# A jó palóczok (B2 szint) *Mikszáth Kálmán* ## A jó palóczok ### A néhai bárány Az napról kezdem, amikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egészen hólyagos lett a tenyere, mire elkergette a határból Isten fekete haragját. A villámok keskeny szalaggal hiába próbálták pirosra beszegni. Minden érezte Isten közeledő látogatását. A libák felriadtak éjszakai fekvőhelyükön, és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát, és haragosan csapkodta fölfelé. Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre, és onnan kukorékolt. A lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verődve riadoztak az udvarokon. Hanem a harangszó, amely fenségesen rezgett a viharban, elfordította a veszedelmet. Egy kis eső azért esett, de az is inkább használt, mint ártott. A kísértetiesen szaladó búzavetések és kukoricaszárak megálltak, lassanként kitisztult az ég. Csak a megdagadt Bágy hömpölygő vize vágtatott vadul, zúgva a kertek alatt. Ez mutatta, hogy odafönn, Majornok és Csoltó környékén nagy jégeső volt, vagy talán felhőszakadás. No, ha a patak ezúttal nem csap ki, és nem önti ki a bodokiakat, mint az ürgét, akkor mégis jó dolog keresztény katolikus falunak lenni – lutheránus vidéken. Megnépesült a part, és itt-ott megvillant egy-egy ásó vagy kapa. Az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban eresztették le a folyóba az esővizet. Csak aztán vissza ne térjen a társaival! Piszkosan hömpölygött lefelé az ár. A partok sűrű fűzbokrairól nemcsak a leveleket tépdeste le alul, hanem a kérget is lehántotta. Itt-ott kiszakadt egy darab az omlós földből, és elmállott a vízben. Hajnalra szélesebb csipke szeli majd a határt, és a cikcakkjai is újak lesznek! Gerendák, ajtók és mindenféle házi eszközök úsztak a hullámokon: szakajtó, zsúp és ablaktábla. (Egész házakat mosott el a víz valahol!) Azután jött egy petrence, utána pedig valami négyszögletes tuskót görgettek a habok… A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó az, hanem tulipános láda, és nini, igazi csoda, milyen szépen ül ott a tetején egy picike bárány. Az ám, most, hogy a partnak hozza a szél, Tót-Perenye Jánoséktól egészen jól látszik, amint két hátsó lábát maga alá húzva az első lábacskáival kapaszkodik. Szép patyolat gyapja van, két fekete folt a hátgerincén, piros szalag a nyakában. Nagyon szerethette valahol valaki! Olyan türelmesen ül az ide-oda billenő holmin, mintha jószántából hajókázna, és ha néha mekeg is, csak azért, mert éhes. Pedig itt még ehet is, ha a bolond láda utoléri a petrencét. Nincs valami messze… amott fordul, ni, Périék pajtájánál! Nosza, szaladj hát utána, öreg láda! Nézték egy darabig, hogy majd csak előbukkan a kanyarnál, de nem láthatták meg. Nyilván elnyelte a sötétség, vagy talán Sós Pál uram fogta ki útközben a csáklyával… Hanem azt mondja ő, hogy ott volt ugyan, de színét sem látta a holminak. Ez úgy is van akkor, ha olyan módos, tekintélyes ember állítja. Hiszen már az idén is kevesellte a mezőbírói hivatalt, mert öregbíró lesz, ha élünk, jövőre ilyenkorra. Ámbár, ha már szóba jött az a bárány, mégis furcsa eset. A felső végen mindenki tud róla, de Sós Pálék kertjénél egyszerre nyoma vész, és az alsó végiek közül már senki sem látta. Amennyi itt a rossz nyelv! Mindjárt másnap, ott a hálaadó misén is csak addig pihentek a nyelvek, amíg az imakönyvek lapjait nyálazták. Pedig ott inkább az Úr kímélő kegyelmét kellett volna megköszönni, amiért nem sújtotta a falut… De amennyi itt a rossz nyelv, százan is kinyújtják lapátnak, hogy mások becsületét hordják el rajta. Nyomban nekiestek Sós Pálnak a gyanúsítással: csak ő húzhatta ki a ládát, senki