# Az időgép (A2 szint)

*H. G. Wells*

## I. Bevezetés.

Az időjáró (legjobb, ha így nevezzük) titokzatos dolgokról beszélt nekünk. Szürke szeme csillogott, meg-megvillant. Az arca általában sápadt volt, de most piros és élénk. A tűz vidáman égett. Az ezüst liliomokból lágy, fehér fény jött. Ez a fény átment a poharunkban levő buborékokon. A buborékok felszálltak és eltűntek. A székeink az időjáró találmányai voltak. Kényelmesen öleltek minket. Szinte nem is éreztük, hogy ülünk. Vacsora után voltunk, és nyugodt volt a hangulat. Ilyenkor a gondolat szabadon szalad ide-oda, és nem kell pontosnak lennie. Ő is így beszélt nekünk. Sovány mutatóujjával jelezte a gondolat fordulatait. Mi csak ültünk, és lustán csodálkoztunk. Csodáltuk gazdag, okos elméjét. Csodáltuk azt is, milyen komolyan magyaráz. Mert mi azt hittük: ez egy új paradoxon.

– Figyeljetek jól, mert szembe kell mennem néhány gondolattal, amelyet szinte mindenki elfogad. Például az egész iskolai geometria egy hamis gondolatra épül.

– Nem sok ez kezdetnek? – szólt közbe a vörös Filby, aki szeretett vitatkozni.

– Nem kérem, hogy okok nélkül elfogadjatok bármit. Hamarosan megértitek, amit kell. Természetesen tudjátok, hogy a matematikai vonalnak nincs vastagsága. Ezért nincs valóságos létezése. Ezt tanultátok, igaz? A matematikai síknak sincs. Ezek csak elvont gondolatok.

– Úgy van – mondta a pszichológus.

– Annak a kockának sem lehet valóságos létezése, amelynek csak szélessége, hossza és vastagsága van.

– Nem igaz – mondta Filby. – A tömör testeket biztosan érzékeljük. Minden, ami létezik…

– A legtöbb ember így gondolkozik. De várj egy pillanatig. Érzékelhető egy *időtlen* kocka?

– Nem értelek – mondta Filby.

– Lehet valóságos létezése egy kockának, amely egy pillanatig sem tart?

Filby gondolkozni kezdett.

– Világos – folytatta az időjáró –, hogy minden testnek négy dimenzió kell a létezéshez. Ezek a hosszúság, a szélesség, a vastagság és a tartósság. De a testünk gyenge, és ezt mindjárt megmagyarázom. Ezért ezt a tényt általában nem vesszük észre. Valójában négy dimenzió van: a tér három dimenziója és a negyedik, az idő. Az ember mégis gyakran hamisan választja el az első hármat a negyediktől. Ennek csak egy oka van. A tudatunk véletlenül az idő irányában mozog, az életünk elejétől a végéig.

Egy ifjú legényke a lámpa fölött próbálta újra meggyújtani a cigarettáját. Nehezen ment neki.

– Ez – mondta –, ez… valóban nagyon világos.

– Különös, mennyire nem figyeltek erre a tényre az emberek – folytatta az időjáró. Alig látszott, hogy mosolyog. – Valójában ez a negyedik dimenzió. Sokan beszélnek a negyedik dimenzióról, de nem tudják, hogy ez az. Ez csak egy különleges mód, ahogy az időt nézzük. *Az idő és a tér három dimenziója között csak egy különbség van. A tudatunk az idő irányában mozog.* De voltak bolondok, akik ezt rosszul értették. Biztosan mindnyájan hallottátok, mit mondanak erről a negyedik dimenzióról?

– Én nem hallottam – mondta a vidéki polgármester.

– Röviden így áll a dolog. A matematikusok szerint a térnek három dimenziója van: hosszúság, szélesség és vastagság. A teret mindig három sík határozza meg, amelyek derékszögben állnak. De néhány gondolkodó ezt kérdezte: miért éppen *három* dimenzió van? Miért ne lehetne a térben még egy irány, amely derékszögben áll a többivel? Megpróbáltak hát négydimenziós geometriát készíteni. Körülbelül egy hónapja Newcomb Simon tanár erről tartott előadást. A New York-i matematikai társaságban beszélt. Tudjuk, hogy egy kétdimenziós, lapos felületen meg lehet mutatni háromdimenziós tömör testeket. Ezek az urak azt gondolták, hogy a háromdimenziós formák ugyanígy mutathatnak négydimenziósat. Ehhez meg kell érteni a négydimenziós perspektívát. Megértettétek?

– Azt hiszem, igen – mormogta a vidéki polgármester. Összeráncolta a homlokát, és mélyen gondolkozni kezdett. Az ajka mozgott, mintha titkos szavakat ismételne.

– Igen, azt hiszem, most már értem – mondta egy idő múlva. Egy pillanatra szinte ragyogott az arca.

– Nem tagadom, egy ideig én is foglalkoztam ezzel a négydimenziós geometriával. Néhány érdekes eredményre jutottam. Például itt van néhány arckép. Egy ember arcképe nyolcéves, tizenöt éves, tizenhét éves, huszonhárom éves korában, és így tovább. Ezeket nyilván úgy nézhetjük, mintha egyetlen emberi lény háromdimenziós darabjai volnának. Ez a lény négy dimenzióban létezik, és ott állandó, nem változik.

Az időjáró rövid szünetet tartott, hogy megértsük, amit mondott. Aztán folytatta:

– A tudósok tudják, hogy az idő csak egyfajta tér. Itt van például egy népszerű tudományos ábra, egy időjárás-jelentés. Ez a vonal az ujjam alatt a barométer mozgását mutatja. Tegnapelőtt ilyen magas volt, tegnapelőtt éjjel esett. Ma reggel újra emelkedett, és lassan felfelé ment, egészen idáig. Biztos, hogy a higany a tér ismert dimenzióiban nem járta be ezt a vonalat. De az is biztos, hogy bejárta. Tehát ez a vonal az idő irányában fekszik.

Az orvos egy széndarabra meredt a tűzben.

– De ha az idő tényleg a tér negyedik dimenziója – mondta –, miért tartják másnak? Miért tartották mindig másnak, mint a teret? És miért nem mozoghatunk az időben ide-oda, mint a tér többi irányában?

Az időjáró mosolygott.

– Biztos, hogy szabadon mozgunk a térben? Mehetünk jobbra és balra, és elég szabadon előre és hátra is. Az emberek ezt mindig megtették. Elfogadom, hogy két dimenzióban szabadon mozgunk. De hogyan mozgunk felfelé és lefelé? Ebben a nehézségi erő akadályoz minket.

– Nem egészen – mondta az orvos. – Hát a léghajók?

– De amikor még nem volt léghajó, nem tudtunk függőlegesen mozogni. Legfeljebb ugrálni tudtunk, vagy a föld nem sima részein járni.

– De egy kicsit mindig tudtunk felfelé és lefelé mozogni – mondta az orvos.

– Könnyebben, sokkal könnyebben lefelé, mint felfelé.

– De az időben egyáltalán nem mozoghatunk. A jelen pillanatot nem hagyhatod el.

– Édes, jó uram, éppen ebben nincs igazad. Éppen ebben nincs igaza az egész világnak. Folyton elhagyjuk a jelen pillanatot. Az elménknek nincs anyaga és nincs kiterjedése. A születésünktől a halálunkig ugyanolyan gyorsan mozog az idő irányában. Olyan ez, mintha lefelé utaznánk. Mintha az életünket ötven mérföld magasan kezdenénk a föld felett.

– De a legnagyobb nehézség ez – szólt közbe a pszichológus. – A tér minden irányában mozoghatsz ide-oda. De az időben mozdulni sem tudsz.

– Ez a nagy felfedezésem alapja. De nincs igazad, ha azt mondod, hogy az időben nem mozoghatunk. Ha például nagyon élénken emlékszem valamire a múltból, akkor visszamegyek abba a pillanatba, amikor történt. Ilyenkor azt mondjátok, hogy máshol jár az eszem. Egy pillanatra visszaugrom. Persze nem tudunk sokáig a múltban maradni. A vadember vagy az állat sem tud sokáig hat láb magasan maradni. De a művelt ember ebben már jobb a vadnál. Léghajóval felfelé mehet a nehézségi erő ellenére is. Akkor miért ne remélhetné ezt is? Talán egyszer meg tud állni az időben, vagy gyorsabban tud haladni. Sőt, talán vissza is tud fordulni, és az ellenkező irányba utazhat.

– Oh, ez már… – kezdte Filby – mégis…

– Miért nem? – kérdezte az időjáró.

– Ez ellenkezik az ésszel… – mondta Filby.

– Melyik ésszel? – kérdezte az időjáró.

– Okoskodással azt is bebizonyíthatod, hogy a fehér fekete – mondta Filby. – De engem sohasem fogsz meggyőzni róla.

– Lehet – mondta az időjáró. – De most már kezditek látni, milyen irányban foglalkoztam a négydimenziós geometriával. Régóta sejtem, hogy lehet egy olyan gép…

– Amellyel utazni lehet az időben! – kiáltott közbe az ifjú legényke.

– Amely a tér és az idő minden irányában utazhat, ahogy a vezetője akarja.

Filby csak felnevetett.

– De vannak kísérleti bizonyítékaim – mondta az időjáró.

– Nagyszerű eszköz volna a történészeknek – jegyezte meg a pszichológus. – Az ember visszautazhatna a múltba. Ellenőrizhetné például, igaz-e, amit a hastingsi csatáról tudunk!

– Nem gondolod, hogy kissé feltűnő lennél? – kérdezte az orvos. – Az őseink nem voltak nagyon türelmesek az anakronizmusokkal.

– Az ember magától Homérosztól és Platóntól tanulhatna görögül – mondta az ifjú legényke.

– De akkor meg is buktatnának a szigorlaton. A német tudósok már nagyon megjavították a görög nyelvet.

– Akkor ott van a jövő – mondta az ifjú legényke. – Nem is rossz gondolat! Az ember elhelyezhetné minden pénzét, és jó kamatra ott hagyná. Hadd nőjön! Aztán gyorsan előrerohanna a jövőbe!

– Hogy felfedezzen egy társadalmat – mondtam én –, amely szigorúan kommunista alapon áll.

– Minden túlzó, vad elmélet közül… – kezdte a pszichológus.

– Én is így gondoltam, ezért sohasem beszéltem róla, amíg…

– Van rá kísérleti bizonyítékod? – kiáltottam. – Be akarod bizonyítani?

– Lássuk a kísérletet! – kiáltott Filby, mert az elméje már kezdett elfáradni.

– Lássuk mindenképpen a kísérletet – mondta a pszichológus. – Bár tudom, hogy az egész csak humbug.

Az időjáró mosolyogva körülnézett. Aztán a nadrágja zsebébe tette a kezét, és tovább mosolygott szelíden. Lassan kiment a szobából. Hallottuk, ahogy papucsban végigmegy a hosszú folyosón, a laboratórium felé.

A pszichológus ránk nézett.

– Kíváncsi vagyok – mondta –, mi lesz ebből.

– Valami szemfényvesztés – mondta az orvos.

Filby el akart mondani valamit egy bűvészről, akit Burslemben látott. De alig kezdte el, az időjáró visszajött. Így Filby története máskorra maradt.

### Szójegyzék

- **időjáró**: aki az időben utazik; így hívják a könyv főhősét.
- **paradoxon**: furcsa állítás, amely hamisnak látszik, de lehet benne igazság.
- **legényke**: fiatal férfi.
- **tudatunk**: az a képességünk, hogy érezzük és tudjuk, mi történik velünk.
- **dimenzió**: irány, amelyben valami kiterjed; ilyen a hosszúság, a szélesség, a vastagság.
- **perspektívát**: a perspektíva olyan rajzolás, amellyel a lapos képen is mélynek látszanak a dolgok.
- **barométer**: eszköz, amely a levegő nyomását mutatja.
- **higany**: folyékony, ezüstszínű fém; a barométerben is van.
- **léghajók**: nagy járművek, amelyek a levegőben utaznak.
- **anakronizmusokkal**: az anakronizmus olyan dolog, amely nem illik abba a korba, ahol van.
- **szigorlaton**: a szigorlat nehéz vizsga az egyetemen.
- **kamatra**: a kamat pénz, amelyet azért kapsz, mert másnál hagyod a pénzedet.
- **humbug**: csalás, üres beszéd.
- **szemfényvesztés**: ügyes csalás, amely becsapja a szemet.
- **bűvészről**: a bűvész ügyes trükköket mutat.

## II. A gép.

Az időjáró csillogó fémszerkezetet tartott a kezében. Meglepően finom munka volt. Alig volt nagyobb, mint egy kis falióra. Elefántcsont volt benne és valami átlátszó, kristályos anyag. Most világosan kell írnom. Aki nem fogadja el az időjáró magyarázatát, nem tudja megérteni a következőket. A szobában mindenütt nyolcszögletű kis asztalok álltak. Az időjáró megfogott egyet, és a tűz elé tette. Az asztal két lába a kandalló szőnyegén állt. A kis gépet rátette erre az asztalra. Aztán odahúzott egy széket, és leült. Az asztalon csak a gép és egy kis ernyős lámpa volt. A lámpa erős fénye jól megvilágította a kis gépmintát. Körülbelül tizenkét gyertya égett körülöttünk. Kettő rézgyertyatartóban állt a kandallón, a többi a falon volt. A szoba tele volt fénnyel. Én a tűzhöz legközelebb ültem, egy alacsony karosszékben. A széket előrehúztam, így majdnem az időjáró és a kandalló közé kerültem. Filby mögötte ült, és a válla fölött nézte az asztalt. Az orvos és a polgármester jobbról figyelt, a pszichológus balról. Az ifjú legényke a pszichológus mögött ült. Mindnyájan nagyon figyeltünk. Szerintem ilyen helyzetben szinte lehetetlen volt becsapni minket. Még egy nagyon ravasz és ügyes szemfényvesztéssel is.

Az időjáró ránk nézett, aztán a kis gépre.

– Nos? – mondta a pszichológus.

– Ez a kis dolog csak minta – mondta az időjáró. Az asztalra könyökölt, és összeszorította a kezét a gép fölött. – Ez a tervem egy olyan géphez, amellyel be lehet utazni az időt. Biztosan észrevettétek, hogy oldalról nagyon különösen néz ki. Ennél a kis rúdnál furcsán csillog. Mintha nem is lenne valóságos. (Az ujjával erre a részre mutatott.) Itt van egy kis fehér emelőkar, és itt van egy másik.

Az orvos felállt a székéről, és belenézett a gépbe.

– Gyönyörű munka – mondta.

– Két évig dolgoztam rajta – felelte az időjáró.

Aztán mindnyájan ugyanúgy megnéztük, mint az orvos. Az időjáró így folytatta:

– Most jól értsétek meg. Ha ezt az emelőkart lenyomjuk, a gép a jövőbe siklik. Ez a másik emelőkar az ellenkező irányba küldi. Ez a nyereg mutatja, hol ül az időjáró utas.

– Mindjárt lenyomom az emelőkart, és a gép elindul. Elsiklik a jövőbe, és eltűnik. Jól nézzetek ide. Nézzétek meg az asztalt is. Lássátok, hogy nincs szó szemfényvesztésről. Nem szeretném elveszíteni ezt a mintát csak azért, hogy csalónak mondjatok.

Körülbelül egy másodpercig csend volt. Úgy látszott, a pszichológus mondani akart nekem valamit, de aztán meggondolta magát. Végül az időjáró az emelőkar felé nyújtotta az ujját.

– De nem – mondta hirtelen. – Add csak ide a kezed.

A pszichológushoz fordult, és megfogta a kezét.

– Nyújtsd ki a mutatóujjadat – mondta neki.

Így maga a pszichológus küldte el az időgép mintáját a végtelen útjára. Mindnyájan láttuk, ahogy az emelőkar elfordult. Teljesen biztos, hogy nem volt szemfényvesztés. Kis szél támadt, és a lámpa lángja felugrott. A kandallón az egyik gyertya kialudt. A kis gép hirtelen körbe-körbe kezdett lengeni, és elmosódott. Talán egy pillanatig olyan volt, mint egy kísértet. Olyan volt, mint egy örvény, lágyan csillogó fémből és elefántcsontból. Aztán elment, eltűnt! Az asztalon csak a lámpa maradt.

Egy pillanatig mindnyájan némán álltunk. Aztán Filby megszólalt:

– Boszorkányság!

A pszichológus magához tért a csodálkozásból, és hirtelen az asztal alá nézett. Az időjáró jókedvűen felnevetett.

– Nos? – mondta, és utánozta a pszichológus kérdését.

Aztán felállt, és a kandalló szélén levő dohánydobozhoz ment. Háttal állt nekünk, és tömni kezdte a pipáját.

Egymásra néztünk.

– Kérlek – mondta az orvos –, nem tréfálsz velünk? Komolyan azt hiszed, hogy az a gép elindult az időben?

– Mindenesetre – felelte az időjáró.

Lehajolt, és meggyújtotta a fidibuszát a tűzben. Rágyújtott a pipájára, megfordult, és a pszichológusra nézett. (A pszichológus meg akarta mutatni, hogy nem lepődött meg. Felvett egy szivart, és rá akart gyújtani. De nem vágta le a végét.)

– Sőt, egy nagy gépem is majdnem kész ott benn – mondta az időjáró. A laboratórium felé mutatott. – Ha teljesen összeraktam, magam akarok utazni rajta.

– Azt mondod, hogy az a gép a jövőbe utazott? – kérdezte Filby.

– A jövőbe vagy a múltba. Nem tudom biztosan, hová.

Kis szünet után a pszichológusnak eszébe jutott valami.

– Ha elment valahová – mondta –, akkor a múltba kellett mennie.

– Miért? – kérdezte az időjáró.

– Mert feltételezem, hogy a térben nem mozgott. Ha a jövőbe ment, egész idő alatt itt kellene lennie. Hiszen ezen az időn is át kellett utaznia.

– De – szóltam közbe én – ha a múltba utazott, akkor látnunk kellett volna. Akkor is, amikor beléptünk a szobába. És a múlt csütörtökön is, amikor itt voltunk. És az azelőtti csütörtökön, és így tovább visszafelé!

– Komoly ellenvetések – mondta a vidéki polgármester. Úgy beszélt, mint aki egyik oldalon sem áll. Az időjáró felé fordult.

– Egyáltalán nem – mondta az időjáró.

Aztán a pszichológushoz fordult:

– Gondolkozol. Te *magad* meg tudod ezt magyarázni. Ez túl finom jelenség, az érzékeink nem veszik észre.

– Persze – mondta a pszichológus megnyugtató hangon. – Egyszerű lélektani kérdés. Miért nem gondoltam rá rögtön? Elég világos, és nagyszerűen megoldja a paradoxont. Ezt a gépet nem láthatjuk és nem vehetjük észre. Ugyanígy nem látjuk a forgó kerék küllőjét vagy a levegőben repülő ágyúgolyót sem. Képzeljétek el, hogy ötvenszer vagy százszor gyorsabban mozog az időben, mint mi. Egy percet halad, amíg mi egy másodpercet. Akkor természetesen csak ötvened vagy század részét adja a képnek. Ha nem utazna az időben, az egészet adná. Ez elég érthető.

Végighúzta a kezét azon a helyen, ahol a kis gép állt.

– Látjátok? – mondta nevetve.

Ülve maradtunk, és egy pillanatig az üres asztalt néztük. Az időjáró megkérdezte, mit gondolunk a dologról.

– Ma este elég elfogadhatónak látszik – mondta az orvos. – De várjuk meg, mit mond reggel a józan ész.

– Akarjátok látni magát az időgépet? – kérdezte az időjáró.

Kezébe vette a lámpát, és a hosszú, huzatos folyosón át a laboratóriumba vezetett minket. Szinte most is látom a remegő fényt. Látom az időjáró furcsa, széles fejének árnyképét és az árnyékok táncát. Zavartan követtük, de nem hittünk neki. A laboratóriumban ott állt a kis gép nagy változata. Az a kis gép tűnt el a szemünk előtt. Néhány része nikkelből volt, mások elefántcsontból. Néhány része biztosan hegyikristályból készült, reszeléssel vagy fűrészeléssel. A gép teljesen kész volt, csak a kristályrudak nem. Ezek befejezetlenül feküdtek a padon, néhány rajz mellett. Felemeltem egy rudat, hogy közelebbről megnézzem. Úgy látszott, kvarcból van.

– Kérlek – mondta az orvos –, ezt teljesen komolyan vegyük? Vagy az egész tréfa, mint az a szellem, amelyet múlt karácsonykor mutattál?

– Ezen a gépen akarom felfedezni az időt – mondta az időjáró. A magasba emelte a lámpát. – Világos? Soha életemben nem voltam komolyabb.

Egyikünk sem tudta pontosan, mit gondoljon a dologról.

Az orvos válla fölött Filbyre néztem. Ő ünnepélyesen bólintott felém.

### Szójegyzék

- **időjáró**: aki az időben utazik; így hívják a könyv főhősét.
- **elefántcsont**: az elefánt nagy foga; kemény, fehér anyag.
- **kandalló**: nyitott tűzhely a szoba falánál.
- **karosszékben**: a karosszék kényelmes szék, amelynek karja is van.
- **szemfényvesztés**: ügyes csalás, amely becsapja a szemet.
- **emelőkar**: rúd a gépen, amelyet megnyomnak, hogy a gép elinduljon vagy megálljon.
- **nyereg**: ülés a gépen.
- **kísértet**: halott ember árnyéka, amely megjelenik; nem valóságos alak.
- **örvény**: gyorsan forgó víz vagy levegő.
- **fidibuszát**: a fidibusz papírcsík, amellyel pipát gyújtanak.
- **ellenvetések**: érvek valami ellen.
- **küllőjét**: a küllő vékony rúd a kerék belsejében.
- **ágyúgolyót**: az ágyúgolyó nehéz golyó, amelyet egy nagy fegyverrel lőnek ki.
- **hegyikristályból**: a hegyikristály tiszta, átlátszó kő.
- **kvarcból**: a kvarc kemény, átlátszó ásvány.

## III. Az időjáró visszaérkezik.

Azt hiszem, akkor még egyikünk sem hitt teljesen az időgépben. Az időjáró ugyanis azok közé tartozott, akik túl ügyesek ahhoz, hogy higgyünk bennük. Ha vele voltál, mindig úgy érezted, hogy nem látsz mindent. Nyílt és őszinte volt, de mögötte mindig ravaszságot sejtettünk. Valami rejtett okosságot gyanítottunk benne. Ha Filby mutatja be a mintát, ugyanezzel a magyarázattal, aligha kételkedünk ennyire. Mert akkor biztosan észrevesszük, mire gondol. Filbyt a legutolsó henteslegény is megérthette. De az időjáróban sok szeszély volt, és nagyon nem bíztunk benne. Sok dolog hírnevet hozna egy kevésbé ügyes embernek. Az ő kezében ugyanaz szemfényvesztésnek látszott. Baj, ha az ember könnyen csinálja a dolgokat. A komoly emberek komolyan vették őt, de sohasem értették teljesen a viselkedését. Valahogy észrevették, hogy rábízni a jó hírüket olyan, mintha porcelán díszeket raknának a gyerekszobába. Azt hiszem, a két csütörtök között egyikünk sem beszélt sokat az időutazásról. De biztos, hogy a sok furcsa lehetőség majdnem mindnyájunk fejében ott járt. Lehetségesnek látszott, és a gyakorlatban mégsem lehetett elhinni. Gondoltunk a sok különös anakronizmusra és a szörnyű zűrzavarra is, amelyet sejtetett. Engem főleg a kis gép eltűnésében rejlő csel foglalkoztatott. Beszéltem is róla az orvosnak, akivel pénteken találkoztam a Linné-intézetben. Az orvos azt mondta, hogy Tübingenben látott hasonló dolgot. Szerinte nagyon fontos volt, hogy a gyertya kialudt. De azt nem tudta megmagyarázni, hogyan csinálták a trükköt.

A következő csütörtökön újra kimentem Richmondba. Az időjáró legrendszeresebb vendégei közé tartoztam. Későn érkeztem. Amikor beléptem, már négy-öt ember volt a társalgóban. Az orvos a tűz előtt állt. Egyik kezében egy papírlapot tartott, a másikban az óráját. Körülnéztem, de az időjárót sehol sem láttam.

– Félnyolc van – mondta az orvos. – Azt hiszem, vacsorázhatnánk.

– Hol van? – kérdeztem, és kimondtam a házigazdánk nevét.

– Most jöttél? Különös dolog. Valami sürgős dolga akadt. Ebben a levélben azt kéri: ha hétig nem jön vissza, helyettesítsem a vacsoránál. Azt írja, hogy mindent elmond, ha megjön.

– Kár volna várni, mert elromlik a vacsora – mondta egy jól ismert napilap kiadója.

Erre az orvos csengetett.

Az orvoson és rajtam kívül csak a pszichológus volt ott a múltkori vacsorán. A többiek ezek voltak: Blank, az említett kiadó, egy újságíró és még valaki. Ez egy szelíd, félénk, szakállas férfi volt. Nem ismertem, és ahogy láttam, egész este nem szólalt meg.

Vacsora közben találgattuk, miért nincs ott az időjáró. Én félig tréfásan az időutazást említettem. A kiadó meg akarta érteni, mire gondolok. A pszichológus gyorsan és ügyetlenül mesélni kezdett neki. Arról a „zseniális paradoxonról és szemfényvesztésről” beszélt, amelyet egy hete láttunk. Még a történet elején tartott, amikor lassan, hangtalanul kinyílt a folyosóra vezető ajtó. Én szemben ültem az ajtóval, ezért én vettem észre először.

– Halló! – szóltam közbe. – Végre!

Az ajtó jobban kinyílt, és ott állt előttünk az időjáró. Meglepetésemben felkiáltottam.

– Nagy Isten! Ember, mi történt? – kiáltott az orvos, aki a legközelebbről látta.

Mindnyájan az ajtó felé fordultunk.

Az időjáró nagyon furcsán nézett ki. A ruhája tele volt porral és piszokkal. A kabátja ujja végig maszatos és zöld volt. A haja kócos volt, és nekem úgy tűnt, szürkébb lett. Talán a portól és a piszoktól, vagy tényleg megfakult a színe. Az arca kísértetiesen sápadt volt. Az állán félig begyógyult, barna vágás látszott. Az arca zavart és gyötrött volt. Úgy nézett ki, mint aki sokat szenvedett. Egy pillanatig habozva megállt az ajtóban, mintha a fény elvakítaná. Aztán bejött a szobába. Bicegve lépett, mintha sebes lenne a lába. Némán néztünk rá, és vártuk, hogy megszólaljon.

Nem szólt egy szót sem. Nagy nehezen az asztalhoz vánszorgott, és a bor felé nyúlt. A kiadó egy teli pohár pezsgőt tolt felé. Kiitta, és látszott, hogy jólesett neki. Mert végignézett az asztal körül ülőkön, és az arcán megjelent régi mosolyának szelleme.

– Hol az ördögben jártál eddig, ember? – kérdezte az orvos.

Úgy látszott, az időjáró nem hallotta a kérdést.

– Ne zavartassátok magatokat – mondta különös, dadogó hangon. – Minden rendben van.

