséggel szaladt le a lépcsőn, a bal lábáról leesett az arany cipő. A cipő ott ragadt. A királyfi kiment, felvette a cipőt, és eltette. Másnap reggel egyenesen a gazdag ember házába ment, és azt mondta neki: – Nézze, itt van annak a csodaszép leánynak a cipője. Akinek a lábára jó ez a cipő, az lesz a feleségem. A gazdag ember bement a feleségéhez, és elmondta neki, mi történt. Tyhű, de nagy öröm lett erre! Rögtön hívták a legidősebb leányt, hogy próbálja fel a cipőt. Az ám, de hiába próbálta, a sarkát nem tudta belenyomni a pici aranycipőbe. – Vágd le a sarkadat! – biztatta az anyja. – Ha királyné leszel, úgysem kell gyalog járnod. A leány nem gondolkozott sokáig. Egy késsel levágta a sarkát, és sántán kiment a királyfihoz. A királyfi csak nézte, nézte a leányt. Egyáltalán nem hasonlított ahhoz, akivel három este táncolt. De nem változtathatta meg a szavát, mert a cipő jó volt rá. Lóra ugrott, az ölébe ültette a menyasszonyát, és elvágtatott vele. Éppen a temető mellett mentek el. Ott ült a diófán a két fehér galamb, és mindig ezt búgta: Hej, királyfi, nézz körűl, Vér folyik a cipőbűl. Az igazi menyasszony Otthon ül még, ott bizony! A királyfi hallja ezt a búgást, és nézi a leány lábát. Hát csak úgy folyik a vér az arany cipőből! Nosza, rögtön megfordult, hazavitte a leányt, és ezt mondta: – Ez nem az igazi menyasszony. Van-e még leány a háznál? – Van, hogyne volna – mondták. A második leány is levágott a sarkából, és felhúzta a cipőt. A királyfi most ezzel vágtatott el. De mikor a temetőhöz értek, a két fehér galamb megszólalt, és mindig ezt búgta: Hej, királyfi, nézz körűl, Vér folyik a cipőbűl. Az igazi menyasszony Otthon ül még, ott bizony! A királyfi nézi a leány lábát. Tényleg folyik a vér ennek a lábából is. Nosza, hirtelen megfordult, hazavágtatott, és nagy haraggal mondta: – Ez sem az igazi! Mutassátok meg nekem az igazit! Nincs itt még egy leány? – Van – mondta az ember. – De az amolyan Hamupipőke, piszkos, rongyos, mindig a hamuban fekszik. Nem hozzád való az, felséges királyfi. Sokat beszélt a mostoha is, ezt is, azt is mondott. De a királyfi nem engedett, be kellett vezetni Hamupipőkét. Na, bejött Hamupipőke, de nem volt ám piszkos. Az arcát, a kezét szépen megmosta. Rongyos volt a ruhája. De olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Rögtön felpróbáltatták vele a cipőt. Hát olyan könnyen felcsúszott, hogy igazi csoda volt! – Te vagy az én igazi menyasszonyom! – kiáltott a királyfi nagy örömmel. Hej, de elfehéredtek a leányok, hej, de megpukkadtak a méregtől, a bosszúságtól! De a királyfi nem törődött velük. Szépen kézen fogta Hamupipőkét, felemelte a nyeregbe, és elvágtatott vele. Most is a temető mellett mentek el. A fehér galambok már messziről ezt búgták: Szép királyfi, nézz körül, Nem foly vér a cipőbűl. Az igazi menyasszony Öledben ül, ott bizony! Mikor odaértek a fa alá, a két fehér galamb leszállt a fáról. Az egyik Hamupipőke bal vállára szállt, a másik a jobb vállára. Így mentek a király palotájába. Ott rögtön megtartották a lakodalmat, és éltek együtt, mint két gilice madár. Aki nem hiszi, járjon utána. ### Szójegyzék - **mostoha**: nem az igazi anya, hanem az új anya a családban - **hamuba**: hamu: ami a tűz után marad - **bálba**: bál: nagy ünnep tánccal - **véka**: régi edény, ezzel mértek gabonát - **jertek**: gyertek - **szemeljétek**: szedjétek ki szemenként - **gerlice, gilice**: kicsi, szelíd galambféle madár - **begyükbe**: a begy a madár nyakában van, ide megy az étel - **reám**: rám - **megpukkadtak**: itt: nagyon mérgesek voltak - **szurokkal**: szurok: fekete, ragadós anyag - **sarkát**: a sarok a láb hátsó része - **ölébe**: az öl a láb felső része, ha valaki ül - **a napra lehetett nézni, de rá nem**: olyan szép volt, hogy a szem nem bírta nézni - **lakodalmat**: lakodalom: az esküvő utáni nagy ünnep ## A hét holló Egyszer volt egy ember, és annak hét fia. Ez az ember mindig azért imádkozott, hogy az Isten adjon neki egy leánygyermeket is. Isten meghallgatta az imádságát. Adott neki egy szép kicsi leányt. De ez a leányka nagyon gyenge volt, mikor megszületett. Ezért attól féltek, hogy egy napot sem él. Nosza, elküldték a hét fiút, hogy hozzanak friss forrásvizet az erdőből. Azzal akarták megkeresztelni a gyermeket, hogy ne haljon meg keresztelés nélkül. Szaladtak a fiúk az erdőbe. De mikor a forráshoz értek, mindegyik első akart lenni a víznél. A korsó szépen beleesett a kútba. Beleesett bizony, és mert mély volt a kút, nem tudták kivenni a korsót. Szomorúak voltak szegények: most mit csináljanak? Nem mertek hazamenni, ott maradtak az erdőben. Az apjuk pedig nem tudta, mi történhetett velük. – Biztosan játszani kezdtek – mondta –, és elfelejtették a vizet. A fiúk csak nem jöttek, és az apjuk egyre haragosabb lett. Nagyon mérges volt, hogy a leányka most keresztelés nélkül hal meg. Átkozódni kezdett: – Bárcsak mind a heten hollókká változnának! A szó még alig jött ki a szájából, és nagy zajt, kárrogást hallott. Felnéz az ember, és hát hét fekete holló repül fölötte. Hej, édes Istenem, nagy bánat szállt az ember szívére. De még nagyobb a felesége szívére. Sírtak, tépték a hajukat. De hiába sírtak, a fiúk hollók maradtak. Na, még szerencséjük volt, hogy a kislány nem halt meg. Sőt inkább napról napra erősebb és szebb lett. A kislány sokáig nem tudta, hogy testvérei voltak. De egyszer véletlenül meghallotta a szomszédoktól, hogy volt hét testvére. Azt is hallotta, hogy azok miatta lettek hollóvá. Jaj, Istenem, de szomorú lett erre a leányka! Futott az apjához, anyjához, és megkérdezte: – Igaz-e, édes szüleim, hogy nekem hét fiútestvérem volt? Hol vannak, hová lettek? – Hát bizony, nem tagadom – mondta az apja. – Volt hét fiútestvéred. De szegények hollóvá változtak, mikor te megszülettél. Siratjuk is őket, amíg élünk. Ettől a pillanattól kezdve nem volt nyugalma a leánykának. Azt gondolta, hogy a testvérei miatta lettek hollóvá. Elhatározta – egy élete, egy halála –, hogy nem nyugszik, amíg meg nem találja őket. És addig sem, amíg meg nem szabadítja őket az átok alól. El is mondta a szüleinek, mit akar. De bezzeg azok csak most sírtak igazán! Nem elég, hogy elvesztették hét drága, szép fiukat. Most még az egyetlen leányukat is elveszítsék? De hiába sírtak, a leányka nem tudott otthon maradni. Volt egy kis gyűrűje, amelyet emlékbe kapott a szüleitől. Csak ezt vitte magával, meg egy darab kenyeret és egy korsó vizet. Így indult el a világba. Ment, mendegélt a kis leány, hegyeken, völgyeken át, erdőn, mezőn keresztül. Addig ment, mendegélt, míg éppen a világ végére ért. Ott a világ végén azonban olyan forrón sütött a nap! A kis lány nagyon megijedt. Szaladt tovább, mert azt hitte, ott helyben hamuvá ég. Szaladt a holdhoz, de a hold olyan hideg volt, hogy majdnem megfagyott. Szaladt szegény ész nélkül, és meg sem állt a csillagokig. A csillagok olyan kedvesen ragyogtak, mosolyogtak. Leültették maguk közé, és megkérdezték, mit keres, hogyan került ide. Elmondta, hogy a testvéreit keresi. Akkor az esthajnali csillag azt mondta: – No, jó helyen jársz, kis leány. A jéghegyen van a te hét testvéred. Nesze, adok egy kis kulcsot. Ezzel kinyitod a jéghegy kapuját, és ott megtalálod a testvéreidet. Szépen megköszönte az ajándékot, és elbúcsúzott a csillagoktól. Szaladt fel a jéghegyre, mint a gyors szél. Ahogy felért, kereste a kulcsot, hogy kinyissa az ajtót. Keresi, keresi, de nem találja. Jaj, Istenem, mit csináljon most? Hogyan szabadítsa ki a testvéreit? Gondolkozott, aztán fogta a kis kését, és levágta a kicsi ujját. Bedugta a kapuba, és lám, abban a pillanatban kinyílt. Belépett a kapun. Még kettőt sem lépett, és elé állt egy törpe. Megkérdezte: – Mit keresel itt, te kis leány? A kis leány ezt felelte: – A testvéreimet keresem, a hét hollót, édes törpém. Itt vannak-e? – Itt, itt – mondta a törpe. – De most nincsenek itthon. Ha várni akarsz rájuk, amíg hazajönnek, csak gyere be. Bementek a hét holló szobájába. Ott a törpe megterítette az asztalt. Hét tányért és hét poharat tett rá. Mind a hét tányérba ételt tett, mind a hét pohárba italt. A kis lány sorban megkóstolta mind a hét ételt. Mind a hét tányérból evett egy keveset, és ivott a poharakból is. Az utolsó pohárba beleejtette a gyűrűjét. Egyszerre csak nagy szárnycsapkodást, kárrogást hallott a kislány. A törpe pedig ezt mondta: – Na, kislány, jönnek a holló urak! Jöttek is a hollók. Berepültek az ajtón, leültek az asztalhoz, és enni kezdtek. De rögtön észrevették, hogy valaki evett az ételükből, ivott az italukból. – Vajon ki evett és ki ivott itt? – kérdezték egymástól. – Valami ember volt, az biztos. Akkor a legkisebb holló véletlenül a pohár aljára nézett, és meglátta a gyűrűt. – Nini, gyűrű! – kiáltott. – Ez a mi szüleink gyűrűje volt! Nézzétek! – Az ám! Ez a mi szüleink gyűrűje! – kiáltották mind, és nagyon csodálkoztak. – Ó, Istenem! – mondta a legidősebb. – Ha itt volna a kis húgunk, rögtön megszabadulnánk az átok alól! Abban a pillanatban kiszaladt a kis lány az ajtó mögül, ahová elbújt. És lám, halljatok csodát, a hét holló rögtön fiúvá változott! De milyen szép fiúk voltak! Sorban ölelték, csókolták a kis lányt. Aztán szó nélkül elindultak haza, és meg sem álltak hazáig. Hát még otthon! Ott volt csak az igazi öröm! Még ma is mind élnek, ha meg nem haltak. ### Szójegyzék - **holló**: nagy fekete madár - **imádkozott**: Istenhez beszélt, kért tőle valamit - **forrás**: hely, ahol a víz kijön a földből - **forrásvizet**: vizet a forrásból - **megkeresztelni**: a pap vízzel a keresztény vallásba fogad egy gyereket - **korsó**: edény vízhez - **Átkozódni**: rossz szavakat mondani, hogy valakit baj érjen - **kárrogást**: így szól a holló: kárr, kárr - **átok**: rossz varázsszó, amely bajt hoz - **gyűrű**: ékszer az ujjra - **emlékbe**: azért kapjuk, hogy valakire gondoljunk - **mendegélt**: lassan ment, sokáig ment - **esthajnali csillag**: fényes csillag este - **jéghegy**: jégből álló hegy - **törpe**: nagyon kicsi ember ## Piros sapkácska Volt egyszer egy kis leányka. Nagyon kedves kis leányka volt, és mindenki szerette. A nagyanyja különösen szerette ezt a kis leánykát. Minden szép dolgot neki akart adni, annyira szerette, annyira kedves volt hozzá. Egyszer egy piros bársony sapkácskát adott neki. A sapkácska nagyon jól állt a kis leánynak. Mást nem is akart hordani. Ezért elnevezték *Piros sapkácskának*. Egyszer az édes anyja így szólt a kis leányhoz: – Hallod-e, Piros sapkácska? A nagyanyád beteg. Menj el hozzá, és vidd el neki ezt a kalácsot és ezt az üveg bort. Ha megeszi a kalácsot, és megissza a bort, jobban lesz a nagyanyácska. De jól vigyázz! Sehol ne menj le az útról, és ne törd el az üveget! Mert akkor a te nagyanyácskád soha nem gyógyul meg. – Ne féljen, édes anyám! – mondta Piros sapkácska. Útról le nem térek, addig meg sem állok, nagymamácska házához amíg nem találok. A nagymamácska kint az erdőben lakott, a falutól fél órányira. Piros sapkácska nagy jókedvvel elindult az erdő felé. Ment, mendegélt, és hamar beért az erdőbe. Ott egyszerre csak találkozott egy farkassal. Piros sapkácska nem tudta, milyen gonosz állat a farkas. Nem félt tőle. Bátran ment vele szembe. – Jó napot, Piros sapkácska – köszönt neki a farkas. – Adjon Isten, farkas koma – felelt Piros sapkácska. – Hová ilyen korán, Piros sapkácska? – Megyek a nagyanyácskámhoz, farkas koma. – Mi van a kötényed alatt, Piros sapkácska? – Kalács meg bor, farkas koma. Viszem a nagyanyácskámnak. Megeszi a kalácsot, megissza a bort, és meggyógyul. – Hol lakik a te nagyanyácskád, Piros sapkácska? – Bent az erdőben, farkas koma. Innen még egy fertályóra az út. Három öreg tölgyfa alatt van az én nagyanyácskám háza. Gondolta magában farkas koma: – Ez a kis lány jó volna nekem. Még jobban ízlene, mint a vén asszony. Hát csak ügyesen, koma! Mind a kettőt meg kell szerezned. Közel ment a kis leánykához, és lassan sétált mellette. Aztán egyszerre csak megszólalt, ártatlan pofával: – Hallod-e, Piros sapkácska? Te meg sem nézed a virágokat? Nézd csak, mennyi virág van itt! Egyik szebb, mint a másik. Hát a madarak énekének sem örülsz? Úgy mész, mintha iskolába mennél. Pedig ugrálhatnál, táncolhatnál, virágot szedhetnél. És a madarakkal versenyt énekelhetnél! – Igaza van farkas komának – gondolta magában Piros sapkácska. – Biztosan örülne nagyanyácskám is, ha virágot vinnék neki. Aztán még korán is van. Még elég jókor érek hozzá. Nem sokáig gondolkozott. Letette a kosarat, és leszaladt az útról, be a virágos erdőbe. Virágról virágra szaladt, mindig beljebb és beljebb. Farkas koma pedig ezalatt egyenesen a nagyanyácska házához sietett. Kopogott az ajtón. – Ki az? – kérdezte nagyanyácska. – Én vagyok, Piros sapkácska – felelt a farkas. – Nyissa ki az ajtót, édes nagyanyácskám! Kalácsot és bort hoztam magának. – Nyomd meg a kilincset! – szólt ki nagymamácska. – Gyönge vagyok, nem tudok felkelni. Farkas koma megnyomta a kilincset, és belépett a házba. Se szó, se beszéd, egyenesen az ágyhoz ment. És hamm! Bekapta a nagyanyácskát. Aztán felvette a nagyanyácska ruháját, és feltette a fejkötőjét. Befeküdt az ágyba, és maga elé húzta a függönyöket. Ezalatt Piros sapkácska annyi virágot szedett, hogy már alig bírta. Visszament hát az útra, és a nagyanyácska házához sietett. Hamar meg is érkezett. De bezzeg nagyon csodálkozott, mert nyitva volt az ajtó. Belépett a szobába. Ahogy beljebb ment, nagyon különösen érezte magát. Úgy köszönt, mint máskor: – Jó reggelt, nagyanyácskám! De senki sem felelt. Aztán az ágyhoz ment, és félrehúzta a függönyt. Most csodálkozott csak igazán! A nagyanyácska mélyen a szemébe húzta a fejkötőjét. És olyan nagy füle volt, hogy Piros sapkácska megijedt tőle. – Jaj, édes nagyanyácskám, de nagy füle van magának! – csapta össze a kezét Piros sapkácska. – Azért van az, édes leányom, hogy jobban halljalak téged – mondta farkas koma. – Hát a szemed? Az is mekkora! – Azért, hogy jobban lássalak. – De a kezed is mekkora, édes nagyanyácskám! – Hogy jobban megöleljelek, édes lányom! – Jaj, Istenem, de hát a szájad! Milyen szörnyű nagy! – Azért, hogy könnyebben bekapjalak! – mondta farkas koma. Abban a pillanatban kiugrott az ágyból, és hamm! Bekapta Piros sapkácskát. Azzal visszafeküdt az ágyba, és elaludt. Úgy horkolt, hogy az úton is hallani lehetett. Éppen arra járt a vadász. Hallotta a szörnyű horkolást. Megállt, csóválta a fejét, és azt mondta: – Hm! No, még ilyen horkolást sem hallottam az életemben! Valami nagy baja lehet az öreg asszonynak! Bement a házba. Ahogy az ágyhoz ért, mindjárt meglátta farkas komát. – Áhá! Hát te vagy, komám? No, várj csak! Már régen kereslek téged! Már fogta a puskáját, hogy lelője. De hirtelen eszébe jutott valami. Talán farkas koma lenyelte az öreg asszonyt! Talán még óvatosan ki tudja venni belőle. Nosza, ollót keresett, és egyet vágott farkas koma hasán. És lám, a nyíláson – kukk! – kikukkantott a piros sapkácska! Utána a kis leány is kijött. – Jaj, de