# Figurák (B1 szint) *Géza Gárdonyi* ## Lapszerkesztők párbaja. – Egy hírlapíró emlékirataiból. – Az első szerkesztőm alacsony, barna szakállú ember volt. A «*Füllentő*» című élclapot csinálta. Én akkor 17 éves lehettem, és még iskolába jártam. Mikor bemutatkoztam neki, megkérdezte, hogy dolgoztam-e már lapoknak. Azt feleltem, hogy az «Üstökös»-nek többször küldtem humoreszkeket. Ez nagy hatással volt rá. Persze azt nem kérdezte meg, hogy megjelentek-e ezek a humoreszkek. Nekem pedig volt annyi eszem, hogy erről nem szóltam semmit. *Glódy* «eleinte» nem adott fizetést. Igaz, hogy később sem, de ő akkor már így fejezte ki magát. Az első írásomat, amely megjelent, a «Komáromi kis naptár»-ból másoltam ki. Vicces történetek voltak. Glódy kijelentette, hogy zseni vagyok, és fizetségül adott egy rövid szivart. Ettől kezdve sohasem nézte át az írásaimat. A kézirataimat olvasatlanul beadta a nyomdába. A dicséretemre mondhatom, hogy a vicceim nem voltak sokkal rosszabbak, mint az övéi. Igaz, az ő vicceinél rosszabbakat sohasem olvastam. Mikor megjelent egy-egy számunk, hatalmas botokkal fölfegyverkeztünk, és sétálni indultunk a főutcára. Glódy azt mondta, hogy egy élclapszerkesztő nagy bot nélkül el sem képzelhető. Eleinte azt reméltem, hogy a lapunkat úgysem olvassa senki. Ezért nem sokat törődtem a nagy bottal. Később azonban tanultam Glódy példájából. Mikor a szerkesztőmmel a város legnépesebb utcáján sétáltam, azt hittem, hogy az egész világ minket bámul. Szinte éreztem, hogy körülöttünk ragyog a levegő! Pedig az ördög sem vett minket észre. Ha azonban Glódy találkozott valamelyik ismerősével, engem azonnal bemutatott neki – mint *segédszerkesztőt*. Ilyenkor mindig kihúztam a derekamat. Azt hittem, hogy az amerikai köztársaság elnöke hozzám képest csak kötelesinas. Szilveszter napján ebéd után szokás szerint meglátogattam a *főszerkesztőt*. Igen komor arcállapotban találtam. Szó nélkül felém nyújtotta egyetlen csibukját, amely örökké fuldoklott. Mikor elhelyezkedtem a karosszékben, így szólt: – Látta? – Mit? – Az új lapot. – Nem. – Új lap indult, barátom! – Miféle? – Egy rémlap. – Rémlap? – Rémes dolgokkal foglalkozik – bűnügyekkel. – Mi a címe? – «*Regélő Themis.*» Ezt mondta, aztán kihúzta a fiókját, és elém tett egy zöld borítékú lapot. Átlapoztam. Belül is zöld volt! – Mit szól hozzá? – kérdezte a főszerkesztő. – Ostobaság! Ez nem árthat nekünk. – Ha csak egy előfizetőnk marad el miatta, az is két pengő. Hát még ha vagy öt marad el! Beláttam, hogy igaza van. Mindössze 40 «előfizetőnk» volt. Közülük 12 tiszteletpéldányt kapott, 8 hozomra járatta a lapot, 6 helyre köteles példányt küldtünk. Négyen pedig valóban beküldték a prenumerációs pénzt. Ha tehát ebből a négy igazi prenumeránsból öt elmaradt volna, nem tudom, miből kaptam volna a rövid szivarokat! Elképzelhető tehát, mennyire el voltunk keseredve. Glódy különösen dühös volt. Kijelentette előttem, hogy *Firiczkyt*, azt a vörös akasztófáravalót, föl fogja pofozni! Kértem, hogy ne legyen ennyire szigorú, de ő nem engedett. A «Regélő Themis»-t a tisztességes sajtó elleni merényletnek nevezte. Firiczkyt pedig haszontalan firkásznak, aki még azt sem tudja, hová kell a pontosvessző. Mikor aztán én is belenyugodtam a fölpofozásba, a főszerkesztőm meggondolta a dolgot. Figyelembe vette az előbbi kérésemet. Így abban állapodtunk meg, hogy Firiczky ugyan haszontalan tollbitorló, de nem érdemli meg, hogy bemocskoljuk vele a kezünket. Ehelyett üzenni fogunk neki a lapban, de olyan pokoli ravaszsággal, hogy egyszerre tönkremegy tőle. A főszerkesztőm egészen nekilelkesedett. Újra megtömette velem a csibukját, és a felesége őnagyságával kávét főzetett. Így, puskaporral megtöltve, a következő üzenetet sütöttük ki: **Szerkesztői üzenet.** *Nyekergő Themisztoklásznak.* *Helyben.* Sajtómonstrumát megkaptuk. Tele van papírra tálalt szellemi hányással. Ezt olyan baromeunuch szellemességével írta, aki Augiász istállójának mocskában hízott faggyúvá. Ez a lap az ön egyéni, idült bárgyúságának szomorú, kívül-belül zöld lenyomata. A leveleknek önnél intelligensebb hordozója dobta be hozzánk, kellően kifejezett megvetésével együtt. Ön szerencsétlen szellemi nyomoronc! Azt hiszi, hogy városunk művelt közönsége támogatni fogja ezt az irodalmi szemétkorcsikertorzszörnyszülöttet? Akkor mi is elhisszük, hogy a Göncölszekér leszáll az égről, és beáll önhöz equipage-nak. Sapienti, sat. Ez a latin szó ugyan nem kellett ide. De mivel egyikünk sem értette, mit jelent, nagyon jónak és odaillőnek találtuk. Másnap megjelent az üzenet a «Füllentő»-ben, szép apró betűkkel. Vad gyönyörrel vártuk Firiczky segédeit. Meg voltunk győződve, hogy a nyekergő Themisztoklász nem fog több számban megjelenni. Mikor a párbajkihívás 24 órája letelt, Glódy hozatott az asztalára egy üveg 25 krajcáros bort. Úgy mulattunk, hogy még brúdert is ittunk volna. Csakhogy ez fő- és segédszerkesztő között lehetetlenség. A következő szombaton azonban megjelent a «Regélő Themis» 2. száma, és ezt az üzenetet hozta: *Füllebbentő élclapnak.* *Helyben.* Ha a butaság fájdalmat okozna az embernek, önök folyton ordítanának. Minthogy pedig amúgy is ordítanak, önkéntelenül arra az állatra kell gondolnunk, amely hasonló hangon és értelemmel szokott ordítani eső előtt. Ezen a napon nem mertem meglátogatni a szerkesztőmet. Még az utcára sem mentem ki, annyira szégyelltem *magunkat*. Leengedtem a szobám függönyeit, lámpát és pipát gyújtottam. Föl-alá járkáltam, és a szégyenkezéssel foglalkoztam. Arra gondolni sem mertem, hogy a szerkesztőm mit csinál ezalatt. Már este felé járt az idő, mikor kopogtak az ajtómon. Nem szóltam, csak magamban sajnáltam, hogy nem zártam be az ajtót. Glódy lépett be egy ismeretlen úriemberrel. – *Kávé* Péter! – mondta, és bemutatta az urat. Azután hozzám fordult: – Vártam önt. Biztosan olvasta az üzenetet. Kérem, legyen a segédem. – Kihívjuk? – Meg fogom ölni! – Nagyon helyes! – Hát kérem, menjenek el hozzá rögtön, én itt megvárom önöket. Átküldtem a gazdasszonyomat a szomszédba, hogy kérjen kölcsön egy fekete kabátot. Az asszony visszajött, és azt mondta, hogy egyik szomszédnál sincs fekete kabát. Úgy tudja, az egész utcában csak egy fekete kabát van, de az most zálogban van. Glódy levetette a saját fekete kabátját. Azt mondta, hogy ő úgyis itt marad, addig ingujjban is megvan. Mikor Firiczky házához értünk, észrevettem, hogy egy fiú beszalad a kapu alatt. Azután az udvarra léptünk, és láttam, hogy egy létra fölhúzódik a szénapadlás ajtaján. – Nézze csak – szóltam Kávéhoz –, amott mászik egy létra. – Firiczky barátunk, úgy látszik, oda menekült. Ennek ellenére bementünk a «Regélő Themis» szerkesztőségébe, amelyet még mosókonyha korából ismertem. Egy öreg szakácsné volt ott. Azt mondta, hogy Firiczky úr nincs otthon, még tegnap elutazott Tátrafüredre. Otthagytuk a névjegyeinket, és kifelé indultunk. A kapu alatt az jutott eszembe, hogy másszunk föl Firiczky után a padlásra. Társam helyeselte az ötletet. Körülnéztem hát az udvaron, de létrát nem találtam. Egy ott ácsorgó suhancnak szóltam, hogy hozzon egy létrát, két hatost kap érte. Két perc múlva volt létránk. Nekitámasztottuk a padlásajtónak. – Tessék előre menni! – biztatott Kávé Péter. – Kérem, ön idősebb. Nem nagyon hatotta meg az udvariasságom. Attól félt, hogy aki először földugja a fejét, azt Firiczky valami léccel agyonüti. De azért csak ment előre. Mikor a padlásajtóhoz ért, óvatosan fölnézett, és bekiáltott: – Alásszolgája, Firiczky úr! Semmi felelet. – Önt keressük, Firiczky úr! Semmi hang. Vissza akart jönni. – Kérem, csak tessék bemenni, én is megyek. A lába alatt álltam. Láttam, hogy szívesen fejbe rúgna, de nem engedtem. Bemászott hát a padlásajtón, én pedig utána. – Nincs itt – mondta, és körülnézett. Én azonban elindultam, hogy bejárjam a padlást. Megnéztem minden sarkot, de Firiczkynek nyoma sem volt. A kémény mellett találtam egy mély üreget. Oda is beszúrtam egy léccel. Ordítás hangzott föl az üregből. – Ki