# Az időgép (B1 szint) *H. G. Wells* ## I. Bevezetés. Az időjáró (legjobb, ha így nevezzük) titokzatos dolgokat magyarázott nekünk. Szürke szeme csillogott és villogott, és az arca, amely általában sápadt volt, kipirult és élénk lett. A tűz vidáman égett. Az ezüstliliomokból lágy, fehér fény áradt, és átszűrődött a poharainkban gyöngyöző és eltűnő buborékokon. A székeink az időjáró szabadalmai voltak. Úgy átöleltek és dédelgettek minket, hogy nem is éreztük, hogy ülünk. Az a kényelmes, vacsora utáni hangulat vett körül minket. Ilyenkor a gondolat ledobja a pontosság bilincseit, és bájos szabadsággal száguld ide-oda. Így beszélt ő is nekünk, és sovány mutatóujjával jelezte a fordulatokat. Mi ott ültünk, és lustán csodáltuk az esze termékenységét. Csodáltuk azt a komolyságot is, amellyel ezt az új paradoxont magyarázta, mert mi annak tartottuk. – Figyeljetek jól ide, mert szembe kell szállnom néhány gondolattal, amelyet szinte mindenki elfogad. Például az egész geometria, ahogy az iskolában tanítják, téves elképzelésen alapul. – Nem lesz ez sok, ha már a bevezetésben ennyit kérsz tőlünk? – szólt közbe a vitatkozó hajlamú, vörös Filby. – Eszem ágában sincs azt kérni, hogy bármit is elfogadjatok megfelelő indoklás nélkül. Hamarosan belátjátok majd annyit, amennyire szükségem van. Azt természetesen tudjátok, hogy a matematikai vonalnak, egy vastagság nélküli vonalnak, nincs valóságos létezése. Ezt tanultátok, igaz? Ugyanígy nincs valóságos létezése a matematikai síknak sem. Ezek puszta elvont fogalmak. – Úgy van – mondta a pszichológus. – Nem létezhet valóságosan olyan kocka sem, amelynek csak szélessége, hossza és vastagsága van. – Ez nem igaz – mondta Filby. – Biztos, hogy a tömör testek érzékelhetők. Minden, ami létezik… – Így gondolkozik a legtöbb ember. De várj csak egy pillanatig. Érzékelhető-e egy *időtlen* kocka? – Nem értelek – mondta Filby. – Létezhet-e valóságosan olyan kocka, amely a legrövidebb ideig sem tart? Filby elgondolkozott. – Nyilvánvaló – folytatta az időjáró –, hogy minden testnek négy dimenzióra van szüksége a valóságos létezéshez. Ezek a hosszúság, a szélesség, a vastagság és a tartósság. De testünk természetes gyengesége miatt, amelyet rögtön megmagyarázok, nagyon hajlamosak vagyunk nem észrevenni ezt a tényt. Valójában négy dimenzió van: a tér három dimenziója és a negyedik, az idő. Az emberek mégis hajlamosak tévesen megkülönböztetni az előbbi hármat az utóbbitól. Ennek csak az az oka, hogy tudatunk véletlenül az idő irányában mozog, életünk kezdetétől a végéig. – Ez – mondta egy ifjú legényke, miközben görcsösen próbálta újra meggyújtani a cigarettáját a lámpa fölött –, ez… valóban nagyon világos. – Nagyon feltűnő, hogy mennyire nem vették figyelembe ezt a tényt – folytatta az időjáró, alig észrevehetően elmosolyodva. – Valójában ez a negyedik dimenzió, bár sokan, akik a negyedik dimenzióról beszélnek, nem tudják, hogy ez az. Ez nem más, mint az idő sajátos szemlélete. *Nincs más különbség az idő és a többi három dimenzió között, csak az, hogy tudatunk az idő irányában mozog.* De voltak bolondok, akik rosszul értették ezt a gondolatot. Biztosan mindnyájan hallottátok, mit mondanak erről a negyedik dimenzióról? – Én nem hallottam – mondta a vidéki polgármester. – Röviden így áll a dolog. A matematikusaink szerint a térnek három dimenziója van: hosszúsága, szélessége és vastagsága. A teret mindig meg lehet határozni három, egymásra merőleges sík viszonyával. De néhány gondolkodó azt kérdezte, miért van éppen *három* dimenziója. Miért ne lehetne a térben e háromon kívül más merőleges irány is? És megpróbáltak négydimenziós geometriát szerkeszteni. Talán egy hónapja Newcomb Simon tanár erről tartott előadást a New York-i matematikai társaság ülésén. Tudjuk, hogy kétdimenziós sík felületen ábrázolhatunk háromdimenziós tömör testeket. Ezek az urak most azt gondolták, hogy háromdimenziós alakokkal hasonló módon ábrázolhatnak négydimenziósat. Ehhez meg kell birkózniuk a négydimenziós perspektívával. Megértettétek? – Azt hiszem, igen – dörmögte a vidéki polgármester. Összeráncolta a homlokát, és mélyen elgondolkozott. Közben az ajka meg-megrándult, mintha titokzatos szavakat ismételgetne. – Igen, azt hiszem, most már értem – mondta egy idő múlva, és egy pillanatra szinte ragyogott az arca. – Nem tagadom, magam is foglalkoztam egy ideig ezzel a négydimenziós geometriával. Eljutottam néhány érdekes eredményre. Például itt van egy csomó arckép. Egy ember arcképe nyolcéves, tizenöt éves, tizenhét éves, huszonhárom éves korában, és így tovább. Ezeket nyilvánvalóan úgy nézhetjük, mint egyetlen emberi lény metszeteit. Ez a lény négy dimenzióban állandó és változatlan, a képek pedig háromdimenziós ábrázolásai. Az időjáró rövid szünetet tartott, hogy megemésszük a hallottakat. Aztán így folytatta: – A tudományos világ tudja, hogy az idő nem más, mint egyfajta tér. Itt van egy népszerű tudományos ábra, egy időjárás-jelentés. Ez a vonal, amelyet az ujjammal mutatok, a barométer ingadozását jelzi. Tegnapelőtt ilyen magasan volt, tegnapelőtt éjjel esett, ma reggel újra emelkedett. Aztán így ment lassan fölfelé egészen eddig. Biztos, hogy a higany a tér általánosan ismert dimenziói közül egyiknek az irányában sem járta be ezt a vonalat. De az is biztos, hogy bejárta ezt a vonalat. Ebből az következik, hogy ez a vonal az idődimenzió irányába esik. – De – mondta az orvos, és egy széndarabra meredt a tűzben. – Ha az idő valóban a tér negyedik dimenziója, akkor miért tekintik másnak? Miért tekintették mindig valaminek, ami különbözik a tértől? És miért nem mozoghatunk ide-oda az időben is, mint a tér bármelyik másik irányában? Az időjáró elmosolyodott. – Teljesen biztos, hogy szabadon mozoghatunk a térben? Jobbra és balra mehetünk, hátra és előre is elég szabadon mozoghatunk, és az emberek ezt mindig meg is tették. Elfogadom, hogy két dimenzió irányában szabadon mozgunk. De hogyan mozgunk fölfelé és lefelé? Ebben a nehézségi erő akadályoz minket. – Nem egészen – mondta az orvos. – Hát a léghajók? – De amikor még nem volt léghajó, nem tudtunk függőleges irányban mozogni, ha nem számítjuk az ugrálást és a talaj egyenetlenségeit. – De egy kicsit mindig tudtunk fölfelé és lefelé mozogni – mondta az orvos. – Könnyebben, sokkal könnyebben lefelé, mint fölfelé. – De az időben egyáltalán nem mozoghatunk; a jelen pillanattól nem válhatsz el. – Édes, jó uram, éppen ebben nincs igazad. Éppen ebben nincs igaza az egész világnak. Mi szüntelenül elválunk a jelen pillanattól. Elménk, amely anyagtalan, és nincs kiterjedése, a bölcsőtől a sírig egyenlő sebességgel mozog az idődimenzió irányában. Úgy, ahogy lefelé utaznánk, ha életünket ötven mérföld magasan kezdenénk a föld felszíne fölött. – De itt van a legnagyobb nehézség – vágott közbe a pszichológus. – A tér minden irányában mozoghatsz ide-oda, az időben viszont mozdulni sem tudsz. – Ez a nagy felfedezésem magja. De nincs igazad, ha azt mondod, hogy az időben nem mozoghatunk. Ha például nagyon élénken visszaemlékszem egy múltbeli eseményre, visszamegyek arra a pillanatra, amikor történt. Ilyenkor, ahogy mondani szoktátok, máshol jár az eszem. Hátraugrom egy pillanatra. Természetesen nem maradhatunk a múltban hosszabb ideig, mint ameddig egy vadember vagy egy állat hat láb magasan maradhat. De a művelt ember ebben már felülmúlja a vadat. Léghajóban fölfelé mehet a nehézségi erő ellenére is. Miért ne remélhetné hát, hogy végül képes lesz megállni vagy gyorsítani az idődimenzióban? Sőt, ha úgy tetszik, miért ne fordulhatna vissza, és utazhatna az ellenkező irányban is? – Ó, ez már – kezdte Filby –, mégis… – Miért nem? – kérdezte az időjáró. – Ez nem fér össze az ésszel… – mondta Filby. – Miféle ésszel? – kérdezte az időjáró. – Okoskodással azt is bebizonyíthatod, hogy a fehér fekete – mondta Filby –, de engem sohasem fogsz meggyőzni róla. – Lehet – mondta az időjáró. – De most már kezditek látni, milyen irányban foglalkoztam a négydimenziós geometriával. Régóta sejtettem, hogy lehet olyan gép… – Amellyel utazni lehet az időben! – kiáltott közbe az ifjú legényke. – Amely tetszés szerint utazhat a tér és az idő minden irányában, ahogy a gépész akarja. Filby csak felnevetett. – De vannak kísérleti bizonyítékaim – mondta az időjáró. – Pompás eszköz volna ez a történészek számára – jegyezte meg a pszichológus. – Az ember visszautazhatna a múltba, és ellenőrizhetné például a hastingsi csatáról elfogadott adatokat! – Nem gondolod, hogy kissé nagy feltűnést keltenél? – kérdezte az orvos. – Őseinknek nem volt nagy türelmük az anakronizmusokhoz. – Az ember magától Homérosztól és Platóntól tanulhatna görögül – vélte az ifjú legényke. – De akkor meg is buktatnának ám a szigorlaton. A német tudósok annyira tökéletesítették már a görög nyelvet. – Hát akkor ott van a jövő – mondta az ifjú legényke. – Nem is rossz, ha az ember belegondol! Elhelyezhetné az összes pénzét, jó kamatra ott hagyná, hadd szaporodjon. Aztán rohanna előre, amilyen gyorsan csak tud! – Hogy felfedezzen egy olyan társadalmat – mondtam én –, amely szigorúan kommunista alapon áll. – Az összes túlzó, vad elmélet közül… – kezdte a pszichológus. – Magam is így gondoltam, ezért nem is beszéltem róla soha, amíg csak… – Van rá kísérleti bizonyítékod? – kiáltottam. – Be akarod ezt bizonyítani? – Lássuk a kísérletet! – kiáltott Filby, akinek az esze már kezdett elfáradni. – Mindenesetre lássuk a kísérletet – mondta a pszichológus –, bár tudom, hogy humbug az egész. Az időjáró mosolyogva körülnézett. Aztán továbbra is szelíden mosolyogva, kezét a nadrágzsebébe dugva, lassan kiballagott a szobából. Hallottuk, ahogy papucsban végigcsoszog a laboratóriumába vezető hosszú folyosón. A pszichológus ránk nézett. – Kíváncsi vagyok – mondta –, mi lesz ebből? – Valami szemfényvesztés – mondta az orvos. Filby el akart mondani valamit egy bűvészről, akit Burslemben látott. De alig kezdett bele, az időjáró visszatért, és Filby anekdotája máskorra maradt. ### Szójegyzék - **időjáró**: aki az időben utazik; így hívják a könyv főhősét. - **merőleges**: olyan, amely derékszöget alkot valamivel. - **paradoxon**: furcsa állítás, amely hamisnak látszik, de lehet benne igazság. - **dimenzió**: irány, amelyben valami kiterjed; ilyen a hosszúság, a szélesség, a vastagság. - **geometria**: a matematika része, amely a vonalakkal, síkokkal és testekkel foglalkozik. - **barométer**: eszköz, amely a levegő nyomását méri. - **léghajó**: régi jármű, amely a levegőben repül. - **láb**: régi hosszmérték, kb. 30 cm. - **mérföld**: hosszmérték, kb. 1,6 km. - **hastingsi**: Hastingsból való; Hastings angol város, ahol 1066-ban nagy csata volt. - **anakronizmus**: olyan dolog, amely nem illik abba a korba, ahol van. - **szigorlat**: nehéz vizsga az egyetemen. - **humbug**: csalás, üres beszéd. - **szemfényvesztés**: ügyes csalás, amely becsapja a szemet. - **bűvész**: aki ügyes trükköket mutat. - **anekdota**: rövid, érdekes vagy vicces történet. ## II. A gép. Az időjáró csillogó fémszerkezetet tartott a kezében. Meglepően finom munka volt, alig nagyobb, mint egy kis falióra. Elefántcsont és valami átlátszó, kristályos anyag volt benne. Most világosan kell írnom, mert ami következik, teljesen érthetetlen, ha nem fogadjuk el az időjáró magyarázatát. A szobában mindenfelé nyolcszögletű kis asztalok álltak. Az időjáró megfogta az egyiket, és a tűzzel szemben tette le, úgy, hogy két lába a kandalló szőnyegén állt. Erre az asztalra tette a kis gépet. Aztán odahúzott egy széket, és leült rá. Az asztalon nem volt más, csak a gép és egy kis ernyős lámpa. A lámpa ragyogó fénye teljesen megvilágította a kis gépmintát. Körös-körül körülbelül tizenkét gyertya égett. Kettő a kandalló párkányán állt, rézgyertyatartóban, a többi a falon volt, így a szoba fényben úszott. Én a tűzhöz legközelebb ültem, egy alacsony karosszékben. Annyira előrehúztam, hogy majdnem az időjáró és a kandalló közé kerültem. Filby mögötte ült, és a válla fölött nézett az asztalra. Az orvos jobbról figyelt, a polgármesterrel együtt, a pszichológus pedig balról, oldalról. Az ifjú legényke a pszichológus mögött ült. Mindnyájan feszülten figyeltünk. Szinte hihetetlennek tartom, hogy ilyen körülmények között bármilyen ravasz és ügyes szemfényvesztés becsaphatott volna minket. Az időjáró ránk nézett, aztán rólunk a kis gépre. – Nos? – kérdezte a pszichológus. Az időjáró az asztalra könyökölt, és összeszorította a kezét a készülék fölött. – Ez a kis dolog csak minta – mondta. – Terv egy olyan géphez, amellyel be lehet utazni az időt. Biztosan észrevettétek, hogy oldalról nézve nagyon különös. E körül a kis rúd körül olyan furcsán csillog, mintha valahogy természetfölötti volna. (Az ujjával rámutatott erre a részre.) Nos, ez itt egy kis fehér emelőkar, és ez itt egy másik. Az orvos felállt a székéről, és belebámult a készülékbe. – Gyönyörű munka – mondta. – Két évig dolgoztam rajta – felelte az időjáró. Mindnyájan követtük az orvos példáját. Aztán az időjáró így folytatta: – Most arra kérlek benneteket, hogy értsétek meg jól a következőt. Ha ezt az emelőkart lenyomják, a gép elsiklik a jövőbe. Ez a másik pedig ellenkező irányba fordítja a mozgást. Ez a nyereg az időjáró utas ülőhelye. – Mindjárt lenyomom az emelőkart, és a gép útra kel. Elsiklik a jövőbe, és eltűnik. Jól nézzetek ide. Nézzétek meg az asztalt is, és győződjetek meg róla, hogy szó sincs szemfényvesztésről. Nem szeretném megsemmisíteni ezt a mintát csak azért, hogy aztán csalónak mondjatok. Körülbelül egy másodpercnyi szünet következett. Úgy látszott, a pszichológus mondani akart nekem valamit, de aztán meggondolta magát. Végül az időjáró az emelőkar felé nyújtotta az ujját. – De nem – mondta hirtelen. – Add csak ide a kezed. A pszichológushoz fordult, megfogta a kezét, és így szólt hozzá: – Nyújtsd ki a mutatóujjadat. Így maga a pszichológus volt az, aki az időgép mintáját elküldte végtelen útjára. Mindnyájan láttuk, ahogy az emelőkar elfordult. Teljesen biztos, hogy nem történt szemfényvesztés. Kis léghuzat támadt, és a lámpa lángja fellobbant. A kandallón az egyik gyertya elaludt, és a kis gép hirtelen körbe-körbe kezdett lengeni. Elmosódott, és talán egy szempillantásig olyan volt, mint egy kísértet, mint lágyan csillogó fém és elefántcsont örvénye. Aztán elment, eltűnt! Az asztalon nem maradt más, csak a lámpa. Mindnyájan némán álltunk egy pillanatig. Aztán Filby megszólalt: – Boszorkányság! A pszichológus magához tért a csodálkozásból, és hirtelen az asztal alá nézett. Erre az időjáró vidáman felnevetett. – Nos? – mondta, a pszichológus kérdését utánozva. Aztán felállt, a kandalló peremén levő dohánytartóhoz ment, és háttal nekünk tömni kezdte a pipáját. Egymásra bámultunk. – Ugyan kérlek – mondta az orvos –, nem tréfálsz velünk? Komolyan azt hiszed, hogy az a gép útra kelt az időben? – Mindenesetre – felelte az időjáró, és lehajolt, hogy meggyújtsa a fidibuszát a tűzben. Aztán rágyújtott a pipájára, megfordult, és a pszichológusra nézett. (A pszichológus meg akarta mutatni, hogy egyáltalán nem lepődött meg. Ezért felvett egy szivart, és rá akart gyújtani, de nem vágta le a végét.) – Sőt, mi több, csaknem készen áll egy nagy gépem ott benn. – A laboratóriuma felé mutatott. – Ha teljesen összeállítottam, magam akarok utazni rajta egyet. – Azt állítod, hogy az a gép a jövőbe utazott? – kérdezte Filby. – A jövőbe vagy a múltba, biztosan nem tudom, hová. Kis szünet után a pszichológusnak ötlete támadt. – Ha ment valamerre – mondta –, akkor a múltba kellett mennie. – Miért? – kérdezte az időjáró. – Mert feltételezem, hogy a térben nem mozog. Ezért ha a jövőbe utazott volna, egész idő alatt itt kellene lennie. Hiszen ezen az időn is keresztül kellett volna utaznia. – De – szóltam közbe én –, ha a múltba utazott, akkor látnunk kellett volna, amikor beléptünk a szobába. És múlt csütörtökön is, amikor itt voltunk, és az előtte való csütörtökön is, és így tovább visszafelé! – Komoly ellenvetések – jegyezte meg pártatlan hangon a vidéki polgármester, és az időjáró felé fordult. – Egyáltalán nem azok – mondta az időjáró, aztán a pszichológushoz fordult. – Elgondolkozol. Te *magad* meg tudod ezt magyarázni. Ez a jelenség az érzékelés küszöbén kívül esik, túlságosan finom. – Természetesen – mondta a pszichológus megnyugtatóan. – Egyszerű lélektani kérdés. Mindjárt gondolhattam volna. Elég világos, és pompásan megoldja a paradoxont. Nem láthatjuk, nem vehetjük észre ezt a gépet, ahogy nem látjuk a forgó kerék küllőjét vagy a levegőben repülő ágyúgolyót. Tegyük fel, hogy ötvenszer vagy százszor gyorsabban mozog az időben, mint mi. Egy percet halad, amíg mi egy másodpercet. Ekkor a benyomás, amelyet kelt, természetesen csak ötvened- vagy századrésze annak, amelyet akkor keltene, ha nem utazna az időben. Ez elég érthető. Végighúzta a kezét ott, ahol a kis gép állt. – Látjátok? – mondta nevetve. Ülve maradtunk, és egy pillanatig az üres asztalra bámultunk. Az időjáró megkérdezte, mi a véleményünk a dologról. – Ma éjjel elég elfogadhatónak látszik – mondta az orvos. – De várjuk meg, mit szól hozzá reggel a józan ész. – Akarjátok látni magát az időgépet? – kérdezte az időjáró. Kezébe vette a lámpát, és levezetett minket a laboratóriumába, végig a hosszú, huzatos folyosón. Mintha most is látnám a lobogó fényt, az időjáró furcsa, széles fejének sziluettjét és az árnyékok táncát. Mindnyájan zavartan, de hitetlenül követtük. A laboratóriumban ott láttuk nagy kiadásban azt a kis gépet, amely a szemünk láttára eltűnt. Egyes részei nikkelből voltak, mások elefántcsontból, néhány pedig biztosan hegyikristályból volt kireszelve vagy kifűrészelve. A gép teljesen készen állt, csak az összeillesztett kristályrudak feküdtek befejezetlenül a padon, néhány rajzos papírlap mellett. Az egyik rudat felemeltem, hogy közelebbről megnézzem. Úgy látszott, kvarcból volt. – De kérlek – mondta az orvos –, egészen komolyan vegyük? Vagy tréfa az egész, mint az a szellem, amelyet múlt karácsonykor mutattál? – Az a szándékom – mondta az időjáró, és a magasba emelte a lámpát –, hogy ezen a gépen felkutassam az időt. Világos ez? Soha életemben nem voltam még komolyabb. Egyikünk sem tudta pontosan, mit gondoljon a dologról. Az orvos válla fölött Filbyre néztem, és ő ünnepélyesen intett felém. ### Szójegyzék - **időjáró**: aki az időben utazik; így hívják a könyv főhősét. - **elefántcsont**: az elefánt agyarának kemény, fehér anyaga. - **kandalló**: a falba épített nyitott hely a szobában, ahol tűz ég. - **párkányán**: (párkány) keskeny kiálló rész a kandalló vagy a fal tetején. - **elsiklik**: simán, gyorsan elmegy. - **szemfényvesztés**: ügyes csalás, amely becsapja a szemet. - **gépminta**: kis gép, amely megmutatja, milyen lesz a nagy gép. - **emelőkar**: rúd a gépen, amelyet megnyomnak, hogy a gép elinduljon vagy megálljon. - **nyereg**: ülés a gépen. - **fidibusz**: papírcsík, amellyel pipát gyújtanak. - **ellenvetés**: érv valami ellen, amit a másik mondott. - **paradoxon**: furcsa állítás, amely hamisnak látszik, de lehet benne igazság. - **küllő**: vékony rúd a kerékben, amely a kerék közepét a szélével köti össze. - **sziluett**: valaminek a sötét körvonala világos háttér előtt. - **hegyikristály**: tiszta, átlátszó kő. - **kvarc**: kemény, gyakran átlátszó ásvány. ## III. Az időjáró visszaérkezik. Azt hiszem, akkor még egyikünk sem hitt teljesen az időgépben. A tény az, hogy az időjáró azok közé az emberek közé tartozott, akik sokkal ügyesebbek annál, hogy higgyünk bennük. Aki vele volt, mindig úgy érezte, hogy nem lát mindent. Nyílt őszintesége mögött mindig valami rejtett ravaszságot, valami rejtőző zsenialitást gyanítottunk. Ha Filby mutatta volna be a mintát, és ő magyarázta volna azt, amit az időjáró, benne aligha kételkedtünk volna annyira. Mert akkor biztosan észrevettük volna, mire céloz. Filbyt megérthette a legutolsó henteslegény. De az időjáró tele volt szeszélyekkel, és nagyon bizalmatlanok voltunk vele. Sok olyan dolog, ami egy kevésbé ügyes embernek hírnevet szerzett volna, az ő kezében szemfényvesztésnek látszott. Baj, ha az ember könnyedén végzi a dolgokat. A komoly emberek, akik komolyan vették őt, sohasem értették teljesen a viselkedését. Valahogy észrevették, hogy ha rábíznák jó ítélőképességük hírét, az olyan volna, mintha porcelán díszeket raknának a gyerekszobába. Azt hiszem, egyikünk sem beszélt sokat az időutazásról az egyik csütörtöktől a másikig. Pedig biztos, hogy csaknem mindannyiunk fejében ott jártak a vele járó furcsa lehetőségek. Gondoltunk arra, hogy elképzelhető, és közben a gyakorlatban hihetetlen. Gondoltunk a sok különös anakronizmusra és arra a szörnyű zűrzavarra is, amelyet sejtetett. Engem főleg az a csel foglalkoztatott, amellyel a gépminta eltűnt. Beszélgetés közben említettem is az orvosnak, akivel pénteken a Linné-intézetben találkoztam. Az orvos elmondta, hogy Tübingenben látott hasonló dolgot. Különös fontosságot tulajdonított annak, hogy a gyertya kialudt. De a trükk titkát nem tudta megmagyarázni. A következő csütörtökön újra kimentem Richmondba. Az időjáró legrendszeresebb vendégei közé tartoztam. Későn érkeztem, és amikor beléptem, már négy-öt ember volt a társalgóban. Az orvos a tűz előtt állt, egyik kezében egy papírlappal, a másikban az órájával. Körülnéztem, de az időjárót nem láttam sehol. – Félnyolc van – mondta az orvos. – Azt hiszem, vacsorázhatnánk. – Hol van? – kérdeztem, és kimondtam a házigazdánk nevét. – Most jöttél? Különös dolog. Valami halaszthatatlan dolga akadt. Ebben a levélben arra kér, hogy ha hét órára nem ér vissza, helyettesítsem a vacsoránál. Azt írja, ha megjön, mindent elmond. – Kár volna várni, mert elromlik a vacsora – mondta egy jól ismert napilap kiadója, és erre az orvos csengetett. A pszichológus volt az egyetlen az orvoson és rajtam kívül, aki részt vett a múltkori vacsorán. A többiek ezek voltak: Blank, az előbb említett kiadó, egy újságíró és még valaki. Ez egy szelíd, félénk, szakállas férfi volt, akit nem ismertem. Amennyire megfigyelhettem, egész este nem nyitotta ki a száját. Vacsora közben találgattuk, mi lehet az oka az időjáró távollétének, és én félig tréfásan az időutazást említettem. A kiadó szerette volna megérteni a célzást. A pszichológus ügyetlen mesét rögtönzött arról „a zseniális paradoxonról és szemfényvesztésről”, amelynek egy hete tanúi voltunk. Még csak a bevezetésnél tartott, amikor a folyosóra nyíló ajtó lassan, zajtalanul kinyílt. Szemben ültem az ajtóval, ezért én vettem észre legelőször. – Halló! – kiáltottam közbe. – Végre! Az ajtó jobban kinyílt, és előttünk állt az időjáró. Meglepetésemben felkiáltottam. – Nagy Isten! Ember, mi történt? – kiáltott az orvos, aki a legközelebbről látta. Mindnyájan az ajtó felé fordultunk. Az időjáró csodálatos állapotban volt. A ruhája tele volt porral és piszokkal, a kabátja ujja végig zöld maszattal. A haja össze-vissza kuszálódott, és nekem úgy tűnt, szürkébb lett. Talán a portól és a piszoktól, vagy mert valóban megfakult a színe. Arcát kísérteties sápadtság borította, az állán félig begyógyult, barna vágás látszott. Arckifejezése zavart és elkínzott volt, mintha sokat szenvedett volna. Egy pillanatig habozva megállt az ajtóban, mintha elkápráztatta volna a fény. Aztán beljebb jött a szobába. Bicegve lépkedett, mintha kisebesedett volna a lába. Némán bámultunk rá, és vártuk, hogy megszólaljon. Nem szólt egy szót sem. Nagy nehezen az asztalhoz vánszorgott, és a bor felé nyúlt. A kiadó tele pohár pezsgőt tolt felé. Kiitta, és látszott, hogy jólesett neki, mert végignézett az asztal körül ülőkön, és régi mosolyának szelleme villant fel az arcán. – Hol az ördögben jártál eddig, ember? – kérdezte az orvos. Úgy látszott, az időjáró nem hallotta a kérdést. – Ne zavartassátok magatokat – mondta különös, dadogó hangon. – Minden rendben van. Elakadt, újra odatartotta a poharát, és egy hajtásra kiitta. – Jó volt – mondta utána. A szeme felragyogott, és az arcába kezdett visszatérni az élet színe. Fáradt helyesléssel végignézett mindannyiunk arcán, aztán a meleg, kényelmes szobán. Majd újra megszólalt, még mindig úgy, mintha tapogatózva keresné a szavakat. – Kimegyek mosakodni és átöltözni, aztán lejövök, és mindent megmagyarázok… Tegyetek félre nekem egy szelet ürüsültet. Már nagyon vágyom egy harapás húsra. Az asztalon át a kiadóra nézett, aki ritka vendég volt, és