megijedtem! – mondta Piros sapkácska. – Persze, hogy megijedtem, lelkem bácsi! Olyan sötét van a farkas koma gyomrában. A következő pillanatban kimászott a nagymamácska is. Piros sapkácska gyorsan elszaladt a patakhoz, és teleszedte a kötényét kővel. Aztán visszaszaladt. A követ beletették farkas koma hasába, és jó erősen bevarrták. Na, most menj, farkas koma! Az ám! Mikor felébredt, leesett az ágyról. Egyet nagyot nyekkent, és vége vót – úgy meghót! Haj, Istenem, volt öröm a háznál! A kalácsot megették, a bort megitták. Farkas koma bőrét a vadásznak adták. Nagyanyácska meggyógyult. Piros sapkácska pedig megfogadott valamit. Ha egyszer az édes anyja megtiltja, soha, soha többé nem tér le az útról. Holnap a kis Piros sapkácska legyen a vendégetek! ### Szójegyzék - **sapkácska**: kis sapka - **bársony**: puha, finom anyag - **kalács**: édes, puha fehér kenyér - **nagyanyácska**: kedves szó a nagyanyára, nagymamára - **mendegél**: lassan megy, sokáig megy - **koma**: barát, ismerős (így szólítják egymást) - **kötény**: ruhadarab, amit munka közben a ruha elé kötnek - **fertályóra**: negyed óra - **tölgyfa**: nagy, erős fa - **ártatlan pofával**: úgy néz, mintha semmi rosszat nem akarna - **kilincs**: az ajtó nyitója - **fejkötő**: női sapka régen - **bezzeg**: "de még mennyire!" - **horkol**: alvás közben hangosan lélegzik - **vége vót**: úgy meghót** — vége volt, úgy meghalt (régi, falusi beszéd) ## A muzsikusok Egyszer volt egy ember, és annak volt egy szamara. A szamár öreg volt, és már kevés hasznát vették. Ezért a gazdája még a bogáncsot is sajnálta tőle. Mindig azon gondolkozott, hogyan szabaduljon meg tőle. Szamár a szamár, de azért észrevette, mit akar a gazdája. Gondolta magában: elszalad, mielőtt agyonütik. Mert, haj, hálátlan az ember, még erre is képes! Nem is sokat gondolkozott. Búcsút mondott a kapufélfának, és elindult. Ugyan hová indult? Bizony, egyenesen Brassóba indult. Hát oda minek? Minek? Akár hiszitek, akár nem: elhatározta, hogy ott muzsikus lesz. Ért ő ehhez is, hogyne értene! Ment, mendegélt a szamár, és az úton találkozott egy kopóval. Ez a kopó is öreg volt. Ott feküdt az út szélén, és sóhajtozott magában: – Hej, de megöregedtem! Hej, de gyenge lettem! Bezzeg régen, mikor jól tudtam szaladni, de jó dolgom volt! Megállt a szamár, és megkérdezte: – Mit sóhajtozol, mit szomorkodsz, kopó barátom? – Hogyne sóhajtoznék, hogyne szomorkodnék! Megöregedtem, nem tudok szaladni! A gazdám már kimondta az ítéletet: lelő, mert nincs már hasznom. – No bizony, ha le akar lőni a gazdád, gyere velem. Én Brassóba megyek, ott muzsikus leszek. Te is az lehetsz. Jó hangod is van, és biztosan értesz a doboláshoz is. Majd meglátod, milyen úri dolgod lesz. Én trombitálok, te dobolsz. Ez lesz ám a szép muzsika! – Okos szót mondasz! – mondta a kopó. Odaállt a szamár mellé, és vele indult Brassóba. Még fél órát sem mentek, és találkoztak egy öreg macskával. Az út szélén támolygott, szegény feje. Olyan szomorú volt, mint a háromnapos eső. – Hát neked mi bajod, vén bajuszvitéz? – kérdezte a szamár. – Ó, ne is kérdezd! – felelt a macska. – Megöregedtem, kihullott a fogam, nem tudok egeret fogni. Ezért vízbe akar fojtani az asszonyom. Hát ezt érdemlem én? Hej, bezzeg szeretett, mikor százával fogtam az egeret! – Sose búsulj! – mondta a szamár. – Tarts velünk, gyere Brassóba muzsikusnak! Te úgyis értesz az éjjeli muzsikához. Olyan jó dolgod lesz ott, amilyen még soha nem volt az életedben. Egy percet sem gondolkozott a macska. Kezet csapott a szamárral, és velük ment. Most már hárman mentek Brassó felé. Mentek, mentek, mendegéltek, aztán egy faluba értek. Ott egyszerre csak megláttak egy öreg kakast. A kapu tetején ült, nagyon szomorúan. Lehajtotta a fejét, leengedte a szárnyát. Aki látta, megsajnálta. – Adj Isten jó napot, sarkantyús vitéz! Hát neked mi bajod? Ejnye, de már nem vagy vitéz! – Hogyne, lelkem szamár barátom! Az asszonyom holnapra vendéget vár. Az én öreg húsomat akarja megfőzni nekik. – Ó, te bolond! – mondta a szamár. – Csak nem hagyod, hogy megöljenek? Gyere velünk Brassóba, állj be a mi bandánkba! Neked szép hangod van. Éppen csak te hiányoztál! Hopp! Lerepült a kakas a kapuról. Egyet nagyot kukorékolt, és büszkén ment a bandával. Mentek, mentek, mendegéltek, és estére egy erdőbe értek. Ott mindjárt szállást csináltak maguknak. A szamár és a kopó lefeküdt egy nagy fa alá. A macska és a kakas felment a fára, a fa tetejére. De mielőtt elaludtak, a kakas körülnézett. Nem messze valami tűz fényét látta. Mindjárt szólt a társainak: – Halljátok-e? Nem messze tűz fényét látom. Ott biztosan ház van. A szamár azt mondta: – No bizony, akkor keljünk fel, és menjünk oda, mert ez nem valami kényelmes szállás! Nem sokáig gondolkoztak. Felkeltek, és elindultak a fény felé. Ahogy mentek, a fény egyre nagyobb lett. Egyszerre csak ott álltak a ház előtt. Rablók háza volt az! A szamár volt a legnagyobb a bandában. Ezért egyenesen az ablakhoz ment, és benézett. – No, mit látsz, vén szamár? – kérdezte a kakas. – Hej, haj! Terített asztalt látok. Rajta étel, ital, de mennyi! Az asztal körül rablók ülnek. Esznek, isznak, vígan vannak. – Bezzeg jó volna, ha mi is az asztalhoz ülhetnénk! – mondta a kakas. – Elhiszem azt – mondta a szamár. Összedugták a fejüket mind a négyen, és tanakodtak. Azt keresték, hogyan tudják elűzni a rablókat. Mind nagyon okosak voltak, ezért nem sokáig tanakodtak. Halljátok csak, mit csináltak! A szamár a két első lábát feltette az ablak szélére. A kutya felugrott a szamár hátára, a macska a kutyára. A kakas pedig a macska feje tetejére szállt. Mikor így szépen elhelyezkedtek, egyszerre muzsikálni kezdtek. A szamár ordított, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorékolt. Aztán a vidám muzsika mellett betörték az ablakot. Uccu, be a házba! Haj, Szűz Mária, Szent József! Megijedtek a rablók. Azt hitték, hogy kísértetek járnak a házban. Nosza, felugráltak az asztal mellől, és ijedten szaladtak ki az erdőbe. A muzsikusoknak több nem is kellett. Leültek az asztalhoz, ettek, ittak, muzsikáltak. Olyan jókedvük lett, hogy majdnem kirúgták a ház oldalát. Éjfél felé elálmosodtak, eloltották a tüzet, és lefeküdtek. A szamár kiment a szérűskertbe, és egy kazal mellé feküdt. A kopó az ajtó mögé feküdt, a macska a tűzhelyre. A kakas pedig felszállt a kakasülőre. Egy-két perc múlva már mélyen aludtak. De bezzeg nem aludtak a rablók! Ők messziről nézték, nagy ijedten, mi történik a házukban. Egyszer csak látták, hogy kialszik a tűz fénye, és sötét lesz a házban. Azt gondolták: talán elmentek a kísértetek. – Menj, nézd meg! – mondta a vezér az egyiknek. – Lássuk, elmentek-e! Elment a rabló, és lassan, tapogatva bement a szobába. Egyenesen a tűzhelyhez ment, mert azt hitte, hogy ott parázs világít. Az ám, de az a macska szeme volt! Ezt a rabló nem tudta. Honnan tudta volna? A gyufát a macska szeméhez tartotta. Tarthatta, a gyufa nem gyulladt meg. De történt más! A macska a rabló arcába ugrott, ráfújt, és összekarmolta. Tyhű, megijedt a rabló! Ész nélkül szaladt. De ahogy az ajtón kifelé szaladt, a kutya a lábába harapott. Aztán szörnyen jajgatva szaladt az udvaron. Ott a szamár a kazal mellől nagyot rúgott az oldalába. Csak a kakas nem bántotta. A kakas a nagy lármára felébredt, és teljes erejéből kiabált: – Kukuriku, kikeriki! És csapkodta a szárnyát. Ész nélkül szaladt a rabló, és alig tudta elmondani, mi történt vele. – Jaj, jaj, fussunk, ameddig a szemünk lát! Itt nem maradhatunk! A tűzhelyen egy vén boszorkány ül. Mikor tüzet akartam gyújtani, a szemem közé fújt, és összekarmolta az arcomat. Az ajtó mellett egy ember állt. Egy nagy késsel a lábamba vágott. Kiszaladtam az udvarra, el a szénakazal mellett. Ott valami fekete szörnyeteg volt. Úgy oldalba vágott egy doronggal, hogy egész életemre koldus leszek. A ház tetején ül a bíró, és azt kiabálta: hozzátok ide a rablót, hozzátok ide! Na, a rablók többet a ház felé sem mertek nézni. Szaladtak, ahogy csak tudtak. A muzsikusok pedig ott maradtak a házban. Vígan éltek, amíg volt miből. Máig is élnek, ha meg nem haltak. ### Szójegyzék - **muzsikus**: zenész - **Brassó**: város Erdélyben - **bogáncs**: szúrós növény, a szamár megeszi - **kapufélfa**: a kapu oszlopa - **kopó**: vadászkutya - **vitéz**: bátor katona, itt tréfásan mondják - **tanakodtak**: együtt gondolkoztak, mit tegyenek - **kísértet**: szellem, halott, aki visszajár - **szérűskert**: kert a ház mögött, itt tartják a szénát - **kazal**: nagy rakás széna - **kakasülő**: rúd, ezen alszanak a tyúkok és a kakasok - **parázs**: izzó szén a tűzben - **dorong**: vastag, nehéz bot - **koldus**: ember, aki pénzt kér az úton - **bíró**: a falu vezetője, ő ítél ## Az okos Kati Egyszer volt egy ember, és annak volt egy leánya. Okos Kati volt a neve. Mikor okos Kati eladó leány lett, sok legény jött a házukhoz. Egyik jött a másik után. De okos Kati nem állt szóba akárkivel. Azért volt ő okos, hogy megnézze, kihez megy feleségül. Igaz-e? No, jó. De egyszer mégis jött egy legény, aki tetszett Katinak. Kati is tetszett a legénynek. Ennek a legénynek János volt a neve. Ez a legény megkérte okos Kati kezét. A szülei azt mondták: – A mi lányunk ritka okos. Rábízzuk, kihez megy feleségül. Okos Kati azt mondta: – Nekem úgy tetszik, hogy ez a legény okos legény. Felesége leszek hát. Na, jó! Mindjárt nagy munka lett a konyhában. Főztek, sütöttek, aztán asztalhoz ültek. Vacsora közben az asszony így szólt Katihoz: – Menj, leányom, a pincébe, és hozz bort! Okos Kati fogta a korsót, és lement a pincébe. Megnyitotta a hordó csapját, leült, és engedte a bort. Amíg a bor folyt, véletlenül felnézett a falra. És hát ott, éppen a feje fölött, egy nagy kalapács lógott a szögön. Okos Kati mit gondolt, mit nem, elkezdett sírni, keseregni: – Istenem, Istenem! Ha János feleségül vesz, gyerekünk születik. A gyerek megnő, és leküldjük a pincébe borért. Ez a kalapács a fejére esik, és rögtön meghal! Ezen úgy elkeseredett, hogy nem tudta abbahagyni a sírást. Jajgatott, keseregett, hullott a könnye, mint a záporeső. Fent a házban csak várták, várták a bort, de okos Kati nem jött. Mikor már unták a várást, az asszony így szólt a szolgálóhoz: – Menj le a pincébe, és nézd meg, hol marad, mit csinál Kati! Lement a szolgáló. Látta, hallotta, milyen keservesen sír okos Kati. Megkérdezte tőle: – Hát te miért sírsz? – Jaj, hogyne sírnék, hogyne sírnék! Ha János feleségül vesz, gyerekünk születik. A gyerek megnő, és leküldjük a pincébe borért. Ez a kalapács a fejére esik, és rögtön meghal! – No, ez szent igaz, éppen így lesz! – mondta a szolgáló. Ő is leült okos Kati mellé. Úgy sírt, hogy majd megszakadt a szíve. Fent csak várták, várták, de hiába várták. Leküldték a szolgát, hogy nézze meg, mit csinálnak a leányok. Lement a szolga, és megkérdezte, miért sírnak, mi bajuk van. – Jaj, hogyne sírnék, hogyne sírnék! Ha János feleségül vesz, gyerekünk születik. A gyerek megnő, és leküldjük a pincébe borért. Ez a kalapács a fejére esik, és rögtön meghal! – No, ez éppen így is lesz! – mondta a szolga. És ő is elkezdett ordítani. Fent pedig csak várták a bort. Várhatták! Az asszony így szólt az urához: – Hallja-e? Menjen le maga, mert ezeknek valami bajuk lehet. Még mindig nem jönnek. Lement az ember, és hallotta a nagy sírást. Megkérdezte, mi az oka, és okos Kati elmondta. Nosza! Az apja is leült közéjük, és úgy ordított, mintha megverték volna. Fent várták, várták a bort, de várhatták. Mit tehetett? Lement az asszony is. Egyedül maradt a vőlegény. – Hát ti mit csináltok? Miért sírtok ilyen keservesen? – kérdezte az asszony. No, mindjárt meghallotta, miért. Ő is leült közéjük, és sírt, jajgatott a többiekkel. A vőlegény csak várta a ház népét, de senki sem jött fel. Egyszer aztán ő is megunta a várást. Lement a pincébe, és hallotta a szörnyű ordítást, sírást, jajgatást. Nagyon megijedt, és megkérdezte, mi történt. Mind elmondták neki. – Na – mondta János –, sok országot bejártam, de ilyen okos lányt még nem láttam! Ez éppen nekem való! Még másnap megvolt a lakodalom. A fiatal pár boldogan élt, mint két gilice madár. Telt, múlt az idő. Egyszer János így szólt okos Katihoz: – Hallod-e, feleség? Én elmegyek a vásárra. Te pedig menj ki a földre, és arasd le a búzát! János elment a vásárra. Okos Kati pedig a búzaföldre ment. Ahogy odaért, megkérdezte magától: – No, most mit csináljak? Arassak vagy egyem először? Az bizony, először eszem. Leült, és evett, amennyi csak belefért. Aztán megint megkérdezte magától: – Hát most mit csináljak? Arassak vagy aludjam előbb egyet? Én bizony előbb jót alszom egyet. Lefeküdt a búzába, és mélyen aludt. Este felé hazajött János a vásárról. De okos Kati még nem volt otthon. – Lám, lám, okos asszony ez a Kati! – mondta János. – Nem jön haza addig, amíg le nem aratja az egész földet. Ez ám az asszony! De sötét este lett, és Kati mégsem jött haza. János nem bírt otthon maradni. Kiment a búzaföldre, hogy lássa, mit csinál okos Kati. Hát volt mit látnia! Egy szál búzát sem aratott le Kati. Csak aludt, mint a fekete föld. – Hm, hm – morgott János. – Ennek fele sem tréfa. Nem ébresztette fel okos Katit, hanem hazaszaladt. Volt neki egy kalitkája, a kalitkában sok madár. Ezt kivitte a búzaföldre, és okos Kati derekára kötötte. Aztán megint hazament, bezárta az ajtót, és lefeküdt. Éjfél felé felébredt okos Kati. Nehezen felállt, és elindult. De ahogy ment, a madarak repdesni kezdtek. Okos Kati úgy megijedt, hogy egészen remegett. – Vajon én vagyok-e én? – kérdezte magától, és vacogott a foga. Nem tudta, mit feleljen. Sokáig állt egy helyben, szörnyű ijedten. Aztán mégis kigondolt valamit: – Elmegyek haza, és megkérdezem, vajon én vagyok-e én. Ott majd tudják. Szaladt, szaladt haza. Az ajtóhoz ment, és megnyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Az ablakhoz ment, kopogott, és beszólt: – János, itthon van-e Kati? – Itthon – felelt János. – Ó, Istenem, akkor én nem vagyok én! – keseregett okos Kati. Ment tovább, házról házra, de sehol sem engedték be. Addig ment, hogy kiért a faluból. Úgy elment, hogy többet soha nem látták. ### Szójegyzék - **eladó leány**: lány, aki már férjhez mehet - **legény**: fiatal férfi - **megkérte okos Kati kezét**: megkérdezte, hogy Kati a felesége lesz-e - **hordó**: nagy fa edény borhoz - **csap**: ezen jön ki a bor a hordóból - **kalapács**: szerszám szeg beveréséhez - **kesereg**: sír, nagyon szomorú - **záporeső**: erős, gyors eső - **vőlegény**: férfi az esküvője előtt - **lakodalom**: az esküvő utáni nagy ünnep - **gilice**: kicsi, szelíd galambféle madár - **arat**: levágja a búzát - **ennek fele sem tréfa**: ez már komoly dolog - **kalitka**: kis ketrec madárnak - **vacogott a foga**: annyira félt, hogy a foga összeütődött ## Hüvelyk Matyi Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, hol a kurta farkú malac túr. Volt egyszer egy szegény ember és a felesége. Nagyon szegények voltak, de a szegénység miatt nem nagyon