az? – kiáltottam le. Firiczky úr mászott elő négykézláb. Azután fölegyenesedett, és a tenyerét a gyomrára szorította. – Mit akarnak velem? – nyögte szomorúan. – Uram! Ön Glódy urat megsértette! – Ő is megsértett engem! – Glódy úr elégtételt kér! – Én is! – Legyen szíves, a továbbiak miatt küldje hozzánk a segédeit. Lakásom Fazekas utca 13. Ezután udvariasan meghajoltunk, és lementünk a létrán. Az utcán a nyitott ablakon át hallottuk, hogy Firiczky siralmas hangon kiált a szakácsnéjának: – Néni! Melegítsen tányérokat! Az a gazember megölte a gyomromat! Másnap eljött a két segéd. Kardpárbajt akartak. Mi azonban kijelentettük, hogy megbízónk mint sértett fél pisztolyt kíván. Ugyanis valahányszor kardot vesz a kezébe, mindig izomgörcsöt kap. Megegyeztünk tehát, hogy pisztolypárbaj lesz, vaddisznógolyóra. Találkozási helynek a Szépasszonyvölgyet jelöltük ki. Glódy halálra sápadt, mikor megmondtuk, hogy a párbaj vaddisznógolyóra megy. Azt mondta, hogy ő ezt nem bírja ki. Inkább megszökik, vagy visszavonja a kihívást. Én azonban hivatkoztam lapunk becsületére, a férfias bátorságra és a Komjáti-féle életbiztonsági pisztolyokra. Erre megnyugodott a dologban. Azt hiszem, az utolsó érv hatott rá. Másnap hajnalra volt kitűzve a meghalás. Glódy éjfélkor fölvert álmomból, és azt mondta, hogy nem tud aludni. Sajnálkoztam rajta, de azt is megkérdeztem, hogy mi az ördögért ébresztett föl engem. Hiszen én pompásan tudok aludni. – Könnyű magának! – mondta elkeseredve. – De ha az én bőrömben lenne… – Álljon háttal a pisztoly felé. – Egykutya! Jó gondolatom támadt. – Tudja mit? Az ellenfél segédei megtapogatják önt, hogy nincs-e a mellén valami bádog. De hátul nem fogják megtapogatni. Öné az első lövés. Amint kilőtte a pisztolyát, forduljon meg azonnal. – Hátul tömjem ki magamat? – Természetesen! – De hátha a fejemet találja el? – Hajtsa le a fejét. Glódy kérdőjel alakúra görbült, és megkérdezte, hogy jó lesz-e így. – Nagyon jó. Elmentünk az Erzsébet kávéházba, és ittunk minden italból, amit csak árultak, úgyhogy már valóságos likőrkereskedésnek éreztem magamat. Hajnali öt órakor Glódy lakására mentünk. Szépen átöltözött fekete ruhába, és a bajuszát is kipödörte. Én azután becsületesen kitapacíroztam hátulról. A kabátja alá tettem egy vastag francia szótárt, egy bibliát, egy szakácskönyvet és egy pár csizmaszárat. Arra a testrészére pedig, amelyen ülni szokott, egy nagy pléhfödőt tettem. Mire elkészültünk, megérkezett a fiáker a másik segéddel, és beültünk. Megható pillanat volt, mikor Glódy elbúcsúzott a feleségétől. Még most is meg kell törölnöm a szememet a zsebkendővel, ha rágondolok. Glódy a fiákerben le akart ülni, de a födő miatt nem tudott. Kávé barátunk egyre helyet kínált neki. Glódy azonban azt felelte, hogy állva kíván a halál elé menni. Az úton nem szóltunk semmit. Ünnepélyes, komoly utazás volt ez. Én ugyan nem féltettem Glódyt, de ő valószínűleg féltette magát, mert nagyon sápadt volt, és többször megtapogatta magán a borítékot. A Szépasszonyvölgyben már ott állt a másik kocsi. A felek hidegen üdvözölték egymást, és az idő is nagyon hideg volt. Megtöltöttük a pisztolyokat. Azután Kávé mint legidősebb segéd kibékülésre szólította föl a feleket. Egy pillanatig csend volt. Úgy látszott, hogy mind a ketten ki szerettek volna békülni, csak egyik sem akart első lenni a kéznyújtásban. Kávé megismételte a kérdést. Mind a ketten nemet intettek. Erre kendővel letakartuk a pisztolyokat. Glódy választott először, azután Firiczky. Harminc lépés távolságra állítottuk föl őket. Az adott jelre Glódynak volt joga először lőni. Reszketve fölemelte a pisztolyát, és lőtt. Ugyanabban a pillanatban hirtelen megfordult, és négykézlábra állt. A pléhfödő körvonalai tisztán látszottak. Mindnyájan kacagtunk. Firiczky lőtt. Glódy hasra esett. A golyó a födő gombjáról pattant vissza! ### Szójegyzék - **élclapot**: vicces újságot. - **kötelesinas**: talán kötélkészítő inas; jelentéktelen ember. - **csibukját**: hosszú szárú pipáját. - **hozomra**: pénz nélkül, későbbi fizetésre. - **prenumeránsból**: régi szó; előfizetőből. Az előfizető előre fizet, hogy rendszeresen megkapja a lapot. - **akasztófáravalót**: sértő szó: gazembert, aki akasztást érdemel. - **tollbitorló**: aki jogtalanul ír, pedig nem ért hozzá. - **baromeunuch**: durva, sértő szó; a barom (állat, ostoba ember) és az eunuch (kiherélt férfi) szavakból. - **szemétkorcsikertorzszörnyszülöttet**: tréfás, sértő óriásszó; szemét, korcs, iker, torz és szörnyszülött együtt. - **equipage**: francia szó; elegáns kocsi lovakkal. - **Sapienti, sat**: latin mondás; „az okosnak elég”. - **brúdert is ittunk volna**: brúdert inni: együtt inni valakivel, és utána tegezni egymást. - **léccel**: hosszú, vékony fadarabbal. - **vaddisznógolyóra**: talán nehéz golyóra, vaddisznóvadászatra. - **Egykutya**: mindegy, ugyanaz. - **kitapacíroztam**: belülről kipárnáztam, kitömtem. - **pléhfödőt**: fém fedőt fazékra; a födő ugyanaz, mint a fedő. ## Öngyilkosság öngyilkos nélkül. – Egy hírlapíró emlékirataiból. – – A verse rossz, de a neve jól hangzik, hát beállhat hozzám munkatársnak! – mondta *Párducz* József. Ő volt a «Bárkonyosi Hirlap» felelős szerkesztője. Alacsony, köpcös ember volt. Fekete szemöldökét olyan méltósággal mozgatta, mint egy római hadvezér. Nekem úgy tűnt, mintha beszélni is csak «*ciceró*»-ban szokott volna. Ah! Nyomorult «*petit*»-nek éreztem magamat e mellett a nagy zseni mellett! – Hírt és mindig csak hírt! – szokta mondani. – A közönség egy része nem olvas vezércikket, más része nem olvas tárcát, de a híreket mindenki olvassa. Elindultam hát a rendőrségi hivatalba, és bemutatkoztam a bárkonyosi főkapitánynak: – *Zelenváry* Balambér vagyok, a «Hirlap» munkatársa. A főkapitány szemüvege megcsillant, amint föltekintett. – I-vel vagy ypszilonnal? – Ypszilonnal! – feleltem büszkén. Pedig 50 krajcárért vettem a nevemet. De úgy gondolkoztam, hogy a személyem nemessé tette ezt a nevet! Azelőtt különben *Buxbaum* Alfréd volt a nevem, anélkül, hogy zsidó voltam volna. De hát én istenem, ki olvasna el olyan tárcát, amely alatt *Buxbaum Alfréd* neve áll! A főkapitány nagyon meg volt elégedve a külsőmmel, csak a füleim nem tetszettek neki. De biztosítottam, hogy most ilyen fülek vannak divatban Párizsban, és ő megnyugodott ebben. Azt mondta, hogy nincs semmi hír. Kétségbe voltam esve. Nagy szomorúan beállítottam a szerkesztőségbe. A szerkesztőm éppen négyszögletes lyukakat vágott egy újságba. Közben szidta a fináncokat, akik megtalálták a dohányát. Milyen szidalom volt az! Milyen költői! Milyen gazdag és szép! Demoszthenesz sem tudott volna szebben káromkodni. – Azt a jeges zivatarba forgatott hétfájdalmú perecesrúdját ezeknek a nemzetsorvasztó kormányinasoknak! Képzelje, öcsém, megtalálták a dohányomat! – Az baj! – Dehogy baj, az még nem baj! Vegyenek kádfürdőt vitriolból azok a himpellérek! Az a baj, hogy megbüntetnek legalább száz forintra! Ezt mondta, és úgy odacsapta az ollóját a sarokba, hogy majdnem szikrát vetett. – No, van-e hír? Alig mertem kinyögni, hogy nincs. – Az nem baj, írjon, amit akar. – De kérem, mit írjak, ha semmi sincsen? Sohasem felejtem el azt a kővé változtató tekintetet, amellyel végigmért. – Hát azt hiszi, hogy adhatunk ki lapot hír nélkül? – De kérem, ha nem történt semmi! Látta, hogy újonc vagyok, ezért enyhébb arcot vágott. Azt mondta, üljek le, és írjam, amit diktál. Írtam: **Léghajó városunk fölött.** Ma hajnalban a korán kelők egy óriási léghajót pillantottak meg városunk fölött, körülbelül nyolc kilométer magasságban. Bátorkodtam megjegyezni, hogy ma hajnalban rettenetes sötét volt. Még most is olyan köd ül az utcán, hogy az ember két lépésre sem lát. – Hát írja, hogy tegnap vagy tegnapelőtt, amikor nem volt köd. Azután folytatta: A léggömbhöz egy üres csónak volt erősítve, amelyben két férfi és egy nő ült. Hatalmas szél vitte őket kelet felé. Egy nagy teleszkóppal vizsgálták városunkat, és homokot szórtak ki. Erre néhány pillanat alatt olyan magasra emelkedtek, hogy csak borsó nagyságú fekete pontnak látszottak az égen. Kik lehettek a léghajósok, nem tudhatjuk, mert ebben az időben sehol sem eresztettek föl léghajót. Ismét bátorkodtam megjegyezni, hogy ha sehol sem eresztettek föl léghajót, akkor ez sem lehet igaz. Ő azt felelte, hogy valóban egy szó sem igaz belőle, de hát hír kell. A furcsa befejezést észre sem vette, és diktált tovább: **Vakmerő rablótámadás.