szívélyesen üdvözölte. A kiadó kérdezett tőle valamit. – Rögtön elmondom – mondta az időjáró. – Furcsán vagyok. De azonnal rendben leszek. Letette a poharát, és a lépcsőházba nyíló ajtó felé indult. Újra észrevettem a bicegését és lépteinek halk topogását. Felálltam a helyemen, és ahogy kiment, láttam a lábát. Nem volt rajta semmi más, csak egy pár rongyos, vérfoltos zokni. Becsukódott mögötte az ajtó. Majdnem utánamentem, de eszembe jutott, mennyire utálja, ha felhajtást csinálnak körülötte. Vagy egy percig máshol járt az eszem. A kiadó szokása szerint most is címekben gondolkozott. Hallottam, hogy ezt mondja: „Egy kiváló tudós feltűnő viselkedése.” Ez visszaterelte a figyelmemet a megvilágított asztalhoz. – Micsoda komédia! – mondta az újságíró. – Amatőr koldust játszott? Nem értem. A pszichológus és én egymásra néztünk, és leolvastam az arcáról, hogy ugyanarra gondolunk. Elképzeltem az időjárót, ahogy fájdalmasan biceg fölfelé a lépcsőn. Azt hiszem, senki más nem vette észre a bicegését. Az orvos tért magához legelőször teljesen a meglepetésből. Csengetett, mert az időjáró nem bírta, ha az inasok az asztal körül álldogáltak, és tányért cseréltetett. A kiadó nagyot nyögött, és nekiesett a késének és villájának, a hallgatag férfi pedig követte a példáját. Folytattuk a vacsorát. A beszélgetés egy darabig nagy zajjal folyt. Közben-közben csodálkozva elhallgattunk. A kiadó kíváncsisága egyre nőtt. – Böjtöléssel szaporítja talán barátunk szerény jövedelmét? Vagy időnként Nabukodonozor sorsára jut? – kérdezte. – Meggyőződésem, hogy az egész dolog összefügg az időgéppel – mondtam. Folytatni kezdtem a pszichológus beszámolóját a múltkori összejövetelünkről. Az új vendégek nyíltan hitetlenkedtek. A kiadó ellenvetéseket hozott fel. – Mit jelent ez az egész időutazás? Talán csak nem lesz poros az ember, ha paradoxonban hempereg. Vagy poros lesz? Beleélte magát a gondolatba, és folytatta a gúnyolódást. – A jövő emberei nem ismerik a ruhakefét? Az újságíró sem akarta semmi áron elhinni a dolgot, és segített a kiadónak az egészet nevetségessé tenni. Ez könnyű munka volt. Mind a ketten modern újságírók voltak: vidám fiatalemberek, akik nem ismertek tekintélyt. – Saját külön tudósítónk a holnaputáni hírekről! – mondta, vagy inkább kiáltotta az újságíró, amikor az időjáró újra visszatért. Rendes estélyi ruhában volt. A zavart tekintetén kívül nyoma sem volt rajta annak a változásnak, amely annyira megrémített. – Hallod csak – mondta vidáman a kiadó –, ezek a fickók azt mesélik, hogy a jövő hét közepén jártál! Nem mondanál el egyet-mást a kis Roseberyről? Mennyiért tennéd meg? Az időjáró szó nélkül a helyére ült. Szelíden mosolygott, a szokott régi módon. – Hol az ürüszeletem? – kérdezte. – Micsoda gyönyörűség, hogy újra húsba szúrhatom a villámat! – Beszélj! – kiáltotta a kiadó. – Pokolba a beszéddel! – mondta az időjáró. – Éhes vagyok. Egy betűt sem mondok addig, amíg egy kis táplálék nem kerül az ereimbe. Köszönöm. Kérem a sót. – Csak egy szót – mondtam. – Az időben utaztál? – Igen – mondta az időjáró tele szájjal, és bólintott. – Egy shillinget adok minden sorért, ha szó szerint beszámolsz az utadról – mondta a kiadó. Az időjáró a hallgatag férfi felé tolta a poharát, és a körmével kopogott rajta. A hallgatag férfi, aki eddig az időjáró arcát bámulta, hirtelen összerázkódott, és tele töltötte a poharát borral. A vacsora többi része kényelmetlenül telt el. Bennem rengeteg kérdés tolongott, és bátran állíthatom, hogy a többiekben is. Az újságíró megpróbálta enyhíteni a feszült hangulatot, és adomákba kezdett. Az időjáró csak az evésre figyelt, és olyan étvággyal evett, mintha halálra gyalogolta volna magát. Az orvos cigarettára gyújtott, és összehúzott szemmel figyelte az időjárót. A hallgatag férfi mintha a szokottnál is esetlenebb lett volna, és csupa idegességből rendszeresen itta a pezsgőt. Végül az időjáró félretolta a tányérját, és körülnézett. – Azt hiszem, ideje, hogy bocsánatot kérjek – mondta. – Csaknem éhen haltam. Szörnyű időt éltem át. Szivarért nyúlt, és levágta a végét. – De menjünk a dohányzóba. Ez sokkal hosszabb történet annál, hogy itt mondjam el a piszkos tányérok mellett. Menet közben megrántotta a csengőt, és átvezetett mindnyájunkat a szomszéd szobába. – Beszéltetek már Blanknak, Dashnak és Chosenak a gépről? – kérdezte, miközben hátradőlt a karosszékében. Így nevezte meg a három új vendéget. – De ez tiszta paradoxon – mondta a kiadó. – Ma éjjel nem tudok vitatkozni. Nem bánom, elmondom a történetet, de vitatkozni nem tudok. Ha akarjátok, elmondom, mi történt velem – folytatta. – De nem szólhattok közbe. Szükségem van arra, hogy elmondjam. Nagy része hazugságnak fog tűnni. Nem bánom! Igaz, minden egyes szó igaz, elejétől a végéig. Négy órakor a laboratóriumomban voltam, és azóta… egy hetet éltem… olyan hetet, amilyet ember még soha nem élt át! Nagyon kimerültem, de nem alszom el, amíg el nem mondok nektek mindent. Aztán lefekszem. De semmi közbeszólás! Beleegyeztek? – Bele – mondta a kiadó, és mindnyájan utána mondtuk: beleegyezünk. Erre az időjáró elkezdett beszélni, és úgy beszélt, ahogy leírom. Eleinte hátradőlt a székében, és fáradtan beszélt. Később azonban egyre tüzesebb lett. Írás közben nagyon is érzem, mennyire nem alkalmas erre a toll és a tinta. És elsősorban én magam nem vagyok alkalmas arra, hogy úgy írjak, ahogy ő beszélt. Feltételezem, hogy kellő figyelemmel olvastok. De nem láthatjátok az elbeszélő halvány, nyílt arcát a kis lámpa fényében. És nem hallhatjátok, hogyan követte a hangja a történet fordulatait. Mi, a hallgatók, csaknem mindannyian árnyékban ültünk, mert a dohányzó gyertyáit nem gyújtották meg. Csak az újságíró arcát és a hallgatag férfi lábát világította meg a fény, térdtől lefelé. Eleinte újra meg újra egymásra néztünk. De nemsokára abbahagytuk, és mindnyájan az időjáró arcát néztük. ### Szójegyzék - **időjáró**: aki az időben utazik; így hívják a könyv főhősét. - **henteslegény**: fiatal férfi, aki húst árul vagy dolgoz fel egy mester mellett. - **szemfényvesztés**: ügyes csalás, amely becsapja a szemet. - **anakronizmus**: olyan dolog, amely nem illik abba a korba, ahol van. - **társalgó**: szoba a házban, ahol a vendégek beszélgetnek. - **paradoxon**: furcsa állítás, amely hamisnak látszik, de lehet benne igazság. - **biceg**: nehezen, egyenetlenül jár, mert fáj a lába. - **inas**: férfi szolga egy házban. - **böjtölés**: amikor valaki hosszú ideig nem eszik vagy keveset eszik. - **Nabukodonozor**: régi babiloni király; a Biblia szerint egy ideig füvet evett, mint az állatok. - **tudósító**: újságíró, aki híreket küld egy helyről. - **Rosebery**: angol politikus a könyv idejében. - **ürüszelet**: egy szelet sült birkahús. - **shilling**: régi angol pénz. - **adomákba kezdett**: rövid, vicces történeteket kezdett mondani. - **dohányzó**: szoba a házban, ahol dohányoznak. ## IV. Úton az időben. – Múlt csütörtökön már elmagyaráztam néhányatoknak az időgép alapelveit. Megmutattam magát a gépet is a műhelyben, még nem teljesen készen. A gép most is itt van. Az utazás kissé megviselte: az egyik elefántcsont rúd megrepedt, és egy fémsín elhajlott. De a többi része elég ép. Azt reméltem, hogy pénteken befejezem. De pénteken, amikor már majdnem kész volt, láttam, hogy az egyik nikkelrúd pontosan egy hüvelykkel rövidebb a kelleténél. Az egész rudat újra kellett készítenem, így a gép csak ma reggelre lett teljesen kész. A legelső időgép ma reggel tíz órakor kezdte meg útját. Még egyszer végigkopogtattam, minden csavart újra kipróbáltam, még egy csepp olajat cseppentettem a kvarcrúdra, aztán beültem a nyeregbe. Azt hiszem, az öngyilkos, amikor a pisztoly csövét a halántékához szorítja, ugyanolyan csodálatos érzéssel várja, ami következik, mint akkor én. Egyik kezemmel megfogtam az indító, a másikkal a megállító emelőkart. Megnyomtam az elsőt, és szinte rögtön utána a másodikat. Mintha megtántorodtam volna, mintha valami zuhanás rémálma nehezedett volna rám. Körülnéztem, és a laboratórium ugyanolyan volt körülöttem, mint azelőtt. Történt valami? Egy pillanatra azt hittem, hogy csak képzelődtem. Hirtelen a falióra felé néztem. Egy pillanattal azelőtt – legalábbis csak ennyinek tűnt – tíz óra múlt rajta egy-két perccel. Most pedig csaknem fél négyet mutatott! – Nagy levegőt vettem, összeszorítottam a fogamat, két kézzel megragadtam az indító emelőkart, és egy hirtelen rohammal útra keltem. A laboratórium homályba borult, és elsötétedett. Watchettné asszony lépett be, és anélkül, hogy látott volna, a kertajtó felé ballagott. Azt hiszem, körülbelül egy percig tartott, míg átment a szobán. De nekem úgy tűnt, mintha átrepült volna rajta, mint egy rakéta. Lenyomtam az emelőkart, amennyire csak lehetett. Éjszaka lett, mint amikor lecsavarják a lámpát, és a következő percben reggel. A laboratórium halványodott, homályosult, egyre jobban elmosódott. Újra fekete éjjel lett, utána újra nappal, újra éjjel, újra nappal, egyre gyorsabban. Örvénylő moraj hallatszott a fülemben, és különös, kábító zavarodottság ereszkedett az elmémre. – Attól tartok, hogy nem tudom leírni az időutazás sajátos érzéseit. Kimondhatatlanul kellemetlenek. Pontosan olyan érzés, mint amikor az ember megállíthatatlanul gurul előre egy lejtőn! Vagy mintha szüntelenül valami szörnyű zuhanás fenyegetne. Ahogy tovább utaztam, az ég és a nap úgy változott, mint egy fekete szárny csapkodása. Egyszerre csak szétfoszlott az a homály, amelyben még sejtettem a laboratóriumot. Láttam, ahogy a nap sebesen gördül az égen. Percről percre átugrott rajta, és minden perc egy napot jelentett. Úgy tűnt, hogy a laboratóriumot lebontották, és én a szabad levegőre jutottam. Állványok elmosódó benyomása ért, de már túl gyorsan haladtam ahhoz, hogy bármilyen mozgó lényt észrevegyek. A leglassabban mászó csiga is túl gyorsan rohant számomra. A fény és a sötétség villódzó váltakozása szörnyen fájt a szememnek. Aztán az egymást követő sötét időkben láttam, ahogy a hold fázisai – az újholdtól a teliholdig – sebesen váltakoznak. Homályosan meg-megcsillantak előttem a körben rohanó csillagok is. Ahogy egyre gyorsabban haladtam tovább, a nappal és az éjszaka ugrásai állandó szürkeségbe folytak össze. Az ég csodás mély kékben, a hajnal fényében tündökölt. Az ugráló nap tűzcsíkká vált, ragyogó ívvé az égen. A hold halványabb, hullámzó fonal lett. A csillagokból semmit sem láttam, csak néha egy-egy lebegő, fényesebb kört a kék mélységben. – A táj ködös és elmosódó volt. Még mindig a domboldalon voltam, ott, ahol most ez a ház áll. A domb háta szürkén, homályosan emelkedett fölöttem. Láttam, ahogy a fák nőnek és változnak, mint a gomolygó gőz, hol barnán, hol zölden. Nőttek, szétterjedtek, összeomlottak, eltűntek. Óriási épületek, elmosódó tündérpaloták támadtak és tűntek el, mint az álom. A föld felszíne megváltozott, megolvadt, folyékonnyá vált a szemem előtt. A sebességet szabályozó óramű mutatói egyre sebesebben forogtak. Nemsokára észrevettem, hogy a nap sávja percről percre tágul és szűkül, napfordulótól napfordulóig. Ez azt jelentette, hogy percenként több mint egy évet haladtam. Percről percre feltűnt és eltűnt a világon a fehér hó, és nyomában jött a tavasz ragyogó, gyors zöldje. – Az indulás kellemetlen érzései most már kevésbé bántottak. Valami jóleső, ideges izgatottságot okoztak. Észrevettem ugyan, hogy a gépem esetlenül ide-oda leng, de nem tudtam megmagyarázni, miért. Az elmém sokkal zavartabb volt annál, hogy törődjem ezzel a mozgással. Csak rohantam, rohantam előre szinte őrülten a jövőbe. Eleinte alig gondoltam a megállásra, alig gondoltam másra, mint ezekre az új érzésekre. De hamarosan friss benyomások támadtak bennem: valami kíváncsiság, és rögtön utána valami félelemféle. Végül teljesen ezek vettek hatalmukba. Micsoda különös fejlődése az emberiségnek, gondoltam. Micsoda csodás haladás a mi kezdetleges műveltségünkhöz képest! Ezt látnám, ha közelről belenézhetnék ebbe a homályos, csalóka világba, amely rohant és hullámzott a szemem előtt! Hatalmas, ragyogó építmények emelkedtek körülöttem. Szilárdabbak voltak, mint korunk bármelyik épülete, és mégis, mintha csillámból és ködből lettek volna. A domboldalt buja zöld borította, és ott is maradt, a tél minden nyoma nélkül. A zűrzavar fátylán át is tündéri szépnek látszott a föld. Egyre erősebben foglalkoztatott a megállás gondolata. – Az igazi veszély abban rejlett, hogy valami anyagra bukkanhatok abban a térben, amelyet a gépemmel együtt elfoglaltam. Amíg szörnyű sebességgel utaztam az időn át, ez alig okozott bajt. Úgy mondhatnám, meg voltam hígulva, és mint a gőz, átsiklottam az anyagok hézagain! De ha meg akartam állni, át kellett szorítanom magamat, molekuláról molekulára, mindenen, ami az utamba akadt. Az atomjaim olyan szoros érintkezésbe kerülhettek az akadály atomjaival, hogy mély vegyi reakció támadhat. Talán óriási robbanás is, amely a készülékemmel együtt kiröpít minden elképzelhető dimenzióból, ki az ismeretlenbe. Ez a lehetőség többször eszembe jutott, miközben a gépet készítettem. De akkor jókedvűen elfogadtam, mint egy olyan veszélyt, amely elkerülhetetlen, és amelyet férfiként vállalnom kell! De most, amikor eljött a veszély pillanata, már nem láttam a dolgot a régi derűs fényben. A tény az, hogy a körülöttem levő különös idegenség szinte észrevétlenül teljesen felborította a lelkem egyensúlyát. Ugyanígy hatott a gép gyenge, zizegő rezgése, és elsősorban a hosszú zuhanás érzése. Azt mondtam magamban, hogy sohasem állhatok meg. Ugyanakkor szeszélyes vakmerőséggel elhatároztam, hogy azonnal megállok. Mint egy türelmetlen bolond, rángatni kezdtem az emelőkart. Erre a gép hirtelen felborult, és én előrezuhantam a levegőben. – Villámcsapás dörgése hangzott a fülembe. Egy pillanatig kábultan feküdtem. Irgalmatlan jégeső zúgott körülöttem. Puha gyepen ültem, szemben a felborult gépemmel. Még minden szürkének látszott, de nemsokára éreztem, hogy a fülem már nem zúg. Körülnéztem. Valami kis kerti tisztáson lehettem, amelyet rododendronbokrok vettek körül. A piros virágok tömegével hullottak a földre a jégeső csapásai alatt. A pattogó, táncoló jég kis felhőkben függött a gép fölött, és úgy húzódott a földön, mint a füst. Egy perc alatt bőrig áztam. „Szép vendéglátás – mondtam. – Ezt érdemlem, mert megszámlálhatatlan éven át utaztam, hogy meglátogassalak benneteket.” – Hamarosan eszembe jutott, milyen bolondság így megázni. Felálltam, és körülnéztem. A rododendronok mögött valami fehér kőből faragott óriási alak látszott, homályosan, a ködös zuhogásban. De ezen kívül semmi sem látszott a világból. – Nehéz volna leírni, mit éreztem. Ahogy a jégeső ritkult, tisztábban láttam a fehér alakot. Nagyon magas volt, mert egy ezüstös nyárfa csak a válláig ért. Fehér márványból volt, és szárnyas szfinxhez hasonlított. De a szárnyai nem merőlegesen emelkedtek ki az oldalából, hanem szét voltak terjesztve, így szinte lebegni látszott. – Az alapzatát, amely úgy látszott, bronzból volt, vastag patina borította. Az arca véletlenül felém volt fordulva. Üres szemeivel mintha engem figyelt volna, és az ajka körül fáradt mosoly árnya játszott. Az idő szörnyen megviselte, ezért szinte kellemetlen, nyugtalanító érzést keltett. Egy ideig ott álltam, és bámultam, talán fél percig, talán fél óráig. Közeledett és távolodott, ahogy a jég sűrűbben vagy ritkábban hullott előtte. Végül egy pillanatra másfelé néztem. Láttam, hogy a jégfüggöny foszlani kezd, és az égen felcsillan az előtörő nap fénye. – Újra az elnyúló fehér alakra néztem, és hirtelen rám szakadt utazásom teljes vakmerőségének érzése. Mit fogok látni, ha a ködös függöny teljesen félrehúzódik? Mi minden történhetett az emberekkel? Mi lesz velem, ha a kegyetlenség lett az uralkodó szenvedély? Mi van, ha közben az emberi faj elvesztette emberi jellegét? Talán valami emberfölötti lénnyé fejlődött, amely nem ismeri a rokonszenvet, és mindent eltapos. Hátha valami őskori vad állatnak fognak tartani? Félelmetes és undorító állatnak, amely még rosszabb attól, hogy hasonlít hozzájuk. Valami ocsmány teremtménynek, amelyet azonnal meg kell ölni? – Most már több hatalmas árnyat vettem észre: óriási építményeket bonyolult díszekkel, karcsú oszlopokkal. A csendesedő viharon át erdős domboldal emelkedett fölém homályosan. Oktalan rémület fogott el. Félőrülten az időgéphez fordultam, és nekiláttam, hogy rendbe hozzam. A szürke áradat elsöprődött, és szétfoszlott, mint egy kísértet lebegő lepele. Fölöttem, a nyári ég mély kékjében, barnás felhőcsíkok oszlottak kavarogva a semmibe. A hatalmas épületek tisztán, élesen látszottak körülöttem. Ragyogtak a jégesőtől, és kiemelkedtek a falak mentén felgyűlt jégdarabok fehérségéből. Mintha véletlenül egy idegen világba kerültem volna. Úgy éreztem magam, mint a madár a szabad levegőben. Tudja, hogy fölötte lebeg a héja, és le akar csapni rá. Félelmem őrületté nőtt. Nagy levegőt vettem, összeszorítottam a fogamat, és dühösen újra nekiestem a gépnek, könyökkel és térddel. Kétségbeesett erőfeszítésemnek engedett és visszafordult, de közben erősen az államhoz vágódott. Egyik kezemmel megfogtam a nyerget, a másikkal az emelőkart, és nagyokat lihegve készen álltam, hogy újra beüljek. – De ahogy nyitva állt előttem a gyors visszavonulás útja, visszatért a bátorságom. Sokkal több kíváncsisággal és kevesebb félelemmel néztem szét a távoli jövő világában. Egy kerek nyílásban, jó magasan a legközelebbi ház falán, gazdag, lágy ruhás alakok csoportját vettem észre. Ők is megláttak, és felém fordították az arcukat. – Aztán közeledő hangokat hallottam. A fehér szfinx mellett a bokrok közül felém futó emberek feje és válla látszott. Egyikük azon a gyalogösvényen bukkant elő, amely egyenesen ahhoz a kis tisztáshoz vezetett, ahol a gépemmel álltam. Alig négy láb magas apró emberke volt, bíbor ruhában, a derekán bőrövvel. Szandál vagy koturnus volt a lábán, nem láttam tisztán. A lábszára térdig csupasz volt, a feje fedetlen. Csak most, amikor ezt megláttam, vettem észre, milyen meleg a levegő. – Szépsége és bája mellett leírhatatlan gyengesége lepett meg. Arcának pírja a sorvadás legszebb fajtájára emlékeztetett, arra a haldokló szépségre, amelyről olyan gyakran hallunk. A láttára rögtön visszanyertem az önbizalmamat. Elengedtem a gépet. ### Szójegyzék - **időgép**: gép, amellyel a múltba vagy a jövőbe lehet utazni. - **hüvelyk**: régi hosszmérték, kb. 2,5 cm. - **nyereg**: ülés a gépen. - **halánték**: a fej oldala a szem és a fül között. - **emelőkar**: rúd a gépen, amelyet megnyomnak, hogy a gép elinduljon vagy megálljon. - **óramű**: az óra belső része; itt a gépen levő mutatók. - **napforduló**: az év leghosszabb vagy legrövidebb napja. - **molekula**: az anyag nagyon kicsi része, atomokból áll. - **rododendron**: bokor nagy, színes virágokkal. - **szfinx**: szobor oroszlán testtel és emberi fejjel. - **alapzat**: az a rész, amelyen a szobor áll. - **patina**: zöld réteg a régi bronzon. - **héja**: ragadozó madár, amely más madarakra vadászik. - **láb**: régi hosszmérték, kb. 30 cm. - **koturnus**: magas talpú régi görög csizma. - **sorvadás**: betegség, amelyben a test lassan gyengül és fogy. ## V. Aranykor. – A következő pillanatban szemben álltunk egymással, én és a jövőnek ez a törékeny lénye. Egyenesen felém jött, és a szemembe nevetett. Azonnal meglepett, hogy viselkedésében nyoma sem volt a félelemnek. Aztán odafordult a két társához, akik követték, és beszélni kezdett velük különös, édes hangzású, folyékony nyelven. – Mások is jöttek, és hamarosan egy egész csoport, nyolc-tíz ilyen remek kis teremtés vett körül. Az egyik megszólított. Elég furcsán az jutott eszembe, hogy a hangom túl kemény és mély volna nekik. Ezért válasz helyett a fülemre mutattam, és megráztam a fejem. Egy lépést tett felém, habozott, aztán megérintette a kezemet. Rögtön utána éreztem, hogy puha kis kacsók tapogatják a hátamat és a vállamat. Meg akartak győződni arról, hogy valóban létezem. De ebben nem volt semmi nyugtalanító. Ellenkezőleg, volt valami ezekben a kedves kis lényekben, ami bizalmat keltett: valami bájos kedvesség, szinte gyermeki vidámság. És olyan gyengének látszottak, hogy azt képzelhettem, szétdobálhatom az egész csoportot, mintha golyók volnának. De amikor láttam, hogy rózsás kezecskéikkel az időgépet kezdik tapogatni, hirtelen megmozdultam, hogy megállítsam őket. Szerencsére még időben eszembe jutott a veszély, amelyről addig megfeledkeztem. Megfogtam a gép rúdjait, lecsavartam a kis emelőkarokat, amelyek mozgásba hozhatták, és zsebre tettem őket. Aztán újra megfordultam, és azon gondolkoztam, hogyan folytathatnám a kapcsolatot. – Ekkor közelebbről megnéztem a vonásaikat, és további furcsaságokat vettem észre ezeken a kecses, meisseni porcelánra emlékeztető alakokon. A hajuk egyenletesen göndörödött, és éles vonalban végződött a nyakukon és az arcuk fölött. Az arcukon a legkisebb szőr sem volt, még pehely sem, és kicsi álluk hegyes volt. Nagy szemük szelíden fénylett. És már ekkor úgy képzeltem, bár ez talán önzésnek tűnhet, hogy szinte semmi érdeklődés nincs bennük. Pedig joggal várhattam volna érdeklődést tőlük. – Egyáltalán nem próbáltak kapcsolatba lépni velem. Egyszerűen ott álltak körülöttem, mosolyogtak, és lágy, turbékoló hangon beszélgettek egymással. Ezért én kezdtem el a beszélgetést. Rámutattam az időgépre, aztán magamra. Egy pillanatig habozva kerestem, hogyan fejezzem ki az időt, aztán a napra mutattam. Erre az egyik tarka bíborba és fehérbe öltözött kecses kis alak követte a mozdulatomat. Aztán valósággal meghökkentett: utánozta a mennydörgés hangját. – Egy pillanatra nem tudtam, mit gondoljak, bár a mozdulat jelentése elég világos volt. Hirtelen ez a kérdés merült fel bennem: nem bolondok ezek az apró teremtések? Nehezen érthetitek meg, hogyan hatott rám ez a gondolat. Tudjátok, mindig úgy képzeltem, hogy a nyolcszázkétezer s néhányadik esztendő emberei tudásban, művészetben, mindenben hihetetlenül felülmúlnak minket. És ekkor egyikük olyan kérdést tesz fel, amely azt mutatja, hogy ötéves gyerekeink szellemi szintjén áll! Valóban azt kérdezi tőlem, hogy a napból jöttem-e viharban és mennydörgésben! Ez a kérdés felszabadította az ítéletemet, amelyet a ruhájuk, gyenge, vékony lábuk és törékeny alkatuk láttán eddig visszatartottam. A csalódás árnya ereszkedett az elmémre. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy hiába készítettem az időgépet. – Bólintottam, a nap felé mutattam, és a villámcsapást utánozva olyan erős hangot adtam, hogy megijedtek. Néhány lépést hátráltak, és hajlongani kezdtek. Aztán az egyik nevetve felém jött, ismeretlen szép virágokból font füzért hozott a kezében, és a nyakamba tette. A többiek dallamos tetszéssel fogadták az ötletet. Hamarosan ide-oda futkostak virágokért, és nevetgélve teledobáltak velük, úgyhogy szinte fuldokoltam a sok virág között. Ti, akik ilyet sohasem láttatok, alig képzelhetitek el ezeket a csodaszép, finom virágokat. A kertészet megszámlálhatatlan év alatt hozta létre őket. Aztán az egyik megértette velem, hogy a játékszerüket a legközelebbi épületbe szeretnék vinni. A fehér márvány szfinx mellett vezettek el, amely mintha egész idő alatt figyelt volna, és mosolygott volna a zavaromon. Valami tarka kőből emelt hatalmas, szürke épület felé mentünk. Ahogy köztük haladtam, ellenállhatatlan vidámság fogott el. Eszembe jutott ugyanis régi hitem és bizalmam az utókor mély komolyságában és hatalmas szellemi fejlettségében. – Az építmény óriási volt, hatalmas bejárattal. Természetes, hogy legfőképpen az apró emberkék növekvő csoportja és a széles bejárat foglalkoztatott. A bejárat nyitott szájából titokzatos homály tátongott felém. Általános benyomásom az volt, hogy a fölöttük elterülő világ szép bokrok és virágok összefonódott tömege. Valami régóta elhanyagolt, és mégis gyommentes hatalmas kert. Egy csomó furcsa fehér virág körülbelül egy lábnyira kinyúló hegye tűnt a szemembe a széles, viaszos levelek között. – Mintha vadon nőttek volna szanaszét a tarka bokrok között, de ekkor, mondom, még nem vizsgáltam meg őket közelebbről. Az időgép ott maradt elhagyatva a gyepen, a rododendronok között. – A bejárat ívét gazdag faragások díszítették. Nem nagyon nézhettem meg őket alaposan, de első pillantásra mintha régi föníciai díszekre emlékeztettek volna. Ahogy átmentem a bejáraton, meglepett, milyen szörnyen töredezettek és kopottak voltak. A kapu alatt még több fényes ruhájú emberke csatlakozott hozzám. Elég groteszk látvány lehettem, ahogy piszkos XIX. századbeli ruhámban, virágokkal borítva, befelé lépkedtem. Körülöttem ragyogó köntösök bájos tarkasága és fényes fehér lábacskák kavarogtak, és nevetgélés, kacagó csevegés morajlott dallamosan. – A széles bejárat viszonylag nagy, barnával bevont csarnokba vezetett. A mennyezet homályba borult. A színes ablaktáblákon és itt-ott az üveg nélküli ablaknyílásokon csak halvány fény szűrődött át. A padlót kemény fehér fémből vágott nagy tömbök borították. Faragatlan, szabálytalan tömbök voltak. Ahogy láttam, sok nemzedék lépései annyira elkoptatták a padlót, hogy ahol legtöbbet jártak, mély barázdák keletkeztek. A csarnok hosszában számtalan, csiszolt kőlapokból rakott asztal állt egymás mellett. A gyümölccsel teli asztalok egy láb magasak lehettek. A gyümölcshalmokban láttam valami túlságosan nagyra nőtt málnafajtát és narancsfélét, de a legnagyobb részüket nem ismertem. – Az asztalok között szanaszét sok vánkos hevert. Vezetőim ezekre telepedtek, és intettek nekem is, hogy üljek le. Kecsesen, minden teketória nélkül, kézzel ették a gyümölcsöt. A héjat, a szárakat és a többit az asztalok oldalán levő kerek nyílásokba dobálták. Én sem kérettem magam, mert éhes és szomjas voltam. Evés közben kényelmesen megnézhettem a csarnokot. – Talán a rozzant állapota lepett meg a legjobban. A színes ablaküvegek, amelyeket csupa mértani ábra díszített, több helyen ki voltak törve. A csarnok alsó végén keresztben lelógó függönyöket vastag porréteg borította. Bántotta a szememet a szomszédos márványasztal letört sarka is. De az általános benyomás mégis nagyon színes és festői volt. Néhány száz emberke lehetett, aki ott ebédelt. A legtöbbjük, amilyen közel csak tudott, mellém telepedett, és érdeklődve nézegetett. Kis szemük kiragyogott evés közben a gyümölcsök közül. Mindegyikük ruhája ugyanabból a lágy, de erős selyemszövetből készült. – Gyümölcs volt az összes táplálékuk. A távoli jövő apró emberei szigorú vegetáriánusok voltak. Amíg köztük éltem, bármennyire vágytam a húsra, nekem is gyümölcsöt kellett ennem. Később megtudtam, hogy a ló, a marha, a juh és a kutya mind az ichtioszaurusz sorsára jutott. De minden gyümölcs pompás volt, különösen az egyik, egy háromélű, hüvelyes fajta, lisztes béllel. Úgy látszik, amíg ott voltam, folyton tartott a szüretje. Ezt választottam fő ételemnek. Eleinte meglepett a sok különféle gyümölcs és virág, de később megértettem a jelentőségüket. – De már eleget beszéltem a gyümölcsebédemről a távoli jövőben. Alig csillapítottam le egy kicsit az étvágyamat, elhatároztam, hogy komolyan megpróbálom megtanulni emberkéim nyelvét. Világos volt, hogy ez az első feladatom. Úgy látszott, legcélszerűbb a gyümölccsel kezdeni a tanulást. Kezembe vettem egyet, és próbálkoztam egy csomó kérdő hanggal és mozdulattal. Nagy nehezen tudtam csak megértetni velük a szándékomat. Eleinte meglepetten bámultak rám, és szakadatlan nevetéssel fogadták minden erőlködésemet. De az egyik göndör fürtű kis teremtés, úgy látszik, hamar megértette, mit akarok, és többször megismételt egy nevet. Fecsegtek, és hosszasan magyarázgattak egymásnak. Amikor próbáltam kiejteni nyelvük választékos kis hangjait, udvariatlanul, de végtelen őszinteséggel mulattak rajtam. De én állhatatos maradtam, mint a tanító a gyerekek között, és hamarosan körülbelül húsz főnevet tudtam. Aztán rátértem a mutató névmásokra, végül megtanultam az „enni” igét is. De a munka lassan haladt. A kis emberek hamar elfáradtak, és igyekeztek megszabadulni a kérdéseimtől. Így nagyrészt kényszerből elfogadtam, hogy akkor tanítsanak, és olyan kis adagokban, ahogy kedvük tartja. De nagyon is kis adagokban volt csak kedvük a tanításra. Ahogy hamarosan tapasztaltam, soha nem volt dolgom közömbösebb vagy könnyebben kimerülő emberekkel. ### Szójegyzék - **időgépet**: (időgép) gép, amellyel a múltba vagy a jövőbe lehet utazni. - **kecses**: finom és szép mozgású vagy alakú. - **kacsó**: kis kéz. - **meisseni porcelán**: finom német porcelán, Meissen városából. - **turbékoló**: olyan lágy hang, mint a galamb hangja. - **füzér**: virágokból font hosszú dísz. - **rododendron**: bokor nagy, színes virágokkal. - **föníciai**: a föníciaiak, egy régi ókori nép világából való. - **groteszk**: furcsa és egy kicsit nevetséges. - **barázdák**: hosszú, keskeny mélyedések. - **vánkos**: párna. - **teketória**: felesleges udvariaskodás, felhajtás. - **ichtioszaurusz**: régen kihalt nagy tengeri hüllő. - **hüvelyes**: olyan növény, amelynek a termése hosszúkás tokban van, mint a borsó. - **állhatatos**: kitartó, aki nem adja fel. - **mutató névmás**: olyan szó, mint az „ez” és az „az”. ## VI. Az emberiség alkonya. – Hamarosan különös dolgot fedeztem fel kis gazdáimon: semmi iránt nem volt bennük komoly érdeklődés. Az első meglepetésükben kíváncsi kiáltásokkal jöttek felém, mint a gyerekek, és vizsgálgatni kezdtek. De hamar abbahagyták, és továbbmentek más játék után. Amikor az ebéd és az első beszélgetési kísérletem véget ért, észrevettem valamit. Akik kezdetben körülvettek, csaknem mind elmentek. – Az is furcsa, milyen hamar eljutottam oda, hogy semmibe sem vettem ezeket az apró emberkéket. Amint jóllaktam, kimentem a bejáraton át újra a napsütötte világba. Lépten-nyomon csatlakozott hozzám néhány apró ember a jövőből. Követtek egy darabon, fecsegtek, nevetgéltek körülöttem. Aztán barátságosan rám mosolyogtak, integettek, és újra elmentek, magamra hagyva a saját találékonyságommal. – Esti nyugalom ömlött el a világon, amikor kiléptem a nagy csarnokból. A táj az alkonyuló nap meleg fényében fürdött. Első pillantásra minden zavaros keverékké folyt össze előttem. Minden, de minden teljesen különbözött attól a világtól, amelyet ismertem, még a virágok is. A hatalmas építmény, amelyet magam mögött hagytam, egy széles folyópart lejtőjén állt. A Temze körülbelül egy mérföldnyire folyt mai medrétől. Elhatároztam, hogy felmegyek egy másfél mérföldnyire levő domb tetejére. Onnan jobban áttekinthetem bolygónkat a mi Urunk nyolcszázkétezer-hétszázegyedik esztendejében. Mert ezt az időt mutatta gépem kis óraműve. – Séta közben figyelmesen gyűjtöttem magamban minden benyomást. Ha lehetséges, meg akartam érteni azt a romokban heverő ragyogást, amelyben a világot találtam, mert valóban romok közé jutottam. A domboldalon kicsit feljebb például nagy halom gránitkocka hevert, alumíniummal összeerősítve. Meredek falak és törmelékhalmok voltak ott, köztük gyönyörű, pagodaszerű növények, valószínűleg csalánbokrok. De a leveleik, amelyeknek különös barna színük volt, már nem csíptek. Rögtön láttam, hogy egy hatalmas épület elhagyott maradványai közé jutottam, de a célját már nem lehetett megállapítani. A sors úgy akarta, hogy később ezen a helyen valami nagyon különös dolgot tapasztaljak. Ez vezetett először egy még különösebb felfedezés nyomára, de ezt majd a maga helyén mondom el. – Hirtelen gondolatom támadt, és körülnéztem a kis fennsíkról, ahol megpihentem. Láttam, hogy sehol sincs nyoma kisebb házaknak. Mintha a családi ház, és talán a háztartás is, teljesen megszűnt volna. A zöldben itt-ott palotaszerű épületek voltak, de a ház és a villa, angol tájaink jellemző vonásai, teljesen eltűntek. – „Kommunizmus” – mondtam magamban. – Ezután egy másik gondolatom támadt. Ránéztem a hat-hét apró lényre, akik idáig követtek. Egy szempillantás alatt észrevettem, hogy mindnek egyforma a ruhája, egyforma lágy, szőrtelen az arca, és egyforma lányos, gömbölyded a lába. Talán különösnek tűnhet, hogy ezt eddig nem vettem észre. De olyan különös volt körülöttem minden. Most elég tisztán láttam a tényt. Ruhában, hajban és viselkedésben ezek az emberkék teljesen hasonlók voltak, pedig manapság ezek különböztetik meg a két nemet. A gyerekek pedig mintha csak szüleik miniatűr kiadásai lettek volna. Úgy láttam, hogy annak a kornak a gyerekei, legalábbis testben, nagyon gyorsan fejlődtek. Ez a véleményem később teljesen igaznak bizonyult. – Láttam, milyen kényelemben és biztonságban él ez a nép. Éreztem, hogy nem is lehetett mást várni, mint a két nem teljes hasonlóságát. Mert a férfi ereje, a nő gyengesége, a család intézménye és a munkák szétválása csak a fizikai erő korának harcias követelményei. Ahol a népesség egyensúlyba jutott, és bőségben él, ott a sok gyerek inkább baj, mint áldás az állam számára. Ahol ritka az erőszak, és a gyermekeket nem fenyegeti veszély, ott kevesebb szükség van erős családi életre. Sőt, inkább nincs is rá szükség. A két nem különválása, amely a gyermekek szükségleteiből ered, megszűnik. Ennek már ma is van némi nyoma, és a jövő teljesen beváltotta ezt a feltevést. Hangsúlyozom, hogy akkor így okoskodtam. Később be kellett látnom, milyen messze volt az okoskodásom a valóságtól. – Miközben így gondolkoztam, egy csinos kis építmény vonta magára a figyelmemet. Kupolával fedett kúthoz hasonlított. Futólag az jutott eszembe, milyen különös, hogy még mindig vannak kutak, aztán tovább szőttem a gondolataimat. A domb teteje felé nem volt több nagy építmény. Úgy látszik, csodás kitartással gyalogoltam, így nemsokára az történt, hogy először maradtam egyedül. A szabadság és a kalandvágy furcsa érzésével folytattam utamat a domb csúcsa felé. – A domb tetején egy ismeretlen sárga fémből készült ülőhelyre akadtam. Helyenként vöröses rozsda marta, és félig lágy mohába süllyedt. A karfái griffek fejének formájára voltak faragva. Ráültem, és szétnéztem messze elterülő öreg világunkon ennek a hosszú napnak az alkonyában. Ez volt életem legkedvesebb, legszebb látványa. A nap már lebukott a horizont alá. Az egész nyugat aranyszínben égett, és bíbor és kárminpiros vízszintes sávok csíkozták. Lent volt a Temze völgye, benne a folyó, mint egy csiszolt acélszalag. Már említettem, hogy a zöld lombok között hol romos, hol lakott paloták látszottak. – Itt-ott egy-egy fehér vagy ezüstös szobor emelkedett ki a föld óriási, puszta kertjéből. Imitt-amott egy-egy kupola vagy obeliszk meredt egyenesen a magasba. Sövénynek, a tulajdonjog jeleinek, a földművelésnek nyoma sem volt. Az egész föld kertté vált. – Nézelődés közben tovább szőttem magamban a látott dolgok magyarázatát, amely aznap este körülbelül így alakult ki bennem. (Később rájöttem, hogy csak a féligazságot találtam el, vagy inkább hogy az igazságnak csak az egyik oldalát láttam meg.) – Úgy tűnt, hogy véletlenül az emberiség hanyatló korszakába jutottam. A vöröses alkonyat az emberiség alkonyára terelte a gondolataimat. Eleinte kezdett kirajzolódni előttem annak a társadalmi erőfeszítésnek a különös következménye, amelyben most benne élünk. És ha meggondoljuk, ez a következmény valóban elég logikus. Az erő a szükség eredménye, a biztonság pedig táplálja a gyengeséget. Az életkörülmények javítására irányuló munka, az igazi civilizáció folyamata, amely az életet egyre biztosabbá teszi, szünet nélkül erősödött. Az egyesült emberiség győzelmet győzelemre aratott a természet fölött. Sok minden, ami ma még csak álom, tervvé vált, gondosan kivitelezték, és megvalósult. És az aratás az volt, amit láttam! – Tény, hogy korunk egészségügye és földművelése még nagyon kezdetleges. Korunk tudománya még csak kis területet foglalt el az emberi betegségek mezejéből. De biztosan és kitartóan folytatja a hódítást. Földművelésünk és kertészetünk itt-ott kiirt egy-egy gyomot, és körülbelül húsz hasznos növényt termeszt. De a többi növényt, vagyis a legnagyobb részt, a saját erejére bízza a létért való küzdelemben. Nemesítjük kedvenc növényeinket és állatainkat, és milyen kevés ezeknek a száma! Fokozatosan kiválasztjuk azokat, amelyek alkalmasak a tenyésztésre. Hol egy jobb új őszibarackot kapunk, hol valami szőlőt, hol illatosabb, nagyobb virágot, hol egy megfelelőbb marhafajtát. Mindet lassan fejlesztjük, mert elképzeléseink bizonytalanok és tapogatózók, tudásunk pedig nagyon szűk. Mert maga a természet is félénk és lassú lesz ügyetlen kezeink között. Egyszer mindez jobban, egyre jobban meg lesz szervezve. Ez az áradat nyomulása az örvényeken át. Az egész világ értelmes, művelt és együttműködő lesz, és a természet leigázása egyre gyorsabban halad majd. Végül bölcsen és gondosan újra egyensúlyba hozzuk az állati és növényi életet a szükségleteinkkel. – Mindennek meg kellett történnie, és jól kellett megtörténnie, abban a végtelen időben, amelyen a gépem átugrott. A levegőben nyoma sem volt szúnyogoknak, a földön nyoma sem volt gyomnak, gombának. Mindenfelé gyümölcs volt, és sok fajta illatos, szebbnél szebb virág. Ragyogó pillangók röpködtek ide-oda. A betegségeket megelőző orvostudomány eszménye megvalósult. A betegségeket kiirtották. Ott-tartózkodásom alatt semmilyen fertőző betegség nyomát nem láttam. És később el kell majd mondanom, hogy ezek a változások még a rothadás és a bomlás folyamatát is alapjaiban megváltoztatták. – A társadalmi győzelmek is megvalósultak. Láttam, hogy az emberiség fényes palotákban lakik, ragyogó ruhákban jár, és amennyire addig tapasztaltam, semmit sem dolgozik. Küzdelemnek, sem társadalminak, sem gazdaságinak, híre-hamva sem volt. Az üzlet, a hirdetés, a közlekedés, az a kereskedelem, amely a mi világunk lényege, mind eltűnt. Érthető, hogy ott, azon az aranyos estén, önkéntelenül a társadalmi paradicsom gondolata jutott eszembe. Úgy sejtettem, hogy a népesség növekedésének nehéz problémáját megoldották, és a népesség már nem nőtt. – De a körülmények változásával szükségszerűen együtt járt a változáshoz való alkalmazkodás. Ha a biológia nem tévedések tömege, mi az emberi értelem és erő oka? A küzdelem és a szabadság. Ezek éltetik a tevékenyt, az erőset és a ravaszt, és ezek szorítják falhoz a gyengét. Ezek jutalmazzák az alkalmasak becsületes összefogását, az önuralmat, a türelmet és a határozottságot. Ott van a család intézménye és a benne keletkező érzelmek: a szenvedélyes féltékenység, a gyermek gyöngéd szeretete, a szülői önfeláldozás. Ezek támaszát és igazolását a gyermekeket fenyegető veszélyek adják. Most hol vannak ezek a fenyegető veszélyek? Kialakulóban van, és egyre nő valamilyen közhangulat a családi féltékenység, az anyai szeretet szenvedélye, minden fajta szenvedély ellen. Mindez ma már szükségtelen, kellemetlen, régi vadságunk maradványa, és zavart visz finom, kellemes életünkbe. – Eszembe jutott ennek a népnek a testi gyengesége, az értelmetlensége, és azok a hatalmas, ragyogó romok. Mindez csak megerősítette a hitemet abban, hogy a természetet teljesen leigázták. Mert a harc után jön a nyugalom. Az emberiség erős, energikus és okos volt. Bőséges életerejét arra használta, hogy megváltoztassa a körülményeket, amelyek között élt. – És most bekövetkezett a megváltozott körülmények visszahatása. – A tökéletes kényelem és biztonság új állapotában az a nyugtalan energia, amely bennünk erő, gyengeséggé válik. Korunkban is vannak hajlamok és vágyak, amelyek valaha szükségesek voltak az élethez, de ma a bukás állandó forrásai. A testi bátorság és a harc szeretete például nem használ a művelt embernek, inkább árt neki. Egy olyan államban pedig, amely eljutott a teljes egyensúly és biztonság állapotába, nincs helye a hatalomnak. Sem a szellemi, sem a fizikai hatalomnak. Az volt a véleményem, hogy abban a világban megszámlálhatatlan éve nem fenyegetett háború, magánerőszak, vadállat vagy pusztító betegség. Nem volt semmi, ami erős szervezetet kívánt volna, és munkára sem volt szükség. Ilyen életre az, akit mi gyengének mondunk, ugyanolyan jól fel van szerelve, mint az erős. Valójában nincs is többé gyenge. Sőt, a gyenge felszerelése jobb, mint az erősé. Az erőst ugyanis folyton kínozná az energiája, amelyet nem tudna hol használni. Biztos, hogy az épületek ritka szépsége a most már céltalan emberi energia végső fellobbanásának eredménye volt. Ez azelőtt történt, hogy az emberiség tökéletes összhangba jutott volna az élet körülményeivel. Ez volt az a virágzás, amely az utolsó nagy békét bevezető győzelem után jött. Mindig ez volt az energia sorsa a biztonság idején: művészetre és szerelemre adja magát. Aztán hamarosan jön a fáradtság és a hanyatlás. – Végül ez a művészi törekvés is elhal, és abban a korban, amelybe jutottam, már csaknem teljesen elhalt. Virágokkal díszíteni magukat, táncolni, énekelni a napsütésben: ennyi maradt a művészi szellemből, semmi más. Sőt, ennek is bele kellett vesznie végül az elégedettség teljes tétlenségébe. – Minket folyton élesít a fájdalom és a szükség köszörűköve, és íme, itt mintha az a gyűlöletes köszörűkő összetört volna. – Ahogy ott álldogáltam a növekvő homályban, azt gondoltam, hogy ez az egyszerű magyarázat a világ problémájának kulcsa. Ez a kulcs ezeknek a pompás kis teremtményeknek minden titkához. Lehet, hogy azok az eszközök, amelyeket a túlnépesedés ellen kitaláltak, olyan pompásan beváltak, hogy a számuk nem maradt állandó. Inkább csökkent. Ez megmagyarázná az elhagyott romokat. Nagyon egyszerű volt a magyarázatom és elég valószínű – úgy, mint a legtöbb rossz elmélet! ### Szójegyzék - **mérföldnyire**: (mérföld) hosszmérték, kb. 1,6 km. - **fecsegtek**: sokat és könnyedén beszéltek. - **alkony**: a nap vége, amikor lemegy a nap; itt valaminek a vége, hanyatlása. - **óramű**: az óra belső része; itt a gépen levő mutatók. - **pagodaszerű**: olyan alakú, mint a pagoda, az ázsiai torony több emelettel. - **csalán**: gyomnövény, amelynek a levele csíp. - **fennsík**: magasan fekvő sík terület. - **Kommunizmus**: olyan társadalom, ahol minden mindenkié. - **kupola**: kerek, gömb alakú tető. - **griff**: mesebeli állat, sas feje és oroszlán teste van. - **horizont**: a távoli vonal, ahol az ég és a föld találkozik. - **kárminpiros**: erős, sötét piros. - **obeliszk**: magas, keskeny, négyszögletes kőoszlop. - **nemesít**: jobb fajtát hoz létre növényekből vagy állatokból. - **leigázás**: legyőzés, teljes uralom valami fölött. - **köszörűkő**: kemény kő, amellyel kést és más szerszámot élesítenek. ## VII. Váratlan csapás. – Ahogy ott álltam, és az ember túlságosan tökéletes győzelmén gondolkoztam, keleten feltűnt a sárga telihold, ezüst fényözönben. Lent megszűnt a csillogó kis alakok mozgása. Egy bagoly suhant el mellettem hangtalanul, és megborzongtam az éjszaka hidegétől. Elhatároztam, hogy lemegyek a dombról, és helyet keresek, ahol alhatok. – Azt az épületet kerestem, amelyet már ismertem. Ekkor megakadt a szemem a bronzalapzaton álló fehér szfinxen, amely a felkelő hold fényében egyre tisztábban látszott. Mellette láttam az ezüstös nyírfát. Ott volt a rododendronbokrok sűrűje, sötéten a sápadt fényben, és ott volt a kis tisztás. Újra a tisztásra néztem. Furcsa kétség dermesztett meg nyugalmamban. „Nem – mondtam magamban, bátorítva magam –, nem ez volt az a tisztás.” – De az a tisztás *ez* volt. Mert a szfinx fehér, foltos arca arrafelé fordult. El tudjátok képzelni, mit éreztem, amikor ez a bizonyosság gyökeret vert bennem? Nem. Nem tudjátok. Az időgép eltűnt! – Egyszerre olyan volt, mintha végigvágtak volna az arcomon. Előttem állt a lehetőség, hogy elvesztem a saját koromat, és itt maradok tehetetlenül ebben a különös, új világban. Már a puszta gondolat is valóságos fizikai érzés volt. Éreztem, hogy torkon ragad, és elállítja a lélegzetemet. A következő pillanatban szörnyű félelem fogott el, és hatalmas ugrásokkal rohantam lefelé a lejtőn. Egyszer fejjel előre estem, és felhasítottam az arcomat. Nem vesztegettem az időt arra, hogy elállítsam a vérzést. Felugrottam, és futottam tovább, a meleg vér pedig lecsöpögött az arcomról a vállamra. Futás közben egyre ezt mondogattam magamban: „Elmozdították egy kissé; félretolták az útból a bokrok közé.” De azért teljes erőmből rohantam. Az egész idő alatt tudtam azzal a bizonyossággal, amely néha rettentő félelemmel nehezedik a lélekre: ez a remény tiszta őrültség. Ösztönösen tudtam, hogy a gépet elvitték olyan helyre, ahol nem érem el. Fájdalmasan lélegeztem. Azt hiszem, a dombtető és a kis tisztás közötti körülbelül két mérföldes utat tíz perc alatt futottam le. Pedig nem vagyok már fiatal legény. Futás közben hangosan átkoztam magam, hogy gyanútlan esztelenségemben ott hagytam a gépet, és ezzel is sok levegőt vesztettem. Hangosan kiabáltam, de senki sem felelt. Egyetlen élőlény sem mozdult az egész holdfényes világban. – Amikor a tisztásra értem, láttam, hogy a legrosszabb, amitől féltem, igaz. A gépnek híre-hamva sem volt. Éreztem, hogy fogy az erőm, és kiver a hideg, amikor megláttam az üres helyet a bokrok fekete sűrűjében. Őrjöngve körbefutottam a tisztást, mintha a gép valamelyik sarokban lehetne elrejtve. Aztán hirtelen megálltam, és a hajamat téptem. Fölém magasodott a bronzalapzaton álló szfinx, fehéren, fényesen, foltosan, a felkelő hold fényében. Mintha gúnyosan mosolygott volna a rémületemen. – Talán megvigasztalódhattam volna azzal a gondolattal, hogy az apró emberkék valami fedett helyre tolták a gépemet. De meg voltam győződve arról, hogy testi és szellemi erejük is teljesen kevés ehhez. Az rémített meg, hogy valami eddig nem is sejtett hatalmat éreztem, amely váratlanul közbelépett, és eltüntette a találmányomat. De egy dolgot biztosan tudtam. Ha egy későbbi kor nem készítette el a pontos mását, a gép az időben nem mozoghatott. Az emelőkarok felszerelésének módja – majd később megmutatom nektek – nagyon bonyolult volt. Ezért ha az emelőkarok le voltak véve, senki sem tudott bánni a géppel. A gép mozgott, és el volt rejtve, de csak a *térben*. De ha így is volt, vajon hol lehetett? – Azt hiszem, félig-meddig megőrültem. Emlékszem, hogy szenvedélyesen ide-oda futkostam a szfinx körül a holdfényben úszó bokrok között. Felriasztottam egy fehér állatot, amelyet a félhomályban kis őznek tartottam. Arra is emlékszem, hogy késő éjjelig ütöttem ökölbe szorított kézzel a bokrokat. Addig ütöttem, míg a letört gallyak össze nem vagdalták a csuklómat, és folyt a vérem. Aztán zokogva és gyötrelmemben dühöngve lementem a nagy kőépülethez. A tágas csarnok sötét, néma, elhagyatott volt. Megcsúsztam az egyenetlen padlón, és úgy estem neki az egyik malachit asztalnak, hogy majdnem eltört a sípcsontom. Gyufát gyújtottam, és átmentem azon a poros függönyön, amelyet már említettem. – A függöny mögött egy másik nagy csarnok volt, tele vánkosokkal, amelyeken körülbelül húsz kis emberke aludt. Biztosan nagyon csodálkoztak, amikor szavak nélkül kiabálva hirtelen előbukkantam a nyugodt sötétségből a sercegő gyufa fényével. Mert ők már nem ismerték a gyufát. „Hol van az időgépem?” – kezdtem kiabálni, mint egy haragos gyerek, és egymás után megragadtam és megráztam őket. Nagyon furcsán érezhették magukat. Néhányan nevettek, de a legtöbbjük szörnyen rémült arcot vágott. Ahogy ott álltak körülöttem, hirtelen eszembe jutott, hogy ilyen körülmények között ez volt a legnagyobb ostobaság. Újra fel akartam ébreszteni bennük a félelem érzését. Mert nappali viselkedésükből ítélve azt hittem, hogy már elfelejtettek félni. – Hirtelen eldobtam a gyufát, az utamban fellöktem az egyik emberkét, és kibotorkáltam a nagy ebédlőcsarnokon át újra a holdfénybe. Hallottam, hogy ijedten kiabálnak, és apró lábacskáik botorkálva ide-oda tipegnek. Nem emlékszem, mi mindent tettem még, miközben a hold fölfelé emelkedett az égen. Azt hiszem, a veszteség váratlansága őrjített meg. Mintha reménytelenül kiszakadtam volna a saját fajomból, úgy álltam ott, mint egy idegen állat az ismeretlen világban. Időnként biztosan újra kitört a dühöm. Sikoltoztam, és átkoztam Istent és a sorsomat. Emlékszem, hogy a kétségbeesés hosszú éjjelén szörnyű fáradtságot éreztem a tagjaimban. Emlékszem, hogy a legképtelenebb helyeken is kerestem. Tapogatóztam a holdfényes romok között, és a fekete árnyékokban különös lényekhez ért a kezem. – Emlékszem, hogy végül ott feküdtem a földön a szfinx közelében. Zokogtam végtelen nyomorúságomban. Haragudtam magamra, hogy esztelenül ott hagytam a gépet, pedig lett volna erőm magammal vinni. Semmi más nem maradt nekem, csak a nyomorúság. Aztán elaludtam. Amikor felébredtem, világos nappal volt, és egy pár veréb ugrált a közelemben a gyepen. – Felültem a friss reggeli levegőben. Próbáltam kitalálni, hogyan jutottam oda, és miért érzem magam annyira elhagyatottnak és kétségbeesettnek. Hamarosan tisztán emlékeztem mindenre. A napfényben magam is világosan láttam a