Elhallgatott, még egyszer odatartotta a poharát, és egyszerre kiitta.

– Jó volt – mondta utána.

A szeme felragyogott, és az arcába kezdett visszatérni a szín. Fáradt elégedettséggel nézett végig az arcunkon, aztán a meleg, kényelmes szobán. Aztán újra megszólalt, de még mindig nehezen találta a szavakat.

– Kimegyek, megmosakszom, felöltözöm. Aztán lejövök, és mindent megmagyarázok… Tegyetek félre nekem egy szelet ürüsültet. Nagyon vágyom egy falat húsra.

Az asztalon át a kiadóra nézett, aki ritka vendég volt, és szívélyesen üdvözölte. A kiadó kérdezett tőle valamit.

– Rögtön elmondom – mondta az időjáró. – Furcsán vagyok. De mindjárt rendben leszek.

Letette a poharát, és a lépcsőházba vezető ajtó felé ment. Újra észrevettem a bicegését és a lépései halk hangját. Felálltam a helyemen, és amikor kiment, láttam a lábát. Csak egy pár rongyos, véres zokni volt rajta. Becsukódott mögötte az ajtó. Majdnem utánamentem. De eszembe jutott, mennyire utálja, ha sokat törődnek vele. Egy percig máshol jártak a gondolataim. Aztán meghallottam a kiadót, aki szokása szerint most is címekben gondolkozott. Ezt mondta: „Egy kiváló tudós feltűnő viselkedése.” Erre újra a világos asztalra figyeltem.

– Micsoda komédia! – mondta az újságíró. – Amatőr koldust játszott? Nem értem.

A pszichológus és én egymásra néztünk, és láttam az arcán, hogy ugyanazt gondoljuk. Elképzeltem az időjárót, ahogy nehezen bicegve megy fel a lépcsőn. Azt hiszem, más nem vette észre a bicegését.

Az orvos tért magához először a meglepetésből. Csengetett. (Az időjáró utálta, ha az inasok az asztal körül álltak.) Új tányérokat hozatott. A kiadó nagyot nyögött, és nekilátott a késével és a villájával. A hallgatag férfi ugyanezt tette. Folytattuk a vacsorát. Egy darabig hangosan beszélgettünk. Közben néha csodálkozva elhallgattunk. A kiadó egyre kíváncsibb lett.

– Talán böjtöléssel növeli a barátunk kis jövedelmét? – kérdezte. – Vagy néha Nabukodonozor sorsára jut?

– Biztos vagyok benne, hogy az egész dolognak köze van az időgéphez – mondtam.

Folytatni kezdtem a pszichológus beszámolóját a múltkori estéről. Az új vendégek nyíltan nem hittek nekünk. A kiadó ellenvetéseket hozott fel.

– Mit jelent ez az egész időutazás? Az ember csak nem lesz poros, ha egy paradoxonban gurul ide-oda. Vagy poros lesz?

Beleélte magát a gondolatba, és tovább gúnyolódott.

– A jövő emberei nem ismerik a ruhakefét?

Az újságíró sem akarta semmi áron elhinni a dolgot. Segített a kiadónak, és együtt nevetségessé tették az egészet. Ez könnyű munka volt. Mind a ketten modern újságírók voltak: vidám fiatalemberek, akik senkit sem tiszteltek.

– Saját külön tudósítónk a holnaputáni hírekről! – mondta, vagy inkább kiáltotta az újságíró. Ekkor jött vissza az időjáró.

Rendes esti ruha volt rajta. Csak a zavart nézése maradt meg abból a változásból, amely annyira megijesztett.

– Figyelj csak! – mondta vidáman a kiadó. – Ezek a fickók azt mesélik, hogy a jövő hét közepén jártál! Nem mondanál valamit a kis Roseberyről? Mennyiért tennéd meg?

Az időjáró szó nélkül leült a helyére. Szelíden mosolygott, a régi módon.

– Hol az ürüszeletem? – kérdezte. – Micsoda öröm, hogy újra húsba szúrhatom a villámat!

– Beszélj! – kiáltotta a kiadó.

– Pokolba a beszéddel! – mondta az időjáró. – Éhes vagyok. Egy betűt sem mondok, amíg nem kerül egy kis étel az ereimbe. Köszönöm. Kérem a sót.

– Csak egy szót – mondtam én. – Az időben utaztál?

– Igen – mondta az időjáró tele szájjal, és bólintott.

– Egy shillinget adok minden sorért, ha szóról szóra elmondod az utadat – mondta a kiadó.

Az időjáró a hallgatag férfi felé tolta a poharát, és a körmével kopogott rajta. A hallgatag férfi addig az időjáró arcát bámulta. Most hirtelen összerezzent, és tele töltötte a poharat borral. A vacsora többi része kényelmetlenül telt. Bennem rengeteg kérdés volt, és biztos, hogy a többiekben is. Az újságíró enyhíteni akart a feszült hangulaton, és vicces történeteket kezdett mondani. Az időjáró csak a vacsorára figyelt. Úgy evett, mint aki halálra gyalogolta magát. Az orvos cigarettára gyújtott, és összehúzott szemmel figyelte az időjárót. A hallgatag férfi, úgy látszott, még ügyetlenebb lett, mint máskor. Idegességében szabályosan, határozottan itta a pezsgőt. Végül az időjáró félretolta a tányérját, és körülnézett.

– Azt hiszem, ideje bocsánatot kérnem – mondta. – Majdnem éhen haltam. Szörnyű időt éltem át.

Szivarért nyúlt, és levágta a végét.

– De menjünk a dohányzóba. Ez túl hosszú történet ahhoz, hogy itt mondjam el, a piszkos tányérok mellett.

Menet közben meghúzta a csengőt, és mindnyájunkat átvezetett a szomszéd szobába.

– Beszéltetek már Blanknak, Dashnak és Chosenak a gépről? – kérdezte.

Hátradőlt a karosszékében. Így nevezte meg a három új vendéget.

– De hiszen ez tiszta paradoxon – mondta a kiadó.

– Ma éjjel nem tudok vitatkozni. Nem bánom, elmondom a történetet, de vitatkozni nem tudok. Ha akarjátok, elmondom, mi történt velem. De közben senki se szóljon közbe. Szükségem van rá, hogy elmondjam. Nagy része hazugságnak fog látszani. Nem bánom! Igaz, minden egyes szó igaz, az elejétől a végéig. Négy órakor a laboratóriumomban voltam, és azóta… egy hetet éltem… Olyan hetet, amilyet ember még sohasem élt át! Nagyon fáradt vagyok, de nem alszom el, amíg mindent el nem mondok. Aztán lefekszem. De semmi közbeszólás! Beleegyeztek?

– Bele – mondta a kiadó, és mindnyájan utána mondtuk: beleegyezünk.

Erre az időjáró beszélni kezdett, úgy, ahogy most leírom. Eleinte hátradőlt a székében, és fáradtan beszélt. De később tüzes lett a hangja. Írás közben nagyon érzem, hogy a toll és a tinta nem elég erre. És főleg én nem vagyok elég jó arra, hogy úgy írjak, ahogy ő beszélt. Feltételezem, hogy figyelmesen olvastok. De nem láthatjátok a beszélő sápadt, nyílt arcát a kis lámpa fényében. És nem hallhatjátok, hogyan követte a hangja a történet fordulatait. Mi, a hallgatók, szinte mind árnyékban ültünk, mert a dohányzó gyertyáit nem gyújtották meg. Csak az újságíró arca volt megvilágítva és a hallgatag férfi lába térdtől lefelé. Eleinte újra meg újra egymásra néztünk. De hamar abbahagytuk, és mindnyájan az időjáró arcát néztük.

### Szójegyzék

- **időjáró**: aki az időben utazik; így hívják a könyv főhősét.
- **henteslegény**: fiatal férfi, aki egy húsboltban dolgozik.
- **szeszély**: hirtelen, furcsa ötlet vagy kedv.
- **anakronizmusra**: az anakronizmus olyan dolog, amely nem illik abba a korba, ahol van.
- **társalgóban**: a társalgó szoba a házban, ahol a vendégek beszélgetnek.
- **ürüsültet**: sült birkahúst.
- **bicegését**: a bicegés rossz járás, amikor valakinek fáj a lába.
- **inasok**: férfi szolgák egy házban.
- **böjtöléssel**: a böjtölés azt jelenti, hogy valaki nem eszik.
- **Nabukodonozor**: régi babiloni király; a Biblia szerint egy ideig füvet evett, mint az állatok.
- **ellenvetéseket**: érveket valami ellen.
- **tudósítónk**: a tudósító újságíró, aki egy helyről híreket küld.
- **Roseberyről**: Rosebery angol politikus volt a könyv idejében.
- **shillinget**: a shilling régi angol pénz.
- **dohányzóba**: a dohányzó szoba a házban, ahol dohányoznak.

## IV. Úton az időben.

– Múlt csütörtökön már elmagyaráztam néhányatoknak az időgép alapelveit. A gépet is megmutattam a műhelyben, de akkor még nem volt egészen kész. A gép most is itt van. Az út kissé megviselte: az egyik elefántcsont rúd megrepedt, és egy fémsín elhajlott. De a többi része elég ép. Azt reméltem, hogy pénteken befejezem. De pénteken, amikor már majdnem össze volt rakva, hibát találtam. Az egyik nikkelrúd pontosan egy hüvelykkel rövidebb volt a kelleténél. Az egész rudat újra kellett készítenem. Ezért a gép csak ma reggelre lett teljesen kész. Az első időgép ma reggel tíz órakor kezdte meg az útját. Még egyszer végigkopogtattam, és újra kipróbáltam minden csavart. Még egy csepp olajat tettem a kvarcrúdra, aztán beültem a nyeregbe. Azt hiszem, az öngyilkos érez így, amikor a halántékához szorítja a pisztolyt. Ő vár ilyen csodálkozva arra, ami következik. Egyik kezemmel az indító, másikkal a megállító emelőkart fogtam. Megnyomtam az elsőt, és majdnem rögtön utána a másodikat. Úgy éreztem, hogy megtántorodom. Úgy éreztem, hogy rossz álomban zuhanok. Körülnéztem, és ott volt körülöttem a laboratórium, ugyanúgy, mint azelőtt. Történt valami? Egy pillanatig azt hittem, hogy csak képzelődtem. Hirtelen a falióra felé néztem. Egy pillanattal előbb, legalábbis annak látszott, egy-két perccel múlt tíz. Most csaknem fél négyet mutatott!

– Nagy levegőt vettem, és összeszorítottam a fogamat. Két kézzel megfogtam az indító emelőkart, és egyszerre elindultam. A laboratórium homályos lett, és elsötétedett. Watchettné asszony belépett a szobába. Nem látott engem, és a kertajtó felé ment. Azt hiszem, körülbelül egy percig tartott, amíg átment. De nekem úgy tűnt, hogy átrepült a szobán, mint egy rakéta. Lenyomtam az emelőkart, amennyire lehetett. Jött az éjszaka, mint amikor lecsavarják a lámpát. A következő percben reggel lett. A laboratórium halványult, egyre jobban elmosódott. Újra jött a fekete éjszaka, aztán a nappal, megint az éjszaka, megint a nappal. Egyre gyorsabban követték egymást. Örvénylő zúgás volt a fülemben. Különös, kábító zavar ereszkedett az elmémre.

– Attól félek, hogy nem tudom leírni az időutazás különös érzéseit. Nagyon kellemetlenek. Pontosan olyan érzés, mint amikor az ember megállíthatatlanul gurul előre egy lejtőn! Vagy mintha folyton szörnyű zuhanás fenyegetne. Ahogy tovább utaztam, az ég és a nap változott. Olyan volt, mint egy fekete szárny csapkodása. Hirtelen eltűnt a homály, amelyben a laboratóriumot sejtettem. Láttam, ahogy a nap gyorsan megy az égen. Percről percre átugrott rajta, és minden perc egy nap volt. Úgy tűnt, hogy a laboratóriumot lebontották, és én a szabad levegőre kerültem. Úgy éreztem, hogy állványokat is látok, de elmosódva. De már túl gyorsan haladtam ahhoz, hogy mozgó lényt lássak. A leglassabb csiga is túl gyorsan rohant nekem. A fény és a sötétség villogása nagyon fájt a szememnek. A sötét időkben láttam, ahogy a hold gyorsan változik, az újholdtól a teliholdig. Homályosan láttam a körben rohanó csillagokat is. Ahogy egyre gyorsabban haladtam, a nappal és az éjszaka állandó szürkeséggé folyt össze. Az ég csodálatos mély kék lett, és hajnali fényben ragyogott. A nap tűzcsíkká vált, ragyogó ívvé az égen. A hold halványabb, hullámzó fonal lett. A csillagokból semmit sem láttam, csak néha egy fényesebb kört a kék mélységben.

– A táj ködös volt és elmosódott. Még mindig a domboldalon voltam, ott, ahol ez a ház most áll. A domb háta szürkén, homályosan emelkedett fölém. Láttam, ahogy a fák nőnek és változnak, mint a gőz. Hol barnák, hol zöldek voltak. Nőttek, szétterjedtek, összeomlottak, eltűntek. Óriási épületek, elmosódott tündérpaloták jelentek meg és tűntek el, mint az álom. A föld felszíne megváltozott: a szemem előtt megolvadt, folyékony lett. A sebességet szabályozó óramű mutatói egyre gyorsabban forogtak. Hamarosan láttam, hogy a nap csíkja percről percre tágul és szűkül. Egyik napfordulótól a másikig mozgott. Tehát percenként több mint egy évet haladtam. Percről percre megjelent és eltűnt a világon a fehér hó. Utána jött a tavasz ragyogó, gyors zöld színe.

– Az induláskor érzett kellemetlen dolgok most már kevésbé bántottak. Kellemes, ideges izgalmat okoztak. Észrevettem, hogy a gépem ügyetlenül ide-oda leng, de nem tudtam, miért. Túl zavart voltam ahhoz, hogy törődjem ezzel. Csak rohantam, rohantam előre a jövőbe, szinte őrülten. Eleinte alig gondoltam a megállásra, csak ezekre az új érzésekre. De hamarosan más érzések jöttek: kíváncsiság, aztán valami félelem. Végül ezek teljesen a hatalmukba kerítettek. Azt gondoltam: milyen különös fejlődést láthatnék az emberiségben! Milyen csodás haladást a mi egyszerű műveltségünkhöz képest! Csak közelről kellene megnéznem ezt a homályos, csalóka világot. Rohant és hullámzott előttem. Hatalmas, ragyogó épületek emelkedtek körülöttem. Erősebbek voltak bármelyik mai épületnél. Mégis úgy látszott, hogy csillogásból és ködből vannak. A domboldalt gazdag zöld takarta, és nem volt rajta tél. Még a zűrzavaron át is tündéri szépnek látszott a föld. Egyre többet gondoltam a megállásra.

– Az igazi veszély ez volt: anyagba ütközhetek abban a térben, ahol a gépemmel vagyok. Amíg szörnyű gyorsan utaztam az időben, ez alig okozott bajt. Úgy mondhatnám, meg voltam hígulva. Átsiklottam az anyagok résein, mint a gőz! De ha megállok, mindenen keresztül kell nyomnom magamat, molekuláról molekulára. Az atomjaim nagyon közel kerülhetnek az akadály atomjaihoz. Akkor erős vegyi hatás vagy óriási robbanás történhet. Ez a géppel együtt kidobhat minden dimenzióból, ki az ismeretlenbe. Erre többször gondoltam, amikor a gépet készítettem. De akkor jókedvűen elfogadtam, mert ezt a veszélyt nem lehetett elkerülni. Úgy gondoltam: ha férfi vagyok, vállalnom kell. De most, amikor eljött a pillanat, már nem láttam ilyen vidáman a dolgot. Az igazság az, hogy minden összezavart. Zavart a különös idegenség körülöttem és a gép gyenge, zizegő remegése. De főleg a hosszú zuhanás érzése zavart. Szinte észrevétlenül elvesztettem a lelki egyensúlyomat. Azt mondtam magamban, hogy sohasem állhatok meg. Ugyanakkor hirtelen, vakmerően elhatároztam, hogy rögtön megállok. Mint egy türelmetlen bolond, rángatni kezdtem az emelőkart. Erre a gép hirtelen felborult, és én előrezuhantam a levegőben.

– Mennydörgést hallottam a fülemben. Egy pillanatig kábultan feküdtem. Körülöttem irgalmatlan jégeső zúgott. Puha füvön ültem, a felborult gépemmel szemben. Még minden szürkének látszott, de hamarosan megszűnt a zúgás a fülemben. Körülnéztem. Egy kis kerti tisztáson lehettem, körülötte rododendronbokrok álltak. A piros virágok tömegesen hullottak a földre a jégeső alatt. A pattogó, táncoló jég kis felhőkben lógott a gép fölött. Úgy húzódott a földön, mint a füst. Egy perc alatt teljesen megáztam. „Szép vendéglátás! – mondtam. – Ezt érdemlem, mert számtalan évet utaztam, hogy meglátogassalak benneteket.”

– Hamar eszembe jutott, milyen bolondság így megázni. Felálltam, és körülnéztem. A rododendronok mögött egy óriási fehér kőalak látszott homályosan a ködös zuhogásban. Semmi mást nem láttam a világon.

– Nehéz lenne leírni, mit éreztem. Ahogy a jég ritkult, tisztábban láttam a fehér alakot. Nagyon magas volt, mert egy ezüstös nyárfa csak a válláig ért. Fehér márványból volt, és szárnyas szfinxre hasonlított. De a szárnyai nem függőlegesen álltak az oldalán. Szét voltak terítve, így szinte lebegni látszott.

– Az alapzata, úgy látszott, bronzból volt, és vastag patina borította. Az arca véletlenül felém volt fordulva. Üres szemével mintha engem figyelne. Az ajka körül halvány mosoly árnya volt. Az idő nagyon megrongálta. Ez kellemetlen, nyugtalan érzést keltett bennem. Egy ideig ott álltam, és néztem, fél percig vagy talán fél óráig. Közeledett és távolodott, ahogy a jég sűrűbben vagy ritkábban hullott előtte. Végül egy pillanatra máshová néztem. Láttam, hogy a jégfüggöny szakadozni kezd, és az égen megjelenik a nap fénye.

– Újra a nagy fehér alakra néztem. Hirtelen teljesen megéreztem, milyen vakmerő volt az utazásom. Mit fogok látni, ha a ködös függöny teljesen félrehúzódik? Mi minden történt az emberekkel? Mi lesz velem, ha a kegyetlenség lett a legerősebb szenvedély? Mi lesz, ha az emberi faj elvesztette emberi jellegét? Ha valami emberfölötti lett, amely nem ismer együttérzést, és mindent eltapos? Talán egy őskori vadállatnak fognak tartani. Félelmetes és undorító leszek nekik, és ezt csak növeli, hogy hasonlítok hozzájuk. Talán egy csúnya teremtménynek látnak, amelyet rögtön meg kell ölni.

– Most már más hatalmas árnyakat is láttam: nagy épületeket, bonyolult díszekkel és karcsú oszlopokkal. A csendesedő viharon át egy erdős domboldal emelkedett fölém homályosan. Értelmetlen rémület fogott el. Félőrülten fordultam az időgéphez, és rendbe akartam hozni. A szürke zuhogás elvonult, és eltűnt, mint egy kísértet lebegő ruhája. Fölöttem, a nyári ég mély kékjében, barna felhőcsíkok oszlottak szét a semmibe. A hatalmas épületek tisztán, élesen látszottak körülöttem. Ragyogtak a jégesőtől, és a falak mellett fehér jég gyűlt össze. Úgy éreztem, hogy véletlenül egy idegen világba kerültem. Olyan lehettem, mint a madár a szabad levegőben. A madár tudja, hogy fölötte repül a héja, és le akar csapni. A félelmem őrületté nőtt. Nagy levegőt vettem, és összeszorítottam a fogamat. Könyökkel és térddel dühösen újra nekiestem a gépnek. A gép engedett, visszafordult, és erősen megütötte az államat. Egyik kezemmel megfogtam a nyerget, a másikkal az emelőkart. Nagyokat lihegtem, és kész voltam újra beülni.

– De most nyitva állt előttem a gyors menekülés útja, és visszatért a bátorságom. Sokkal több kíváncsisággal és kevesebb félelemmel néztem szét a távoli jövő világában. Egy kerek nyílásban, magasan a legközelebbi ház falán, egy csoport alakot láttam. Gazdag, lágy ruhában voltak. Ők is megláttak, és felém fordították az arcukat.

– Aztán közeledő hangokat hallottam. A fehér szfinx mellett, a bokrok között, emberek futottak felém. Csak a fejüket és a vállukat láttam. Egyikük azon a gyalogúton jött elő, amely egyenesen a kis tisztáshoz vezetett. Ott álltam a gépemmel. Alig négy láb magas apró emberke volt, bíbor ruhában, a derekán bőrövvel. Szandál vagy koturnus volt a lábán, nem láttam tisztán. A lába térdig csupasz volt, a feje fedetlen. Csak most, amikor ezt megláttam, vettem észre, milyen meleg a levegő.

– Szép volt és bájos, de leírhatatlanul gyenge is, és ez lepett meg. Arcának pirossága a sorvadás legszebb fajtájára emlékeztetett. Arra a haldokló szépségre, amelyről olyan gyakran hallunk. Amikor megláttam, rögtön visszatért az önbizalmam. Elengedtem a gépet.

### Szójegyzék

- **hüvelykkel**: a hüvelyk régi hosszmérték, kb. 2,5 cm.
- **homályos**: nem tiszta, nehezen lehet látni.
- **elmosódott**: nincs éles széle, nem lehet jól látni.
- **emelőkart**: az emelőkar rúd a gépen, amelyet megnyomnak, hogy a gép elinduljon vagy megálljon.
- **tündérpaloták**: olyan szép, nagy épületek, mint a mesékben.
- **napfordulótól**: a napforduló az év leghosszabb vagy legrövidebb napja.
- **meg voltam hígulva**: ritka és vékony lettem, mint a gőz.
- **tisztáson**: a tisztás füves hely, ahol nincs fa vagy bokor.
- **rododendronbokrok**: nagy, színes virágú bokrok.
- **szfinxre**: a szfinx szobor oroszlán testtel és emberi fejjel.
- **alapzata**: az alapzat az a rész, amelyen a szobor áll.
- **patina**: zöld réteg a régi bronzon.
- **héja**: ragadozó madár, amely más madarakat fog.
- **koturnus**: magas talpú régi görög csizma.
- **sorvadás**: betegség, amelytől a test lassan gyengül és fogy.

## V. Aranykor.

– A következő pillanatban szemben álltunk egymással, én és a jövőnek ez a törékeny lénye. Egyenesen felém jött, és a szemembe nevetett. Rögtön meglepett, hogy egyáltalán nem félt. Aztán két társához fordult, akik követték. Különös, édes hangzású, folyékony nyelven beszélni kezdett velük.

– Mások is jöttek. Hamarosan egy egész csoport, nyolc-tíz ilyen szép kis teremtés állt körülöttem. Az egyik megszólított. Furcsa gondolatom támadt: a hangom talán túl kemény és mély nekik. Ezért nem válaszoltam, hanem a fülemre mutattam, és megráztam a fejemet. Egy lépést tett felém, habozott, aztán megérintette a kezemet. Rögtön éreztem, hogy puha kis kacsók tapogatják a hátamat és a vállamat. Meg akartak győződni arról, hogy tényleg létezem. De ebben nem volt semmi nyugtalanító. Éppen ellenkezőleg, volt bennük valami, ami bizalmat keltett. Bájos kedvesség volt bennük, szinte gyermeki vidámság. És olyan gyengének látszottak, hogy azt képzeltem: szét tudom dobálni őket, mint a golyókat. De aztán láttam, hogy rózsás kezecskéikkel az időgépet kezdik tapogatni. Hirtelen megmozdultam, hogy visszatartsam őket. Szerencsére még időben eszembe jutott a veszély, amelyről eddig megfeledkeztem. Megfogtam a gép rúdjait, lecsavartam a kis emelőkarokat, és zsebre tettem őket. Ezek hozták mozgásba a gépet. Aztán újra feléjük fordultam, és azt kerestem, hogyan tudnék velük beszélni.

– Közelebbről megnéztem az arcukat, és újabb furcsaságokat vettem észre. Olyan kecses alakok voltak, mint a meisseni porcelán. Hajuk egyenletesen göndör volt. Éles vonalban végződött a nyakukon és az arcuk fölött. Az arcukon nem volt szőr, még pihe sem. A kis álluk hegyes volt. Nagy szemük szelíden fénylett. És már ekkor úgy képzeltem, hogy szinte egyáltalán nem érdeklődnek irántam. Talán önzésnek látszik, de joggal vártam többet tőlük.

– Nem próbáltak beszélni velem. Csak álltak körülöttem, mosolyogtak, és lágy, turbékoló hangon beszélgettek egymással. Ezért én kezdtem el a beszélgetést. Az időgépre mutattam, aztán magamra. Egy pillanatig haboztam, hogyan mutassam meg az időt, aztán a napra mutattam. Erre egy kecses kis alak, tarka bíbor és fehér ruhában, követte a mozdulatomat. Aztán megdöbbentett: utánozta a mennydörgés hangját.

– Egy pillanatig nem tudtam, mit gondoljak, bár a mozdulata elég világos volt. Hirtelen ez a kérdés jutott eszembe: nem bolondok ezek az apró teremtések? Nehezen érthetitek meg, mennyire megrázott ez a gondolat. Tudjátok, mindig azt képzeltem, hogy a nyolcszázkétezer s néhányadik esztendő emberei sokkal jobbak nálunk. Azt hittem, tudásban, művészetben, mindenben hihetetlenül fölöttünk állnak. És most egyikük olyan kérdést tett fel nekem. Ilyet a mi ötéves gyerekeink tesznek fel. Valóban azt kérdezte tőlem, hogy a napból jöttem-e, viharban és mennydörgésben! Ez a kérdés felszabadította az ítéletemet. Addig visszatartottam ezt az ítéletet. Pedig láttam a ruhájukat, gyenge, vékony lábukat és törékeny testüket. Csalódás ereszkedett rám. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy hiába készítettem az időgépet.

– Bólintottam, a napra mutattam, és utánoztam a mennydörgést. Olyan hangos voltam, hogy megijedtek. Néhány lépést hátráltak, és hajlongani kezdtek. Aztán az egyik nevetve felém jött, és ismeretlen szép virágokból font füzért hozott. A füzért a nyakamba tette. A többiek dallamos hangokkal örültek az ötletnek. Hamarosan ide-oda futkostak virágért, és nevetve teledobáltak velük. Szinte megfulladtam a sok virág között. Ti sohasem láttatok ilyet. Alig tudjátok elképzelni, milyen csodaszép, finom virágokat hozott létre a kertészet. Ehhez számtalan évre volt szükség. Aztán az egyik megértette velem, hogy a játékszerüket a legközelebbi épületbe akarják vinni. Elvezettek a fehér márvány szfinx mellett. Úgy látszott, az egész idő alatt engem figyelt, és mosolygott a zavaromon. Egy hatalmas, szürke épület felé mentünk, amely tarka kőből készült. Ahogy köztük mentem, nevetnem kellett. Eszembe jutott a régi hitem. Azt hittem, hogy a jövő emberei mélyen komolyak és nagyon okosak lesznek.