búsultak. Sokkal többet búsultak azért, mert még egy egészen kicsi gyermekük sem volt. Este, ha lefeküdtek, reggel, ha felkeltek, mindig sóhajtoztak és imádkoztak. Azt kérték, hogy Isten adjon nekik egy gyermeket. Akkor is jó, ha csak akkora, mint a hüvelykujjam. Addig sóhajtoztak, addig imádkoztak, hogy Isten meghallgatta őket, és adott nekik egy gyermeket. De ez a gyermek tényleg éppen akkora volt, mint a hüvelykujjam. Egy kicsit sem volt nagyobb. Bizony, akármilyen kicsi volt a gyermek, az övék volt. Úgy örültek neki, hogy nem tudtak eleget hálálkodni Istennek. A gyermek nem nőtt nagyobbra, pedig egyik év múlt a másik után. Ezért elnevezték Hüvelyk Matyinak. No, de amilyen pici volt Matyi, éppen olyan nagy volt az esze. És akármibe fogott, mindig szerencséje volt. Egyszer a szegény ember az erdőbe készült fát vágni. Mindig azon búsult, hogy nincs, aki utána hajtsa a szekeret. Mert minek legyen ott hiába egész nap ló és szekér, amíg ő fát vág? Hallotta ezt Hüvelyk Matyi, és azt mondta: – Ne búsuljon, édes apám! Majd én kihajtom a szekeret az erdőre. Nagyot nevetett az apja: – Ugyan bizony, mit gondolsz, te tökmag? Nem tudsz te lovat hajtani. – Dehogynem tudok! Csak az édes anyám tegyen a ló fülébe. Onnan úgy elhajtom, mint bárki más. – Jól van – mondta az apja. – Próbáljuk meg! Hadd lássam, mit tudsz. Elment a szegény ember. Délfelé az asszony befogta a lovat a szekérbe, és Matyit a ló fülébe ültette. Matyi pedig jó hangosan, legényesen kiabált: – Gyi, te, gyi! Nye, te, nye! Gyi elé, gyi! Bezzeg ment a ló! Meg sem állt, amíg az erdőbe nem ért. Oda ment, ahol a szegény ember a fát vágta. Éppen mikor megérkeztek, és Matyi biztatta a lovat, arra jött két ember. Hallották a hangot, de nem látták, ki hajtja a lovat. Megálltak, és csodálkoztak. Az egyik azt mondta: – Látod te, ki hajtja a lovat? – Én nem – felelt a másik. – Látom, hogy a ló mellett áll egy ember. De az semmit sem mond, és azt is lassan mondja. De Matyi nemcsak hajtotta a lovat. Mikor a ló megállt, büszkén kiáltotta: – No, látja, édes apám, idehajtottam a lovat! Most már vegyen le! A szegény ember kivette Matyit a ló füléből, és leültette a földre. Az ám, nem a földre, hanem egy gombára! Ott éppen jól elfért. De most már igazán nagyon csodálkozott az a két ember. Az egyik azt mondta: – Hallod-e? Vegyük meg ezt a gyereket, és mutogassuk a nagyvárosokban! Meglátod, annyi pénzünk lesz, hogy Dáriusnak sem volt több. – Bizony, jó lesz – mondta a másik. – Vegyük meg! Odamentek a szegény emberhez, és köszöntek. Megkérdezték, nem adja-e el ezt a gyereket. Jó árat adnak érte. – Nekem adhatják a világ minden kincsét! Akkor sem adom el az én drága jó fiamat! – felelt a szegény ember. De Hüvelyk Matyi egy szempillantás alatt felmászott az apja vállára, és a fülébe súgta: – Adjon csak el, édes apám! Úgyis visszajövök magához. – Az már más – gondolta magában a szegény ember. És eladta Matyit egy jó marék aranyért. Örültek az emberek, és nagyon kedvesek voltak Matyival. Még azt is megkérdezték, hová ültessék. – Csak ültessen a kalapja karimájára! – mondta Matyi az egyiknek. – Ott fel és alá sétálhatok, és látom, merre járunk. Hát hogyne ültették volna oda! Matyi elbúcsúzott az apjától, az emberek is elbúcsúztak, aztán útnak indultak. Estefelé megszólalt Matyi: – Bátya, tegyen le a földre, mert hát izé… – Csak maradj, fiam! – mondta az ember. – Ülj ki a kalap karimájának a szélére, és végezd el ott a dolgodat! A madarak is sokszor megteszik ezt a kalapomon, és nem törődöm vele! – De így és de úgy – mondta Matyi –, tudom én, mi az illendőség! Csak tegyenek le a földre! Az ember levette a kalapját, és az út mellett letette egy búzaföldre. Matyinak több nem is kellett. Egyet ugrott, kettőt szökött, és egy szempillantás alatt eltűnt a búzában. Aztán gyorsan bebújt egy egérlyukba, és onnan nevetve kikiáltott: – Jó estét, atyafiak! Szerencsés utat, hol sár nincs! Tyhű, megmérgesedtek az atyafiak! Beszaladtak a búza közé, és mindenfelé keresték. Minden kis helyet megnéztek. A botjukkal az egérlyukba is beszurkáltak. Szurkálhattak, mert Matyi egyre beljebb ment, és nem tudták kikaparni. Közben sötét este lett, és a két ember nagy bosszúsággal továbbment. Mikor Matyi hallotta, hogy már messze vannak, vígan kimászott az egérlyukból, és elindult. Meg-megbotlott a rögökben, és nagyokat esett. Felment az egyikre, leesett a másikról. Gondolta magában: – Itt ma még kitöröd a nyakadat, Matyi! Már éppen le akart feküdni. De, áldott szerencséjére, meglátott egy csőszházikót. Odament, és benézett. Nem volt bent senki. Na, ez éppen jó lesz neki éjszakára! Éppen lefeküdt, és el akart aludni, mikor két ember ment el a kunyhó mellett. Hallotta, hogy az egyik azt mondja: – Bizony, jó volna, ha megszereznénk a pap pénzét. De hogyan jutunk hozzá? – Azt én megmondhatnám nektek! – kiáltott ki Matyi. – Hát ez mi volt? – kérdezte az egyik tolvaj ijedten. – Valakinek a hangját hallottam. Megálltak, és hallgatóztak. Matyi újra megszólalt: – Vigyetek magatokkal, és majd segítek nektek! – Hol vagy, hé? Ki vagy, hé? – kérdezték a tolvajok. – Gyertek be, és keressetek a földön, ott, ahonnan a hangomat halljátok! Bementek a tolvajok, és keresték. Meg is találták Matyit, és az egyik felemelte a tenyerén. – Ejnye, te tökmag, hát mit tudsz te segíteni? – Mit-e? Majd meglátják maguk! Vigyenek csak magukkal! Én majd bemászom a rács között a házba, és mindent kidobok, amit ott találok. – Ez már okos beszéd. Helyes! Gyere velünk! Elvitték Matyit. Mikor a pap házához értek, feltették az ablakra. Matyi betört egy kicsi ablaküveget, és hopp, beugrott a kamrába. Ahogy bent volt, teljes erejéből kiabálni kezdett: – Mindent kidobjak, ami itt van? – Csendesen, kölyök, mert felébrednek! – suttogták a tolvajok. De Matyi úgy tett, mintha nem hallotta volna, és még hangosabban kiabált: – Szóljatok már! Mindent kidobjak, vagy válogassak? Akkora lármát csapott, úgy zörgött a kamrában, hogy a szakácsné felébredt. Felült az ágyban, és hallgatózni kezdett. Közben a tolvajok egy kicsit távolabb mentek. De mikor megint csend lett a házban, visszajöttek, és suttogva beszóltak: – Hallod-e? Dobj ki már valamit! – Mindent kiadok! – kiabált Matyi. – Csak nyújtsátok be a kezeteket! Ezt már meghallotta a szakácsné. Felugrott az ágyból, és berontott az ajtón. A tolvajok pedig ész nélkül elszaladtak. A szakácsné mindenfelé keresett, de senkit, semmit nem talált. Aztán kiment a konyhába, és gyertyát gyújtott. Újra bement a kamrába, de akkor sem látott senkit. Matyi pedig, hopp, kiugrott az ajtón, és a csűrbe szaladt. A szakácsné is kiment a kamrából. Mert semmit sem talált, azt hitte, hogy álmodott. Visszafeküdt az ágyba, és aludt tovább. Ezalatt Matyi befeküdt a szénába. Azt gondolta, hogy reggelig alszik, és akkor hazamegy. Az ám, haza! Na, várj csak még egy kicsit, Hüvelyk Matyi! Reggel kijött a szolgáló az istállóba, hogy enni adjon a tehénnek. Felvett egy csomó szénát, és a tehén elé dobta. Éppen azt a csomót, amelyikben Matyi aludt! Szegény feje abban a pillanatban ébredt fel, mikor a tehén már a szájában forgatta. De bezzeg megijedt Matyi! Azt hitte, hogy malomba került, és most elevenen megőrlik. Na, de ezt csak egy pillanatig hitte. Mindjárt tudta, hová került. Vigyázott, hogy ne kerüljön a tehén fogai közé. Egyre beljebb ment, és egyszerre csak hopp! Potty! Leesett a tehén gyomrába. – Hm, hm – mondta Matyi –, nagyon sötét helyre kerültem. Egy ablak sincs ebben a házban, gyertya sem ég benne. Mi lesz itt velem? Egyáltalán nem tetszett neki ez a szállás. Főleg azért, mert a tehén folyton evett. Csak ette, ette a szénát, és Matyinak egyre kevesebb helye volt. – Ennek fele sem tréfa! – gondolta magában. És elkezdett kiabálni, ahogy csak tudott: – Ne adjanak már több szénát! Elég volt már, elég! Hej, megijedt a szolgáló! Hát ez miféle boszorkányság? Valaki beszél a tehén gyomrában! És éppen azt a hangot hallja, amit éjjel hallott! Szaladt, ahogy csak tudott, és így szólt a paphoz: – Jaj, jaj, jöjjön, tisztelendő úr! A tehén beszél! – Mit mondasz, te bolond? Hát hogyan beszélne? – Bizony beszél! Ha nem hiszi, hallgassa meg! A pap azt hitte, hogy a szakácsné megbolondult. De azért kiment az istállóba. És hát ő is hallotta, hogy valaki kiabál a tehén gyomrában: – Ne adjanak több szénát! Elég volt! Elég! De erre már a pap sem mondta, hogy bolondság. Azt hitte, hogy a gonosz lélek beleköltözött a tehénbe. Mást nem tehetett: elhívta a mészárost, és az levágta a drága jó fejős tehenet. De a tehén belét, amiben Hüvelyk Matyi volt, félredobták. Matyi mindenféleképpen próbált kijönni innen, de nem sikerült. Végül beletörődött. – Ha Isten így akarta, legyen így – gondolta magában. Legalább jó helyet csinál magának idebent. Az ám! Mikor éppen el akart helyezkedni, arra jött egy kóbor farkas. Felkapta, bekapta a tehén belét, és uccu neki! Szaladt árkon-bokron át. Azt hiszitek, ugye, hogy megijedt Matyi? Dehogy ijedt meg! Gondolta magában: a farkas nem olyan ostoba, hogy ne lehessen vele okosan beszélni. Elkezdett hát kiabálni: – Hóhahó! Állj meg, farkas koma, egy szóra! Bezzeg megállt farkas koma! Jobbra-balra fülelt, vajon ki beszél hozzá. – Hallod-e, farkas koma? – mondta Matyi. – Ha arra mész, amerre mondom, olyan vacsorát kapsz, hogy egész életedben emlegeted. – Hol van az a hely? – kérdezte mohón a farkas. – Itt és itt, ebben a házban – magyarázta Matyi, és pontosan leírta az apja házát. Örült a farkas, hogyne örült volna! Estére megérkeztek a szegény ember házához. A farkas besurrant a kamrába. Volt ott hús, szalonna, mindenféle zsír. Farkas koma úgy teleette magát, hogy alig kapott levegőt. Most tovább akart menni, de nem fért ki azon az ablakon, ahol bejött. Csak erre várt Matyi! Teljes erejéből kiabálni kezdett. – Hallgass te! – morgott rá farkas koma. – Felébrednek! – De így meg úgy! – mondta Matyi. – Ha te jól laktál, nekem is lehet jókedvem! És újra kiabálni kezdett, ahogy csak tudott. Addig kiabált, hogy felébredt az apja és az anyja. A kamrához szaladtak, és benéztek az ablakon. Látták, hogy farkas van bent. Nosza, szaladt a szegény ember a fejszéért, és bement a kamrába. Felemelte a fejszét, hogy levágja a farkast. – Édes apám! Édes apám! – kiabált Matyi. – Vigyázzon, mert itt vagyok a farkas gyomrában! – Itt vagy, lelkem fiam? Hála legyen az Istennek! Azzal úgy fejbe vágta a farkast, hogy az mindjárt felfordult. – No, most ollót ide, feleség! Szaladt az asszony az ollóért. Kivágták a farkas belét, és lám, eléjük ugrott Matyi! – Itt vagyok, édes szüleim! – Jaj, csakhogy megkerültél, édes fiam! Mennyit búsultunk, sírtunk miattad! – Hát bizony, én nagy földet bejártam – mondta Matyi –, de hál' Istennek, hazakerültem. – Hol voltál, lelkem gyermekem? – Hm! Voltam egérlyukban, tehéngyomrában, azután a farkaséban. De most már itt maradok édes apám, édes anyám ölében. Hej, Istenem, ölelték, csókolták Matyit! Ezután úgy vigyáztak rá, mint a szemük fényére. Még ma is él Hüvelyk Matyi, ha meg nem halt. Holnap legyen a vendégetek. ### Szójegyzék - **hetedhétország**: nagyon messzi, meseországi hely - **hüvelykujj**: a kéz vastag első ujja - **tökmag**: a tök magja, itt: kicsi ember - **Dárius**: nagyon gazdag régi király - **karimája**: a kalap széle - **illendőség**: ahogy a jó ember viselkedik - **atyafi**: rokon, ember (így szólítják egymást) - **rög**: kemény földdarab - **csősz**: ember, aki a mezőt őrzi - **kamra**: kis helyiség ételnek - **csűr**: nagy épület a szénának - **szénát**: száraz füvet - **mészáros**: ember, aki állatot vág és húst árul - **kóbor**: nincs gazdája, csak járja a világot - **ennek fele sem tréfa**: ez már komoly dolog ## Csipkerózsa Volt egyszer egy király és egy királyné. Sok országuk és rengeteg kincsük volt, de hiába. Nem voltak boldogok, mert nem volt gyermekük. Este, ha lefeküdtek, reggel, ha felkeltek, mindig imádkoztak. Azt kérték Istentől, hogy adjon nekik legalább egy gyermeket. Addig imádkoztak, hogy Isten meghallgatta őket. Adott nekik egy szép leánygyermeket. Olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Na, nagy öröm lett a királyi palotában! Nagy vendégséget rendeztek. Meghívták az egész rokonságot és minden jó barátjukat. Meghívták a bűbájos asszonyokat is. Azt akarták, hogy mindegyik valami jót, szépet adjon a kicsi királykisasszonynak. Éppen tizenhárom bűbájos asszony volt az országban. De hogy, hogy nem, egyről elfelejtkeztek, és csak tizenkettőt hívtak meg. Hát nagy ünnep volt! Ettek, ittak, vidámak voltak. A nagy ünnep után a bűbájos asszonyok sorban a bölcsőhöz léptek. Mindegyik adott valamit a kicsi királykisasszonynak. Az egyik szépséget adott, a másik gazdagságot, a harmadik kedvességet. És így tovább, ki mit tudott. Már a tizenegyedik bűbájos asszony következett. De ekkor nagy mérgesen berontott a tizenharmadik, és elkezdett átkozódni. – Nem hívtatok meg engem, ugye? Hát meg is átkozom a királykisasszonyt! Mikor tizenöt éves lesz, szúrja meg a kezét egy orsó, és haljon meg szörnyű halállal! Többet nem mondott, de ez éppen elég volt. Nagy haraggal elszaladt. Hej, szörnyű ijedtség lett! Akkor a bölcsőhöz lépett a tizenkettedik bűbájos asszony, és azt mondta: – Ne búsuljon, felséges királyom és felséges királyném! Az átkot nem tudom egészen levenni a királykisasszonyról. De legalább enyhítem: nem hal meg a királykisasszony, csak aludni fog száz évig. Hát ez is jobb volt a semminél. De ettől a perctől kezdve senki sem látta mosolyogni a királyt és a királynét. Mindig azon gondolkoztak, hogyan tudják megelőzni a nagy szerencsétlenséget. – Égessék el az összes orsót az országomban! – parancsolta a király. És tényleg, minden orsót, amit találtak, elégettek. Bezzeg jó dolguk lett a lusta asszonyoknak és leányoknak! Nem kellett többet fonni! A királykisasszony pedig nőtt, növekedett. Olyan szép volt, mint a ragyogó csillag az égen. Olyan kedves és olyan jó volt, hogy mindenki szerette. Már kezdtek megnyugodni, hogy nem teljesül az átok. Aztán éppen tizenöt éves lett a királykisasszony. A király és a királyné úgy elfelejtették a dolgot, hogy azon a napon elmentek otthonról. Egyedül hagyták a királykisasszonyt. Ahogy egyedül maradt, bejárta az egész palotát, és mindent jól megnézett. Végül egy öreg toronyhoz ért. Vajon mi lehet a toronyban? Felment a lépcsőn. A torony ajtajában egy rozsdás kulcs volt. Elfordította, és az ajtó mindjárt kinyílt. Hát, Uram, Isten, ki volt a kis szobában! Egy vén asszony volt ott, olyan vén, hogy az orra a térdét verte. Egy kis széken ült, és szorgalmasan font, forgatta az orsót. A királykisasszony köszönt: – Adjon Isten jó napot, nénémasszony! Mit csinál itt maga? – Fonok, lelkem, fonok – felelt a vén asszony. – Hát az mi, ami olyan vidáman forog? – Orsó, lelkem, orsó. – Jaj, de szeretnék fonni! Adja ide, hadd próbáljam meg! Odaadta a vén asszony az orsót. Hogyne adta volna, mikor ő volt a tizenharmadik bűbájos banya! Ahogy a királykisasszony forgatni kezdte az orsót, a hegye megszúrta az ujját. Abban a