# Figurák (B2 szint) *Géza Gárdonyi* ## Lapszerkesztők párbaja. – Egy hírlapíró emlékirataiból. – Alacsony, barnaszakállú ember volt az első szerkesztőm. A «*Füllentő*» című élclapot csinálta. Én akkor 17 éves lehettem, és még a padok közé jártam. Mikor bemutatkoztam neki, azt kérdezte tőlem, hogy dolgoztam-e már lapoknak. Azt feleltem, hogy az «Üstökös»-nek többször küldtem be humoreszkeket. Ez imponált neki. Persze azt nem kérdezte tőlem, hogy megjelentek-e azok a humoreszkek, nekem pedig volt annyi eszem, hogy erről nem szóltam semmit. *Glódy* «eleinte» nem adott fizetést – igaz, hogy később sem –, de ő akkor már így fejezte ki magát. Az első közleményt, amely tőlem megjelent, a «Komáromi kis naptár»-ból írtam ki. Adomák voltak. Glódy kijelentette, hogy zseni vagyok, és honoráriumként adott egy rövid szivart. Ettől az időtől fogva soha nem nézte át a közleményeimet: olvasatlanul beadta a kézirataimat a nyomdába. Dicséretemre mondhatom, hogy az élceim nem voltak sokkal rosszabbak, mint az övéi, bár az ő vicceinél rosszabbakat soha nem olvastam. Mikor egy-egy számunk megjelent, hatalmas botokkal fölfegyverkezve indultunk sétálni a főutcára. Glódy azt mondta, hogy az élclapszerkesztők nagy bot nélkül el sem képzelhetők. Én eleinte nem sokat törődtem a nagy bottal, mert reméltem, hogy a lapunkat úgysem olvassa senki. Később azután okultam az ő példáján. Mikor ott sétáltam a szerkesztőmmel a város legnépesebb utcáján, azt hittem, hogy az egész világ minket bámul. Szinte ragyogni éreztem körülöttünk a levegőt! Pedig az ördög sem vett bennünket észre. Ha azonban Glódy valamelyik ismerősével találkozott, engem azonnal bemutatott neki – mint *segédszerkesztőt*. Ilyenkor mindig egyenesre húztam a derekamat, és azt hittem, hogy hozzám képest az amerikai köztársaság elnöke csak kötelesinas. Szilveszter napján, amikor szokásos ebéd utáni látogatásomat tettem a *főszerkesztőnél*, igen komor arcállapotban találtam. Szótlanul nyújtotta felém egyetlen, örökös fuldoklásban szenvedő csibukját, és mikor elhelyezkedtem a karosszékben, így szólt: – Látta? – Mit? – Az új lapot. – Nem. – Új lap indult, barátom! – Miféle? – Egy rémlap. – Rémlap? – Rémes dolgokkal foglalkozik – bűnügyekkel. – Mi a címe? – «*Regélő Themis.*» Ezt mondva kihúzta a fiókját, és elém tett egy zöld borítékú lapot. Átlapoztam. Belül is zöld volt! – Mit szól hozzá? – kérdezte a főszerkesztő. – Ostobaság! Nem árthat ez nekünk. – Ha csak egy előfizetőnk marad is el miatta, az is két pengő, hát még ha vagy öt marad el! Beláttam, hogy igaza van. Mindössze 40 «előfizetőnk» volt. Közülük 12 tiszteletpéldányt járatott, 8 hozomra járatta a lapot, 6 helyre köteles példányt küldtünk, négyen pedig valóban beküldték a prenumerációs pénzt. Eszerint ha ebből a négy valódi prenumeránsból öt maradna el, akkor igazán nem tudom, miből kaptam volna a rövid szivarokat! Képzelhető tehát, mennyire el voltunk keseredve. Glódy különösen dühös volt. Kijelentette előttem, hogy Firiczkyt, azt a vörös akasztófáravalót, föl fogja pofozni! Én kértem, hogy ne legyen ennyire szigorú, de ő nem engedett. A «Regélő Themis»-t a tisztességes sajtó elleni merényletnek nevezte, Firiczkyt pedig haszontalan firkásznak, aki még azt sem tudja, hova kell pontosvessző. Mikor aztán én is belenyugodtam a fölpofozásba, a főszerkesztőm meggondolta a dolgot, és figyelembe vette az előbbi kérésemet. Ennek következtében abban állapodtunk meg, hogy Firiczky ugyan haszontalan tollbitorló, de nem érdemli meg, hogy a kezünket beszennyezzük vele. Ehelyett üzenni fogunk neki a lapban, de olyan pokoli furfanggal, hogy egyszerre tönkremegy tőle. A főszerkesztőm egészen nekihevült. Újra megtömette velem a csibukját, a felesége őnagyságával kávét főzetett, és így fölpuskaporozva a következő üzenetet sütöttük ki: **Szerkesztői üzenet.** *Nyekergő Themisztoklásznak.* *Helyben.* Augiász istállójának förtelmeiben faggyúra hízott baromeunuch szellemességével tálalta papírra szellemi ökrendezéseit. Ezekkel telt sajtómonstrumát, egyéni idült bárgyúságának ezt a sajnos és kívül-belül zöld kinyomatát, bevetette hozzánk kellően kifejezett megvetésével együtt a leveleknek önnél intelligensebb hordozója. Ha azt hiszi, szerencsétlen szellemi nyomoronc, hogy városunk művelt közönsége ezen irodalmi szemétkorcsikertorzszörnyszülöttet pártolni fogja, akkor viszont elhisszük, hogy a Göncölszekér leszáll az égről, és beáll önhöz equipage-nak. Sapienti, sat. Ez a latin szó ugyan szükségtelen volt ide, de mivel egyikünk sem értette, mit jelent, igen jónak és odaillőnek találtuk. Másnap megjelent az üzenet a «Füllentő»-ben, szép apró betűkkel, és mi vad gyönyörrel vártuk Firiczky segédjeit. Meg voltunk győződve róla, hogy a nyekergő Themisztoklász nem fog több számban megjelenni. Mikor a párbajkihívás 24 órája letelt, Glódy egy üveg 25 krajcáros bort hozatott az asztalára. Úgy vígadtunk, hogy még brúdert is ittunk volna, ha ez fő- és segédszerkesztő között nem volna lehetetlenség. A következő szombaton azonban megjelent a «Regélő Themis» 2. száma, és a következő üzenetet hozta: *Füllebbentő élclapnak.* *Helyben.* Ha a butaság fájdalmat okozna az embernek, önök folyton ordítanának. Minthogy pedig amúgy is ordítanak, önkéntelenül is arra az állatra kell gondolnunk, amely hasonló hangon és értelemmel szokott ordítani eső előtt. Ezen a napon nem mertem meglátogatni a szerkesztőmet, de még az utcára sem mentem ki, annyira szégyelltem *magunkat*. Leeresztettem a szobám függönyeit, lámpát és pipát gyújtottam, és föl-alá járva foglalkoztam a szégyenkezéssel. Hogy a szerkesztőm mit csinált ezalatt, arra rá sem mertem gondolni. Este felé járt már az idő, mikor kopogtattak az ajtómon. Nem szóltam, csak magamban sajnáltam, hogy nem zártam be az ajtót. Glódy lépett be egy ismeretlen úriemberrel. – *Kávé* Péter! – mondta az urat bemutatva, azután hozzám fordult: – Vártam önt. Bizonyosan olvasta az üzenetet. Kérem, legyen a segédem. – Kihívjuk? – Meg fogom ölni! – Nagyon helyes! – Hát kérem, menjenek el hozzá rögtön, én itt megvárom önöket. Átküldtem a gazdasszonyomat a szomszédba, hogy kérjen kölcsön egy fekete kabátot. Az asszony visszajött, és azt mondta, hogy egyik szomszédnál sincs fekete kabát. Tudomása szerint az egész utcában csak egyetlen fekete kabát van, de az most zálogban van. Glódy levetette a saját fekete kabátját, és azt mondta, hogy ő úgyis itt marad, addig ingujjban is meglesz. Mikor Firiczky házához értünk, észrevettem, hogy egy fiú beszaladt a kapu alatt. Azután, amikor az udvarra léptünk, láttam, hogy egy létra húzódik föl a szénapadlás ajtaján. – Nézze csak – szóltam Kávéhoz –, amott mászik egy létra. – Firiczky barátunk, úgy látszik, oda menekült. Mindazonáltal bementünk a «Regélő Themis» szerkesztőségébe, amelyet még mosókonyha korából ismertem. Egy öreg szakácsné volt ott. Azt mondta, hogy Firiczky úr nincs otthon, még tegnap elutazott Tátrafüredre. Otthagytuk a névjegyeinket, és elindultunk kifelé. A kapu alatt az a gondolatom támadt, hogy másszunk föl Firiczky után a padlásra. Társam helyeselte ezt az eszmét. Körülnéztem hát az udvaron, de létrát nem találtam. Szóltam egy ott ácsorgó suhancnak, hogy hozzon egy létrát, kap érte két hatost. Két perc múlva volt létránk. Nekitámasztottuk a padlásajtónak. – Tessék előre menni! – biztatott Kávé Péter. – Kérem, ön idősebb. Nem nagyon hatotta meg az udvariasságom. Attól tartott, hogy amelyikünk először dugja föl a fejét, azt Firiczky valami léccel agyoncsapja; de azért csak ment előre. Mikor a padlásajtóhoz ért, óvatosan fölsandított, és bekiáltott: – Alásszolgája, Firiczky úr! Semmi felelet. – Önt keressük, Firiczky úr! Semmi hang. Vissza akart térni. – Kérem, csak tessék bemenni, én is megyek. Ott álltam a lábai alatt. Láttam, hogy szeretne fejbe rúgni, de nem tágítottam. Bemászott hát a padlásajtón, én meg utána. – Nincs itt – mondta körülnézve. Én azonban elindultam, hogy bejárjam a padlást. Megnéztem minden sarkot, de Firiczkynek nyoma sem volt. A kémény mellett találtam egy mély üreget, oda