– Az épület óriási volt, a bejárata hatalmas. Természetesen főleg az apró emberkék növekvő csoportjára figyeltem. És a széles bejáratra, amelynek nyitott szájából titokzatos homály nézett rám. Általános benyomásom ez volt: a világ szép bokrok és virágok sűrű tömege. Olyan volt, mint egy hatalmas kert, régóta elhanyagolt, de gyom nélkül. Sok furcsa fehér virágot láttam a széles, viaszszerű levelek között. A hegyük körülbelül egy lábnyira nyúlt ki.

– Úgy látszott, hogy vadon nőnek, szerteszét a tarka bokrok között. De ekkor, mondom, még nem néztem meg őket közelebbről. Az időgép elhagyatva ott maradt a füvön, a rododendronok között.

– A bejárat ívét gazdag faragások díszítették. Nem tudtam alaposan megnézni őket. De első pillanatra mintha régi föníciai díszekre emlékeztetnének. Amikor átmentem a bejáraton, meglepett, hogy nagyon töredezettek és kopottak. A kapu alatt még több fényes ruhájú emberke csatlakozott hozzám. Elég furcsa, nevetséges látvány lehettem. Piszkos XIX. századbeli ruhámban, virágokkal borítva léptem be. Körülöttem ragyogó, tarka ruhák és fényes fehér lábacskák kavarogtak. Mindenhol dallamos nevetés és csevegés hallatszott.

– A széles bejárat egy elég nagy, barna színű csarnokba vezetett. A mennyezet homályos volt. A színes ablakokon és itt-ott az üveg nélküli nyílásokon csak gyenge fény jött be. A padló nagy tömbökből állt, kemény fehér fémből. A tömbök nem voltak faragottak, és szabálytalanok voltak. Sok nemzedék lába annyira elkoptatta a padlót, hogy mély barázdák keletkeztek rajta. Ott voltak, ahol a legtöbbet jártak. A csarnok hosszában számtalan asztal állt egymás mellett, csiszolt kőlapokból. Az asztalok körülbelül egy láb magasak voltak, és tele voltak gyümölccsel. Láttam köztük valami túl nagyra nőtt málnát és narancsfélét. De a legtöbbet nem ismertem.

– Az asztalok között sok párna hevert. A vezetőim ezekre ültek, és nekem is intettek, hogy üljek le. Kecsesen, minden szertartás nélkül, kézzel ették a gyümölcsöt. A héjat, a szárakat és a többi hulladékot az asztalok oldalán levő kerek nyílásokba dobták. Én is rögtön enni kezdtem, mert éhes és szomjas voltam. Evés közben kényelmesen megnéztem a csarnokot.

– Talán a rossz állapota lepett meg a legjobban. A színes ablaküvegeket csupa mértani ábra díszítette. De több helyen ki voltak törve. A csarnok alsó végén függönyök lógtak, és vastag por borította őket. A szomszédos márványasztal sarka le volt törve, és ez bántotta a szememet. De az egész mégis nagyon színes és szép volt. Néhány száz emberke ebédelhetett ott. A legtöbbjük a lehető legközelebb ült hozzám, és érdeklődve nézett rám. Kis szemük ragyogott a gyümölcsök fölött evés közben. Mindegyikük ruhája ugyanabból a lágy, de erős selyemből készült.

– Csak gyümölcsöt ettek. A távoli jövő apró emberei szigorú vegetáriánusok voltak. Amíg köztük éltem, bármennyire vágytam a húsra, nekem is gyümölcsöt kellett ennem. Később megtudtam, mi lett a lóval, a marhával, a juhhal és a kutyával. Mind az ichtioszaurusz sorsára jutott. De a gyümölcs mind nagyszerű volt. Különösen az egyik, egy háromélű, hüvelyes fajta, lisztes belsővel. Úgy látszik, amíg ott voltam, mindig ennek volt a szezonja. Ezt választottam fő ételemnek. Eleinte meglepett a sok gyümölcs és virág, de később megértettem, mit jelentenek.

– De elég is volt már a gyümölcsebédemből a távoli jövőben. Alighogy kicsit jóllaktam, elhatároztam, hogy megpróbálom megtanulni az emberkéim nyelvét. Világos volt, hogy ez az első dolgom. Úgy látszott, a gyümölccsel a legjobb kezdeni. Kezembe vettem egyet, és kérdő hangokkal és mozdulatokkal próbálkoztam. Nagy nehezen tudtam megértetni velük, mit akarok. Eleinte meglepetten néztek rám, és folyton nevettek. De egy göndör hajú kis teremtés, úgy látszik, hamar megértette. Többször ismételt egy nevet. Fecsegtek, és sokáig magyaráztak egymásnak. Amikor próbáltam kimondani a nyelvük finom kis hangjait, nevettek rajtam. Udvariatlanul, de végtelenül őszintén nevettek. De én, mint a tanító a gyerekek között, kitartottam. Hamarosan körülbelül húsz főnevet tudtam. Aztán megtanultam a mutató névmásokat, végül az „enni” igét is. De a munka lassan haladt. A kis emberek hamar elfáradtak, és menekülni próbáltak a kérdéseim elől. Ezért kénytelen voltam elfogadni, hogy akkor tanítsanak, amikor kedvük van. És csak kis adagokban. De csak nagyon kis adagokban volt kedvük tanítani. És mint hamarosan láttam, sohasem találkoztam közömbösebb vagy könnyebben elfáradó emberekkel.

### Szójegyzék

- **kacsók**: a kacsó kis kéz.
- **emelőkarokat**: az emelőkar rúd a gépen, amelyet megnyomnak, hogy a gép elinduljon vagy megálljon.
- **kecses**: szép és finom alakú vagy mozgású.
- **tarka**: sokszínű.
- **meisseni porcelán**: híres, finom porcelán; apró szobrok is készülnek belőle.
- **turbékoló**: olyan lágy hang, mint a galamb hangja.
- **bíbor**: sötét, vöröses lila szín.
- **füzért**: a füzér összekötött virágok sora.
- **föníciai**: a föníciaiak régi nép volt a Földközi-tenger partján.
- **csarnokba**: a csarnok nagyon nagy terem.
- **barázdák**: hosszú, mély vonalak a felületen.
- **ichtioszaurusz**: régen kihalt, nagy tengeri állat.
- **hüvelyes**: olyan növény, amelynek a magja hosszú héjban van, mint a borsó.
- **főnevet**: a főnév olyan szó, amely dolgot vagy élőlényt nevez meg.
- **mutató névmásokat**: olyan szavak, mint „ez” és „az”.

## VI. Az emberiség alkonya.

– Hamar furcsa dolgot vettem észre a kis gazdáimon. Semmi sem érdekelte őket komolyan. Először meglepődtek, kíváncsian kiabáltak, és odajöttek hozzám, mint a gyerekek. Megvizsgáltak engem. De hamar abbahagyták, és más játékot kerestek. Vége lett az ebédnek és az első beszélgetési próbámnak. Akkor láttam, hogy az első emberkék majdnem mind elmentek.

– Az is furcsa, milyen hamar nem törődtem már ezekkel az apró emberkékkel. Amikor jóllaktam, újra kimentem az ajtón a napsütésbe. Újra meg újra jött hozzám néhány apró ember a jövőből. Követtek egy kis ideig, beszéltek és nevettek körülöttem. Barátságosan mosolyogtak és integettek. Aztán elmentek, és megint magamra hagytak a saját ötleteimmel.

– Amikor kiléptem a nagy csarnokból, nyugodt este volt a világon. A lemenő nap meleg fénye borította a tájat. Először minden összekeveredett a szememben. Minden, de minden más volt, mint a világ, amelyet ismertem. Még a virágok is mások voltak. A hatalmas épület, amelyet magam mögött hagytam, egy széles folyópart lejtőjén állt. A Temze körülbelül egy mérföldre folyt a mai medrétől. Elhatároztam, hogy felmegyek egy dombra. A domb másfél mérföldre volt. Onnan jobban láthattam a bolygónkat a mi Urunk nyolcszázkétezer-hétszázegyedik esztendejében. Mert ezt az évet mutatta a gépem kis óraműve.

– Séta közben figyelmesen gyűjtöttem a benyomásokat. Ha lehetett, meg akartam érteni ezt a romos pompát, amelyben a világot találtam. Mert tényleg romok között jártam. A domboldalon kicsit feljebb például nagy halom gránitkocka hevert. Alumínium tartotta össze őket. Meredek falak és kőhalmok voltak ott. Közöttük szép, pagodához hasonló növényeket láttam. Valószínűleg csalánok voltak. De a különös barna levelek már nem csíptek. Rögtön láttam, hogy egy hatalmas, elhagyott épület maradványai között vagyok. Már senki sem tudhatta, mire szolgált az épület. A sors úgy hozta, hogy később itt nagyon különös dolgot láttam. Ez a dolog egy még különösebb felfedezéshez vezetett. De erről majd a maga helyén beszélek.

– Hirtelen gondolatom támadt, és körülnéztem a kis fennsíkról, ahol megpihentem. Sehol sem láttam kisebb házakat. Úgy látszott, hogy a családi ház eltűnt, és talán a háztartás is. A zöldben itt-ott palotához hasonló épületek álltak. De a ház és a villa, az angol táj jellemző képe, teljesen eltűnt.

– Kommunizmus – mondtam magamban.

– És ekkor másik gondolatom támadt. Ránéztem a hat-hét apró lényre, akik idáig követtek. Egy pillanat alatt láttam, hogy mindegyiknek egyforma a ruhája. Mindegyiknek ugyanolyan lágy, szőrtelen arca volt, és ugyanolyan lányos, kerek lába. Talán furcsa, hogy eddig ezt nem vettem észre. De körülöttem minden olyan furcsa volt! Most elég tisztán láttam a dolgot. Ma a két nem más ruhát hord. Más a hajuk és más a viselkedésük. Ezek az emberkék viszont ebben teljesen egyformák voltak. A gyerekek pedig olyanok voltak, mint a szüleik kis másai. Úgy láttam, hogy annak a kornak a gyerekei – legalábbis testben – nagyon gyorsan fejlődtek. Később láttam, hogy ez teljesen igaz volt.

– Láttam, milyen kényelemben és biztonságban él ez a nép. Éreztem, hogy mást nem is lehetett várni, csak a két nem teljes hasonlóságát. Mert a férfi ereje és a nő gyengesége a fizikai erő korából való. A család is onnan való, és a munkák szétválasztása is. Abban a harcos korban ezekre szükség volt. Ahol a népesség egyensúlyban van és bőségben él, ott más a helyzet. Ott a sok gyerek az államnak inkább baj, mint áldás. Ahol ritka az erőszak, és a gyermekek biztonságban vannak, kevesebb szükség van erős családra. Vagy inkább nincs is rá szükség. Ott a gyermekek miatt már nem kell szétválnia a két nemnek. Ennek már ma is van némi nyoma, és a jövő teljesen igazolta ezt a gondolatot. Hangsúlyozom: akkor így gondolkodtam. Később be kellett látnom, milyen messze volt ez a valóságtól.

– Közben egy csinos kis építmény keltette fel a figyelmemet. Olyan volt, mint egy kút, kupolával. Futólag arra gondoltam, milyen különös, hogy még mindig vannak kutak. Aztán tovább gondolkodtam. A domb teteje felé nem voltak már nagy épületek. Úgy látszik, csodálatosan jól gyalogoltam, ezért hamarosan először egyedül maradtam. A szabadság és a kaland furcsa érzésével mentem tovább a domb csúcsa felé.

– A domb tetején egy ülést találtam. Ismeretlen sárga fémből készült. Itt-ott vöröses rozsda marta, és félig a puha mohába süllyedt. A karfái griff-fejek formájúak voltak. Leültem, és néztem a régi világunkat ennek a hosszú napnak az alkonyatában. Életemben ez volt a legkedvesebb, legszebb látvány. A nap már a horizont alá bukott. Az egész nyugati ég aranyszínben égett. Bíbor és vörös vízszintes sávok húzódtak rajta. Lent volt a Temze völgye. A folyó olyan volt benne, mint egy fényes acélszalag. Már említettem, hogy a zöld lombok között paloták álltak. Némelyik romos volt, némelyikben laktak.

– Itt-ott egy fehér vagy ezüstös szobor emelkedett ki a föld hatalmas, elhagyott kertjéből. Máshol egy kupola vagy egy obeliszk állt egyenesen a magasba. Nem volt ott sövény, nem volt jele a tulajdonnak vagy a földművelésnek. Az egész föld kert lett.

– Néztem a tájat, és tovább kerestem a magyarázatot a látott dolgokra. Aznap este a magyarázatom körülbelül ilyen lett. (Később rájöttem, hogy csak a fél igazságot találtam el. Vagy inkább az igazságnak csak az egyik oldalát láttam.)

– Úgy látszott, hogy véletlenül az emberiség hanyatló korába érkeztem. A vörös alkonyat az emberiség alkonyára vitte a gondolataimat. Kezdtem látni, hová vezet a társadalom mai erőfeszítése. Különös eredmény volt, de ha jól meggondoljuk, elég logikus. Az erő a szükségből születik. A biztonság pedig gyengeséget nevel. Az emberek mindig azon dolgoztak, hogy jobb legyen az életük. Ez az igazi művelődés, mert egyre biztonságosabbá teszi az életet. Ez a munka szünet nélkül erősödött. Az egyesült emberiség győzelmet győzelemre aratott a természet felett. Sok minden, ami ma még csak álom, tervvé vált, és megvalósult. És az aratás az volt, amit láttam!

– Tény, hogy a mai kor egészségügye és földművelése még nagyon kezdetleges. A tudományunk a betegségeknek még csak kis részét győzte le. De biztosan és kitartóan halad tovább. A földművelésünk és a kertészetünk kipusztít itt-ott egy-egy gyomot. Vagy húsz hasznos növényt termesztünk. De a többi növényt, a legnagyobb részt, a saját erejére hagyjuk a létért való harcban. Kedvenc növényeinket és állatainkat nemesítjük. És milyen kevés ezeknek a száma! Lépésről lépésre választjuk ki a legjobbakat. Hol egy jobb új őszibarackot kapunk, hol egy szőlőt. Hol egy illatosabb, nagyobb virágot, hol egy jobb fajta marhát. Mindezt lassan fejlesztjük, mert az ötleteink bizonytalanok. A tudásunk pedig nagyon szűk, mert a természet is félénk és lassú az ügyetlen kezünkben. De egyszer mindez egyre jobban szerveződik majd. Ez olyan, mint a folyó, amely átnyomul az örvényeken. Az egész világ értelmes, művelt és együttműködő lesz. A természet legyőzése egyre gyorsabban halad majd. És végül bölcsen és gondosan cselekszünk. Az állati és a növényi életet újra egyensúlyba hozzuk a szükségleteinkkel.

– Ennek mindennek meg kellett történnie, és jól kellett megtörténnie. Ez abban a végtelen időben történt, amelyen a gépem átugrott. A levegőben nem voltak szúnyogok, a földön nem volt gaz és gomba. Mindenhol gyümölcs volt, és sokféle illatos, szép virág. Ragyogó pillangók repkedtek ide-oda. A megelőző orvostudomány álma megvalósult. A betegségeket kiirtották. Amíg ott voltam, nem láttam semmilyen fertőző betegséget. Később azt is el kell mondanom, hogy ezek a változások még a rothadást is átalakították.

– A társadalom győzelmei is megvalósultak. Láttam, hogy az emberiség fényes palotákban lakik, és ragyogó ruhákban jár. És amennyire eddig láttam, semmit sem dolgozik. Nem volt sem társadalmi, sem gazdasági harc. Az üzlet, a hirdetés, a közlekedés, a kereskedelem mind eltűnt. Pedig ezek a mi világunk lényege. Érthető, hogy azon az aranyos estén a társadalmi paradicsom jutott eszembe. Úgy sejtettem, hogy a népesség növekedésének nehéz problémáját megoldották, és a népesség már nem nő.

– De ha a körülmények változnak, az élőlények is alkalmazkodnak. Ha a biológia nem téved, mi az emberi ész és erő oka? A küzdelem és a szabadság. Ezek tartják életben a tevékeny, erős és ravasz embereket. Ezek szorítják a falhoz a gyengéket. Ezek jutalmazzák a rátermett emberek becsületes összefogását. Jutalmazzák az önfegyelmet, a türelmet és a határozottságot. A család és a családi érzések is a veszélyekből születnek. Ilyen a szenvedélyes féltékenység, a gyermek gyöngéd szeretete, a szülők önfeláldozása. Mindennek az a támasza és az oka, hogy veszély fenyegeti a gyermekeket. Most hol vannak ezek a veszélyek? Már ma is születik és egyre nő egy közös érzés. Ez az érzés a családi féltékenység ellen irányul. Az anyai szeretet szenvedélye ellen és minden szenvedély ellen is. Mindez ma már szükségtelen és kellemetlen. Régi vadságunk maradványa. Megzavarja finom, kellemes életünket.

– Gondoltam ennek a népnek a testi gyengeségére és butaságára. Gondoltam a hatalmas, ragyogó romokra is. Mindez megerősítette a hitemet, hogy az ember teljesen legyőzte a természetet. Mert a harc után jön a nyugalom. Az emberiség erős, energikus és okos volt. Bőséges életerejét arra használta, hogy megváltoztassa a körülményeit.

– És most jött a megváltozott körülmények visszahatása.

– Bennünk nyugtalan energia van, és ez erő. De a tökéletes kényelemben és biztonságban gyengeséggé válik. Már a mi korunkban is vannak hajlamok és vágyak, amelyek valaha kellettek az élethez. Ma viszont állandóan bukást okoznak. A testi bátorság és a harc szeretete például inkább árt a művelt embernek, mint használ. Egy teljesen kiegyensúlyozott, biztonságos államban nincs helye a hatalomnak. Sem az ész, sem a test hatalmának. Úgy gondoltam, hogy abban a világban számtalan éve nem volt veszély. Nem volt háború, magánerőszak, vadállat és pusztító betegség, amely ellen erős test kellett. Munkára sem volt szükség. Ilyen életre az, akit mi gyengének mondunk, ugyanúgy alkalmas, mint az erős. Valójában nincs is többé gyenge. Sőt, a gyenge helyzete jobb, mint az erősé. Mert az erőst állandóan kínozná az energiája, amelyet nem tudna használni. Biztos, hogy az épületek ritka szépsége az emberi energia utolsó fellángolása volt. Ennek az energiának akkor már nem volt célja. Ez azelőtt volt, hogy az emberiség teljes összhangba került az élet körülményeivel. Ez volt a virágzás a győzelem után, amely az utolsó nagy békét hozta. Az energia sorsa biztonságban mindig ez volt: művészetre és szerelemre fordul. Aztán hamar jön a fáradtság és a hanyatlás.

– Végül ez a művészi törekvés is elhal. Abban a korban, ahová érkeztem, már majdnem teljesen elhalt. Virággal díszítették magukat, táncoltak, énekeltek a napsütésben. Ennyi maradt a művészetből, semmi más. Sőt, végül ennek is el kellett tűnnie a teljes, elégedett tétlenségben.

– Minket folyton élesít a fájdalom és a szükség köszörűköve. És itt mintha ez a gyűlöletes köszörűkő összetört volna.

– Ott álltam a növekvő sötétben, és gondolkodtam. Azt hittem, hogy ez az egyszerű magyarázat a világ problémájának kulcsa. Ez a kulcsa e szép kis teremtmények minden titkának. Talán kitaláltak akadályokat a népesség túl nagy növekedése ellen. Talán ezek az akadályok túl jól működtek. Akkor a számuk nem maradt állandó, hanem inkább csökkent. Ez megmagyarázná az elhagyott romokat. Nagyon egyszerű volt a magyarázatom, és elég valószínű – úgy, mint a legtöbb rossz elmélet!

### Szójegyzék

- **alkonyat**: az esti idő, amikor a nap lemegy; itt a vég is.
- **hanyatló**: olyan, ami gyengül és rosszabb lesz.
- **mérföldre**: a mérföld hosszmérték, kb. 1,6 km.
- **Kommunizmus**: olyan társadalom, ahol minden mindenkié.
- **pagodához**: a pagoda keleti templom, sok kis tetővel.
- **csalánok**: a csalán zöld növény, amely csíp, ha megérintik.
- **kupolával**: a kupola kerek, gömb alakú tető.
- **griff-fejek**: a griff mesebeli állat, sas feje és oroszlán teste van.
- **horizont**: a távoli vonal, ahol az ég és a föld találkozik.
- **obeliszk**: magas, keskeny, négyszögletes kőoszlop.
- **sövény**: sűrű bokrok sora a kert szélén.
- **nemesítjük**: jobb fajtát csinálunk egy növényből vagy állatból.
- **örvényeken**: az örvény olyan hely a vízben, ahol a víz körbeforog.
- **jutalmazzák**: valami jót adnak valakinek azért, amit jól tett.
- **köszörűköve**: a köszörűkő kerek kő, amellyel a kést élesítik.

## VII. Váratlan csapás.

– Ott álltam, és az embernek erről a túl tökéletes győzelméről gondolkodtam. Ekkor keleten felkelt a sárga telihold, ezüst fényben. Lent a ragyogó kis alakok már nem mozogtak. Egy bagoly hangtalanul repült el mellettem. Éreztem az éjszaka hidegét, és megborzongtam. Elhatároztam, hogy lemegyek a dombról, és helyet keresek, ahol alhatok.

– Azt az épületet kerestem, amelyet már ismertem. Ekkor megláttam a fehér szfinxet a bronzalapzaton. A felkelő hold fényében egyre tisztábban látszott. Mellette volt az ezüstös nyírfa. Ott voltak a sűrű rododendronbokrok, sötéten a sápadt fényben. És ott volt a kis tisztás. Újra a tisztásra néztem. Furcsa kétség fogott el, és elmúlt a nyugalmam. „Nem – mondtam magamban bátran –, nem ez volt az a tisztás.”

– De az a tisztás *ez* volt. Mert a szfinx fehér, foltos arca arrafelé nézett. El tudjátok képzelni, mit éreztem, amikor ezt megértettem? Nem. Nem tudjátok. Az időgép eltűnt!

– Olyan volt, mintha valaki végigvágott volna az arcomon. Hirtelen megértettem: elveszíthetem a saját koromat. Itt maradhatok tehetetlenül ebben a különös, új világban. Ez a gondolat valóságos testi érzés volt. Éreztem, hogy megragadja a torkomat, és nem enged lélegezni. A következő pillanatban szörnyű félelem fogott el. Hatalmas ugrásokkal rohantam lefelé a lejtőn. Egyszer fejjel előre estem, és felvágtam az arcomat. Nem állítottam el a vérzést. Felugrottam, és futottam tovább. A meleg vér lefolyt az arcomról a vállamra. Futás közben ezt mondogattam magamban: „Elmozdították egy kissé; félretolták az útból a bokrok közé.” De azért teljes erőmből rohantam. Egész idő alatt biztosan tudtam valamit, és ez a tudás rettenetes volt. Tudtam, hogy ez a remény tiszta őrültség. Ösztönből tudtam, hogy a gépet elvitték, és már nem érhetem el. Fájdalmasan lélegeztem. A dombtetőtől a kis tisztásig körülbelül két mérföld volt. Azt hiszem, ezt az utat tíz perc alatt futottam le. Pedig nem vagyok már fiatal legény. Futás közben hangosan átkoztam magam, mert bután ott hagytam a gépet. Ezzel is sok levegőt vesztettem. Hangosan kiabáltam, de senki sem felelt. Semmi élő nem mozdult az egész holdfényes világban.

– Amikor a tisztásra értem, láttam: a legrosszabb igaz. A gépnek nyoma sem volt. Gyengének éreztem magam, és kivert a hideg. Csak az üres helyet láttam a fekete, sűrű bokrok között. Őrülten körbefutottam a tisztást, mintha a gép egy sarokban lett volna elrejtve. Aztán hirtelen megálltam, és téptem a hajamat. Fölöttem magasodott a szfinx a bronzalapzaton. Fehér, fényes és foltos volt a felkelő holdban. Mintha gúnyosan mosolygott volna a rémületemen.

– Talán megvigasztalhatott volna egy gondolat: az apró emberkék betolták a gépet egy fedett helyre. De tudtam, hogy ehhez nincs elég erejük és eszük. Engem valami ismeretlen hatalom rémített meg. Ez a hatalom váratlanul közbelépett, és eltüntette a találmányomat. De egy dolgot biztosan tudtam: a gép nem mozoghatott az időben. Csak akkor mozoghatott, ha egy későbbi kor elkészítette a pontos mását. Az emelőkarok felszerelése – később megmutatom nektek – nagyon bonyolult volt. Ezért emelőkarok nélkül senki sem tudta használni a gépet. A gép tehát mozgott, és el volt rejtve, de csak a *térben*. De akkor hol lehetett?

– Azt hiszem, félig megőrültem. Emlékszem, hogy vadul futkostam a szfinx körül a holdfényes bokrok között. Felriasztottam egy fehér állatot, és a félhomályban kis őznek gondoltam. Arra is emlékszem, hogy késő éjjelig ütöttem a bokrokat az öklömmel. Végül a letört ágak felvágták a csuklómat, és folyt a vérem. Aztán zokogva és dühöngve lementem a nagy kőépülethez. A tágas csarnok sötét, néma és üres volt. Megcsúsztam az egyenetlen padlón, és nekiestem az egyik malachit asztalnak. Majdnem eltört a sípcsontom. Gyufát gyújtottam, és átmentem a poros függönyön, amelyet már említettem.

– A függöny mögött egy másik nagy csarnok volt, tele párnákkal. Körülbelül húsz kis emberke aludt ott. Biztosan nagyon elcsodálkoztak. Mert hirtelen jöttem elő a csendes sötétből, és szavak nélkül kiabáltam. A kezemben sercegett a gyufa. Mert ők már nem ismerték a gyufát. „Hol van az időgépem?” – kezdtem kiabálni, mint egy dühös gyerek. Egymás után megragadtam és megráztam őket. Nagyon furcsán érezhették magukat. Néhányan nevettek, de a legtöbbjük nagyon rémült volt. Ott álltak körülöttem, és hirtelen megértettem: ez volt a legnagyobb butaság. A félelmet próbáltam felébreszteni bennük. Mert a nappali viselkedésükből azt gondoltam, hogy már elfelejtettek félni.

– Hirtelen eldobtam a gyufát. Az utamban fellöktem az egyik emberkét. Kibotorkáltam a nagy ebédlőcsarnokon át a holdfényre. Hallottam, hogy ijedten kiabálnak, és apró lábaik ide-oda futnak. Nem emlékszem, mi mindent tettem még, míg a hold felfelé ment az égen. Azt hiszem, a hirtelen veszteség őrjített meg. Úgy éreztem, hogy örökre elszakadtam a saját fajtámtól. Ott álltam, mint egy idegen állat az ismeretlen világban. Néha biztosan újra dühöngtem. Sikoltoztam, és átkoztam Istent és a sorsomat. Emlékszem, hogy a kétségbeesés hosszú éjjelén szörnyen fáradt voltam. Emlékszem, hogy a legképtelenebb helyeken kerestem a gépet. Tapogatóztam a holdfényes romok között. A fekete árnyékokban különös lényekhez ért a kezem.