** Az éjjel a Gyöngytyúk utcában ismeretlen tettesek megtámadtak egy helybeli úriembert. Elvették az óráját, tárcáját és gyűrűit. A túlerővel szemben nem tudta megvédeni magát. Persze *rendőr* megint nem volt sem közel, sem távol. Ez szerencse is, mert talán a rendőrt is kirabolták volna. Ennél a hírnél megkérdeztem a szerkesztőmet, hogy ez is kitalált hír-e. – Persze, hogy az! – De kérem, akkor miért méltóztatik szidni a rendőrséget? Lenéző pillantást vetett rám. – Látszik, hogy kezdő! Hát nem tudja, hogy a rendőrség tisztán arra való, hogy szidjuk? Hát kit szidjunk? A római pápát? Akkor nem fizetnek elő a papok. A kormányt? Akkor nem fizetnek elő a megyei hivatalnokok. A függetlenséget? Akkor nem fizet elő a polgárság. A városban nem szidhatunk senkit, mert mindenkinek van pártja, és abban előfizető is. Így nem marad más, csak a rendőrség, amely tiszteletpéldányt kap. És diktált tovább: **Talált erszény.** Ma délután egy tömött bőrerszényt hoztak szerkesztőségünkbe. Van benne 16 zálogcédula, 30 kifizetetlen számla, egy bábaoklevél és egy operaária a «Kunok»-ból. Aki elvesztette, megfelelő igazolással átveheti. – Ez sem igaz? – Persze, hogy nem! – Hátha valaki kéri? – Nem igazolhat olyat, ami nem igaz. Beláttam, hogy igaza van. – No, most próbáljon magától írni. Rágyújtottam egy szivarra, és kisütöttem a következő hírt: **Botrányos verekedés.** A szobában ketten voltak: a főispán és a polgármester. A főispán mindig füstöl, a polgármester mindig köhög. A polgármester arra kérte a főispánt, hogy kímélje meg a füsttől. A főispán azonban rá sem hederített a szavára. Ezen aztán összevesztek, és kidobálták egymást a szobából. Amelyik kiesett, az mindig visszatért, és kidobta a másikat, nem kis épülésére a hivatalnokoknak. A szerkesztőm nagyon jónak találta ezt a hírt. Csak annyit változtatott rajta, hogy a «**Botrányos verekedés**»-ből «**Kedélyes mulatozás**»-t csinált. A polgármester és a főispán helyett «Pál és János» testvéreket írt. A füstöt és a köhögést kitörölte. Azt írta, hogy a két testvér tréfából dobálta ki egymást az ajtón. A megbotránkozó hivatalnokok helyett «kedélyesen vihogó csőcseléket» írt. A legvégére pedig ezt tette: «*Rendőr persze itt volt, mert nevetni lehetett.*» A «Rendőr sehol» és «A rendőrség távolléte által tündöklött» kifejezést a szedők sohasem bontották szét. Ugyanis csaknem minden rendőrségi hírnek ez volt a vége. Mikor aztán a lap megjelent, 16 ilyen hír volt benne. Úgy olvasták, mint a Szentírást. Hát még mikor igazán volt hírünk! Egy öngyilkosságot két hasábra húztunk ki, sokszor egy oldalra is. Egyszer például ezt a hírt kaptam a rendőrségen: «*Bodza András 35 éves zsákolót ma reggel a diófán találták fölakasztva. Felesége és két gyermeke maradt.*» Én meg is írtam így hírnek, de a szerkesztőm egészen másképp dolgozta át. Ezt írta ebből a két sorból: **Szörnyű öngyilkosság.** *Mi történt ma a város végén?* A társadalom rákfenéje, az öngyilkosság, ijesztő mértékben terjed a legalsóbb néprétegekig. Ma reggel ismét egy polgártársunk dőlt önként a hideg halál jégkarjaiba. Egy fiatal élet, *Bodza András* zsákoló, a diófa lombtalan ágára hurkolta saját nyakát. *Az öngyilkosság előzményei.* Saját kiküldött tudósítónk írja: az öngyilkos Bodza Andráson bizonyos melankólia volt észrevehető a zsákolások alatt. Csak akkor aranyozta meg arcát a jókedv, ha *Finkelstein* Salamon, a gazdája, bagót adott neki. Az öngyilkosság napján korán kelt. Mikor fölült az ágyban, és kezébe vette a csizmáját, így szólt a feleségéhez: – *Lyukas a csizmám!* A felesége nem is sejtette, milyen mély értelme volt ennek az egyszerű megjegyzésnek! Azután szalonnát evett kenyérrel, és a szalonnát erősen megpaprikázta. Mikor ezzel végzett, kiállt az utcaajtóba, és így szólt: – Komisz idő lesz! Felesége ezeknek a szavaknak sem tulajdonított mélyebb értelmet. Mikor az utcaajtóból visszafordult, és a kertbe ment, a felesége még látta, hogy vakarózik. *Az öngyilkosság.* Bodza András kivitte a köpülőt. Odaállította a diófa alá. Azután egy sóhajjal a szájában és egy madzaggal a kezében fölállt a köpülőre. Átvetette a madzagot a diófa keleti oldalán lévő vastag ágon. Hurkot kötött rá, a fején át a nyakába húzta, és így szólt: – Isten veled, világ! A következő percben összeszedte lelkének és lábainak minden erejét, és elrúgta maga alól a köpülőt. Szemei kimeredtek, nyelvét kiöltötte. Lábaival olyan mozdulatokat tett a levegőben, mintha káposztát taposott volna. *A hulla felfedezése.* Bodza Andrásné azt hitte, hogy a férje már elment dolgozni. Át akart futni a kerten a szomszédba. Ott a komaasszonyával egy garasért szoktak törkölypálinkát hozatni en moitié, vagy ahogy ők mondják: «mutyiba». Amint át akar osonni a kerten, látja, hogy valami függ a diófán. – «Ez nem dió – úgymond –, hanem ember.» Közelebb ment, 15 másodpercig tartó éles sikolyt hallatott, és így kiáltott föl: – «*András! Mért akasztotta föl kend magát?*» András nem felelt. Csak a szomszéd kutyája válaszolt egy végtelen, fájdalmas vonítással. *A hulla levétele.* Bodzáné sikolyára és a kutya vonítására összefutottak a szomszédból. *Bugyogó Kelemenné* szül. *Lekvár Juliánna* kölcsönkérte *Szűk Ferencz* ködmönszabó 16 krajcáros fekete csontnyelű bicskáját. Ezt a bicskát *Szűk Ferencz* a túri vásáron vette egy Feigelstock Izsák nevű ceglédi kereskedőtől. Bugyogó Kelemenné ezzel a bicskával elvágta a madzagot. A hulla nagy súllyal esett le. Ökle úgy rázuhant *Bibircsók János* favágó arcára, hogy Jánosnak azonnal földagadt az orra, és kiesett a pipa a szájából. A köpülő a tett színhelyétől 3 méter 96 centiméterre feküdt. Tetején egy láb rúgásának nyomai láthatók; az egyik abroncsa nem rozsdás. És így ment ez tovább a következő címek alatt: *A hulla bejelentése. A hulla elszállítása. A boncolás. Kapotnyak Zsófia véleménye. Az özvegy könnyei. A temetés. A városban uralkodó hangulat. Az öngyilkosság mint társadalmi kór. A zsákolók magatartása.* Stb. Ezt lapunk főszerkesztője mind abból a két sornyi hírből csinálta. Ő éppúgy nem látta Bodza Andrást, ahogy én sem. Mikor ezt az eseményt írta, még sem a boncolás, sem a temetés nem történt meg. A lap másnap megjelent. 500 példányt vettek meg belőle külön, és még az utcasarkokon is olvasták. Ugyanazon a napon arról értesített a rendőrség, hogy az egész akasztási történet csak tréfa volt. Valami névtelen polgártárs tréfálta meg vele a rendőrséget. Másnap azután kénytelenek voltunk ezt írni: «A lapunk múlt számában megírt akasztás nem történt meg, hanem lapunkat a *fejetlen, mihaszna rendőrség* vezette félre. Ezért az egészet visszavonjuk.» Denique, itt is a rendőrség húzta a rövidebbet! ### Szójegyzék - **ciceró**: nyomdai betűméret; nagyobb, mint a petit. - **petit**: nyomdai betűméret; kisebb, mint a ciceró. - **tárcát**: rövid irodalmi írást az újságban; a tárca másik jelentése: pénztárca. - **fináncokat**: adóügyi őröket; a tiltott dohányt keresték. - **himpellérek**: hitvány emberek, csalók (szidás). - **főispán**: a megye legfőbb vezetője. - **bábaoklevél**: a bába (szülést segítő nő) papírja a képzettségéről. - **csőcseléket**: faragatlan embertömeget (sértő szó). - **zsákoló**: aki zsákokat hord. - **bagót**: rágódohányt. - **madzagot**: vékony kötelet, zsineget. - **köpülő**: faedény vajkészítéshez. - **en moitié**: francia kifejezés; közösen, felesben. - **kend**: régi népi megszólítás; „ön, maga”. - **boncolás**: a halott test orvosi vizsgálata. - **Denique**: latin szó; „végül, egyszóval”. - **húzta a rövidebbet**: veszített, rosszul járt. ## A