is beszúrtam egy léccel. Ordítás hangzott föl az üregből. – Ki az? – kiáltottam le. Firiczky úr mászott elő négykézláb. Azután fölegyenesedett, és tenyerét a gyomrára szorította. – Mit akarnak velem? – nyögte szomorúan. – Uram! Ön Glódy urat megsértette! – Ő is megsértett engem! – Glódy úr elégtételt kér! – Én is! – Szíveskedjék segédeit a továbbiakra nézve hozzánk küldeni. Lakásom Fazekas utca 13. Ezek után udvariasan meghajoltunk, és lementünk a létrán. Az utcán a nyitott ablakon át hallottuk, amint Firiczky siralmas hangon kiáltja a szakácsnéjának: – Néni! Melegítsen tányérokat! Az a gazember megölte a gyomromat! Másnap eljött a két segéd. Kardpárbajt akartak, de mi kijelentettük, hogy megbízónk mint sértett fél pisztolyt kíván, mert valahányszor kardot fog a kezébe, mindig izomgörcsöt kap. Megegyeztünk tehát abban, hogy pisztolypárbaj lesz vaddisznógolyóra. Találkozási helyül a Szépasszonyvölgyet tűztük ki. Glódy halálra sápadt, mikor megmondtuk neki, hogy vaddisznógolyóra fog menni a párbaj. Azt mondta, hogy ő ezt nem állja ki, inkább megszökik, vagy visszavonja a kihívást. Én azonban lapunk becsületére, a férfias bátorságra és a Komjáti-féle életbiztonsági pisztolyokra hivatkoztam. Erre – gondolom, az utóbbi érv hatására – megnyugodott a dologban. Másnap hajnalra volt kitűzve a meghalás. Glódy éjfélkor fölvert álmomból, és azt mondta, hogy nem tud aludni. Én sajnálkoztam rajta, de egyúttal azt is megkérdeztem, hogy mi az ördögért keltett föl engem, mikor én pompásan tudok aludni. – Könnyű magának! – mondta elkeseredve. – De ha az én bőrömben lenne… – Álljon háttal a pisztoly felé. – Egykutya! Jó gondolatom támadt. – Tudja mit: az ellenfél segédei megtapogatják önt, hogy nincs-e valami bádog a mellén, de hátul nem fogják megtapogatni. Öné az első lövés. Amint kisütötte a pisztolyát, forduljon meg azonnal. – Hátul tömjem ki magamat? – Természetesen! – De hátha a fejemet találja? – Hajtsa le a fejét. Glódy kérdőjel alakúra görbült, és megkérdezte, hogy jó lesz-e így. – Nagyon jó. Elmentünk az Erzsébet kávéházba, és ittunk minden italból, amit csak mértek, úgyhogy én már valóságos likőrkereskedésnek éreztem magamat. Hajnali öt órakor mentünk Glódy lakására. Szépen átöltözött fekete ruhába, és a bajuszát is kipödörte. Én azután hátulról becsületesen kitapacíroztam. A kabátja alá tettem egy vastag francia szótárt, egy bibliát, egy szakácskönyvet meg egy pár csizmaszárat. Arra a testrészére pedig, amelyen ülni szokott, egy nagy pléhfödőt. Mire elkészültünk, odarobogott a fiáker a másik segéddel, és mi beültünk. Megható pillanat volt, amikor Glódy elbúcsúzott a feleségétől. Még most is meg kell törölnöm a szememet a zsebkendővel, ha rágondolok. Glódy a fiákerben le akart ülni, de a födő miatt nem tudott. Kávé barátunk egyre kínálta hellyel, de Glódy azt felelte, hogy állva kíván a halál elé menni. Az úton nem szóltunk semmit. Ünnepélyes, komoly utazás volt ez. Én ugyan nem féltettem Glódyt, de ő valószínűleg féltette magát, mert nagyon halvány volt, és többször megtapogatta magán a borítékot. A Szépasszonyvölgyben már ott állt a másik kocsi. A felek hidegen üdvözölték egymást, és az idő is igen hideg volt. Megtöltöttük a pisztolyokat, azután Kávé mint legidősebb segéd kibékülésre szólította föl a feleket. Pillanatnyi hallgatás következett erre a fölszólításra. Úgy látszott, hogy mind a ketten szerettek volna kibékülni, csak egyik sem akart első lenni a kéznyújtásban. Kávé megismételte a kérdést. Mind a ketten tagadólag intettek. Erre kendővel letakartuk a pisztolyokat. Glódy választott először, azután Firiczky. Harminc lépés távolságra állítottuk föl őket. Az adott jelre Glódynak volt joga először lőni. Reszketve emelte föl a pisztolyát, és lőtt. Ugyanabban a pillanatban hirtelen megfordult, és négykézlábra állt. A pléhfödő körvonalai tisztán látszottak. Valamennyien kacagtunk. Firiczky lőtt. Glódy hasra esett. A golyó a födő gombjáról pattant vissza! ### Szójegyzék - **élclap**: vicces újság. - **adomák**: rövid vicces történetek. - **kötelesinas**: talán kötélkészítő inas; jelentéktelen ember. - **csibukját**: a csibuk hosszú szárú pipa. - **tiszteletpéldányt**: ingyen küldött példány. - **hozomra**: pénz nélkül, későbbi fizetésre. - **köteles példányt**: olyan példány, amelyet törvény szerint el kell küldeni. - **prenumeránsból**: a prenumeráns régi szó; előfizető. - **Augiász istállójának**: görög monda: nagyon piszkos istálló. - **ökrendezéseit**: az ökrendezés durva szó; hányás. - **equipage**: francia szó; elegáns kocsi lovakkal. - **Sapienti, sat**: latin mondás; "az okosnak elég". - **vaddisznógolyóra**: talán nehéz golyó, vaddisznóvadászatra. - **kitapacíroztam**: belülről kipárnáztam, kitömtem. - **pléhfödőt**: a pléhfödő fém fedő fazékra; a födő régi alakja a fedő szónak. ## Öngyilkosság öngyilkos nélkül. – Egy hírlapíró emlékirataiból. – – A verse az rossz, hanem a neve jól hangzik, hát beállhat hozzám munkatársnak! – mondta *Párducz* József, a «Bárkonyosi Hirlap» felelős szerkesztője. Alacsony, köpcös ember volt. Fekete szemöldökét olyan méltósággal mozgatta, mint egy római hadvezér, és nekem úgy tetszett, mintha beszélni is csak «*ciceró*»-ban szokott volna. Ah! Én nyomorult «*petit*»-nek éreztem magamat e nagy zseni mellett! – Hírt és mindig csak hírt! – szokta mondani. – A közönség egy része nem olvas vezércikket, más része nem olvas tárcát, hanem a híreket mindenki olvassa. Elindultam hát a rendőri hivatalba, és bemutatkoztam a bárkonyosi főkapitánynak: – *Zelenváry* Balambér vagyok, a «Hirlap» munkatársa. A főkapitány szemüvege megcsillant, amint föltekintett. – I-vel vagy ypszilonnal? – Ypszilonnal! – feleltem büszkén. Pedig hát 50 krajcárért vettem a nevemet; hanem úgy gondolkoztam, hogy a személyem nemesítette meg ezt a nevet! Különben azelőtt *Buxbaum* Alfréd volt a nevem, anélkül, hogy zsidó voltam volna. De hát én istenem, ki olvasna el olyan tárcát, amely alá *Buxbaum Alfréd* van jegyezve! A főkapitány nagyon meg volt elégedve a külsőmmel, csupán a füleim nem tetszettek neki. De biztosítottam, hogy ilyen fülek vannak most divatban Párizsban, és ő megnyugodott ebben. Azt mondta, hogy nincs semmi hír. Kétségbe voltam esve. Nagy szomorúan állítottam be a szerkesztőségbe. A szerkesztőm éppen négyszögletű lyukakat vágott egy újságba, és közben szidta a fináncokat, akik megtalálták a dohányát. Milyen szidalom volt az! Milyen költői! Mily magvas és ékes! Demoszthenesz sem tudott volna szebben káromkodni. – Azt a jeges zivatarba forgatott hétfájdalmú perecesrúdját ezeknek a nemzetsorvasztó kormányinasoknak! Képzelje, öcsém, megtalálták a dohányomat! – Az baj! – Dehogy baj, az még nem baj, vegyenek kádfürdőt vitriolból azok a himpellérek! Hanem az a baj, hogy megbüntetnek legalább száz forintra! Ezeket mondva úgy a sarokba vágta az ollóját, hogy csaknem szikrát vetett. – No, van-e hír? Alig mertem kinyögni, hogy nincs. – Az nem baj, írjon, amit akar. – De kérem, mit írjak, ha semmi sincsen? Sohasem felejtem el azt a kővé változtató tekintetet, amellyel végigmért. – Hát azt hiszi, hogy adhatunk ki lapot hír nélkül? – De kérem, ha nem történt semmi! Látta, hogy újonc vagyok, ezért enyhébb arcot vágott. Azt mondta, üljek le, és írjam, amit diktál. Írtam: **Léghajó városunk fölött.** Ma hajnalban a korán kelők egy óriási léghajót pillantottak meg városunk fölött, mintegy nyolc kilométeres magasságban. Bátorkodtam megjegyezni, hogy ma hajnalban irtózatos sötét volt, és még most is olyan köd ül az utcán, hogy az ember nem lát két lépésnyire. – Hát írja, hogy tegnap vagy tegnapelőtt, amikor nem volt köd. Azután folytatta: A léggömbhöz egy üres csónak volt erősítve, amelyben két férfi és egy nő ült. Hatalmas széláramlat vitte őket kelet felé. Városunkat egy nagy teleszkóppal vizsgálták, és homokot szórtak ki, mire néhány pillanat alatt olyan magasra emelkedtek, hogy csak borsónyi fekete pontnak látszottak az égen. Kik lehettek a léghajósok, nem tudhatjuk, mert ez idő szerint sehol sem eresztettek föl léghajót. Ismét bátorkodtam megjegyezni, hogy ha sehol sem eresztettek föl léghajót, akkor ez sem lehet igaz. Ő azt felelte, hogy csakugyan egy szó sem igaz belőle, de hát hír kell. Azután, anélkül hogy észrevette volna a furcsa befejezést, diktált tovább: **Vakmerő rablótámadás.