más! Hanem hiszen az Isten nem alszik, a rossz tűz el nem alszik, ez nem marad annyiban. Kerül annak gazdája akárhonnan! Súgtak-búgtak, hogy (ugyan ki szopja az ilyet az ujjából?) ennyi meg annyi tömérdek régi ezüst tallér volt a ládában. Ami igaz, igaz: lehet az öregnek is tarka macskája. A „nagyitalú” Mócsik György, a gózoni szűcs ugyanis olyasfélét mondott a minap, amikor itt járt, hogy ebben a dologban, ha nem volna lakat az ő száján… Ki tudhatja hát? De az ezüst tallérokról mégiscsak bolond beszéd. Nem volt abban a ládában egy veszett garas sem, hanem (ma már tudjuk) a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje volt benne. Három perkálszoknya, négy szélből az egyik, hat olajos kendő, nyakba való kettő, ezüstcsattos mellény, tíz patyolat ingváll. Azonfelül a mente, meg egy rámás csizma, vadonatúj, még a patkó sem volt ráverve. Szegény Baló Ágnes, benne volt abban a ládában mindene! Azzal, hogy az ár elmosta a csőszházat, elmosta a házasságot is. Ruha nélkül nem léphet szégyenszemre az oltárhoz. Pedig már mindene megvolt, de milyen keservesen szerezte, cselédként, minden ruhadarabot egyenként! Szüretre lett volna meg az esküvő, legalábbis így mondta az utolsó szombaton maga a vőlegény, de most már vagy lesz valamikor, vagy sem. Bezzeg a búbánat venné fel Baló Mihály házát, ha a ház megvolna, és ha nem éppen azért venné fel, mert a víz felvette. Ágnes majd kisírja két ragyogó szemét, pedig legalább ő vigasztalná azt a szegény Borcsa gyereket. Gonoszul elveszett a báránya, a tarka Cukri bárányka, akivel együtt játszott, együtt aludt… Jó, hogy a cudar Bágy elöntötte a rétet is… úgysincs már, aki selyem füvét megegye, mert a kedves, az édes Cukri bárány odalett… Milyen szépen rázogatta a farkát még az utolsó napon, hogy ugrándozott odakint a napsütésben! Hogy megnyalogatta Borcsa picike tenyerét, és jámbor szemével hogy bámulta nyájasan, mintha érezné, hogy utoljára látja! De hátha megkerül, hátha visszahozzák? Hetek múlva jött is valami híre az úszó ládának, amelyen egy bárány ült, makacsul, mintha őrizné. Látták Csoltón, sőt még Bodokon is, körülbelül éjfélre vitte odáig a haragos folyó. No, ez, ha igaz, nem lehetett más, mint a Baló-lányok kincse! El is indult Baló Mihály azonnal. Majd kikeríti ő a lányai igaz jószágát, ha térdig kopik is a lába! És így esett meg a csúfság Bodokon, hogy a legmódosabb ember házát kikutatták. Istenem, de nagy úr is a törvény! Maga a bíró volt ott, meg a tizedes, mert Baló Mihály a szóbeszéd nyomán a hatalomhoz fordult. De nem lett eredménye: semmit sem találtak a Sós-portán. Bosszúsan indult haza Baló, a lányai egészen a határig elébe jöttek. Ha vásárban lett volna, akkor sem várhatnák jobban. – Megvan-e a bárány? – kérdezte Ágnes fojtott hangon. Jaj, dehogy merné előbb a ládát kérdezni! Még tán el is ájulna, ha hirtelen azt hallaná, hogy megvan. – Se a bárány, se a láda. Pedig a bíró mindent kikutatott annál az embernél, akire gyanakszom. Apróra elmondta, amit tudott. Ágnes rosszallóan csóválta szép fejét. – Kend, az erős, a hatalommal ment ellene, most én megyek, a gyenge – mondta dacosan –, és a ravaszság lesz a fegyverem. Csak a gyermek nem szólt. Pedig még ő is ott volt: a leggyengébb. Egy hétig járt oda Ágnes, kutatott, fürkészett, fűt-fát kikérdezett. Gózonban is megfordult, ahol Sós Pálnak egy lánya férjnél van: hátha ott lesz a ruha? De semmire sem ment, sőt a tetejébe még meg is betegedett, és kocsin kellett érte menni Bodokra. Hát lám, hiába volt Ágnes útja is. Nem segített sem a hatalom, sem a ravaszság. A gonoszok ereje nagyobb ezeknél. Hanem ha talán elindult volna az igazság, nem álruhában, nem kerülő úton, nem pallossal, hanem csak puszta kézzel?