hétfejű sárkány és a műkedvelők. – Mese. – Hol volt, hol nem volt, nem bizonyos, hogy volt. Az sem bizonyos, hogy nem volt. De az bizonyos, hogy még az Operenciás tengeren is túl volt… Én ugyan azt sem tudom, hol volt az Operenciás tenger, sőt a térképkészítők sem tudják. Aki azonban szereti a meséket, az kétségkívül ismeri ezt a tengert. Bizonyosan valami h..... német fedezte föl, és örökre titokban tartotta, hogy hol fekszik. A földrajz szempontjából kétségkívül sajnálatos, hogy ez a tenger titokban maradt. A mesecsinálóknak azonban nagyon is örvendetes, mert senki sem járhat utána, hogy igaz-e, amit elmeséltek. Tehát, hogy a mesémet folytassam: Ezen a nagyszerű Operenciás tengeren túl volt egy aranyerdő. Ebben az aranyerdőben volt egy ezüstkastély, ebben az ezüstkastélyban pedig egy tündérszépségű királyleány. Ha az Operenciás tengeren is volna zónatarifa, álmos hallgatóim, biztosan rögtön elutaznátok. Hazahoznátok néhány □-méter fát abból az aranyerdőből, és legalább egy küszöböt elemelnétek az ezüstkastélyból. De hát mit tehetek én arról, hogy az Operenciás tengeren nem *Baross Gábor* uralkodik! Persze így nagyobb lesz a figyelem a tündérszépségű királyleány iránt. A mesecsináló nem is foglalkozik Jutkával, Böskével, hanem mindig csak királykisasszonyokkal. Ezek mind tündérszépek, mintha egy anya szülte volna őket. Ez a tündérszépségű királykisasszony lakott ott az aranyerdő közepén lévő ezüstkastélyban. Azt is elmondom, hogy miért lakott ott a tündérszép királykisasszony. Bizony nem a saját akaratából: egy sárkány vitte oda. Abban az időben nagyon grasszáltak a sárkányok. Minden városnak megvolt a saját külön hétfejű sárkánya. Ez rettenetesen ordított, rúgott, kapált, és évente néhány szűz leányt megevett. Az én sárkányom azonban minden sárkányt fölülmúlt. Igazi telivér sárkány volt, oldalági rokona a híres Behemothnak. De a sárkánypasszusa elveszett, így az igazi származásáról semmit sem tudok. Csak egy hű kabinet-fénykép alapján írhatom le ezt a szörnyű fenevadat. Eszerint ez is hétfejű volt. Minden fején tüzes tarajt és monoklit viselt, de nem borotválkozott. Nem akadt ugyanis olyan borbély, aki meg merte volna borotválni. A lábai tele voltak nagy, köszörült karmokkal. A háta közepén hegyes sörték álltak, mint az árbocok. A szeme akkora volt, mint egy tésztástál. A nyakát olyan hosszúra ki tudta nyújtani, hogy esténként lenyalogathatta az olajat a Göncölszekér kerekéről. És elkaphatta a Fiastyúk egy-egy csirkéjét. Nagyon természetes, hogy egy ilyen kolosszális barom nem tudott becsületesen megélni. Legelni méltóságán alulinak tartotta. Pecsenyéhez pedig nem juthatott mindig, mert minden rendes ember féltette tőle a veséjét, velőjét. De nem hiába volt ám hét feje az én sárkányomnak! Nagy furfanggal kieszelte, hogyan juthatna fáradság nélkül emberpecsenyéhez. Belopódzott egy király udvarába, és kiemelte a királykisasszonyt az ágyából. Elvitte abba a bizonyos aranyerdőbe, ezüstkastélyba, és senki sem vette észre. A király persze nagyon megijedt, mikor meghallotta, hogy a leánya eltűnt. Azonnal elküldte az inasát a rendőrségre. A rendőrség rögtön intézkedett, hogy a lapok a napi újdonságok között közöljék a következő sorokat: **Körözés.** Közhírül adatik, hogy őfelsége 77-ik Torontárius király kárára egy leányt elloptak. Ezért elrendeltetett országos körözése. *Személyleírása:* - *Neve:* Lybamilla. - *születéshelye:* Pinkócz. - *kora:* 17 éves és 6 napos. - *vallása:* délnyugati g. kath. - *állapota:* nős. - *foglalkozása:* királykisasszony. - *nagysága:* 160 cm. - *arca:* gö-gö-gö-gö-gömbölyű. - *arcszíne:* mikor puderos, fehér, mikor nem puderos, akkor rózsaszínű. - *haja:* szőke, föl van sütve. - *szemei:* huncutok. - *orra:* divatos. - *bajusza:* nincs. - *beszél:* virágnyelven, legyezőnyelven, zsebkendőnyelven és bélyegnyelven. - *Különös ismertető jele:* mikor hátat fordít, arcát nem lehet látni. Nevezett személyre kiadatott ez a körözőlevél. Fölhívatnak az ország összes rendőrhatóságai, hogy területükön nyomozzák, és megtalálás esetén hazaszállítsák. Kelt Pinkóczon. Krisztus előtt 10 ezer esztendővel, Szent Genovéva napján, éjjel 12 órakor. A főkapitány fürdőzése alatt: ***Báró Kendermagvölgyhasadéki Kendermagvölgyhasadékky Pukk,*** kir. rendőr-középkapitány, mint h. főkapitány. Ez a körözés minden lapban megjelent. A rendőrök rengeteg szőke kofát és egyéb hölgyet összefogdostak a királykisasszony helyett. Ennek ellenére a királykisasszony úgy eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. Végre fél év múlva a «*Hölgyek Lapjának*» rózsaszínű borítékja vezette nyomra a keresőket. A borítékon ugyanis a következő szellemes kérdések jelentek meg a «*Társalgó*» rovat «*Kérdések*» című csoportjában: *6778872-ik kérdés.* Ki tudna fölvilágosítást adni nekem a következő kérdésekben: 1. Illik-e egy hölgynek piros pecsétet használni levélre? 2. Ki írta a «Boci-boci tarka» kezdetű dalt, és hogyan folytatódik ez a dal? 3. Tojnak-e a kappanok, és ha tojnak, miért tojnak titokban? 4. Miről tudhatja meg egy hölgy, hogy migrénje van? 5. Hogyan lehet megóvni a baracklekvárt a penésztől, és Beethoven írta-e a «Nyomorultak» című regényt? 6. Kell-e pirulni a leánynak, ha egyedül van? ***Lybamilla.*** Mikor a király elolvasta ezt a néhány sort, akkorát ugrott örömében, hogy koronájának csücske letörött a mestergerendában. Azonnal elküldtek a «*Hölgyek Lapja*» szerkesztőségébe. Ott vasvillával széthányták 19 papírkosár tartalmát, és rá is találtak arra a borítékra, amelyen rajta volt a keresett postabélyegző. Túl az Operencián. SÁRKÁNYVÁR Kre. 1592673. év ápr. 1. Ebből aztán megtudták, hogy sárkány ragadta el a királykisasszonyt. Azt is megtudták, hogy a sárkányvár az országon kívül, az Operenciás tengeren túl van. A király gyászruhát csináltatott magának, és újra betetette a lapokba a leánya személyleírását. Hozzátette azt is, hogy azé lesz a tündérszép *Lybamilla*, aki haza tudja hozni. Persze nagy lett a riadalom az ország vitézei között. Különféle ifjak, katolikus ifjak, pereces ifjak, jogász ifjak, kefekötő ifjak és minden rendű-rangú ifjak siettek az Operenciás tengerhez. Tutajok, ladikok, szandolinok, bárkák, úszóhólyagok és más vízi tárgyak segítségével igyekeztek átjutni a tengeren, és megkeresni a sárkányvárat. Természetesen a sárkánynak éppen ez kellett: ne neki kelljen az emberek után járnia, hanem ők menjenek hozzá. A csalétek a királykisasszony volt. Ettől a naptól kezdve a sárkány úgy nyeldeste az ifjúságot, mint a ludak a cserebogarakat. Megette őket bugyogóstul, frakkostul. Legföljebb azt köpte vissza, amelyik olyan sovány volt, mint én. A tündérszép királykisasszony ezalatt egyedül bolyongott a kastélyban. Néha strimpfliket stoppolt, néha szonátákat játszott, néha pedig a «*Hölgyek Lapját*» olvasta, és lekvárt főzött. Ezt már a kérdéseiből is láthattuk. Sok vitéz és deli ifjú elvérzett ezalatt a kapu előtt. Hiába próbálták a sárkányt karddal megölni: megette a lovagokat kardostul, sarkantyústul, lovastul együtt. Hiába próbálták Ucháciussal lelőni: azt hitte, hogy svájci labdacsokat lőnek felé, és lenyeldeste az ágyúgolyókat is. Hiába raktak alá dinamitot: egyet ugrott, és csak ennyit szólt a robbantásra: – *Ejnye teremtette!