** Az éjjel a Gyöngytyúk utcában egy helybeli úriembert ismeretlen tettesek megtámadtak, és elvették tőle az óráját, tárcáját és gyűrűit. A túlnyomó erő ellen nem védhette magát. Persze *rendőr* megint nem volt sem közel, sem távol, és ez szerencse is, mert talán a rendőrt is kirabolták volna. Ennél a hírnél megkérdeztem a szerkesztőmet, hogy ez is költött hír-e. – Persze, hogy az! – De kérem, akkor miért méltóztatik szidni a rendőrséget? Kicsinylő pillantást vetett rám. – Látszik, hogy kezdő! Hát nem tudja, hogy a rendőrség tisztán arra való, hogy szidjuk? Hát kit szidjunk? A római pápát? Akkor nem fizetnek elő a papok. A kormányt? Akkor nem fizetnek elő a megyei hivatalnokok. A függetlenséget? Akkor nem fizet elő a polgárság. A városban nem szidhatunk senkit, mert mindenkinek van pártja, és köztük előfizető. Így nem marad más hátra, mint a rendőrség, amelynek tiszteletpéldánya van. És diktált tovább: **Talált erszény.** Ma délután egy tömött bőrerszényt hoztak szerkesztőségünkbe. Van benne 16 zálogcédula, 30 kifizetetlen számla, egy bábaoklevél és egy operaária a «Kunok»-ból. Aki elvesztette, kellő igazolás mellett átveheti. – Ez sem igaz? – Persze, hogy nem! – Hátha valaki kéri? – Nem igazolhat olyat, ami nem igaz. Beláttam, hogy igaza van. – No hát, most próbáljon magától írni. Rágyújtottam egy szivarra, és azután kisütöttem a következő hírt: **Botrányos verekedés.** A szobában ketten voltak: a főispán és a polgármester. A főispán mindig füstöl, a polgármester mindig köhög. Az utóbbi arra kérte az előbbit, hogy kímélje meg a füsttől; de az előbbi rá sem hederített az utóbbi szavára. Ezen azután összekaptak, és kidobálták egymást a szobából. Amelyik kiesett, az mindig visszatért, és kidobta a másikat, nem csekély épülésére a hivatalnokoknak. Szerkesztőm igen jónak találta ezt a hírt, csupán annyit változtatott rajta, hogy a «**Botrányos verekedés**»-ből «**Kedélyes mulatozás**»-t csinált. A polgármester és a főispán helyett «Pál és János» testvéreket írt, a füstöt és a köhögést kitörölte. Azt írta, hogy a két testvér tréfából dobálta ki egymást az ajtón. A megbotránkozó hivatalnokok helyett «kedélyesen vihogó csőcseléket» írt, és legvégül odatette: «*Rendőr persze itt volt, mert nevetni lehetett.*» Ezeket a kifejezéseket – «Rendőr sehol» és «A rendőrség távolléte által tündöklött» – a szedők soha nem szedték szét, mert csaknem minden rendőri hírnek ez volt a vége. Mikor aztán a lap megjelent, 16 ilyen hír volt benne. Úgy olvasták, mint a Szentírást. Hát még, mikor igazán volt hírünk! Egy öngyilkossági esetet kihúztunk két hasábra, sokszor egy oldalra is. Például egyszer ezt a hírt kaptam a rendőrségen: «*Bodza András 35 éves zsákolót ma reggel a diófán találták fölakasztva. Felesége és két gyermeke maradt.*» Én meg is írtam hírnek ebben a formában, de a szerkesztőm egészen másképp dolgozta át. Ezt írta ebből a két sorból: **Szörnyű öngyilkosság.** *Mi történt ma a város végén?* A társadalom rákfenéje, az öngyilkosság, ijesztő mértékben terjed a legalsóbb néprétegekig. Ma reggel ismét egy polgártársunk dőlt önként a hideg halál jégkarjaiba. Egy fiatal élet, *Bodza András* zsákoló, a diófa lombtalan ágára hurkolta önnyakát. *Az öngyilkosság előzményei.* Miként saját kiküldött tudósítónk írja: az öngyilkos Bodza Andráson bizonyos melankólia volt észrevehető a zsákolások alatt. Csupán akkor aranyozta meg a jókedv az arcát, ha *Finkelstein* Salamon, a gazdája, bagót adott neki. Az öngyilkosság napján korán kelt, és mikor fölült az ágyban, és kezébe vette a csizmáját, így szólt a feleségéhez: – *Lyukas a csizmám!* A felesége nem is sejtette, milyen mély értelme volt ennek az egyszerű megjegyzésnek! Azután szalonnát evett kenyérrel, és a szalonnát erősen megpaprikázta. Mikor ezt elvégezte, kiállt az utcaajtóba, és így szólt: – Komisz idő lesz! Felesége ezeknek a szavaknak sem tulajdonított mélyebb értelmet. Mikor az utcaajtóból befordult, és a kertbe ment, a felesége még látta, hogy vakaródzott. *Az öngyilkosság.* Bodza András kivitte a köpülőt. Odaállította a diófa alá, azután egy sóhajjal a szájában és egy madzaggal a kezében fölállt a köpülőre. Átvetette a madzagot a diófa keleti oldalán levő vastag ágon, hurkot kötött rá, ezt a fején át a nyakába húzta, és így szólt: – Isten veled, világ! A következő percben összeszedte lelkének és lábainak minden erejét, és elrúgta maga alól a köpülőt. Szemei kimeredtek, nyelvét kiöltötte, és lábaival olyan mozdulatokat tett a levegőben, mintha káposztát taposott volna. *A hulla felfödözése.* Bodza Andrásné azt hitte, hogy a férje már elment dolgozni. Át akart futni a kerten a szomszédba, ahol a komaasszonyával egy garasért törkölypálinkát szoktak hozatni en moitié, vagy ahogy ők fejezik ki magukat: «mutyiba». Amint át akar osonni a kerten, látja, hogy valami függ a diófán. – «Ez nem dió – úgymond –, hanem ember.» Közelebb menve egy 15 másodpercig tartó éles sikolyt hallatott, és így kiáltott föl: – «*András! Mért akasztotta föl kend magát?*» András nem felelt, csak a szomszéd kutyája válaszolt egy vég nélküli, fájdalmas vonítással. *A hulla levevése.* Bodzáné sikolyára és az eb vonítására összefutottak a szomszédból. *Bugyogó Kelemenné* szül. *Lekvár Juliánna* kölcsönkérte *Szűk Ferencz* ködmönszabó 16 krajcáros, fekete csontnyelű bicskáját. Ezt a bicskát *Szűk Ferencz* a túri vásáron vette egy Feigelstock Izsák nevű ceglédi kereskedőtől. Bugyogó Kelemenné ezzel a bicskával elmetszette a madzagot. A hulla nagy súllyal esett le, és ökle úgy rázuhant *Bibircsók János* favágó arcára, hogy az orra azonnal földagadt, és a pipa kiesett a szájából. A köpülő a tett színhelyétől 3 méterre és 96 centiméterre feküdt. Tetején egy láb rúgásának nyomai láthatók; az egyik abroncsa nem rozsdás. És így ment ez tovább a következő címek alatt: *A hulla bejelentése. A hulla elszállítása. A boncolás. Kapotnyak Zsófia véleménye. Az özvegy könnyei. A temetés. A városban uralkodó hangulat. Az öngyilkosság mint társadalmi kór. A zsákolók magatartása.* Stb. Ezt lapunk főszerkesztője mind abból a két sornyi hírből csinálta. Úgy nem látta Bodza Andrást, ahogy én sem láttam, és mikor ezt az eseményt írta, akkor még sem a boncolás, sem a temetés nem történt meg. A lap másnap megjelent. 500 példányt vettek meg belőle külön, és még az utcasarkokon is olvasták. Ugyanazon a napon arról értesített a rendőrség, hogy az egész akasztási történet csak tréfa volt: valami névtelen polgártárs tréfálta meg vele a rendőrséget. Másnap azután kénytelenek voltunk ezt írni: «A lapunk múlt számában megírt akasztás nem történt meg, hanem lapunkat a *fejetlen, mihaszna rendőrség* vezette félre, miért is az egészet visszavonjuk.» Denique, itt is a rendőrség húzta a rövidebbet! ### Szójegyzék - **ciceró**: nyomdai betűméret; nagyobb, mint a petit. - **petit**: nyomdai betűméret; kisebb, mint a ciceró. - **fináncokat**: a finánc adóügyi őr; a tiltott dohányt kereste. - **himpellérek**: hitvány emberek, csalók (szidás). - **zálogcédula**: papír a zálogba adott tárgyról. - **bábaoklevél**: a bába (szülést segítő nő) papírja a képzettségéről. - **főispán**: a megye legfőbb vezetője. - **csőcseléket**: a csőcselék faragatlan embertömeg. - **bagót**: a bagó rágódohány. - **köpülőt**: a köpülő faedény vajkészítéshez. - **madzagot**: a madzag vékony kötél, zsineg. - **felfödözése**: régi szóalak; felfedezése, megtalálása. - **mutyiba**: népi szó; közösen, felesben. - **kend**: régi népi megszólítás; "ön, maga". - **Denique**: latin szó; "végül, egyszóval". ## A hétfejű sárkány és a műkedvelők. – Mese. – Hol volt, hol nem volt, nem bizonyos, hogy volt, az sem bizonyos, hogy nem volt, de az bizonyos, hogy még az Operenciás tengeren is túl volt… Én ugyan azt sem tudom, hol volt az Operenciás