pillanatban le is esett az ágyra. Olyan mélyen elaludt, mintha álomitalt kapott volna. De nemcsak a királykisasszony aludt el. Elaludt a király, a királyné és az egész udvari nép. Elaludtak a lovak az istállóban, a kutyák az udvaron. Elaludtak a galambok a ház tetején, a legyek a falon. Az ám! Elaludt a tűz is a tűzhelyen. Nem sistergett a pecsenye a lábasban. Elaludt a szakács is, éppen abban a pillanatban, amikor megfogta a kis kukta haját. Azért fogta meg, mert a kukta elégetett valamit. Még a szél is megállt, és a fákon egy levél sem mozdult! No, ez így megvolt. Mi lesz most? Egyszerre csak a palota mellett egy kis csipkerózsa bújt ki a földből. Ez a csipkerózsa nőtt, növekedett, terjedt. Lassanként egészen befedte a királyi palota falát, tetejét, minden ajtaját, ablakát. Még a zászlót is befedte a palota tetején. Közben híre ment hetedhétországban, hogy a csipkerózsás palotában egy nagyon szép királykisasszony alszik. *Csipkerózsika* a neve, és nincs ilyen szép leány a világon. Nosza, elindultak a világ minden részéről a királyfik, hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények, nagysüvegű tótok. Mind eljöttek, hátha be tudnak menni a palotába, és láthatják Csipkerózsikát. De ha jöttek, rosszul is jártak. A csipkerózsán nem tudtak átjutni. Sőt, megfogták őket a csipkerózsa ágai és tövisei. Ott ragadtak, és ott haltak meg szomorú halállal. Telt, múlt az idő, év év után. Minden évben meghalt egy sereg vitéz, de egy sem látta meg Csipkerózsát. De mikor letelt a száz év, éppen akkor próbált szerencsét egy királyfi. Előtte szétváltak a csipkerózsa ágai. Végigment a palotán, aztán fel az öreg toronyba. És nézzétek: ott feküdt az ágyon Csipkerózsika. Jaj, de szép volt, Istenem! A királyfi csak nézte, nézte, nem tudta levenni róla a szemét. Aztán fölé hajolt, és megcsókolta a homlokát. Halljatok csodát! Abban a pillanatban kinyílt Csipkerózsika szeme, és mosolygott a szája. Felült az ágyban, és kedvesen megkérdezte: – Ki vagy te, mi vagy te, ki engem felébresztettél? – A napkeleti királyfi vagyok – mondta a királyfi. – Eljöttem, hogy felébresszelek. Azzal szép gyöngén felemelte az ágyból. Egymást átkarolták, és úgy sétáltak be a palotába. Ahogy mentek, sorban felébredt a király, a királyné és az udvari nép. Felébredtek a lovak, a kutyák, a galambok, a legyek. Felébredt a szakács is, és jól pofon vágta a kis kuktát, mert elégette a pecsenyét. És megmozdult a szél is. Fújt, fújdogált, és erre megmozdultak a falevelek is. Bezzeg mindenki jól kialudta magát, ezért nem is vártak másnapig. Még azon a napon megvolt a lakodalom, a napkeleti királyfi és Csipkerózsa lakodalma. Én is ott voltam, ettem, ittam, táncoltam, aztán hazaszaladtam. Itt a vége, fuss el véle! ### Szójegyzék - **bűbájos asszony**: nő, aki varázsolni tud - **bölcsőhöz**: a kis ágyhoz, amelyben a baba fekszik - **átok**: rossz varázsszó, amely bajt hoz - **orsó**: kis fa eszköz, ezzel fonnak fonalat - **fonni**: szálakból fonalat csinálni - **nénémasszony**: így szólítanak tisztelettel egy idős asszonyt - **banya**: csúnya, öreg asszony - **pecsenye**: sült hús - **kukta**: fiú, aki a szakácsnak segít - **csipkerózsa**: vadrózsa, sok tövise van - **tövisei**: a növény hegyes részei - **grófok, bárók**: nemes emberek - **cigánylegények**: fiatal cigány férfiak - **nagysüvegű tótok**: nagy sapkát viselő szlovák emberek (régi szó) - **lakodalom**: az esküvő utáni nagy ünnep ## Hófehérke Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, volt egy királyné. Halljatok csodát! Ez a királyné maga szabta és varrta a ruháját. Egész nap az ablak mellett ült. Ott szabott, varrogatott, és sóhajtozott magában, mert nem volt gyermeke. Egyszer, amikor varrt, a tű megszúrta az ujját. Éppen nagyon esett a hó. Mit gondolt, mit nem, kinyitotta az ablakot, mert friss hóval akarta lemosni a vért. Kihajolt az ablakon, és három csepp vér leesett a hóba. A piros szín a fehér hóban nagyon tetszett neki. Akkor nagyot sóhajtott: – Hej, Istenem, ha adnál nekem egy gyermeket! Olyan fehér lenne, mint a hó! Olyan piros lenne, mint a vér! Olyan fekete lenne, mint az ablak ébenfa kerete! Isten meghallgatta a kérését, és adott neki egy leánykát. A leányka fehér volt, mint a hó, és piros, mint a vér. A haja ragyogó fekete volt, mint az ébenfa. Mert fehér volt, mint a hó, Hófehérkének nevezték el. De a királyné nem örülhetett sokáig Hófehérkének. Attól a naptól, amikor kinyitotta az ablakot, beteg lett. Lassan egyre gyengébb lett, és meghalt. Nagy ünnepséggel temették el a királynét. De egy év múlva a király újra megnősült. Az új királyné szép asszony volt, de büszke és gőgös. Mindig díszítette magát, és folyton a tükör előtt állt. Ez csodatükör volt: ha a királyné kérdezett tőle valamit, válaszolt. Egyszer a királyné nézte magát a tükörben, és ezt kérdezte: Tükröm, tükröm, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban? Felelt a tükör: Könnyű arra válaszolnom: Te vagy a legszebb, asszonyom! Örült a királyné, nagyon örült, mert tudta, hogy a tükör csak az igazat mondja. Eközben telt, múlt az idő. Hófehérke nőtt, és napról napra szebb lett. Amikor hétéves lett, szebb volt, sokkal szebb, mint a királyné. Látta ezt a királyné, de nem akart hinni a szemének. A tükör elé állt, és megkérdezte: Tükröm, tükröm, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban? Felelt a tükör: Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, De a lányod szebb náladnál! Haj! Erre megijedt a királyné. Az arca kék és zöld lett a bosszúságtól. Hogyan? Hófehérke szebb, mint ő? Ettől az órától nem tudott Hófehérkére nézni. Ha ránézett, sárga lett az irigységtől. Nem volt többé nyugalma, sem éjjel, sem nappal. Mindig azon gondolkodott, hogyan ölje meg Hófehérkét. Gondolt ide, gondolt oda. Végül hívta az udvari vadászt, és megparancsolta neki: – Hallod-e, vidd ki Hófehérkét az erdőbe! Ott öld meg! Vedd ki a szívét és a máját, és hozd haza! Látni akarom, hogy igazán megölted-e. A vadásznak fájt a szíve erre a gonosz beszédre, de nem szólhatott. Nagy szomorúan kiment a szobából. Aztán Hófehérkéhez ment. Vidámnak mutatta magát, és hívta az erdőbe. Hófehérke elment vele, hogyne ment volna! Kiértek az erdőbe, az erdő legsűrűbb részébe. Ott a vadász megállt, és hullott a könnye, mint a záporeső. Elmondta, milyen szörnyű ítéletet mondott a királyné Hófehérkére. Hej, Istenem! Hófehérke sírt, és kérte a vadászt. Úgy kérte, hogy a vadásznak majdnem megszakadt a szíve: – Ne öljön meg, édes vadász bácsi! Engedjen el, hadd bújjak el messze, én szegény árva! Gondolta magában a vadász: – Minek öljem meg én? Úgyis megölik majd a vadállatok szegényt. Én lelövök egy őzikét. A szívét és a máját hazaviszem a királynénak. Úgy tett a vadász, ahogy gondolta. Elengedte Hófehérkét. Aztán lelőtt egy őzikét. Kivette a szívét és a máját, és hazavitte. A királyné még aznap este megsütötte és megette. Azután lefeküdt, az a gonosz lélek! Hófehérke közben ment az erdőben, egyre beljebb. Szegény félt még a falevéltől is. Hát még amikor medvékkel, farkasokkal és mindenféle erdei vadakkal találkozott! De lám, az erdei vadak nem bántották. Szépen kitértek előle. Csak ment, mendegélt szegény Hófehérke. Estére egy kis házhoz ért. Gondolta magában, hogy bemegy. Talán jó emberek laknak ott, és szállást adnak neki éjszakára. Bement a házikóba, és körülnézett. Uram, Teremtőm! Ott minden olyan icike-picike volt! Olyan szép, olyan kedves, olyan tiszta! Ezt emberi szó nem tudja elmondani. A kis szoba közepén volt egy asztalka, szépen megterítve. Rajta volt hét tányérocska. Minden tányérocska mellett volt egy kanalacska, egy villácska és egy késecske. Az asztalon hét poharacska is volt. A fal mellett hét ágyacska állt. Mind a hét ágyon hófehér terítő volt. – Vajon ki lakik itt? – kérdezte magában Hófehérke, mert senkit sem látott. Akárki lakik itt, gondolta magában, ő bizony itt marad. Nagyon éhes volt, ezért mind a hét tányérkáról evett egy keveset. Mind a hét poharacskából ivott egy csepp bort. Fáradt is volt, ezért sorban kipróbálta az ágyacskákat. De az egyik hosszú volt, a másik nagyon rövid. Na, a hetedik éppen neki való volt. Abba belefeküdt, és elaludt. Már sötét este volt, amikor hazajöttek a ház gazdái. Hét törpe volt, mind a hét bányász. Az erdő mellett, a hegyekben dolgoztak, aranyat és ezüstöt ástak. A törpék beléptek a szobába, és meggyújtottak hét lámpácskát. Leültek az asztalhoz, és uramfia, mit láttak? Valaki járt itt! Mind a hét tányérról hiányzott egy kevés étel. A poharacskák sem voltak egészen tele, mint máskor. Megszólalt az első: – Hm, hm, vajon ki ült az én székemen? A második: – Hát az én tányéromról vajon ki evett? A harmadik: – Ki tört le az én kenyerecskémből? A negyedik: – Ki evett az én főzelékemből? Az ötödik: – Vajon ki szúrkált az én villámmal? A hatodik: – És ki vágott az én késecskémmel? A hetedik: – Hát az én poharacskámból ki ivott? Akkor az első az ágyára nézett, és látta, hogy valaki feküdt rajta. – Hm, hm, vajon ki feküdt az én ágyamon? Erre mind az ágyukra néztek, és egyszerre kiáltották: – Az enyémen is feküdt valaki! A hetedik jó közelről megnézte az ágyát. Meglátta benne Hófehérkét, és hívta a többieket. Azok odaszaladtak, és összecsapták a kezüket. Nem akartak hinni a szemüknek. Hozták a lámpácskájukat, és Hófehérkére világítottak. Egyszerre kiáltották: – Jaj de szép gyermek, jaj de szép! De rögtön elhallgattak, hogy Hófehérke fel ne ébredjen. Lábujjhegyen jártak, és csendesen levetkőztek. A hetedik törpe sorban járta a többiek ágyát. Hol ennél, hol annál aludt egy keveset ezen az éjszakán. Reggel korán felébredt Hófehérke. Meglátta a hét törpét, és szegény nagyon megijedt. De a törpék mosolyogtak, körülállták, és kedvesen kérdezték: – Ki vagy te, szép leányka? – Hófehérke a nevem – felelt a leányka. Aztán elmondta, mi történt vele. Azt mondták a törpék: – Ha ez történt veled, maradj itt velünk! Jó dolgod lesz itt. Tartsd rendben a házunkat! Süss, főzz, mosogass, söpörj, és javítsd a ruhánkat! Élhetsz velünk, amíg a világ áll, és még két napig! Azt mondta Hófehérke: – Itt maradok nálatok, kedves törpék, hogyne maradnék! Ott is maradt Hófehérke. A kis házat rendben tartotta. A törpék reggel elmentek, este hazajöttek. Mindig pompás vacsora várta őket. De valahányszor elmentek, mindig figyelmeztették Hófehérkét. Azt mondták, hogy vigyázzon magára, mert a királyné nemsokára megtudja, hogy itt van. – Senkit be ne eressz! – ezzel búcsúztak tőle minden áldott reggel. Hát a királyné mit csinált ezalatt? Bizony boldog volt, mert azt hitte, hogy valóban Hófehérke szívét és máját ette meg. Azt hitte, most már ő a legszebb az egész országban. De telt, múlt az idő, és egyszer mégis a tükör elé állt. Megkérdezte: Tükröm, tükröm, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban? Felelt a tükör: Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, De a lányod szebb náladnál. Megijedt a királyné, nem akart hinni a fülének. Újra kérdezte: Tükröm, tükröm, mit beszélsz te? Hiszen meghalt Hófehérke! Mondta a tükör: Dehogy halt meg Hófehérke! Hét törpének a vendége. A királynénak ettől az órától megint nem volt nyugalma, sem éjjel, sem nappal. Mindig azon gondolkodott, hogyan ölje meg Hófehérkét. Mit gondolt, mit nem, befestette az arcát. Öregre festette. Aztán öreg boltosasszonynak öltözött. Összeszedett mindenféle csillogó portékát, és elindult az erdőbe, a hét törpe házához. Egyenesen odatalált. Kopogott az ajtón, és bekiáltott: – Szép portéka, olcsó portéka, tessék, tessék! Hófehérke kidugta a fejét az ablakon, és kérdezte: – Mit árul, néni? – Szép portékát, jó portékát – felelt a királyné. – Derékövet, mindenféle színűt, egyik szebb, mint a másik! Tessék, szép kisasszony! Elővett egyet, a legszebbet. Tiszta selyem volt. Megmutatta Hófehérkének. – Ugye szép? – Jaj, de szép! Gondolta magában Hófehérke: ezt a jó asszonyt bátran beengedhetem. Ez nem bánt engem. Kinyitotta az ajtót, és beengedte az asszonyt. Kiválasztotta magának a legszebb övet. – Jaj, de szép vagy, lelkem aranyom! – csapta össze a kezét az asszony. – Várj csak, hadd csatoljam fel az övet a karcsú derekadra! Hófehérke engedte, hogyne engedte volna! De a gonosz asszony egyre szorosabbra húzta az övet. Egyszer csak Hófehérkének elakadt a lélegzete, és holtan esett a földre. A királyné elsietett. Nagy örömmel szaladt haza, mert most megint ő a legszebb. Este hazajöttek a törpék. Látták, hogy Hófehérke a földön fekszik. Nem mozdult, nem is lélegzett, mintha meghalt volna. Haj, édes jó Istenem, de megijedtek a törpék! Gyorsan felvették, és ágyba fektették. Nézték, vizsgálták, mi baja lehet. Egyszer csak meglátták a derekán a selyemövet. Kettévágták, és Hófehérke ébredezni kezdett. Amikor egészen felébredt, elmondta, ki járt nála. – Az az asszony a királyné volt – mondták a törpék. – Lám, lám, ugye mondtuk, hogy senkit be ne eressz! Többet ne nyisd ki az ajtót, ha egyedül vagy itthon! Ezalatt a királyné hazaért. Rögtön a tükör elé ment, és kérdezte: Tükröm, tükröm, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban? Felelt a tükör: Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, De Hófehérke szebb náladnál! A királyné nagy haraggal mondta: Bolond tükör, mit beszélsz te? Hiszen meghalt Hófehérke! Felelt a tükör: Dehogy halt meg Hófehérke, Hét törpének a vendége. De bezzeg nagyon dühös lett a királyné, amikor ezt hallotta! – Biztosan felébredt – gondolta magában. Megint azon gondolkodott, hogyan ölje meg Hófehérkét. A gonosz lélek értett a boszorkánysághoz. Hókusz, pókusz, csinált egy mérges fésűt. Aztán öreg asszonynak öltözött, és a törpék házához ment. Kopogott az ajtón, és bekiáltott: – Tessék! Tessék, jó portéka, olyan olcsó, mint a répa! Hófehérke kinézett az ablakon, és rákiáltott: – Csak tovább egy házzal! Itt hiába házalsz. De a királyné nem ment tovább. Elővette a fésűt. Kívül arany volt, csillogott, ragyogott. Hófehérkének úgy tetszett, hogy rögtön kinyitotta az ajtót. Nézte, csodálta a fésűt, és megvette. – No, most majd megfésüllek – mondta a királyné. – Úgysincs, aki rendesen megfésüljön. Hófehérke nem gondolt rosszra, hogyan is gondolt volna. Hagyta, hogy az öreg asszony megfésülje. De a fésű alig ért a fejéhez, Hófehérke már elszédült. Elájult, és a földre esett. A királyné jól a fejébe nyomta a fésűt. Aztán, ill' a berek, nádak, erek, elszaladt! Meg sem állt hazáig. Szerencsére este lett, és a törpék hazajöttek. Meglátták Hófehérkét a földön, és rögtön a királynéra gondoltak. Felvették Hófehérkét a földről, és ágyba fektették. Nézték, vizsgálták, megtalálták a fésűt, és kihúzták a fejéből. És lám, Hófehérke rögtön felébredt, és elmondta, mi történt. – Az az asszony a királyné volt – mondták a törpék. – Miért nyitottad ki az ajtót? Többet ne nyisd ki, mert egyszer szörnyű halállal halsz meg! Ezalatt a királyné a tükör elé állt, és nagy büszkén kérdezte: No, tükröcském, felelj nyomban, Ki a legszebb országomban? Felelt a tükör: Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, De