* Elképzelheti bárki, hogy az egész ifjúság már kétségbe volt esve. Utolsó kísérletként elfogadta egy zenetanár ajánlatát: próbáljanak kiváló műkedvelők egy hangversenyt adni a sárkánynak. Talán így megjuhodik, és engedi elvinni a tündérszép királykisasszonyt. Rengeteg műkedvelő ajánlotta föl erre a tehetségét. Üsttel, dobbal, citerával, hegedűvel, gitárral, dudával, cimbalommal, furulyával, zongorával és okarinával rohantak mind a zenetanárhoz, hogy szerepeljenek a hangversenyen. A zenetanár azonban csak 24-et fogadott el közülük. Volt köztük egy kisbőgőművész, egy nagybőgőművész, egy dorombművész, egy pikulaművész, két baritonista, egy tenorista és egy szóló-bassista. A többiek hegedűn és zongorán játszottak. Mielőtt azonban elindultak volna, illendően nyomattak egy nagy programot, és elküldték a sárkánynak. A sárkány meg volt hatva. Különösen az a figyelem hatotta meg, hogy a helyárakról szó sem volt a programon. Így nem kellett átrepülnie az Operenciás tengeren, hogy zálogba tegye az ezüstkastély valamelyik kilincsét. A hangversenyzők megérkeztek hozzá, és kört formáltak előtte. Legelőször a dorombművész játszotta el a «*Tévedt nő*» nyitányát. A sárkány nyugodtan hallgatta, mert valószínűleg semmit sem hallott belőle. Azután egy hegedűművész játszott Paganinitől valami ábrándot. A sárkány nyugtalankodni kezdett. Következett egy duett nagybőgőre és okarinára: előadták Wagner Lohengrinjét. A sárkány az egyik fülét betapasztotta sárral. Azután egy vonónégyes játszott Bachtól. A sárkány kijelentette, hogy nem hallgatja végig. Ebből már látszik, milyen nagy barom volt: nem tudta, hogy a műkedvelő-hangversenyt *muszáj* meghallgatni. A vonónégyes olyan hosszan muzsikált, hogy a többi műkedvelő sem tudta kivárni a végét. Mindenki a maga szerszámán nekilátott a kontrának, a primnek, a szekundnak és a basszusnak. Forte-fortissime húzták a szonátákat, egyik egy taktussal előbb, másik egy taktussal hátrább. A sárkány ordított. A műkedvelők nem hallgattak. A sárkány ugrált dühében, és a fogait csattogtatta. A műkedvelők a helyükön maradtak, és dühödten játszottak. A sárkány közéjük ugrott, és szétvágta őket a farkával. A műkedvelők széthemperedtek a gyepen, és fekve játszottak tovább. A sárkány ekkor őrülten forgott és ordított. Hányta a földet, kávéházi habot fújt, és rakétákat eregetett az orrából. Végül nekiugrott a bandának, és enni kezdte őket. A műkedvelőket még ez sem zavarta meg. Tovább játszottak a szájában. A pikulás benn a sárkány gyomrában pikulázta a primet. A cimbalmos a sárkány hátán cimbalmozott. A violinista a szájában hegedült. A nagybőgős félig lenyelve, félig kihajolva a sárkány szájából húzta a basszust. Végre a sárkány egy óriási, felhőkig érő ugrással beleöngyilkolta magát az Operenciás tengerbe. A műkedvelők közül néhány életben maradt. Ezek azután is őrülten húzták. Csak egy süket kisbőgőművésznek jutott eszébe, hogy kivezesse a királykisasszonyt a kastélyból, és hazavigye. A király neki adta az országát és tündérszép leányát. A műkedvelő kisbőgős pedig nászajándékul lemondott a kisbőgőn való művészkedésről. Az életben maradt műkedvelőket a «*Fátum*» nevű teherhajón hazaszállították, de a józan eszüket sohasem tudták visszaadni nekik. Még most is élnek, ha meg nem haltak, és hangversenyeznek veszettül. ### Szójegyzék - **Operenciás tenger**: mesebeli tenger, nagyon messze. - **zónatarifa**: olcsó vasúti ár, Baross Gábor vezette be. - **grasszáltak**: terjedtek, sokfelé garázdálkodtak. - **szűz leányt**: a mesékben fiatal, férjhez nem ment lányt. - **sárkánypasszusa**: tréfás szó; a sárkány útlevele. - **körözés**: hivatalos keresés. - **g. kath.**: görögkatolikus. - **nős**: férfira mondják: van felesége. - **h. főkapitány**: helyettes főkapitány. - **tojnak**: tojást raknak. - **kappanok**: herélt kakasok. - **strimpfliket**: harisnyákat. - **Ucháciussal**: ágyúfajtával. - **műkedvelő**: nem hivatásos művész, szabadidejében játszik. - **megjuhodik**: megszelídül. - **dorombművész**: aki dorombon játszik; a doromb kis fém hangszer, szájban pengetik. - **forte-fortissime**: zenei szó; nagyon hangosan. ## A «Bárkonyosi Trombita.» – Egy hírlapíró emlékirataiból. – A szerkesztőm olyan 52 éves lehetett. Már mindene szürke volt, csak a vastag szemöldöke volt fekete. A felesége pedig 22 éves lehetett. Remek szép asszony! Szőke, aranyszínű haja selymes fürtökben árnyékolta a homlokát. Örökös jókedv mosolygott csókratermett száján. Ha az ember belenézett nevető kék szemébe, azt hitte, hogy a mennyországot látja panorámában. Tiszteltem a szerkesztőmet, és tiszteltem a feleségét is. De az utóbbit mégiscsak jobban tiszteltem. Egy napon a szerkesztőm valami nagy reklámcikkért 100 forintot kapott. Azt mondta a feleségének, hogy tanulmányútra megy Budapestre. Én tudtam, hogy nem oda megy, hanem Bécsbe. A Ronacher-féle mulatóhelyet akarta megnézni, ahol a tüzes pezsgő és a tüzes szemű komédiás lányok egyformán drágák. Úgy volt, hogy a vasárnapi számot én szerkesztem. Összeszedtem egy csomó hírt a rendőrségen, egy csomót az utcán, néhányat pedig magam rögtönöztem. Így készen volt a hírrovat. Az olló megteremtette a tárcát és a vidéki híreket. Csak a vezércikk volt még hátra. Nekidőltem hát a vezércikk írásának. Tudnivaló, hogy vezércikket nem nehéz írni. Csak díszes gondolatokat kell díszes ruhába öltöztetni, a súlyt pedig megadja a szép «ciceró». Minél kevésbé lehet érteni a vezércikket, annál jobb, mert ez azt mutatja, hogy aki írja, nagyon ért a politikához. Amint javában írok, egyszer csak átölel valaki, és megcsókolja a homlokomat. Hirtelen azt hittem, hogy a szerkesztőm csókolózik velem. El sem tudtam képzelni, mi a csuda történt vele. De ahogy felnéztem, a szép asszonyt láttam magam mellett. – Szeretlek! – suttogta, és kipirult arccal, mosolyogva nézett rám. A szeméből úgy hullottak rám a sugarak, mintha az afrikai napból kölcsönözte volna őket. Az ajkát bíborszínűre festette az odatóduló vér. – Az istenért, nagysád! – Ne szólj! Tudom, hogy te is szeretsz engem! Nekem ugyan eszem ágában sem volt ilyesmi. De ő ezt olyan határozottan állította, hogy magam is kezdtem hinni benne. – De gondoljon nagysád a férjére! – Nem vagyok vele megesküdve! – Igazán? Hát akkor miért van vele? – Bolond voltam. Pesten ismerkedtem meg vele. Elcsábított, elcsalt! – Szerette? – Nem én; csak azt hittem, hogy jó lesz, ha hozzámegyek, mert szegény varróleány voltam. – Tehát a kényelem miatt. Lesütötte a szemét, és alig hallhatóan suttogta: – Úgy van! – És most válni akar tőle? A szeme felragyogott. Forró kezével megfogta a kezemet, felém hajolt, és szenvedélyesen szavalta: – Válni akarok! Veled akarok élni! Téged szeretlek! Veled leszek boldog! Ezt mondta, és a karomba omlott. Nem tehettem mást, mint hogy tartottam. Ha nem tartottam volna, végigesett volna a földön. De nem sokáig kellett tartanom, mert két fehér karjával átkulcsolta a nyakamat: – Ugye elszöktetsz engem? – Én? Hogy gondolhat ilyet nagysád? Mit szólna ehhez a szerkesztőm? Mit szólna a világ? Mit szólnának az előfizetők, ha nem jelenne meg a lap? – Hát fontosabb neked a szerkesztő, a lap és a világ, mint *én*? Én bizony azt szerettem volna felelni, hogy nagyon is. De ki merne ilyet mondani egy szerelmes szép asszonynak? – Igen ám, csakhogy mégis nagy zavar lenne belőle. A szép szőke asszony látta, hogy habozom. A karja lecsúszott a nyakamról, fehér kis keze végigsimított a karomon, és megállt a kezemnél. Tenyerébe szorította a kezemet, és erősen a szemembe nézett igéző, varázslatos szemével. – Azt mondd meg, hogy szeretsz-e igazán? Mit tehettem mást, ezt feleltem: – Persze, hogy szeretem! (Jaj, ha ezt a szerkesztőm hallotta volna!) – Hát akkor gyere! – Hová? – Ki a világból! – Azt már ne tegyük mégse! – Hát nem bánom, maradjunk itt, Bárkonyoson. – Már ez lesz a legjobb. – De ne ebben a házban. – Hát melyikben? – Kiveszünk egy másik lakást. – Meglövöldöz bennünket az öreg. – Ne hidd azt! – De hát miből éljünk? – Indítasz egy lapot. – Az lehetetlen. – Dehogy lehetetlen. A kézirat, amelyet most adtál le a nyomdába, lesz az első szám. Csak a címet változtatod meg, és a vezércikk helyett írsz egy előfizetési felhívást. Én addig nézek egy bútorozott szobát, és már estére beköltözünk. – Szörnyű skandalum lesz ebből! – Én nem törődöm vele! – Az öreg ránk fog támadni! – Kihívod párbajra! – Nem lesz előfizetőnk! – Jaj, dehogy nem! Hogy lehetsz már ilyen kislelkű? – Nem tudjuk kifizetni a nyomdát. – Azt nem is kell. Látod, az öreg sem fizeti egész évben, csak akkor, amikor már foglalni akarnak. Borzasztó rábeszélőképessége volt az asszonynak. Szép is volt. A csókjai égettek. Nem tudtam ellenállni, megtántorodtam. Még egy égető csókot nyomott a számra, úgyhogy még a