dolgokat. Beláttam éjszakai dühöngésem vad ostobaságát, és okosan tudtam gondolkodni. Tegyük fel, hogy a gép végleg elveszett, talán megsemmisült. Az volt a legcélszerűbb, hogy nyugodt és türelmes legyek, és tanulmányozzam az itteni embereket. Tiszta képet kellett kapnom arról, hogyan történt a veszteségem. Azt is meg kellett tudnom, hogyan szerezhetnék új anyagot és eszközöket, hogy végül talán új gépet készítsek. Ez volt az egyetlen reményem: nyomorult remény, de mégis jobb, mint a kétségbeesés. Aztán meg az a világ, amelybe jutottam, tagadhatatlanul szép és érdekes volt. – De az is lehetséges volt, hogy a gépet csak máshová vitték. Mindenképpen nyugodtnak és türelmesnek kellett lennem, hogy megtudjam, hová rejtették, és visszaszerezzem erővel vagy ravaszsággal. Mindezt elgondolva talpra ugrottam, és körülnéztem, hol fürödhetnék. Fáradt voltam, a tagjaim szinte megmerevedtek, és piszkos voltam az utazástól. A friss reggel hasonló frissességre keltett bennem vágyat. Az izgatottságom elégett önmagában. Ahogy a dolgom után láttam, valóban csodálkoztam éjszakai szörnyű ingerültségemen. Gondosan megvizsgáltam a talajt a kis tisztás körül. Egy kis időt hiábavaló kérdezősködéssel töltöttem. Ahogy tudtam, elmagyaráztam a bajomat a közelemben járkáló apró emberkéknek. Egyikük sem értette meg a mozdulataimat. Néhányan bamba arcot vágtak, mások azt hitték, hogy tréfálok velük, és az arcomba nevettek. Soha semmi nem volt olyan nehéz, mint akkor megállni, hogy ne üssek rá nevető kis arcukra. Bolond ösztön volt, de az ördög, amelyet félelmem és vak haragom szült, még lázadozott a bilincsei ellen. Még mindig azon volt, hogy hasznot húzzon a zavaromból. A gyep jobb tanácsot adott. Mély barázdát láttam benne, körülbelül félúton a szfinx alapzata és aközött a hely között, ahol a lábnyomaim látszottak. Ott küszködtem érkezésemkor a felborult géppel. Körös-körül a gép elhurcolásának más jeleit is észrevettem. Furcsa, keskeny lábnyomokat láttam, mintha egy lajhártól származtak volna. Mindez az alapzatra terelte a teljes figyelmemet. Ha jól emlékszem, már mondtam, hogy bronzból volt. Nem egyszerű bronztömb volt. Minden oldalát mélyen fekvő, keretes, szép négyszögletes lapok díszítették. Odamentem, és megütöttem ezeket a lapokat. Az alapzat üreges volt. Gondosan megnéztem a lapokat, és láttam, hogy a keretek nem egy darabból készültek. Kilincset, kulcslyukat sehol sem találtam. De a lapok, amelyek, ahogy gyanítottam, ajtók voltak, valószínűleg belülről nyíltak. Egy dolog elég világossá vált előttem. Minden nagyobb erőfeszítés nélkül kitalálhattam, hogy az időgépem az alapzat belsejében van. De hogyan került oda, az egészen más kérdés volt. – A bokrok között, virágzó almafák alatt, két narancsszínű ruhás emberke kis fejét láttam közeledni. Feléjük fordultam, és mosolyogva magamhoz intettem őket. Odajöttek, én pedig a bronzalapzatra mutattam, és próbáltam megértetni velük, hogy szeretném kinyitni. De amint az alapzat felé mutattam, rögtön szörnyen furcsán kezdtek viselkedni. Nem is tudom, hogyan magyarázzam meg az arckifejezésüket. Körülbelül úgy néztek rám, mint egy gyöngédlelkű hölgy, akit durva, illetlen mozdulattal megbánt az ember. Továbbmentek, mintha a lehető legnagyobb sérelem érte volna őket. Rögtön utána egy fehér ruhás, édes arcú kis fickóval próbálkoztam, de az eredmény ugyanaz volt. Úgy megváltozott az arca, hogy szinte szégyelltem magam. Csakhogy, mint tudjátok, szükségem volt az időgépre, és újra megpróbáltam vele. Amikor elfordult, mint a többiek, nem tudtam tovább uralkodni magamon. Három ugrással utolértem, megragadtam lebegő ruháját, nyakon fogtam, és vonszolni kezdtem a szfinx felé. De az arcán olyan iszonyat és ellenállás látszott, hogy hirtelen elengedtem. – De még nem adtam fel. Öklömmel rácsaptam a bronzlapokra. Mintha valami zörej hallatszott volna belülről. Hogy világosan beszéljek: mintha vihogásszerű hangot hallottam volna, de biztosan csak képzelődtem. Aztán leszaladtam a folyóhoz egy vaskos kavicsért. Visszatértem, és addig kalapáltam az alapzatot, míg lapos mélyedést vertem a díszekbe. A patina poros rétegekben potyogott a földre. Az apró emberkék körülbelül egy mérföldes területen biztosan hallották, ahogy szenvedélyes kitörésekkel kalapálok. De semmi eredménye nem volt. Láttam, hogy egy csoport apró teremtés lopva néz rám a lejtős domboldalakról. Végül izzadtan és kimerülten leültem, hogy figyeljem a helyet. De túl nyugtalan természetű vagyok ahhoz, hogy valamit sokáig figyeljek. A hosszú virrasztáshoz túlságosan nyugati ember vagyok. Évekig is el tudtam dolgozni egy probléma megoldásán. De tétlenül várni, akár csak huszonnégy óráig, egészen más dolog. – Nemsokára felálltam, és céltalanul bandukoltam ide-oda a bokrok között, újra a domb felé. „Türelem – biztattam magam. – Ha vissza akarod szerezni a gépedet, magára kell hagynod a szfinxet. Ha el akarják vinni a gépedet, akkor nem sokat ér, ha megrongálod a bronzlapjaikat. Ha pedig nem akarják, akkor úgyis visszakapod, amint tudod kérni tőlük. Ülni ennyi ismeretlen dolog között, ilyen rejtély előtt, nem ígér semmi jót. Őrülethez vezet. Nézz szembe ezzel a világgal. Kutasd ki, figyeld meg, légy óvatos, ne siess a véleményeddel. Végül megtalálod mindennek a nyitját.” Aztán hirtelen eszembe jutott a helyzet humora. Éveket töltöttem tanulással és munkával, hogy eljussak a jövőbe. És amikor odajutottam, szorongva, szenvedélyesen szerettem volna szabadulni belőle. Soha ember nem talált ki olyan bonyolult és reménytelen csapdát, amilyet én készítettem magamnak. Bár én voltam az oka, nem tudtam segíteni magamon. Hangosan felnevettem. – Ahogy a nagy palotában járkáltam, úgy látszott, hogy az apró emberkék kerülnek. Lehet, hogy csak képzelődtem, de az is lehet, hogy a dolog összefüggött a bronzkapuk kalapálásával. Hamarosan megbizonyosodtam arról, hogy valóban kerülnek. Jobbnak láttam közömbösnek mutatkozni, és nem üldöztem őket. Egy-két nap múlva minden a régi kerékvágásba tért vissza. Amennyire tudtam, tanultam a nyelvüket, és emellett folytattam a nyomozást erre-arra. Vagy elkerülte a figyelmemet valami rejtett finomság, vagy szörnyen egyszerű volt a nyelvük. Csaknem kizárólag konkrét főnevekből és igékből állt. Úgy látszik, elvont fogalmakat alig ismertek, vagy egyáltalán nem. Képes beszédet csak ritkán használtak. Mondataik általában egyszerű, kétszavas mondatok voltak. Csak a legegyszerűbb mondatokat tudtam kifejezni vagy megérteni. Elhatároztam, hogy az időgép és a szfinx alatti bronzajtók titkát egyelőre emlékezetem legrejtettebb zugába temetem. Ott marad, amíg tudásom bővül, és természetes módon el nem jön a feltámadás pillanata. De érthető, hogy valami belső ösztön odaláncolt egy pár mérföld átmérőjű körhöz, megérkezésem helye körül. ### Szójegyzék - **időgép**: gép, amellyel a múltba vagy a jövőbe lehet utazni. - **szfinx**: szobor oroszlán testtel és emberi fejjel. - **alapzat**: az a rész, amelyen a szobor áll. - **mérföld**: hosszmérték, kb. 1,6 km. - **emelőkar**: rúd a gépen, amelyet megnyomnak, hogy a gép elinduljon vagy megálljon. - **malachit**: zöld, szép kő. - **sípcsont**: a láb elülső csontja a térd alatt. - **vánkos**: párna. - **barázdát**: hosszú, keskeny mélyedést. - **lajhár**: lassú állat, amely fákon él. - **gyöngédlelkű**: érzékeny, finom lelkű. - **vihogásszerű**: olyan, mint a halk, buta nevetés. - **patina**: zöld réteg a régi bronzon. - **virrasztás**: amikor valaki éjjel ébren marad, és figyel. - **kerékvágásba**: a régi kerékvágásba tért vissza: újra olyan lett, mint régen. - **elvont**: olyan, amit nem lehet látni vagy megfogni, csak gondolni. ## VIII. Magyarázat. – Amennyire elláttam, az egész világ ugyanazt a dús gazdagságot mutatta, mint a Temze völgye. Bármelyik dombra másztam fel, mindegyikről ugyanannyi ragyogó épületet láttam, ugyanazt a végtelen változatosságot anyagban és stílusban. Ugyanazt a sűrű örökzöld bozótot, ugyanazokat a virágos fákat és fás páfrányokat láttam. Itt-ott víz csillogott, mint az ezüst. Távolabb hullámos kék dombok emelkedtek, és beleolvadtak a derűs égbe. A táj tarkaságába különös módon keveredtek bele mindenfelé a kerek kutak, és hamar lekötötték a figyelmemet. Úgy látszott, hogy többnyire nagyon mélyek. Egy ilyen kút ott volt a mellett a hegyi ösvény mellett is, amelyen az első sétámon végigmentem. Ezt is, mint a többit, finom munkájú bronzszegély vette körül, és egy kis kupola védte az esőtől. Amikor ezek mellett a kutak mellett ültem, belenéztem a szúró sötétségükbe. Víz csillogásának nyomát sem láttam, és az égő gyufa fénye sem tükröződött vissza bennük. – De mindegyikből különös zubogás hallatszott, olyan hang, mint egy nagy gép zakatolása. A gyufa lángjáról azt is észrevettem, hogy a kutak torkán szüntelenül levegő áramlik lefelé. Bedobtam az egyik nyílásba egy darab papírt. Nem lebegett lassan lefelé, hanem hirtelen eltűnt a szemem elől, mintha valami bekapta volna. – Egy idő múlva kapcsolatba hoztam ezeket a kutakat azokkal a magas tornyokkal, amelyek itt-ott a lejtőkön emelkedtek. A tornyok fölött ugyanis gyakran úgy csillogott a levegő, mint hőségben a kiszáradt partok fölött. Mindezt összevetve erősen sejtettem, hogy a föld alatt hatalmas szellőztetési rendszer lehet. Valódi jelentőségét nehéz lett volna kitalálni. Először azt gondoltam, hogy ez a kis emberek egészségügyi rendszeréhez tartozik. Ez a következtetés ésszerű volt, de teljesen hibás. – És itt be kell vallanom valamit. Ebben a valóságos jövő világban egész idő alatt nagyon keveset tudtam meg a csatornákról, a közlekedésről és más ilyen dolgokról. Olvastam utópiaszerű látomásokat a jövő korokról. Ezekben rengeteg apró részletet találunk az épületekről, a társadalom rendjéről és sok más dologról. Ilyen részleteket könnyű összeállítani ott, ahol az egész világot egy ember képzelete teremti. De egy élő utazó számára teljesen elérhetetlenek, ha olyan valóságos dolgok közé kerül, mint én. Gondoljunk csak arra, milyen történetet vinne haza a törzsének Londonról egy telivér közép-afrikai néger! Mit tudhatna a vasúttársaságokról, a társadalmi mozgalmakról, a telefon- és távíródrótokról, a földosztó-társulatról, a postautalványokról és más ilyesmiről? De mi legalább készségesen magyaráznánk neki! És még abból is, amit megtudott, mennyit tudna megértetni vagy elhitetni a földijeivel, akik nem láttak világot? Pedig milyen közel áll egymáshoz a mai kor négere és fehér embere! És milyen óriási szakadék választott el engem az aranykor embereitől! Sok olyat éreztem, amit nem láttam, és ami a kényelmemet szolgálta. De attól félek, hogy ebből a nagy különbségből nem sokat tudok megértetni veletek. Legfeljebb egy automata berendezés általános benyomását adhatom át. – Ami például a temetkezést illeti, nem volt nyoma sem égetőkemencéknek, sem síroknak. De eszembe jutott, hogy az égetőkemencék biztosan valahol azon a területen kívül vannak, amelyet vizsgáltam. Ez is olyan kérdés volt, amelyen sokáig gondolkodtam, bár a kíváncsiságom egyelőre teljes vereséget szenvedett. A dolog zavart, és egy újabb megfigyeléshez vezetett, amely még jobban zavart. Kis embereim között egyetlen öreg vagy beteg sem akadt. – Be kell vallanom: az automata civilizációról és a hanyatló emberiségről szóló első elméletem csak nagyon rövid ideig tett elégedetté. De másra nem tudtam gondolni. Kifejtem a nehézségeket. A legtöbb nagy palota, amelyet megnéztem, nem volt más, mint lakóhely, ebédlő és hálóterem. Gépeket és más ilyen dolgokat sehol sem találtam. Pedig ezeknek a kis embereknek a ruhája csinos gyári munka volt, és időnként meg kellett újítani. A szandáljuk, bár nem volt díszítve, bonyolult szerkezetű fémmunka volt. Ezeknek a dolgoknak valahogy csak el kellett készülniük! És ezek az apró lények az alkotás vágyának a legkisebb jelét sem mutatták. Üzletnek, műhelynek, behozatali kereskedelemnek sehol semmi jele. Egész idejüket azzal töltötték, hogy szelíden játszottak, fürödtek a folyóban, félig játékosan udvaroltak egymásnak, gyümölcsöt ettek és aludtak. Nem láthattam, hogyan ment minden a maga útján. – Aztán ott volt az időgép: valami, nem tudtam, mi, bevitte a fehér szfinx üres bronzalapzatába. Miért? Ha megölnek, sem tudtam volna elképzelni. És azok a víz nélküli kutak, azok a csillogó oszlopok! Mindenhez hiányzott a kulcsom. Mintha – hogy is mondjam csak? Képzeljétek el, hogy találtok egy feliratot. Vannak benne itt-ott mondatok kitűnő, tiszta angol nyelven. De tele van tűzdelve másokkal, amelyeknek nemcsak a szavait, de még a betűit sem ismeritek. Ott-tartózkodásom harmadik napján ilyennek látszott a nyolcszázkétezer-hétszázegyedik esztendő világa! – Ezen a napon barátot is szereztem magamnak, bizonyos értelemben. Egy csoport emberkét néztem, akik a sekély vízben fürödtek. Az egyikük görcsöt kapott, és sodródni kezdett lefelé a folyóban. A fő áramlás elég gyors volt, de egy közepes úszó is legyőzhette volna. Tiszta képet kaptok ezeknek a lényeknek a különös tökéletlenségéről, ha elmondom a következőt. Egyikük sem próbálta megmenteni a gyönge hangon kiáltozó lényt, pedig a szemük láttára fulladozott. Amikor erről megbizonyosodtam, ledobtam a ruhámat, és lejjebb begázoltam a vízbe. Elkaptam a nyomorult kis teremtést, és kihúztam a biztos partra. Kissé megdörzsöltem a tagjait, és hamarosan magához tért. Azzal az elégtétellel mentem el, hogy teljesen kiheverte a bajt. Olyan kevésre becsültem már az egész fajt, hogy a legkisebb hálára sem számítottam. De ebben nem volt igazam. – Ez reggel történt. Délután, amikor a felderítő utamról visszafelé tartottam a kiindulópontom felé, találkoztam a kis nővel (legalábbis azt hiszem, az volt). Örömkiáltásokkal fogadott, és egy hatalmas virágfüzért adott nekem. Nyilvánvalóan nekem, kizárólag nekem fonta. Ez megragadta a képzeletemet. – Nagyon magányosnak érezhettem magam. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megmutassam, mennyire megbecsülöm az ajándékát. Hamarosan egymás mellett ültünk egy kis kőlugasban, és beszélgettünk, főleg mosolyokkal. A kis teremtés barátságossága teljesen úgy hatott rám, mint valami gyerek kedveskedése. Virágokat szedtünk egymásnak, és ő a kezemet csókolgatta. Én is csókolgattam az övét. Aztán megpróbáltam beszélgetni vele, és megtudtam, hogy Weenának hívják. Ez a név, bár nem tudtam, mit jelent, nagyon illett hozzá. Ez volt a kezdete annak a furcsa barátságnak, amely egy hétig tartott, és úgy ért véget, ahogy majd elmondom. – Olyan volt éppen, mint a gyerek. Mindig velem akart lenni. Mindenfelé követni próbált. A következő sétámon nagyon bántotta, hogy amikor elfáradt, ott kellett hagynom. Kimerült, és egyre fájdalmasabban kiabált utánam. De nekem a világ problémáit kellett megoldanom. „Nem azért jöttem a jövőbe, mondogattam magamban, hogy ilyen apró ügyekkel töltsem az időmet.” Valahányszor otthagytam, nagyon elszomorodott. Nemegyszer olyan hevesen követelte, hogy velem jöhessen, hogy az odaadó ragaszkodása mindent összevetve annyi bajt okozott, mint örömöt. De azért általában nagy kényelmet jelentett számomra. Azt gondoltam, hogy puszta gyermeki vonzalommal csüng rajtam. Csak nagyon későn jöttem rá, mennyire fájt neki, amikor egyedül hagytam. És csak nagyon későn tudtam meg, mim volt ő nekem. Úgy látszott, hogy ragaszkodik hozzám, és a maga egyszerű módján mutatta, hogy aggódik értem. Pusztán emiatt hamarosan szinte otthon éreztem magam, valahányszor visszatértem a fehér szfinx mellé, ehhez a kis babához. És hamarosan már a dombról jövet kerestem a fehérbe és aranyba öltözött pici alakját. – Tőle tudtam meg azt is, hogy a félelem még nem tűnt el a világból. Nappal nemigen félt, és a legcsodálatosabb bizalommal csüngött rajtam. Mert egyszer, egy bolondos pillanatomban, fenyegető arcot vágtam neki, de ő egyszerűen rám nevetett. De félt a sötéttől, félt az árnyéktól, félt mindentől, ami fekete. A sötétség volt számára az egyetlen félelmetes dolog. Szörnyű heves érzés volt ez benne, ez elgondolkodtatott, és megfigyelésekre vezetett. Észrevettem többek között, hogy amikor besötétedett, ezek az apró emberkék összegyűltek a nagy házakban, és csoportosan aludtak. Ha valaki világosság nélkül lépett közéjük, rémült zavarba jöttek. Este soha egyetlenegyet sem találtam a szabadban, és soha egyikük sem aludt egyedül a házban. De olyan ostoba voltam, hogy nem tanultam ebből a félelemből. Weena mindig kínosan ellenkezett, mégis kitartóan azt kívántam, hogy távol aludjunk az alvó csoportoktól. – Ez nagyon bántotta, de végül győzött a hozzám való régi ragaszkodása. Ismeretségünk öt éjszakáján, a legutolsót is beleértve, úgy aludt, hogy a fejét a karomra tette. De Weenáról beszélve elvesztettem a történetem fonalát. A megmentése előtti éjjel felébredtem, amikor még alig kezdett virradni. Nyugtalan voltam, és azt álmodtam, hogy megfulladtam, és tengeri csillagállatok lágy csápjai tapogatták az arcomat. Nagy ijedtséggel ébredtem, és furcsa módon azt képzeltem, hogy valami szürkés állat épp akkor suhant ki a szobából. Újra megpróbáltam aludni, de nyugtalan voltam, és rosszul éreztem magam. Az a homályos szürkeség vett körül, amikor a dolgok éppen kibontakoznak a sötétségből. Ilyenkor minden színtelen, élesen határolt, és mégis elmosódó. Felkeltem, lementem a nagy csarnokba, és onnan a kőlapokon át ki a palota elé. Úgy gondoltam, hogy erényt csinálok a kényszerből, és megnézem a napkeltét. – A hold eltűnőben volt. Haldokló fénye és a kezdődő hajnal sápadtsága kísérteties félhomállyá keveredett. A bokrok koromsötétek voltak, a föld komoran szürkéllett, az ég színtelen volt és szomorú. A domboldalon mintha kísérteteket láttam volna. Ahogy a lejtőt figyeltem, háromszor egymás után fehér alakokat vettem észre. Kétszer úgy képzeltem, hogy egyetlen fehér, majomszerű lény rohan a dombon egyre gyorsabban fölfelé. Egyszer pedig a romok közelében mintha egy egész falka cipelt volna valami sötét testet. Gyorsan mozogtak. Nem láttam, mi lett velük. Úgy látszott, eltűntek a bokrok között. Ne feledjétek, hogy a hajnal még mindig bizonytalan volt. Azt a bizonytalan, kora reggeli hűvösséget éreztem, amelyet mindnyájan ismertek. Nem hittem a szememnek. – Amint a keleti ég fényesedni kezdett, megjelent a napfény, és egyszerre élénk színekkel vonta be a világot. Ekkor jobban megnéztem a vidéket. De a fehér alakjaimnak nyoma sem volt. Csak a félhomály szülöttei voltak. „Biztosan kísértetek voltak – mondtam magamban –, csak azt tudnám, melyik korból valók.” Mert Grant Allan egyik különös megjegyzése jutott eszembe, és ez mulattatott. Ha minden nemzedék kihal, és kísérteteket hagy ránk, akkor a világ – így okoskodott – végül szűk lesz nekik. Eszerint az elmélet szerint a mai naptól számítva nyolcszázezer év alatt alaposan elszaporodhattak. Nem volt hát mit csodálni azon, hogy egyszerre négyet is láttam. De a tréfa nem elégített ki. Egész reggel ezeken az alakokon gondolkodtam, amíg Weena megmentése ki nem verte őket a fejemből. Valahogy homályosan összekapcsoltam őket azzal a fehér állattal, amelyet akkor riasztottam fel, amikor eleinte olyan szenvedélyesen kerestem az időgépet. – Weena kellemesen pótolta őket. De ezeknek az alakoknak az volt a sorsuk, hogy hamarosan sokkal rémesebben uralják az elmémet. – Azt hiszem, említettem már, mennyivel melegebb volt az idő ebben az aranykorban, mint manapság. Nem tudom, mi lehetett az oka. Talán a Nap volt forróbb, vagy a Föld keringett közelebb a Naphoz. Az általános vélemény az, hogy a Nap a jövőben egyre jobban kihűl. De azok az emberek, akik nem ismerik az ifjabb Darwin gondolatait, megfeledkeznek valamiről. A bolygók végül egymás után visszahullanak abba a testbe, amelyből születtek. Ilyen katasztrófák idején a Nap valószínűleg új erőre lobban. Lehet, hogy valamelyik belső bolygó már így járt. De bármi volt is az oka, annyi biztos, hogy a Nap sokkal forróbb volt, mint manapság. – Nos, egy nagyon forró reggelen, azt hiszem, a negyediken, a hőség és a vakító fény elől menedéket kerestem. Egy hatalmas romhalmazba mentem, a mellett a nagy ház mellett, ahol aludtam és ettem. Itt a következő furcsa dolog történt velem. A törmelékhalmok közt mászkálva szűk folyosóra bukkantam. A végét és az oldalablakait lezuhant kőtömegek zárták el. A kinti ragyogás után először áthatolhatatlanul sötétnek látszott. Tapogatózva léptem be, mert a fényből a sötétbe jutva színes foltok úsztak a szemem előtt. Hirtelen megálltam, mintha megbabonáztak volna. A sötétségből egy szempár nézett rám, és a kinti napfényt visszaverve ragyogott. – A vadállatoktól való régi, ösztönös félelem szállt belém. Ökölbe szorítottam a kezemet, és mereven néztem a ragyogó szemekbe. Féltem visszafordulni. Aztán eszembe jutott az a teljes biztonság, amelyben, ahogy addig gondoltam, az emberiség él. És eszembe jutott a különös borzalom is a sötétségtől. Valamennyire legyőztem a félelmemet, tettem egy lépést előre, és megszólaltam. Elismerem, hogy a hangom akaratlanul is durva lehetett. Kinyújtottam a kezemet, és valami lágy testhez értem. A szempár hirtelen oldalra fordult, és valami fehér rohant el mellettem. Elszállt a bátorságom. Megfordultam, és egy furcsa kis majomhoz hasonló alakot láttam. Különös módon lefelé lógatta a fejét, és átszaladt a hátam mögötti napsütötte területen. Belebotlott egy gránittömbbe, félretántorodott, és egy pillanat múlva eltűnt a fekete árnyékban, egy másik törmelékhalom alatt. – Érthető, hogy a benyomásom tökéletlen. De annyit tudok, hogy piszkos fehér színe és furcsa, nagy, szürkésvörös szeme volt. A fejét és a hátát lenszínű szőr borította. De mondom, olyan gyorsan rohant, hogy nem láttam tisztán. Azt sem tudom megmondani, hogy négy lábon futott-e, vagy csak az első lábait lógatta nagyon le. Egy pillanat sem telt el, és követtem a második romhalmaz közé. Nem találtam meg mindjárt. De egy ideig ott álltam a mély sötétségben, és egy olyan kerek, kút alakú nyílásra bukkantam, amilyenről már beszéltem. Egy ledőlt oszlop félig elzárta. Hirtelen egy gondolat villant az agyamba. Hátha a kútban tűnt el az a valami? Gyufát gyújtottam, lenéztem a mélybe, és egy hosszúkás fehér lényt láttam mozogni. Ahogy lefelé húzódott, ragyogó nagy szemét mereven rám szegezte. Borzalom fogott el. Olyan volt, mint egy emberfajta pók. Lefelé mászott a falon. Csak most vettem észre, hogy az aknában sok fémfok van a láb és a kéz számára, mint egy létrán. A gyufa már az ujjamra égett, és kihullott a kezemből. Esés közben kialudt. Mire újat gyújtottam, a kis szörnyeteg eltűnt. – Nem tudom, meddig ültem ott, és bámultam bele a kútba. Jó ideig nem fért a fejembe, hogy amit láttam, emberféle volt. De lassan kezdett derengeni bennem az igazság. Az ember nem maradt egy faj, hanem két különböző állatfajra szakadt. Az én bájos felvilági gyermekeim nem egyedül a mi nemzedékünk leszármazottai. Az a halvány, undorító, éjszakai lény is, amely elém került, szintén minden korok örököse. – A csillogó oszlopokra és a föld alatti szellőztetésről szóló elméletemre gondoltam. Kezdtem sejteni a valódi jelentőségüket. De hát, gondoltam, hogy illett bele ez a lemur abba a rendszerbe, amelyet egy teljes egyensúlyban levő társadalomról alkottam? Hogyan függött össze a szép felvilágiak gondtalan vidámságával? És mi rejtőzött ott lent, az akna alján? Leültem a kút szélére, és bátorítottam magam, hogy nincs mitől félnem. Azt mondtam magamnak, hogy le kell mennem, ha minden nehézséget le akarok győzni. És közben mégis iszonyodtam a lemenéstől! Miközben haboztam, egy pár szépséges földfeletti emberke kergetőzött a napfényben. Játékosan udvaroltak egymásnak, és az árnyék felé futottak. A férfi a nőt kergette, és futás közben virágokat dobált rá. – Mintha elszomorodtak volna, amikor megláttak, ahogy a kezemmel a ledőlt oszlopra támaszkodom, és a kút mélyébe bámulok. Nyilvánvalóan kellemetlenek voltak nekik ezek a nyílások. Mert amikor rámutattam az egyikre, és az ő nyelvükön kérdezősködni próbáltam róla, láthatóan még rosszkedvűbbek lettek, és elfordultak. De a gyufáim érdekelték őket, és néhányat meggyújtottam, hogy szórakoztassam őket. Aztán újra próbálkoztam a kúttal, de megint hiába. Hamarosan útjukra engedtem hát őket, és elhatároztam, hogy visszamegyek Weenához, és tőle próbálok megtudni valamit. De a gondolataim már szinte forrtak. Sejtéseim és benyomásaim zavarosan kavarogtak, és új rendbe igyekeztek állni. Megvolt a kulcsom ezekhez a kutakhoz, a szellőző tornyokhoz, a