Hófehérke szebb náladnál! Hej, nagyot toppantott a királyné, és szörnyű haraggal mondta: Bolond tükör, mit beszélsz te! Hiszen meghalt Hófehérke! Mondta a tükör: Dehogy halt meg Hófehérke, Feléleszté hét törpécske. Dühöngött a királyné, nem találta a helyét. Aztán elbújt egy sötét kamrába, ahol senki sem láthatta. Ott kevert, főzött, hókusz-pókuszolt, és csinált egy szép kerek, piros almát. Aki ránézett, rögtön enni akart belőle. De a szép piros alma belül méreg volt. Akkor bekente az arcát, és parasztasszonynak öltözött. Így ment a hét törpe házához. Kopogott az ajtón, és Hófehérke kinézett az ablakon. – Tovább egy házzal, nem eresztelek be! – szólt ki Hófehérke. – Nem is akarok bemenni, aranyos kisasszony. Úgyis elfogyott az almám, csak ez az egy van. Ezt is magának adom, ha elfogadja. – Nem, nem, nem szabad elfogadnom. – Talán attól fél, hogy mérges? Nézze, kettévágom. A piros felét megeszem én, a fehér felét egye meg maga, lelkem. Az ám, úgy csinálta a gonosz lélek, hogy a fehér felében volt a méreg. A piros felében semmi sem volt. Hófehérke látta, milyen jóízűen eszi az asszony az almát. Elfogadta a másik felét. De alig harapott bele, holtan esett a földre. – No, most ébresszenek fel a törpék! – kacagott a királyné. Elszaladt, mint a szél, és meg sem állt hazáig. Amint hazaért, a tükör elé állt, és nagy büszkén kérdezte: No, tükröcském, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban? Felelt a tükör: Könnyű erre válaszolnom: Te vagy a legszebb, asszonyom! Most már megnyugodott a gonosz lélek. Biztos volt abban, hogy Hófehérke meghalt. Este hazajöttek a törpék. Látták, hogy Hófehérke megint a földön fekszik. Felvették, ágyba fektették, nézték, vizsgálták. Nem találtak rajta semmit. Megmosták vízzel, borral, ecettel, de Hófehérke nem ébredt fel. – Meghalt! Meghalt! – sírtak, jajgattak a törpék, és majdnem megszakadt a szívük. Nagy bánatban, sok könnyel koporsót faragtak. Belefektették Hófehérkét. Mind a heten leültek a koporsó körül. Három napig folyton sírtak, mint a záporeső. Akkor azt mondták: – Nem temetjük a fekete földbe a mi drága Hófehérkénket. Üvegkoporsót csináltatunk neki, hogy mindig lássuk. Csináltattak egy üvegkoporsót, és belefektették Hófehérkét. Ráírták a nevét, és azt is, hogy király leánya volt. Felvitték egy magas hegy tetejére, és ott letették. Egy törpe mindig ott ült a koporsó mellett. Őrizte, hogy senki el ne vigye. Jöttek arra az erdei vadak is, és még azok is siratták a szép Hófehérkét. Telt, múlt az idő, és Hófehérke nem változott a koporsóban. Úgy látszott, hogy csak alszik. Fehér volt, mint a hó, piros, mint a vér. A haja fekete volt, mint az ébenfa. Egyszer egy királyfi jött az erdőbe vadászni. A hegy tetején megtalálta a koporsót, a koporsóban Hófehérkét. Elolvasta, mi volt a koporsó oldalára írva. Nem tudta eleget nézni és csodálni Hófehérkét. Azt mondta a törpéknek: – Adjátok nekem ezt a koporsót! Cserébe azt adok, amit csak a szívetek kíván. Azt mondták a törpék: – Nem adjuk azt mi az egész világért! – Hát ajándékozzátok nekem – mondta a királyfi –, mert nem tudok élni, ha nem látom Hófehérkét. A törpék megsajnálták a királyfit, és neki ajándékozták a koporsót. Akkor a királyfi felvétette a koporsót a szolgáival. Elindultak, mentek, mendegéltek. Egyszer csak megbotlottak a szolgák, és a koporsó megrázkódott. És lám, halljatok csodát! A mérges alma kigurult Hófehérke torkából. Kinyílt a szeme, mosolygott a szája. Feltámadt Hófehérke! – Hol vagyok? – kérdezte Hófehérke. – Nálam! – felelt a királyfi, és elmondta, mi történt. Aztán azt mondta: – Jöjj velem az apám palotájába, légy a feleségem, szép Hófehérke! – Veled megyek, veled – felelt Hófehérke. – Tiéd leszek, tiéd. Akkor a királyfi a lovára ültette Hófehérkét, és hazavitte. Az egész országban kihirdették, hogy a királyfi megnősül. Mindenhonnan jöttek a vendégek. Meghívták a királynét is. A királyné felvette a legszebb ruháját. De mielőtt elindult, megkérdezte a tükröt: Tükröm, tükröm, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban? Felelt a tükör: Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, De Hófehérke szebb náladnál! Mérgesen toppantott a királyné: Bolond tükör, mit beszélsz te! Hiszen nem él Hófehérke. Mondta a tükör: Dehogy nem él Hófehérke! Most öltözik hófehérbe. Ő a királyfi mátkája, A jöttödet nagyon várja! Hiába várta Hófehérke a gonosz királynét, nem jött el a vendégségbe. Amint hallotta a tükör beszédét, kék és zöld lett, és a földre esett. Többet nem kelt fel soha. Hófehérke ma is él, ha meg nem halt, de még a törpék is. Holnap mind legyenek a ti vendégetek. ### Szójegyzék - **ébenfa**: nagyon fekete fa - **nyomban**: rögtön - **máját**: a máj egy szerv a hasban - **őzikét**: kis erdei állatot - **törpék**: nagyon kicsi emberek - **bányász**: ember, aki a föld alatt aranyat, ezüstöt keres - **be ne eressz**: ne engedj be - **portéka**: áru - **derékövet, övet**: hosszú szalagot, a derékra kötik - **mérges**: itt: méreg van benne (a méreg olyan anyag, ami megöl) - **házalsz**: házról házra jársz, és árulsz - **ill' a berek, nádak, erek**: gyorsan elfut (régi mondás) - **feléleszté**: felébresztette, újra életre hozta - **koporsó**: láda, ebbe teszik a halottat - **mátkája**: a vőlegénye vagy a menyasszonya ## A veréb Volt egyszer egy juhászkutya. Már öreg volt, és nem bírt a farkasokkal. Ezért a gazdája nem adott neki enni. Szegény kutya olyan éhes lett, hogy alig tudott állni a lábán. Egy ideig csak tűrte az éhséget. De aztán elege lett, és elment. Talán valahol jobb gazdát talál. Ment, mendegélt, és találkozott egy verébbel. Megkérdezte a veréb: – Miért vagy olyan szomorú, kutyapajtás? – Hogyne lennék szomorú – felelt a kutya. – Három napja nem ettem. Majdnem meghalok az éhségtől. – Ne légy szomorú! Gyere velem a városba! Ott majd keresek neked ennivalót. Elindultak együtt, és bementek a városba. Egy mészárszék elé értek. Azt mondta a veréb: – Várj csak, kutyapajtás! Mindjárt kapsz húst, amennyit csak meg tudsz enni. Abban a pillanatban lerepült arra az asztalra, ahol a húst vágták. Körülnézett, hogy látja-e valaki. Azután csípte, rángatta a húst. És puff! Egy nagy darab hús leesett a földre. Uccu, a kutya sem volt lusta! Felkapta, és megette a húst. – No, most gyerünk egy másik mészárszékbe – mondta a veréb. – Ott is szerzek neked húst. Elmentek egy másik mészárszékhez. Ott is szerzett a veréb egy jó nagy darab húst. A kutya azt is megette. Akkor a veréb megkérdezte tőle: – Jól laktál-e, kutyapajtás? – Jól – felelt a kutya. – De jó volna még egy darab kenyér is. – Hát csak gyere velem! – mondta a veréb. Elmentek egy pékbolt elé. A veréb berepült, és lerúgott a padról egy pár jó ropogós cipót. A cipók az ajtó elé gurultak. Ott a kutya felkapta és megette őket. De ez még nem volt elég a kutyának. Ezért a veréb elvezette egy másik pékbolt elé. Ott is szerzett neki két ropogós cipót. – No, kutyapajtás, most már csak jól laktál? – Jól laktam, jól laktam – mondta a kutya. – Most már mehetünk tovább. Kimentek a városból, és mentek, mendegéltek az országúton. De nagyon nagy meleg volt. A kutya azt mondta a verébnek: – Verébpajtás, fáradt vagyok. Feküdjünk le egy kicsit! – Jól van, kutyapajtás. Feküdj le itt, éppen ahol az országút kanyarodik! Én meg felszállok egy ágra, és ott pihenek. Lefeküdt a kutya, és abban a pillanatban el is aludt. Egyszer csak jött egy fuvaros három lóval. A szekéren két hordó bor volt. A fuvaros egyenesen a kutya felé hajtott. Látszott, hogy nem akarja kikerülni. A veréb leszólt az ágról: – Hallod-e, te fuvaros! Ne hajts rá a kutyára, mert bizony mondom, koldussá teszlek, ha elgázolod. A fuvaros elnevette magát. – Mit beszélsz, te szemtelen veréb, te? No, megállj, azért is ráhajtok! Úgy tett, ahogy mondta. Egyenesen a kutyára hajtott, és halálra gázolta. Hej, szörnyen megharagudott a veréb. Azt mondta a fuvarosnak: – Megölted a pajtásomat, ugye? No, megállj, ezt drágán megfizeted! – Ugyan mi kárt tudnál nekem tenni? – nevetett a fuvaros, és tovább hajtott. A veréb nem szólt többet. Azt is halkan mondta. Amíg a fuvaros a lovak mellett ballagott, a veréb szépen a szekérre repült. A csőrével piszkálni kezdte az egyik hordón a dugót. Addig piszkálta, fúrta, rúgta, amíg lyukat csinált rajta. A bor mind egy cseppig elfolyt. Egyszer a fuvaros hátranézett, és látta, mi történt. Csúnya szavakat mondott, kiabált, nézett erre, nézett arra, vakarta a fejét. De hiába vakarta: volt bor, nincs bor. – Ó, szegény fejem! – sóhajtott keservesen. – Ez már valóban nagy kár. – Lesz még ennél nagyobb károd is! – felelt szemtelenül a veréb. Abban a pillanatban az egyik ló fejére repült. A csőrével kivágta mind a két szemét. De a fuvaros sem várt. Felkapta a fejszéjét, és nagyot ütött a veréb felé. Az ám, de a veréb elrepült. A ló pedig rögtön felfordult, úgy fejbe vágta a fuvaros. – Ó, én szegény fejem, mi lesz velem! – kesergett a fuvaros. – Lesz még szegényebb is a te fejed! – csúfolta a veréb. A fuvaros a két lóval nagy szomorúan tovább hajtott. Közben a veréb a másik hordóhoz repült. Azt is kifúrta, és abból is elfolyt a bor, mind egy cseppig. A fuvaros hátranézett, és látta: volt bor, nincs bor. Majdnem sírni kezdett. – Ó, szegény fejem, mi lesz velem! – kesergett a szerencsétlen. – Lesz az még szegényebb is! – csúfolta a veréb, és a második lóhoz repült. Annak is kivágta mind a két szemét. A fuvaros nagy dühében a veréb felé dobta a fejszét. De bezzeg a lovat találta el, és a ló rögtön felfordult. – Jaj, jaj, szegény fejem, mi lesz velem! – jajgatott a fuvaros. – Lesz az még szegényebb is! – fenyegetőzött a veréb. A fuvaros a döglött lóról szedte le a hámot. Közben a veréb a harmadik lónak is kivágta a szemét. Most már a fuvaros nem látott és nem hallott a haragtól, a bánattól. Két kézzel fogta a fejszét. Úgy fejbe vágta a verebet, akarom mondani, a lovat! A szegény ló rögtön meghalt. – Ó, jaj, szegény fejem, mi lesz velem! – sírt a fuvaros. – Se lovam, se borom. Koldusabb vagyok, mint a koldus az út szélén. – Dehogy vagy, dehogy! – mondta szemtelenül a veréb. – Csak otthon leszel igazi koldus. Ott hagyta az út szélén a szekeret, az üres hordókat, a döglött lovakat. Nagy búval, bánattal ment haza a fuvaros. Elmondta a feleségének, milyen nagy szerencsétlenség érte. De még be sem fejezte, és az asszony is panaszkodni kezdett: – Hát itthon meg mi történt! Ide jött egy istentelen madár. Idehívta az összes madarat a világon. Rászálltak a búzánkra, és úgy elverték, hogy egy szem sem maradt! A fuvaros a búzaföldre szaladt. Valóban ott volt a veréb, és vele egy rettentő nagy madársereg. Éppen a búzaszemeket szedték fel a földről, és vígan lakomáztak. – Ó, jaj, jaj, koldus vagyok, koldus! – kesergett a fuvaros. – Még nem eléggé – mondta a veréb. – Az életeddel is megfizeted, hogy megölted a pajtásomat! Azzal tovább repült a veréb. A szegény fuvaros valóban koldus lett. Csak a kis háza maradt meg. Ott üldögélt a tűzhely mellett. Egész nap szomorú volt, és kesergett magában. Egyszer csak az ablakra szállt a veréb. Kopogott, és beszólt: – Búcsúzzál az életedtől, fuvaros! Hej, nagy lárma lett most! A fuvaros a veréb után dobálta a fejszét, és mindent összetört a szobában. Végül valóban megfogta a verebet. – Üsd agyon! – biztatta a felesége. – Dehogy ütöm! – kiabált a fuvaros. – Az nagyon szép halál volna neki. Lenyelem elevenen. Gyorsan a szájába vette, és lenyelte a verebet. De a veréb repkedni, ugrálni kezdett a fuvaros gyomrában. Aztán egyre feljebb repült, fel a fuvaros szájába. Ott kidugta a fejét, és hangosan csiripelt: – Búcsúzzál el az életedtől, pajtásom gyilkosa! – Várj csak! – mondta a fuvaros. A fejszét odaadta a feleségének: – No, feleség, most üsd agyon! Az asszony nekikészült, és teljes erejéből szájba vágta az urát. Az ostoba ember rögtön meghalt. A veréb pedig, huss! kirepült az ablakon. Ha a veréb az ablakon ki nem repült volna, az én mesém is tovább tartott volna. ### Szójegyzék - **veréb**: kicsi barna madár - **juhászkutya**: kutya, amely a juhokat őrzi - **kutyapajtás**: így hívja a veréb a kutyát; a pajtás: barát - **mészárszék**: húsbolt - **cipót**: kis kerek kenyeret - **fuvaros**: ember, aki szekérrel árut visz - **szekeret**: nagy kocsit lóval - **hordó**: nagy fa edény borhoz - **koldus**: ember, aki pénzt kér az úton - **elgázolod**: kocsival rámész valakire - **dugót**: ez zárja be a hordót - **fejszét**: szerszámot fa vágásához - **felfordult**: meghalt (állatról mondjuk) - **kesergett**: szomorúan panaszkodott - **hámot**: a ló szerszámát ## A szerencsés János Volt egyszer egy legény, János volt a neve. Ez a János hét teljes évig egy gazdánál lakott. Amikor letelt a hetedik év, azt mondta a gazdájának: – Gazduram, letelt az időm. Most hazamegyek az édes anyámhoz. Fizesse ki a béremet! – Jól van, János – mondta a gazda. – Derék legény voltál, becsületesen szolgáltál. Itt a béred. Adott neki egy darab aranyat. Akkora volt, mint János feje, sőt még egy kicsit nagyobb. János belekötötte egy zacskóba, a vállára vette, és elindult hazafelé. Ment, mendegélt, és szembejött vele egy lovasember. János sóhajtozni kezdett: – Hej, Istenem, de szép dolog a lovaglás! A lovasember úgy ül a lovon, mint a széken. Nem botlik meg a kövekben, a csizmáját sem szakítja el, és mégis halad előre. Ezt meghallotta a lovasember, és azt mondta Jánosnak: – Hát miért jársz gyalog? – Azért – mondta János –, mert nincs lovam. Ezt az aranyat pedig haza kell vinnem. Hét évig szolgáltam érte! Hej, de nehéz! Majdnem leszakad a vállam. – Tudod, mit? Cseréljünk! – mondta a lovasember. – Én neked adom a lovat, te add nekem az aranyat. – Jó szívvel! – mondta János, és abban a pillanatban levette a válláról a zsákot. A lovasember leszállt a lóról, és felsegítette Jánost. Még jó tanácsot is adott neki: – Ha gyorsan akarsz menni, csak biztasd így: nye, te, nye! Akkor úgy szalad, mint a sebes szél. Isten áldását kívánták egymásnak, és elváltak. Ketten mentek kétfelé. Hej, hogy örült János! Most már van lova! De milyen lova! Megrántotta a kantárszárat, és biztatta a lovat: nye, te, nye! A ló valóban futni kezdett, de úgy, hogy János hol balra, hol jobbra dőlt. Addig dőlt erre, arra, míg egyszer csak, supp, beleesett az árokba. Szegény alig tudott felkelni. A csontja is ropogott, minden tagja fájt. Nagyon megbánta, hogy lóra cserélte az aranyat. Éppen amikor felkelt, jött arra egy ember, aki tehenet hajtott. Ez az ember megfogta a lovat, és megkérdezte Jánost: – Mi baj, öcsém? Ledobott a ló, ugye? – Jaj, le! Egyék meg a farkasok! No, de nem is ülök többet erre a dögre. Hej, jobb a tehén a lónál! Az ember szép csendesen megy utána. És közben még tejet is ad, vajat is ad. – Tudod, mit? – szólt a paraszt. – Cseréljünk! – Jó szívvel! – mondta János. – Szakadjon meg a maga nyaka, ne az enyém! – Ne félj attól! – mondta a paraszt. Felugrott a lóra, és elvágtatott, mint a sebes szél. János is elindult a tehénnel. Szép csendesen