– Emlékszem, hogy végül a földön feküdtem a szfinx közelében. Zokogtam a végtelen nyomorúságomban. Haragudtam magamra, mert bután ott hagytam a gépet. Pedig elég erős voltam, és elvihettem volna magammal. Nem maradt más, csak a nyomorúság. Aztán elaludtam. Amikor felébredtem, világos nappal volt. Egy pár veréb ugrált mellettem a füvön.

– Felültem a friss reggeli levegőben. Próbáltam kitalálni, hogyan kerültem oda. És miért érzem magam ilyen elhagyottnak és kétségbeesettnek? Hamar mindenre tisztán emlékeztem. A tiszta napfényben a dolgokat is tisztán láttam. Beláttam, milyen vad butaság volt az éjszakai dühöm. Okosan gondolkodtam. Tegyük fel, hogy a gép végleg elveszett, talán meg is semmisült. Akkor a legjobb, ha nyugodt és türelmes vagyok. Meg kell ismernem ezeket az embereket. Meg kell tudnom, hogyan veszítettem el a gépet. Meg kell tudnom azt is, hogyan szerezhetek új anyagot és szerszámokat. Így talán végül új gépet készíthetek. Ez volt az egyetlen reményem. Szegényes remény volt, de mégis jobb, mint a kétségbeesés. És ez a világ, ahová érkeztem, tagadhatatlanul szép és érdekes volt.

– De az is lehetett, hogy a gépet csak máshová vitték. Mindenképpen nyugodtnak és türelmesnek kellett maradnom. Meg kellett tudnom, hová rejtették. Aztán vissza kellett szereznem, erővel vagy ravaszsággal. Erre gondoltam, felugrottam, és körülnéztem, hol fürödhetnék. Fáradt voltam, merev, és piszkos az utazástól. A friss reggel miatt én is friss akartam lenni. Az izgalmam elégett magától. Elkezdtem dolgozni, és csodálkoztam a szörnyű éjszakai dühömön. Gondosan megvizsgáltam a földet a kis tisztás körül. Egy kis időt hiábavaló kérdezősködéssel töltöttem. Mozdulatokkal mutattam a bajomat az arra járó apró emberkéknek, ahogy tudtam. Egyikük sem értette meg. Néhányan buta arcot csináltak. Mások azt hitték, hogy tréfálok, és az arcomba nevettek. Soha semmi nem volt olyan nehéz, mint akkor nem ütni a nevető kis arcukra. Buta ösztön volt. De a félelem és a düh ördögöt szült bennem. Ez az ördög még rángatta a láncait. Még mindig hasznot akart húzni a zavaromból. A fű jobb tanácsot adott. Mély barázdát láttam benne. Körülbelül középen volt a szfinx alapzata és a lábnyomaim között. Ott küzdöttem érkezésemkor a felborult géppel. Körös-körül más jeleket is láttam, hogy a gépet elvitték. Furcsa, keskeny lábnyomokat láttam, mintha egy lajhár nyomai lettek volna. Ezért az alapzatra figyeltem. Ha jól emlékszem, már mondtam, hogy bronzból volt. Nem egyszerű bronztömb volt. Minden oldalát szép, keretes, négyszögű lapok díszítették. Odamentem, és megütöttem a lapokat. Az alapzat üres volt. Gondosan megnéztem a lapokat, és láttam, hogy a keretek nem egy darabból vannak. Kilincset és kulcslyukat sehol sem találtam. De a lapok, gondoltam, ajtók. Valószínűleg belülről nyíltak. Egy dolog elég világos lett. Könnyen kitaláltam, hogy az időgépem az alapzatban van. De hogyan került oda? Ez egészen más kérdés volt.

– A bokrok között, virágzó almafák alatt, két narancssárga ruhás emberke közeledett. Feléjük fordultam, mosolyogtam, és intettem nekik. Odajöttek. Az alapzatra mutattam, és próbáltam megértetni velük, hogy ki szeretném nyitni. De amikor az alapzatra mutattam, rögtön nagyon furcsán viselkedtek. Nem is tudom, hogyan magyarázzam meg az arcukat. Körülbelül úgy néztek rám, mint egy gyöngédlelkű hölgy, akit valaki durva, illetlen mozdulattal megsért. Továbbmentek, mintha a legnagyobb sértés érte volna őket. Rögtön utána egy fehér ruhás, kedves arcú kis fickóval próbálkoztam. De az eredmény ugyanaz volt. Úgy megváltozott az arca, hogy szinte szégyelltem magam. De tudjátok, szükségem volt az időgépre, és újra próbálkoztam vele. Elfordult, mint a többiek, és én nem bírtam tovább magammal. Három ugrással utolértem, és megragadtam a lobogó ruháját. Nyakon ragadtam, és a szfinx felé kezdtem húzni. De az arca olyan rémületet és ellenállást mutatott, hogy hirtelen elengedtem.

– De még nem adtam fel. Az öklömmel ütöttem a bronzlapokat. Mintha valami zaj hallatszott volna belülről. Világosan megmondom: mintha vihogást hallottam volna. De ezt biztosan csak képzeltem. Aztán leszaladtam a folyóhoz egy nagy kavicsért. Visszajöttem, és elkezdtem verni az alapzatot. Lapos mélyedést vertem a díszekbe, és a patina porzó rétegekben hullott a földre. Az apró emberkék körülbelül egy mérföldre biztosan hallották, ahogy dühösen kalapálok. De semmi sem történt. Láttam, hogy egy csoport apró teremtmény titokban néz engem a lejtős domboldalakról. Végül izzadtan és fáradtan leültem, és figyeltem a helyet. De túl nyugtalan vagyok ahhoz, hogy sokáig figyeljek valamit. A hosszú várakozáshoz túlságosan nyugati ember vagyok. Évekig tudok dolgozni egy probléma megoldásán. De tétlenül várni huszonnégy órát – az egészen más dolog.

– Hamarosan felkeltem, és cél nélkül mentem ide-oda a bokrok között, újra a domb felé. Türelem – biztattam magamat. Ha vissza akarod szerezni a gépedet, hagyd békén a szfinxet. Ha el akarják vinni a gépedet, nem segít, ha megrongálod a bronzlapjaikat. Ha pedig nem akarják, akkor visszakapod, amint meg tudod kérni őket. Nem jó ülni ennyi ismeretlen dolog között, egy ilyen rejtély előtt. Ez őrületbe visz. Nézz szembe ezzel a világgal. Kutasd ki, figyeld meg, légy óvatos, ne dönts gyorsan. Végül megtalálod mindennek a kulcsát. Aztán hirtelen megláttam a helyzet humorát. Évekig tanultam és dolgoztam, hogy eljussak a jövőbe. És amikor odaértem, félve és szenvedélyesen szabadulni akartam belőle. Ember még soha nem csinált ilyen bonyolult és reménytelen csapdát, mint én magamnak. Én magam voltam az oka, mégsem tudtam magamon segíteni. Hangosan felnevettem.

– Amikor a nagy palotában jártam, úgy látszott, hogy az apró emberkék elkerülnek. Talán csak képzeltem. De az is lehet, hogy a bronzkapuk verése miatt volt. Hamarosan biztos lettem benne, hogy tényleg elkerülnek. Jónak láttam közömbösnek látszani, és nem mentem utánuk. Egy-két nap múlva minden olyan lett, mint régen. Amennyire tudtam, tanultam a nyelvüket, és közben tovább kutattam erre-arra. Vagy nem vettem észre valami rejtett finomságot, vagy a nyelvük szörnyen egyszerű volt. Majdnem csak konkrét főnevekből és igékből állt. Úgy látszott, hogy elvont fogalmakat alig vagy egyáltalán nem ismernek. Képes beszédet csak ritkán használtak. A mondataik általában egyszerűek voltak, két szóból álltak. Én is csak a legegyszerűbb mondatokat tudtam kimondani és megérteni. Elhatároztam, hogy egyelőre nem gondolok az időgépre és a szfinx alatti bronzajtók titkára. Mélyre temetem a gondolatot az emlékezetemben, amíg többet nem tudok. Akkor majd magától előjön. De érthető, hogy egy belső ösztön mégis ott tartott. Csak egy pár mérföldes körben mozogtam, az érkezésem helye körül.

### Szójegyzék

- **szfinxet**: a szfinx szobor oroszlán testtel és emberi fejjel.
- **tisztás**: szabad, füves hely bokrok vagy fák között.
- **rododendronbokrok**: a rododendron bokor nagy, színes virágokkal.
- **bronzalapzaton**: az alapzat az a rész, amelyen a szobor áll; ez bronzból van.
- **malachit**: szép zöld kő.
- **sípcsontom**: a sípcsont a láb elején levő hosszú csont.
- **barázdát**: a barázda hosszú, mély vonal a földben.
- **lajhár**: lassú állat, amely fákon él.
- **gyöngédlelkű**: finom lelkű, olyan ember, akit könnyű megbántani.
- **vihogást**: a vihogás halk, buta nevetés.
- **patina**: zöld réteg a régi bronzon.
- **rejtély**: titok, amelyet nehéz megérteni.
- **csapdát**: a csapda rejtett hely, ahol elfognak valakit.
- **konkrét**: olyan dolog, amelyet lehet látni vagy megfogni.
- **elvont**: olyan dolog, amelyet csak gondolni lehet, például a szabadság.

## VIII. Magyarázat.

– Amennyire elláttam, az egész világ ugyanolyan gazdag és zöld volt, mint a Temze völgye. Bármelyik dombra másztam fel, ugyanannyi ragyogó épületet láttam. Ugyanolyan sokféle volt az anyaguk és a stílusuk. Mindenhol ugyanazok a sűrű örökzöld bokrok, virágos fák és fás páfrányok voltak. Itt-ott víz csillogott, mint az ezüst. Távolabb hullámos kék dombok emelkedtek, és beleolvadtak a derűs égbe. Volt a tájban még valami különös, és ez hamar felkeltette a figyelmemet. Mindenhol kerek kutak álltak. Úgy látszott, hogy a legtöbbjük nagyon mély. Egy kút annak a hegyi ösvénynek a szélén volt, ahol először sétáltam. Mint a többit, ezt is finom bronzkeret vette körül. Kis kupola védte az esőtől. Leültem a kutak mellé, és belenéztem a sötétségükbe. Nem láttam víz csillogását, és az égő gyufa sem tükröződött vissza.

– De mindegyikből különös hang jött, mint egy nagy gép zakatolása. A gyufa lángjából láttam, hogy a kutakba folyton lefelé áramlik a levegő. Beledobtam az egyik nyílásba egy darab papírt. Nem lebegett lassan lefelé. Hirtelen eltűnt, mintha valami elkapta volna.

– Egy idő múlva összekapcsoltam ezeket a kutakat a lejtőkön álló magas tornyokkal. Ezek fölött gyakran úgy csillogott a levegő, mint forró napon a kiszáradt part fölött. Mindezt összevetve erősen sejtettem, hogy a föld alatt hatalmas szellőztetési rendszer lehet. A valódi célját nehéz volt kitalálni. Először azt gondoltam, hogy a kis emberek egészségügyével van kapcsolatban. Ez ésszerű következtetés volt, de teljesen hibás.

– És itt be kell vallanom valamit. Abban az időben, amelyet ebben a valóságos jövőben töltöttem, nagyon keveset tudtam meg. Keveset a csatornákról, a közlekedésről és más ilyen dolgokról. Olvastam a jövőről szóló utópiákat. Ezekben rengeteg apró részlet van az épületekről, a társadalomról és más ilyesmikről. Ilyen részleteket könnyű kitalálni, ha az egész világ egy ember képzeletéből születik. De az igazi utazó nem tudja megismerni őket, ha valóságos dolgok közé kerül, mint én. Gondoljatok csak arra, milyen mesét vinne haza a törzsének Londonról egy igazi közép-afrikai néger! Mit tudhatna a vasúttársaságokról, a társadalmi mozgalmakról, a telefon- és távíródrótokról? Mit tudhatna a földosztó-társulatról, a postautalványokról és más ilyen dolgokról? De mi legalább szívesen magyaráznánk neki! És abból, amit megtudott, mennyit tudna megértetni vagy elhitetni a társaival? Ők soha nem látták a világot. Pedig milyen közel áll egymáshoz a mai kor négere és fehér embere! És milyen óriási távolság volt köztem és az aranykor emberei között! Éreztem, hogy sok dolog, amelyet nem látok, szolgálja a kényelmemet. De félek, hogy ebből csak egy általános benyomást tudok átadni nektek. Olyan volt, mint valami automata berendezés.

– A temetésnek például nem volt nyoma: nem láttam sem égetőkemencéket, sem sírokat. De arra gondoltam, hogy az égetőkemencék bizonyára ott vannak, ahol nem kerestem. Ez is olyan kérdés volt, amelyen sokáig gondolkodtam. De a kíváncsiságom egyelőre teljes vereséget szenvedett. A dolog zavart, és egy újabb megfigyeléshez vezetett, amely még jobban zavart. A kis emberek között egyetlen öreg vagy beteg sem volt.

– Be kell vallanom, hogy az első elméletem csak rövid ideig tett elégedetté. Ez az elmélet az automata civilizációról és a hanyatló emberiségről szólt. De másra nem tudtam gondolni. Elmondom a nehézségeket. A legtöbb nagy palota, amelyet megnéztem, csak lakóhely, ebédlő és hálóterem volt. Gépeket és más ilyen dolgokat sehol sem találtam. Pedig ezeknek a kis embereknek a ruhája csinos gyári munka volt. Időnként új ruhát kellett készíteni. A szandáljuk, bár dísztelen volt, bonyolult fémmunka volt. Valahogy készülniük kellett ezeknek a dolgoknak! És ezek az apró lények semmit sem akartak alkotni. Nem volt sehol üzlet, műhely, és semmi jele a behozatalnak. Egész idejüket szelíd játékkal töltötték. Fürödtek a folyóban, félig játszva udvaroltak egymásnak, gyümölcsöt ettek és aludtak. Nem értettem, hogyan működik mindez.

– És ott volt az időgép: valami, nem tudtam, mi, bevitte a fehér szfinx üres alapzatába. Miért? Sehogy sem tudtam elképzelni. És ott voltak a víz nélküli kutak, meg a csillogó oszlopok. Mindenhez hiányzott a kulcsom. Hogyan is mondjam? Képzeljétek el, hogy találtok egy feliratot. Vannak benne itt-ott kitűnő, tiszta angol mondatok. De tele van más mondatokkal is, és ezeknek még a betűit sem ismeritek. Ilyennek látszott a harmadik napon a nyolcszázkétezer-hétszázegyedik év világa!

– Ezen a napon barátot is szereztem – bizonyos értelemben. Néztem egy csoport emberkét, akik a sekély vízben fürödtek. Az egyikük görcsöt kapott, és a víz elkezdte lefelé sodorni. A fő sodrás elég gyors volt, de egy közepes úszó is legyőzhette. Most tisztán láthatjátok, milyen különös hibája volt ezeknek a teremtményeknek. Egyikük sem próbálta megmenteni a gyenge hangon kiáltozó lényt. Pedig a szemük előtt fulladozott. Amikor ezt láttam, levetettem a ruhámat. Lejjebb bementem a vízbe, megfogtam a szegény kis lényt, és kihúztam a biztos partra. Egy kicsit megdörzsöltem a kezét és a lábát, és hamar magához tért. Örültem, mert mielőtt elmentem, már teljesen jól volt. Olyan keveset értékeltem már ezt a fajt, hogy semmi hálát sem vártam. De ebben nem volt igazam.

– Ez reggel történt. Délután találkoztam a kis nővel (legalábbis azt hiszem, az volt). Éppen a felfedező utamról jöttem vissza a központom felé. Örömkiáltással fogadott, és egy nagy virágfüzért adott nekem. Látszott, hogy a füzért nekem fonta, csak nekem. Ez megragadta a képzeletemet.

– Nagyon elhagyatottnak érezhettem magam. Mindent megtettem, hogy megmutassam, mennyire értékelem az ajándékot. Hamarosan egymás mellett ültünk egy kis kőlugasban, és főleg mosolyokkal beszélgettünk. A kis teremtmény barátságossága teljesen úgy hatott rám, mint egy gyerek kedvessége. Virágot szedtünk egymásnak, és ő megcsókolta a kezemet. Én is megcsókoltam az övét. Aztán megpróbáltam beszélgetni vele, és megtudtam, hogy Weenának hívják. Ez a név, bár nem tudtam, mit jelent, nagyon illett hozzá. Ez volt a kezdete annak a furcsa barátságnak, amely egy hétig tartott. És véget ért úgy, ahogy majd elmondom.

– Olyan volt éppen, mint a gyerek. Mindig velem akart lenni. Mindenhová követni próbált. A következő utamon nagyon fájt neki, hogy otthagytam, amikor elfáradt. Kimerült, és egyre szomorúbban kiabált utánam. De nekem a világ problémáit kellett megoldanom. „Nem azért jöttem a jövőbe, mondogattam magamban, hogy ilyen apró ügyekkel töltsem az időmet.” Ahányszor elmentem, nagyon elszomorodott. Sokszor nagyon erősen követelte, hogy velem jöhessen. Ha mindent összevetek, a ragaszkodása annyi bajt okozott, mint örömet. De általában nagy vigasz volt számomra. Azt gondoltam, hogy csak gyermeki vonzalommal ragaszkodik hozzám. Túl későn jöttem rá, mennyire fájt neki, amikor egyedül hagytam. És túl későn tudtam meg, mim volt ő nekem. Úgy látszott, hogy ragaszkodik hozzám, és a maga egyszerű módján aggódik értem. Csak ezért történt hamarosan a következő. Ahányszor visszatértem a fehér szfinx mellé, ehhez a kis babához, szinte úgy éreztem, hogy hazajöttem. Már a dombról néztem, nem látom-e a fehérbe és aranyba öltözött pici alakját.

– Tőle tudtam meg azt is, hogy a félelem még nem tűnt el a világból. Nappal alig félt, és csodálatosan bízott bennem. Mert egyszer egy bolondos pillanatban fenyegető arcot csináltam rá, és egyszerűen rám nevetett. De félt a sötéttől, az árnyéktól, minden fekete dologtól. A sötétség volt számára az egyetlen félelmetes dolog. Szörnyű erős érzés volt ez benne, és gondolkodóba ejtett. Figyelni kezdtem. Észrevettem többek között, hogy sötétedéskor az apró emberkék összegyűlnek a nagy házakban. Ott csoportosan aludtak. Ha valaki fény nélkül ment közéjük, rémült zavar támadt. Este után soha egyet sem találtam a szabadban. És egyikük sem aludt egyedül a házban. De olyan buta voltam, hogy nem tanultam ebből a félelemből. Weena mindig szomorúan ellenkezett, de én kitartottam. Távol akartam aludni az alvó csoportoktól.

– Ez nagyon bántotta, de végül legyőzte a hozzám való ragaszkodása. Ismeretségünk öt éjszakáján, a legutolsón is, a fejét a karomra tette, és úgy aludt. De Weenáról beszéltem, és közben elhagytam a történetemet. A megmentése előtti éjjel felébredtem, amikor még alig kezdett világosodni. Nyugtalan voltam. Azt álmodtam, hogy megfulladtam, és tengeri csillagállatok lágy csápjai tapogatják az arcomat. Nagy ijedtséggel ébredtem. Furcsa módon azt képzeltem, hogy egy szürkés állat éppen most szaladt ki a szobából. Újra aludni próbáltam, de nyugtalan voltam, és rosszul éreztem magam. Homályos szürkeség vett körül. Ilyenkor a dolgok éppen kibontakoznak a sötétből. Minden színtelen, éles és mégis elmosódott. Felkeltem, és lementem a nagy csarnokba. Onnan a kőlapokon át kimentem a palota elé. Gondoltam, ha már így alakult, megnézem a napkeltét.

– A hold lefelé ment. Haldokló fénye és a hajnal első sápadtsága kísérteties félhomályba keveredett. A bokrok koromfeketék voltak, a föld sötétszürke, az ég színtelen és szomorú. A domboldalon mintha kísérteteket láttam volna. Néztem a lejtőt, és háromszor egymás után fehér alakokat vettem észre. Kétszer úgy képzeltem, hogy egyetlen fehér, majomszerű teremtmény fut egyre gyorsabban fel a dombon. Egyszer pedig a romok közelében mintha egy egész falka egy sötét testet vitt volna. Gyorsan mozogtak. Nem láttam, mi lett velük. Úgy látszott, hogy eltűntek a bokrok között. Ne felejtsétek el, hogy a hajnal még bizonytalan volt. Azt a bizonytalan, kora reggeli hűvösséget éreztem, amelyet mindannyian ismertek. Nem hittem a szememnek.

– Világosodott a keleti ég, megjelent a napfény, és élénk színt adott a világnak. Akkor jobban megnéztem a vidéket. De a fehér alakoknak nyoma sem volt. Csak a félhomály teremtményei voltak. Biztosan kísértetek voltak – mondtam magamban. Csak azt tudnám, melyik korból! Mert eszembe jutott Grant Allan egy különös megjegyzése, és ez szórakoztatott. Ha minden nemzedék meghal, és kísérteteket hagy ránk, a világ végül szűk lesz nekik. Így gondolkodott. E szerint mához képest nyolcszázezer év alatt jól elszaporodhattak. Nem csoda, hogy egyszerre négyet is láttam. De a tréfa nem elégített ki. Egész reggel ezekre az alakokra gondoltam, amíg Weena megmentése ki nem verte őket a fejemből. Valahogy összekapcsoltam őket azzal a fehér állattal, amelyet az időgép első, őrült keresésekor felriasztottam.

– Weena kellemesen a helyükre lépett a gondolataimban. De ezek az alakok hamarosan sokkal rémesebben töltötték meg az elmémet.

– Azt hiszem, már említettem, hogy ebben az aranykorban sokkal melegebb volt, mint ma. Nem tudom, mi lehetett az oka. Talán a nap volt forróbb, vagy a föld keringett közelebb a naphoz. Az emberek általában azt gondolják, hogy a nap a jövőben egyre jobban kihűl. De vannak, akik nem ismerik az ifjabb Darwin gondolatait. Ők elfelejtik, hogy a bolygók végül egymás után visszaesnek a napba. Ilyenkor a nap valószínűleg új erővel lángol fel. Lehet, hogy az egyik belső bolygóval már ez történt. De bármi volt is az oka, tény, hogy a nap sokkal forróbb volt, mint ma.

– Nos, egy nagyon forró reggelen – azt hiszem, a negyediken – furcsa dolog történt velem. A hőség és a vakító fény elől egy hatalmas romban kerestem védelmet. Ez annak a nagy háznak a közelében volt, ahol aludtam és ettem. A kőhalmok között másztam, és egy szűk folyosót találtam. A végét és az oldalablakait lezuhant kövek zárták el. A kinti ragyogás után először áthatolhatatlanul sötétnek látszott. Tapogatózva léptem be, mert a fényből jöttem, és színes foltok úsztak a szemem előtt. Hirtelen megálltam, mintha megbabonáztak volna. A sötétből egy pár szem nézett rám, és a kinti napfényt tükrözte.

– A vadállatoktól való régi, ösztönös félelem fogott el. Ökölbe szorítottam a kezemet, és mereven néztem a ragyogó szemeket. Féltem megfordulni. Aztán eszembe jutott az a teljes biztonság, amelyben, ahogy addig gondoltam, az emberiség él. És eszembe jutott a sötétségtől való különös rettegés is. Kicsit legyőztem a félelmemet, előreléptem egyet, és megszólaltam. Elismerem, hogy a hangom talán durva volt. Kinyújtottam a kezemet, és valami lágy testhez értem. A szemek hirtelen oldalra fordultak, és valami fehér futott el mellettem. Elszállt a bátorságom. Megfordultam, és egy furcsa, kis majomhoz hasonló alakot láttam. A fejét különös módon lefelé lógatta, és átszaladt a mögöttem levő napos területen. Nekiment egy gránittömbnek, és oldalra tántorodott. Egy pillanat múlva eltűnt egy másik kőhalom alatt, a fekete árnyékban.

– Érthető, hogy nem láttam tisztán. De annyit tudok, hogy piszkosfehér volt, és furcsa, nagy, szürkésvörös szeme volt. A fejét és a hátát lenszínű szőr borította. De mondom, olyan gyorsan futott, hogy nem láttam jól. Azt sem tudom megmondani, hogy négy lábon futott-e. Vagy csak nagyon lógatta az első lábait. Egy pillanat múlva utána mentem a második romhalmazba. Először nem találtam meg. De egy ideig ott álltam a mély sötétben, és egy kerek, kút alakú nyílást találtam. Már beszéltem ilyen nyílásról. Egy lezuhant oszlop félig elzárta. Hirtelen eszembe jutott valami. Talán a kútban tűnt el az a valami? Gyufát gyújtottam, lenéztem a mélybe, és hosszúkás fehér lényt láttam mozogni. Ahogy lefelé húzódott, a nagy, ragyogó szemét mereven rám szegezte. Borzadás fogott el. Olyan volt, mint egy emberfajta pók. Lefelé mászott a falon. Csak most vettem észre, hogy az aknában sok fémfok van, mint egy létrán. Ezek a láb és a kéz számára voltak. A gyufa megégette az ujjamat, kiesett a kezemből, és esés közben kialudt. Mire újat gyújtottam, a kis szörnyeteg eltűnt.

– Nem tudom, meddig ültem ott, és néztem le a kútba. Sokáig nem tudtam elhinni, hogy az, amit láttam, emberféle lény volt. De lassan kezdtem megérteni az igazságot. Az ember nem maradt egy faj, hanem két különböző állatfajra szakadt. Az én bájos földfeletti gyermekeim nem egyedüli utódai a mi nemzedékünknek. Az a sápadt, undorító, éjszakai lény, amelyet láttam, szintén minden kor örököse.

– Eszembe jutottak a csillogó oszlopok és a föld alatti szellőztetésről szóló elméletem. Kezdtem sejteni a valódi jelentésüket. De hogyan illik ez a lemur abba a rendszerbe, amelyet kigondoltam? Abba a tökéletesen kiegyensúlyozott társadalomba? Hogyan kapcsolódik a szép földfelettiek gondtalan vidámságához? És mi rejtőzik ott lent, az akna alján? Leültem a kút szélére, és biztattam magam, hogy nincs mitől félnem. Le kell mennem, ha minden nehézséget le akarok győzni. És közben mégis rettegtem a lemenéstől! Amíg haboztam, két szép földfeletti emberke jött a napfényben. Játékosan udvaroltak egymásnak, és az árnyék felé futottak. A férfi kergette a nőt, és futás közben virágokat dobált rá.