titokzatos kísértetekhez. Arról nem is szólva, hogy mit jelentenek a bronzajtók, és mi történt az időgéppel! És lassan, nagyon homályosan derengeni kezdett bennem annak a gazdasági problémának a megoldása is, amely zavarba hozott. – Új világ tárult fel előttem. Világos volt, hogy az embernek ez a második fajtája a föld alatt él. Különösen három dolog erősítette meg a gondolatomat. Ez a fajta azért jelenik meg ritkán a felszínen, mert régóta a föld alatt lakik. Először az a piszkos fehér szín, amely a legtöbb állandóan sötétben élő állat tulajdonsága, például a Kentucky-barlang fehér halának. Aztán az a nagy szem, amely rendkívül jól veri vissza a fényt. Ez minden éjszakai lény közös sajátsága, ahogy a bagoly és a macska is mutatja. Végül az a látható zavarodottság a napfényben, az a gyors, de esetlen, ijedt menekülés a sötét árnyék felé. És az a különös fejtartás a világosságban. Mindez erősen bizonyította, hogy a retinájuk túlságosan érzékeny. – Biztos volt tehát, hogy a föld keresztül-kasul át volt fúrva alattam. Az új faj ezekben az alagutakban lakott, a föld alatt. A lejtős domboldalak és az egész vidék, a folyó menti völgy kivételével, tele voltak szellőzőaknákkal és kutakkal. Ez azt mutatta, hogy az alagutak határtalanul elágaznak. Nem volt-e természetes azt hinnem, hogy mindazt, ami a napfényben élő faj kényelméhez kellett, lent a föld alatt készítették? Ez a gondolat olyan nyilvánvalónak látszott, hogy azonnal elfogadtam. Rátértem arra a kérdésre, hogyan történhetett, hogy az emberiség két fajra szakadt. – Előre merem mondani, hogy a feltevéseimet valószínűnek fogjátok tartani. Pedig én magam hamarosan megtudtam, hogy az elméletem nagyon messze volt a valóságtól. – Először is saját korunk problémáiból indultam ki. Világosnak látszott előttem, mint a napfény, hogy az egész helyzet nyitja a tőkés és a munkás közötti társadalmi különbség növekedése. Ez a különbség most még csak múló dolog, de fokozatosan növekszik. Kétségtelen, hogy mindez elég groteszknek, hihetetlenül képtelennek látszik. Pedig éppen a mi korunkban nem egy olyan körülmény van, amely erre a fejlődésre mutat. Megvan a törekvés, hogy a civilizáció kevésbé szép részeit a föld alá vigyék. Ilyen például a londoni metropol-vasút, az új villamos vasutak, a föld alatti utak, műhelyek és vendéglők. Mindezek egyre szaporodnak és növekednek. „Nyilvánvaló – gondoltam magamban –, hogy ez a törekvés addig erősödött, amíg az ipar teljesen elvesztette a jogát a felszínhez.” Mindig mélyebbre és mélyebbre húzódott, egyre nagyobb föld alatti műhelyekbe, és egyre több időt töltött ott lent, míg végre…! Sőt, nem él-e ma is az East End-i munkás olyan mesterséges körülmények között, mintha száműzték volna a természetes felszínről? – És ha tovább megyünk: a gazdagok hajlamosak elzárkózni. Ennek oka kétségtelenül a nevelésük egyre nagyobb finomsága, és a szakadék köztük és a szegények nyers erőszakossága között. Ez már odavezetett, hogy a föld jelentős részét maguknak foglalták le. London körül például a szebb vidék több mint fele el van zárva a betolakodók elől. Ez a szakadék a gazdagok magasabb műveltségéből, finomabb életmódjából és az erre csábító kísértésekből következik. Egyre ritkábbá fogja tenni a társadalmi osztályok keveredését és a házasság útján való felemelkedést. Ma még ez késlelteti, hogy az emberi faj a társadalmi rétegek szerint kettéváljon. Így végül a föld felett csak a vagyonos osztály marad, amely a gyönyört, a kényelmet és a szépséget hajszolja. A vagyontalanok osztálya pedig teljesen a föld alá kerül. És amikor ez megtörtént, a földalattiaknak kétségtelenül adót kellett fizetniük, főleg azért, hogy szellőztethessék a barlangjaikat. Ha ezt megtagadták volna, a hátralékok miatt éhen haltak vagy megfulladtak volna. Akik betegek vagy lázadó természetűek voltak, azok kipusztultak. Végül a megoszlás egyensúlya állandó lett. Az utódok alkalmazkodtak a föld alatti élet feltételeihez. Éppen olyan boldogok lettek a saját világukban, mint a vagyonos osztály a felszínen. Mindebből természetes módon következett a földfelettiek finom szépsége és a földalattiak beteges sápadtsága. – Az emberiségnek az a nagy diadala, amelyről álmodoztam, egészen más alakot öltött az elmémben. Szó sem volt az erkölcsi nevelés és az általános együttműködés olyan győzelméről, amilyet elképzeltem. Ellenkezőleg, egy valóságos arisztokráciát láttam magam előtt, amelyet a tökéletes tudás fegyverzett fel. Ez az arisztokrácia a mai gazdasági rendszert vitte el a logikus végéig. Nemcsak a természet fölött győzött, hanem a természetet leigázva a saját embertársait is leigázta. De újra hangsúlyozom, hogy ezt az elméletet csak akkor tartottam helyesnek. Nekem ugyanis nem magyarázott az utópiás könyvek sablonos ciceronéja. A magyarázatom lehet teljesen hibás, de még most is ezt tartom a legvalószínűbbnek. De ha el is fogadjuk, annyi biztos: ezt az egyensúlyba jutott civilizációt évezredek hozták létre. Már régen túljutott a zenitjén, és most már jó ideje a hanyatlás korszakát élte. A földfelettiek túl nagy biztonsága lassú elkorcsosuláshoz vezetett. Nagyságuk, erejük és értelmük általában csökkenni kezdett. Ennyit már eddig is elég világosan láttam. Hogy mi lett a földalattiak sorsa, arról még sejtelmem sem volt. De amit eddig a morlockokról tapasztaltam – körülbelül ez volt a neve a földalattiaknak –, abból sejthettem valamit. A morlockokban az emberi típus még jobban megváltozott, még jobban elkorcsosult, mint az eloikban, ahogy a földfelettiek szép faját nevezték. – Aztán zavaros kétségek támadtak bennem. Miért vették el a morlockok az időgépemet? Mert abban biztos voltam, hogy ők vették el. És az eloik, ha ők voltak az urak, miért nem tudták visszaszerezni a gépemet? És miért féltek olyan rettenetesen a sötétségtől? Ahogy említettem, tovább kérdezősködtem Weenától a föld alatti világról, de újra csalódnom kellett. Először nem is értette a kérdéseimet, aztán nem akart válaszolni. Reszketni kezdett, mintha elviselhetetlen lett volna neki ez a téma. És amikor talán kissé durván erőltettem, sírva fakadt. Ezek voltak az egyetlen könnyek, amelyeket a sajátjaimon kívül ott az aranykorban láttam. Azonnal abbahagytam a kérdezősködést a morlockokról. Csak arra törekedtem, hogy minél előbb száműzzem Weena szeméből az emberi örökségnek ezeket a szomorú jeleit. Hamarosan mosolyogni és tapsolni kezdett, miközben ünnepélyesen elégettem egy szál gyufát. ### Szójegyzék - **fás páfrányokat**: magas zöld növények, amelyek fához hasonlítanak, és nagy, tagolt levelük van. - **szellőztetési rendszer**: sok akna és torony, amely friss levegőt vezet egy helyre. - **néger**: fekete bőrű afrikai ember; a könyv korának szava. - **udvaroltak**: kedvesen közeledtek egymáshoz, hogy megnyerjék a másik szerelmét. - **kőlugasban**: a kőlugas kis, árnyékos pihenőhely kőből egy kertben. - **kis babához**: a baba játék, amely kicsi embernek látszik. - **akna**: mély, függőleges út a föld alá. - **fémfok**: fémből készült kis lépcső a kút falán, amelyen mászni lehet. - **lemur**: kis, nagy szemű, éjjeli állat. - **retinájuk**: a retina a szem belső rétege, amely a fényt érzékeli. - **tőkés**: gazdag ember, akié a gyár és a pénz. - **metropol-vasút**: földalatti vasút Londonban. - **ciceronéja**: a ciceroné idegenvezető. - **zenitjén**: a zenit a legmagasabb pont. - **morlockok**: a jövő fehér, sötétben élő lényei, akik a föld alatt élnek. - **eloik**: a jövő kicsi, gyönge, szép emberei, akik a föld felett élnek. ## IX. A morlockok. – Furcsának találhatjátok, de két napba került, mire követni tudtam az új nyomot, pedig nyilvánvalóan ez vitt a helyes útra. Azoknak a sápadt testeknek a láttán különös borzongás fogott el. Éppen olyan piszkos fehér színük volt, mint a férgeknek és azoknak az állatoknak, amelyeket természetrajzi múzeumokban spirituszban láthatunk. Az érintésükre kellemetlen hideget éreztem. Borzongásom oka valószínűleg nagyrészt az volt, hogy az eloik érzése rám is hatott. Már szinte értettem is, miért undorodnak az eloik a morlockoktól. – A következő éjszaka rosszul aludtam. Valószínű, hogy az egészségem is megrendült egy kissé. Nyugtalan voltam, kétségek gyötörtek. Egy-egy pillanatra iszonyú félelem fogott el, amelynek a végső okát sehogy sem értettem. Emlékszem, hogy nesztelenül besurrantam a nagy csarnokba, ahol a kis emberkék aludtak a holdfényben. Ezen az éjszakán köztük volt Weena is. Közöttük visszatért a bátorságom. Eszembe jutott, hogy néhány nap múlva elfogy a hold utolsó negyede. Arra gondoltam, hogy a sötét éjszakákon a föld alatti kellemetlen lények biztosan sokkal nagyobb számban jönnek elő. Ezek a fehér lemurok, ezek a régieket helyettesítő új férgek! És mind a két nap olyan nyugtalan voltam, mint aki egy elkerülhetetlen kötelesség elől húzódozik. – Meg voltam győződve róla, hogy az időgépet csak úgy találom meg, ha bátran behatolok a föld alatti világ titkaiba. De nem volt bátorságom szembenézni ezekkel a titkokkal. Ha legalább egyetlen társam lett volna, egészen más lett volna a dolog. De teljesen egyedül voltam, és ez iszonyú volt. Már a gondolat is megrémített, hogy lemásszak a kút sötétségébe. Nem tudom, értitek-e, mit éreztem, de annyit mondhatok, hogy soha nem éreztem magam teljes biztonságban. – Talán éppen ez a nyugtalanság, a biztonságérzetnek ez a hiánya űzött egyre messzebbi felfedező utakra. Délnyugat felé mentem, ahhoz az emelkedő tájhoz, amelyet most Combe Wood-nak neveznek. Közben a távolban, a XIX. századbeli Banstead irányában, hatalmas zöld épületet vettem észre, amely különbözött mindattól, amit eddig láttam. Nagyobb volt minden eddigi palotánál vagy romnál, és keleties homlokzata volt. Halvány, kékeszöld csillogása a kínai porcelán egy fajtájára emlékeztetett. A más külsejéből azt gondoltam, hogy más a rendeltetése is, és elhatároztam, hogy továbbmegyek, és megvizsgálom. De már késő volt, és ezt a különös épületet csak hosszú, fárasztó kóborlás után vettem észre. Másnapra halasztottam tehát a kalandot, és visszatértem a kis Weenához, aki szokásos kedvességével fogadott. De másnap reggel világosan beláttam, hogy a zöld porcelánpalota iránti kíváncsiságom önámítás volt. Ürügyet kerestem, hogy későbbre halasszam azt a kísérletet, amelytől iszonyodtam. Elhatároztam tehát, hogy minden további időveszteség nélkül megpróbálom a lemenést. Kora reggel elindultam az egyik kúthoz, amely a gránit- és alumíniumromok közelében volt. – A kis Weena velem szaladt. Ott táncolt mellettem a kútig. De amikor látta, hogy a nyílás szélére támaszkodom, és a mélybe nézek, különös módon rosszkedvű lett. „Isten veled, kis Weena” – mondtam, és megcsókoltam. Aztán félretoltam, és a kút szegélyén át tapogatni kezdtem a kampókat, amelyeken le lehet menni. Gyorsan, gyorsan, mert bevallom, féltem, hogy elszáll a bátorságom! Weena először megdöbbenve bámult rám. Aztán fájdalmasan felkiáltott, odarohant hozzám, és kis kezével belém kapaszkodott. Az ellenkezése, azt hiszem, csak még jobban megerősítette a szándékomat. Leráztam magamról, talán kissé durván is, és a következő percben a kút torkában voltam. Láttam kétségbeesett arcát a szegély fölött, és mosolyogtam, hogy bátorítsam. Aztán lenéztem a mélységbe az ingó kampókról, amelyeken lógtam. – Körülbelül kétszáz yardnyi aknán kellett lemásznom. A kút falából kiálló fémfokokon kellett leereszkednem. Ezek a fokok nálam sokkal vékonyabb és könnyebb lények számára készültek. Ezért lefelé menet kínosan össze kellett húznom magam, és hamar elfáradtam. Bárcsak csak a fáradtság lett volna a baj! Az egyik fok hirtelen elhajlott a súlyom alatt, és majdnem lezuhantam a fekete mélységbe. Egy pillanatig fél kézzel kapaszkodva lógtam a levegőben. Ezután többé nem mertem pihenőt tartani. Bár a karom és a hátam hamarosan kínosan fájt, olyan gyorsan folytattam a bizonytalan lemászást, ahogy csak tudtam. Felnéztem, és egy keskeny kis korongot láttam, a közepén egy csillaggal. Ott volt a kis Weena feje is, amely fekete körnek látszott. Alattam egyre erősödött valami gépezet zubogása, és egyre nyomasztóbb érzést keltett bennem. A fejem fölötti kis korong kivételével áthatolhatatlan sötétség vett körül. Amikor újra felnéztem, a kis Weena is eltűnt. – Kínzó nyugtalanság nehezedett rám. Már-már arra gondoltam, hogy újra felmászom, és nem törődöm a föld alatti világgal. De miközben ez járt a fejemben, folyamatosan mentem lejjebb. Végül nagy megkönnyebbülésemre homályosan derengő szűk nyílást vettem észre a falban, körülbelül egy lábnyira jobbra. Bevetettem magam, és láttam, hogy a nyílás egy vízszintes, szűk alagútba vezet, amelyben le tudtam feküdni. A karom fájt, a hátamat görcs szorította, és remegtem, mert sokáig féltem a lezuhanástól. Emellett az áthatolhatatlan sötétség fájdalmasan hatott a szememre. A fülemben ott zúgott annak a gépezetnek a zakatolása és dübörgése, amely levegőt szivattyúzott le az aknán. – Nem tudom, meddig feküdtem itt. Arra riadtam fel, hogy egy lágy kéz érinti az arcomat. Talpra ugrottam a sötétben, a gyufám után kaptam, és gyorsan meggyújtottam egyet. Láttam, hogy három fehér lény hátrál sebesen a fény elől, lehajolva. Olyanok voltak, mint az, amelyet a felszínen láttam a romok között. Abban a számomra áthatolhatatlan sötétségben, amelyben éltek, a szemük rendkívül nagy volt és végtelenül érzékeny. Olyan volt, mint a feneketlen mélységben élő halak pupillája és fényvisszaverő képessége. Biztos voltam benne, hogy látnak engem a teljes sötétségben. Úgy látszott, egy cseppet sem félnek tőlem, csak a világosságtól. De amikor gyufát gyújtottam, hogy megnézzem őket, kitartóan hátráltak. Eltűntek a fekete nyílásokban és alagutakban, ahonnan csak a szemük meredt rám, szörnyű különösen. – Megpróbáltam odakiáltani nekik, de biztosan egészen más nyelvet beszéltek, mint a földfelettiek. Ezért abba kellett hagynom a hiábavaló erőlködést. Újra az járt az eszemben, hogy elmenekülök, mielőtt többet megtudnék róluk. De hamarosan ezt mondtam magamban: „Most már benne vagy úgyis a bajban.” És tapogatózva folytattam az utamat az alagútban. A gép lármája egyre erősödött. Egyszerre csak eltűnt mellőlem a fal, és tágas, nyílt térbe jutottam. Gyufát gyújtottam, és láttam, hogy hatalmas boltozatos üregbe léptem. A túlsó vége a gyufa fényén túl áthatolhatatlan sötétségbe veszett. Amit láttam, éppen annyi volt, amennyit az ember láthat, amíg egy szál gyufa végigég. – Természetes, hogy mindenre csak homályosan emlékszem. Hatalmas gépekhez hasonló nagy tömegek emelkedtek ki a homályból, és furcsa fekete árnyékokat vetettek. Ezekbe az árnyékokba húzódtak a kísérteties morlockok a fény elől. Az egész hely nagyon kellemetlen és nyomasztó volt. A levegőben friss vér szaga érződött. Valamivel lejjebb a középső résznél egy kis fehér fémasztal állt, ennivalóval megrakva. A morlockok mindenesetre húsevők voltak. Emlékszem, milyen csodálkozva kérdeztem akkor magamban, miféle nagy állat maradt meg a múltból. Miféle állat húsa volt az a vörös darab, amelyet láttam? Minden olyan zavaros volt: a nehéz szag, a hatalmas, elmosódó árnyképek, az árnyékban leselkedő undorító alakok! Csak a sötétséget várták, hogy újra nekem essenek. Aztán az ujjamra égett a gyufa, és leesett a földre: kígyózó vörös folt a sötétségben. – Azóta már elgondoltam, milyen rettenetesen rosszul voltam felszerelve erre az útra. Amikor elindultam az időgépen, azt a képtelen feltevést vittem magammal, hogy a jövő emberei biztosan minden tekintetben végtelenül fölöttünk állnak. Fegyver nélkül mentem, orvosság és dohány nélkül. Néha rettenetesen gyötört a dohány hiánya! Sőt, gyufa sem volt nálam elég. Legalább egy kézi fényképezőgépet vittem volna magammal! Egy pillanat alatt megörökíthettem volna a föld alatti világ képét, és azután kedvem szerint tanulmányozhattam volna. De ott csak a természet adta fegyverem és erőm volt meg: a kezem, a lábam és a fogam. Ezeken kívül még négy szál ép gyufám volt. – Féltem továbbmenni a gépek között a sötétben. Csak a legutolsó gyufa fényénél vettem észre, hogy a gyufásdobozom már majdnem üres. Addig a percig eszembe sem jutott, hogy takarékoskodni kellene a gyufával. Csaknem a felét arra pazaroltam, hogy szórakoztassam a földfelettieket, akiknek újság volt a tűz. Most tehát, ahogy mondtam, csak négy gyufám maradt. Miközben ott álltam a sötétben, egy kéz megérintette a kezemet. Vékony ujjak tapogatták végig az arcomat, és különös, kellemetlen szagot éreztem. Mintha egy egész csoport undorító kis teremtés lélegzetét hallottam volna magam körül. Éreztem, hogy a gyufásdobozt óvatosan rángatják a kezemben, hátulról pedig meg-megrántják a kabátomat. Ki sem tudom mondani, milyen kellemetlen érzés volt, hogy ezek a láthatatlan lények tanulmányoznak. Ott a sötétben hirtelen élesen megértettem, hogy sejtelmem sincs róla, mik ezek a lények, hogyan gondolkodnak, mit akarnak. Teljes erőmből rájuk kiáltottam. Egy pillanatra hátráltak, de aztán hamarosan úgy éreztem, hogy újra közelednek. Egyre bátrabban tapogattak, és különös hangokat susogtak egymásnak. – Összerázkódtam, és újra felkiáltottam, de még kevesebb eredménnyel. Nem vették nagyon komolyan a kiáltást, és furcsa, nevető zajjal újra nekem estek. – Bevallom, rettenetes félelem fogott el. Elhatároztam, hogy gyufát gyújtok, és a fény védelmében menekülök. Meg is tettem. A zsebemből kirántott papírdarabbal erősítettem a lángot, és szerencsésen visszavonultam a szűk alagútba. De alig értem be, a papír elégett. A sötétben hallottam a morlockokat, ahogy utánam siettek. Zizegtek, mint a szél a lombok között, és kopogtak, mint az esőcseppek. – Egy pillanat sem telt el, és már egy csomó kéz kapaszkodott belém. Félreérthetetlenül vissza akartak húzni. Meggyújtottam a második szál gyufát, és a fénytől vak arcuk előtt lobogtattam. El sem tudjátok képzelni, milyen undorító, embertelen látvány volt! Azok a sápadt, áll nélküli arcok és azok a nagy, szemhéj nélküli, piszkos vörös szemek! Vakon, riadtan meredtek rám. De annyit mondhatok, hogy nem álltam meg nézegetni őket, hanem tovább hátráltam. Amikor a második gyufám tövig égett, meggyújtottam a harmadikat. Ez is csaknem végigégett, mire az aknába vezető nyíláshoz értem. A nyílás szélén lefeküdtem, mert a nagy szivattyú zúgása elszédített. Aztán tapogatni kezdtem a kiálló kampókat. De egyszerre csak hátulról belekapaszkodtak a lábamba, és erőszakosan rángatni kezdtek visszafelé. Meggyújtottam az utolsó gyufámat… és megállíthatatlanul kiégett. De ekkor már a kiálló fokokon volt a kezem. Erős rántással kiszabadítottam magam a morlockok karmai közül, és gyorsan felfelé kezdtem mászni az aknában. A morlockok megálltak alattam, és kimeresztett szemmel bámultak utánam a magasba. Csak egyetlen kis törpe követett egy darabon felfelé is, és kis híján a kezében maradt a csizmám, diadaljelként. – Végtelen hosszúnak látszott az út felfelé. Az utolsó harminc-negyven lábon rettenetes émelygés fogott el. Csak a legnagyobb nehézséggel tudtam kapaszkodni. A legutolsó pár yardon szörnyű harcot folytattam a gyöngeségemmel. A fejem szédült, és szinte már éreztem a zuhanást. De végül valahogy kijutottam a kút nyílásán, és kitámolyogtam a romok közül a vakító napfényre. Arcra estem. Még a sárnak is édes, tiszta illata volt. Emlékszem, hogy Weena a kezemet és a fülemet csókolgatta, és egy csoport eloi hangját hallottam magam körül. De aztán egy időre elvesztettem az eszméletemet. ### Szójegyzék - **természetrajzi**: az állatokat, a növényeket és a köveket bemutató. - **spirituszban**: a spiritusz erős alkohol, amelyben holt állatokat őriznek meg. - **lemurok**: kis, nagy szemű, éjjeli állatok. - **önámítás**: amikor valaki saját magát csapja be. - **Ürügyet**: az ürügy hamis ok, amelyet valaki azért mond, hogy ne kelljen megtennie valamit. - **kampókat**: a kampó hajlott fémdarab, amelybe bele lehet kapaszkodni. - **yardnyi**: a yard angol hosszmérték, kb. 91 cm. - **aknán**: az akna mély, függőleges út a föld alá. - **fémfokokon**: a fémfok fémből készült kis lépcső a kút falán. - **lábnyira**: a láb régi hosszmérték, kb. 30 cm. - **áthatolhatatlan**: olyan sűrű, hogy nem lehet átjutni rajta vagy átlátni rajta. - **szivattyú**: gép, amely levegőt vagy vizet mozgat. - **törpe**: nagyon kicsi lény. - **diadaljelként**: a diadaljel olyan tárgy, amely a győzelmet mutatja. - **émelygés**: rossz érzés a gyomorban, amikor az ember hányni szeretne. - **eloi**: a jövő kicsi, gyönge, szép embere, aki a föld felett él. ## X. Éjjel. – Valóban úgy látszott, mintha a helyzetem rosszabb lett volna. Az időgép elvesztésének gyötrelmes éjszakáját nem számítva, eddig tartotta bennem a lelket a remény, hogy végül mégis megmenekülök. De most az új felfedezések megzavarták ezt a reményt. Eddig úgy gondoltam, hogy csak az apró emberkék gyermekes egyszerűsége áll az utamban. És még valami ismeretlen erő, amelyet legyőzök, amint megismerem. Most pedig teljesen új elemre bukkantam az undorító morlockokban, valami embertelen, ellenséges elemre. Ösztönösen gyűlöltem őket. Eddig olyan voltam, mint aki árokba esett, és azon gondolkodik, hogyan szabadulhatna ki. Most pedig olyan voltam, mint a csapdába került vad, amelyre hamarosan lecsap az ellensége. – Ha megmondom, milyen ellenségtől féltem, csodálkozni fogtok. Ez az ellenség az újhold sötétsége volt. Weena ültette belém ezt a félelmet néhány megjegyzésével a fekete éjszakákról, amelyeket eleinte nem értettem. De most már nem volt nehéz kitalálnom, mit jelenthetnek a közeledő fekete éjszakák. A hold fogyott, és a sötétség minden éjszaka hosszabb lett. Most már legalább valahogy azt is értettem, miért félnek az apró földfelettiek a sötétségtől. Homályosan sejtettem, hogy a morlockok valami undorító, gyalázatos dolgot követhetnek el az újhold sötétségében. Teljes bizonyossággal éreztem, hogy a második elméletem messze van a valóságtól. Lehet, hogy a földfeletti nép valamikor kiváltságos arisztokrácia volt, amelyet gépiesen szolgáltak a morlockok. De ez már nagyon régen lehetett. Az a két faj, amelyre az emberiség a fejlődés során szétvált, teljesen új viszony felé haladt. Vagy talán már oda is érkezett. Az eloik elhanyatlottak, mint a karolingi királyok, és a szépségük puszta gyöngeség volt. Már csak szokásból övék volt a föld. A morlockok ugyanis számtalan nemzedéken át a föld alatt éltek, és nem bírták a napfényes felszínt. A morlockok készítették a ruháikat – okoskodtam tovább –, ők gondoskodtak a megszokott szükségleteikről. Talán a szolgaság idejéből eredő régi szokás kényszerítette őket erre. Úgy, ahogy az álldogáló ló kapál a lábával, vagy ahogy az ember puszta kedvtelésből öl állatokat. Ilyenkor régi, már megszűnt szükségletek emlékeként megmarad a test hajlama. De a régi rend nyilvánvalóan már nagyrészt megváltozott. A gyöngéd emberkék nemezise gyorsan közeledett. Emberöltőkkel ezelőtt, ezer emberöltővel ezelőtt kiűzte az ember a testvérét a kényelem és a napfény országából. És ez a testvér most visszatérőben volt – megváltozva. – Az eloik már elkezdték újra megtanulni a régi leckét. Kezdtek újra megismerkedni a félelemmel. És egyszerre csak eszembe jutott annak a lakomának az emléke, amelyet a föld alatti világban láttam. Különös módon jutott eszembe: nem a gondolataim hozták elő, inkább mintha kívülről dobták volna belém, kérdés formájában. Megpróbáltam felidézni a föld alatti asztalon levő étel alakját. Csak homályosan emlékeztem rá, de mintha valami ismerős dolog lett volna. De hogy mi volt, azt akkor még nem tudtam megmondani. – De végül is, bármilyen tehetetlenek voltak is apró emberkéim a titokzatos félelmükkel szemben, én nem osztoztam a tehetetlenségükben. Én ebből a korból érkeztem közéjük, az emberi faj első nagyobb fejlődési korszakából. Ebben a korban a félelem nem bénít meg, és a titokzatosság elvesztette ijesztő hatását. Én legalább védekezni akartam. További késlekedés nélkül elhatároztam, hogy fegyvereket szerzek, és valami erős helyet, ahol nyugodtan alhatok. Ha ez a menedékem megvan, akkor erről az alapról bátran szembenézhetek ezzel a furcsa világgal. Visszakapom azt az önbizalmat, amelyet elvesztettem, amikor megtudtam, milyen lények kezében vagyok minden éjszaka. Éreztem, hogy addig nem tudok aludni, amíg a fekhelyem biztonságban nincs tőlük. Borzalommal rázkódtam össze, ha arra gondoltam, mennyire tanulmányozhattak már eddig is. – Egész délután ide-oda jártam a Temze völgyében, de nem találtam semmit, ami megközelíthetetlennek látszott volna. Minden épületet, minden fát játszva megmászhattak olyan ügyes mászók, amilyenek a kutak alapján a morlockok voltak. Aztán eszembe jutott a zöld porcelánpalota magas teteje és a falai sima ragyogása. Estefelé Weenát, mint egy kis gyereket, a vállamra vettem, és elindultam délnyugatra, felfelé a dombokon. Úgy számítottam, hogy a palota hét-nyolc mérföldnyire van, pedig vagy tizennyolc mérföldnyire lehetett. Először ködös, nedves délután láttam a palotát, amikor minden távolság csalóka módon kisebbnek látszik. Emellett az egyik cipőm sarka már lógott, és a talpából kiállt egy szeg, úgyhogy valóban sántítottam. Kényelmes, öreg házi cipő volt ugyanis a lábamon. Már jóval napnyugta után volt, amikor megláttam a palotát. Körvonalai feketén meredtek az ég sápadt sárgaságában. – Weena eleinte nagyon örült annak, hogy viszem. De hamarosan le akart szállni a vállamról, és mellettem szaladt tovább. Időnként elszökkent mellőlem jobbra-balra, hogy virágot tépjen, aztán a zsebembe gyömöszölte. Megtömte minden zsebemet. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a zsebeim kissé különös vázák virágdíszítésre, mert az biztos, hogy erre használta őket. De ez eszembe juttat valamit. Amikor átöltöztem, ezt találtam a zsebemben… *Az időjáró szünetet tartott, a zsebébe dugta a kezét, és szó nélkül letett a kis asztalra két hervadt virágot. Rendkívül nagy, fehér mályvákhoz hasonlítottak. Aztán folytatta az elbeszélést.* – Ráborult a világra az esti csend, és mi még mindig a domb teteje felé mentünk, Wimbledon irányába. Ekkor Weena elfáradt, és vissza akart menni a szürke kőházba. De én megmutattam neki a zöld porcelánpalota távoli tetejét, és próbáltam megértetni vele, hogy menedéket keresünk a félelme elől. – Ismeritek azt a nagy csendet, amely az esti szürkület előtt mindenre ráborul. Még a szellő is elhallgat a fák között. Engem mindig várakozó hangulat fog el az esti nyugalom idején. Az ég tiszta volt, messzire nyúlt, és csak a távoli alkonyatban tarkította egy pár vízszintes sáv. Ezen az éjszakán a várakozás érzése erősebb volt bennem a félelemnél. Abban a nyugodt félhomályban az érzékeim szinte természetfölötti módon élesek lettek. Mintha azt is éreztem volna, hogy a talpam alatt üres a föld. Szinte láttam, ahogy a morlockok ide-oda járnak a hangyabolyaikban a föld mélyén, és várják, hogy besötétedjen. Izgatottságomban azt képzeltem, hogy a behatolásomat a barlangjaikba hadüzenetnek veszik. De miért is vették el az időgépemet? – Így mentünk tovább a csendben, és a szürkület lassan átolvadt az éjszakába. A távolság tiszta kékje elfakult, és egymás után feltűntek a csillagok. A föld elsötétült, a fák feketék lettek. Weenát félelem és fáradtság fogta el. Karomba vettem, beszéltem hozzá, vigasztaltam. Ahogy egyre jobban sötétedett, átölelte a nyakamat, lehunyta a szemét, és a vállamhoz szorította kis arcát. Így mentünk le egy hosszú lejtőn a völgybe, ahol a sötétben majdnem beleléptem egy kis folyóba. Átgázoltam rajta, és felmentem a völgy túlsó oldalára. Elhaladtam egy csomó hálóépület és egy szobor mellett, amely Faunt vagy valami hasonló alakot ábrázolt. A szobor feje le volt törve. A völgy lejtőjét csupa akácfa borította. Eddig nyomát sem láttam a morlockoknak, de még kora éjszaka volt, és a holdkeltéig még hátra voltak a legsötétebb órák. – A legközelebbi domb tetejéről láttam, hogy sűrű erdő terül el előttem. A feketesége messzire nyúlt. Habozva megálltam. Sem jobbra, sem balra nem láttam a végét. Nagyon fáradt voltam, és különösen a sebes lábam fájt. Amikor megálltam, Weenát óvatosan letettem a vállamról, és leültem a gyepre. – Már sehol sem láttam a zöld porcelánpalotát, és nem tudtam biztosan, jó irányban járok-e. Belenéztem az erdő sűrűjébe, és elgondolkoztam, mit rejthet. A sűrű ágak közé biztosan a csillagok fénye sem hatolt be. Ha nem is leselkedett más veszély az erdőben, gyökerek és fatörzsek mindenesetre voltak benne. Ezekben elbukhattunk vagy elvágódhattunk volna. Emellett rettenetesen elfáradtam a nap izgalmaiban. Elhatároztam tehát, hogy nem megyek be az erdőbe, hanem a szabad dombtetőn töltöm az éjszakát. – Weena nagy örömömre mélyen aludt. Beburkoltam a kabátomba, és leültem mellé, hogy virrasszak, amíg fel nem kel a hold. A domboldal nyugodt volt és elhagyott, de az erdő feketeségéből néha élő lények mozgása hallatszott. Fölöttem csillagok ragyogtak a tiszta, derült éjszakában. Csillogásukban volt valami baráti vigasz. A régi csillagképek eltűntek az égről. Az a lassú mozgás, amelyet évszázadok során alig lehet észrevenni, már régen ismeretlen új csoportokba rendezte a csillagokat. De a Tejút még mindig a régi foszlányos, csillagporral teleszórt zászló volt. Dél felé, ha jól tájékozódtam, egy ragyogó, vörös fényű új csillagot láttam. Sokkal fényesebb volt, mint a mi zöld Sziriuszunk. És a számtalan szikrázó fénypont között egyetlen fényes bolygó ragyogott szelíden és kitartóan, mint egy régi jó barát arca. – Amint a csillagokra néztem, egyszerre csak eltörpült minden bajom és a földi élet minden nyomorúsága. Mérhetetlen távolságukra gondoltam, és arra a mozgásra, amely ellenállhatatlanul ragadja őket az ismeretlen múltból az ismeretlen jövőbe. A napéjegyenlőség évszázados előrehaladására gondoltam, arra a körmozgásra, amelyet a Föld tengelye végez. És ez a hallgatag mozgás összesen csak negyvenszer ismétlődött azalatt a sok százezer év alatt, amelyen keresztülutaztam. És amíg ez a néhány mozgás történt, minden tevékenység, minden hagyomány, a földi szervezetek egész rendszere eltűnt nyomtalanul. A nemzetek, a nyelvek, az irodalmak, a törekvések, sőt annak az embernek az emléke is elveszett, akit én ismertem. Helyükbe ezek a törékeny teremtések léptek, akik hatalmas elődeik emlékét sem őrizték meg. És azok a fehér valamik, amelyek rémületet keltettek bennem. Aztán eszembe jutott az a nagy félelem, amely a két fajt elválasztja egymástól. Hirtelen megborzadtam, és először jutott világosan eszembe, mi lehetett az az étel, amelyet láttam. De ez a gondolat túl borzalmas volt! Ránéztem a kis Weenára, aki ott aludt mellettem. Az arca fehér volt, és szelíden csillogott, mint fent a csillagok. És azonnal kivertem a fejemből azt a gondolatot. – Azon a hosszú éjszakán igyekeztem, amennyire csak tudtam, távol tartani a gondolataimat a morlockoktól. Azzal töltöttem az időt, hogy az ég új zűrzavarában a régi csillagképek nyomait kerestem. Az ég, egy ködös felhődarabot kivéve, nagyon tiszta volt. Néha valószínűleg el is szundítottam. Végül, hosszú virrasztásom után, derengeni kezdett a keleti ég, mintha valami színtelen tűz verődött volna vissza rajta. És feltűnt a hold vékony sarlója, fehéren, sorvadozva. Közvetlenül mögötte megérkezett a hajnal, és legyőzte, elnyomta a holdat. Először sápadt volt, aztán pirosodott, és meleget hozott. A morlockok egész éjszaka nem közeledtek hozzánk. Nyomukat sem láttam a domb tetején. Az új nap felébresztette az önbizalmamat, és hamarosan szinte úgy látszott, hogy a félelmem oktalan volt. Felálltam, és csak ekkor éreztem, hogy fáj a lábam. Azon a lábamon, amelyen a rossz sarkú cipő volt, megdagadt a boka, és sajgott a talp. Újra leültem hát, lehúztam mind a két cipőmet, és eldobtam őket. – Felébresztettem Weenát, és bementünk az erdőbe. Kellemes zöldjében nyoma sem volt az éjszakai ijesztő feketeségnek. Gyümölcsöt is találtunk benne, és csillapítottuk az éhségünket. Hamarosan találkoztunk egy csomó apró emberkével, akik nevetgéltek, táncoltak a napfényben. Olyan volt, mintha az, amit éjszakának mondunk, nem is létezne a természetben. És ekkor újra eszembe jutott az a hús, amelyet láttam. Most már biztosan tudtam, mi volt. Szívem mélyéből sajnálni kezdtem azt az utolsó gyönge kis patakot, amely az emberiség hatalmas folyójából megmaradt. Világos volt előttem, hogy az emberi hanyatlás hosszú korszakában a morlockok tápláléka valamikor nagyon megfogyatkozott. Talán patkányokból és más ilyen férgekből éltek. Az ember ma is sokkal kevésbé válogatós a táplálékában, mint régen, sokkal kevésbé, mint bármelyik majom. Az emberi hússal szembeni előítélete nem a természete mélyén gyökerező ösztön. És így az embereknek ezek az embertelen fiai…! Igyekeztem tudományos szempontból vizsgálni a dolgot. Biztos, hogy sokkal kevésbé emberek, és sokkal távolabb állnak tőlünk, mint három-négyezer év előtti emberevő őseink. És az értelem, amely a dolgoknak ezt a rendjét elviselhetetlenné tette volna, megszűnt. Miért bántana a dolog? Hiszen ezek az eloik tulajdonképpen nem mások, mint hizlalt barmok, amelyeket a morlockok hangyafajtája tenyészt a maga számára. És míg így tépelődtem, a kis Weena ott táncolt vidáman mellettem! – Aztán el akartam menekülni a borzalom elől, amely akaratom ellenére elfogott. Megpróbáltam úgy tekinteni a dologra, mint az emberi önzés szigorú büntetésére. Az ember nem törődött azzal, hogy kényelmét és gyönyöreit embertársa verejtékén vásárolja meg. A kényszerűséget hozta fel kifogásként, és idővel a kényszerűség végül őrá is ránehezedett. Még arra is rászántam magam, hogy Carlyle módjára megpróbáljam gúnyolni ezt a nyomorult, hanyatló arisztokráciát. De nem tudtam megnyugtatni az elmémet. Bármilyen mélyre süllyedt is az értelmük, az eloik mégis túlságosan emberek maradtak ahhoz, hogy ne érezzek rokonszenvet irántuk. Akaratom ellenére osztoztam a hanyatlásukban és a félelmükben. – Akkoriban még nagyon homályos gondolataim voltak arról, mit fogok tenni. Mindenekelőtt biztos menedéket kellett találnom, és valahogy fém- vagy kőfegyvereket kellett szereznem. Ezekre volt szükségem legelőször. Aztán reméltem, hogy valahogy tüzet is szerzek, hogy legyen fegyverként a kezemben egy fáklya. Mert azt már tudtam, hogy ez a leghatásosabb eszköz a morlockok ellen. Ezután ki kellett találnom valami módot arra, hogy betörjem a fehér szfinx alatti bronzajtókat. Valami faltörő eszközön törtem a fejem. Meg voltam győződve róla, hogy ha bejutok ezen az ajtón, és fáklyát viszek magammal, megtalálom az időgépet, és megmenekülök. Sehogy sem tudtam elképzelni, hogy a morlockoknak elég erejük lett volna messzire elvinni a gépet. Azt is elhatároztam, hogy Weenát elhozom magammal a mi korunkba. Ilyen terveket forgatva a fejemben mentem tovább Weenával afelé az épület felé, amelyet képzeletben lakóhelyünknek választottam. ### Szójegyzék - **újhold**: az az idő, amikor a hold nem látszik az égen, ezért nagyon sötétek az éjszakák. - **karolingi királyok**: régi frank uralkodók, akik elvesztették a hatalmukat. - **nemezise**: a nemezis büntetés, amely végül utoléri az embert. - **emberöltővel**: az emberöltő az az idő, amíg egy nemzedék él. - **kapál**: a ló a lábával a földet kaparja. - **mérföldnyire**: a mérföld hosszmérték, kb. 1,6 km. - **mályvákhoz**: a mályva kerti virág nagy, kerek szirmokkal. - **hangyabolyaikban**: a hangyaboly a hangyák otthona. - **Faunt**: a Faun erdei isten a régi római mesékben. - **virrasszak**: éjszaka ébren maradjak. - **csillagképek**: a csillagkép csillagok csoportja az égen. - **Tejút**: fényes csík az éjszakai égen, nagyon sok távoli csillagból. - **napéjegyenlőség**: az a nap, amikor a nappal és az éjszaka egyforma hosszú. - **sarlója**: a sarló hajlott vágóeszköz; itt a hold vékony, hajlott alakja. - **hizlalt barmok**: állatok, amelyeket azért etetnek sokat, hogy levágják őket. - **fáklya**: égő bot, amellyel világítanak. ## XI. A zöld porcelánpalota. – Dél felé járt az idő, amikor a zöld porcelánpalotához közeledtünk. A palota elhagyatott volt, és pusztulóban volt. Az ablakaiban csak törött üvegdarabkák maradtak, és a sérült fémtetőről egész rétegekben levált már a zöld burkolat. Nagyon magasan épült, egy füves fennsíkon. Mielőtt beléptem az épületbe, északkelet felé néztem. Meglepve láttam, hogy ott, ahol valamikor Wandsworthnak vagy Batterseanek kellett lennie, széles torkolat vagy inkább öböl van. Ekkor az jutott eszembe, mi történhetett vagy mi történhet a tengerben élő lényekkel. De aztán nem gondolkoztam tovább ezen. – Amikor megvizsgáltam, kiderült, hogy a palota valóban porcelánból épült. A homlokzatán ismeretlen betűkből álló feliratot vettem észre. Elég bolondul azt gondoltam, hogy Weena talán segít megfejteni a feliratot. De hamarosan megtudtam, hogy az írás puszta gondolata sem fordult meg soha a kis fejében. Azt hiszem, általában sokkal emberibbnek tartottam a kis Weenát, mint valójában volt. Talán azért, mert az érzéseiben olyan sok emberi vonást találtam. – A kapu hatalmas szárnyai nyitva álltak, és össze voltak törve. Beléptünk, és a megszokott csarnok helyett hosszú folyosóra jutottunk, amelybe sok oldalablakon át jött be a fény. Első gondolatom az volt, hogy múzeumba jutottunk. – A cserepekkel kirakott padlót vastag porréteg borította, és ugyanilyen szürke takaró fedte a legkülönfélébb dolgok gazdag gyűjteményét. Aztán észrevettem, hogy a terem közepén valami óriási csontváz alsó része áll. Furcsa, rideg látvány volt. A ferde lábakról megállapítottam, hogy valami megatériumhoz hasonló kihalt lény lehetett. A koponya a felső csontokkal mellette hevert a földön a vastag porban. Egy helyen, ahol a mennyezet repedésén át beeshetett az eső, mélyen ki volt vájva az egész csontváz. Távolabb a folyosón egy brontoszaurusz hatalmas csontváza állt. Jól sejtettem, hogy múzeumba jutottam. Közelebb mentem az oldalfalhoz, és ferde állványokat találtam. Amikor lesöpörtem a vastag porréteget, felismertem a mi korunk ismert üvegszekrényeit is. Biztos, hogy légmentesen voltak lezárva, mert a tartalmuk nagy része szépen megmaradt. – Nyilvánvaló volt, hogy South Kensington utolsó napjainak romjai közé jutottunk! Itt biztosan a múzeum őslénytani része volt, ahol nagyon gazdag gyűjteménye volt az ásatag állatoknak. Az enyészet elkerülhetetlen folyamatát egy időre sikerült megállítani. A baktériumok és a gombák kiirtása miatt az enyészet elvesztette erejének kilencvenkilenc századrészét. Mégis végtelen lassan, de végtelen biztosan emésztette a gyűjtemény minden kincsét. Itt-ott ott volt kis emberkéim nyoma is a ritka ásatagok között, amelyek összetörtek és szétfoszlottak a támasztó sodronycsövek fölött. Itt-ott pedig, ha jól sejtettem, a morlockok merészen elmozdították helyükről a szekrényeket is. A folyosón még csend volt. A vastag por tompította a lépteink zaját is. Weena egy ideig megállt, és egy tengeri sünt bámult az egyik szekrény üvegfenekén. Miközben én szétnéztem, hirtelen mellettem termett, megállt, és nyugodtan megfogta a kezemet. – Eleinte annyira meglepett egy értelmes korszaknak ez az ősrégi emléke. Ezért nem is gondoltam rá, mi mindent kínálhat ez a gazdag lelet. Egy ideig szinte még az időgépről is megfeledkeztem. – Tovább vizsgálódtunk, és egy rövid másik folyosóra jutottunk, amely keresztezte az elsőt. Úgy látszik, ásványgyűjtemény volt benne. Amikor megláttam egy kéntömböt, rögtön a lőporra gondoltam. De sehogy sem találtam salétromot vagy valami salétromos sót. Az ásványtanban nem vagyok szakértő. Ezért hamarosan továbbmentem egy romos oldalfolyosón, amely párhuzamosan futott azzal a csarnokkal, ahová először beléptem. Ez nyilvánvalóan a természetrajzi rész volt, de a gyűjtemény már nagyon régen felismerhetetlenné változott. Ráncos, fekete csomók, amelyek egykor kitömött állatok lehettek. Kiszáradt múmiák a korsókban, amelyek régen spiritusszal voltak tele, de most üresek. Barna porhalmok a kihalt növényekből: ez volt minden! Ezután egy valóban óriási folyosóra értünk, amely azonban nagyon rosszul volt megvilágítva. Attól a végétől, ahol beléptünk, enyhén lejtett lefelé. Egyenlő távolságokban fehér gömbök lógtak le a mennyezetről (legnagyobb részük repedt, törött volt). Ez azt mutatta, hogy a folyosót eredetileg mesterségesen világították. Itt már inkább otthon éreztem magam, mert jobbra-balra hatalmas gépek magasodtak. Mind nagyon sérült volt, sok teljesen össze volt törve, de volt köztük egy pár szép, ép gép is. Arra gondoltam, hogy ha megismerem a szerkezetüket, olyan erőhöz jutok, amelyet sikerrel használhatok a morlockok ellen. – Egyszerre csak mellettem termett Weena. Olyan hirtelen, hogy szinte megijesztett. Ha ez nem történik meg, talán észre sem vettem volna, hogy a folyosó végig lejtős volt. Az a vége, ahol beléptem, teljesen a föld felszíne fölött volt, és néhány résszerű ablakon kapott fényt. De ahogy tovább haladtunk a folyosón, a föld egyre közelebb jutott ezekhez az ablakokhoz. A vége felé a folyosó már csak egy üreg volt, amelynek a peremén keskeny vonalban szűrődött be a napfény. Már jó messzire mentem a folyosón, a gépeket tapogatva. Annyira elmerültem a vizsgálódásban, hogy észre sem vettem a fény lassú gyöngülését. Csak Weena egyre növekvő félelme hívta fel rá a figyelmemet. Ekkor észrevettem, hogy a folyosó egyre meredekebb lesz, és végül sűrű sötétségbe vész. Megálltam, körülnéztem, és láttam, hogy a porréteg is vékonyabb, és nem olyan egyenletes, mint a folyosó elején volt. – A sötétséghez közelebb pedig úgy látszott, hogy sok keskeny kis lábnyom van benne. Erre hirtelen feléledt bennem az az érzés, hogy a morlockok egészen a közelünkben vannak. És ekkor lejjebb, a folyosó távoli sötétségében különös topogást hallottam. Ugyanazt a furcsa zajt hallottam, amelyet már a kút mélyéről ismertem. – Kézen fogtam Weenát. Aztán hirtelen gondolat fogott el, elengedtem a kezét, és odafordultam egy géphez, amelyből egy emelőrúdféle nyúlt ki. Felkapaszkodtam az állványra, megragadtam az emelőrudat, és teljes erőmből lefelé kezdtem húzni. Egyszerre csak Weena, akit az oldalfolyosó közepén hagytam, sírni kezdett. Nagyon pontosan ítéltem meg a rúd erejét, mert egy percnyi erőfeszítés után letört. Mire visszamentem Weenához, olyan vasrúd volt a kezemben, amely nagyon is elég volt bármelyik morlock koponyájához, akivel találkozhattam. Szívesen elindultam volna egyenesen a folyosó sötétjébe, és lemészároltam volna azokat a vadállatokat, akik ott mozogtak. De nem volt szívem magára hagyni Weenát. Arról is meg voltam győződve, hogy ha hozzákezdek a vérszomjam csillapításához, könnyen az időgépem látja a kárát. – Nos tehát, egyik kezemben a vasrúddal, a másikban Weenával elindultam vissza, ki ebből a folyosóból. Beléptem egy másikba, egy még tágasabba, amely első pillanatra rongyos zászlókkal teleaggatott katonai kápolnára emlékeztetett. De hamarosan láttam, hogy a barna, elszenesedett rongycsomók, amelyek a falakon lógtak, elpusztult könyvek maradványai voltak. Ezek a könyvek már nagyon régen darabokra hullottak, és a nyomtatásnak nyoma sem maradt rajtuk. De itt-ott meggörbült táblák és törött fémlapok voltak, amelyek ékes némasággal hirdették a könyvek történetét… – Aztán szűk lépcsőhöz értünk, amely egy újabb folyosóra vezetett. Itt valamikor a technikai vegyészet osztálya lehetett. Ide érve nagyon reménykedni kezdtem, hogy hasznos felfedezéseket tehetek. Egy sarkot kivéve, ahol a mennyezet beomlott, ez a folyosó ép maradt. Mohó kíváncsisággal léptem minden egyes feltöretlen szekrényhez. Végül az egyikben, amely kétségkívül légmentesen volt lezárva, egy doboz gyufát találtam. Mondhatatlan kíváncsisággal próbáltam ki a gyufákat. Pompásan égtek. Még csak át sem nedvesedtek. Odafordultam Weenához. – Táncolj! – kiáltottam rá az eloik nyelvén. – Mert most már valóban van fegyverem azok ellen a borzalmas lények ellen, akiktől félünk. – És erre ott, az elhagyatott múzeumban, a vastag, puha porszőnyegen, Weena nagy örömére ünnepélyesen eljártam egy bonyolult táncot. Közben olyan vidáman fütyültem, ahogy csak tudtam, a *The Land of the Leal* dallamát. Részben szerény kánkánt jártam, részben andalgót, részben körtáncot, és részben eredeti mozdulatokat is kevertem a táncomba. Hiszen tudjátok, hogy természetemnél fogva meglehetősen találékony ember vagyok. – Ha belegondolok, elég különös dolog, hogy ez a doboz gyufa annyi beláthatatlan éven át megmenekült a pusztulástól. De akárhogy is volt, számomra óriási szerencse volt, hogy így történt. – De bármilyen különös is ez, ennél még váratlanabb dolgot is találtam: kámfort. Lepecsételt korsóban akadtam rá, amelyet, azt hiszem, tiszta véletlenségből zártak le valóban légmentesen. Először azt hittem, hogy finom viasz, és hogy megbizonyosodjam, óvatosan széttörtem az üvegedényt. De a szaga félreismerhetetlenül kámforra vallott. Ez az illékony anyag véletlenül megmenekült az általános pusztulástól, talán több százezer éven át. Már majdnem eldobtam, de egyszerre eszembe jutott, hogy gyúlékony, és ragyogó lánggal ég. Egyszóval kitűnő gyertya lehet belőle, így hát a zsebembe dugtam. Robbanóanyagokat nem találtam, sem olyasmit, ami alkalmas lett volna a bronzajtók betörésére. A vasrúd volt a legmegfelelőbb eszköz, amelyet találtam. De azért nagy önbizalommal mentem el erről a folyosóról. – Most nem tudom elmondani nektek az egész hosszú délután történetét. Nagy erőfeszítésbe kerülne felidézni a vizsgálódásaim részleteit, és mindent a maga helyén elmondani. Emlékszem egy hosszú folyosóra, amely tele volt rozsdás fegyverek halmaival. Ezen a folyosón sokáig haboztam, mit vigyek magammal: a vasrudamat, bárdot vagy kardot? – Mindet nem vihettem el, és végül úgy gondoltam, hogy a bronzajtók betörésére a vasrúd lesz a legalkalmasabb. – Számtalan puska, pisztoly és karabély volt a folyosón. A legtöbb már csak merő rozsda volt, de volt egy csomó fegyver, amely valami új fémből készült. Ezek még csaknem egészen épek maradtak. De a töltények és a lőpor biztosan már nagyon régen porrá rothadtak. Az egyik sarok össze volt törve és meg volt szenesedve. Valószínű, hogy az ott felhalmozott anyagok valamikor felrobbantak. – Egy másik helyen nagy bálványgyűjteményre akadtam. Volt ott polinéziai, mexikói, föníciai, egyszóval a föld minden részéből való bálvány, amit csak el tudtam képzelni. És itt ellenállhatatlan vágyamnak engedve ráírtam a nevemet egy Dél-Amerikából való szteatit szörnyeteg orrára, amely különösen megragadta a képzeletemet. – Amikor esteledni kezdett, csökkent az érdeklődésem is. Folyosóról folyosóra jártam a porban, a csendben és gyakran romok között. Sok helyen minden csupa rozsda volt, vagy megkövesedett, de itt-ott épebb tárgyak is maradtak. Egy helyen hirtelen egy kis ónbánya modelljére akadtam. Mellette tiszta véletlenségből felfedeztem egy légmentesen lezárt üvegburában két dinamittöltényt! Örömömben felkiáltottam: „Heuréka!”, és izgatottan összetörtem a burát. De akkor kétségeim támadtak. Habozni kezdtem. Aztán kiválasztottam egy kis oldalfolyosót, és kísérletet tettem. Soha nagyobb csalódás nem ért életemben, mint akkor, amikor öt, tíz, tizenöt percig vártam a robbanásra, amely nem akart bekövetkezni. Az egész utánzat volt, amit rögtön sejthettem volna. De ha nem így lett volna, komolyan azt hiszem, hogy azonnal elrohantam volna. Levegőbe röpítettem volna az egész szfinxet a bronzajtókkal együtt. És ezzel végleg elvágtam volna magam előtt az utat (ahogy később megtudtam) ahhoz, hogy megtaláljam a gépemet. – Ezután történt, azt hiszem, hogy egy kis nyílt udvarra jutottunk a palotában. Füves volt, és három gyümölcsfa állt benne. Itt megpihentünk, és jóízűen megebédeltünk. Alkonyat felé latolgatni kezdtem a helyzetünket. Közeledett az éjszaka, és még mindig nem találtam megközelíthetetlen búvóhelyet. De ez most már nem nagyon aggasztott. Volt a kezemben valami, ami talán a lehető legjobb védelmi eszköz a morlockok ellen: volt gyufám! Aztán ott volt a zsebemben a kámfor is, ha netán lobogó lángra lett volna szükségem. – Úgy gondoltam, az lesz a legokosabb, ha a szabadban töltjük az éjszakát, és tűzzel védekezünk. Reggel pedig vissza kellett szereznem az időgépet. Erre a célra eddig nem volt más eszközöm a vasrúdnál. De most, több tudással, egészen más érzésekkel gondoltam a bronzajtókra. Eleinte ugyanis főleg a mögöttük levő titok miatt húzódoztam attól, hogy erővel betörjem őket. Már az első pillanatban láttam, hogy nem túl erős ajtók, és reméltem, hogy a vasrudam teljesen alkalmas lesz a betörésükre. ### Szójegyzék - **fennsíkon**: a fennsík magasan fekvő, sík terület. - **megatériumhoz**: a megatérium óriási, kihalt állat, a lajhár rokona. - **ásatag**: régen kihalt állat vagy növény maradványa a földben. - **enyészet**: lassú pusztulás, rothadás. - **kéntömböt**: a kén sárga anyag, a lőpor része. - **salétromot**: a salétrom fehér só, a lőpor része. - **légmentesen**: úgy, hogy a levegő nem