mentek. Hej, Istenem, de boldog volt János! Most már egész életében nem lesz gondja. Csak kenyere legyen, lesz hozzá tej is, vaj is, ha akarja, sajt is. Mi kell még, János? Útközben betért egy kocsmába. Ott megette a kenyerét, ami nála volt. Volt egy pár garasa, azon bort ivott. Aztán nagy jókedvvel megint elindult. Mentek ketten, mendegéltek, szép csendesen mentek hazafelé. Dél felé járt az idő, és nagyon nagy meleg volt. János olyan szomjas lett, hogy a nyelve is kilógott. Gondolta magában: itt a tehén, megfeji, és vége a szomjúságnak. A tehenet egy fához kötötte. Vödör nem volt nála, honnan is lett volna? Ezért a sapkáját a tehén tőgye alá tartotta, és fejni kezdte. Fejte, fejte, de egy csepp tej sem jött. Mert mindenképpen tejet akart, erősen szorította, rángatta a tehén tőgyét. A tehén megunta a tréfát. Úgy fejbe rúgta Jánost, hogy hanyatt esett, és elterült a földön. A szerencsétlen még el is ájult. Nagyon későn ébredt fel. Azt sem tudta, hol van: az égen vagy a földön. Szerencsére arra jött egy mészáros, aki malacot tolt a talicskáján. Megállt, és megkérdezte Jánost: – Mi baj, öcsém? János elmondta, mi történt vele. A mészáros odaadta neki a kulacsát, hogy igyon, és jobban legyen. Aztán megnézte a tehenet, megcsóválta a fejét, és azt mondta: – Ezt hiába fejed, öcsém. Egy csepp tej sincs ebben. Vén állat ez, nem is lesz már teje soha ezen a világon. De bezzeg elszomorodott János! – Hát ezt ki gondolta volna! – kesergett magában. – Most mit csináljak? Vágassam le? Ki eszi meg ennek a vén dögnek a húsát? – Tudod, mit? – mondta a mészáros. – Segítek a bajodon. Neked adom ezt a malacot, te add nekem a tehenet. Majd levágom, és valahogy eladom a húsát a többi hús között. – Ó, az Isten áldja meg magát! – köszönte meg János. A malacot levették a talicskáról. Kötelet kötöttek a hátsó lábára, és János elindult vele. Majdnem ugrált az örömtől. Lám, milyen szerencsés ő! Most is milyen jó vásárt csinált! Csak mentek, mendegéltek. Egyszer csak melléje szegődött egy suhanc, aki egy szép fehér ludat vitt a hóna alatt. Beszélgetni kezdtek. János elmondta az ő nagy szerencséjét. A suhanc is elmondta, hogy keresztelőre viszi a ludat. – Emeld meg, milyen nehéz! – mondta a suhanc. – De nem csoda, nyolc hétig tömtük. Na, aki ebből eszik, az utána biztosan megtörli a száját. János a kezébe vette a ludat, és megemelte. – Igazán jó nehéz – mondta. – De az én malacom se kutya! Közben a suhanc aggódva nézett körül, csóválta a fejét, és hümmögött. Egyszer aztán megszólalt: – Hallod-e, barátom, ezzel a malaccal még bajod lesz. – Miért lenne bajom? – Azért, mert most jöttem át a falun. Ott azt hallottam, hogy a bírótól elloptak egy malacot. Az emberek mindenfelé keresik. Talán éppen ez a lopott malac? Bizony mondom, börtönbe kerülsz. De bezzeg megijedt János. Könyörögni kezdett a suhancnak, hogy cseréljen vele. Jó szívvel neki adja a malacot a lúdért, csak bajba ne kerüljön. A suhanc egy darabig kéretni hagyta magát. Aztán, Isten neki, odaadta Jánosnak a ludat. A malaccal gyorsan egy mellékútra ment, és eltűnt. János is ment az útján, és a cserére gondolt. – Ha jól meggondolom – mondta magában –, jó cserét csináltam. Először: ennek a kövér lúdnak sok zsírja van. Másodszor: van tolla is, abból párnát töltünk. Hej, de megörül az édes anyám! Csak ment, mendegélt János. Az utolsó faluhoz ért, és meglátott ott egy öreg köszörűst. Szorgalmasan köszörült, és közben folyton énekelt: Forog, forog a kerék, Van zsebemben pénz elég. Csak kést s ollót köszörülök, S a zsebemben sok pénz csörög! János megállt, köszönt a köszörűsnek, és azt mondta: – Hej, de jó dolga lehet magának, hogy olyan jókedve van! – Azt elhiszem! – felelt a köszörűs. – Nincs jobb dolga embernek a földön, mint a köszörűsnek. Csak köszörül, csak köszörül, s zsebe soha ki nem ürül. Mindig tele van pénzzel. – Ugyan bizony? – Úgy van, bizony. Hát ezt a szép ludat hol vetted? – Nem vettem, egy malacért cseréltem. – Malacért? Ugyan bizony? – Úgy van, bizony. – Hát a malacot hol szerezted? – Egy tehénért kaptam. – Ugyan bizony? – Úgy van, bizony. – Hát a tehenet? – Azt egy lóért kaptam. – Ugyan bizony? – Úgy van, bizony. – Hát a lovat? – Azt egy akkora darab aranyért kaptam, mint a fejem. – Ugyan bizony? – Úgy van, bizony. Akár meg is esküszöm. – No, hallod-e – mondta a köszörűs –, sok szerencsés embert láttam, de hozzád hasonlót még nem. Pedig már megöregedtem, és az életem nagy része elmúlt. – Azt elhiszem! – Látod, kár, hogy nem vagy köszörűs. Neked aztán sok pénzed lenne! – Az ám – mondta János –, de nincs köszörűm. – Tudod, mit? Adok neked egy köszörűkövet. Azzal kezdhetsz valamit. Te pedig add nekem a ludat. – Jó szívvel, öreg! – kiáltott János nagy örömmel. Ott mindjárt kezet csaptak. A köszörűs adott neki egy régi, csorba köszörűkövet. Ráadásul felvett a földről egy nagy követ, és azt is neki adta: – Nesze, fiam, vidd! Ezzel egyenesre verheted a görbe szegeket. Használd egészséggel! Na, volt öröm! – Igazán burokban születtem! – mondta magában János, ahogy mendegélt. De egyszer csak elfáradt. A kő egyre nehezebb lett. Éhes volt, és nem volt mit ennie. Szomjas volt, és nem volt mit innia. Hej, hej, bizony nem bánta volna, ha megszabadul a kövektől. Szerencsére egy kúthoz ért. Ott ledobta a köveket, és a kút fölé hajolt, hogy igyon. Ahogy odahajolt, hogy, hogy nem, mind a két kő belecsobbant a kútba. – Hopp! De jó! Ó, de jó! – ugrott fel János örömében. – Nem kell haza cipelnem, ó, de jó! Na, ilyen szerencsés ember még nem volt a világon, mint én! Meg sem állt hazáig. Futva futott haza az édes anyjához. Holnap legyen János a ti vendégetek. ### Szójegyzék - **béremet**: a pénzemet a munkáért - **kantárszárat**: szíjat, ezzel irányítják a lovat - **garasa**: régi, kis értékű pénze - **tőgye**: a tehén része, ebből jön a tej - **talicskáján**: kis kézi kocsiján - **kulacsát**: italos edényét, útra viszik magukkal - **vén**: nagyon öreg - **ludat**: libát - **se kutya**: szintén jó, nem rossz (mondás) - **suhanc**: nagyobb fiú - **keresztelőre**: ünnepre, amikor a babát megkeresztelik - **köszörűs**: ember, aki kést és ollót élesít - **köszörűkövet**: követ, amely élesít - **csorba**: a széle letörött - **burokban születtem**: nagyon szerencsés ember vagyok ## Az okos leány Volt egyszer egy szegény ember és az egyetlen leánya. Ennek a szegény embernek csak egy kis háza volt, semmi más. Még egy darab földje sem volt. Egyszer azt mondta a leány: – Édes apám, menjen el a királyhoz, és kérjen tőle legalább egy kis darab földet! Azt hallottam, hogy a királynak jó szíve van. Biztosan ad, miért ne adna? A szegény ember el is ment a királyhoz, és elmondta a kérését. A király adott neki egy kis darab földet. Pénzt is adott, hogy ökröt és ekét vegyen. Mert mit ér a föld, ha nincs mivel szántani? Amikor már volt ökör is, eke is, kimentek a földre szántani. De még kettőt sem fordultak, és az eke kifordított a földből egy arany mozsarat. Nézték erről, nézték arról: vajon igazán arany-e? Bizony arany volt, akárhonnan nézték. – Na – mondta a szegény ember –, ezt a mozsarat elviszem a királynak. Ő földet adott nekünk. Illik, hogy mi is ezt adjuk neki. Azt mondta a leány: – Jobb lesz, ha maga itthon marad, és hallgatunk a mozsárról. – Miért hallgassunk? Nem loptuk! – Az igaz, hogy nem loptuk. De a mozsárnak nincs meg az ütője. Meglátja, emiatt még bajba kerül! De ezt már nem hitte el a szegény ember. Hiába beszélt a leánya, elvitte a mozsarat a királyhoz. A király bezzeg rögtön megkérdezte: – Hát mást nem találtál? – Nem én, felséges királyom, semmit. – Az lehetetlen – mondta a király. – A mozsár mellett ütőnek is kellett lennie. Hiába esküdözött a szegény ember, a király nem hitt a szavának. Börtönbe záratta. Azt mondta, hogy addig nem engedik ki, amíg az ütő elő nem kerül. Telt, múlt az idő, nap nap után. A szegény ember csak sóhajtozott a börtönben. Mindig ezt sóhajtotta: – Istenem, Istenem, miért nem hallgattam a leányom szavára! Ezt hallották az inasok, akik kenyeret és vizet vittek a szegény embernek. Elmondták a királynak, mit hallottak. – Rögtön hozzátok elém! – parancsolta a király. A szegény embert a király elé vitték. A király megkérdezte: – Miért sóhajtozol mindig, hogy a leányodra kellett volna hallgatnod? Mit mondott a leányod? – Azt, felséges királyom, hogy ne hozzam el a mozsarat. Mert akkor az ütőt is elő kell hoznom. – No, ez okos leány lehet. Menj haza, és küldd ide! Beszélni akarok vele. Hazament a szegény ember, és elküldte a leányát. A leány a király elé ment. Szépen köszönt, és még azt is megkérdezte, hogy van a király drága egészsége. – Úgy van, ahogy van – mondta a király. – De most másról akarok veled beszélni. Hallottam, hogy nagyon okos leány vagy. Szeretném tudni, igaz-e. Hát figyelj ide! Adok neked egy feladatot. Ha megcsinálod, feleségül veszlek. – Csak mondja, felséges királyom, mit akar! Én megcsinálom, akármit mond. – No, jó. Menj el, aztán gyere hozzám! De így gyere: ne légy felöltözve, de meztelen se légy! Gyalog se gyere, kocsin se gyere! Semmilyen állatra ne ülj fel, és mégis gyere! Úton se járj, de az út mellett se! Ha ezt megteszed, itt a kezem, feleségül veszlek. A leány hazament. Levette minden ruháját, tehát nem volt felöltözve. Akkor jól becsavarta magát egy nagy hálóba, tehát nem volt meztelen. Vett egy szamarat, és a hálót a szamár farkához kötötte. A szamár húzta maga után. Tehát nem gyalog jött, nem kocsin jött, nem is állaton, és mégis jött. A szamarat egy kerékvágásba állította, és a szamár csak abban lépett. Tehát nem járt az úton, és nem járt az út mellett sem. Így érkezett a királyhoz. Azt mondta a király: – Megcsináltad, amit vállaltál. Én is megtartom a szavamat. Még aznap megtartották a lakodalmat. Telt, múlt az idő, vígan, boldogan éltek. Egyszer a király kilovagolt a palota udvaráról. Látta, hogy a kapu előtt sok paraszt áll, ki lóval, ki ökörrel. Fát hoztak a városba, és azt árulták. Megállt egy percre, és hallotta, hogy két paraszt erősen veszekszik. Azon veszekedtek, hogy az egyik paraszt csikója lefeküdt a másik paraszt ökre mellé. Ez a paraszt magának akarta tartani a csikót. Éppen jókor jött ki a király. Rögtön hozzá fordultak, hogy tegyen igazságot. Mit gondolt, mit nem a király? Így tett igazságot: azé a csikó, akinek az állata mellett fekszik. A király tovább ment, de a lovas paraszt nem hagyta annyiban a dolgot. Hallotta, hogy a királyné paraszt ember leánya volt. Azt is hallotta, hogy jó szívvel van a szegény emberekhez. Felment hozzá, és elpanaszolta a baját. Azt mondta a királyné: – Ha megígéred, hogy nem árulsz el, adok neked egy jó tanácsot. Holnap korán reggel a király kilovagol a rétre a katonákhoz. Akkor ülj le az útra egy hálóval! Tégy úgy, mintha halásznál. Azt is megmondta, mit feleljen, ha a király kérdezi. A paraszt úgy tett, ahogy a királyné tanácsolta. Másnap reggel leült az út szélére. A hálót az út közepére tartotta, és emelgette, mintha igazán halászna. Bezzeg megállt a király, amikor meglátta ezt a bolond dolgot. Megkérdezte: – Hát te mit csinálsz, szegény ember? – Halászok, felséges királyom. – Nincs itt víz. Hogyan fogsz itt halat? A paraszt így felelt: – Hát bizony, ahogy az ökörnek csikója lehet, úgy az úton is lehet halat fogni. Ez az okos felelet gondolkodóba ejtette a királyt. Rögtön sejtette, hogy erre a felesége tanította a parasztot. Kérdezni kezdte, ki tanította erre az okosságra. De a paraszt mindig azt felelte, hogy maga találta ki. – Mindjárt megmondod te az igazat! – kiáltott a király szörnyű haraggal. Ott helyben lefogatta a parasztot. Aztán jól megverette, huszonötöt üttetett rá, és nem számolták. A szegény parasztnak szörnyen fájt. Végül bevallotta, hogy a királyné tanította. A király visszament, és szörnyen rátámadt a feleségére. Mi dolog ez? Hogy mer az ő háta mögött mással összefogni? Hogy meri őt kicsúfolni? – Na – mondta –, mehetsz, ahonnan jöttél! Menj haza az apádhoz! Itt nincs többé helyed! Sírt, rítt a királyné. A sírás nem segített, ezért arra kérte a királyt, hogy legalább még egyszer ebédeljenek együtt. Azt is kérte, hogy aztán magával vihesse, ami neki a legkedvesebb. A király ebbe beleegyezett. A királyné csak ezt akarta. Álomitalt töltött a király poharába. A király egy húzásra kiitta, és rögtön elaludt. Akkor a királyné hat lovat fogatott egy aranyos hintó elé. A királyt kivitette a hintóba, és ott lefektette. Így vitte haza, az apja házához. Ott puha ágyat vetett neki, belefektette, és várta, hogy felébredjen. Estefelé felébredt a király. Körülnézett, nagyon csodálkozott, és megkérdezte: – Ugyan bizony, hol vagyok? – Itt bizony, lelkem uram, az apám házában – mondta a királyné. – Hogy mertél ide hozni? – kiáltott rá a király. – Hát nem engedted meg, hogy magammal hozzam, ami nekem a legkedvesebb? Te vagy nekem a legkedvesebb, hát elhoztalak téged. Tetszett a királynak ez a beszéd. Még a könnye is kicsordult tőle. Azt mondta: – No, most már ásó, kapa s a nagy harang választ csak el egymástól, lelkem feleségem! Rögtön előállt a hatlovas hintó. Beleültek, hazamentek, és máig is élnek, ha meg nem haltak. ### Szójegyzék - **ökröt**: nagy, erős szarvasmarha - **ekét**: szerszám, ezzel forgatják a földet - **szántani**: ekével megforgatni a földet - **mozsarat**: edény, benne ütővel magot törnek - **ütő**: a mozsár rúdja - **felséges királyom**: így szólítják az emberek a királyt - **inasok**: fiatal szolgák - **hálót**: halfogó eszköz zsinórból - **szamarat**: a lóhoz hasonló, kisebb állat, hosszú füle van - **kerékvágás**: a kocsikerék nyoma az úton - **lakodalom**: az esküvő utáni nagy ünnep - **csikó**: kis ló - **álomital**: ital, amitől elalszik az ember - **hintó**: szép, díszes kocsi - **ásó, kapa s a nagy harang**: ezek a temetés dolgai, itt: csak a halál ## Mindentudó doktor Volt egyszer egy szegény ember, *Rák* volt a neve. Ez a szegény ember egyszer egy szekér fát vitt a városba. A fát eladta egy doktornak. A doktor éppen az asztalnál ült, amikor kifizette a fa árát. A szegény ember csak nézte a sok finom ételt és italt az asztalon. Majdnem megette a szemével. Gondolta magában: hej, de jó dolga van a doktoroknak! Ha én is doktor lehetnék, bezzeg nekem is úri dolgom lenne! Egész nap ennék, innék. Nem lenne nálam boldogabb ember! Mit gondolt, mit nem, megkérdezte a doktortól: – Ugyan bizony, nem lehetne-e belőlem doktor? – Hogyne lehetne! – felelt a doktor. – Nincs ennél könnyebb. Először is vegyen egy ábécés könyvet! Tudja, azt, amelyikben elöl egy kakas van festve. Adja el az ökrét és a szekerét! Az árán vegyen doktori ruhát, és mindent, ami a doktorsághoz kell. Főleg pápaszemet ne felejtsen el venni! Akkor fog igazi doktornak látszani. Aztán csináltasson egy nagy táblát! Írassa rá: „Itt lakik a mindentudó doktor.” Ezt a táblát szegezze ki a kapujára! Hazament a paraszt, és az utolsó betűig úgy tett, ahogy a doktor tanácsolta. Bezzeg híre ment a mindentudó doktornak hetedhétországban! Még azon is túl ment a híre, egy sánta