– Mintha elszomorodtak volna, amikor megláttak. A kezemmel a kidőlt oszlopra támaszkodtam, és a kút mélyébe néztem. Láthatóan nem szerették ezeket a nyílásokat. Mert rámutattam az egyikre, és a nyelvükön próbáltam kérdezni róla. Ekkor még szomorúbbak lettek, és elfordultak. De a gyufáim érdekelték őket, és néhányat meggyújtottam, hogy szórakoztassam őket. Aztán újra próbálkoztam a kúttal, de újra hiába. Hamar elengedtem őket, és elhatároztam, hogy visszamegyek Weenához. Talán tőle megtudok valamit. De a gondolataim már szinte forrtak. A sejtéseim és a benyomásaim kavarogtak, és új rendbe próbáltak állni. Megvolt a kulcsom ezekhez a kutakhoz, a szellőzőtornyokhoz, a titokzatos kísértetekhez. És a bronzkapuk jelentéséhez is, és ahhoz, mi történt az időgéppel! És lassan, nagyon bizonytalanul kezdtem látni a gazdasági probléma megoldását is, amely zavart.

– Új világ nyílt meg előttem. Világos volt, hogy az embernek ez a második fajtája a föld alatt él. Ritkán jött fel a föld színére, mert nagyon régóta a föld alatt lakott. Különösen három dolog erősítette meg bennem ezt a gondolatot. Első a piszkos fehér szín. A legtöbb sötétben élő állat ilyen, például a Kentucky-barlang fehér hala. Második a nagy szem, amely erősen visszaveri a fényt. Ez minden éjszakai lény tulajdonsága, például a bagolyé és a macskáé. Harmadik a látható zavar a napfényben. Gyorsan, de ügyetlenül és ijedten menekült a sötét árnyék felé. És furcsán tartotta a fejét a világosban. Mindez azt bizonyította, hogy a retinája túl érzékeny.

– Biztos volt tehát, hogy a föld alattam mindenhol tele van alagutakkal. Az új faj ezekben az alagutakban élt. A lejtős domboldalakon és az egész vidéken mindenhol szellőzőaknák és kutak voltak. Csak a folyó völgyében nem. Ez azt mutatta, hogy az alagutak végtelenül elágaznak. A napfényben élő fajnak sok mindenre volt szüksége a kényelméhez. Nem volt-e természetes azt gondolni, hogy ezt lent, a föld alatt készítik? Ez a gondolat olyan világosnak látszott, hogy rögtön elfogadtam. Aztán egy másik kérdésre tértem át. Hogyan szakadhatott az emberiség két fajra?

– Előre mondom, hogy valószínűnek fogjátok tartani az elképzeléseimet. De én magam hamar megtudtam, hogy az elméletem nagyon messze volt a valóságtól.

– Először is a saját korunk problémáiból indultam ki. Világosnak látszott, mint a napfény, hogy minden kulcsa a tőkés és a munkás közötti különbség. Ez a társadalmi különbség ma még csak átmeneti, de lépésről lépésre nő. Biztosan groteszknek és hihetetlennek hangzik. Pedig éppen a mi korunkban is van néhány jel, amely erre mutat. Az emberek a civilizáció kevésbé szép részeit a föld alá viszik. Ilyen például a londoni metropol-vasút és az új villamos vasutak. Vannak földalatti utak, műhelyek és vendéglők is. Ezek egyre szaporodnak és nőnek. Nyilvánvaló, gondoltam, hogy ez a törekvés egyre erősödött. Végül az ipar elvesztette a jogát a föld felszínére. Egyre mélyebbre ment, egyre nagyobb földalatti műhelyekbe. Egyre több időt töltött ott lent, míg végül…! Sőt, nem él-e már ma is az East End-i munkás ilyen mesterséges körülmények között? Mintha kiűzték volna a föld természetes felszínéről.

– És menjünk tovább. A gazdagok egyre jobban elzárkóznak. Ennek oka a nevelésük egyre nagyobb finomsága. Másik oka a szakadék köztük és a szegények durvasága között. Emiatt a gazdagok már ma is elfoglalták a föld nagy részét maguknak. London körül a szebb vidék több mint felére már nem mehet be akárki. Ez a szakadék a gazdagok magasabb műveltségéből és finom életéből is következik. Egyre ritkábban keverednek majd a társadalmi osztályok. Egyre ritkábban emelkedik fel valaki házasság útján. Pedig ma még ez késlelteti, hogy az emberi faj osztályok szerint kettéváljon. Így végül a föld felett csak a vagyonosok lesznek. Ők a gyönyört, a kényelmet és a szépséget keresik. A vagyontalanok pedig egészen a föld alá kerülnek. Amikor ez megtörtént, a földalattiaknak biztosan adót kellett fizetniük. Főleg a barlangjaik szellőztetéséért. Ha ezt nem fizették volna, éhen haltak vagy megfulladtak volna az elmaradt adó miatt. Akik betegek vagy lázadók voltak, kipusztultak. Végül az egyensúly állandó lett. Az utódok megszokták a földalatti életet. Éppen olyan boldogok lettek a saját világukban, mint a vagyonosok a föld felett. Ebből természetesen következett a földfelettiek finom szépsége és a földalattiak beteges sápadtsága.

– Az emberiség nagy győzelme, amelyről álmodtam, egészen más alakot kapott a fejemben. Nem az erkölcsi nevelés és az általános együttműködés győzött, ahogy korábban képzeltem. Éppen ellenkezőleg. Igazi arisztokráciát láttam magam előtt, amelynek a tökéletes tudás volt a fegyvere. Ez az arisztokrácia végigvitte a mai gazdasági rendszer logikus következményeit. Nemcsak a természetet győzte le, hanem a saját embertársait is. De újra hangsúlyozom, hogy ezt az elméletet csak akkor tartottam helyesnek. Engem ugyanis nem vezetett az utópiás könyvek szokásos ciceronéja. A magyarázatom lehet teljesen helytelen, de még most is ezt tartom a legvalószínűbbnek. De ha ezt el is fogadjuk, egy dolog biztos. Ez a kiegyensúlyozott civilizáció évezredek alatt született. Régen elérte a zenitjét, és már régóta hanyatlott. A földfelettiek túl nagy biztonsága lassú elkorcsosuláshoz vezetett. Kisebbek, gyengébbek és butábbak lettek. Ennyit már elég tisztán láttam. Mi volt a földalattiak sorsa, arról még semmit sem sejtettem. De láttam már valamit a morlockokból – körülbelül ez volt a neve a földalattiaknak. Ebből azt sejtettem, hogy bennük az emberi típus még jobban megváltozott. Még jobban elkorcsosult, mint az eloikban. Így hívták a földfelettiek szép faját.

– Aztán zavaros kétségeim támadtak. Miért vették el a morlockok az időgépemet? Mert abban biztos voltam, hogy ők vették el. És az eloik, ha ők voltak az urak, miért nem tudták visszaszerezni a gépemet? És miért féltek olyan rettenetesen a sötétségtől? Ahogy említettem, tovább kérdeztem Weenát a földalatti világról, de újra csalódtam. Először nem értette a kérdéseimet, aztán nem akart válaszolni. Remegni kezdett, mintha nem bírta volna elviselni ezt a témát. És amikor talán kicsit durván erőltettem, sírni kezdett. Ezek voltak az egyetlen könnyek ott az aranykorban, a sajátjaimon kívül. Rögtön abbahagytam a kérdezést a morlockokról. Már csak arra figyeltem, hogy eltüntessem Weena szeméből ezeket a könnyeket. Ezek az emberi örökség szomorú jelei voltak. És hamarosan mosolyogni és tapsolni kezdett, miközben ünnepélyesen elégettem egy szál gyufát.

### Szójegyzék

- **fás páfrányok**: a páfrány zöld növény nagy, tagolt levelekkel; ez fa nagyságú.
- **szellőztetési**: a szellőztetés friss levegő vezetése egy helyre.
- **utópiákat**: az utópia könyv egy tökéletes, kitalált világról.
- **néger**: fekete bőrű afrikai ember; a könyv korának szava.
- **udvaroltak**: szép szavakkal és játékkal közeledtek egymáshoz.
- **kőlugasban**: a kőlugas kis kőépítmény a kertben, ahol le lehet ülni.
- **babához**: a baba játék, amely kicsi embernek látszik.
- **aknában**: az akna mély, függőleges út a föld alá.
- **fémfok**: fémből való lépcső, mint a létrán.
- **lemur**: kis, nagy szemű, éjjeli állat.
- **retinája**: a retina a szem belső része, amely érzi a fényt.
- **tőkés**: gazdag ember, akié a gyár és a pénz.
- **East End-i**: az East End London szegény része.
- **ciceronéja**: a ciceroné idegenvezető.
- **zenitjét**: a zenit a legmagasabb pont.

## IX. A morlockok.

– Furcsának találhatjátok, de két napba került, amíg követni tudtam az új nyomot. Pedig nyilvánvalóan ez volt a helyes út. Különös borzongás fogott el, amikor azokat a sápadt testeket láttam. Éppen olyan piszkos fehér színük volt, mint a férgeknek. Vagy azoknak az állatoknak, amelyeket a természetrajzi múzeumokban szeszben látunk. Ha megérintettem őket, kellemetlenül hidegek voltak. A borzongásom oka valószínűleg nagyrészt az eloik hatása volt. Már szinte értettem, miért undorodnak az eloik a morlockoktól.

– A következő éjszaka rosszul aludtam. Valószínűleg az egészségem is megromlott egy kicsit. Nyugtalan voltam, kétségek gyötörtek. Néha egy pillanatra iszonyú félelem fogott el, és sehogy sem értettem az okát. Emlékszem, hogy hangtalanul besurrantam a nagy csarnokba. Ott aludtak a kis emberkék a holdfényben. Azon az éjszakán Weena is köztük volt. Közöttük visszatért a bátorságom. Eszembe jutott, hogy néhány nap múlva elfogy a hold utolsó negyede. Arra gondoltam, hogy a sötét éjszakákon a föld alatti lények biztosan sokkal többen jönnek majd. Ezek a kellemetlen fehér lemurok, ezek az új férgek a régiek helyén. És mindkét nap olyan nyugtalan voltam, mint aki egy elkerülhetetlen kötelesség elől menekül.

– Biztos voltam benne, hogy az időgépet csak egy módon találom meg. Bátran le kell mennem a föld alatti világ titkai közé. De nem volt bátorságom szembenézni ezekkel a titkokkal. Ha legalább egy társam lett volna, egészen más lett volna a dolog. De iszonyúan egyedül voltam. Már a gondolat is megrémített, hogy lemásszam a kút sötétjébe. Nem tudom, értitek-e, mit éreztem. De annyit mondhatok, hogy soha nem éreztem magam teljes biztonságban.

– Talán éppen ez a nyugtalanság vitt egyre messzebb a felfedező utakon. Ez a bizonytalan érzés. Délnyugat felé mentem, az emelkedő vidék felé, amelyet ma Combe Woodnak hívnak. A távolban, a XIX. századi Banstead irányában, hatalmas zöld épületet láttam meg. Más volt, mint minden, amit eddig láttam. Nagyobb volt minden eddigi palotánál vagy romnál, és keleties homlokzata volt. Halvány kékeszöld csillogása a kínai porcelán egy fajtájára emlékeztetett. Mivel másként nézett ki, azt gondoltam, hogy más a célja is. Elhatároztam, hogy továbbmegyek, és megvizsgálom. De már késő volt. Már hosszú, fárasztó út után vettem észre ezt a különös épületet. Ezért másnapra halasztottam a kalandot, és visszamentem a kis Weenához. Ő a szokásos kedvességével fogadott. De másnap reggel tisztán láttam, hogy csak becsapom magam. A zöld porcelánpalota iránti kíváncsiságom csak ürügy volt. Így elhalaszthattam azt a próbát, amelytől rettegtem. Elhatároztam hát, hogy nem vesztegetem tovább az időt, és megpróbálok lemenni. Kora reggel elindultam egy kút felé. A kút a gránit- és alumíniumromok közelében volt.

– A kis Weena velem szaladt. Mellettem táncolt a kútig. De aztán látta, hogy a nyílás szélére támaszkodom, és a mélybe nézek. Ekkor különös módon szomorú lett. „Isten veled, kis Weena” – mondtam, és megcsókoltam. Aztán félretoltam. A kút szélén át tapogatni kezdtem a kampókat, amelyeken le lehetett menni. Gyorsan, gyorsan, mert bevallom, féltem, hogy elszáll a bátorságom! Weena először döbbenten nézett rám. Aztán fájdalmasan felkiáltott, odafutott hozzám, és a kis kezével belém kapaszkodott. Azt hiszem, az ellenkezése csak még jobban megerősített a szándékomban. Leráztam magamról, talán kicsit durván. A következő percben már a kút torkában voltam. Láttam a kétségbeesett arcát a kút széle fölött, és mosolyogtam, hogy megnyugtassam. Aztán lenéztem a mélységbe az ingatag kampókról, amelyeken lógtam.

– Körülbelül kétszáz yardnyi aknán kellett lemásznom. A falakból kiálló fémfokokon mentem lefelé. Ezeket a fokokat nálam sokkal kisebb és könnyebb lények számára készítették. Ezért lefelé menet kényelmetlenül éreztem magam, és hamar elfáradtam. És ha csak a fáradtság lett volna a baj! Az egyik fok hirtelen elhajlott a súlyom alatt. Majdnem lezuhantam a fekete mélybe. Egy pillanatig fél kézzel lógtam a levegőben. Ezután nem mertem többé megpihenni. A karom és a hátam hamar fájni kezdett. De olyan gyorsan mentem tovább, ahogy csak tudtam. Felnéztem, és egy kis korongot láttam, közepén egy csillaggal. És láttam a kis Weena fejét, egy fekete, kerek pontot. Alattam egyre erősebb és nyomasztóbb lett egy gép zakatolása. A kis korongon kívül mindenhol áthatolhatatlan sötétség volt. Amikor újra felnéztem, a kis Weena már eltűnt.

– Kínzó nyugtalanság fogott el. Már majdnem arra gondoltam, hogy újra felmászom, és nem törődöm a föld alatti világgal. De miközben ez járt a fejemben, folyton mentem lejjebb. Végül nagy megkönnyebbüléssel egy homályos, szűk nyílást vettem észre a falban. Körülbelül egy lábnyira volt jobbra. Bevetettem magam. Láttam, hogy egy szűk, vízszintes alagútba vezet, ahol le tudtam feküdni. Fájt a karom, és görcsös volt a hátam. Remegtem, mert sokáig féltem a zuhanástól. A nagy sötétség is fájt a szememnek. A fülemben zúgott annak a gépnek a zakatolása, amely levegőt pumpált le az aknán.

– Nem tudom, meddig feküdtem ott. Arra ébredtem, hogy egy lágy kéz érinti az arcomat. Felugrottam a sötétben, a gyufám után kaptam, és gyorsan meggyújtottam egyet. Három fehér teremtményt láttam, akik lehajolva, gyorsan hátráltak a fény elől. Olyanok voltak, mint az, amelyet fent a romok között láttam. Ők a sötétben éltek, ahol én semmit sem láttam. A szemük nagyon nagy és érzékeny volt. Olyan volt, mint a nagy mélységben élő halak szeme, és ugyanúgy visszaverte a fényt. Biztos voltam benne, hogy látnak engem a sötétben. Úgy látszott, hogy egyáltalán nem félnek tőlem, csak a fénytől. De amint gyufát gyújtottam, hogy megnézzem őket, tovább hátráltak. Eltűntek a fekete nyílásokban és alagutakban. Onnan csak a szemük nézett rám, nagyon furcsán.

– Megpróbáltam odakiáltani nekik, de biztosan egészen más nyelvet beszéltek, mint a földfelettiek. Abba kellett hagynom a hiábavaló próbálkozást. Újra arra gondoltam, hogy elmenekülök, mielőtt többet megtudok. De hamar ezt mondtam magamnak: „Most már benne vagy úgy is a bajban.” És tovább tapogatóztam az alagútban. A gép lármája egyre erősebb lett. Egyszer csak eltűnt mellőlem a fal, és tágas, nyílt térbe értem. Gyufát gyújtottam, és láttam, hogy egy hatalmas, boltozatos üregben vagyok. A túlsó vége a gyufám fényén túl eltűnt a sötétben. Csak annyit láttam, amennyit egy szál gyufa lángjánál látni lehet.

– Természetes, hogy mindenre csak homályosan emlékszem. Hatalmas gépekhez hasonló nagy tömegek emelkedtek ki a homályból, és furcsa fekete árnyékokat vetettek. Ezekbe húzódtak a kísérteties morlockok a fény elől. Az egész hely nagyon kellemetlen és nyomasztó volt. A levegőben friss vér szagát éreztem. Valamivel lejjebb, középen, egy kis fehér fémasztal állt, tele étellel. A morlockok mindenesetre húsevők voltak. Emlékszem, hogy csodálkozva kérdeztem magamtól: milyen nagy állat maradt meg a múltból? Milyen állat húsa az a vörös darab, amelyet láttam? Minden olyan zavaros volt: a nehéz szag, a hatalmas, elmosódott árnyak! És a sötétben leskelődő undorító alakok! Csak a sötétet várták, hogy újra rám támadjanak. Aztán a gyufa megégette az ujjamat, és leesett a földre. Kígyózó vörös folt volt a sötétben.

– Azóta sokat gondolkodtam azon, milyen rettenetesen rosszul készültem fel erre az útra. Amikor elindultam az időgéppel, egy képtelen gondolat volt bennem. Azt hittem, hogy a jövő emberei minden tekintetben sokkal fölöttünk állnak. Fegyver, orvosság és dohány nélkül mentem – néha rettenetesen hiányzott a dohány! Még gyufám sem volt elég. Legalább kézi fotografáló gépet vittem volna magammal! Egy pillanat alatt lefényképezhettem volna a föld alatti világot. Aztán nyugodtan megnézhettem volna a képet. De ott álltam, és nem volt más fegyverem, mint amit a természettől kaptam. Ez a kezem, a lábam és a fogam volt. Ezeken kívül csak négy ép szál gyufám volt.

– Féltem továbbmenni a sötétben a gépek között. És csak az utolsó gyufa fényénél láttam, hogy a doboz majdnem üres. Addig eszembe sem jutott, hogy takarékoskodnom kellene a gyufával. Majdnem a felét arra vesztegettem, hogy szórakoztassam a földfelettieket. Nekik újdonság volt a tűz. Most, ahogy mondtam, csak négy gyufám volt. Ott álltam a sötétben, és egy kéz megérintette a kezemet. Vékony ujjak tapogatták végig az arcomat, és különös, kellemetlen szagot éreztem. Mintha egy egész csoport undorító kis lény lélegzetét hallottam volna magam körül. Éreztem, hogy óvatosan húzzák a gyufásdobozt a kezemből. Hátulról pedig a kabátomat rángatták. El sem mondhatom, milyen kellemetlen volt, hogy ezek a láthatatlan lények vizsgálnak. Hirtelen élesen megértettem ott a sötétben: semmit sem tudok róluk. Nem tudom, mik ezek a lények, hogyan gondolkodnak, mit akarnak. Teljes erőből rájuk kiáltottam. Egy pillanatra hátráltak, de aztán hamar úgy éreztem, hogy újra közelebb jönnek. Egyre bátrabban tapogattak, és különös hangokat suttogtak egymásnak.

– Megremegtem, és újra felkiáltottam, de ez még kevesebbet ért. Nem vették nagyon komolyan a kiáltást. Furcsa, nevető zajjal újra nekem estek.

– Bevallom, rettenetesen féltem. Elhatároztam, hogy gyufát gyújtok, és a fény védelmében elmenekülök. Így is tettem. Elővettem egy darab papírt a zsebemből, hogy nagyobb legyen a láng. Szerencsésen visszajutottam a szűk alagútba. De alig értem oda, a papír elégett. A sötétben hallottam a morlockokat, ahogy utánam siettek. Zizegtek, mint a szél a levelek között, és kopogtak, mint az esőcseppek.

– Egy pillanat múlva már sok kéz kapaszkodott belém. Világosan látszott, hogy vissza akarnak húzni. Meggyújtottam a második gyufát, és az elvakult arcuk előtt lobogtattam. El sem tudjátok képzelni, milyen undorító, embertelen látvány volt! Azok a sápadt, áll nélküli arcok! Azok a nagy, szemhéj nélküli, piszkos vörös szemek! Vakon és rémülten néztek rám. De nem álltam meg nézni őket, hanem hátráltam tovább. Amikor a második gyufa leégett, meggyújtottam a harmadikat. Ez is majdnem elégett, mire az aknához vezető nyíláshoz értem. A nyílás szélén lefeküdtem, mert a nagy szivattyú zaja megszédített. Aztán tapogatni kezdtem a kiálló kampókat. De ekkor hátulról megfogták a lábamat, és erősen visszafelé rángattak. Meggyújtottam az utolsó gyufámat… és az gyorsan elégett. De ekkor már rajta volt a kezem a fokokon. Erősen rántottam egyet, és kiszabadultam a morlockok karmaiból. Gyorsan felfelé másztam az aknában. A morlockok megálltak alattam, és nagy szemekkel néztek utánam. Csak egy kis törpe jött utánam egy darabig. Majdnem a kezében maradt a csizmám, mint győzelmi jel.

– Végtelen hosszúnak látszott az út fölfelé. Az utolsó harminc-negyven lábon rettenetes émelygés fogott el. Csak nagy nehezen tudtam kapaszkodni. Az utolsó pár yardon szörnyen küzdöttem a gyengeségemmel. Szédült a fejem, és szinte már éreztem a zuhanást. De végül valahogy kijutottam a kút nyílásán. Kitámolyogtam a romok közül a vakító napfényre. Arcra estem. Még a sárnak is édes, tiszta illata volt. Emlékszem, hogy Weena a kezemet és a fülemet csókolta. Egy csoport eloi hangját hallottam magam körül. Aztán egy időre elvesztettem az eszméletemet.

### Szójegyzék

- **szeszben**: a szesz erős folyadék; a múzeumban ebben tartanak állatokat.
- **lemurok**: a lemur kis, nagy szemű, éjjeli állat.
- **homlokzata**: a homlokzat az épület eleje.
- **porcelán**: finom, fehér, kemény anyag, tányérok és szobrok készülnek belőle.
- **ürügy**: hamis ok, amellyel valamit elkerülünk.
- **kampókat**: a kampó görbe fémdarab, amelybe bele lehet kapaszkodni.
- **aknán**: az akna mély, függőleges út a föld alá.
- **fémfokokon**: a fémfok fémből való lépcső, mint a létrán.
- **korongot**: a korong kerek, lapos forma.
- **boltozatos**: olyan, aminek ív alakú a teteje.
- **húsevők**: olyan lények, akik húst esznek.
- **szivattyú**: gép, amely levegőt vagy vizet mozgat.
- **törpe**: nagyon kicsi lény.
- **émelygés**: rossz érzés a gyomorban, mintha hánynál.
- **eszméletemet**: ha valaki elveszti az eszméletét, nem tud semmiről.

## X. Éjjel.

– Valóban úgy látszott, hogy a helyzetem rosszabb lett. Eddig, az időgép elvesztésének gyötrelmes éjszakáját kivéve, reméltem, hogy végül megmenekülök. De most az új felfedezések megzavarták ezt a reményt. Eddig azt gondoltam, hogy csak két akadály van előttem. Az egyik az apró emberkék gyermekes egyszerűsége. A másik egy ismeretlen erő, amelyet legyőzök, ha megismerem. Most pedig teljesen új dolgot találtam az undorító morlockokban: valami embertelent és ellenségeset. Ösztönösen gyűlöltem őket. Eddig olyan voltam, mint az, aki árokba esett, és azon gondolkodik, hogyan jut ki. Most olyan voltam, mint a csapdába esett vad, amelyre hamarosan rátámad az ellensége.

– Ha megmondom, milyen ellenségtől féltem, csodálkozni fogtok. Ez az ellenség az új hold sötétsége volt. Weena ültette belém ezt a félelmet. Néhány megjegyzést tett a fekete éjszakákról, és ezeket először nem értettem. De most már nem volt nehéz kitalálni, mit jelenthetnek a közelgő fekete éjszakák. A hold fogyott, és a sötétség minden éjjel hosszabb lett. Most már legalább valahogy értettem, miért félnek az apró földfelettiek a sötéttől. Homályosan sejtettem, hogy a morlockok valami szörnyű gonoszságot tehetnek az új hold idején. Teljesen biztosan éreztem, hogy a második elméletem messze van a valóságtól. Lehet, hogy a földfeletti nép valamikor kiváltságos arisztokrácia volt. Talán a morlockok gépiesen szolgálták. De ez már nagyon régen lehetett. A két faj, amelyre az emberiség szétvált, teljesen új kapcsolat felé haladt. Vagy talán már oda is ért. Az eloik hanyatlottak, mint a karolingi királyok. A szépségük csak gyengeség volt. Csak szokásból volt még az övék a föld. Mert a morlockok számtalan nemzedéken át a föld alatt éltek. Nekik a napos felszín már elviselhetetlen volt. A morlockok készítették az eloik ruháit, gondoltam tovább. Ők gondoskodtak a szokásos szükségleteikről is. Talán a szolgaság idejéből maradt rájuk ez a szokás. Úgy, ahogy az álló ló kapál a lábával. Vagy ahogy az ember kedvtelésből megöli az állatokat. Mert a test emlékszik a régi, már megszűnt szükségletekre. De a régi rend nyilvánvalóan már nagyrészt megváltozott. A gyöngéd emberkék nemezise gyorsan közeledett. Ezer nemzedékkel korábban az ember kiűzte a testvérét a kényelem és a napfény országából. És ez a testvér most visszafelé jött – megváltozva.

– Az eloik már kezdték újra megtanulni a régi leckét. Kezdték újra megismerni a félelmet. És egyszer csak eszembe jutott az a lakoma, amelyet a föld alatti világban láttam. Különös módon jutott eszembe. Nem a gondolataimból jött elő. Inkább olyan volt, mintha kívülről dobtak volna belém egy kérdést. Próbáltam visszaemlékezni a föld alatti asztalon levő étel alakjára. Csak homályosan emlékeztem, de mintha ismerős dolog lett volna. De hogy mi volt, azt akkor még nem tudtam megmondani.

– Apró emberkéim tehetetlenek voltak a titokzatos félelmükkel szemben. De végül is én nem voltam az. Én ebből a korból jöttem közéjük. Ez az emberi faj első nagyobb fejlődési kora. Ma a félelem nem bénít meg minket, és a titok már nem ijesztő. Én legalább védekezni akartam. Késlekedés nélkül elhatároztam, hogy fegyvereket szerzek. És valami erős helyet is, ahol nyugodtan alhatok. Ha ez a menedékem megvan, bátran szembenézhetek ezzel a furcsa világgal. Akkor visszajön az önbizalmam, amelyet elvesztettem. Akkor vesztettem el, amikor megtudtam, milyen lények hatalmában vagyok minden éjszaka. Éreztem, hogy addig nem tudok aludni, amíg az ágyam nincs biztonságban tőlük. Megborzongtam, amikor arra gondoltam, mennyire megvizsgálhattak már eddig is.