jut be. - **vérszomjam**: erős vágy, hogy megöljek valakit. - **kámfort**: a kámfor erős szagú fehér anyag, amely jól ég. - **kánkánt**: a kánkán gyors, vidám tánc. - **karabély**: rövid puska. - **bálvány**: isten szobra, amelyet imádnak. - **szteatit**: puha kő, amelyet könnyű faragni. - **ónbánya**: föld alatti hely, ahol ónt, egy fémet ásnak. - **dinamittöltényt**: a dinamit erős robbanóanyag. ## XII. A sötétségben. – Amikor kiléptünk a palotából, a lenyugvó nap koronája még látszott kissé a horizont peremén. Elhatároztam, hogy kora reggel a szfinxnél kell lennem. Úgy terveztem, hogy még az éjszaka előtt átjutok az erdőn, amely előző nap megállított az utamon. Éjszaka olyan messzire akartam menni, amennyire csak lehet, aztán tüzet akartam rakni, hogy a lángja mellett nyugodtan aludhassunk. Útközben felszedtem minden száraz ágat és füvet, amit láttam, és hamarosan tele lett a karom ezzel a gyújtóanyaggal. Így megrakva lassabban haladtunk, mint terveztem, és emellett Weena nagyon fáradt is volt. Magam is kezdtem érezni, hogy már régen nem aludtam. Így aztán sötét éjszaka lett, mielőtt az erdőhöz értünk. Az erdő szélén levő bozótos dombon Weena mindenáron meg akart állni, mert félt az előttünk tátongó sötétségtől. De engem valami közelgő szerencsétlenség érzése bántott. Ahelyett, hogy éppen ezért megálltam volna az erdő előtt, erővel is továbbmentem. Két nap és két éjszaka nem aludtam már, és nagyon lázas és ingerült voltam. Éreztem, hogy egyre jobban elnyom az álom, és vele együtt jönnek a morlockok. – Miközben bizonytalanul álldogáltunk az erdő előtt, a hátunk mögött, a fekete bokrok között, három kuporgó alakot vettem észre. Kiváltak a bokrok sötétségéből. Körülöttünk minden csupa bozót és magas fű volt, és tartottam tőle, hogy észrevétlenül hozzánk férkőzhetnek. Az út az erdőn át számításom szerint valamivel rövidebb volt egy mérföldnél. Ha átjutunk az erdőn a csupasz domboldalra, úgy gondoltam, mindenképpen biztonságosabb pihenőhelyet találunk. Arra gondoltam, hogy gyufával és kámforral megvilágíthatom az utunkat az erdőn át. De annyi biztos volt, hogy ha gyufát akartam gyújtani, valahol le kellett tennem a tűzifát. Végül nagy habozás után le is tettem. És ekkor az jutott eszembe, hogy alaposan meglephetem a hátunk mögötti barátainkat, ha meggyújtom a földre tett gyúlékony anyagot. Később beláttam, milyen borzalmas ostobaságot követtem el. De akkor csak az járt az eszemben, milyen ügyes módja lesz ez a visszavonulásunk fedezésének. – Nem tudom, gondoltatok-e valaha arra, mit jelent a láng ott, ahol nincs ember, és az éghajlat mérsékelt. A nap melege ritkán olyan erős, hogy gyújtson. Még akkor sem, ha a harmatcseppekben gyűlik össze, ami néha megesik a forróbb vidékeken. A villám gyújthat és kormozhat, de ritkán okoz nagy tüzet. Az is előfordul, hogy a rothadó növényzet gőzölög a rothadás melegében, de ez csak a legritkább esetekben tör ki lángra. A hanyatlásnak ebben a korszakában a tűzgyújtás módját is elfelejtették a földön. A vörös lángnyelvek játéka, ahogy a lerakott facsomót nyaldosták, teljesen új látvány volt Weenának. – Oda akart szaladni, és játszani szeretett volna a tűzzel. Azt hiszem, bele is vetette volna magát a lángok közé, ha idejében vissza nem tartom. Felkaptam, és bár erősen ellenkezett, merészen nekivágtam vele az erdőnek. A tűz fénye egy darabon megvilágította a gyalogösvényt. Amikor hamarosan hátranéztem, láttam a sűrű fák között, hogy a láng az égő facsomóról átcsapott a közeli bokrokra. Felfelé a domboldalon félkörben terjedt tovább a tűz a száraz füvön. – Nevettem a dolgon, és aztán újra az előttem sötétlő fák felé fordultam. Iszonyú feketeség tátongott előttünk, és Weena görcsösen belém kapaszkodott. De ahogy a szemem hozzászokott a sötétséghez, még mindig volt annyi fény, hogy ki tudtam kerülni a fatörzseket. Fent is feketeség borult ránk, csak itt-ott tört át a fák között egy-egy darabka távoli sötétkék ég. Egyetlen szál gyufát sem gyújtottam meg, mert egyik kezem sem volt szabad. A bal karomon kis Weenámat vittem, a jobb kezemben pedig a vasrudamat szorítottam. – Jó ideig csak az ágak recsegését hallottam a lábam alatt, és a szellő gyönge rezdülését a lombok között. Hallottam még a lélegzésemet és a vér lüktetését a fülemben. Aztán egyszerre mintha topogás hallatszott volna körülöttem. Dühösen mentem tovább. A topogás egyre tisztábban hallatszott. Hamarosan ugyanaz a furcsa zaj és hangkeverék ütötte meg a fülemet, amelyet a föld alatt hallottam. Biztos volt, hogy több morlock van a közelben, mégpedig közvetlenül a hátam mögött. A következő pillanatban valóban éreztem, hogy megrántják a kabátomat, és rögtön utána valamit a karomon is. Weena szörnyen megrázkódott, aztán egészen elcsendesedett. – Ideje volt gyufát gyújtanom. De ehhez le kellett tennem Weenát a földre. Le is tettem, és miközben a zsebemben kotorásztam, nagy küzdelem támadt a sötétben a lábam körül. Weena teljesen néma volt, a morlockok pedig ugyanazokat a különös, gerleturbékoláshoz hasonló hangokat adták, amelyeket már ismertem. Lágy kis kezek kapaszkodtak a kabátomba és a hátamba, sőt meg-megérintették a nyakamat is. – Aztán sercegett a gyufa, és világosság támadt. A lobogó fényben láttam a morlockok fehér hátát, ahogy a fák közé menekültek. Gyorsan kirántottam a zsebemből egy darab kámfort, és készültem, hogy meggyújtsam, amikor a gyufám kialvóban lesz. Aztán Weenára pillantottam. – Arccal a földre borulva feküdt, átkarolta a lábamat, és mozdulatlan volt. Hirtelen rémület fogott el, és föléje hajoltam. Mintha nem is lélegzett volna. Meggyújtottam a kámfort, és ledobtam a földre. Szétvált, lángolni kezdett, és visszaűzte a morlockokat és az árnyakat. Letérdeltem, és felemeltem Weenát. Hátunk mögött mozgolódás, mormogás hallatszott, mintha tele lett volna az erdő morlockokkal. – Úgy látszott, Weena elájult. Óvatosan a vállamra tettem, és tovább akartam indulni, de ekkor rájöttem a szörnyű valóságra. Miközben a gyufákkal és Weenával foglalkoztam, többször megfordultam, és most sejtelmem sem volt, merre van a gyalogösvényem. Azt sem tudtam, nem megyek-e vissza a zöld porcelánpalota felé. Kivert a hideg verejték. Gyorsan el kellett határoznom valamit. Elhatároztam, hogy tüzet rakok, és ott táborozok le, ahol éppen voltunk. Letettem Weenát, aki még mindig mozdulatlan volt, egy kis füves mélyedésbe. Aztán, mivel az első darab kámfor már kezdett kialudni, gyorsan ágakat és leveleket kezdtem szedni. Itt-ott a morlockok szeme csillogott rám a sötétből, mint a karbunkulus. – A kámfor utoljára fellobbant, aztán kialudt. Gyufát gyújtottam, és közben két fehér alak, amely Weena felé közeledett, gyorsan visszafelé szaladt. Az egyiket úgy megvadította a világosság, hogy egyenesen nekem szaladt. Éreztem, ahogy az öklöm csapása alatt összetörtek a csontjai. Rémülten ordított, támolygott egy darabig, aztán összeesett. Meggyújtottam egy másik darab kámfort, és tovább gyűjtöttem a tűzifát. Egyszerre csak észrevettem, milyen szárazak fölöttem a lombok. Mióta ugyanis az időgépen megérkeztem, tehát körülbelül egy hét óta, egy csepp eső sem esett. Így aztán nem jártam ide-oda a fák között a lehullott ágakért, hanem felugrottam, és egész ágakat rántottam le. Hamarosan fojtó, füstös lánggal égett a zöld fa és a száraz ág, és kímélhettem a kámforomat. Ezután odamentem, ahol Weena feküdt a vasrúd mellett. Mindent megpróbáltam, hogy életet öntsek belé, de olyan maradt, mint a halott. Arról sem tudtam megbizonyosodni, hogy lélegzik-e vagy nem. – Egyszerre csak felém csapott a tűz füstje, és hirtelen elbágyasztott. Emellett a levegő tele volt a kámfor gőzével is. A tüzet vagy egy óráig nem kellett táplálni. A nagy erőfeszítésben szörnyen elfáradtam, ezért leültem. Az erdő mélyéből is altató zümmögés hallatszott, amelynek az okát nem értettem. – Egy pillanatra mintha elbóbiskoltam volna. Kinyitottam a szememet. De mély sötétség borult rám, és éreztem, hogy a morlockok rám teszik a kezüket. Kirántottam magam a rám tapadó ujjaik közül, és gyorsan a zsebembe nyúltam a gyufásdobozért, de nem volt benne. A morlockok újra megragadtak, és szorítani kezdtek. Egy pillanat múlva már tudtam, mi történt. Elaludtam, közben kialudt a tüzem, és a halál keserűsége nehezedett a lelkemre. Mintha az erdő égő fák szagával lett volna tele. Belekapaszkodtak a nyakamba, a hajamba, a karjaimba, és húzni kezdtek lefelé. Iszonyú volt ott a sötétben, ahogy éreztem, hogy rám nehezednek ezek a puha kis lények. Mintha valami óriási pók hálójába akadtam volna. Nem bírtam velük: lehúztak a földre. Egyszerre apró fogak kezdték harapdálni a nyakamat. Fordultam egyet a földön, és közben a kezem a vasrudamra akadt. Ez új erőt öntött belém. Talpra ugrottam, leráztam magamról az emberi patkányokat, és rövidre fogtam a rudat. Elkezdtem csapkodni vele oda, ahol az arcukat sejtettem. Éreztem, ahogy az ütéseim alatt szétfoszlik a nedves hús, és recseg a csont. Egy pillanatra megszabadultam. – Az a különös mámor fogott el, amely mindig együtt jár a kemény küzdelemmel. Tudtam, hogy Weenával együtt elvesztem, de elhatároztam, hogy drágán megfizettetem a morlockokkal a lakomájukat. Hátammal egy fának támaszkodtam, és a vasrudat körben forgattam magam előtt. A morlockok mozgolódása és kiabálása felverte az egész erdőt. Így telt el egy perc. Mintha a hangjuk az izgalom legmagasabb pontjára emelkedett volna, a mozdulataik pedig egyre gyorsabbak lettek volna. De egyetlenegy sem jött olyan közel, hogy a vasrudam elérhette volna. Ott álltam, és a sötétségbe bámultam. Aztán hirtelen remélni kezdtem. Hátha a morlockok megijedtek? Alig gondoltam erre, különös dolog történt. Mintha a sötétség derengeni kezdett volna. Elmosódva látni kezdtem magam körül a morlockokat. Három leterítve feküdt a lábamnál. Hamarosan azt vettem észre, de nem akartam hinni a szememnek, hogy a többiek futásnak erednek. Úgy látszott, a hátam mögül, mint hömpölygő ár özönlöttek át az előttem elnyúló erdőn. És a hátuk már nem fehérnek látszott, hanem vörösesnek. Ahogy ott álltam elbámulva, egy kis vörös szikra repült át egy csillagfényes nyíláson a lombok között, aztán eltűnt. És ekkor egyszerre megéreztem az égő erdő szagát. Felfogtam az elhaló morajt, amely most már viharos, recsegő zúgássá erősödött, a vörös fényt és a morlockok menekülését. – Elléptem a fától, amelynek háttal támaszkodtam, és hátranéztem. A közeli fák fekete oszlopsora között láttam az égő erdő lángolását. Aztán Weenát kerestem, de nem volt sehol. A hátam mögött sistergés és ropogás hallatszott. Robbanásszerűen csattant, amikor a tűz belekapott egy-egy új fába. Ez nem sok időt hagyott a gondolkodásra. Megmarkoltam a vasrudamat, és követtem a menekülő morlockokat. Furcsa versenyfutás volt. A lángtenger olyan gyorsan terjedt a jobb oldalon, hogy futás közben egyszerre csak megelőzött a tűz, és balra kellett kanyarodnom. Végre egy kis tisztásra jutottam ki. Itt egy morlock tántorgott felém, elhaladt mellettem, és egyenesen belerohant a lángok közé! – És most olyan borzasztó látvány tárult elém, hogy azt hiszem, szörnyűbbet nem láttam ott a jövőben. Az egész tisztás olyan világos volt a tűz visszaverődő fényében, mintha nappal lett volna. A közepén sírhalomhoz hasonló kis emelkedés volt, amelyet kiszáradt galagonyabokor borított. A tisztáson túl szintén égett az erdő. Sárga lángnyelvek csavarodtak belőle a magasba, és tűzkerítéssel vették teljesen körül a kis teret. A domboldalon harminc-negyven morlock húzódott meg. A fény és a meleg elkábította őket, és vad rémületükben össze-vissza támolyogtak, egymásba gabalyodva. Eleinte nem vettem észre, hogy vakok. Amikor közel jutottak hozzám, rémült dühömben közéjük csaptam a vasrudammal, egyet megöltem, és néhányat megnyomorítottam. De aztán láttam, hogyan kuporodik le az egyik a galagonyabokor tövében, és milyen bambán mered a vörös égre. Hallottam a nyöszörgésüket is. Ekkor meggyőződtem róla, hogy teljesen tehetetlenek az izzó fényben, és ezután nem bántottam többé a nyomorultakat. – Néha egyenesen nekem jött egyikük. Ilyenkor rémülten összeborzadtam, és gyorsan kitértem az útjából. Egyszerre a láng kissé halódni kezdett, és már féltem, hogy az undorító lények észrevesznek. Éppen azon gondolkodtam, hogy megkezdem a küzdelmet, mielőtt észrevesznek, és megölök közülük néhányat. De a tűz hamarosan új erőre kapott, és ütésre emelt kezemet újra leeresztettem. Körüljártam a dombot, gondosan elkerülve őket, és Weena nyomát kerestem. De Weena nem volt sehol. – Végül leültem a kis domb tetejére, és néztem ezt a hihetetlenül furcsa vak társaságot. Ide-oda támolyogtak, esetlen hangokat adtak, és a tűz fénye újra meg újra végigcsapott rajtuk. A füst csavarogva szállt a magasba. A vöröses mennyezet foszlányain át apró csillagok ragyogtak messziről, mintha valami más világegyetemhez tartoznának. Két vagy három morlock nekem támolygott, és én az izgalomtól remegve ökölcsapásokkal visszaűztem őket. – Az éjszaka többi részében meg voltam győződve, hogy lidérces álom nehezedik rám. Harapdáltam magamat, és szenvedélyesen sikoltoztam, mert fel akartam ébredni. Kezemmel csapkodtam a földet, felálltam, leültem, ide-oda járkáltam, és újra leültem. Aztán dörzsölni kezdtem a szememet, és Istenhez könyörögtem, hogy ébresszen fel. Háromszor láttam, hogy több morlock a végső vonaglásban, lehajtott fejjel belerohant a lángok közé. De végül megjelent a nappal fehér fénye a tűz halványuló pirossága és a hömpölygő fekete füst fölött. Megjelent az elhamvadt, kormos fatönkök és az elmosódó lények egyre kisebb serege fölött is. – Újra keresni kezdtem Weena nyomát, de nem volt sehol. Világos volt, hogy szegény kis testét ott hagyták az erdőben. – Le sem tudom írni, mennyire megnyugtatott a gondolat, hogy elkerülte azt a szomorú sorsot, amely, úgy látszik, rá is várt. Ahogy ezen gondolkodtam, valami majdnem arra ingerelt, hogy újra hozzáfogjak a körülöttem álldogáló tehetetlen szörnyetegek lemészárlásához. De uralkodtam magamon. – A kis domb, ahogy már említettem, olyan volt, mint egy kis sziget az erdő mélyén. A tetejéről most már elláttam a füstös ködön át a zöld porcelánpalotáig. Meg tudtam állapítani, merre van a fehér szfinx. Így aztán otthagytam azt a pár elátkozott lényt, amely még megmaradt, és nyöszörögve támolygott ide-oda az egyre erősödő nappali fényben. Füvet kötöttem a lábam köré, és bicegni kezdtem az időgép rejtekhelye felé. A füstölgő zsarátnok és a belül még mindig égő fekete fatönkök között mentem. Lassan haladtam, mert nagyon kimerültem, alaposan lesántultam, és a kis Weena borzasztó halála szörnyen levert. Súlyos csapás volt. Most, ebben az ismerős szobában, inkább olyan, mint egy álom szomorúsága, és alig látszik valóságos veszteségnek. De azon a reggelen újra teljesen magamra maradtam, iszonyú elhagyatottságban. Eszembe jutott ez a házam, ez a tűzhelyem, néhányan közületek. És ilyen gondolatok közben olyan erős vágy fogott el az otthon után, amely minden kínnál kínosabb volt. – De miközben a ragyogó reggeli ég alatt a füstölgő hamuban haladtam, felfedeztem valamit. A nadrágzsebemben volt egypár szál gyufa. A doboz biztosan kilyukadt, mielőtt elvesztettem. ### Szójegyzék - **kámfort**: a kámfor erős szagú fehér anyag, amely jól ég. - **gyúlékony**: olyan anyag, amely könnyen meggyullad. - **facsomót**: a facsomó egymásra rakott fa és ág. - **gerleturbékoláshoz**: a gerle kis galamb, a turbékolás a halk, puha hangja. - **topogás**: apró, gyors lépések zaja. - **verejték**: izzadság. - **támolygott**: bizonytalanul, majdnem elesve ment. - **karbunkulus**: vörös drágakő. - **mámor**: erős izgalom, amikor az ember nem gondolkodik tisztán. - **hömpölygő**: nagy tömegben, lassan és erősen mozgó. - **sírhalomhoz**: a sírhalom földkupac egy sír fölött. - **galagonyabokor**: tüskés bokor. - **lidérces álom**: nagyon ijesztő álom. - **fatönkök**: a fatönk a fa alsó része, amely a földben marad. - **bicegni**: sántítva járni. - **zsarátnok**: izzó parázs a tűz után. ## XII. A kelepce. – Reggel nyolc-kilenc óra táján ugyanahhoz a sárga fémpadhoz értem, ahonnan megérkezésem estéjén a világot néztem. Eszembe jutott, milyen elhamarkodott következtetéseket vontam le akkor este. Nem tudtam megállni, és keserűen nevettem a saját hiszékenységemen. Ugyanaz a szép látvány tárult elém, ugyanaz a dús növényzet. Ugyanazok a fényes paloták és nagyszerű romok, ugyanaz az ezüstös folyó a termékeny partok között. A szép kis emberkék pompás ruhái meglebbentek a fák között. Néhányan éppen azon a helyen fürödtek, ahol pár napja a kis Weena fuldoklott. Ezt látva éles fájdalom hasított a lelkembe. Mindenfelé, mint apró foltok a tájon, látszottak a föld alá vezető utak kupolái. Most már értettem, mi rejtőzik a föld feletti emberkék szépsége mögött. Kellemesen teltek a napjaik, éppen olyan kellemesen, mint a barmoknak. Ők sem tudtak az ellenségeikről, és nem gondoltak a holnappal. És a végük is éppen olyan volt, mint a barmoké. – Elszomorodtam, amikor arra gondoltam, milyen rövid álom volt az emberi értelem. Valósággal öngyilkosságot követett el. Kitartóan törekedett a kényelmes nyugalomra, egy békés egyensúlyba jutott társadalomra. Ennek a társadalomnak a biztonság és az állandóság volt a jelszava. A reményei meg is valósultak, de csak azért, hogy végül ide jusson. Valamikor el kellett érnie az életnek és a tulajdonnak a teljes biztonság állapotát. A gazdag biztonságban élvezte a vagyonát és a kényelmét, a munkás pedig biztonságban élt és dolgozott. Bizonyos, hogy abban a tökéletes világban nem maradt megoldatlan probléma, társadalmi kérdés. Ezután hosszú nyugalom következett. – A természetnek van egy törvénye, amelyre rendszerint nem figyelünk fel. Az értelem élénksége a változás, a veszélyek és a bajok jutalma. Az az állat, amely tökéletes összhangban van a környezetével, tökéletes mechanizmus. A természetnek csak ott van szüksége értelemre, ahol a megszokás és az ösztön nem használ. Ahol nincs változás, és nincs szükség változásra, ott nincs értelem. Csak azoknak az állatoknak van értelmük, amelyek rengeteg baj és veszély közé kerülnek. – A földfelettiek a gyönge tétlenség felé haladtak, a földalattiak pedig pusztán gépies munkások lettek. De ebben a tökéletes állapotban hiányzott valami a gépies tökéletességhez. Hiányzott a teljes állandóság. Nyilvánvaló, hogy ahogy telt az idő, a föld alatt megritkult az élelem, bárhogyan szerezték is. A szükség, amelyet pár ezer évre száműztek a földről, újra visszajött, mégpedig a föld alatt jelent meg. A földalatti világnak gépekkel volt dolga. Ezért, bármilyen tökéletesek voltak is a gépek, a megszokáson kívül valahogyan mindig gondolkodnia is kellett. Így természetesen több vállalkozó szellemet őrzött meg, mint a földfeletti világ. Ugyanakkor minden más tekintetben kevésbé maradt emberi. – És amikor ott lent fogytán volt mindenféle hús, kénytelenek voltak ahhoz fordulni, amitől addig a régi megszokás eltiltotta őket. Mondom, így láttam a dolgokat az utolsó éjszaka, a nyolcszázkétezer-hétszázegyedik esztendő világában. Lehet, hogy ez olyan helytelen magyarázat, amilyet emberi elme egyáltalán kitalálhat. De a dolgok akkor így alakultak ki az elmémben, és másképp nektek sem mondhatom el. – Az elmúlt nap tele volt fáradsággal, izgalommal és rémülettel. Ezek után, bár nagyon szomorú voltam, az üldögélés, a nyugodt nézelődés és a meleg napfény nagyon jólesett. Fáradt és álmos voltam, és a gondolkodásból hamarosan szundikálás lett. Nem is küzdöttem az álmosságom ellen, hanem elnyújtózkodtam a füvön. Hamarosan hosszú, üdítő álomba merültem. – Már alkonyat felé járt az idő, amikor felébredtem. Most már nem kellett attól félnem, hogy elalszom, és a morlockok kezébe kerülök. Egyet nyújtózkodtam, aztán lesiettem a dombról a fehér szfinx felé. Egyik kezemben a vasrudat szorongattam, a másikkal a zsebemben levő gyufaszálakkal babráltam. – És most váratlan fordulat következett. Ahogy közelebb értem a szfinx bronzalapzatához, láttam, hogy a bronzajtó szárnyai nyitva vannak. Lecsúsztak az alsó, csatornás keretbe. – Amikor ezt megláttam, megálltam, és gondolkodni kezdtem: bemenjek-e? – Belül szűk helyiség látszott, és az egyik sarokban, egy magasabb helyen ott volt az időgép. A kis emelőkarok a zsebemben voltak. Annyi gondos előkészület után, amelyet a harcra tettem, a fehér szfinx tehát könnyen megadta magát. Eldobtam a vasrudat, és szinte sajnáltam, hogy nem tudom használni. – Ahogy meggörnyedve befelé mentem a nyíláson, hirtelen eszembe jutott valami. Egyszerre megértettem, mit terveznek a morlockok. Nagy kedvem lett volna nevetni, de uralkodtam magamon. Átléptem a bronzkereten, és felmentem az időgép mellé. Meglepett, hogy gondosan meg volt olajozva, és szinte fénylett a tisztaságtól. Azt gyanítom, hogy a morlockok talán darabokra is szedték. Így próbálták a maguk ostobaságában megfejteni, mire való. – Ott álltam és vizsgálgattam, és már az is örömet adott, hogy megérinthetem a találmányomat. Ekkor megtörtént az, amit előre sejtettem. A bronzlapok hirtelen a magasba gördültek, és erős csattanással belekapcsolódtak a felső keretbe. Én pedig ott álltam a sötétben – kelepcébe esve. Legalábbis a morlockok ezt gondolták. Én azonban vidáman felkacagtam. – Már hallottam is mormoló nevetésüket, ahogy közeledtek felém. A legnagyobb nyugalommal gyufát akartam gyújtani. Csak az emelőkarokat kellett a gépre illesztenem, és eltűnhettem volna, mint egy kísértet. De egy dologról megfeledkeztem. A gyufám abból az utálatos fajtából volt, amely csak a dobozon gyullad meg. – Elképzelhetitek, hogy rögtön odalett a nyugalmam. A kis fenevadak már mellettem voltak. Az egyikük meg is érintett. Az emelőkarokkal feléjük suhintottam a sötétben, aztán igyekeztem minél hamarabb a gép nyergébe jutni. Akkor belém kapaszkodott egy kéz, utána egy második. Valósággal küzdenem kellett a kitartó ujjaikkal az emelőkarokért. Közben tapogattam a kis rudakat, amelyekre az emelőkarokat rá kellett illesztenem. Az egyik emelőkart majdnem elragadták tőlem. Amikor már majdnem kicsúszott a kezemből, a fejemmel kellett egyet löknöm a sötétben, hogy visszaszerezzem. Hallottam, hogy megroppan a morlock koponyája. Mondhatom, ez az utolsó küzdelem keményebb volt az erdei harcnál. – De végre ráerősítettem az emelőkarokat, és nagyot rántottam az egyiken. A morlockok tapadó ujjai lecsúsztak rólam. A sötétség hamarosan eloszlott körülöttem. Ugyanabba a szürke homályba és zavaros zúgásba kerültem, amelyet már leírtam. ### Szójegyzék - **kelepce**: rejtett szerkezet vagy hely, ahol elfognak valakit. - **elhamarkodott**: túl gyors, nem eléggé átgondolt. - **hiszékenységemen**: a hiszékenység az, hogy valaki túl könnyen elhisz dolgokat. - **tárult**: megjelent, láthatóvá vált. - **barmoknak**: a barmok házi állatok, például marhák, amelyeket az ember tart és levág. - **kupolái**: kerek, domború tetői egy építménynek. - **mechanizmus**: olyan szerkezet, amely gondolkodás nélkül, mindig ugyanúgy működik. - **ösztön**: belső erő, amely tanulás nélkül irányítja az állatot vagy az embert. - **száműztek**: elküldtek valahonnan örökre, és nem engedték vissza. - **szundikálás**: rövid, könnyű alvás. - **bronzalapzatához**: a bronzalapzat bronzból készült rész, amelyen a szobor áll. - **időgép**: gép, amellyel a múltba vagy a jövőbe lehet utazni. - **emelőkarokat**: az emelőkar rúd a gépen, amelyet megnyomnak, hogy a gép elinduljon vagy megálljon. - **illesztenem**: pontosan a helyére tennem. - **fenevadak**: vad, veszélyes állatok. ## XIII. Új látomás. – Beszéltem már az időutazással járó kellemetlenségről és zavarról. Ekkor nem is ültem jól a nyeregben, csak féloldalt, bizonytalanul. Nem tudom, meddig lógtam az ide-oda lengő és remegő gépen, és nem figyeltem arra, hogyan haladok. Amikor végre rá tudtam nézni a mutatóra, szinte megdermedtem, mert láttam, hová utaztam. Az egyik mutató a napokat, a másik a napok ezreit mutatta. A harmadik a napok millióit, a negyedik a napok milliárdjait jelezte. Nos, ahelyett, hogy visszafelé nyomtam volna az emelőkarokat, lenyomtam őket, ahogy a jövőbe kell utazni. Amikor ránéztem a mutatókra, láttam, hogy az ezres mutató olyan gyorsan forog, mint a zsebóra másodpercmutatója – előre, a jövőbe. Ahogy haladtam, különös változás történt a jelenségekkel. A vonagló szürkeség egyre sötétebb lett. Aztán, bár csodálatos gyorsasággal utaztam, visszatért a nappal és az éjszaka villanó