szemem is könnyezett tőle. Aztán feltette fehér fátylas kalapját, és kirohant a szobából. Kábultan, eszemet vesztve álltam ott. A szedő-gyerek jött a vezércikkért. Láztól reszkető kézzel megírtam a következő vezércikket: Tisztelt közönség! Arra a meggyőződésre jutottam, hogy elveim nem egyeznek a «Hirlap» elveivel. Én a haladás embere vagyok. A «Hirlap» a maradás, a társadalmi elmocsarasodás organuma. Városunkban reformok kellenek. Emelkedések, javulások minden téren. Nagy az adó! Le kell szállítani! Kicsi a kereskedelem! Fel kell emelni! Új vér kell városunk társadalmi életébe! Fel kell pezsdíteni! Polgárok! Tisztelt közönség! Egy újszülött lap áll előttetek! A hazaszeretet szülte, a ti érdeklődésetek tartsa fenn. Régóta szükség volt erre a lapra. A jövő meg fogja mutatni, hogy a bizalom jó helyre került. Előfizetési ár egy évre 10 frt. Szerkesztőség és kiadóhivatal… *Zelenváry Balambér*, a «Bárkonyosi Trombita» felelős szerkesztője és kiadója. Hogy hol lesz a szerkesztőség, azt utólag írtam bele. A nyomdásznak megírtam, hogy a lap, amelyet összeállítottam, «**Bárkonyosi Trombita**» címmel fog megjelenni. Hogy a «Hirlap»-pal mit fog tenni Párducz József úr, azt kérdezzék meg tőle. Persze Párducz urat mindenütt keresték, de sehol sem találták. A nyomdász sem kéziratot, sem utasítást nem kapott, így nem is adhatta ki az újságot. Másnap megjelent a «Trombita», a «Hirlap» pedig nem jelent meg. A közönség csodálkozott, de nem prenumerált. Harmadnap megérkezett Párducz. Én akkor már a Tyúk utca 13. szám alatt laktam. Egy fényes új tábla hirdette a kapun, hogy itt van a «Bárkonyosi Trombita» szerkesztősége és kiadóhivatala. (Én voltam a szerkesztő, a feleszívem volt a kiadó, amikor volt mit kiadni.) Számítottam rá, hogy Párducz dühös lesz, mint egy tigris. Rám veti magát, mint egy jaguár, és széttép, mint egy oroszlán. Ezért körülraktam magam mindenféle gyilkolószerszámmal: egy vívókarddal, három ollóval, két konyhakéssel, hat evőkéssel és egy nyárssal. A feleszívem adott még egy hurkatöltőt is. Ezt teleszivattyúztam tintával, és a kabátom alá gomboltam. Ebéd után három óra lehetett, amikor lépéseket hallottam a lépcsőn. – Ez vagy előfizető, vagy hitelező, vagy – Párducz. Az asszony fülelt, aztán elsápadt, és felugrott az ölemből. – Párducz jön! – kiáltotta, és befutott a másik szobába. Én harcias ülésbe helyezkedtem: kezembe vettem a kardot, és megtapogattam a hurkatöltő végét, hogy rögtön hozzá tudjak nyúlni. Csakugyan ő volt. Nem is kopogott, csak kicsapta az ajtót. Izzadt, feldúlt arccal állt elém. Azon gondolkoztam, ne lőjem-e a tintát az arcába, de ő megelőzött a szavával: – Mit tett ön, szerencsétlen? – hörögte, de egy lépést sem tett előre. – Tudhatja – feleltem nyugodtan. – Tönkre akarja tenni a lapomat? Vállat vontam. – De hát miért? – Kénytelen voltam vele. – Nem adtam elég fizetést? – De adott. – Gorombáskodtam önnel? – Nem. – Nagyravágyásból tette? – Nem. – Hát mi a mennydörgős mennykő ütött önbe, hogy ilyen coup d'etat-t csinált? – Nem tudja? – Még csak nem is sejtem. – Megházasodtam. – Mi – micsoda? – Hát igazán nem tudja? – Sohasem vettem észre, hogy ez a szándéka! – Azt sem tudja, kit vettem el? – Fogalmam sincs róla. – Az… ön feleségét! Párducz úgy pislogott, mintha álomból ébredne. Aztán kiderült az arca, és örömtől ragyogó szemmel kérdezte: – Igazán? – Nem tehetek róla! Párducz eldobta a kalapját, és örömkönnyek között magához szorított. Végzetes ölelés volt ez. A hurkatöltő benyomódott, és Párducz orra, szája úgy megtelt jó minőségű fekete gallustintával, hogy hirtelen alig találta meg a kijáratot. * * * Bár Párducz «szegény tatárja» voltam, a lapja elmaradását mégis az én hűtlenségemmel mentegette. A lapomat pedig gyalázatosan leszólta a következő nyilatkozatban: **Nyilatkozat.** Míg lapunk érdekében Bpesten jártunk, *Zelenvári Buxbaum Balambér Alfréd* munkatársam a rá bízott lapot «*Trombita*» címmel adta ki. Ezzel jó üzleti fogást vélt csinálni. Ezért figyelmeztetjük városunk közönségét, hogy ne üljön fel ennek a jöttmentnek. Maradjon továbbra is a mi lapunk mellett, amely nem csörget frázisokat. Lapunk marad a közönség érdekeinek régi, őszinte, hű tolmácsa és megvédője. **Párducz József**, a «Bárkonyosi Hirlap» f. szerk. Négy napig hordtam ennek a nyilatkozatnak a súlyát, mert az én lapom csak csütörtökön és vasárnap jelent meg. Ez alatt az idő alatt nem mertem kilépni a házból. Hétfőn egy mészáros, aki haragudott Párduczra, 10 frt-tal pártfogolta a lapomat. Ez volt a «Bárkonyosi Trombita» első és utolsó előfizetője. Az asszony azonnal el is vitte a piacra. Vett rajta 50 tojást, két üveg illatos rózsavizet, egy pakli dohányt és két pár papucsot. Magának pedig egy újdivatú kalapot vett. Egy garast sem hozott vissza. Azon gondolkoztam, hogy ne hívjam-e ki Párduczot párbajra. Merni mertem volna. Tudtam ugyanis, hogy azzal a tintával úgy befeketítettem az arcát, hogy legalább kilenc napig kell otthon radírgumival dörzsölnie. De mégis aggodalmaim támadtak, és lemondtam erről az ötletről. Megvártam a csütörtököt, és a következőket feleltem: **Nyilatkozat.** A «Bárkonyosi Nyirtlap» szerkesztője, *Macska József* miákolgatni kezd ellenünk vizenyős lapjában. Azt mondja, hogy míg ő Pesten járt, kiadtuk a lapját más címmel. Szeretnénk bizonyítva látni, hogy valóban Pesten járt-e, és hogy valóban az ő megunt lapját adtuk-e ki «*Trombita*» címmel? Egyébként közönségünk meg tudja ítélni, hogy a mi lapunk jobb-e vagy az övé. Ismeri Macska József urat, akinek múltja… akinek szerkesztői jelene… olyan titok, amely köztudomású ugyan. De mégis vannak olyan részletei, amelyek éretlen hencegéseivel szemben fegyverül szolgálhatnak majd a kezünkben. Sicc! **Zelenváry Balambér,** a «Trombita» felelős szerkesztője és kiadótulajdonosa. Amikor a lapom megjelent, szerettem volna nyugodt lélekkel megebédelni. Mióta megnősültem, csak csókon és tyúktojáson éltem. Előfizető nem jött, pedig jó vastag könyvet vettem a nevük számára. Mondtam az asszonynak, hogy főzzön valami ebédet, de ő azt felelte, hogy előbb adjak pénzt. Mivel nem tudtam adni neki, sírva fakadt. A szememre vetette, hogy elcsábítottam Párducztól, ahol legalább ebéd volt mindennap. Már hogy én csábítottam el!… Két úriember lépett be az ajtón. Mondtak valami neveket, amelyeket azonnal elfelejtettem. Aztán azt mondták, hogy Párducz úr küldte őket. Párducz úr elégtételt vagy magyarázatot kér. Azt feleltem, hogy az elégtételt megadom, de magyarázatot nem tudok adni. Hiszen magam sem értem, mire céloztam a nyilatkozatomban. Egyébként nagyon mérges és nagyon éhes voltam. A feleszívem a szomszéd szobában kottára sírt, és ezzel még jobban elkeserített. Fogtam a kalapomat, és elrohantam. Az utcákon már sötét volt. Mentem búsan, céltalanul. Egyszer csak a város végén találtam magam. Mentem tovább gyalog, pénz nélkül. Másnap pedig már elfelejtettem Bárkonyost, asszonyt, szerkesztőt, párbajt és szülöttemet, az egyhetes korában elhunyt «Bárkonyosi Trombitát». ### Szójegyzék - **csókratermett**: olyan szép száj, amelyet meg akar csókolni az ember (itt a 22 éves asszonyról). - **vezércikket**: a lap első, fontos cikkét. - **elszöktetsz**: titokban elviszel valakit, hogy együtt éljetek. - **foglalni**: a hitelező elviszi a tartozásért a dolgokat. - **organuma**: szócsöve, lapja. - **frt**: forint, a régi magyar pénz neve. - **prenumerált**: régi szó: előfizetett. - **feleszívem**: tréfás szó a "feleség" és a "szívem" szavakból. - **kiadó**: aki a lapot megjelenteti; a "kiad" másik jelentése: pénzt költ. - **hurkatöltő**: eszköz, amellyel a hurkát töltik. - **gallustinta**: régi fekete tinta. - **coup d'etat**: francia kifejezés: államcsíny, erőszakos hatalomátvétel. - **szegény tatárja**: régi mondás, pontos jelentése bizonytalan. - **jöttment**: idegen, senkiházi ember. - **Sicc**: így kergetik el a macskát. - **elégtételt**: amit a megsértett ember kér, hogy a becsülete helyreálljon. - **kottára sírt**: talán egyenletesen, hosszan sírt. ## Két