tenger, sőt a térképcsinálók sem tudják. De akik szeretik a meséket, azok kétségkívül ismerik ezt a tengert. Bizonyosan valami h..... német fedezte föl, és örökre titokban is tartotta, hogy hol fekszik. A geográfiára nézve kétségkívül sajnálatos, hogy ez a tenger titokban maradt. A mesekomponálókra nézve azonban nagyon is örvendetes, mert senki sem járhat utána, igaz-e, amit elbeszéltek. Tehát, hogy a mesémet folytassam: Ezen a nagyszerű Operenciás tengeren túl volt egy aranyerdő, ebben az aranyerdőben egy ezüstkastély, ebben az ezüstkastélyban egy tündérszépségű királyleány. Ha már most az Operenciás tengeren is volna zónatarifa, kétségkívül rögtön utaznátok, álmos hallgatóim. Néhány □-méter fát szállítanátok haza abból az aranyerdőből, és legalább egy küszöböt elemelnétek az ezüstkastélyból. De hát mit tehetek én arról, hogy az Operenciás tengeren *Baross Gábor* nem uralkodik! Persze így a tündérszépségű királyleány iránt nagyobb lesz a figyelem. A mesecsináló nem is foglalkozik Jutkával, Böskével, hanem mindig csak királykisasszonyokkal, akik, mintha mind egy anya szülte volna, mind tündérszépségűek. Ez a tündérszépségű királykisasszony lakott ott az aranyerdő közepén levő ezüstkastélyban. Hogy miért lakott ott a tündérszép királykisasszony, azt is elmondom. Hát bizony nem a maga jószántából: egy sárkány vitte oda. Abban az időben nagyban grasszáltak a sárkányok. Minden városnak megvolt a saját külön hétfejű sárkánya, amely rettenetesen ordított, rúgott, kapált, és évenként néhány szűz leányt megevett. Az én sárkányom azonban minden sárkányt fölülmúlt: igazi telivér sárkány volt, oldalági rokonságban állt a híres Behemothtal. A sárkánypasszusa azonban elveszett, így a tulajdonképpeni származásáról semmit sem tudok. Csupán egy hű kabinet-fénykép után írhatom le ezt a szörnyű fenevadat. Eszerint ez is hétfejű volt. Minden fején tüzes tarajt viselt és monoklit, de borotválkozni nem borotválkozott, mert nem akadt olyan borbély, aki meg merte volna borotválni. A lábai tele voltak köszörült nagy körmökkel, a háta közepén pedig árbocként fölálló hegyes sörték voltak. A szeme akkora volt, mint egy tésztástál. A nyakát olyan hosszúra föl tudta nyújtani, hogy esténként nyalogathatta a Göncölszekér kerekéről az olajat, és elkaphatta a Fiastyúk egy-egy csirkéjét. Nagyon természetes, hogy egy ilyen kolosszális barom nem volt képes becsületesen megélni. Legelni méltóságán alulinak tartotta, pecsenyéhez pedig nem juthatott mindig, mert minden jóravaló ember féltette tőle a veséjét, velőjét. De nem hiába volt ám hét feje az én sárkányomnak! Nagy furfanggal ki is eszelte, hogyan juthatna fáradság nélkül emberpecsenyéhez. Belopódzott ugyanis egy király udvarába, kiemelte a királykisasszonyt az ágyából, és elvitte abba a bizonyos aranyerdőbe, ezüstkastélyba, anélkül, hogy valaki észrevette volna. A király persze nagyon megijedt, mikor meghallotta, hogy a leánya eltűnt. Azonnal elküldte az inasát a rendőrségre, amely rögtön intézkedett, hogy a lapok a napi újdonságok között hozzák a következő sorokat: **Körözés.** Közhírül adatik, hogy őfelsége 77-ik Torontárius király kárára egy leányt elloptak, minek okáért elrendeltetett ennek országos körözése. *Személyleírása:* - *Neve:* Lybamilla; - *születéshelye:* Pinkócz; - *kora:* 17 éves és 6 napos; - *vallása:* délnyugati g. kath.; - *állapota:* nős; - *foglalkozása:* királykisasszony; - *nagysága:* 160 cm; - *arca:* gö-gö-gö-gö-gömbölyű; - *arcszíne:* mikor puderos, fehér, mikor nem puderos, akkor rózsaszínű; - *haja:* szőke, föl van sütve; - *szemei:* hamisak; - *orra:* divatos; - *bajusza:* nincs; - *beszél:* virágnyelven, legyezőnyelven, zsebkendőnyelven és bélyegnyelven. - *Különös ismertető jele:* mikor hátat fordít, arcát nem lehet látni. Nevezett személyre ezen körözőlevél kiadatván, fölhívatnak az ország összes rendőrhatóságai, hogy területükön nyomozzák, és megtalálása esetén hazaszállítsák. Kelt Pinkóczon. Krisztus előtt 10 ezer esztendővel, Szent Genovéva napján, éjjel 12 órakor. A főkapitány fürdőn létében: ***Báró Kendermagvölgyhasadéki Kendermagvölgyhasadékky Pukk,*** kir. rendőr-középkapitány, mint h. főkapitány. Ez a körözés minden lapban megjelent, és a rendőrök tömérdek szőke kofát és egyéb hölgyet összefogdostak a királykisasszony helyett. Ő mégis úgy eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. Végre fél év múlva a *Hölgyek Lapjának* rózsaszínű borítékja vezette nyomra a keresőket. A borítékon ugyanis a következő szellemes kérdések jelentek meg a «*Társalgó*» rovat «*Kérdések*» című csoportjában: *6778872-ik kérdés.* Ki tudna nekem fölvilágosítást adni a következő kérdésekre: 1. Illik-e egy hölgynek piros pecsétet használni levélre? 2. Ki írta a «Boci-boci tarka» kezdetű dalt, és hogyan van ez a dal tovább? 3. Tojnak-e a kappanok, és ha tojnak, miért tojnak titkon? 4. Miről tudhatja meg egy hölgy, hogy migrénje van? 5. Miként lehet a baracklekvárt megóvni a penésztől, és Beethoven írta-e a «Nyomorultak» című regényt? 6. Kell-e pirulni a leánynak, ha egyedül van? ***Lybamilla.*** Mikor ezt a néhány sort elolvasta a király, akkorát ugrott örömében, hogy a koronája csücske letört a mestergerendában. Azonnal küldtek a *Hölgyek Lapja* szerkesztőségébe, és ott, miután 19 papírkosár tartalmát vasvillával széthányták, rá is akadtak arra a borítékra, amelyen rajta volt a keresett postabélyegző. Túl az Operencián. SÁRKÁNYVÁR Kre. 1592673. év ápr. 1. Ebből azután megtudták, hogy sárkány ragadta el a királykisasszonyt, és hogy a sárkányvár az országon kívül, az Operenciás tengeren túl van. A király gyászruhát szabatott magának, és újra betétette a lapokba a leánya személyleírását. Azt is hozzácsatolta a közleményhez, hogy azé lesz a tündérszép *Lybamilla*, aki haza bírja hozni. Persze nagy lett a riadalom az ország vitézei között. Különféle ifjak: katolikus ifjak, pereces ifjak, jogász ifjak, kefekötő ifjak és minden rendű-rangú ifjak siettek az Operenciás tengerre. Tutajok, ladikok, szandolinok, bárkák, úszóhólyagok és más egyéb vízi tárgyak segítségével igyekeztek átjutni a tengeren, és fölkeresni a sárkányvárat. Természetesen a sárkánynak éppen csak ez kellett: hogy ne neki kelljen az emberek után járni, hanem ők menjenek hozzá. A csalétek a királykisasszony volt. Ettől a naptól fogva a sárkány úgy nyeldeste az ifjúságot, mint a ludak a cserebogarakat. Megette őket bugyogóstul, frakkostul, legföljebb azt köpte vissza, amelyik olyan sovány volt, mint én. A tündérszép királykisasszony ezalatt egyedül bolyongott a kastélyban. Néha strimpfliket stoppolt, néha szonátákat játszott, néha pedig a Hölgyek Lapját olvasta és lekvárt főzött, mint ezt a kérdéseiből már korábban is kivehettük. Sok vitéz és deli ifjú elvérzett ezalatt a kapu előtt. Hiába próbálták a sárkányt karddal megölni: megette a lovagokat kardostul, sarkantyústul, lovastul együtt. Hiába próbálták Ucháciussal lelőni: azt hitte, svájci labdacsokat lődöznek felé, és lenyeldeste az ágyúgolyókat is. Hiába raktak alá dinamitot: egyet ugrott, és csak ennyit szólt a robbantásra: – *Ejnye teremtette!