arasszal. Mindenfelé azt mondták, hogy Rák uram mindent tud. Nincs olyan titok a világon, amit ő ki ne találna. Nincs bizony. Egyszer egy nagy úrnak ellopták a pénzét. Sehogyan sem találták meg. Akkor valaki elmondta a nagy úrnak, hogy itt és itt van egy mindentudó doktor. Úgy hívják, hogy Rák. Hívassa magához, majd ő megmondja, hol a pénz. Nosza, a nagy úrnak ezt nem kellett kétszer mondani. Befogatott, és a mindentudó doktorhoz hajtatott. Bement hozzá, és megkérdezte, igaz-e, amit róla beszélnek. – Mind egy szóig igaz – mondta Rák uram. Rögtön megegyeztek. Rák uramat és a feleségét elvitték a nagy úr kastélyába. Ott a legszebb szobába ültették őket. Asztalt terítettek, és Rák uram meg a felesége leült mellé. Amint leültek, jött az első inas egy tál étellel. Rák uram meglökte a feleségét: – Itt az első. Az inas úgy megijedt, hogy majdnem kiejtette a kezéből a tálat. Azt hitte, a mindentudó doktor ezt akarta mondani: itt az első tolvaj. Bezzeg ő volt a tolvaj, no meg a többi inas. Kiment az inas, és azt mondta a többinek: – Végünk van! A doktor mindent tud. Amikor beléptem, azt mondta a feleségének: ez az első! A második inas nem is akart bemenni, de mégis be kellett mennie. Amint belépett a tállal, Rák uram meglökte a feleségét: – Ez a második! Isten csodája, hogy az inas el nem ejtette a tálat, úgy megijedt. – Végünk van – mondta kint. – Ez az ember valóban mindent tud. Amikor beléptem, azt mondta: ez a második. Éppen így járt a harmadik is. A negyedik inasnak egy letakart tálat kellett bevinnie. Bement az úr is, mert próbára akarta tenni a doktort. Tudja-e a doktor, mi van a tálban? Hej, izzadt szegény doktor, vakarta a fejét. Nagy kínjában így sóhajtott: – No, szegény Rák! – Úgy van! – mondta az úr nagy örömmel. – Valóban rák van benne! Na, most már elhiszem, hogy azt is tudja, hol a pénz. Azzal az úr kiment. De rögtön jöttek az inasok, és kihívták a doktort. Körülvették, és bevallották, hogy ők négyen lopták el a pénzt. Részt adnak neki belőle, csak ne árulja el őket. Meg is mutatták neki, hová rejtették a pénzt. Azzal Rák uram bement a szobájába. Ott volt megint az úr, és megkérdezte: – Nos, mi újság, doktor úr? Rák uram leült az asztal mellé, és elővette az ábécés könyvét. A homlokára tolta a pápaszemet, és azt mondta: – Mindjárt megnézem ebben a könyvben. Közben, hogy el ne felejtsem, az ötödik inas elbújt a kemencében. Hallani akarta, hogy a doktor valóban mindent tud-e. Rák uram forgatni kezdte a könyvet előre, hátra. A kakas képét kereste. Sokáig nem találta a kakast, és mérgesen ráütött a könyvre. – Pedig itt vagy benne, elő kell kerülnöd! Az ötödik inas azt hitte, hogy róla van szó. Szörnyen megijedt, kiugrott a kemencéből, és ezt kiáltotta: – Csakugyan mindent tud! Erre Rák uram becsapta a könyvet. Elvezette az urat oda, ahová az inasok a pénzt rejtették. Az úr is jól megfizette, az inasok is jól megfizették. Annyi pénzt kapott, hogy alig bírta el. Így volt, vége volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána. ### Szójegyzék - **Rák**: a szegény ember neve; a rák vízi állat is, ollója van - **szekér**: nagy kocsi lóval - **ábécés könyv**: könyv, amelyből a gyerekek olvasni tanulnak - **ökrét**: az ökör nagy, erős szarvasmarha - **pápaszem**: szemüveg - **táblát**: lap, amelyre írnak valamit a ház elé - **arasszal**: olyan hosszúsággal, mint egy kinyitott kéz - **nagy úr**: gazdag, fontos ember - **Befogatott**: a lovakat a kocsi elé köttette - **inas**: fiatal szolga - **tálat**: nagy tányért - **meglökte**: gyorsan megnyomta, hogy figyeljen - **tolvaj**: ember, aki lop - **Végünk van**: nagy baj van, elvesztünk - **kemence**: nagy sütő a házban, kenyeret sütnek benne ## A madarak királya Mese, mese, mesét mondok most a madarakról, a madarak szörnyű nagy csatájáról… Úgy volt, hogy egyszer a medve és a farkas együtt sétáltak az erdőben. Fel és alá jártak, és gyönyörű madárdalt hallottak. Megállt a medve, és nagyon csodálkozott. Nyitva volt a szeme és a szája, úgy hallgatta az éneket. Aztán megkérdezte a farkast: – Mondd csak, farkas koma, milyen madár énekel ilyen szépen? – Ez a madarak királya – mondta a farkas. – Majd elmegyünk hozzá, és tisztelettel köszöntjük. – Helyes – mondta a medve. – Úgysem láttam még királyi palotát. Gyerünk! – Ohó, ez nem megy olyan könnyen! – mondta a farkas. – Meg kell várnunk, amíg a királyné hazajön. Egy perc múlva, két perc múlva jött a királyné. Ételt hozott a csőrében. Jött a király is, az ő csőre is tele volt. Aztán berepültek egy fa odújába. Ott volt a palota, akarom mondani, a fészek. A medve rögtön fel akart menni, de a farkas visszarántotta: – Ohó, állj meg! Várj, amíg mind a ketten elmennek! Jól van, a medve elfogadta ezt, és továbbmentek. De előbb jól megnézték az odút, ahol a fészek volt. De hiába, a medve nem tudott nyugodni. Kis idő múlva megint visszamentek a fához. Közben a király és a királyné tényleg kirepültek a fészekből. A medve hát felmászott a fára, és benézett a lyukba. Látta, hogy öt madárfióka van a fészekben. – Ez királyi palota? – dörmögött a medve. – Milyen nyomorúságos palota! És ezek királyi gyerekek? Hiszen ezek közönséges paraszt kölykök! Hej, a fiókák szörnyen megharagudtak erre a csúnya beszédre! Nagyon dühösek voltak, és így kiabáltak, csiripeltek: – Nem vagyunk mi paraszt kölykök! Igazi királyi gyerekek vagyunk, tudd meg, dörmögős medve! Várj csak, ezt a beszédet még nagyon megbánod! Ez megijesztette a medvét, és a farkast is. Visszakullogtak a barlangjukba. Nagyon aggódtak, hogy most mi lesz. Közben hazaért a madarak királya és a királyné is. De majdnem halálra ijedtek, mert a gyerekek szörnyen csiripeltek. Az idősebb mondta ezt, és utána a többi is: – Itt volt a medve! Azt mondta, hogy nem vagyunk királyi gyerekek, csak közönséges paraszt kölykök! Amíg nem tudjuk az igazat, nem mozdítjuk sem a csőrünket, sem a szárnyunkat. Itt, ezen a helyen éhen halunk, de szégyenben nem élünk! – Ej, ej! – csóválta a fejét a király. – Hát ez milyen beszéd? Király volt nekem az apám, a nagyapám, még a hetvenhetedik is! Csak nyugodjatok meg! Majd megmutatom annak a vén parasztnak, ki vagyok én! Egy pillanatig sem maradt otthon. A kíséretével együtt a medve barlangjához repült, és bekiáltott: – Hallod-e, te vén méztolvaj? Hogy merted megsérteni a gyerekeimet? Tudd meg, hogy háborút indítok ellened! Jaj neked és az egész családodnak! Most már nem volt tréfa a dolog. Medve koma felkelt, és azt üzente a négylábú állatoknak, hogy álljanak talpra. Mert a madarak királya háborút indít. Olyan háború lesz, amilyen még nem volt, mióta a világ világ. Hát álltak is talpra, de kellett is! A madarak királya egy óra alatt összegyűjtötte a világ összes madarát. Nemcsak a madarakat, hanem a bogarakat, a méheket és a legyeket is. Összegyűjtött minden állatot, amelynek szárnya volt. Mikor a had összegyűlt, a madarak királya elküldte az ökörszemet. Az ökörszem feladata ez volt: tudja meg, ki lesz az ellenség vezére. Az ökörszem elrepült. A medve barlangja mellett leült egy fára, egy levél alá, és hallgatózott. Hát jött a medve nagyon mogorván, és dörmögött. Szólította a rókát, és azt mondta neki: – Hallod-e, róka, te vagy a legravaszabb az összes állat között. Neked kell vezetned a hadat. – Jó – mondta a róka. – De mi legyen a jel? Az egyik ezt mondta, a másik azt. Végül a róka olyat mondott, ami mindenkinek tetszett: – Nekem szép, hosszú, sűrű szőrű farkam van. Ez jó lesz zászlónak. Ha magasra tartom a farkamat, ez azt jelenti: utánam! Ha lekonyul a farkam, ez azt jelenti: szaladjatok, amerre láttok! Az ökörszem azonnal visszarepült, és elmondta, amit hallott. – Na jó, csak gyere, róka koma! – mondta a madarak királya. – Majd lekonyul a te farkad! Másnap kora reggel elkezdődött a csata. Elindultak a négylábú állatok szörnyű ordítással (a szamár is köztük volt). Rettentő bőgés is volt (az ökör is köztük volt). Ég, föld zengett, remegett tőle. De elindultak a madarak is. Surrogott, burrogott a levegő a szárnyaktól. Csengett, zengett az erdő. Hej, mi lesz itt, Uram, Jézus Krisztus! Nosza, a madarak királya rögtön kiküldött egy pár szarvasbogarat. A szarvasbogarak egyenesen rácsaptak a rókára. Az egyik itt, a másik ott csípte, szúrta a szarvával. Ment a róka erre, ment arra. Felfelé tartotta a farkát, de csak nagy fájdalommal. Futottak utána a többiek. No hiszen! Egyszer csak lekonyult a róka farka. Uccu neki, futott a négylábú sereg, amilyen gyorsan csak tudott, mintha mind vak lenne! A király és a királyné rögtön hazarepültek, és nagy örömmel mondták: – Na, gyerekek, ne búsuljatok! Egyetek, igyatok, megnyertük a csatát! A gyerekek ezt mondták: – Addig nem eszünk, amíg a medve ide nem jön, és bocsánatot nem kér tőlünk! – Igazuk van a gyerekeknek – mondta a király. Rögtön a medve barlangjához repült, és beszólt: – Hallod-e, te vén méztolvaj? Gyere a fészkem elé, és kérj bocsánatot a gyerekeimtől! Ha nem, szörnyű halállal öllek meg! Tetszett, nem tetszett a medvének, a fészek elé kullogott. Sírva kért bocsánatot a királyi gyerekektől. A gyerekek most már ettek, ittak, vidámak voltak. Egész nap énekeltek, csengett tőle az erdő. Úgy bizony! ### Szójegyzék - **koma**: barát, ismerős (így szólítják egymást) - **odú**: lyuk a fában - **fiókák**: kis madarak a fészekben - **közönséges**: egyszerű, nem különleges - **kölykök**: állatok kicsinyei, itt csúnya szó a gyerekekre - **dörmögött**: mély hangon, mérgesen beszélt - **kullogott**: lassan, szomorúan ment - **barlangjához**: a barlang nagy lyuk a hegyben - **kíséret**: akik a királlyal együtt mennek - **méztolvaj**: aki mézet lop - **had**: nagy sereg - **ökörszem**: nagyon kicsi madár - **farkam**: az állat testének hosszú, hátsó része - **lekonyul**: lefelé hajlik, leesik - **szarvasbogarak**: nagy bogarak szarvakkal ## A hét sváb Hét sváb atyafi egyszer összegyűlt. Mit gondoltak, mit nem, elhatározták: elindulnak a világba, és nagy dolgot tesznek. Az ám, nagy dolgot! Halljátok a hét vitéz sváb nevét is, sorban! Az első volt Sulc, a második Jakli, a harmadik Marli, a negyedik Jergli. Az ötödik volt Mikli, a hatodik Hanzi, a hetedik Bejtli. Olyan nagy vitézek voltak ezek az urak, hogy fegyvert nem is vittek magukkal. Csak egy nagyon-nagyon hosszú nyársat vittek, azt fogta mind a hét. Elöl ment Sulc, a legvitézebb, a legerősebb. Utána mentek sorban a többiek, leghátul Bejtli. Így indult el a hét sváb a világba. Hej, ember, állat, remegj! Jaj annak, aki a hét vitéz sváb útjába kerül! Ment, mendegélt a hét sváb. Éppen szénakaszálás ideje volt, és egy réten sötétedett rájuk. Még messze volt a falu. Azon gondolkodtak, hogy odáig menjenek-e, vagy a réten aludjanak. Ekkor egy cserebogár repült el a fejük felett, nagy zúgással, zümmögéssel. Hej, megijedt a vitéz Sulc! Majdnem elejtette a nyársat, és úgy remegett, mint a nyárfa levele. – Hallgassatok csak! – mondta a társainak. – Dobolást hallok! Uram, Jézus, ne hagyj el! Jakli mögötte tartotta a nyársat. Ő ezt mondta: – Az ám, lehet! Én meg puskapor-szagot érzek! Nosza, ennyi elég volt! Sulc úr futni kezdett, mintha vak lenne. Uccu, átugrott egy kerítésen! A kerítés alján valaki ott felejtett egy gereblyét. Sulc ráugrott, éppen a fogaira. A gereblye felbillent, és a nyele arcon csapta a vitéz Sulcot. Akkora pofon volt, hogy Sulc nagyot ordított: – Jaj, jaj, kegyelem, kegyelem! Megadom magamat, meg! Közben a többiek is átugrottak a kerítésen, és együtt kiáltották: – Én is megadom magamat, én is, én is! Az ám, de kinek? Kicsit megnyugodtak, és körülnéztek. Látták, hogy nem látnak semmit. Katonának se híre, se nyoma nem volt. Egy gereblye volt az, amitől megijedtek. Nagyon szégyellték magukat. Rögtön szent esküt tettek: erről a dologról soha senkinek nem beszélnek. No bezzeg, ezért kár volt megesküdni! Másnap reggel felkeltek, továbbmentek, mendegéltek. De bizony mondom, nem tudták, milyen szörnyű nagy veszély vár rájuk. Ha tudják, rögtön visszamennek a falujukba. Hát csak halljátok, és féljetek! Amint átmentek egy dűlőn, ott ült egyedül egy nyúl. Isten, Jézus Krisztus engem úgy segítsen, egy nyúl! Hegyezte a hosszú fülét, és a szemével nagyon haragosan nézett rájuk. Huh! Ez a szörnyeteg mindjárt megeszi őket szőröstől, bőröstől! Hej, de megijedtek! Remegtek, mint a kocsonya. Egy helyben álltak, sem előre, sem hátra nem mertek mozdulni. Istenem, Istenem, mit csináljanak, merre menjenek? No de végül mégis bátorságot kaptak, és elkezdték megbeszélni a dolgot. Egy életük, egy haláluk, megvívják a szörnyű harcot! Hirtelen rátámadnak az ellenségre, hátha, hátha… Megfogták mind a heten a nyársat, elöl Sulc, hátul Bejtli. Bejtli hátul állt, ezért bátor lett, és így biztatta a többieket: Csak előre, előre, Tán csak nem féltek tőle? Hanzi ezt mondta: Könnyű hátul kiabálni, Tessék csak előre állni! Jergli is biztatta: Úgy, komám, úgy, állj elé, Én meg a hátad mögé! Bejtli ezt mondta: Mindig Sulc volt első köztünk, Egyszer úgy, mint máskor győztünk. Ez nagyon tetszett Sulcnak. Nagyon bátor lett, és nagy hangon kiáltotta: Utánam hát, vitéz svábok, Nem nézek én most, csak vágok! Azzal hajrá, elindultak, mentek előre, mindig előbbre. De amikor közelebb értek a nyúlhoz, Sulc vitéz elvesztette a bátorságát. Ordítani kezdett: – Ó, jaj nekem, mi lesz velem, jaj, jaj, jaj! Ennyi elég volt a nyúlnak. Uccu, felugrott, és eltűnt, mintha a föld nyelné el. De bezzeg nagy volt az öröm, mikor látták, hogy fut a nyúl! Hej, miért nem tudták előre, hogy ez nyúl, és nem a hétfejű sárkány? Hiszen csak találkozzanak vele még egyszer! Most már igazán bátrak lettek, és nagy büszkén továbbindultak. Mentek, mendegéltek, és az úton egy nagy folyóhoz értek. Néztek erre, néztek arra, van-e híd. De bizony nem láttak hidat se közel, se távol. Ezen a nagy folyón hajóval mentek át az emberek, de ők erről nem tudtak. A túlsó parton egy ember kaszált. Átkiabáltak neki: át lehet-e menni a vízen? – Át, ha hajóra ültök! – kiáltotta vissza az ember. A hét sváb ezt úgy értette: át, ha ráültök a folyóra. De egyszerre mégsem mertek elindulni. Hadd próbálja meg először Sulc, a legvitézebb! Uccu, bement Sulc a vízbe. Ott éppen volt egy zsombék, arra ráült. A zsombék megmozdult, és vitte Sulcot. De egyszerre csak elsüllyedt. Volt Sulc, nincs Sulc! Az ám, de éppen akkor nagy forgószél támadt. Felkapta Sulc kalapját, és átvitte a folyó túlsó partjára. Ott a kalap mellé leült egy béka, és brekegni kezdett: vák, vák, vák. A svábok úgy hallották: át, át, át! Azt mondták: – Ehe, a mi vezérünk kiabálja, hogy át! Hát nosza, gyerünk át! Nagy bátran bementek a folyóba, de hamar elsüllyedtek. Mind a vízbe fulladtak, ahányan voltak. Így lett vége a hét vitéz svábnak, így bizony. Aki nem hiszi, járjon utána. ### Szójegyzék - **sváb**: német származású ember - **atyafi**: rokon, ember (így szólítják egymást) - **vitéz**: bátor katona - **nyárs**: hosszú, hegyes rúd - **szénakaszálás**: az az idő, amikor levágják a füvet szénának - **cserebogár**: barna bogár, hangosan repül - **puskapor**: por a puskában - **gereblye**: szerszám a széna összegyűjtésére - **kegyelem**: amikor valakit nem büntetnek meg, nem ölnek meg - **Megadom magamat**: nem harcolok tovább, feladom - **dűlő**: mező, földek közti hely - **kocsonya**: hideg, remegő étel húsból - **egy életük, egy haláluk**: nem félnek, mindent megpróbálnak - **kaszált**: füvet vágott - **zsombék**: fűből álló kis domb a vízben ## A serény meg a lusta leány Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az óperenciás tengeren innen. Volt egy özvegy asszony, és annak két leánya volt. Az egyik szép és szorgalmas volt, a másik csúnya is, lusta is. Az asszony csak a csúnya leányt szerette, mert az volt az édes leánya. A másik leány mostoha volt. Őt mindig dolgoztatta, és a szegény leány éjjel-nappal nem pihenhetett. Kora reggel a mostoha leány kiült az útra, egy kút mellé. Ott egész nap kendert kellett fonnia, amíg a vér ki nem jött az ujjából. Egyszer az orsó egészen véres lett. A leány a kútba hajolt, hogy lemossa róla a vért. De mosás közben az orsó kicsúszott a kezéből, és beleesett a kútba. Sírt a szegény leány, és elmondta az anyjának, mi történt. Az nagy haraggal ezt mondta: – Bizony, ha beleejtetted, hozd vissza! Különben ne is lássalak! A leány a kúthoz szaladt, és beleugrott, hátha megtalálja. De amikor beleugrott, elájult. Mikor felébredt – halljatok csodát! – egy gyönyörű szép réten volt! Elindult a leány. Ment, mendegélt, és egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel. – Végy ki, végy ki! – szólt egy kenyér a leányhoz. – Mert már régen megsültünk, és mind szénné égünk, ha még itt maradunk! A leány fogta a lapátot, és sorban kiszedte a kenyereket. Aztán továbbment, és egy almafához ért. Az ágai tele voltak almával, majdnem letörtek a sok almától. – Rázz meg engem! – szólt a fa. – Már régen megértek az almák! A leány megrázta a fát. Hullott az alma, mint a záporeső. Mikor már egy sem volt a fán, szépen egy rakásba tette az almákat. Azzal továbbment. Ment, mendegélt, és egyszer csak egy kicsi házhoz ért. A ház ablakán egy öreg asszony nézett ki. Szörnyű nagy fogai voltak. A leány megijedt, és el akart szaladni. De az öreg asszony olyan szelíden szólt hozzá, hogy megállt. – Miért félsz tőlem, te leányka? Ne félj, gyere be, maradj nálam! Bizony nem bánod meg, ha jól viselkedsz. A leány bátor lett, és bement a kis házba. Ott az öreg asszony ezt mondta: – No, te kis leány, főleg erre vigyázz: jól rázd fel az ágyat! Hadd repüljenek a pihék, akkor lesz hó a világon. Mert tudd meg, hogy én hócsináló asszony vagyok. Ott maradt a leány, és rendesen elvégezte a dolgát. Az öreg asszony jó volt hozzá. Úgy élt, mint a hal a vízben. Telt, múlt az idő. Egyszer csak a leány búsulni, sóhajtozni kezdett. Az öreg asszony megkérdezte: – Hát neked mi bajod van? Talán rossz dolgod van nálam? – Dehogy van rossz dolgom, lelkem öreg anyám! Soha nem volt ilyen jó dolgom. Otthon mindig ütöttek, vertek, és nem adtak enni. De hiába, a szívem mégis haza vágyik! – Jól van – mondta az öreg asszony. – Ha haza vágyik a szíved, nem tartalak itt. Becsületesen szolgáltál, megérdemled, hogy hazaküldjelek. Azzal szépen kézen fogta a leánykát, és egy nagy kapu elé vezette. Kinyitotta a kaput. Amint a kapu alatt álltak, egyszerre aranyeső hullott a leányra. Tele lett a ruhája színarannyal. – Ez a te béred – mondta az öreg asszony. Odaadta neki az orsót is, amely a kútba esett. Azzal bezárult mögötte a kapu. A leány megint fent volt a hazájában, nem messze a házuktól. Amint belépett a kapun, meglátta a kakas. Teljes erejéből kukorékolni kezdett: Kukoriku, gyertek ki, Egy szép lány van ideki. Színarany a ruhája, Nem ismerek reája. Nosza, kiszaladt az asszony és a leánya. Bezzeg megörültek, mikor meglátták a rengeteg aranyat! – De már oda te is elmész! – mondta az asszony az édes leányának. Akkor mondta, amikor a másik mindent elmondott: hol járt, merre járt, mit csinált. Még aznap kiült a csúnya leány a kút mellé. De bezzeg neki nem jött ki a vér az ujjából a fonástól. Fogta magát, és tövissel megszurkálta az ujját, hogy vérezzen. Aztán bekente vérrel az orsót, és beledobta a kútba. Utána ugrott, és tényleg ő is arra a szép rétre került. Ment, mendegélt a réten. Ő is megtalálta a kemencét. A kenyerek őt is kérték, hogy szedje ki őket, mert mindjárt szénné égnek. De ő ezt mondta: – Hát csak égjetek szénné! Tőlem éghettek, de a ruhámat nem piszkolom be miattatok! Azzal továbbment, és az almafához ért. A fa megint tele volt almával, az ágak a földig hajlottak. A fa kérte, hogy rázza meg. De a leány ezt mondta: – No, bezzeg! Talán azért, hogy betörjétek a fejemet? És otthagyta az almafát. Aztán megérkezett a kis házhoz. De bezzeg ő nem félt a hosszú fogú öreg asszonytól, mert már hallott róla. Nagy bátran bement hozzá, és rögtön beállt hozzá szolgálni. Az első nap szorgalmas volt, tett-vett, serény volt, mert a sok aranyra gondolt. De a második nap már nem volt kedve a munkához. A harmadik nap reggel fel sem akart kelni. Az ágyat nem rázta fel. A dunyhából és a párnákból nem rázta ki a tollat. – No – mondta az öreg asszony –, eleget szolgáltál. Most már hazamehetsz Isten hírével. Azzal kézen fogta, és a nagy kapu elé vezette. Kinyitotta a kaput. „No, most majd hull az aranyeső” – gondolta magában a leány. Az ám! Egy nagy, régi, kopott rókabőr esett a hátára. Úgy odaragadt, hogy nem tudta levenni magáról. – Itt a béred – mondta az öreg asszony, és becsapta mögötte a kaput. Hazament a leány nagy búsan. A kakas meglátta, és teljes erejéből kukorékolni kezdett: Kukoriku, gyertek ki, Hej, ki van itt ideki! Rókabőr a ruhája, Nem ismerek reája! Kiszaladt az asszony, kiszaladt a mostoha leány is. Tépték, rángatták le róla a rókabőrt. De bizony az ott maradt a lusta leány testén, és haláláig hordta. Így volt, vége volt, igaz volt. Aki nem hiszi, járjon utána. ### Szójegyzék - **serény**: szorgalmas, aki sokat és jól dolgozik - **óperenciás tenger**: nagyon messzi, meseországi tenger - **özvegy**: asszony, akinek meghalt a férje - **mostoha**: itt: nem az asszony igazi leánya - **kender**: növény, a szálából fonnak - **fonnia**: szálakból fonalat csinálnia - **orsót**: kis fa eszköz, ezzel fonnak fonalat - **kemence**: nagy sütő, kenyeret sütnek benne - **pihék**: nagyon kicsi, puha tollak - **béred**: pénz vagy ajándék a munkádért - **ideki**: idekint - **reája**: rá - **tövis**: a növény hegyes része - **dunyha**: nagy, puha takaró - **rókabőr**: a róka szőrös bőre ## A halász és a felesége Volt egyszer egy halász és a felesége. Egy kicsi putriban laktak a tenger partján. Bizony nagy szegénységben éltek, mert néha akadt hal a horgára, néha nem. Hát egyszer mi történt? Az történt, hogy egy szörnyű nagy cápa akadt a halász horgára. Húzta, húzta a halász, de a hal megszólalt: – Hagyd meg az életemet! Nem vagyok én hal, hanem elátkozott királyfi. Ugyan mit érnél velem, ha kifognál? A húsomat úgysem tudnád megenni. – Igazad van – mondta a halász. – Menj Isten hírével, ha tényleg nem vagy igazi hal. Elengedte a halat, és üres tarisznyával ment haza. – Hallja-e, hát megint nem fogott halat? – kérdezte az asszony. – Mi lesz velünk? – Dehogynem fogtam! – mondta a halász. – Fogtam egy szörnyű nagy cápát, de nem volt igazi hal. Azt mondta, hogy elátkozott királyfi. Addig kért, amíg elengedtem. – No, ezt elég rosszul csinálta. Legalább addig nem volt szabad elengednie, amíg a hal nem teljesíti valami kívánságát. – Ugyan bizony, mit kívánhattam tőle? – Hát azt, hogy a nyomorúságos putri helyett építsen nekünk egy rendes házat. Menjen csak vissza! Ha még egyszer a horgára akad, ne engedje el! Csak akkor, ha megígéri a házat. A halász csak csóválta a fejét. Azt gondolta, hogy ez hiábavaló kívánság. De visszament a tenger partjára, és kiabálni kezdett: Itt vagy-e, itt vagy-e, Elátkozott királyfi? Hallod-e, hallod-e, A tengerből szállj ki. Abban a pillanatban nagyot csobbant, loccsant a tenger. Kijött a hal, és megkérdezte a halászt: Mit akarsz, vén halász? A halász így felelt: A putrinál jobb a ház. Feleségem kívánsága: Putri helyett legyen háza. A hal ezt mondta: Eredj haza, vén halász, Meg lesz reggelre a ház. Hát tényleg, reggelre megvolt a szép kis kőház. Ebben ébredtek fel. – No, látja – mondta az asszony –, csak kívánni kell valamit, és teljesül. Most menjen vissza, és mondja meg neki: a kis kőház szép, szép, de szűk nekünk. Építsen helyette palotát! – Ó, asszony, asszony, mit gondolsz? Elég nagy nekünk ez a ház. Mit csinálnál a palotában? – Azzal maga ne törődjön! Csak menjen, és kérjen palotát! – Megharagszik a hal, asszony, ne bolondozz! – Haragszik, nem haragszik, csak mondja azt, amit én mondok! Holnap reggelre legyen itt palota! De olyan legyen, hogy még a királynak sincs jobb! Mit volt mit tenni? Elment a halász, és hívta a halat: Itt vagy-e, itt vagy-e, Elátkozott királyfi? Hallod-e, hallod-e, A tengerből szállj ki. A hal azonnal jött, és megkérdezte: Mit akarsz, te vén halász? A halász így felelt: Kicsi nekünk az a ház. Feleségem azt kívánja: Legyen neki palotája. A hal ezt mondta: Hát csak eredj haza szépen, Reggel a palota készen. Hazament a halász, és lefeküdtek. Reggel pedig egy hatalmas palotában ébredtek fel. A palotának hetvenhét szobája volt. A szobákban arany padok, asztalok, ágyak és földig érő tükrök voltak. Még az ablak is színarany volt, és a lépcső is. Mindenhol inasok és szolgálók jöttek-mentek, dolgoztak. A palotától nem messze volt egy óriási nagy istálló. Abban aranyszőrű paripák álltak. A halász és a halászné bement az istállóba. A lovászok éppen arany vakaróval vakarták, arany kefével kefélték a lovakat. – No – mondta az asszony –, ugye jó volt, hogy palotát kívántam? – Jó, jó – mondta a halász. – Ennél többet már nem is kívánhatsz. – Hát arról még gondolkozom – mondta az asszony. Másnap reggel az asszony ezt mondta: – Szép ez a palota, szép, de csak akkor lenne igazán szép, ha király lennék. Menjen a halhoz, és mondja meg neki, hogy király akarok lenni. – Asszony, asszony, mit beszélsz? Nem merem ezt megmondani neki! – Miért nem meri? Csak menjen, és mondja meg bátran, hogy király akarok lenni! Elment a halász nagy búsan, mert egyáltalán nem tetszett neki az asszony dolga. Most már biztosan megharagszik az elátkozott királyfi. Hogyne haragudna meg! Az ám, a tenger színe sem volt tiszta, mint máskor. Szürke volt, piszkos volt, mintha ő is haragudna, és erősen zúgott, morgott. De a feleségétől még jobban félt, mint a tengertől. Jobban félt tőle, mint az elátkozott királyfitól is. Ezért úgy hívta a halat, mint máskor: Itt vagy-e, itt vagy-e, Elátkozott királyfi? Hallod-e, hallod-e, A tengerből szállj ki! Nagyot loccsant, nagyot csobbant a tenger vize. A hal kijött, és megkérdezte a halászt: Mi baj, mi baj, vén halász? Tán nem elég nagy a ház? A halász így felelt: Jaj, dehogynem, baj sincs semmi, semmi, Csak az asszony király akar lenni! A hal ezt mondta: Ha csak ez a kívánsága, Meg lesz ám a királysága! Hát, Uram, Jézus! Mire a halász hazaért, a palota nagyobb lett, és az udvar is. A palota előtt strázsák álltak. Az udvaron generálisok sétáltak fel és alá. Szólt a katonazenekar, a katonák meneteltek, jobbra, balra fordultak. A halászné fent ült a palota legnagyobb termében, színarany trónszéken. Előtte álltak a strázsák. Az udvari emberek jöttek, mentek, szaladgáltak, hajlongtak előtte. – Ó, Jézusom! – csapta össze a kezét a halász. – Hát tényleg király lettél? – Király bizony – mondta az asszony. – Talán nem lát? Itt van a fejemen a korona. – Na, ez igazán szép dolog. Ezzel megelégedhetsz a halálod órájáig. – Bezzeg, maga megelégedne, de én nem! Takarodjon vissza rögtön a halhoz, és mondja neki, hogy pápa akarok lenni! – Ó, asszony, asszony, mit beszélsz? Pápa csak egy van az egész világon. Az nem lehetsz. – Egy szót se többet! – kiáltott az asszony. – Takarodjon, mert mindjárt levágatom a fejét! A szegény halászt még a hideg is kirázta erre a szörnyű nagy kívánságra. De hiába, mégis elment a tenger partjára, és szólt a halnak: Itt vagy-e, itt vagy-e, Elátkozott királyfi? Hallod-e, hallod-e, A tengerből szállj ki. Haj, de zavaros volt a tenger, olyan zavaros! Úgy zúgott, morgott, hogy a szegény halász ijedtében befogta a szemét, fülét. Aztán egyszer csak kiugrott a hal. Látszott rajta, hogy már ő is haragszik. Rákiáltott a halászra: No, mit akarsz, jer elébb, A királyság sem elég? A halász így felelt: Jaj, nem elég, nem elég, Most pápaság kellenék! Csak pápaság? – szólt a cápa, Isten neki, legyen pápa! Hazaszaladt a halász nagy örömmel. Hát a királyi palota mellett egy hatalmas templom állt! A tornyai – volt vagy ezer! – majdnem az eget érték. Bement oda, és ott ült az asszony a trónján. Nagy kegyesen áldást osztott a népnek. Aki csak odafért, megcsókolta a lábát. Az ám, odament a halász is. Térdre esett, megcsókolta a felesége lábát, és közben ezt mondta: – No, feleség, most már pápa is lettél! Ennél több nem lehetsz. De ezzel tényleg meg is elégedhetsz. – Majd meglátjuk – mondta az asszony. Egész éjjel nem aludt. Mindig forgolódott az ágyban, és azon gondolkodott, mi lehetne még belőle. – Hopp, megvan! – kiáltott fel az asszony. – Isten lesz belőlem! Felkeltette a férjét, és azt mondta neki, hogy szaladjon gyorsan a halhoz. Mondja meg neki a kívánságát: Isten akar lenni, nem elég neki a pápaság. – Asszony, asszony, te megőrültél! Mit gondoltál? – Azt, amit! Menjen gyorsan! Haj, édes jó Istenem! Kétszer is kirázta a hideg a szegény halászt, amíg a tengerhez ért. Hát még mikor meglátta a tengert! Eddig is rossz volt. De most a tenger zúgott, bőgött, kavargott, hullámzott. Olyan volt, mintha el akarná nyelni az egész világot. A szegény halász csak állt egy helyben, és ki sem merte nyitni a száját. De jött a hal. Nem várta a kérdést, ő maga kérdezte szörnyű haragosan: A pápaság sem elég? Ugyan még mi kellenék? A halász reszketve, vacogó foggal felelt: Ó, jaj, mit tudjak tenni, Most Isten akar lenni! Hej, szörnyű haragra gerjedt az elátkozott királyfi! Szikrázott a szeme. Akkorát ordított, hogy a szegény halász ijedtében hanyatt esett. Mit akar a vén liba? Mars vissza a putriba! Abban a pillanatban a tenger elborított mindent, de mindent. Másnap reggel a tenger visszament a medrébe. A parton nem volt más, csak a kis putri. Előtte ült a halász és a halászné nagy búsan, éppen úgy, mint régen. Még ma is élnek, ha meg nem haltak. ### Szójegyzék - **halász**: ember, aki halat fog - **halászné**: a halász felesége - **putri**: nagyon kicsi, szegény ház - **horgára**: a horog kis hegyes vas, ezzel fognak halat - **cápa**: nagy tengeri hal - **elátkozott**: átok van rajta - **tarisznya**: vászontáska, a vállon viszik - **eredj**: menj - **paripák**: szép lovak - **lovászok**: emberek, akik a lovakkal foglalkoznak - **strázsák**: őrök - **takarodjon**: azonnal menjen el innen - **kirázta a hideg**: nagyon megijedt, remegni kezdett - **jer elébb**: gyere közelebb - **medrébe**: a meder a hely, ahol a tenger vize van