váltakozása. Ez rendszerint a lassabb mozgást jelezte, és a fény egyre élesebben elvált a sötétségtől. Ez eleinte nagyon megdöbbentett. Az éjszaka és a nappal váltakozása egyre lassabb lett, és a nap is egyre lassabban futott át az égen. Végül úgy látszott, hogy egy-egy változás századokig tart. Aztán állandó szürkület borult a földre. Ezt csak néha szakította meg egy-egy üstökös, amely vakító fénnyel rohant át a sötét égbolton. A fénysáv, amely a napot jelezte, már régen eltűnt. A nap ugyanis nem járta többé a rendes útját, hanem egyszerűen nyugaton mozgott fel és le. Egyre nagyobb és egyre vörösebb lett. A holdnak teljesen nyoma veszett. A csillagok keringése szünet nélkül lassult, és a fénykörök helyén lassan haladó fénypontok jelentek meg. Végül, amikor már meg akartam állni, a nap hatalmas vörös gömbje mozdulatlanul függött a horizont fölött. Olyan volt, mint egy óriási boltozat, amely bágyadt meleget sugárzott, és néha egy-egy pillanatra elsötétült. Egyszer csak egy kis időre újra élénkebben kezdett ragyogni, de hamarosan visszanyerte komor vöröses tüzét. A lassú mozgásából megállapítottam, hogy a föld egyik felével mindig a nap felé fordul. Napjainkban így fordul a hold a föld felé. – Eszembe jutott az első zuhanásom, ezért óvatosan lassítani kezdtem. Az óramű mutatói egyre lassabban forogtak. Végül az ezres mutató szinte mozdulatlannak látszott, és az egynapos mutató mozgását is egyre jobban ki tudtam venni. – Szép csendesen megálltam, rendesen ráültem az időgépre, és körülnéztem. Az égbolt nem volt többé kék. Északkeleten koromfekete volt, és a feketeségből halvány fehér csillagok állandó fénye ragyogott ki. A fejem fölött mély, csillagtalan vörösség borult az égre, amely délkeleten izzó bíborszínbe ment át. Ebből vált ki vörösen és mozdulatlanul a nap hatalmas teste, amelyet elmetszett a horizont. Nyers, vöröses sziklák között voltam. Első pillanatban nem vettem észre más jelét az életnek, csak az erős zöld növényzetet. Ez a sziklák délkeleti oldalán minden kiálló pontot elborított. Olyan dús zöld volt, mint az erdei moha vagy a barlangok kövein a zuzmó. Ezekhez hasonlóan örökös félhomályban élt és fejlődött. – A gép lankás parton állt. A tenger messze elnyúlt délnyugat felé, és éles, ragyogó horizontba olvadt a halvány ég alján. Zúgó árnak, hullámoknak nyoma sem volt, és szellő sem rezdült a tájon. Csak apró, sima hullámocskák keltek és tűntek el, mint gyönge lélegzetek. Ez jelezte, hogy az örökkévaló tenger még mindig él és mozog. A part mentén, ahol a víz néha megtört, vastag sókéreg rakódott le, éles ellentétben a komor éggel. Nagy nyomást éreztem a fejemben, és észrevettem, hogy nagyon gyorsan veszem a levegőt. Ez az érzés eszembe juttatta azt, amit egyetlen hegyi kóborlásom idején tapasztaltam. Arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a levegő sokkal ritkább, mint manapság. – Jó messze fent, az elhagyott lejtőn rekedt kiáltás hangzott. Valami óriás fehér pillangóhoz hasonló lényt láttam. Ferdén felrebbent a magasba, aztán keringve eltűnt egy alacsony domb mögött. A hangja olyan félelmetes volt, hogy összerázkódtam, és erősen belekapaszkodtam a gépembe. Aztán újra körülnéztem. Amit előbb vöröses sziklának tartottam, az egészen a közelemben lassan felém mozgott. Valami szörnyű, rákféle teremtmény volt. Képzeljetek el akkora rákot, mint ott az az asztal! Sok lábán lassan, bizonytalanul mozog, és hatalmas ollóit lengeti. Hosszú tapogatói csavarodnak és suhognak, mint az ostor. Fémes homlokából minden oldalról nyeles szemek villannak rátok. Ráncos hátát esetlen púpok éktelenítették, és közöttük zöldes kéreg foltjai látszottak. Láttam, hogy a mozgó szörny bonyolult szájában sok tapogatószál csillog és hajlik ide-oda. – Ahogy a felém kúszó félelmes jelenésre meredtem, csiklandást éreztem az arcomon, mintha légy szállt volna rá. El akartam űzni a kezemmel, de a következő pillanatban újra ott volt. Szinte egyszerre vele egy másikat is éreztem a fülem mellett. Odakaptam, és valami fonalszerű dolgot fogtam meg, amely gyorsan kihúzódott a kezemből. Rémülten és undorodva megfordultam. Láttam, hogy egy másik rákszörnyeteg csápját fogtam meg, amely éppen mögöttem terpeszkedett. Gonosz szemei ide-oda forogtak a nyelükön, a szája szinte habzott az éhségtől. Esetlen ollói, amelyekről ragacsos iszap csepegett, már-már rám ereszkedtek. – A kezem azonnal lenyomta az emelőkart. Egy pillanat múlva egy hónap volt köztem és ezek között a szörnyetegek között. De még mindig ugyanazon a parton voltam, és amikor megálltam, újra tisztán láttam őket. Csoportosan mászkáltak ide-oda a komor fényben, a zöld növényzetben. – Nincs is szó arra az utálatos vigasztalanságra, amely a világra borult. A vörös keleti égbolt, az északi feketeség, a sós holttenger az ide-oda mászkáló undok, lusta szörnyetegekkel mind undorító volt. Ugyanilyen volt a zuzmószerű növényzet egyhangú zöldje, amely mintha mérget lehelt volna. Ugyanilyen volt az édes levegő, amely fájt az ember tüdejének. Pár száz évet haladtam, és még mindig ugyanazt a vörös napot láttam, csak kissé nagyobb és komorabb lett. Ugyanazt a holt tengert láttam. A zöld gyom és a vörös sziklák között ugyanazok a földi rákfélék mászkáltak csoportosan ide-oda. A levegő is éppen olyan fagyos volt. A nyugati égen pedig hatalmas, új holdhoz hasonló sápadt félkört vettem észre. – Így utaztam, időnként megállva, évezredeken keresztül. Folyton előre hajtott a föld sorsának titka, és megbabonázva néztem, ahogy a nap egyre nagyobb lesz. Végül több mint harminc millió esztendőnyire jutottam a mi korunktól. A nap hatalmas, vörös tüzű boltozata a homályos égnek csaknem a tizedét elborította. Ekkor még egyszer megálltam, mert a rákok mászkáló csoportjai eltűntek. A vörös part az élénkzöld zuzmós növényzet kivételével élettelennek látszott. Most már itt-ott fehér foltok is voltak rajta. Csípős hideg csapott meg. Ritkás fehér pelyhek kavarogtak néha lefelé. Északkeleten hómező csillogott a komor ég csillagai alatt, és pirosasfehér dombok hullámvonala nyúlt el. A tenger szélén jégszegélyeket láttam, távolabb nagy tömbök úsztak. De a sós tenger legnagyobb része, amely az örök alkonyatban vérvörös volt, még nem fagyott be. – Körülnéztem, maradt-e valami nyoma az állati életnek. Valami határozatlan félelem azonban arra kényszerített, hogy folyton a gép nyergében maradjak. Semmit sem láttam mozogni, sem a földön, sem a levegőben, sem a tengerben. Csak a sziklák zöld iszapja mutatta, hogy az élet még nem halt ki. A tengerben keskeny zátonyt vettem észre, és a víz távolabb húzódott a parttól. Mintha valami fekete tárgy rebbent volna fel erre a zátonyra. De amikor jobban odanéztem, már nem mozgott semmi. Így belenyugodtam abba, hogy tévedtem, és a fekete tárgy szikla volt. A csillagok mély fénnyel ragyogtak a magasban, és fényük alig-alig remegett. – Egyszerre észrevettem, hogy a nap kerek alakja nyugaton megváltozott. A félkörben homorú bemélyedés látszott, amely egyre nagyobb lett. Egy pillanatig elképedve bámultam erre a feketeségre, amely egyre jobban elborította a napot. De hamarosan rájöttem, hogy napfogyatkozás kezdődik. Vagy a hold, vagy a Merkúr bolygó haladt át a föld és a nap korongja között. Természetes, hogy először a holdra gondoltam. De sokkal valószínűbb, hogy valamelyik belső bolygó vonult el nagyon közel a földhöz. – A sötétség gyorsan nőtt. Keletről újra és újra hideg, csípős szél kezdett fújni, és egyre sűrűbben hullottak a fehér pelyhek. A tenger tükre zúgva fodrozódott. Az élettelen hangokon kívül néma volt a világ. Néma? Nehéz volna leírni ezt a némaságot. Minden emberi zaj, a nyájak bégetése, a madarak csicsergése, a rovarok zümmögése, a mai élet háttérzaja – mindez megszűnt. Ahogy a sötétség nőtt, egyre több hópehely hullott a magasból, és táncolt a szemem előtt. A levegő egyre fagyosabb lett. Végül gyorsan egymás után belevesztek a feketeségbe a távoli dombok fehér csúcsai. A szellő süvöltő széllé erősödött. A napfogyatkozás fekete központi árnyéka rohanva közeledett felém. A következő pillanatban a sápadt csillagfényen kívül árnytalan feketeség borult a világra. Az égbolt teljesen elsötétült. – Borzalommal szakadt rám ez a szörnyű feketeség. A hideg a csontjaimba vágott, és csak kínosan tudtam lélegezni. Dideregtem, és halálos szédülés fogott el. Aztán az égen, mint egy vörös tüzű könyök, megjelent a nap csúcsa. Leugrottam a gépről, hogy felmelegedjem. Szédültem, és úgy éreztem, nem vagyok képes visszautazni. Ahogy ott álltam betegen és megzavarodva, láttam, hogy a zátonyon mozog valami a tenger vörös vize felé. És most nem volt kétség, hogy jól látom. Valami kerek lény volt, körülbelül akkora, mint egy futball-labda, talán egy kicsit vaskosabb is. Tapogatószervek nyúltak ki belőle. A feketesége éles ellentétben állt a vérvörös, hullámzó vízzel. Görcsösen ugrált ide-oda. Éreztem, hogy mindjárt elájulok. De arra gondoltam, hogy teljesen elhagyatott vagyok ott, abban a távoli, rémítő félhomályban. Ez a gondolat erőt adott a tagjaimnak, és újra felkapaszkodtam a gép nyergébe! ### Szójegyzék - **féloldalt**: egyik oldalra dőlve, nem egyenesen. - **váltakozása**: az, hogy két dolog sorban követi egymást. - **szürkület**: félhomály, amikor már vagy még nincs teljesen sötét. - **üstökös**: fényes égitest, amely hosszú fénycsíkot húz maga után. - **óramű**: az óra belső része; itt a gépen levő mutatók. - **bíborszínbe**: a bíborszín sötét, lilás vörös szín. - **zuzmó**: apró, mohához hasonló élőlény sziklákon és fákon. - **lankás**: enyhén lejtős. - **ollóit**: az olló a rák nagy, fogó első lába. - **tapogatói**: a tapogató vékony, hosszú testrész, amellyel az állat megérint és érzékel dolgokat. - **nyeles szemek**: szemek, amelyek vékony száron állnak ki a testből. - **csápját**: a csáp az állat fején levő vékony, hosszú szál. - **mászkáltak**: lassan, cél nélkül jártak ide-oda. - **pelyhek**: apró, könnyű darabkák; itt a hó darabkái. - **zátonyt**: a zátony olyan hely a tengerben, ahol a homok vagy a szikla a víz felszínéig ér. - **napfogyatkozás**: amikor valami eltakarja a Napot, és sötét lesz. ## XIV. Az időjáró visszatérése. – Visszatértem. Bizonyos, hogy jó ideig eszméletlenül ültem a gépen. A nappal és az éjszaka villanó váltakozása újra megkezdődött. A nap újra aranyos fénnyel világított, és az égbolt újra kéken ragyogott fölöttem. Újra szabadabban lélegeztem. A táj hullámzó körvonalakban változott körülöttem. A mutatók visszafelé forogtak a gép óraművén. Végül újra sötét házakat láttam, a hanyatló emberiség nyomait. Ezek is változtak, eltűntek, és másoknak adtak helyet. Nemsokára, amikor a milliós mutató a nullához ért, lassítottam a gép sebességét. Kezdtem felismerni a csinos, barátságos épületeinket. Az ezres mutató visszafordult a kezdőpontra, és az éjszaka és a nappal váltakozása egyre lassult. Aztán megjelentek körülöttem a laboratórium öreg falai. Ezután óvatosan, szelíden elkezdtem megállítani a gépet. – Közben furcsa dolgot láttam, ami eleinte nagyon meglepett. Azt hiszem, említettem, hogy amikor útnak indultam, és még nem mentem nagyon gyorsan, Watchettné asszony átment a szobán. A gépemről nézve olyan gyorsan pörgött, mint egy rakéta. Amikor visszatértem, újra áthaladtam azon a percen, amelyben Watchettné végigment a laboratóriumon. Csakhogy most úgy látszott, hogy akkori mozgásának éppen az ellenkezőjét végzi. A laboratórium alsó végén levő ajtó kinyílt, és Watchettné nyugodtan végighaladt a laboratóriumon, hátrafelé lépkedve. Aztán eltűnt amögött az ajtó mögött, amelyen indulásomkor belépni láttam. – Aztán megállítottam a gépet, és újra ott láttam magam körül a régi, meghitt laboratóriumot. Ott voltak az eszközeim, a szerszámaim, minden, éppen úgy, ahogy hagytam. Izgatottan leszálltam a gépről, és leültem egy padra. Néhány percig remegett az egész testem, de lassan nyugodtabb lettem. Körülöttem volt újra a régi jó műhelyem, éppen úgy, ahogy elhagytam. Mintha elaludtam volna benne, és ami történt, puszta álom lett volna. – De egy kis különbség mégis volt. A gép a laboratórium délkeleti sarkából indult el, és most az északnyugati sarokban pihent. Ott állt azzal a fallal szemben, amely mellett ti is láttátok. Ugyanekkora volt a távolság a kis tisztás, ahol megálltam, és a fehér szfinx bronzalapzata között. Ebbe az alapzatba hurcolták be a morlockok a gépemet. – Egy ideig teljesen megszűnt működni az agyam. De hamarosan felálltam, és elindultam a folyosón úgy, ahogy voltam, piszkosan, rongyosan. Bicegtem, mert a sarkam folyton sajgott. Az ajtó mellett az asztalon egy *Pall Mall Gazette* feküdt. Ránéztem: mai dátum volt rajta. A kronométerre pillantottam: csaknem nyolc óra volt. Hangokat hallottam, és a tányérok csörömpölését. – Határozatlanul álltam az ajtó előtt, mert szörnyen gyöngének és betegnek éreztem magam. De egyszerre egészséges, jó ételszag csapta meg az orromat, és erre benyitottam az ajtón. A többit tudjátok. Megmosakodtam, vacsoráztam, és most mesélek nektek. ### Szójegyzék - **váltakozása**: az, hogy két dolog sorban követi egymást. - **körvonalakban**: a körvonal egy dolog külső széle, ahogy látjuk. - **óraművén**: az óramű az óra belső része; itt a gépen levő mutatók. - **hanyatló**: egyre gyöngébb, egyre rosszabb állapotba kerülő. - **pörgött**: gyorsan forgott. - **rakéta**: tárgy, amely tűz erejével nagyon gyorsan repül. - **lépkedve**: kis lépésekkel járva. - **meghitt**: kedves, otthonos, jól ismert. - **bicegtem**: sántítva, nehezen jártam. - **sajgott**: tompán, hosszan fájt. - **kronométerre**: a kronométer nagyon pontos óra. ## XV. Az elbeszélés után. – Tudom – mondta kis szünet után –, hogy mindazt, amit elmondtam, egyáltalán nem hiszitek el. De én csak azt az egyet nem tudom elhinni, hogy ma éjjel itt vagyok. Itt, ebben a régi, meghitt szobában, a barátaim között, és ezeket a furcsa élményeket mesélem. Az orvosra pillantott. – Valóban nem kívánhatom tőletek, hogy elhiggyétek, amit mondtam. Tartsátok hazugságnak vagy jövendölésnek. Gondoljátok azt, hogy addig elmélkedtem az emberi faj sorsán, míg végül kitaláltam ezt a költeményt. Azt, hogy a történet igazát bizonygatom, tekintsétek puszta művészi eszköznek, amellyel az érdekességét akarom növelni. De ha mesének is tartjátok, mit szóltok hozzá? Felvette a pipáját, és régi szokása szerint idegesen odaütögette a kandalló rácsához. Egy pillanatig néma csend volt. Aztán megkezdődött a székek nyikorgása, és a cipők ide-oda csoszogtak a szőnyegen. Elfordítottam a szememet az időjáró arcáról, és körülnéztem a hallgatókon. Sötétben ültek, csak itt-ott úszott közöttük egy-egy színes folt. Az orvos elmélyülten figyelte a házigazdánkat. A kiadó a hatodik szivarja végére meresztette a szemét. Az újságíró az óráját tapogatta. A többiek, amennyire emlékszem, mozdulatlanul ültek. A kiadó felállt, és nagyot sóhajtott. – Kár, hogy nem írsz elbeszéléseket – mondta, és az időjáró vállára tette a kezét. – Talán nem hiszed el? – Igen, igen… – Azt hiszem, nemigen hiszed. Az időjáró hozzánk fordult. – Hol a gyufa? – kérdezte. Pipára gyújtott, és pöfékelni kezdett. – Ha igazat akarok mondani… magam is alig hiszem… és mégis… Vizsgálódva nézte a kis asztalon heverő hervadt fehér virágokat. Aztán előrehajolt, és a kezében tartott pipán túl a bokája félig begyógyult sebeire pillantott. Az orvos felállt, a lámpához lépett, és vizsgálni kezdte a virágokat. – Furcsa bibéje van – mondta. A pszichológus előrehajolt, hogy jobban lásson, és kinyújtotta a kezét egy szál virágért. – Háromnegyed egy van – mondta az újságíró. – Hogyan megyünk haza? – Seregestül állnak a kocsik a sarkon – mondta a pszichológus. – Furcsa virág – mondta az orvos –, de őszintén szólva fogalmam sincs, milyen fajta. Nekem adod? Az időjáró határozatlanul gondolkodott. Aztán hirtelen így szólt: – Nem adhatom oda. – De komolyan, hol szerezted? – kérdezte az orvos. Az időjáró végigsimította a kezével a homlokát. Úgy beszélt, mint aki csak nagy nehezen tudja együtt tartani a gondolatait. – Weena tette a zsebembe az utazás közben. Körülnézett a szobában. – Ördög vigyen, ha tudom, mi történt velem. Ez a szoba, ti mindannyian és az egész nap története túl sok az emlékezetemnek. Csináltam valóban valamikor időgépet vagy gépmintát? Vagy csak álom az egész? Azt mondják, hogy az élet álom… Őrültség. De ha álom, hogyan támad?… Meg kell néznem a gépet. Ha ugyan *van* gép! Gyorsan felkapta a lámpát, és a vörös fénnyel a kezében kisietett az ajtón a folyosóra. Mindannyian követtük. Az imbolygó lámpafényben ott láttuk a gépet, oldalvást. Elég visszatetsző keveréke volt fémnek, ébenfának, elefántcsontnak és átlátszó, csillámló kvarcnak. Kinyújtottam a kezem, és megérintettem: szilárd volt. Az elefántcsontot zsíros, barna foltok szennyezték, az alsó részeihez fű- és mohacsomók tapadtak, és az egyik fémsín meggörbült. Az időjáró letette a lámpát a padra, és végigtapogatta a sérült sínt. – Valóság ez, tényleg – mondta. – Amit meséltem, igaz. Sajnálom, hogy idefárasztottalak benneteket a hidegbe. Felvette a lámpát, és szótlanul mindannyian visszamentünk a dohányzóba. Az időjáró kikísért minket az előcsarnokba, és felsegítette a kabátot a kiadóra. Az orvos a szemébe nézett, aztán kissé határozatlanul kijelentette, hogy a túl sok munka megártott neki. Az időjáró szívből felkacagott erre a megjegyzésre. Most is látom, ahogy a nyitott ajtóban állva jó éjszakát kíván nekünk. Egy kocsiban mentem el a kiadóval, aki *pompás hazugságnak* tartotta az egész történetet. Én sehogy sem tudtam eldönteni, mit gondoljak a dologról. A mese fantasztikus volt és hihető. Csaknem egész éjjel ébren feküdtem, és gondolkodtam. Másnap meglátogattam az időjárót. Azt mondták, hogy a laboratóriumában van. Mivel otthon voltam nála, egyenesen a laboratóriumba mentem. A laboratórium azonban üres volt. Egy pillanatig az időgépre meredtem, aztán kinyújtottam a kezem, és megérintettem az emelőkart. Erre a lágy, ősanyagszerű tömeg megremegett, mint az ág a szélben. Nem volt benne semmi állandóság. Ez nagyon megdöbbentett, és valahogy eszembe juttatta a gyermekkorom napjait, amikor nem volt szabad semmibe beleavatkoznom. Visszamentem a folyosón. Az időjáró a dohányzóban találkozott velem. A házból jött. Mindkét hóna alatt valami tarisznyaféle volt. Nevetett, amikor meglátott, és a keze helyett a könyökét nyújtotta felém. – Szörnyen sokat dolgozom ott bent – mondta. – De nem tréfa csak az egész? – kérdeztem. – Valóban be tudod utazni az időt? – Valóban és komolyan – felelte, és nyíltan a szemembe nézett. Aztán határozatlanul körülnézett a szobában, és így szólt: – Csak egy félórácskára van szükségem. Tudom, miért jöttél. Becsületedre válik. Van néhány újság az asztalon. Ha itt maradsz ebédre, töviről hegyire megismertetlek az időutazással, és bizonyítékokat is mutatok. De nem haragszol, kérlek, ha most magadra hagylak? – Csak végezd a dolgodat – mondtam. Akkor még alig fogtam fel a szavai teljes jelentőségét. Az időjáró intett, aztán elballagott a folyosón. Hallottam, ahogy a laboratórium ajtaja becsapódik. Leültem egy székbe, és a kezembe vettem egy újságot. Mi dolga lehetett ebéd előtt? Egyszerre egy hirdetés eszembe juttatta, hogy ígéretet tettem. Két órakor találkoznom kell Richardsonnal, a kiadóval. Az órámra pillantottam, és láttam, hogy alig tudom megtartani az ígéretemet. Felálltam, és végigmentem a folyosón, hogy szóljak erről az időjárónak. Ahogy megfogtam az ajtó kilincsét, kiáltást hallottam, amelynek mintha elharapták volna a végét. Utána szélzúgás következett. Amikor benyitottam, széllökés kavargott körülöttem. A laboratórium belsejéből a padlóra zuhanó, ezer darabra törő üveg csörömpölése hallatszott. Az időjáró nem volt sehol. Mintha egy pillanatig valami kísérteties, elmosódó alakot láttam volna ülni egy örvénylő fekete fémtömegben. Olyan áttetsző volt az alak, hogy egészen tisztán láttam rajta keresztül a mögötte levő padot a rajzokkal együtt. De ez a jelenés eltűnt, amikor megdörzsöltem a szememet. Az időgép elment. A laboratórium távolabbi vége üres volt, csak egy kis leülepedő porfelhő látszott ott. Nyilvánvaló volt, hogy az üvegtető egyik lapja tört össze. Megmagyarázhatatlan félelem fogott el. Tudtam, hogy valami furcsa dolog történt, de egyelőre nem fogtam fel, mi lehetett az. Ahogy ott álltam elképedve, kinyílt a kertre nyíló ajtó, és belépett az időjáró inasa. Egymásra néztünk. Aztán így szóltam hozzá: – Kiment erre… úr? – Nem, uram. Erre senki sem jött ki. Azt hittem, itt találom őt. Most már értettem a dolgot. Vállaltam a kockázatot, hogy Richardson hiába vár, és ott maradtam. Vártam az időjárót, a második, talán még különösebb történetet, a bizonyítékokat és a fényképeket, amelyeket ígért. De most már attól kezdek félni, hogy életem végéig kell rá várnom. Az időjáró három évvel ezelőtt tűnt el. És azóta, mint mindenki tudja, soha nem tért vissza. ### Szójegyzék - **jövendölésnek**: a jövendölés az, amikor valaki előre megmondja, mi fog történni. - **elmélkedtem**: hosszan, mélyen gondolkodtam. - **költeményt**: itt: kitalált történetet. - **bizonygatom**: újra és újra állítom, hogy igaz. - **kandalló**: nyitott tűzhely a szoba falánál. - **időjáró**: aki az időben utazik; így hívják a könyv főhősét. - **pöfékelni**: pipából füstöt kiengedni. - **bibéje**: a bibe a virág közepén levő vékony rész. - **ébenfának**: az ébenfa nagyon kemény, fekete fa. - **elefántcsontnak**: az elefántcsont fehér, kemény anyag, az elefánt agyarából való. - **kvarcnak**: a kvarc kemény, átlátszó kő. - **dohányzóba**: a dohányzó szoba a házban, ahol dohányoznak. - **előcsarnokba**: az előcsarnok nagy helyiség a ház bejárata mögött. - **tarisznyaféle**: egyszerű, puha táskához hasonló dolog. - **töviről hegyire**: nagyon részletesen, mindent elmondva. - **inasa**: az inas férfi szolga egy házban. ## XVI. Epilógus. Be kell érnünk a találgatással. Vissza fog-e térni valaha? Lehet, hogy a múltba utazott, és a csiszolatlan kőkorszak vérivó, szőrös vadjai közé került. Vagy a krétakori tenger feneketlen mélyére, vagy a jura kor óriásgyíkjai közé. Talán most egy plezioszauruszokkal teli oolit-korallzátonyon jár. Vagy a triász kor elhagyott sós tengereinek partján. Lehet az is, hogy a jövőbe utazott, valami közelebbi korszakba. Ott az ember még ember, de a mi korunk talányai már nem talányok. A mai kínos problémák ott már meg vannak oldva. Talán az emberi faj férfikorába került. Mert ami engem illet, nem tudom elhinni, hogy a fejlődés csúcsa az volna, amit az időjáró leírt. Tudom, hogy ő örömtelenül látta az emberi faj haladását. Mert sokszor beszélgettünk erről még az időgép megépítése előtt. A civilizációt bolond, magasba törő építménynek tartotta. Úgy látta, hogy ez elkerülhetetlenül össze fog omlani, és végül maga alá temeti az építőit. Ha ez igaz, akkor nekünk nem marad más hátra, mint hogy úgy éljünk, mintha nem volna igaz. De előttem a jövő még mindig üres sötétség. Ismeretlen homályába csak itt-ott vet egy-egy halvány sugarat az időjáró története. És vigasztalásomra megvan két furcsa fehér virágszálam – hervadt, megbarnult, törékeny, összezsugorodott. Ezek bizonyítják, hogy amikor már megszűnt az értelem és az erő, valami még akkor is élt az emberi szívben. Élt a hála és a kölcsönös gyöngédség érzete. ### Szójegyzék - **érnünk**: a „be kell érnünk” azt jelenti: meg kell elégednünk. - **találgatás**: amikor valaki biztos tudás nélkül próbál rájönni valamire. - **csiszolatlan**: nem simára megmunkált; a csiszolatlan kőkorszakban durva kőeszközöket használtak. - **kőkorszak**: nagyon régi kor, amikor az emberek kőből készítették az eszközeiket. - **vadjai**: itt: a vad ősi, műveletlen ember. - **krétakori**: a föld nagyon régi korából, a kréta korból való. - **feneketlen**: olyan mély, hogy nem látszik az alja. - **jura kor**: a föld nagyon régi kora, az óriásgyíkok ideje. - **plezioszauruszokkal**: a plezioszaurusz kihalt, nagy tengeri állat, hosszú nyakkal. - **oolit-korallzátonyon**: az oolit-korallzátony nagyon régi zátony korallokból és apró kőszemekből. - **triász kor**: a föld nagyon régi kora. - **talányai**: a talány nehéz kérdés, amelyre nem tudjuk a választ. - **férfikorába**: a férfikor az ember felnőtt kora; itt az emberi faj érett kora. - **időjáró**: aki az időben utazik; így hívják a könyv főhősét. - **időgép**: gép, amellyel a múltba vagy a jövőbe lehet utazni. - **gyöngédség**: szerető, kedves törődés valakivel.