– Egész délután ide-oda sétáltam a Temze völgyében. De nem találtam semmi olyat, amit nem lehet elérni. Minden épületre és fára könnyen felmászhattak olyan ügyes mászók, mint a morlockok. Ezt a kútjaikról láttam. Aztán eszembe jutott a zöld porcelánpalota magas teteje és a falak sima ragyogása. Estefelé a vállamra vettem Weenát, mint egy kis gyereket. Elindultam délnyugatra, felfelé a dombokon. Azt számoltam, hogy a palota hét-nyolc mérföldre van. Pedig körülbelül tizennyolc mérföldre lehetett. Először ködös, nedves délután láttam a palotát, amikor minden távolság kisebbnek látszik. Ráadásul az egyik cipőm sarka már lógott, és a talpából kiállt egy szeg. Ezért sántítottam. Kényelmes, öreg házi cipő volt ugyanis a lábamon. Már jóval naplemente után volt, amikor megláttam a palotát. Feketén állt az ég sápadt sárgaságában.

– Weena először rettenetesen örült, hogy viszem. De hamarosan le akart szállni a vállamról, és mellettem futott tovább. Néha elszaladt jobbra-balra, hogy virágot szedjen, és aztán a zsebembe tömte. Megtöltötte minden zsebemet. Végül arra jutott, hogy a zsebeim kissé különös vázák a virágoknak. Mert biztos, hogy erre használta őket. De ez eszembe juttat valamit. Amikor átöltöztem, ezt találtam a zsebemben…

*Az időjáró szünetet tartott, és a zsebébe nyúlt. Szó nélkül letett a kis asztalra két hervadt virágot. Olyanok voltak, mint a nagyon nagy, fehér mályvák. Aztán folytatta az elbeszélést.*

– Esti csönd lett a világon. Mi még mindig a domb teteje felé mentünk, Wimbledon felé. Weena elfáradt, és vissza akart menni a szürke kőházba. De én megmutattam neki a zöld porcelánpalota távoli tetejét. Próbáltam megértetni vele, hogy menedéket keresünk a félelme elől.

– Ismeritek azt a nagy csöndet, amely az esti szürkület előtt van. Még a szellő is elhallgat a fák között. Engem ilyenkor mindig valami várakozás fog el. Az ég tiszta volt és messzire látszott. Csak a távoli alkonyatban volt néhány vízszintes sáv. Ezen az éjszakán a várakozás erősebb volt bennem a félelemnél. Abban a nyugodt félhomályban az érzékeim szinte természetfölötti módon élesek lettek. Mintha azt is éreztem volna, hogy a talpam alatt üres a föld. Szinte láttam, ahogy a morlockok ide-oda járnak a hangyabolyaikban a föld mélyén. Várták, hogy sötét legyen. Izgalmamban azt képzeltem, hogy hadüzenetnek veszik, hogy bementem a barlangjaikba. De miért vették el az időgépemet?

– Így mentünk tovább a csöndben, és a szürkület lassan éjszakába fordult. A távolság tiszta kékje elhalványult, és egymás után feljöttek a csillagok. A föld sötét lett, a fák feketék. Weena félt és fáradt volt. A karomba vettem, beszéltem hozzá, vigasztaltam. Ahogy egyre sötétebb lett, átölelte a nyakamat, és lehunyta a szemét. A vállamhoz szorította a kis arcát. Így mentünk le egy hosszú lejtőn a völgybe. A sötétben majdnem beleléptem egy kis folyóba. Átgázoltam rajta, és felmentem a völgy túlsó oldalára. Elhaladtam néhány ház mellett, ahol aludtak, és egy szobor mellett. A szobor egy Faunt vagy valami hasonló alakot ábrázolt. Nem volt feje, mert letört. A völgy lejtőjét akácfák borították. Eddig nem láttam nyomát a morlockoknak. De még kora éjszaka volt. A hold kelte előtt még jöttek a legsötétebb órák.

– A következő domb tetejéről sűrű erdőt láttam magam előtt. A feketesége messzire nyúlt. Haboztam, és megálltam. Sem jobbra, sem balra nem láttam a végét. Nagyon fáradt voltam, és különösen a sebes lábam fájt. Óvatosan letettem Weenát a vállamról, és leültem a fűre.

– Már nem láttam sehol a zöld porcelánpalotát. Nem tudtam biztosan, jó irányba megyek-e. Benéztem a sűrű erdőbe, és gondolkodtam, mit rejthet. A sűrű ágak közé biztosan a csillagok fénye sem jutott be. És ha más veszély nem is volt az erdőben, gyökerek és fatörzsek mindenesetre voltak. Ezekben elbukhattunk volna. Ráadásul nagyon elfáradtam a nap izgalmaiban. Ezért elhatároztam, hogy nem megyek be az erdőbe. A szabad dombtetőn töltöm az éjszakát.

– Weena nagy örömömre mélyen aludt. Betakartam a kabátommal, és leültem mellé. Vigyázni akartam, amíg felkel a hold. A domboldal nyugodt és elhagyott volt. De az erdő feketeségéből néha élőlények mozgása hallatszott. Fölöttem csillagok ragyogtak a tiszta éjszakában. A fényükben volt valami baráti vigasz. A régi csillagképek eltűntek az égről. Évszázadok alatt alig lehet észrevenni ezt a lassú mozgást. De ez a mozgás új csoportokba rendezte a csillagokat. A Tejút viszont még mindig a régi volt, rongyos zászló, tele csillagporral. Dél felé, ha jól tájékozódtam, ragyogó vörös új csillagot láttam. Sokkal fényesebb volt, mint a mi zöld Sziriuszunk. A sok csillogó pont között egyetlen fényes bolygó ragyogott. Szelíden és nyugodtan fénylett, mint egy régi jó barát arca.

– Néztem a csillagokat, és egyszerre minden bajom kicsi lett. A földi élet minden nyomorúsága is kicsi lett. A mérhetetlen távolságukra gondoltam. És arra a mozgásra, amely viszi őket az ismeretlen múltból az ismeretlen jövőbe. Gondoltam a napéjegyenlőség évszázados előrehaladására is, a föld tengelyének nagy körmozgására. Ez a csendes mozgás csak negyvenszer ismétlődött azalatt a sok százezer év alatt, amelyen átutaztam. És e néhány mozgás alatt minden eltűnt. Minden tevékenység, minden hagyomány, a földi szervezetek összessége. A nemzetek, a nyelvek, az irodalmak, a törekvések. Még annak az embernek az emléke is, akit én ismertem. Mind nyom nélkül kipusztult. A helyükre ezek a törékeny lények jöttek, akik nem is emlékeztek hatalmas elődeikre. És jöttek azok a fehér valamik, amelyek megrémítettek. Aztán eszembe jutott az a nagy félelem, amely a két fajt elválasztja. És ekkor hirtelen megborzongtam. Először jutott tisztán eszembe, mi lehetett az az étel, amelyet láttam. De ez a gondolat túl borzalmas volt! Ránéztem a kis Weenára, aki mellettem aludt. Az arca fehér volt, és szelíden csillogott, mint a csillagok fent. És rögtön kivertem a fejemből azt a gondolatot.

– Azon a hosszú éjszakán, amennyire tudtam, nem gondoltam a morlockokra. Az új csillagok között a régi csillagképek nyomait kerestem, így telt az idő. Az ég nagyon tiszta volt, kivéve egy ködös felhődarabot. Néha valószínűleg el is aludtam egy kicsit. Hosszú virrasztás után kezdett világosodni a keleti ég. Mintha egy színtelen tűz fénye lett volna rajta. Feltűnt a hold vékony sarlója, fehéren, halványan. Mögötte rögtön megérkezett a hajnal, és legyőzte a holdat. Először sápadt volt, aztán piros és meleg. A morlockok egész éjszaka nem jöttek hozzánk. Nyomukat sem láttam a domb tetején. Az új nap visszaadta az önbizalmamat. Hamar szinte úgy látszott, hogy a félelmem alaptalan volt. Felálltam, és csak ekkor éreztem valamit. A lábam a bokánál megdagadt, ott, ahol a rossz sarkú cipő volt. A talpam is fájt. Újra leültem, levettem mindkét cipőmet, és eldobtam őket.

– Felébresztettem Weenát, és bementünk az erdőbe. Kellemes zöld volt, nyoma sem volt az éjszakai ijesztő feketeségnek. Gyümölcsöt is találtunk, és megettük. Hamarosan találkoztunk néhány apró emberkével. Nevettek és táncoltak a napfényben, mintha az éjszaka nem is létezne a természetben. És ekkor újra eszembe jutott az a hús, amelyet láttam. Most már biztosan tudtam, mi volt. Szívem mélyéből sajnálni kezdtem azt az utolsó gyenge kis patakot. Ennyi maradt az emberiség hatalmas folyójából. Világos volt, hogy az emberi hanyatlás hosszú korában a morlockok tápláléka valamikor nagyon megfogyott. Talán patkányokból és más ilyen férgekből éltek. Ma is sokkal kevésbé válogatós az ember az ételben, mint régen. Sokkal kevésbé, mint bármelyik majom. Az emberi hús elleni előítélete nem mély ösztön. És így az embereknek ezek az embertelen fiai…! Próbáltam tudományosan nézni a dolgot. Biztos, hogy sokkal kevésbé emberek, mint három-négyezer év előtti emberevő őseink. És sokkal távolabb is vannak tőlünk. Az az értelem pedig, amely ezt a rendet elviselhetetlenné tette volna, már megszűnt. Miért bántana engem a dolog? Hiszen ezek az eloik igazából csak hizlalt barmok. A hangyafajta morlockok maguknak tenyésztik őket. És miközben így gyötrődtem, a kis Weena vidáman táncolt mellettem!

– Aztán menekülni akartam a borzalomtól. Próbáltam ezt az emberi önzés szigorú büntetésének tekinteni. Az ember nem törődött azzal, hogy a kényelmét és az örömeit embertársa verejtékén veszi meg. A szükségre hivatkozott kifogásként, és idővel a szükség ránehezedett őrá is. Még arra is kényszerítettem magam, hogy gúnyoljam ezt a nyomorult, hanyatló arisztokráciát, mint Carlyle. De így sem tudtam megnyugodni. Bármilyen mélyre süllyedt az értelmük, az eloik mégis sokkal inkább emberek maradtak. Ezért sajnálnom kellett őket. Akaratom ellenére osztoztam a hanyatlásukban és a félelmükben.

– Akkor még nagyon bizonytalan gondolataim voltak arról, mit fogok tenni. Mindenekelőtt biztos menedéket kellett találnom. És valahogy fém- vagy kőfegyvereket kellett szereznem. Ezekre volt szükségem először. Aztán reméltem, hogy valahogy tüzet szerzek, és lesz egy fáklyám fegyvernek. Mert már tudtam, hogy ez a leghatásosabb eszköz a morlockok ellen. Aztán ki kellett találnom valamit, hogy betörjem a fehér szfinx alatti bronzajtókat. Valami faltörő eszközön gondolkodtam. Biztos voltam benne, hogy ha bemegyek ezen az ajtón egy fáklyával, megtalálom az időgépet. És akkor megmenekülök. Sehogy sem tudtam elképzelni, hogy a morlockok elég erősek ahhoz, hogy messzire vigyék a gépet. Azt is elhatároztam, hogy Weenát elhozom magammal a mi korunkba. Ezeken a terveken gondolkodtam, és mentem tovább Weenával. Afelé az épület felé mentünk, amelyet a képzeletemben lakóhelyünknek választottam.

### Szójegyzék

- **árokba**: az árok hosszú, mély gödör a földben.
- **arisztokrácia**: gazdag, előkelő emberek csoportja.
- **karolingi királyok**: régi frank uralkodók, akik elvesztették a hatalmukat.
- **nemezise**: a nemezis büntetés, amely végül utoléri az embert.
- **mérföldre**: a mérföld hosszmérték, kb. 1,6 km.
- **mályvák**: a mályva nagy, szép virágú növény.
- **szürkület**: az idő este, amikor már alig van fény.
- **hadüzenetnek**: a hadüzenet azt jelenti, hogy valaki háborút kezd.
- **Faunt**: a faun régi római erdei isten, kecskelábakkal.
- **csillagképek**: a csillagkép csillagok csoportja az égen.
- **napéjegyenlőség**: az a nap, amikor a nappal és az éjszaka egyforma hosszú.
- **sarlója**: a sarló görbe kés; a hold néha ilyen vékony és görbe.
- **előítélete**: az előítélet rossz vélemény, amelynek nincs jó oka.
- **hizlalt barmok**: a barom háziállat; hizlalják, hogy megegyék.
- **fáklyám**: a fáklya égő bot, amely világít.

## XI. A zöld porcelánpalota.

– Dél felé járt az idő, amikor a zöld porcelánpalotához közeledtünk. A palota elhagyott volt, és omladozott. Az ablakaiban csak törött üvegdarabok maradtak. A sérült fémtetőről rétegekben levált már a zöld borítás. Nagyon magasan állt, egy füves fennsíkon. Mielőtt bementem, északkelet felé néztem, és meglepődtem. Ott, ahol valamikor Wandsworth vagy Battersea lehetett, széles torkolatot vagy inkább öblöt láttam. Akkor arra gondoltam: mi történhetett vagy mi történhet a tengerben élő lényekkel? De nem gondolkodtam tovább ezen.

– Amikor megvizsgáltam, láttam, hogy a palota tényleg porcelánból épült. A homlokzatán ismeretlen betűkből álló feliratot láttam. Elég bolondul azt gondoltam, hogy talán Weena segít elolvasni a feliratot. De hamar megtudtam, hogy az írás gondolata soha nem jutott a kis fejébe. Azt hiszem, a kis Weenát sokkal emberibbnek tartottam, mint valójában volt. Talán azért, mert olyan sok emberi vonást találtam az érzéseiben.

– A kapu hatalmas szárnyai nyitva álltak, és töröttek voltak. Bementünk. A szokásos csarnok helyett egy hosszú folyosóra értünk. Sok oldalablakon jött be a fény. Az első gondolatom az volt, hogy múzeumba jutottunk.

– A cseréppadlót vastag por borította. Ugyanez a szürke takaró volt a sokféle tárgy gazdag gyűjteményén. Aztán láttam, hogy a terem közepén egy óriási csontváz alsó része áll. Furcsa, rideg látvány volt. A ferde lábakból láttam, hogy a megatériumhoz hasonló kihalt lény lehetett. A koponya és a felső csontok mellette hevertek a vastag porban. Egy helyen a tető repedésén át eshetett az eső, és mélyen kikoptatta a csontvázat. Távolabb a folyosón egy brontoszaurusz hatalmas csontváza állt. Jól sejtettem, hogy múzeumba jutottam. Az oldalfal mellett ferde állványokat találtam. Amikor lesöpörtem a vastag port, a mi korunk ismert üvegszekrényeit láttam. Biztosan légmentesen zárták őket, mert a tartalmuk nagy része szépen megmaradt.

– Nyilvánvaló volt, hogy South Kensington utolsó napjainak romjai között vagyunk! Itt biztosan a múzeum őslénytani része volt, nagyon gazdag gyűjteménnyel az ásatag állatokból. De ott is folyt a pusztulás, amelyet senki sem kerülhet el. Egy időre sikerült megállítani. A baktériumok és a gombák kipusztulásával elvesztette erejének kilencvenkilenc századrészét. De végtelen lassan és végtelen biztosan pusztította a gyűjtemény minden kincsét. Itt-ott a kis emberkéim nyomait is láttam a ritka ásatagok között. Ezek letörtek és széthullottak a támasztó sodronycsövek fölött. És néhol, ha jól sejtettem, a morlockok is kimozdították a szekrényeket a helyükről. A folyosón csend volt. A vastag por elnyelte a lépteink zaját. Weena egy ideig egy tengeri sünt nézett az egyik szekrény üvegfenekén. Közben én körülnéztem. Aztán hirtelen mellettem termett, nyugodtan megfogta a kezemet, és megállt.

– Először nagyon meglepett egy értelmes kor ilyen ősi emléke. Ezért nem gondoltam rá, mire jó ez a gazdag lelet. Egy ideig még az időgépről is majdnem megfeledkeztem.

– Továbbmentünk, és egy rövid másik folyosóra jutottunk, amely keresztezte az elsőt. Úgy látszott, hogy ásványok voltak benne. Amikor megláttam egy kéntömböt, rögtön a lőporra gondoltam. De sehogy sem találtam salétromot vagy salétromos sót. Az ásványokhoz nem nagyon értek. Ezért hamar továbbmentem egy romos oldalfolyosón. Ez párhuzamos volt azzal a csarnokkal, ahová először beléptem. Nyilvánvalóan a természetrajzi rész volt, de a gyűjteményt már nem lehetett felismerni. Ráncos fekete csomók voltak ott, amelyek egykor kitömött állatok lehettek. Kiszáradt múmiák feküdtek az üres korsókban, ahol egykor szesz volt. Barna porhalmok maradtak a kihalt növényekből. Ez volt minden! Aztán egy valóban óriási folyosóra értünk, de nagyon rossz volt ott a fény. Attól a végétől, ahol beléptünk, enyhén lefelé lejtett. A mennyezetéről egyenlő távolságra fehér gömbök lógtak (a legtöbbjük repedt és törött volt). Ez azt mutatta, hogy régen mesterséges fénnyel világították. Itt már jobban éreztem magam, mert jobbra-balra hatalmas gépek álltak. Mind nagyon sérült volt, sok össze is tört. De néhány szép, teljes gép is volt köztük. Arra gondoltam, hogy ha megismerem a szerkezetüket, erőt kapok a morlockok ellen.

– Egyszerre csak mellettem termett Weena. Olyan hirtelen, hogy szinte megijesztett. Ha ez nem történik, talán észre sem veszem, hogy a folyosó végig lejtős. Az a vége, ahol beléptem, egészen a föld felett volt. Ott néhány keskeny ablakon át jött be a fény. De ahogy továbbmentünk, a föld egyre közelebb ért ezekhez az ablakokhoz. A vége felé a folyosó már csak egy üreg volt. Csak egy keskeny csíkban jött be a napfény. Már jó messzire mentem a folyosón, és tapogattam a gépeket. Annyira figyeltem őket, hogy nem vettem észre, hogy lassan gyengül a fény. Csak Weena növekvő félelme hívta fel rá a figyelmemet. Ekkor láttam, hogy a folyosó egyre meredekebb, és végül sűrű sötétségbe vész. Megálltam, és körülnéztem. Láttam, hogy a por is vékonyabb és kevésbé egyenletes, mint a folyosó elején.

– Közelebb a sötéthez úgy látszott, hogy sok keskeny kis lábnyom van a porban. Hirtelen úgy éreztem, hogy a morlockok nagyon közel vannak. Ekkor lent, a folyosó távoli sötétjében, különös topogást hallottam. És ugyanazt a furcsa zajt, amelyet a kút mélyéből ismertem.

– Megfogtam Weena kezét. Aztán hirtelen gondolatom támadt. Elengedtem a kezét, és egy géphez fordultam, amelyből egy emelőrúdféle nyúlt ki. Felmásztam az állványra, megragadtam a rudat, és teljes erőmből lefelé húztam. Egyszerre csak Weena, akit az oldalfolyosó közepén hagytam, sírni kezdett. Nagyon jól mértem fel a rúd erejét, mert egy percnyi erőlködés után letört. Amikor visszamentem Weenához, olyan vasrúd volt a kezemben, amely elég volt bármelyik morlock koponyájához. Szerettem volna egyenesen bemenni a folyosó sötétjébe, és megölni azokat a vadállatokat. De nem volt szívem magára hagyni Weenát. És azt is tudtam, hogy ha vérszomjamnak engedek, az időgépem láthatja a kárát.

– Nos, egyik kezemben a vasrúd volt, másikban Weena keze, és elindultam vissza. Kimentünk ebből a folyosóból, és beléptünk egy még tágasabba. Először olyan volt, mint egy katonai kápolna, tele rongyos zászlókkal. De hamar láttam, hogy a barna, megszenesedett rongyok a falakon elpusztult könyvek maradványai. Ezek a könyvek már régen darabokra hullottak, és a nyomtatásnak nyoma sem maradt. De itt-ott meggörbült könyvtáblák és törött fémlapok voltak. Ezek némán is szépen elmondták a könyvek történetét…

– Aztán egy szűk lépcsőhöz értünk, amely egy új folyosóra vezetett. Ott valamikor a műszaki vegyészet része lehetett. Itt nagyon reménykedni kezdtem, hogy hasznos dolgokat találok. Egy sarkot kivéve, ahol a mennyezet beomlott, ez a folyosó ép maradt. Mohó kíváncsisággal mentem minden ép szekrényhez. És végül az egyikben, amelyet biztosan légmentesen zártak, találtam egy doboz gyufát. Mondhatatlan kíváncsisággal próbáltam ki a gyufákat. Pompásan égtek. Még csak nedvesek sem voltak. Weenához fordultam.

– Táncolj! – kiáltottam rá az eloik nyelvén. – Mert most már tényleg van fegyverem azok ellen a borzalmas lények ellen, akiktől félünk.

– És ott, az elhagyott múzeumban, a vastag, puha porszőnyegen táncolni kezdtem. Weena nagyon örült. Ünnepélyesen, bonyolult táncot jártam, és olyan vidáman fütyültem, ahogy tudtam. A *The Land of the Leal* dallamát fütyültem. Részben szerény kánkánt jártam, részben andalgót, részben körtáncot. Saját mozdulatokat is kevertem a táncomba. Hiszen tudjátok, hogy természetemnél fogva meglehetősen találékony ember vagyok.

– Ha meggondolom, elég különös, hogy ez a doboz gyufa annyi év alatt sem pusztult el. De bárhogyan is volt, nekem óriási szerencse volt.

– De találtam ennél még váratlanabb dolgot is: kámfort. Egy lepecsételt korsóban volt. Azt hiszem, tiszta véletlenségből zárták le légmentesen. Először azt hittem, hogy finom viasz. Hogy biztos legyek, óvatosan eltörtem az üveget. De a szaga félreismerhetetlenül kámforszag volt. Ez a könnyen elpárolgó anyag véletlenül megmaradt az általános pusztulásban. Talán több százezer évig. Már majdnem eldobtam, de hirtelen eszembe jutott, hogy könnyen meggyullad, és ragyogó lánggal ég. Kitűnő gyertya lehet belőle. Ezért a zsebembe tettem. Robbanóanyagot nem találtam. Semmit sem találtam, amivel betörhettem volna a bronzajtókat. A vas emelőrúd volt a legjobb eszköz, amit találtam. De azért nagy önbizalommal mentem ki ebből a folyosóból.

– Most nem tudom elmondani nektek az egész hosszú délután történetét. Nagy erőfeszítésbe kerülne most visszaemlékezni a részletekre. Nehéz lenne mindent a maga helyén elmondani. Emlékszem egy hosszú folyosóra, tele rozsdás fegyverekkel. Ott sokáig haboztam, mit vigyek magammal: a vasrudamat, egy baltát vagy egy kardot?

– Mindet nem vihettem el. Végül úgy gondoltam, hogy a bronzajtók betöréséhez a vasrúd lesz a legjobb.

– Számtalan puska, pisztoly és karabély volt a folyosón. A legtöbb már csak rozsda volt. De volt néhány fegyver valami új fémből, és ezek majdnem épek maradtak. De a töltények és a lőpor biztosan már régen porrá rothadtak. Az egyik sarok összetört és megégett. Valószínűleg az ott levő anyagok valamikor felrobbantak.

– Egy másik helyen nagy bálványgyűjteményt találtam. Voltak ott polinéziai, mexikói, föníciai bálványok, egyszóval a föld minden részéről. És itt nem bírtam a vágyammal. Felírtam a nevemet egy dél-amerikai szteatit szörnyeteg orrára. Ez a szörnyeteg különösen megragadta a képzeletemet.

– Ahogy esteledett, csökkent az érdeklődésem is. Folyosóról folyosóra jártam a porban, a csendben és gyakran romok között. Sok helyen minden rozsdás volt vagy kővé vált, de itt-ott épebb tárgyak is maradtak. Egy helyen hirtelen egy kis ónbánya modelljét találtam. Mellette véletlenül két dinamittöltényt láttam, egy légmentesen zárt üvegburában! Örömömben felkiáltottam: „Heuréka!”, és izgatottan összetörtem a burát. De ekkor kétségeim támadtak. Habozni kezdtem. Aztán kiválasztottam egy kis oldalfolyosót, és kipróbáltam. Soha nagyobb csalódás nem ért az életemben, mint akkor. Vártam öt, tíz, tizenöt percig a robbanásra, és nem jött. Az egész csak utánzat volt, ezt rögtön sejthettem volna. De ha igazi lett volna, komolyan azt hiszem, hogy rögtön elrohantam volna. Felrobbantottam volna az egész szfinxet a bronzajtókkal együtt. És így örökre elvágtam volna az utat (ahogy később megtudtam) az időgépemhez.

– Azt hiszem, ezután értünk egy kis nyitott udvarra a palotában. Füves volt, és három gyümölcsfa állt benne. Itt megpihentünk, és jóízűen megebédeltünk. Alkonyat felé elkezdtem átgondolni a helyzetünket. Közeledett az éjszaka, és még mindig nem volt biztos búvóhelyünk. De ez most már nem nagyon aggasztott. Volt a kezemben valami, ami talán a legjobb védelem a morlockok ellen – volt gyufám! És ott volt a zsebemben a kámfor is, ha nagy lángra lenne szükségem.

– Úgy gondoltam, az lesz a legokosabb, ha a szabadban töltjük az éjszakát, és tűzzel védekezünk. Reggel pedig vissza kellett szereznem az időgépet. Erre a célra eddig csak a vasrúd volt nálam. De most már többet tudtam, és egészen másképp gondoltam a bronzajtókra. Eddig főleg azért nem akartam betörni őket, mert féltem a mögöttük levő titoktól. Az első pillanatban láttam, hogy nem túl erős ajtók. És reméltem, hogy a vasrudam elég lesz a betörésükhöz.

### Szójegyzék

- **fennsíkon**: a fennsík magas, sík terület.
- **torkolatot**: a torkolat az a hely, ahol a folyó a tengerbe ér.
- **megatériumhoz**: a megatérium óriási, kihalt állat, a lajhár rokona.
- **légmentesen**: úgy, hogy levegő nem jut be.
- **ásatag**: régen kihalt állat vagy növény maradványa a földben.
- **kéntömböt**: a kén sárga anyag, a lőpor része.
- **salétromot**: a salétrom fehér só, a lőpor része.
- **lőporra**: a lőpor fekete por, amely robban; a fegyverekhez kell.
- **emelőrúdféle**: az emelőrúd hosszú rúd a gépen, amelyet meghúznak.
- **vérszomjamnak**: a vérszomj erős vágy arra, hogy valaki öljön.
- **kánkánt**: a kánkán gyors, vidám tánc.
- **kámfort**: a kámfor erős szagú fehér anyag, amely jól ég.
- **bálványgyűjteményt**: a bálvány isten szobra, amelyet imádnak.
- **szteatit**: puha kő, amelyet könnyű faragni.
- **ónbánya**: föld alatti hely, ahol ónt, egy fémet ásnak.