* Elgondolhatja akárki, hogy az egész ifjúság kétségbe volt már esve. Utolsó kísérletként elfogadta egy zenetanár ajánlatát: próbáljanak kiváló műkedvelők hangversenyt adni a sárkánynak. Talán így megjuhodik, és engedi elvinni a tündérszép királykisasszonyt. Tömérdek műkedvelő ajánlotta föl erre a tehetségét: üsttel, dobbal, citerával, hegedűvel, gitárral, dudával, cimbalommal, furulyával, zongorával és okarinával rohantak mind a zenetanárhoz, hogy szerepeljenek a hangversenyen. A zenetanár azonban csak 24-et fogadott el közülük. Ezek között volt egy kisbőgőművész, egy nagybőgőművész, egy dorombművész, egy pikulaművész, két baritonista, egy tenorista és egy szóló-bassista. A többiek hegedűn és zongorán játszottak. Mielőtt azonban elindultak volna, illendőség szerint egy nagy programot nyomattak, és elküldték a sárkánynak. A sárkány meg volt hatva. Különösen meghatotta az a figyelem, hogy a helyárakról szó sem volt a programon. Így nem kellett átrepülnie az Operenciáson, hogy zálogba tegye az ezüstkastély valamelyik kilincsét. A hangversenyzők megérkeztek hozzá, és kört formáltak előtte. Legelőször a dorombművész játszotta el a «*Tévedt nő*» nyitányát. A sárkány nyugodtan hallgatta, mert valószínűleg semmit sem hallott belőle. Azután egy hegedűművész játszott Paganinitől valami ábrándot. A sárkány nyugtalankodni kezdett. Következett egy duett nagybőgőre és okarinára: előadták Wagner Lohengrinjét. A sárkány az egyik fülét betapasztotta sárral. Azután egy vonónégyes játszott Bachtól. A sárkány kijelentette, hogy nem hallgatja végig. Ebből aztán már látszik, milyen nagy barom volt: nem tudta, hogy a műkedvelő-hangversenyt *muszáj* meghallgatni. A vonónégyes olyan hosszan muzsikált, hogy a többi műkedvelő sem bírta kivárni a végét. Ki-ki a maga szerszámán hozzálátott a kontrához, primhez, szekundhoz és basszushoz, és forte-fortissime, egyik egy taktussal előbb, másik hátrább, húzták a szonátákat. A sárkány ordított. A műkedvelők nem hallgattak. A sárkány ugrált dühében, és a fogait csattogtatta. A műkedvelők a helyükön maradtak, és bőszülten játszottak. A sárkány közéjük ugrott, és szétvágta őket a farkával. A műkedvelők széthemperedtek a gyepen, és fekve játszottak tovább. A sárkány ekkor őrülten forgott és ordított. Hányta a földet, kávéházi habot fújt, és rakétákat eregetett az orrából. Végre nekiugrott a bandának, és enni kezdte őket. A műkedvelőket még ez sem zavarta meg: tovább játszottak a szájában. A pikulás bent a sárkány gyomrában pikulázta a primet, a cimbalmos a sárkány hátán cimbalmozott, a violinista a szájában hegedült. A nagybőgős félig lenyelve, félig kihajolva a sárkány szájából húzta a basszust. Végre a sárkány egy óriási, felhőket érő ugrással beleöngyilkolta magát az Operenciás tengerbe. A műkedvelők közül néhány életben maradt. Ezek őrülten húzták még azután is. Csupán egy süket kisbőgőművésznek jutott eszébe, hogy kivezesse a királykisasszonyt a kastélyból, és hazavigye. A király neki adta az országát és tündérszép leányát, a műkedvelő kisbőgős pedig nászajándékul lemondott a kisbőgőn való művészkedésről. Az életben maradt műkedvelőket a «*Fátum*» nevű teherhajón hazaszállították, de a józan eszüket soha nem tudták visszaadni nekik. Még most is élnek, ha meg nem haltak, és hangversenyeznek veszettül. ### Szójegyzék - **Operenciás tenger**: mesebeli tenger, nagyon messze. - **zónatarifa**: olcsó vasúti ár, Baross Gábor vezette be. - **grasszáltak**: terjedtek, sokfelé garázdálkodtak. - **sárkánypasszusa**: tréfás szó; a sárkány útlevele. - **Közhírül adatik**: régi hivatalos forma: mindenkinek tudomására hozzák. - **nős**: férfira mondják: van felesége. - **föl van sütve**: a haj forró vassal göndörítve. - **hamisak**: itt: huncutok, játékosak. - **kappanok**: a kappan herélt kakas. - **strimpfliket**: a strimpfli harisnya. - **Ucháciussal**: az Uchácius ágyúfajta. - **műkedvelők**: nem hivatásos művészek, szabadidejükben játszanak. - **megjuhodik**: megszelídül. - **dorombművész**: a doromb kis fém hangszer, szájban pengetik. - **beleöngyilkolta**: tréfás szó; úgy lett öngyilkos, hogy beleugrott. ## A «Bárkonyosi Trombita.» – Egy hírlapíró emlékirataiból. – A szerkesztőm lehetett úgy 52 esztendős. Mindene szürke volt már, csak vastag szemöldöke volt fekete. A felesége pedig lehetett 22 esztendős. Remek szép asszony! Szőke, aranyszínű haja selymes fürtökben árnyalta a homlokát, örökös jókedv mosolygott csókratermett száján. Ha az ember belenézett nevető kék szemébe, a mennyországot vélte látni panorámában. Tiszteltem a szerkesztőmet, tiszteltem a feleségét is. Hanem ezt az utóbbit mégiscsak jobban tiszteltem. Egy napon a szerkesztőm valami nagy reklámcikkért 100 forintot kapott. Azt mondta a feleségének, hogy tanulmányútra megy Budapestre. Én tudtam, hogy nem oda megy, hanem Bécsbe, a Ronacher-féle mulatóhelyet megnézni, ahol a tüzes pezsgőnek és a tüzes szemű komédiás lányoknak egyforma drága az ára. Úgy volt, hogy a vasárnapi számot én szerkesztem. Összeszedtem egy csomó hírt a rendőrségen, egy csomót az utcán, néhányat meg magam rögtönöztem, és kész volt a hírrovat. Az olló megteremtette a tárcát meg a vidéki híreket, csupán a vezércikk volt még hátra. Nekiláttam hát a vezércikkírásnak. Tudnivaló, hogy vezércikket nem nehéz írni. Csak cifra gondolatokat kell cifra köntösbe öltöztetni, a súlyt megadja a szép «ciceró». Minél kevésbé lehet érteni a vezércikket, annál jobb, mert ez azt mutatja, hogy aki írja, nagyon ért a politikához. Amint javában írok, egyszer csak átölel valaki, és megcsókolja a homlokomat. Hirtelenében azt hittem, hogy a szerkesztőm csókolódzik velem, és el nem tudtam gondolni, mi a csuda történt vele. De ahogy föltekintettem, a szép asszonyt láttam magam mellett. – Szeretlek! – suttogta, és kipirult arccal, mosolyogva nézett rám. Szeméből úgy hullottak rám a sugarak, mintha az afrikai napból kölcsönözte volna; ajkát bíborszínűre festette az odalövellő vér. – Az istenért, nagysád! – Ne szólj! Tudom, hogy te is szeretsz engem! Nekem ugyan eszem ágában sem volt ilyesmi, de mivel olyan határozottan állította, hogy én is szeretem, magam is kezdtem hinni, hogy úgy van. – De gondoljon nagysád a férjére! – Nem vagyok vele megesküdve! – Igazán? Hát akkor miért van vele? – Bolond voltam. Pesten ismerkedtem meg vele. Elcsábított, elcsalt! – Szerette? – Nem én; hanem azt hittem, hogy jó lesz, ha hozzá megyek, mert szegény varróleány voltam. – Tehát a kényelem végett. Lesütötte a szemét, és alig hallhatóan suttogta: – Úgy van! – És most válni akar tőle? Szemei fölragyogtak, forró kezével megfogta a kezemet, és felém hajolva szenvedélyesen szavalt: – Válni akarok! Veled akarok élni! Téged szeretlek! Veled leszek boldog! Ezeket mondva a karjaimba omlott. Nem tehettem mást, mint hogy tartottam. Ha nem tartottam volna, végigesett volna a földön. Azonban nem sokáig kellett tartanom; két fehér karjával átkulcsolta a nyakamat: – Ugye elszöktetsz engem? – Én? Hogy gondol ilyet, nagysád? Mit szólna hozzá a szerkesztőm? Mit szólna a világ? Mit szólnának az előfizetők, ha nem jelenne meg a lap? – Hát előbbre való neked a szerkesztő, a lap és a világ, mint *én*? Én bizony azt szerettem volna felelni, hogy nagyon is, de hát ki merne ilyet mondani egy szerelmes szép asszonynak? – Igen ám, csakhogy nagy zavar lenne mégis. A szép szőke asszony látta a habozásomat. Karjai lecsúsztak a nyakamról, fehér kis kezei végigsimultak a karjaimon, és megálltak a kezemnél. Tenyerébe szorította, és erősen a szemembe nézett igéző, megbűvölő szemével. – Azt mondd meg, hogy szeretsz-e igazán? Mit tehettem mást, mint hogy ráfeleltem: – Persze, hogy szeretem! (Jaj, ha ezt a szerkesztőm hallotta volna!) – Hát akkor gyere! – Hová? – Ki a világból! – Azt már ne tegyük mégse! – Hát nem bánom, maradjunk itt, Bárkonyoson. – Már ez lesz a legjobb. – De ne ebben a házban. – Hát melyikben? – Veszünk ki más lakást. – Meglövöldöz bennünket az öreg. – Ne hidd azt! – De hát miből éljünk? – Indítasz egy lapot. – Az lehetetlen. – Dehogy lehetetlen. Az a kézirat, amelyet most leadtál a nyomdába, lesz az első szám. Csupán a címet változtatod meg, és a vezércikk helyett írsz egy előfizetési fölhívást. Én addig nézek egy bútorozott szobát, amelyet már estére elfoglalunk. – Szörnyű skandalum lesz ebből! – Én nem törődöm vele! – Az öreg ránk fog támadni! – Kihívod párbajra! – Nem lesz előfizetőnk! – Jaj, dehogy nem! Hogy lehetsz már ilyen kislelkű? – Nem tudjuk fizetni a nyomdát. – Azt nem is kell. Látod, az öreg sem fizeti egész esztendőn át, csak akkor, mikor már foglalni akarnak. Borzasztó rábeszélőképessége volt az asszonynak. Szép is volt. Csókjai égettek. Nem tudtam ellenállni – megtántorodtam. Még egy égető csókot nyomott az ajkamra, úgy, hogy még a szemem is könnyezett bele. Azután föltette fehér fátyolos kalapját, és kirohant a szobából. Megkábulva, eszemet vesztve álltam ott. A szedő-gyerek jött a vezércikkért. Láztól reszkető kézzel írtam a következő vezércikket: Tisztelt közönség! Arra a meggyőződésre jutottam, hogy elveim a «Hirlap» elveivel nem egyeznek meg. Én a haladás embere vagyok. A «Hirlap» a maradás, a társadalmi elposványosodás organuma. Városunkban reformok kellenek. Emelkedések, javulások minden téren. Nagy az adó! Le kell szállítani! Kicsiny a kereskedelem! Föl kell emelni! Új vér kell városunk társadalmi életébe! Föl kell pezsdíteni! Polgárok! Tisztelt közönség! Egy újszülött lap áll előttetek! A hazaszeretet szülte, a ti érdeklődésetek tartsa fönn. Régóta szükség volt erre a lapra; a jövő meg fogja mutatni, hogy a bizalom jó helyre volt fektetve. Előfizetési ár egy évre 10 frt. Szerkesztőség és kiadóhivatal… *Zelenváry Balambér*, a Bárkonyosi Trombita felelős szerkesztője és kiadója. Hogy hol lesz a szerkesztőség, azt utólag írtam bele. A nyomdásznak megírtam, hogy a lap, amelyet összeállítottam, «**Bárkonyosi Trombita**» címmel fog megjelenni. Hogy a «Hirlap»-pal mit fog tenni Párducz József úr, azt kérdezzék meg tőle. Persze Párducz urat keresték mindenütt, de nem találták sehol. Mivel pedig a nyomdász sem kéziratot, sem utasítást nem kapott, nem is adhatta ki az újságot. Másnap megjelent a *Trombita*, a *Hirlap* pedig nem jelent meg. A közönség csodálkozott, de nem prenumerált. Harmadnap megérkezett Párducz. Én akkor már a Tyúk utca 13. szám alatt laktam. Egy fényes új tábla hirdette a kapun, hogy itt van a *Bárkonyosi Trombita* szerkesztősége és kiadóhivatala. (Én voltam a szerkesztő, a feleszívem volt a kiadó, mikor volt mit kiadni.) Fel voltam készülve rá, hogy Párducz dühös lesz, mint egy tigris, rám veti magát, mint egy jaguár, és széttép, mint egy oroszlán. Ezért körülraktam magamat mindenféle gyilkolószerszámmal: egy vívókarddal, három ollóval, két konyhakéssel, hat evőkéssel és egy nyárssal. A feleszívem beadott még egy hurkatöltőt is; ezt teleszivattyúztam tintával, és a kabátom alá gomboltam. Ebéd után három óra lehetett, mikor lépéseket hallottam a lépcsőn. – Ez vagy előfizető, vagy hitelező, vagy – Párducz. Az asszony fülelt, azután elsápadt, és fölugrott az ölemből. – Párducz jön! – kiáltotta, és befutott a másik szobába. Én harcias ülésbe helyezkedtem: kezembe vettem a kardot, és megtapogattam a hurkatöltő végét, hogy egyszerre hozzá tudjak nyúlni. Csakugyan ő volt. Nem is kopogott, csak kicsapta az ajtót. Izzadt és kikelt arccal állt elém. Azon gondolkoztam, ne lőjem-e a tintát az arcába, de megelőzött a szavával: – Mit tett ön, szerencsétlen? – hörögte, anélkül, hogy egy lépést tett volna előre. – Tudhatja – feleltem nyugodtan. – Tönkre akarja tenni a lapomat? Vállat vontam. – De hát miért? – Kénytelen voltam vele. – Nem adtam elég fizetést? – De adott. – Gorombáskodtam önnel? – Nem. – Nagyravágyásból tette? – Nem. – Hát mi a mennydörgős mennykő ütött önbe, hogy ilyen coup d'etat-t csinált? – Nem tudja? – Még csak nem is sejtem. – Megházasodtam. – Mi – micsoda? – Hát igazán nem tudja? – Sohasem vettem észre, hogy ez a szándéka! – Azt sem tudja, kit vettem el? – Fogalmam sincs róla. – Az… ön feleségét! Párducz úgy pislogott, mintha álomból ébredne, azután kiderült az arca, és örömtől ragyogó szemmel kérdezte: – Igazán? – Nem tehetek róla! Párducz eldobta a kalapját, és örömkönnyek között magához szorított. Végzetes ölelés volt ez. A hurkatöltő benyomódott, és Párducznak az orra, szája úgy tele lett jó minőségű fekete gallustintával, hogy hirtelenében alig találta meg a kijáratot. * * * Annak ellenére, hogy Párducz «szegény tatárja» voltam, a lapja elmaradását mégis az én hűtlenségemmel mentegette, és gyalázatosan leszólta a lapomat a következő nyilatkozatban: **Nyilatkozat.** Míg lapunk érdekében Bpesten jártunk, *Zelenvári Buxbaum Balambér Alfréd* munkatársam a kezére bízott lapot «*Trombita*» címmel adta ki, és jó üzleti fogást vélt ezzel csinálni. Figyelmeztetjük tehát városunk közönségét, hogy ne üljön föl ennek a jöttmentnek. Maradjon tovább is a mi lapunk mellett, amely nem csörget frázisokat, hanem marad a közönség érdekeinek régi, őszinte, hű tolmácsa és megvédője. **Párducz József**, a «Bárkonyosi Hirlap» f. szerk. Négy napig hordtam ennek a nyilatkozatnak a súlyát, mert az én lapom csak csütörtökön és vasárnap jelent meg. Ezalatt nem mertem kilépni a házból. Hétfőn egy mészáros, aki haragudott Párduczra, megpártolta a lapomat 10 frttal. Ez volt a Bárkonyosi Trombita első és utolsó előfizetője. Az asszony mindjárt el is vitte a piacra: vett rajta 50 darab tojást, két üveg szagos rózsavizet, egy pakli dohányt, két pár papucsot és magának egy újdivatú kalapot. Nem hozott vissza egy garast sem. Azon gondolkoztam, ne hívjam-e ki Párduczot párbajra. Merni mertem volna, mert tudtam, hogy azzal a tintával úgy befeketítettem az arcát, hogy legalább kilenc napig kell dörzsölnie otthon radírgumival. De mégis aggodalmaim támadtak, és lemondtam erről az eszméről. Megvártam a csütörtököt, és a következőket feleltem vissza: **Nyilatkozat.** A «Bárkonyosi Nyirtlap» szerkesztője: *Macska József* miákolgatni kezd ellenünk vizenyős lapjában. Azt mondja, hogy míg ő Pesten járt, kiadtuk a lapját más címmel. Szeretnénk bebizonyítva látni, hogy valóban Pesten járt-e, és hogy valóban az ő megunt lapját adtuk-e ki *Trombita* címmel. Egyébként közönségünk meg tudja ítélni, hogy a mi lapunk jobb-e vagy az övé. Ismeri Macska József urat, akinek múltja… akinek szerkesztői jelene… olyan titok, amely ugyan köztudomású. Mégis vannak olyan részletei, amelyek éretlen hencegéseivel szemben fegyverül szolgálhatnak majd a kezünkben. Sicc! **Zelenváry Balambér,** a «Trombita» felelős szerkesztője és kiadótulajdonosa. Mikor a lapom megjelent, szerettem volna nyugodt lélekkel megebédelni. Mióta megnősültem, csak csókkal táplálkoztam és tyúktojással. Előfizetőnk nem jött, pedig jó vastag könyvet vettem a nevük számára. Mondtam az asszonynak, hogy készítsen valami ebédet, de ő azt felelte, hogy előbb adjak pénzt. Mikor nem tudtam neki adni, sírva fakadt, és a szememre vetette, hogy elcsábítottam Párducztól, ahol legalább ebéd volt mindennap. Már hogy én csábítottam el!… Két úriember lépett be az ajtón, mondtak valami neveket, amelyeket én tüstént elfelejtettem, azután azt mondták, hogy Párducz úr küldte őket. Párducz úr elégtételt vagy magyarázatot kér. Azt feleltem, hogy megadom az elégtételt, de magyarázatot nem tudok adni, mert magam sem értem, mire céloztam a nyilatkozatomban. Egyébként nagyon mérges és nagyon éhes voltam. A feleszívem a szomszéd szobában kottára sírt, és még jobban elkeserített. Fogtam a kalapomat, és elrohantam. Sötét volt már az utcákon. Mentem búsan, céltalanul. Egyszer csak a város végén találtam magamat. Mentem tovább, gyalog, pénz nélkül. És másnap már elfelejtettem Bárkonyost, asszonyt, szerkesztőt, párbajt és szülöttemet, az egyhetes korában elhunyt «Bárkonyosi Trombitá»-t. ### Szójegyzék - **csókratermett**: olyan szép száj, amelyet meg akar csókolni az ember (itt a 22 éves asszonyról). - **elszöktetsz**: titokban elviszel valakit, hogy együtt éljetek. - **skandalum**: botrány. - **foglalni**: a hitelező elviszi a tartozásért a dolgokat. - **organuma**: az organum szócső, lap. - **prenumerált**: régi szó; előfizetett. - **feleszívem**: tréfás szó a "feleség" és a "szívem" szavakból. - **nyárssal**: a nyárs hegyes vas húshoz. - **hurkatöltőt**: a hurkatöltő eszköz, amellyel a hurkát töltik. - **gallustintával**: a gallustinta régi fekete tinta. - **coup d'etat**: francia kifejezés; államcsíny, erőszakos hatalomátvétel. - **«szegény tatárja»**: régi mondás, pontos jelentése bizonytalan. - **jöttmentnek**: a jöttment idegen, senkiházi ember. - **kottára sírt**: talán egyenletesen, hosszan sírt. - **Sicc**: így kergetik el a macskát. ## Két bika. Nyaraltam. A nyaralásom abból állt, hogy fehér mosónadrágot viseltem, napközben kétszer aludttejet ettem, és egyéb foglalkozás híján aludtam a hűvösön. Különben Marci bátyám vendége voltam, ami alatt azt kell érteni, hogy sem a lakásért, sem az aludttejért, sem a hűvösért nem fizettem. Egy délután összeesküvést