bika. Nyaraltam. A nyaralásom abból állt, hogy fehér mosónadrágot viseltem, napközben kétszer aludttejet ettem, és más munka híján aludtam a hűvösön. Egyébként Marci bátyám vendége voltam. Ezen azt kell érteni, hogy sem a lakásért, sem az aludttejért, sem a hűvösért nem fizettem. Egy délután a legyek összeesküvést szerveztek ellenem. Felháborodásomban közéjük csaptam a bőrtenyerű bottal. Aztán felkaptam fehér cilinderkalapomat, és elhatároztam: 3 óra hosszat távozom a falutól, 3 óra hosszat pedig közeledem hozzá. Ez mindenesetre meggondolatlan dolog volt tőlem, mert ha csak fél órára távozom, a falu bikája nem törődött volna velem. De ha a legyek felmérgesítik az embert, kész a legnagyobb veszedelembe is belerohanni. A falu végén, a nagy urasági réten találkoztam a falu bikájával. Eleinte nem vettem észre, valószínűleg azért, mert a teheneknek kurizált. Máig sem tudom, mi lehetett rajtam bikaszempontokból annyira kifogásolható, hogy az érdemes állat kivágtatott a csordából. Határozott szándékot mutatott arra, hogy engem a szarvára emeljen. Azonnal beláttam, hogy nem vár tőlem magyarázatokat békés érzelmeimről. Azt is láttam, hogy legokosabb lesz gyorsan változtatni a helyzetemen. Nekivágtam hát én is a levegőnek, és a lábaimra bíztam az egészségemet. A dühös barom nem állt meg, sőt nem titkolt ellenszenvvel rohant tovább utánam. Én már a kezemmel is hajtottam magam. De hiába: neki négy lába volt, nekem csak kettő. Határozott előnyben volt velem szemben. Kimondhatatlan örömömre egy magas kőfalat pillantottam meg magam előtt. A bika fújását már egészen közel hallottam. Úgy fújt, mint egy lokomotív, csak az hiányzott, hogy még sípoljon is. Az előttem álló kőfal körülbelül 3 méter magas lehetett. – No – gondoltam –, ha erre a kőfalra időben nem tudok felkapaszkodni, ez a vadállat úgy ideszögez, mint egy bőregeret. Szerencsémre a lábam úgy belejött a futásba, hogy a magas kőfalra úgy futottam fel, mint a macska. A bika ugyanabban a pillanatban beletörte szarvait a kőfalba, én pedig a fal túlsó oldalán egy tóba estem. Kétségkívül bolond eset! Az olvasó azt fogja hinni róla, hogy nem is igaz. Én is szerettem volna ezt hinni. De a súlyom okozta loccsanás és a galléromon beömlő víz kétségtelenül bizonyította, hogy nem a szárazföldön vagyok. Ijedtemben magam alá kaptam a cilinderkalapomat, és a benne szorult 3 liter levegő segítségével a part felé igyekeztem. Úgy fújtam a vizet, mintha forró lett volna. Mégis hamarosan észrevettem, hogy a parton egy elegánsan öltözött hölgy áll, és bámul engem. Bámul, de nem sikolt; bámul, de nem ájul el. Ezen már én magam is bámultam. Az én bámulásom abból állt, hogy egy pillanatra megálltam a víz közepén, és önkéntelen kíváncsisággal néztem a fiatal nőt. Szép volt. Máig sem tudom, hogyan, de ebben a pillanatban egy rendkívül merész és ostoba gondolatom támadt. Most már belátom, hogy helytelen volt, és nem győzöm magam érte szidni. Azt gondoltam ugyanis, hogy hirtelen megjelenésemet a kőfalon és a tóba esésemet meg kell majd magyaráznom. Én pedig nem akarom nevetségessé tenni magam, habár egy közönséges falusi bika elől megfutni végül is nem szégyen. Az ilyen barmot ugyanis nem lehet lovagias elégtételre felszólítani. Legjobb lesz hát – gondoltam magamban –, ha szerelmes bolondnak tüntetem fel magam. Nos, ez, mint már mondtam, bolond gondolat volt tőlem. De rendkívüli veszedelmekkel küzdöttem, és azzal menthetem magam, hogy hasonló helyzetben másnak talán még bolondabb gondolatai támadtak volna. Nem vizsgáltam tehát, helyes-e az ötletem, hanem egyenesen a hölgy felé úsztam. – Szívtelen Héró – kiáltottam, ahogy kiléptem a vízből –, hát nincs egy szárító mosolyod, mikor Leándered a Helleszpontust átússza érted cilinderen? – De uram! Én nem értem önt – mondta a hölgy, és hátrált egy lépést. – Mit nem ért nagysád? – kérdeztem, és csöpögött a víz a könyökömről. – Hogy ön tegez engem, és a birka-úsztatón keresztül jön hozzám. – Hja, kérem, ha az ember szerelmes, akkor tizenhárom birka-úsztatón is képes átúszni. – De kérem! Én nem is ismerem önt. – Az nem tesz semmit. Tekintsen úgy, mintha ismerne. Engem az nem zseníroz. Végül is az ember nem ismerhet mindenkit a világon. – De hát kérem… – Ó, ne tessék aggódni, én ismerem kegyedet. Ó, bár ne ismerném! – tettem hozzá mély sóhajjal. A hölgy láthatóan meg volt hatva. Magam sem hittem, hogy ilyen nagy huncfut tudok lenni. Igaz, ennyire még nem is *hajtottak* rá a körülményeim. – Hát mondja csak – szólt szelíden –, honnan ismer ön engem? – Ó, istenem – mondtam meghatottan –, hát hogy is tudnám én azt megmondani? – De mégis. – Először álmomban láttam Devecserben. Ó, az nagyon szép álom volt. Mintha Kolumbus Kristóffal szalámit szállítottunk volna Amerikába. Rendkívül ostobának tűnhetett neki ez a vallomásom, mert mosolygott. Én azonban akkor ezt bátorító jelnek vettem. Ezért megfogtam a kezét, és őszinte lelkesedéssel felkiáltottam: – Nagysád, legyen a feleségem! Kacagott. Aztán pajkosan az arcomra ütött a legyezőjével, és így felelt: – Ó, milyen kedves: alig öt perce ismerem, és máris azt akarja, hogy elváljak miatta az *uramtól*. – Hát miért ne? – feleltem minden zavar nélkül. – Végül is, ha kegyednek férje van, az nem olyan nagy akadály! – Ah – felelte ijedt arccal a fiatal asszony –, *megölné önt!* – Megölne? Mit? Engem megölne? – hebegtem kissé megdöbbenve. De aztán hirtelen nekibátorodtam: – Hátha én ölném meg őt! – Az lehetetlen. – Lehetetlen? Kérem, semmi sem lehetetlen! Tőlem sok minden kitelik. Tessék elhinni, ha én egyszer hozzáfogok, hát kuruc ember vagyok ám. Ezeket a szavakat olyan büszkén és bátran mondtam, hogy magam is megijedtem magamtól. Végül is az ember nem tudhatja, mi lakik benne. Főleg ami az emberölést illeti, ilyesmit még sohasem próbáltam. A szép asszonykára nem hatottak a szavaim. Mosolyogva, vidáman nézett rám. – Hát tud ön vívni? – kérdezte tőlem. – Valószínű, nagyon valószínű – feleltem komolyan. – Amennyire magamat ismerem, azt hiszem, ha egyszer hozzáfogok, hát borzasztó vívó vagyok. – Nohát, akkor kissé bajos lesz a dolog. Mert lássa, az én férjem tizenhat évig vívómester volt a honvédtiszti iskolában, és sok embert elküldött már a másvilágra. – A másvilágra? – kérdeztem, és nagy levegőt vettem. – Igen, és ezért sokszor szemrehányást teszek neki. De hova megy ön? Hát ne siessen. – Ajánlom magamat – mondtam, és beugrottam a birka-úsztatóba. Egy pillantást sem vetettem hátra, és újra megmásztam a kőfalat. Úgy emlékszem, hogy hazafelé jobban futottam, mint amikor az a közönséges falusi bika kergetett! ### Szójegyzék - **aludttejet**: megsavanyodott tejet. - **bőrtenyerű bot**: talán légycsapó. - **cilinderkalapomat**: magas, kemény férfi kalapomat. - **urasági rét**: a földesúr rétje. - **kurizált**: udvarolt. - **csorda**: nagy marhacsapat. - **barom**: nagy háziállat, például marha; szidásként is használják. - **bőregeret**: denevért. - **birka-úsztató**: tó vagy gödör, ahol a birkákat fürdetik. - **Héró**: görög monda szereplője; szerelme, Leánder minden éjjel átúszta érte a tengert. - **Helleszpontus**: tengerszoros Európa és Ázsia között. - **zseníroz**: zavar. - **kegyed**: régi, udvarias "ön", főleg nőnek. - **huncfut**: gazember, ravasz ember (tréfásan). - **kuruc ember**: bátor, harcias ember. - **másvilágra**: a halottak világába. - **Ajánlom magamat**: régi udvarias búcsú. ## Egy regény története. *Pavlicsek* Vendel buzgó napidíjas volt a városházán. Nappal írt a városnak. Éjjel olvasott magának. Egy éjjel a kölcsönkönyvtár utolsó regényét olvasta. Akkor az jutott eszébe, hogy jó lenne, ha ő is regényírással foglalkozna. És ebből az is kitűnik, hogy Pavlicsek úr nem volt valami okos ember. Pavlicsek úr bement a polgármesterhez, és így szólt hozzá: – Uram! Tudja meg, hogy mától fogva nem vagyok Pavlicsek Vendel, hanem *Pálhalmy* Adorján. Tudja meg azt is, hogy ezentúl nem fogom szolga módjára másolgatni mások gondolatait. Igenis a magam gondolatait írom, úri módon. A polgármester egy szippantás füstöt bocsátott a levegőbe, és így felelt: – Jól van. Pavlicsek, azaz hogy Pálhalmy Adorján elment a zsibárushoz, és eladta neki az összes ágyneműjét. Tudvalevő dolog ugyanis, hogy aki éjjel dolgozik, annak teljesen felesleges az éjszakai fekhely. Hát nappal? Aludni fog a könyvein, iratain és babérain! Az ágyneműért tizenegy forintot és hatvan krajcárt kapott. Ezt a pénzt estére már elköltötte. Hogy miket vett rajta, azt megmondja az alábbi jegyzék, amelyet később söpörtek ki a szobájából: nov. 6. 