## XII. A sötétségben.

– Amikor kiléptünk a palotából, a nap már nagyon alacsonyan volt. A teteje még látszott a horizont szélén. Elhatároztam: kora reggel ott kell lennem a szfinxnél. Azt terveztem, hogy még éjszaka előtt átmegyek az erdőn. Ez az erdő állított meg minket az előző napon. Éjszaka olyan messzire akartam menni, amennyire csak lehet. Aztán tüzet akartam rakni, hogy a lángok mellett nyugodtan aludjunk. Útközben felszedtem minden száraz ágat és füvet. Hamarosan tele lett a karom ezzel a tüzelővel. Így lassabban mentünk, mint terveztem. Weena is nagyon fáradt volt. Én is kezdtem érezni, hogy régen nem aludtam. Így sötét éjszaka lett, mielőtt az erdőhöz értünk. Az erdő szélén bokros domb volt. Itt Weena mindenképpen meg akart állni. Félt az előttünk levő sötétségtől. De én valami közelgő bajt éreztem. Éppen ezért jobb volt megállni az erdő előtt. De erővel tovább mentem. Két nap és két éjszaka nem aludtam már. Nagyon lázas és ideges voltam. Éreztem, hogy egyre jobban jön az álom. És éreztem, hogy vele együtt jönnek a morlockok.

– Bizonytalanul álltunk az erdő előtt. Ekkor mögöttünk, a fekete bokrok között, három alakot vettem észre. Kiváltak a bokrok sötétjéből, és guggoltak. Körülöttünk mindenhol bokrok és magas fű volt. Féltem, hogy észrevétlenül mellénk jönnek. Úgy számoltam, hogy az út az erdőn át valamivel rövidebb egy mérföldnél. Ha átjutunk az erdőn, a csupasz domboldalra érünk. Ott mindenképpen biztosabb helyen pihenhetünk, gondoltam. Azt is gondoltam, hogy gyufával és kámforral megvilágíthatom az utat az erdőben. De az biztos volt: ha gyufát akartam gyújtani, valahol le kellett tennem a tűzifát. Sokáig haboztam, aztán végül letettem. Ekkor eszembe jutott valami. Alaposan meglephetem barátainkat, a morlockokat a hátunk mögött, ha meggyújtom a fát a földön. Később megértettem, milyen borzalmas ostobaság volt ez. De akkor azt hittem, hogy ez okos ötlet. Így védem majd a visszavonulásunkat, gondoltam.

– Nem tudom, gondoltatok-e már erre. Mit jelent a láng ott, ahol nincs ember, és enyhe az éghajlat? A nap melege ritkán olyan erős, hogy tüzet gyújtson. Még akkor sem, ha a harmatcseppek összegyűjtik a meleget. Ez néha megtörténik a forróbb vidékeken. A villám gyújthat, és feketére égethet dolgokat. De ritkán okoz nagy tüzet. A rothadó növények néha melegek lesznek, és gőzölögnek. De ebből csak nagyon ritkán lesz láng. A hanyatlásnak ebben a korában már a tűzgyújtást is elfelejtették a földön. A vörös lángok játszottak a fakupacon. Ez teljesen új látvány volt Weenának.

– Oda akart szaladni, és játszani akart a tűzzel. Azt hiszem, bele is akart ugrani a lángokba. Időben visszatartottam. Felkaptam, bár erősen ellenkezett. Bátran bementem vele az erdőbe. A tűz fénye egy darabon megvilágította a gyalogutat. Hamarosan hátranéztem. A sűrű fák között láttam, hogy a láng a fakupacról átment a közeli bokrokra. A tűz félkörben egyre tovább terjedt felfelé a domboldalon, a száraz füvön.

– Nevettem ezen, aztán újra a sötét fák felé fordultam. Szörnyű feketeség volt előttünk. Weena erősen belém kapaszkodott. De a szemem lassan megszokta a sötétet. Még mindig volt annyi fény, hogy ki tudtam kerülni a fák törzsét. Felettünk is feketeség volt. Csak itt-ott látszott a fák között egy kis darab távoli, sötétkék ég. Egy szál gyufát sem gyújtottam meg, mert egyik kezem sem volt szabad. A bal karomon a kis Weenát vittem. A jobb kezemben erősen fogtam a vasrudat.

– Sokáig csak kevés hangot hallottam. Az ágak recsegtek a lábam alatt. A szellő halkan mozgott a levelek között. Hallottam a lélegzetemet és a vér dobogását a fülemben. Aztán egyszerre úgy tűnt, hogy lépéseket hallok magam körül. Dühösen mentem tovább. A lépések egyre tisztábban hallatszottak. Hamarosan ugyanazt a furcsa zajt és ugyanazokat a hangokat hallottam, mint a föld alatt. Biztos voltam benne, hogy több morlock van a közelben, közvetlenül a hátam mögött. És valóban, a következő pillanatban éreztem, hogy megrántják a kabátomat. Rögtön utána valamit a karomon is éreztem. Weena nagyon megremegett, aztán egészen csendes lett.

– Itt volt az ideje, hogy gyufát gyújtsak. De ehhez le kellett tennem Weenát a földre. Le is tettem. Amíg a zsebemben kerestem a gyufát, nagy küzdelem kezdődött a sötétben a lábam körül. Weena teljesen néma volt. A morlockok pedig olyan furcsa hangokat adtak, mint a turbékoló galambok. Ezeket a hangokat már ismertem. Puha kis kezek kapaszkodtak a kabátomba és a hátamba. Még a nyakamat is megérintették.

– Aztán sercegett a gyufa, és világos lett. A lobogó fényben láttam a morlockok fehér hátát. A fák közé menekültek. Gyorsan kivettem a zsebemből egy darab kámfort. Arra készültem, hogy meggyújtom, amikor a gyufa már kialszik. Aztán Weenára néztem.

– Arccal lefelé feküdt a földön. Fogta a lábamat, és nem mozdult. Hirtelen megijedtem, és fölé hajoltam. Úgy látszott, nem is lélegzik. Meggyújtottam a kámfort, és a földre dobtam. Szétvált, és lángolni kezdett. Visszaűzte a morlockokat és az árnyékokat. Letérdeltem, és felemeltem Weenát. A hátunk mögött mozgást és mormogást hallottam. Mintha tele lenne az erdő morlockokkal.

– Úgy látszott, hogy Weena elájult. Óvatosan a vállamra fektettem, és tovább akartam menni. De ekkor megértettem a szörnyű igazságot. A gyufával és Weenával foglalkoztam, és közben többször megfordultam. Most fogalmam sem volt, merre van a gyalogút. Azt sem tudtam, nem megyek-e vissza a zöld porcelánpalota felé. Hidegen izzadtam. Gyorsan döntenem kellett. Elhatároztam, hogy tüzet rakok, és ott maradunk, ahol éppen vagyunk. Letettem Weenát egy kis füves mélyedésbe. Még mindig nem mozdult. Az első darab kámfor már kezdett kialudni. Ezért gyorsan ágakat és leveleket kezdtem szedni. Itt-ott a morlockok szeme csillogott rám a sötétből, mint a karbunkulus.

– A kámfor még egyszer fellobbant, aztán kialudt. Gyufát gyújtottam. Két fehér alak éppen Weena felé jött, de gyorsan visszafutott. Az egyik annyira megvadult a fénytől, hogy egyenesen nekem szaladt. Megütöttem az öklömmel, és éreztem, hogy eltörnek a csontjai. Rémülten ordított, egy darabig tántorgott, aztán összeesett. Meggyújtottam egy másik darab kámfort, és tovább szedtem a fát. Egyszerre észrevettem, milyen szárazak a levelek felettem. Amióta megérkeztem az időgéppel, egy csepp eső sem esett. Ez körülbelül egy hét volt. Ezért nem jártam már a fák között a lehullott ágakért. Felugrottam, és egész ágakat húztam le. Hamarosan égett a zöld fa és a száraz ág. A láng füstös és fojtó volt. Így már nem kellett a kámfort használnom. Aztán odamentem, ahol Weena feküdt a vasrúd mellett. Mindent megtettem, hogy magához térjen. De Weena olyan maradt, mint a halott. Azt sem tudtam megállapítani, lélegzik-e vagy nem.

– Egyszerre felém szállt a tűz füstje, és hirtelen álmos lettem. A levegő tele volt a kámfor gőzével is. A tűzre körülbelül egy óráig nem kellett új fát tenni. Szörnyen elfáradtam a nagy munkában, ezért leültem. Az erdő mélyéről is álmosító zümmögés jött. Nem értettem, honnan jön ez a hang.

– Egy pillanatra talán elaludtam. Kinyitottam a szememet. De mély sötétség volt körülöttem, és éreztem a morlockok kezét magamon. Kirántottam magam az ujjaik közül. Gyorsan a zsebembe nyúltam a gyufásdobozért. De nem volt ott! A morlockok újra megfogtak, és szorítani kezdtek. Egy pillanat múlva már tudtam, mi történt. Elaludtam, és közben kialudt a tűz. A halál keserűségét éreztem a lelkemben. Úgy tűnt, égő fák szaga van az erdőben. A nyakamba, a hajamba és a karomba kapaszkodtak, és lefelé húztak. Szörnyű volt ott a sötétben. Éreztem, hogy ezek a puha kis lények rám nehezednek. Úgy éreztem, egy óriási pók hálójába kerültem. Nem bírtam velük, lehúztak a földre. Egyszerre apró fogak kezdték harapni a nyakamat. Megfordultam a földön, és közben a kezem a vasrúdhoz ért. Ez új erőt adott nekem. Felugrottam, és leráztam magamról az emberi patkányokat. Rövidre fogtam a rudat, és odaütöttem, ahol az arcukat sejtettem. Éreztem, hogy a nedves hús szétszakad az ütéseim alatt, és a csont reccsen. Egy pillanatra szabad lettem.

– Különös mámor fogott el, amely mindig együtt jár a kemény harccal. Tudtam, hogy Weenával együtt elvesztem. De elhatároztam, hogy a morlockok drágán fizetnek a lakomájukért. A hátammal egy fának támaszkodtam, és magam előtt körben forgattam a vasrudat. A morlockok mozgása és kiabálása betöltötte az egész erdőt. Így telt el egy perc. Úgy tűnt, a hangjuk a legnagyobb izgalomig emelkedik, és a mozgásuk is egyre gyorsabb. De egyikük sem jött olyan közel, hogy elérje a vasrúd. Ott álltam, és a sötétbe bámultam. Aztán hirtelen remélni kezdtem. Talán a morlockok megijedtek? Alig gondoltam erre, különös dolog történt. Úgy tűnt, világosodni kezd a sötét. Homályosan láttam magam körül a morlockokat. Három a lábamnál feküdt. Aztán észrevettem valamit, és nem akartam hinni a szememnek. A többiek futni kezdtek. Úgy látszott, a hátam mögül jönnek, mint egy nagy áradás. Átrohantak az előttem levő erdőn. A hátuk már nem fehérnek látszott, hanem vörösesnek. Csodálkozva álltam. Egy kis vörös szikra repült át a levelek közötti csillagos résen, aztán eltűnt. És ekkor egyszerre megértettem az égő erdő szagát. Megértettem a halk zümmögést, amely most már erős, recsegő zúgás lett. Megértettem a vörös fényt és a morlockok menekülését.

– Elléptem a fától, amelyhez a hátammal támaszkodtam, és hátranéztem. A közeli fák fekete sora mögött lángolt az égő erdő. Aztán Weenát kerestem, de nem volt sehol. A hátam mögött sistergett és ropogott a tűz. Amikor egy új fát ért el, nagyot csattant, mint egy robbanás. Nem volt sok időm gondolkodni. Erősen fogtam a vasrudat, és a menekülő morlockok után futottam. Furcsa verseny volt. A jobb oldalon olyan gyorsan terjedt a tűz, hogy hirtelen elém került. Balra kellett futnom. Végre egy kis tisztásra értem. Itt egy morlock tántorgott felém. Elment mellettem, és egyenesen a lángok közé rohant!

– És most borzasztó látvány volt előttem. Azt hiszem, ennél szörnyűbbet nem láttam a jövőben. Az egész tisztás olyan világos volt a tűz fényétől, mint nappal. A közepén kis domb volt, olyan, mint egy sírhalom. Egy kiszáradt galagonyabokor volt rajta. A tisztáson túl is égett az erdő. Sárga lángok csavarodtak a magasba, és tűzkerítés teljesen körülvette a kis teret. A domboldalon harminc-negyven morlock húzódott meg. A fény és a meleg elkábította őket. Vad félelemben tántorogtak ide-oda, és egymásba akadtak. Először nem vettem észre, hogy vakok. Amikor közel jöttek hozzám, rémült dühömben közéjük ütöttem a vasrúddal. Egyet megöltem, néhányat megnyomorítottam. De aztán láttam, hogy az egyik leguggol a galagonyabokor alatt. Bután bámulta a vörös eget. Hallottam, hogy nyöszörögnek. Megértettem, hogy teljesen tehetetlenek az erős fényben. Ezután nem bántottam többé ezeket a szerencsétleneket.

– Néha egyik-másik egyenesen nekem jött. Ilyenkor rémülten megremegtem, és gyorsan kitértem az útjából. Egyszerre a láng kisebb lett. Féltem, hogy az undorító lények észrevesznek. Azt gondoltam, hogy én kezdem a harcot, mielőtt észrevesznek. Meg akartam ölni közülük néhányat. De a tűz hamar újra erős lett. Már ütésre emeltem a kezemet, de leengedtem. Körbejártam a dombot, és vigyáztam, hogy elkerüljem őket. Közben Weena nyomát kerestem. De Weena nem volt sehol.

– Végül leültem a kis domb tetejére, és néztem ezt a hihetetlenül furcsa vak társaságot. Ide-oda tántorogtak, és esetlen hangokat adtak, amikor a tűz fénye végigment rajtuk. A füst kanyarogva szállt a magasba. A vöröses füst résein át apró csillagok ragyogtak. Olyan messze voltak, mintha egy másik világegyetemhez tartoznának. Két vagy három morlock nekem tántorgott. Remegtem az izgalomtól, és az öklömmel visszaűztem őket.

– Az éjszaka többi részében biztos voltam benne, hogy rémálom az egész. Haraptam magamat, és kiabáltam, mert fel akartam ébredni. A kezemmel a földet ütöttem. Felálltam, leültem, ide-oda jártam, és újra leültem. Aztán dörzsölni kezdtem a szememet. Istenhez imádkoztam, hogy ébresszen fel. Háromszor láttam, hogy morlockok a halál kínjában lehajtják a fejüket. Aztán a lángok közé rohantak. Végül a tűz vörös színe halvány lett. Fekete füst gomolygott. Ott álltak a kormos, kiégett fatönkök. A homályos lények serege egyre kisebb lett. És mindezek felett megjelent a nappal fehér fénye.

– Újra kerestem Weena nyomát, de nem volt sehol. Világos volt, hogy szegény kis testét az erdőben hagyták.

– El sem tudom mondani, mennyire megnyugtatott egy gondolat. Weena elkerülte azt a szomorú véget, amely, úgy látszik, rá is várt. Amikor erre gondoltam, majdnem újra ölni kezdtem a körülöttem álló tehetetlen szörnyeket. De visszatartottam magam.

– A kis domb, ahogy már mondtam, olyan volt, mint egy kis sziget az erdőben. A tetejéről a füstös ködön át most már láttam a zöld porcelánpalotát. Így meg tudtam állapítani, merre van a fehér szfinx. Otthagytam azt a néhány átkozott lényt, aki még élt. Nyöszörögtek, és ide-oda tántorogtak az egyre erősebb nappali fényben. Füvet kötöttem a lábam köré. Sántítva indultam az időgép rejtekhelye felé. A füstölgő zsarátnok és a fekete fatönkök között mentem. A fatönkök belül még égtek. Lassan haladtam, mert nagyon kimerült voltam, és alig tudtam járni. A kis Weena borzasztó halála is szörnyen elszomorított. Nehéz csapás volt. Most, ebben az ismerős szobában, inkább olyan, mint egy álom szomorúsága. Alig látszik valóságos veszteségnek. De azon a reggelen újra teljesen egyedül maradtam, szörnyű magányban. Eszembe jutott ez a házam, a kandallóm és néhányan közületek. Ekkor olyan vágy fogott el az otthonom után, amely minden fájdalomnál rosszabb volt.

– A ragyogó reggeli ég alatt mentem a füstölgő hamuban. De ekkor felfedeztem valamit. A nadrágzsebemben volt néhány szál gyufa. A doboz biztosan kilyukadt, mielőtt elvesztettem.

### Szójegyzék

- **horizont**: a távoli vonal, ahol az ég és a föld találkozik.
- **szfinxnél**: szfinx: szobor oroszlán testtel és emberi fejjel.
- **mérföldnél**: mérföld: hosszmérték, kb. 1,6 km.
- **kámfort**: kámfor: erős szagú fehér anyag, amely jól ég.
- **turbékoló**: olyan, aki halk, mély hangot ad, mint a galamb.
- **elájult**: egy időre elvesztette az eszméletét.
- **karbunkulus**: vörös drágakő.
- **mámor**: erős, különös érzés; az ember nem gondolkodik tisztán.
- **sírhalom**: kis földdomb a sír fölött.
- **galagonyabokor**: tüskés bokor.
- **megnyomorítottam**: úgy megsebesítettem, hogy nem tudott rendesen mozogni.
- **tántorogtak**: bizonytalanul mentek, majdnem elestek.
- **nyöszörögnek**: halkan, fájdalmasan sírnak.
- **fatönkök**: a fa alsó, megmaradt részei.
- **zsarátnok**: izzó parázs a tűz után.

## XII. A kelepce.

– Reggel nyolc-kilenc óra körül ugyanahhoz a sárga fémpadhoz értem. Erről a padról néztem a világot a megérkezésem estéjén. Eszembe jutott, milyen elhamarkodott ítéleteket hoztam akkor este. Nem tudtam megállni, keserűen nevettem azon, milyen könnyen elhittem mindent. Ugyanaz a szép látvány volt előttem. Ugyanaz a gazdag növényzet, ugyanazok a fényes paloták és nagyszerű romok. Ugyanaz az ezüstös folyó a termékeny partok között. A szép apró emberkék pompás ruhái lebegtek a fák között. Néhányan éppen ott fürödtek, ahol néhány napja a kis Weena fuldoklott. Amikor ezt láttam, éles fájdalmat éreztem a lelkemben. Mindenfelé látszottak a föld alá vezető utak kupolái. Olyanok voltak, mint apró foltok a tájon. Most már értettem, mi rejtőzik a földfelettiek szépsége mögött. Kellemesen teltek a napjaik, éppen olyan kellemesen, mint a barmoknak. Ők sem tudtak az ellenségeikről, és nem gondoltak a holnapra. És a végük is éppen olyan volt, mint a barmoké.

– Elszomorodtam, mert arra gondoltam, milyen rövid álom volt az emberi ész. Valóban öngyilkosságot követett el. Kitartóan a kényelmes nyugalom felé törekedett. Békés, kiegyensúlyozott társadalmat akart. Ennek a jelszava a biztonság és az állandóság volt. A reményei valóra is váltak, de csak azért, hogy végül ide jusson. Valamikor biztosan teljes biztonságba került az élet és a tulajdon. A gazdag biztonságban élvezte a vagyonát és a kényelmét. A munkás biztonságban élt és dolgozott. Biztos, hogy abban a tökéletes világban minden problémát megoldottak. Társadalmi kérdés sem maradt megoldatlanul. Aztán hosszú nyugalom következett.

– Van a természetnek egy törvénye, amelyet rendszerint nem veszünk észre. Az élénk ész a változás, a veszély és a baj jutalma. Az az állat, amely tökéletes összhangban él a környezetével, tökéletes mechanizmus. A természetnek csak ott kell az ész, ahol a szokás és az ösztön nem segít. Ahol nincs változás, és nem is kell változás, ott nincs ész. Csak azoknak az állatoknak van eszük, amelyek sok bajban és veszélyben élnek.

– A földfelettiek a gyönge lustaság felé haladtak. A földalattiak csak gépszerű munkások lettek. De ebben a tökéletes állapotban hiányzott valami a tökéletes mechanizmushoz. Hiányzott a teljes állandóság. Világos, hogy az idő múlásával kevesebb lett az élelem a föld alatt, bárhogyan szerezték is. A szükséget néhány ezer évre elűzték a földről. Most visszajött, mégpedig a föld alatt. A földalatti világ gépekkel dolgozott. Bármilyen tökéletesek voltak a gépek, a szokáson kívül valahogy mindig gondolkodni is kellett. Ezért természetesen több vállalkozó szellem maradt benne, mint a földfeletti világban. Minden másban azonban kevésbé maradt emberi.

– Amikor ott lent elfogyott minden hús, azt kellett enniük, amit addig tiltott a régi szokás. Mondom, így láttam a dolgokat az utolsó éjszakán a nyolcszázkétezer-hétszázegyedik év világában. Lehet, hogy ez olyan helytelen magyarázat, amilyet csak emberi ész kitalálhat. De a dolgok így alakultak ki akkor a fejemben, és másképp nektek sem mondhatom el.

– Az előző nap fáradtsága, izgalma és félelme után nagyon szomorú voltam. Mégis nagyon jólesett az ülés, a nyugodt nézelődés és a meleg napfény. Fáradt voltam és álmos, és a gondolkodásból hamar félálom lett. Nem küzdöttem az álmosság ellen. Kinyújtóztam a füvön, és hamarosan hosszú, frissítő álomba merültem.

– Már közel volt az este, amikor felébredtem. Most már nem kellett félnem attól, hogy alvás közben elkapnak a morlockok. Nyújtóztam egyet, aztán lesiettem a dombról a fehér szfinx felé. Az egyik kezemben erősen fogtam a vasrudat. A másik kezem a zsebemben a gyufaszálakkal játszott.

– És most váratlan dolog történt. Közelebb értem a szfinx bronzalapzatához, és láttam, hogy a bronzajtók nyitva vannak. Lecsúsztak az alsó keret mély részébe.

– Amikor ezt láttam, megálltam, és gondolkodtam: bemenjek-e?

– Bent kis szoba látszott. Az egyik sarokban, egy magasabb helyen, ott volt az időgép. A kis emelőkarok a zsebemben voltak. A fehér szfinx tehát könnyen megadta magát, pedig annyira készültem a harcra. Eldobtam a vasrudat. Szinte sajnáltam, hogy nem használhatom.

– Lehajoltam, és elindultam befelé a nyíláson. Ekkor hirtelen eszembe jutott valami. Egyszerre megértettem, mit terveznek a morlockok. Nagy kedvem volt nevetni, de visszatartottam magam. Átléptem a bronzkereten, és felmentem az időgéphez. Meglepődtem: gondosan megolajozták, és szinte fénylett a tisztaságtól. Azt gyanítom, hogy a morlockok talán darabokra is szedték. Így próbálták a maguk butaságában megérteni, mire való.

– Ott álltam, és néztem a gépet. Örömet adott, hogy megérinthetem a találmányomat. Ekkor megtörtént, amit előre sejtettem. A bronzlapok hirtelen felgördültek, és nagy csattanással beleakadtak a felső keretbe. Én ott álltam a sötétben, a kelepcében. Legalábbis a morlockok ezt gondolták. Én azonban vidáman felnevettem.

– Már hallottam mormogó nevetésüket, ahogy közeledtek felém. Teljes nyugalommal gyufát akartam gyújtani. Csak fel kellett tennem az emelőkarokat a gépre, és eltűnhettem, mint a kísértet. De egy dologról elfeledkeztem. A gyufám abból az utálatos fajtából volt, amely csak a dobozon gyullad meg.

– Elképzelhetitek, hogy rögtön elmúlt a nyugalmam. A kis vadállatok már mellettem voltak. Az egyik meg is érintett. A sötétben feléjük ütöttem az emelőkarokkal. Aztán igyekeztem minél gyorsabban a gép nyergébe jutni. Ekkor egy kéz belém kapaszkodott, aztán egy második is. Harcolnom kellett a kitartó ujjaikkal az emelőkarokért. Közben tapogattam a kis rudakat, amelyekre az emelőkarokat rá kellett tennem. Az egyik emelőkart majdnem elvették tőlem. Már majdnem kicsúszott a kezemből. Ekkor a fejemmel kellett ütnöm a sötétben, hogy visszakapjam. Hallottam, hogy reccsen a morlock koponyája. Mondhatom, ez az utolsó küzdelem nehezebb volt az erdei harcnál.

– De végül felerősítettem az emelőkarokat, és nagyot rántottam az egyiken. A morlockok tapadó ujjai lecsúsztak rólam. Hamarosan eltűnt körülöttem a sötétség. Ugyanabba a szürke homályba és zavaros zúgásba kerültem, amelyről már beszéltem.

### Szójegyzék

- **elhamarkodott**: gyors és nem jól átgondolt.
- **szfinx**: szobor oroszlán testtel és emberi fejjel.
- **kupolái**: kupola: épület gömb alakú teteje.
- **barmoknak**: barmok: tehenek és más háziállatok.
- **öngyilkosságot**: öngyilkosság: amikor valaki megöli saját magát.
- **jelszava**: jelszó: rövid szó vagy mondat, amely egy célt fejez ki.
- **mechanizmus**: gép, amely magától, gondolkodás nélkül működik.
- **ösztön**: amit az állat vagy az ember tanulás nélkül tud és tesz.
- **vállalkozó szellem**: kedv és bátorság új dolgokhoz.
- **bronzalapzatához**: alapzat: az a rész, amelyen a szobor áll.
- **emelőkarok**: rudak a gépen; ezeket megnyomják, hogy a gép elinduljon vagy megálljon.
- **kelepcében**: kelepce: rejtett hely, ahol elfognak valakit.
- **kísértet**: halott ember alakja, amely megjelenik az élőknek.
- **nyergébe**: nyereg: ülés a gépen.
- **koponyája**: koponya: a fej csontja.

## XIII. Új látomás.

– Már beszéltem az időutazás kellemetlenségéről és zavaráról. Most ráadásul nem is ültem jól a nyeregben, csak oldalt, bizonytalanul. Nem tudom, meddig, de csak lógtam a rázkódó, ide-oda mozgó gépen. Nem figyeltem, hogyan haladok. Amikor végre a mutatókra tudtam nézni, szinte megdermedtem. Láttam, hová jutottam. Az egyik mutató a napokat mutatta, a másik a napok ezreit. A harmadik a napok millióit, a negyedik a napok milliárdjait mutatta. Nos, nem visszafelé húztam az emelőkarokat. Úgy nyomtam le őket, ahogy a jövő felé kell. Amikor a mutatókra néztem, láttam, hogy az ezres mutató nagyon gyorsan forog. Olyan gyorsan forgott, mint a zsebóra másodpercmutatója, előre, a jövő felé. Ahogy haladtam, különös változást láttam. A mozgó szürkeség egyre sötétebb lett. Nagyon gyorsan utaztam, mégis visszatért a nappal és az éjszaka villogó váltakozása. Ez általában lassabb mozgást jelentett. A fény egyre élesebben különbözött a sötéttől. Ez eleinte nagyon megdöbbentett. A nappal és az éjszaka egyre lassabban váltotta egymást. A nap is egyre lassabban ment át az égen. Végül úgy látszott, hogy egy-egy változás századokig tart. Aztán állandó szürkület borult a földre. Csak néha szakította meg egy üstökös, amely vakító fénnyel rohant át a sötét égen. A fénysáv, amely a napot mutatta, már régen eltűnt. A nap ugyanis nem járta többé a rendes útját. Csak nyugaton mozgott fel és le, és egyre nagyobb és vörösebb lett. A holdnak teljesen nyoma veszett. A csillagok keringése folyton lassult. A fénykörök helyén lassan haladó fénypontok lettek. Végül már meg akartam állni. Ekkor a hatalmas vörös nap mozdulatlanul állt a horizont fölött. Olyan volt, mint egy óriási boltozat, amely gyenge meleget adott. Néha egy-egy pillanatra elsötétült. Aztán egy kis időre újra élénkebben ragyogott. De hamar visszatért a komor vörös színe. A nap lassú mozgásából megértettem, hogy a föld egyik oldala mindig a nap felé néz. Ugyanúgy, ahogy ma a hold néz a föld felé.