rendeztek ellenem a legyek. Ezért fölháborodásomban szétcsaptam közöttük a bőrtenyerű bottal, azután fölkaptam fehér cilinderkalapomat, és elhatároztam, hogy 3 óra hosszáig távolodom a falutól, 3 óra hosszáig pedig közeledem hozzá. Ez mindenesetre megfontolatlan dolog volt tőlem, mert ha csak fél órára távozom, akkor a falu bikája figyelmen kívül hagyott volna. De hát ha az embert a legyek fölmérgesítik, kész belerohanni a legnagyobb veszedelembe is. A falu végén, a nagy urasági réten találkoztam a falu bikájával. Eleinte nem vettem észre, valószínűleg azért, mert a teheneknek kurizált. Máig sem tudom, mi lehetett rajtam bikaszempontokból annyira kifogásolható, hogy az érdemes állat kirúgtatott a csordából, és határozott szándékot mutatott arra, hogy a szarvára emeljen. Azonnal átláttam, hogy nem vár tőlem magyarázatokat békés érzelmeimről, és hogy legokosabb lesz gyorsan változtatni a helyzetemen. Nekivágtam hát én is a levegőnek, és az inaimra bíztam az egészségemet. A dühös barom nem állt meg, sőt nem titkolt ellenszenvvel rohant tovább utánam. Én már a kezemmel is hajtottam magamat. De hát hiába: neki négy lába volt, nekem csak kettő – határozott előnyben volt fölöttem. Kimondhatatlan örömömre egy magas kőfalat pillantottam meg magam előtt. A bika fújását már egészen közelről hallottam. Úgy fújt, mint egy lokomotív, csak az hiányzott, hogy még sípoljon is. Az előttem álló kőfal körülbelül 3 méter magas lehetett. – No – gondoltam magamban –, ha erre a kőfalra idejekorán föl nem tudok kapaszkodni, hát úgy ideszögez ez a vadállat, mint egy bőregeret. Szerencsémre a lábaim úgy belejöttek a futásba, hogy a magas kőfalra úgy futottam föl, mint a macska. A bika ugyanabban a pillanatban beletörte a szarvait a kőfalba, én pedig a fal túlsó oldalán egy tóba estem. Kétségkívül bolond eset! Az olvasó azt fogja hinni róla, hogy nem is igaz. Én is szerettem volna ezt hinni, de a súlyom okozta loccsanás és a galléromon beömlő víz kétségbevonhatatlanul azt bizonyította, hogy nem a szárazföldön vagyok. Ijedtemben magam alá kaptam a cilinderkalapomat, és a beleszorult 3 liternyi levegő segítségével a part felé igyekeztem. Annak ellenére, hogy úgy fújtam a vizet, mintha forró lett volna, csakhamar észrevettem, hogy a parton egy elegánsan öltözött hölgy áll, és engem bámul. Bámul anélkül, hogy sikoltana; bámul anélkül, hogy elájulna. Ezen már magam is bámultam. Az én bámulásom abból állt, hogy egy pillanatra megálltam a víz közepén, és önkéntelen kíváncsiságból néztem a fiatal nőt. Szép volt. Máig sem tudom, hogyan, de ebben a pillanatban egy rendkívül merész és ostoba gondolatom támadt, amelynek helytelenségét most már belátom, és nem győzöm érte magamat kárhoztatni. Azt gondoltam ugyanis, hogy hirtelen föltűnésem a kőfalon és a tóba esésem magyarázatokra fog kötelezni engem, én pedig nem akarom nevetségessé tenni magamat. Igaz, hogy végül is egy közönséges falusi bika elől megfutni nem szégyen, mert lovagias elégtételadásra nem szólíthatja föl az ember az ilyen barmot. Legjobb lesz hát – gondoltam magamban –, ha szerelmes bolondnak tüntetem föl magamat. No hát ez, amint már megjegyeztem, bolond gondolat volt tőlem. De ha tekintetbe veszem, hogy rendkívüli veszedelmekkel küzdöttem, azzal menthetem magamat, hogy hasonló helyzetben másnak talán még bolondabb gondolatai támadtak volna. Nem vizsgálva tehát az ötletem helyességét, egyenesen a hölgy felé úsztam. – Szívtelen Héró – kiáltottam a vízből kilépve –, hát nincs egy szárító mosolyod, mikor Leándered a Helleszpontust átússza érted cilinderen? – De uram! Én nem értem önt – mondta a hölgy, és hátrált egy lépést. – Mit nem ért nagysád? – kérdeztem, miközben csöpögött a víz a könyökömről. – Hogy ön tegez engem, és a birka-úsztatón keresztül jön hozzám. – Hja kérem, ha az ember szerelmes, akkor tizenhárom birka-úsztatón is képes átúszni. – De kérem! Én nem is ismerem önt. – Az nem tesz semmit. Tekintsen úgy, mintha ismerne. Engem az nem zseníroz. Végül is az ember nem ismerhet mindenkit a világon. – De hát kérem… – Ó, ne tessék aggódni, én ismerem kegyedet. Ó, bár ne ismerném! – tettem hozzá mély sóhajtással. A hölgy láthatóan meg volt illetődve. Magam sem hittem, hogy ilyen nagy huncfut tudok lenni; igaz, hogy ennyire nem is *hajtottak* rá a körülményeim. – Hát mondja csak – szólt szelíden –, honnan ismer ön engem? – Ó, istenem – mondtam elérzékenyülve –, hát hogy is tudnám én azt megmondani? – De mégis. – Először álmomban láttam Devecserben. Ó, az nagyon szép álom volt. Mintha Kolumbus Kristóffal szalámit szállítottunk volna Amerikába. Rendkívül ostobának tűnhetett neki ez a vallomásom, mert mosolygott. Én azonban akkor bátorító jelnek vettem. Megfogtam hát a kezét, és őszinte lelkesedéssel kiáltottam föl: – Nagysád, legyen a feleségem! Kacagott. Azután pajkosan az arcomra ütött a legyezőjével, és így felelt: – Ó, milyen kedves: alig öt perce, hogy ismerem, és máris azt akarja, hogy elváljak miatta az *uramtól*. – Hát miért ne? – feleltem minden zavar nélkül. – Végül is, ha férje van kegyednek, az nem olyan nagy akadály! – Ah – felelte ijedt arccal a fiatal asszony –, *megölné önt!* – Megölne? Mit? Engem megölne? – hebegtem kissé megütődve, de azután hirtelen nekibátorodva feleltem: – Hátha én ölném meg őt! – Az lehetetlen. – Lehetetlen? Kérem, semmi sem lehetetlen! Tőlem sok minden kitelik. Tessék elhinni, ha én egyszer hozzáfogok, hát kuruc ember vagyok ám. Ezeket a szavakat olyan büszkén és bátran mondtam, hogy magam is megijedtem magamtól. Végre is az ember nem tudhatja, mi lakik benne; pláne, ami az emberölést illeti, ilyesmit sohasem próbáltam. A szép asszonykára nem voltak hatással a szavaim. Mosolyogva, vidáman nézett rám. – Hát tud ön vívni? – kérdezte tőlem. – Valószínű, nagyon valószínű – feleltem komolyan. – Amennyire magamat ismerem, azt hiszem, hogy ha egyszer hozzáfogok, hát borzasztó vívó vagyok. – Nohát akkor bajos lesz egy kissé a dolog, mert lássa, az én férjem tizenhat esztendeig volt vívómester a honvédtiszti iskolában, és sok embert elküldött már a másvilágra. – A másvilágra? – kérdeztem nagy lélegzetet véve. – Igen, és ezért sokszor teszek neki szemrehányást. De hova megy ön, hát ne siessen. – Ajánlom magamat – mondtam, és beleugrottam a birka-úsztatóba. Anélkül, hogy egy pillantást vetettem volna hátra, újra megmásztam a kőfalat. Úgy emlékszem, hogy hazafelé jobban futottam, mint mikor az a közönséges falusi bika kergetett! ### Szójegyzék - **mosónadrágot**: a mosónadrág mosható, könnyű nadrág. - **aludttejet**: az aludttej megsavanyodott tej. - **bőrtenyerű bottal**: talán légycsapóval. - **cilinderkalapomat**: a cilinder magas, kemény férfikalap. - **urasági réten**: a földesúr rétjén. - **kurizált**: udvarolt. - **csordából**: a csorda nagy marhacsapat. - **bőregeret**: a bőregér denevér. - **birka-úsztatón**: a birka-úsztató tó vagy gödör, ahol a birkákat fürdetik. - **Héró**: görög monda szerelmese; Leánder minden éjjel átúszta érte a tengert. - **Helleszpontust**: a Helleszpontus tengerszoros Európa és Ázsia között. - **zseníroz**: zavar. - **huncfut**: gazember, ravasz ember (tréfásan). - **kuruc ember**: bátor, harcias ember. - **Ajánlom magamat**: régi udvarias búcsú. ## Egy regény története. *Pavlicsek* Vendel buzgó napidíjas volt a városházán. Nappal írt a városnak. Éjjel olvasott magának. Mikor egy éjjel a kölcsönkönyvtár utolsó regényét olvasta, az jutott az eszébe, hogy jó lenne, ha ő is regényírással foglalkozna. És ebből egyúttal az is kitűnik, hogy Pavlicsek úr nem volt valami okos ember. Pavlicsek úr bement a polgármesterhez, és így szólt hozzá: – Uram! Tudja meg, hogy mától fogva nem vagyok Pavlicsek Vendel, hanem *Pálhalmy* Adorján. És tudja meg azt is, hogy ezentúl nem fogom mások gondolatait szolgamódon másolgatni, hanem igenis a magam gondolatait írom úri módon. A polgármester egy szippantás füstöt bocsátott a levegőbe, és így felelt: – Jól van. Pavlicsek, azaz hogy Pálhalmy Adorján elment a zsibárushoz, és eladta neki az összes