1 db csibuk: 1 frt 05 kr. 1 pakli dohány, gyújtó és pipaszurkáló: 89 kr. 2 liter bor: 60 kr. 300 ív papír: 3 frt 1 liter tinta: 60 kr. 1 pokróc a földre: 1 frt 20 kr. 2 db Jókai (kicsi és nagy) arckép: 40 kr. 1 db Hugó Viktor: 30 kr. 5 db hering és fél kg juhtúró: 1 frt 40 kr. 1 db Kock Pál: 30 kr. 5 db tollszár, csontgombbal: 40 kr. 1 db erős fésű: 20 kr. 1 db petróleumlámpa: 75 kr. bele bél 1½ méter: 8 kr. 10 pakli gyújtó: 8 kr. 1 db Petőfi Sándor (gipsz): 2 frt 50 kr. 1 pár papucs: 1 frt 20 kr. 1 pakli toll: 80 kr. 1 font porzó: 5 kr. 1 bajuszkefe: 20 kr. összesen: 10 frt 60 kr. tehát: 11 frt 60 kr. azaz 10 frt 60 kr. Maradvány: 1 frt Ezt az egy forintot eltette. Úgy gondolta, elég lesz addig, amíg a regénye elkészül. Mert kiszámította, hogy óránként meg tud írni háromszáz sort, vagyis másfél óra alatt egy ívet. Tizenkét ív kitesz egy regényt, tehát ő 18 óra alatt könnyen megír egy regényt. Úgy osztotta be, hogy két nap alatt elvégzi ezt. Harmadnap elmegy a nyomdászhoz, és eladja neki a regényét ívenként 50 frt-ért. Ha annyit nem ad, legalább 20 frt-ért, vagyis az egészet 260 frt-ért. Aztán azt is kiszámította, hogy így havonta legalább 7–8 ezer frt-ot összeír. Vagyis egy év alatt 80–100 ezer forintot. Még holmi nyaraló és négyes fogat is megfordult a fejében, de erről nem készített előre számítást. Amikor a rengeteg csomagot letette az asztalra, és a zsebeit is kiürítette, első dolga volt befűteni. (Hideg szobában csak versírók szoktak dolgozni.) A kályha hamarosan vígan bömbölt, mintha osztozott volna Pálhalmy Adorján úr örömében. A szobában langyos lett a levegő, és Pálhalmy úr vetkőzni kezdett. Felső ruháit szétdobálta a szobában, könyveit pedig egy rakásra szórta. Aztán a szoba közepére leterítette az új szőnyeget, amelyet azért vett, hogy a regényt azon írja. Ezután kibontotta az egyik üveget, és csak úgy, pohár nélkül, rémítő nagyot cuppantott belőle. A bor savanyú volt. Pálhalmy úr összerázkódott tőle, és egy pillanatra a levegő egy láthatatlan pontjára szegezte a tekintetét. Azon gondolkozott, hogy a regényírók milyen bort szoktak inni. De erről hiába keresett adatokat a levegőben és az emlékezetében. Most aztán ledobta a kalapját, felhúzta a papucsát, és a legboldogabb érzésekkel elővette a heringeket. Tudvalevő, hogy a halaktól okosodik az ember, mert foszfor van a hasukban. Én ugyan ezt nem tudom biztosan, de Pálhalmy úr biztosan tudta. De hogy miért evett a heringekhez juhtúrót, azt szerintem sem én, sem ő nem tudta volna megmondani. Talán csak azért, mert az íróféléknek szokott ilyen különös ízlésük lenni. Talán olvasott valami ilyen ételről a francia szakácskönyvben. Elég az hozzá, Pálhalmy úr megevett 3 heringet és a juhtúró felét. Ezután elővette az új bajuszkefét, és széthúzta vele tizenöt szál bajuszát. Eközben észrevette az írók arcképeit, és fel is akasztotta őket a falra. A nagyobb Jókait az ajtóval szemben, a kisebbet az ajtó fölé. Hugó Viktor és a többiek költői rendben, azaz rend nélkül fityegtek a falon. Pálhalmy úr elégedetten nézett végig rajtuk. Arra gondolt, hogy talán 100 év múlva az ő arcképét is árulni fogják a 40 krajcáros fényképek között. Hátra volt még Petőfi Sándor gipszszobra. Ezt gondosan letörölgette, és az asztalra állította. Ezek után rágyújtott a csibukra, és kihúzta a tintásüveg stupliját. Beleigazította a tollat a szárba, néhány konc papírt szórt a szőnyegre, és maga is odatelepedett. Az előkészületek tehát megvoltak. Most már csak maga a regény volt hátra. Pálhalmy úr azon gondolkozott, milyen regényt írjon. Vidámat Kock Pál modorában, rémeset Féval tollával, fantasztikusat Jókai humorával, vagy társadalmi filozófiával telit Hugó Viktor mintájára? Zolát nem szerette, mert a «Bugyberki Tárogatóban» rosszat olvasott róla. Legjobban egy szívhez szóló, komoly regény megírására hajlott. Ezért ismét meghúzta a pintest, és belevágta tollát a kalamárisba. Mindenekelőtt a címet kellett megcsinálnia, mert hát tudvalevő, hogy a cím van elöl. Ezt írta: **«A BARLANG VÉRES KÖRMŰ HIÉNÁJA.»** Nem tetszett neki, mert nagyon hosszúnak találta. Kitörölte tehát, és újat írt: **«SZELLEMI SÜNDISZNÓ A JÉGVEREM TETEJÉN.»** Ez nagyon tetszett volna neki. De nem tudta kitalálni, hogyan helyezze a sündisznót a jégverem tetejére, és miért legyen az a sündisznó szellemi? Ezt írta tehát: **SZERELEM és RABLÁNC** vagy **a mexikói darúvadász.** És alá írta: **REGÉNY.** ÍRTA: Pálhalmy Adorján. Ez elég szép volt. Mindjárt ki is cifrázta a betűket szép, egyenletes vonalakkal. Most aztán következett volna a regény. Eszébe jutott, hogy először a regény hősével kellene tisztában lenni. Belevágta hát a tollat a tintatartóba, aztán ismét jót húzott az üvegből. Ezek után a hátára fordult, és elképzelte a regény hőseit. Legyen a neve – így okoskodott magában – *Szoborváry* Tihamér. Mindenesetre szép, fiatal, barna ember. Illő dolog, hogy egy szép, fiatal, barna embernek kedvese is legyen. Elhatározta tehát, hogy ez a kedves *Pacsirtavölgyi* Eleonora lesz. Ez a hölgy kétségkívül a világ legbájosabb szőke tündére lesz. Mert ha a hős barna, a hősnőnek okvetlenül szőkének kell lennie. Most már csak az kell, hogy valami olyan regényes dolgot tegyenek, amelyet érdemes megírni. Itt Pálhalmy úr újra meghúzta az üveget, és hasra feküdt. Szöktetés… zárda… éj… barlang… száguldó lovak… lopott kincsek… háborgó tenger… holdvilágos éjben rémítő akasztófa… azon egy ember… rémes temető… vörösbugyogós haramiabanda… háború… pokol… zivatar… várromok… pénzverő műhely a föld alatt… lidérc… vándorlegény… mennydörgős ménkű… uzsorások… mostoha anya… és olajfaerdő forgott az agyában. De sehogy sem tudott ezekből regényt kiokoskodni. Újra meghúzta tehát az üveget, és elhatározta, hogy megkezdi a regényt. Majd a toll összepercegi a gondolatokat. Kihúzta hát a tollat a tintatartóból, és rátámasztotta a papírra. Azon gondolkozott, hogyan kezdje el. Ugye így: «Midőn… Vagy: «Azontúl… Vagy: «Rémes éj… Avagy: «Egyedül… Hiába törte a fejét, nem tudott belekezdeni. A tollszárból szépen kicseppent a tinta. A nyelvét már ki is öltötte, hogy felnyalja. De eszébe jutott, hogy kétféle szere is van a tintacseppek eltüntetésére. Azonnal alkalmazta is mind a kettőt. Eltelt egy, eltelt két óra. A toronyban már az éjfélt is elkongatták, de Pálhalmy Adorján még mindig nem találta meg a kezdő szavakat. Végül már kezdett dühös lenni. Akkor meg még úgy sem talált bevezetést. Végre nagyon-nagyon megharagudott Pálhalmy úr. Lekapkodta az arcképeket a falról, és a fáskosárba csapkodta őket. Felrúgta a tintás üveget, a papucsát pedig a túrós bödönhöz vágta. Aztán lefeküdt, és elaludt. * * * Másnap megint csak bealázatoskodott a polgármester ajtaján. – Mit akar? – Kérem ássan, talán tetszik emlékezni: *Pavlicsek Vendel* vagyok… ### Szójegyzék - **napidíjas**: napi bérért dolgozó írnok. - **zsibárus**: használt dolgokat árul. - **babér**: a dicsőség jele. - **ív**: nagy papírlap; nyomtatott mérték. - **csibuk**: hosszú szárú pipa. - **frt**: forint, a régi magyar pénz neve. - **pakli**: csomag. - **juhtúró**: juhtejből készült túró. - **bél**: itt a lámpa kanóca. - **pintes**: nagyobb üveg bor. - **kalamáris**: régi szó: tintatartó. - **stupli**: az üveg dugója. - **konc**: papírcsomag. - **jégverem**: földbe ásott jégtartó gödör. - **rablánc**: rabok lánca. - **zárda**: apácák háza. - **lidérc**: gonosz éjszakai lény a népi hitben. - **Kérem ássan**: a "kérem alássan" kiejtve; alázatos megszólítás.