– Eszembe jutott az első zuhanásom, ezért óvatosan lassítani kezdtem. Az óramű mutatói egyre lassabban forogtak. Végül az ezres mutató szinte mozdulatlannak látszott. Az egynapos mutató mozgását is egyre jobban láttam.

– Szép csendesen megálltam. Rendesen ráültem az időgépre, és körülnéztem. Az ég nem volt többé kék. Északkeleten koromfekete volt. A feketeségben halvány fehér csillagok ragyogtak, állandó fénnyel. Felettem mély, csillag nélküli vörös ég volt. Délkeleten ez a vörös izzó bíborszínű lett. Ott látszott a nap hatalmas teste, vörösen és mozdulatlanul. A horizont elvágta. Nyers, vöröses sziklák között voltam. Először nem láttam más életet, csak az erős zöld növényeket. Ezek a sziklák délkeleti oldalán minden kiálló részt befedtek. Ez a zöld olyan volt, mint az erdei moha vagy a barlangok zuzmója. Mint ezek, ez is örökös félhomályban élt és nőtt.

– A gép lejtős parton állt. A tenger messze nyúlt délnyugat felé. A halvány ég alján éles, ragyogó horizont volt. Nem volt hullám, és szellő sem mozdult. Csak apró, sima fodrok keltek és tűntek el, mint gyenge lélegzetek. Ezek mutatták, hogy az örök tenger még mindig él és mozog. A part mentén, ahol a víz néha megtört, vastag sókéreg volt. Élesen kivált a komor ég előtt. Nagy nyomást éreztem a fejemben, és észrevettem, hogy nagyon gyorsan lélegzem. Ez az érzés eszembe juttatta egyetlen hegyi utamat. Arra kellett gondolnom, hogy a levegő sokkal ritkább, mint ma.

– Messze fent az elhagyott lejtőn rekedt kiáltás hallatszott. Egy óriás fehér pillangóhoz hasonló lényt láttam. Ferdén felrepült, körözött, aztán eltűnt egy alacsony domb mögött. A hangja olyan félelmetes volt, hogy megremegtem, és erősen belekapaszkodtam a gépbe. Aztán újra körülnéztem. Egészen közel hozzám volt valami, amit eddig vöröses sziklának tartottam. Most lassan felém mozgott. Szörnyű rákféle lény volt. Képzeljetek el akkora rákot, mint ott az az asztal! Sok lábán lassan, bizonytalanul mozog. Hatalmas ollóit lengeti. Hosszú tapogatói csavarodnak és csapkodnak, mint az ostor. Fémes homlokáról szárakon ülő szemek néznek rátok minden oldalról. Ráncos hátát csúnya púpok borították, és itt-ott zöldes kéreg volt rajta. Láttam, hogy a bonyolult szájában sok vékony tapogató csillog és mozog ide-oda.

– A felém mászó szörnyet néztem. Ekkor csiklandást éreztem az arcomon, mint amikor egy légy száll rá. El akartam űzni a kezemmel, de a következő pillanatban újra ott volt. Szinte egyszerre egy másikat is éreztem a fülem mellett. Odakaptam, és valami fonalszerű dolgot fogtam meg. Ez gyorsan kicsúszott a kezemből. Rémülten és undorodva megfordultam. Láttam, hogy egy másik rákszörnyeteg tapogatóját fogtam meg. Ez a szörnyeteg éppen mögöttem állt. Gonosz szemei ide-oda forogtak a száron. A szája szinte habzott az éhségtől. Esetlen ollóiról piszkos iszap csepegett, és már lefelé jöttek felém.

– A kezem azonnal lenyomta az emelőkart. Egy pillanat múlva egy hónap volt köztem és a szörnyetegek között. De még mindig ugyanazon a parton voltam. Amikor megálltam, újra tisztán láttam őket. Csoportokban másztak ide-oda a komor fényben, a zöld növények között.

– Nincs szó arra az utálatos vigasztalanságra, amely a világot borította. Ott volt a vörös keleti ég és az északi feketeség. Ott volt a sós holttenger az ide-oda mászó, lassú, undorító szörnyekkel. Ott volt a zuzmószerű növények egyforma zöldje, amely mintha mérget lehelne. Ott volt az édes levegő, amely fájt az ember tüdejének. Mindez undorító volt. Pár száz évet haladtam előre. Még mindig ugyanazt a vörös napot láttam, csak kissé nagyobb és komorabb volt. Ugyanaz a holt tenger volt ott. A zöld növények és vörös sziklák között ugyanazok a földi rákfélék másztak csoportokban. A levegő is éppen olyan fagyos volt. A nyugati égen hatalmas, sápadt félkört vettem észre. Olyan volt, mint az új hold.

– Így utaztam ezredéveken át, és időnként megálltam. Folyton előre hajtott a föld sorsának titka. Elvarázsolva néztem, hogyan lesz egyre nagyobb a nap. Végül több mint harminc millió évre jutottam a mi korunktól. A nap hatalmas vörös boltozata ekkor a homályos égnek csaknem a tizedét takarta. Ekkor még egyszer megálltam, mert a rákok csoportjai eltűntek. A vörös part élettelennek látszott, csak az élénkzöld zuzmó élt rajta. Most már itt-ott fehér foltok is voltak rajta. Csípős hideg csapott meg. Ritka fehér pelyhek hullottak néha. Északkeleten hómező csillogott a komor ég csillagai alatt. Pirosasfehér dombok hosszú sora látszott. A tenger szélén jégdarabokat láttam, távolabb nagy jégtömbök úsztak. De a sós tenger legnagyobb része még nem fagyott be. Vérvörös volt az örök alkonyatban.

– Körülnéztem, maradt-e valami nyoma az állati életnek. De valami határozatlan félelem miatt a gép nyergében maradtam. Semmit sem láttam mozogni, sem a földön, sem a levegőben, sem a tengerben. Csak a sziklák zöld iszapja mutatta, hogy az élet még nem halt ki. A tengerben keskeny zátonyt vettem észre. A víz távolabb húzódott a parttól. Úgy tűnt, valami fekete tárgy repült erre a zátonyra. De amikor jobban odanéztem, már nem mozgott semmi. Így elfogadtam, hogy tévedtem, és a fekete tárgy csak szikla. A csillagok mély fénnyel ragyogtak a magasban. A fényük alig remegett.

– Egyszerre észrevettem, hogy a nap kerek alakja nyugaton megváltozott. A félkörben mélyedés látszott, amely egyre nagyobb lett. Egy pillanatig megdöbbenve bámultam ezt a feketeséget, amely egyre jobban takarta a napot. Aztán hamar megértettem, hogy napfogyatkozás kezdődik. A hold vagy a Merkúr bolygó ment át a föld és a napkorong között. Természetesen először a holdra gondoltam. De sokkal valószínűbb, hogy egy belső bolygó ment el nagyon közel a földhöz.

– A sötétség gyorsan nőtt. Keletről újra és újra hideg, csípős szél fújt. A fehér pelyhek egyre sűrűbben hullottak. A tenger felszíne zúgott, és apró hullámok futottak rajta. Ezeken az élettelen hangokon kívül néma volt a világ. Néma? Nehéz leírni ezt a némaságot. Minden emberi zaj, a nyájak bégetése, a madarak csicsergése, a rovarok zümmögése megszűnt. Megszűnt az a lárma, amely a mai élet háttere. A sötétség nőtt, és egyre több hópehely hullott a magasból. Táncoltak a szemem előtt. A levegő egyre fagyosabb lett. Végül gyorsan, egymás után eltűntek a feketeségben a távoli dombok fehér csúcsai. A szellő süvöltő szél lett. A napfogyatkozás fekete középső árnyéka rohanva jött felém. A következő pillanatban már csak a sápadt csillagok fénye látszott. Árnyék nélküli feketeség borult a világra. Az ég teljesen sötét lett.

– Borzalommal szakadt rám ez a szörnyű feketeség. A hideg a csontomig hatolt, és csak nehezen tudtam lélegezni. Reszkettem, és halálos szédülés fogott el. Aztán, mint egy vöröstüzű könyök, megjelent az égen a nap csúcsa. Leugrottam a gépről, hogy felmelegedjek. Szédültem, és úgy éreztem, nem tudok visszautazni. Betegen és zavartan álltam ott. Ekkor láttam, hogy a zátonyon valami mozog a tenger vörös vize felé. Most már nem volt kétség, jól láttam. Kerek lény volt, körülbelül akkora, mint egy futball-labda, talán kissé vastagabb. Tapogatók nyúltak ki belőle. Fekete volt, és élesen kivált a vérvörös, mozgó vízből. Görcsösen ugrált ide-oda. Éreztem, hogy majdnem elájulok. De arra gondoltam, hogy teljesen egyedül vagyok ott, abban a távoli, rémítő félhomályban. Ez erőt adott a tagjaimnak, és felmásztam újra a gép nyergébe!

### Szójegyzék

- **nyeregben**: nyereg: ülés a gépen.
- **mutatókra**: mutató: vékony rész az órán, amely a számokra mutat.
- **szürkület**: félhomály, amikor nincs már nappal, de még nincs éjszaka.
- **üstökös**: fényes égitest hosszú, világos csíkkal.
- **horizont**: a távoli vonal, ahol az ég és a föld találkozik.
- **boltozat**: ív alakú, kerek mennyezet.
- **zuzmója**: zuzmó: kicsi, lapos növény a köveken és a fákon.
- **fodrok**: apró hullámok a víz felszínén.
- **sókéreg**: vastag, kemény sóréteg.
- **tapogatói**: tapogató: hosszú, vékony testrész; az állat ezzel érzi meg a dolgokat.
- **vigasztalanságra**: vigasztalanság: nagy szomorúság, amikor semmi sem ad reményt.
- **holttenger**: tenger, amelyben nincs élet.
- **iszap**: sűrű, puha sár.
- **zátonyt**: zátony: alacsony homokos vagy köves hely a tengerben.
- **napfogyatkozás**: amikor valami eltakarja a Napot, és sötét lesz.

## XIV. Az időjáró visszatérése.

– Visszatértem. Biztos, hogy sokáig eszméletlenül ültem a gépen. A nappal és az éjszaka villogó váltakozása újra megkezdődött. A nap újra aranyos fénnyel világított, és az ég újra kéken ragyogott felettem. Újra szabadabban lélegeztem. A táj vonalai hullámzottak körülöttem. A mutatók visszafelé forogtak a gép óraművén. Végre újra sötét házakat láttam, a hanyatló emberiség nyomait. Ezek is változtak, eltűntek, és mások jöttek a helyükre. Hamarosan a milliós mutató a nullára ért, és lassítottam a gépet. Kezdtem felismerni a mi csinos, barátságos épületeinket. Az ezres mutató visszafordult a kezdőpontra. A nappal és az éjszaka egyre lassabban váltakozott. Aztán megjelentek körülöttem a laboratórium régi falai. Ezután óvatosan, szelíden megállítani kezdtem a gépet.

– Közben furcsa dolgot láttam, amely először nagyon meglepett. Azt hiszem, már mondtam: amikor elindultam, még nem mentem nagyon gyorsan. Ekkor Watchettné asszony átment a szobán. A gépemről úgy láttam, hogy olyan gyorsan mozog, mint egy rakéta. Amikor visszatértem, újra átmentem azon a percen, amikor Watchettné végigment a laboratóriumon. Csakhogy most úgy látszott, hogy az akkori mozgásának éppen az ellenkezőjét végzi. A laboratórium alsó végén kinyílt az ajtó. Watchettné nyugodtan végigment a laboratóriumon, és hátrafelé lépkedett. Aztán eltűnt amögött az ajtó mögött, amelyen indulásomkor bejött.

– Aztán megállítottam a gépet. Újra ott volt körülöttem a régi, kedves laboratórium. Ott voltak az eszközeim, a szerszámaim, minden, pontosan úgy, ahogy hagytam. Izgatottan leszálltam a gépről, és leültem egy padra. Néhány percig remegett az egész testem, de lassan megnyugodtam. Körülöttem volt újra a régi jó műhelyem, pontosan úgy, ahogy otthagytam. Úgy éreztem, hogy elaludtam benne, és ami történt, csak álom volt.

– De egy kis különbség mégis volt. A gép a laboratórium délkeleti sarkából indult el. Most az északnyugati sarokban állt, szemben azzal a fallal, amely mellett ti is láttátok. Ugyanekkora volt a távolság a kis tisztás és a fehér szfinx bronzalapzata között. A tisztáson álltam meg akkor. A bronzalapzatba vonszolták be a morlockok a gépemet.

– Egy ideig teljesen megállt az agyam. De hamar felálltam, és elindultam a folyosón, úgy, ahogy voltam, piszkosan, rongyosan. Sántítottam, mert a sarkam egyre fájt. Az ajtó mellett az asztalon egy *Pall Mall Gazette*-t láttam. Ránéztem: a mai dátum volt rajta. A kronométerre néztem: csaknem nyolc óra volt. Hangokat és a tányérok csörömpölését hallottam.

– Bizonytalanul álltam az ajtó előtt, mert szörnyen gyöngének és betegnek éreztem magam. De ekkor hirtelen jó, egészséges ételszagot éreztem, és erre kinyitottam az ajtót. A többit tudjátok. Megmosakodtam, vacsoráztam, és most mesélek nektek.

### Szójegyzék

- **eszméletlenül**: úgy, hogy az ember nem tudja, mi történik vele.
- **váltakozása**: váltakozás: amikor két dolog újra és újra egymás után jön.
- **óraművén**: óramű: az óra belső része; itt a gépen levő mutatók.
- **hanyatló**: egyre gyengébb, egyre rosszabb állapotú.
- **rakéta**: tárgy, amely nagyon gyorsan repül a levegőben.
- **szfinx**: szobor oroszlán testtel és emberi fejjel.
- **bronzalapzata**: alapzat: az a rész, amelyen a szobor áll.
- **vonszolták**: nehezen, a földön húzták.
- **rongyosan**: szakadt ruhában.
- **Sántítottam**: fájt a lábam, ezért nehezen és egyenetlenül jártam.
- **kronométerre**: kronométer: nagyon pontos óra.
- **csörömpölését**: csörömpölés: tányérok és üvegek éles, zajos hangja.

## XV. Az elbeszélés után.

– Tudom, hogy egyáltalán nem hiszitek el, amit mondtam – szólt kis szünet után. – De én csak egy dolgot nem tudok elhinni. Azt, hogy ma éjjel itt vagyok ebben a régi, kedves szobában, a barátaim között. És itt mesélem ezeket a furcsa élményeket.

Az orvosra nézett.

– Valóban nem kérhetem tőletek, hogy elhiggyétek, amit mondtam. Tartsátok hazugságnak vagy jóslatnak. Gondoljátok azt, hogy sokat gondolkodtam az emberi faj sorsán. Végül kitaláltam ezt a történetet. Azt mondom, hogy igaz, de tartsátok ezt csak művészi eszköznek. Ezzel érdekesebbé akarom tenni a történetet. De ha mesének tartjátok is, mit szóltok hozzá?

Felvette a pipáját, és régi szokása szerint idegesen a kandalló rácsához ütögette. Egy pillanatig néma csend volt. Aztán nyikorogni kezdtek a székek, és a cipők ide-oda csoszogtak a szőnyegen. Elfordítottam a szememet az időjáró arcáról, és körülnéztem a hallgatókon. Sötétben ültek, csak itt-ott úszott közöttük egy-egy színes folt. Az orvos figyelmesen nézte a házigazdánkat. A kiadó a hatodik szivarja végét bámulta. Az újságíró az óráját tapogatta. A többiek, ahogy emlékszem, mozdulatlanul ültek.

A kiadó felállt, és nagyot sóhajtott.

– Kár, hogy nem írsz elbeszéléseket – mondta, és az időjáró vállára tette a kezét.

– Talán nem hiszed el?

– Igen, igen…

– Azt hiszem, nem igen hiszed.

Az időjáró felénk fordult.

– Hol a gyufa? – kérdezte. Meggyújtotta a pipáját, és pöfékelni kezdett. – Ha igazat akarok mondani… magam is alig hiszem… és mégis…

Figyelmesen nézte a kis asztalon heverő hervadt fehér virágokat. Aztán előrehajolt. A kezében tartotta a pipát, és azon át a bokája félig begyógyult sebeire nézett.

Az orvos felállt, a lámpához ment, és vizsgálni kezdte a virágokat.

– Furcsa bibéje van – mondta.

A pszichológus előrehajolt, hogy jobban lásson, és kinyújtotta a kezét egy szál virágért.

– Háromnegyed egy van – mondta az újságíró. – Hogy megyünk haza?

– Sok kocsi áll a sarkon – mondta a pszichológus.

– Furcsa virág – mondta az orvos. – De őszintén szólva fogalmam sincs, milyen fajta. Nekem adod?

Az időjáró bizonytalanul gondolkodott. Aztán hirtelen ezt mondta:

– Nem adhatom oda.

– De komolyan, hol szerezted? – kérdezte az orvos.

Az időjáró végigsimította a kezével a homlokát. Úgy beszélt, mint aki csak nagy nehezen tudja együtt tartani a gondolatait.

– Weena tette a zsebembe az úton.

Körülnézett a szobában.

– Ördög vigyen, ha tudom, mi történt velem. Ez a szoba, ti mindannyian és az egész nap története túl sok az emlékezetemnek. Valóban csináltam valamikor időgépet vagy gépmintát? Vagy az egész csak álom? Azt mondják, hogy az élet álom… Őrültség. De ha álom, honnan jön?… Meg kell néznem a gépet. Ha ugyan *van* gép!

Gyorsan felkapta a lámpát, és a vörös fénnyel kisietett az ajtón a folyosóra. Mindannyian követtük. A mozgó lámpafényben ott láttuk a gépet, oldalvást. Elég visszatetsző keveréke volt a fémnek, az ébenfának, az elefántcsontnak és az átlátszó, csillogó kvarcnak. Kinyújtottam a kezem, és megérintettem: szilárd volt. Az elefántcsonton zsíros, barna foltok voltak. Az alsó részein fű és moszat tapadt. Az egyik fémsín meggörbült.

Az időjáró letette a lámpát a padra, és végigtapogatta a sérült sínt.

– Valóban igazi – mondta. – Amit meséltem, igaz. Sajnálom, hogy idehoztalak benneteket a hidegbe.

Felvette a lámpát, és szótlanul visszamentünk mindannyian a dohányzóba.

Az időjáró kikísért minket az előcsarnokba, és feladta a kabátot a kiadóra. Az orvos a szemébe nézett. Aztán kissé bizonytalanul azt mondta, hogy a túl sok munka ártott neki. Az időjáró szívből felnevetett erre. Most is látom, ahogy a nyitott ajtóban áll, és jó éjszakát kíván nekünk.

Egy kocsiban mentem el a kiadóval. Ő *pompás hazugságnak* tartotta az egész történetet. Én nem tudtam eldönteni, mit gondoljak a dologról. A mese fantasztikus volt és hihető. Csaknem egész éjjel ébren feküdtem, és gondolkodtam.

Másnap meglátogattam az időjárót. Azt mondták, hogy a laboratóriumában van. Otthon éreztem magam nála, ezért egyenesen oda mentem. De a laboratórium üres volt. Egy pillanatig az időgépet néztem. Aztán kinyújtottam a kezem, és megérintettem az emelőkart.

Ekkor a lágy, ősanyagszerű tömeg megrezgett, mint az ág a szélben. Semmi állandóság nem volt benne. Ez nagyon megdöbbentett. Valahogy eszembe juttatta a gyerekkoromat, amikor semmihez nem volt szabad nyúlnom. Visszamentem a folyosón. Az időjáró a dohányzóban találkozott velem. A házból jött. Mindkét hóna alatt valami tarisznyaféle volt. Nevetett, amikor meglátott, és a keze helyett a könyökét nyújtotta felém.

– Szörnyen dolgozom ott bent – mondta.

– De nem csak tréfa az egész? – kérdeztem. – Valóban tudsz utazni az időben?

– Valóban és komolyan – felelte, és nyíltan a szemembe nézett. Aztán bizonytalanul körülnézett a szobában, és ezt mondta: – Csak egy fél órára van szükségem. Tudom, miért jöttél. Ez szép tőled. Van néhány újság az asztalon. Ha itt maradsz ebédre, mindent megmutatok az időutazásról. Bizonyítékokat is mutatok majd. De nem haragszol, kérlek, ha most egyedül hagylak?

– Csak végezd a dolgodat – mondtam. Akkor még alig értettem a szavai teljes jelentését.

Az időjáró intett, és lement a folyosón. Hallottam, hogy becsapódik a laboratórium ajtaja. Leültem egy székre, és a kezembe vettem egy újságot. Mi dolga lehet ebéd előtt? Egyszerre egy hirdetés eszembe juttatta, hogy megígértem valamit. Két órakor találkoznom kell Richardsonnal, a kiadóval. Az órámra néztem. Láttam, hogy alig érek oda. Felálltam, és végigmentem a folyosón, hogy ezt megmondjam az időjárónak.

Megfogtam az ajtó kilincsét. Ekkor kiáltást hallottam, amelynek a vége megszakadt, mintha elharapnák. Utána szél zúgott. Kinyitottam az ajtót, és szél örvénylett körülöttem. A laboratórium belsejéből üveg csörömpölése hallatszott. Az üveg a padlóra zuhant, és ezer darabra tört. Az időjáró nem volt sehol. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy egy kísérteties, homályos alakot látok. Egy örvénylő fekete fémtömegben ült. Olyan átlátszó volt, hogy egészen tisztán láttam mögötte a padot a rajzokkal. De ez a kísértet eltűnt, amikor megdörzsöltem a szememet. Az időgép elment. A laboratórium távolabbi vége üres volt, csak egy kis porfelhő szállt le ott. Világos volt, hogy az üvegtető egyik lapja tört össze.

Megmagyarázhatatlan félelem fogott el. Tudtam, hogy valami furcsa dolog történt, de még nem értettem, mi. Megdöbbenve álltam ott. Ekkor kinyílt a kertre nyíló ajtó, és belépett az időjáró inasa.

Egymásra néztünk. Aztán így szóltam hozzá:

– Kiment erre… úr?

– Nem, uram. Erre senki sem jött ki. Azt hittem, itt találom őt.

Most már értettem a dolgot. Tudtam, hogy Richardson talán hiába vár, mégis ott maradtam. Az időjáróra vártam. Vártam a második, talán még különösebb történetet. Vártam a bizonyítékokat és a fényképeket, amelyeket ígért. De most már kezdek félni attól, hogy egész életemben várnom kell rá. Az időjáró három éve tűnt el. És azóta, ahogy mindenki tudja, soha nem tért vissza.

### Szójegyzék

- **jóslatnak**: jóslat: amit valaki előre mond a jövőről.
- **kandalló**: fűtőhely a szobában, a falnál; fával vagy szénnel égetnek benne tüzet.
- **pöfékelni**: pipából vagy szivarból füstöt kifújni.
- **hervadt**: száraz, már nem friss (virág).
- **bibéje**: bibe: a virág középső része.
- **visszatetsző**: olyan, amit nem szívesen néz az ember.
- **ébenfának**: ébenfa: nagyon kemény, fekete fa.
- **elefántcsontnak**: elefántcsont: az elefánt agyarának kemény, fehér anyaga.
- **kvarcnak**: kvarc: kemény, átlátszó kő.
- **moszat**: vízben élő, zöld növény.
- **dohányzóba**: dohányzó: szoba a házban, ahol dohányoznak.
- **emelőkart**: emelőkar: rúd a gépen; megnyomják, hogy a gép elinduljon vagy megálljon.
- **tarisznyaféle**: tarisznya: egyszerű táska vászonból vagy bőrből.
- **örvénylett**: gyorsan körbe-körbe mozgott.
- **inasa**: inas: férfi szolga egy házban.

## XVI. Epilógus.

Csak találgatni tudunk. Vissza fog-e térni valaha? Lehet, hogy a múltba utazott. Talán a durva kőkorszak vérivó, szőrös vadjai közé került. Vagy a kréta kori tenger mély vizébe. Vagy a jura kor óriás gyíkjai közé. Talán most egy oolit-korallzátonyon jár, ahol sok plezioszaurusz él. Vagy a triász kor elhagyott sós tengereinek partján. De az is lehet, hogy a jövőbe utazott, egy közelebbi korba. Ott az ember még ember. De a mi korunk rejtélyei ott már nem rejtélyek. A mai nehéz problémákat ott már megoldották. Talán az emberi faj férfikorába jutott. Mert én nem hihetem, hogy a fejlődés csúcsa az, amit az időjáró leírt. Én tudom, mit gondolt ő. Sokszor beszéltünk erről, még az időgép építése előtt. Ő öröm nélkül nézte az emberi faj haladását. A civilizációt bolond, magas építménynek tartotta. Ez egyszer biztosan összeomlik, és végül maga alá temeti az építőit. Ha ez igaz, akkor nekünk csak egy dolog marad. Úgy kell élnünk, mintha nem volna igaz. De nekem a jövő még mindig üres sötétség. Az ismeretlen homályba itt-ott vet csak egy halvány fényt az időjáró története. És vigasztalásul megvan a két furcsa fehér virágom. Hervadtak, barnák, törékenyek és összezsugorodtak. Ezek bizonyítanak valamit. Az ész és az erő már eltűnt. De még akkor is élt az emberi szívben a hála és a kölcsönös gyöngédség.

### Szójegyzék

- **találgatni**: úgy mondani valamit, hogy nem tudjuk biztosan.
- **kőkorszak**: nagyon régi kor, amikor az emberek kőből készítették az eszközeiket.
- **vadjai**: vad: itt olyan ember, aki nagyon régen, egyszerűen, az erdőben élt.
- **kréta kori**: a Föld nagyon régi korából, a kréta korból való.
- **jura kor**: a Föld nagyon régi kora, amikor nagy gyíkok éltek.
- **oolit-korallzátonyon**: korallzátony: apró tengeri állatok kemény építménye a tengerben; az oolit egy kőfajta.
- **plezioszaurusz**: régen kihalt, nagy tengeri állat.
- **triász kor**: a Föld nagyon régi kora.
- **férfikorába**: férfikor: az az idő, amikor valaki már felnőtt és erős.
- **civilizációt**: civilizáció: az emberek fejlett élete, tudása és kultúrája.
- **vigasztalásul**: hogy kevésbé legyek szomorú.
- **összezsugorodtak**: kisebbek lettek, mert kiszáradtak.
- **hála**: az az érzés, hogy köszönetet akarunk mondani valakinek.
- **gyöngédség**: szelíd, kedves törődés másokkal.