ágyneműjét. Tudvalevő dolog ugyanis, hogy aki éjjel dolgozik, annak az éjjeli fekvőhely merőben fölösleges. Hát nappal? Aludni fog könyvein, iratain és babérain! Az ágyneműért tizenegy forintot és hatvan krajcárt kapott. Ezen a pénzen estére már túladott. Hogy miket vett rajta, azt megmondja az alábbi jegyzék, amelyet később sepertek ki a szobájából: nov. 6. - 1 db csibuk: 1 frt 05 kr. - 1 pakli dohány, gyújtó és pipaszurkáló: 89 kr. - 2 liter bor: 60 kr. - 300 ív papiros: 3 frt - 1 liter tinta: 60 kr. - 1 pokróc a földre: 1 frt 20 kr. - 2 db Jókai (kicsiny és nagy) arckép: 40 kr. - 1 db Hugó Viktor: 30 kr. - 5 db hering és fél kg juhtúró: 1 frt 40 kr. - 1 db Kock Pál: 30 kr. - 5 db tollszár, csontgombbal: 40 kr. - 1 db erős fésű: 20 kr. - 1 db petróleumlámpa: 75 kr. - bele bél 1½ méter: 8 kr. - 10 pakli gyújtó: 8 kr. - 1 db Petőfi Sándor (gipsz): 2 frt 50 kr. - 1 pár papucs: 1 frt 20 kr. - 1 pakli toll: 80 kr. - 1 font porzó: 5 kr. - 1 bajuszkefe: 20 kr. összesen: 10 frt 60 kr. tehát: 11 frt 60 kr. azaz 10 frt 60 kr.: 10 frt 60 kr. Maradvány: 1 frt Ezt az egy forintot eltette. Gondolta, elég lesz addig, amíg a regénye elkészül. Mert kiszámította, hogy óránként meg tud írni háromszáz sort, vagyis másfél óra alatt egy ívet. Tizenkét ív kitesz egy regényt, tehát ő 18 óra alatt könnyen megír egy regényt. Föl is osztotta magának, hogy két nap alatt fogja ezt elvégezni. A harmadik napon elmegy a nyomdászhoz, és eladja neki a regényét ívenként 50 frtért, vagy ha annyit nem ad, legalább 20 frtért, vagyis az egészet 260 frtért. Aztán kiszámította azt is, hogy így havonta legalább 7–8 ezer frtot összeír, vagyis egy év alatt 80–100 ezer forintot. Még holmi nyaraló és négyes fogat is megfordult a fejében, de erről előre nem csinált számítást. Miután a tömérdek csomagot lerakta az asztalára, és a zsebeiből is kihurcolkodott, első dolga volt befűteni. (Hideg szobában csak versírók szoktak dolgozni.) A kályha csakhamar vígan bömbölt, mintha csak osztozott volna Pálhalmy Adorján úr örömében. A szobában langymeleg lett a levegő, és Pálhalmy úr vetkőzni kezdett. Felső ruháit szétdobálta a szobában, és a könyveit is egy rakásra szórta. Azután a szoba közepére leterítette az új szőnyeget, amelyet azért vett, hogy a regény azon íródjék. Ezután kibontotta az egyik üveget, és csak úgy, pohár nélkül, rémítő nagyot cuppantott a szájával. A bor savanyú volt. Pálhalmy úr összerázkódott tőle, és egy pillanatra a levegő egy láthatatlan pontjára függesztette a tekintetét. Azon gondolkozott, hogy a regényírók milyen borral szoktak élni, de erre nézve hiába keresett adatokat a levegőben és az emlékezetében. Most aztán ledobta a kalapját, papucsot húzott, és a legboldogabb érzelmek között szedte elő a heringeket. Tudvalevő, hogy a halaktól okosodik az ember, mert foszfor van a hasukban. Én ugyan nem tudom ezt bizonyosan, de Pálhalmy úr bizonyosan tudta. Hanem hogy miért evett a heringekhez juhtúrót, azt, azt hiszem, sem én, sem ő nem tudta volna megmondani. Lehet, hogy csak azért, mert az íróféléknek szokott ilyen különös gusztusuk lenni; lehet, hogy olvasott valami ilyen ételről a francia szakácskönyvben. Elég az hozzá: Pálhalmy úr megevett 3 darab heringet és a juhtúró felét. Ez megtörténvén, elővette az új bajuszkefét, és széthúzta vele tizenöt szál bajuszát. Közben észrevette az írók arcképeit, és föl is aggatta őket a falra. A nagyobb Jókait az ajtóval szemben, a kisebbet pedig az ajtó fölé. Hugó Viktor és a többiek költői rendben, azaz hogy anélkül fityegtek a falon. Pálhalmy úr megelégedetten nézett végig rajtuk, és elgondolta magában, hogy talán 100 év múlva az ő arcképét is árulni fogják a 40 krajcáros fotográfiák között. Még Petőfi Sándor gipszszobra volt hátra. Ezt gondosan letörölgette, és úgy állította az asztalra. Ezek után csibukra gyújtott, és kihúzta a tintásüveg stupliját. Beleigazította a tollat a szárba, a szőnyegre szórt néhány konc papirost, és maga is odatelepedett. Az előkészületek tehát megvoltak. Most már csak maga a regény volt hátra. Pálhalmy úr azon gondolkozott, hogy milyen regényt írjon: vígat-e Kock Pál modorában, rémeset-e Féval tollával, fantasztikusat-e Jókai humorával, vagy társadalmi filozófiával telit Hugó Viktor mintájára. Zolát nem szerette, mert a «Bugyberki Tárogató»-ban rosszat olvasott róla. Legtöbb hajlamot egy szívreható komoly regény megírására érzett magában. Meghúzta hát ismét a pintest, és belevágta a tollát a kalamárisba. Mindenekelőtt a címet kellett megcsinálnia, mert hát tudvalevő, hogy a cím van elöl. Írt: **«A BARLANG VÉRES KÖRMŰ HIÉNÁJA.»** Nem tetszett neki: igen hosszúnak találta. Kitörölte tehát, és újat írt: **«SZELLEMI SÜNDISZNÓ A JÉGVEREM TETEJÉN.»** Ez igen tetszett volna neki, de nem tudta kitalálni, hogyan helyezze a sündisznót a jégverem tetejére, és miért legyen az a sündisznó szellemi. Írta tehát: **SZERELEM és RABLÁNC** vagy **a mexikói darúvadász.** És alá jegyezte: **REGÉNY.** ÍRTA: Pálhalmy Adorján. Ez elég szép volt. Mindjárt ki is cifrázta a betűket szép, egyenletes vonalakkal. Most aztán következett volna a regény. Eszébe jutott, hogy először a regény hősével kellene tisztába jönni. Belevágta hát a tollat a kalamárisba, azután ismét jót húzott a pintesből. És ezek után hanyatt fordult, és megképzelte a regény hőseit. Legyen a neve – így okoskodott magában – *Szoborváry* Tihamér. Mindenesetre szép, fiatal, barna ember. Mivel pedig illő dolog, hogy egy szép, fiatal, barna embernek kedvese is legyen, elhatározta magában, hogy ezt a kedvest *Pacsirtavölgyi* Eleonora képviselje. Ez a hölgy kétségkívül a világ legbájosabb szőke tündére lesz, mert ha a hős barna, a hősnőnek okvetlenül szőkének kell lennie. Most már csak az kell, hogy valami olyan regényes dolgot cselekedjenek, amit érdemes megírni. Itt Pálhalmy úr újra meghúzta a pintest, és hasra feküdt. Szöktetés… zárda… éj… barlang… száguldó lovak… lopott kincsek… háborgó tenger… holdvilágos éjben rémítő akasztófa… azon egy ember… rémes temető… Vörösbugyogós haramiabanda… háború… pokol… zivatar… várromok… pénzverő műhely a föld alatt… lidérc… vándorlegény… mennydörgős ménkű… uzsorások… mostoha anya… és olajfaerdő forgott az agyában. De csak nem tudott kiokoskodni ezekből semmi regényt. Újra meghúzta tehát a pintest, és elhatározta magában, hogy megkezdi a regényt; majd a toll összepercegeti a gondolatokat. Kihúzta hát a kalamust a tintatartóból, és rátámasztotta a papirosra. Azon gondolkozott: miként kezdje el. Ugye, hogy: «Midőn… Vagy: «Azontúl… Vagy: «Rémes éj… Avagy: «Egyedül… Hasztalan törte a fejét: nem tudott belekezdeni. A tollszárból szépen kicseppent a tinta. A nyelvét már ki is öltötte, hogy fölnyalja, de eszébe jutott, hogy kétféle szere is van a tintacseppek eltüntetésére. Alkalmazta is azonnal mind a kettőt. Eltelt egy, eltelt két óra. A toronyban az éjfélhirdetés is elkongott már, de Pálhalmy Adorján még mindig nem találta meg a kezdőszavakat. Utoljára már dühös kezdett lenni. Akkor meg még úgy sem talált bevezetést. Végre igen-igen megharagudott Pálhalmy úr: lekapdosta az arcképeket a falról, és belecsapdosta a fáskosárba. Fölrúgta a tintás üveget, a papucsát pedig hozzávágta a túrós bödönhöz, és lefeküdt, elaludt. * * * Másnap megint csak bealázatoskodott a polgármester ajtaján. – Mit akar? – Kérem ássan, talán tetszik emlékezni: *Pavlicsek Vendel* vagyok… ### Szójegyzék - **napidíjas**: napi bérért dolgozó írnok. - **zsibárushoz**: a zsibárus használt dolgokat árul. - **babérain**: a babér a dicsőség jele. - **csibuk**: hosszú szárú pipa. - **ív**: nagy papírlap; nyomtatott mérték. - **bél**: itt: a lámpa kanóca. - **porzó**: finom por, amellyel a friss tintát szárították. - **négyes fogat**: négy lóval húzott kocsi. - **stupliját**: a stupli az üveg dugója. - **konc**: papírcsomag. - **pintes**: nagyobb üveg bor. - **kalamárisba**: a kalamáris régi szó; tintatartó. - **kalamust**: a kalamus régi szó; toll. - **bödönhöz**: a bödön fa vagy agyag tartóedény. - **Kérem ássan**: a "kérem alássan" kiejtve; alázatos megszólítás.