… Most már a reményről is le kellett mondani. Kár volt akár egy szalmaszálat is keresztbe tenni ebben a dologban, mert csak rosszabbra fordul. Nemcsak a hozománya van oda szegény Ágnesnek, hanem most már az egészsége is. Amikor érte mentek, vánkost és dunyhát tettek a kocsiülésbe, és az öreg Boriskát is magával vitte, hadd lásson ő is egy kis világot. Nyolcéves innen-onnan, és még sohasem volt kint a faluból, nagyon anyás… vagy mit is beszélek, hiszen régen nincs már anyja szegénynek! Nagyobb volt az ijedelem, mint a betegség. Nehogy a kocsi megrázza, mindhárman gyalog mentek a kövezett nagy utcán keresztül, hogy majd a haranglábnál felülnek. Ágnes olyan könnyedén lépdelt, hogy akár hazáig kibírná. Bizony Isten, kár volt a kocsiért! Hát amint Csorba Gergelyéktől befordulnak, Kocsipálék csűre mögül egyszer csak szembejön az egész elöljáróság, meg a főemberek. Köztük Sós Pál uram is, ünnepélyesen felöltözve, vadonatúj ködmönben, amely panyókára fogva lógott a válláról. Igaz bizony – az új templomot szentelték itt föl a mai napon. – Nézd, Boriskám, nézd meg jól azt a hosszú hajú magas embert – súgja kishúgának Ágnes –, az vitte el a Cukrit. Az urak éppen a községházához értek. Sánta-Radó Ferenc uram azt találta megjegyezni a fedélre, hogy új zsúp kellene rá, ezért megálltak a falu hatalmasai, és szakértő módon nézegették az ócska eszterhajat. Már csak különös, hogy minden kopik a világon, még a községháza is! Borcsa félénken nézte meg azt az embert, nagy kék szeme megtelt könnyel. – Ne rángass már! – förmedt rá Ágnes, és elengedte a kezét. – Nem én… csak megrezzentem… Mintha a Cukrit láttam volna felém szaladni a levegőben. Eközben ők is odaértek a községházához. Baló Mihály uram dicsértesséket mondott, és továbbment, Ágnes szintén. De nini, az a bolond gyerek bizony odamegy egészen közel, és még meg is szólítja azt a hatalmas embert. Ejnye, no, mire való ez! – Bácsi! – mondta csengő, szelíd hangon. – Adja vissza a bárányomat! A tanácsbeliek összenéztek. Vajon kié ez a szép, szomorú arcú leányka? – Adja vissza a bárányomat! – ismételte, és a vékony gyermekhang úgy süvített a levegőben, mint egy parittyakő. Sós Pál fanyarul odanézett, azután megigazította hátul palócosan fésűre fogott deres haját, és nyájasan kérdezte: – Miféle bárányodat, fiacskám? – Az én Cukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros szalaggal a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól… – Nem láttam én a te bárányodat soha – mondta szemlátomást kedvetlenül. – Takarodj innen, azt mondom… Aztán odafordult a tanácsbeliekhez: – Bizony, ez már régi fedél, bíró uram, becsurog ezen… – Be ám, de a kend fedelén is nagyon becsurog, úgy nézem. Alighanem lyukas az valahol, Sós Pál uram. Fülig vörösödött Sós Pál uram a bíró gúnyos vádjára. – Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban… A gyermek bámulva nézte a jelenetet, amint az öreg ingerülten hátrább taszította a ködmönét, kezét elővonta alóla, és felemelte két húsos ujját az égre. – Esküszöm kendtek előtt, itt a szabad ég alatt, az egy élő Istenre… A gallérzsinór a rántástól megereszkedett, magától kioldódott, és a nehéz új ködmön lassan-lassan csúszni kezdett lefelé, míg a csípőjétől egyszerre a földre nem csapódott. Boriska sikoltva, egy szökéssel ott termett a leesett ruhadarabnál. Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a következő esküszó. Jó is, hogy ott akadt. – Cukri, kis báránykám! – kiáltott fel a leányka fájdalmasan. Lehajolt. Fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt látszott… Ügyes szűcsmunka volt, és szép tisztára mosott báránybőrből volt az egész bélés, de a közepe, az ismerős része mégis a legkülönb. A kis Baló Borcsa könnyhullatásával még tisztábbra mosta. ### Szójegyzék - **néhai**: már meghalt - **csáklyát**: hosszú rúd, végén vashoroggal - **petrence**: kis széna- vagy szalmarakás - **mezőbírói**: a falu földjeire vigyázó elöljáróhoz tartozó - **öregbíró**: a falu első embere - **tarka macskája**: ha valakinek ez van, titkolni valója van - **szűcs**: szőrméből ruhát készítő mester - **kelengyéje**: a menyasszony ruhái és holmija - **csőszházat**: a mezőőr háza - **haranglábnál**: a harangláb fából épült, kis torony a harangnak - **ködmön**: bőrkabát, belül szőrös - **panyókára fogva**: csak a vállra vetve, nem felvéve - **zsúp**: tetőre való szalma - **eszterhajat**: a tető lelógó széle - **kend**: régi, paraszti megszólítás, olyan, mint a „maga” ## Bede Anna tartozása Mind együtt ültek a bírák. Odakint a köd nekinehezedett a formátlan épületnek, és szinte összébb szorította a falait. Ráült az ablakokra, és elhomályosította a jégvirágokat. Minek is ide a virágok? A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön- és pálinkaszag, és a legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika. A bírák fáradtan dőltek hátra a székükön. Az egyik lehunyta a szemét, és bágyadtan leeresztett kézzel hallgatta a jegyző tollának kaparását. A másik ásítozva dobolt a ceruzájával a zöld asztalon. Az elnök pedig az orra hegyére tolta a szemüvegét, és izzadó homlokát törölgette a kendőjével. Szürke, hideg szeme fürkészve tapadt az ajtóra, amelyen most távozik az imént letárgyalt bűnügy személyzete: a beidézett tanúk és vádlottak. – Van-e még odakint valaki? – kérdi vontatott, hideg hangon a szolgától. – Egy leány – mondja a szolga. – Hadd jöjjön be az a leány. Az ajtó kinyílt, és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, amely szelíden meglegyintette az arcokat, és megcsiklandozta a szempillákat. A vastag ködön át mintha egy sugár is az ablakhoz lopózott volna, és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalóterem falain és bútorain. Rendes egy lány. Egyenes a tartása, kis virágos ködmönke van rajta, fekete szeme szerényen lesütve, magas, domború homloka elborulva. Kedves és finom a viselkedése. – Mi járatban vagy, gyermek? – kérdi az elnök közönyösen. (Az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.) A lány megigazítja fekete kendőjét a fején, és mély sóhajjal feleli: – Nagy az én bajom, nagyon nagy. Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, amely mintha akkor is ott zengene a levegőben, amikor már elhalt, és megváltoztat mindenkit és mindent. A bírák arca már nem olyan mogorva. A király képe, meg odébb az országbíróé is nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak mondja el azt a nagy bajt. Ott az írás, elmondja az. A pruszlikja alatt van, és ki kell nyitnia a felső kapcsot, hogy elővegye. A kapocs lepattan, és leesik. A lány lehajol érte, és az írás is kihull. A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy, kövér kéz van kinyújtva az írás felé. – Egy végzés – dünnyögi, amint szúró szeme végigszalad az iraton. – Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogházbüntetését a mai napon kezdje meg. A lány szomorúan bólint, és ahogy mélyen lehajtja a fejét, hátracsúszik rajta a gyászkendő. A fekete haja az arcára hull. Jobb is, ha eltakarja, mert előbb fehér volt az arca, most pedig bíborpiros a szégyentől. – Ma egy hete kaptuk az írást – mondja remegve, töredezve. – Maga a bíró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt, szegény: „Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.” Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a félesztendőt. Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét. Mérges, hideg tekintete fölkeresi a kollégák arcát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, amelynek lyukacsos ajtaján szikrázó tűzszemek néznek vissza mereven. És önkéntelenül azt morogja: „A törvény törvény.” Majd újra meg újra végigolvassa az idéző végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon. De azok bizony következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van ítélve. A bádogkarika őrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt odakint, hiszen már az ablaktáblákat is rázza. És mintha valakinek a hazajáró lelke volna, rideg borzongást keltve besüvít a nyílásokon: „A törvény törvény.” A kegyetlen fej helyeslőn bólint a túlvilági hangnak, a nagy, kövér kéz pedig megrázza a csengőt a törvényszolgának: – Kísérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelőhöz. A szolga átveszi az iratot, a lány némán megfordul, de a szája görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne. – Talán valami mondanivalód van még? – Semmi… semmi; csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt. – Hisz akkor nem te vagy elítélve? – Óh, édes Istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek még a légynek sem. – De hát akkor minek jössz ide, te bolond? – Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt „ez a dolga” a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez a parancsolat a „félesztendő miatt”, hogy mégis ki kell állni. Óh, mennyire várta! De jó, hogy nem bírta kivárni. Nem ezt várta… Könnyei megerednek az emlékezésben, alig bírja folytatni: – Amint ott feküdt mozdulatlanul, lehunyt szemmel, örökre elnémulva, megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, hogy mindent jóvá teszünk, amit a szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát… – Mit, gyermekem? – Azt, hogy legyen meg a teljes nyugalma a haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adós maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a félesztendőt. A bírák mosolyogva néznek egymásra: „Milyen naiv, milyen együgyű lány!” Az elnök arca is mintha már nem volna olyan szertartásosan hideg. Sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli, inkább talán lejjebb valamit… – Jól van, lányom – szólt halkan és szelíden –, hanem megállj csak, most jut eszembe… Széles tenyerét a homlokára tapasztja, és úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne. – Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok… Nagy, merengő szemét élénken emeli az öregre a lány, és mohón közbeszól: – Lássák, lássák! Olyan fájó szemrehányás van a hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a lányhoz, és gyöngéden megsimogatja a fejét. – Odafönt másképp tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt. – Gondoltuk mi azt! – suttogta, és kis kezét a szívére szorította. ### Szójegyzék - **jégvirágokat**: az ablaküvegen a jégből lett, virágra hasonlító rajzokat - **ködmön**: bőrkabát, belül szőrös - **ólomkarika**: ólomból készült, forgó karika az ablakon, a szellőzéshez - **országbíróé**: az országbíró az ország egyik legfőbb bírája - **pruszlikja**: női mellénye - **végzés**: a bíróság írásos döntése - **félesztendőt**: fél évet - **szarkalábakat**: csúnya, kacskaringós írásjeleket - **orgazdaság**: lopott holmi megvétele vagy elrejtése - **hazajáró lelke**: halott ember szelleme, amely visszajár - **testvérnéném**: idősebb nővérem - **király tábláján**: magas rangú bíróságon - **haló porában**: a halála után, a sírban - **vármegyénél**: a vármegye régi közigazgatási terület, megye ## A kis csizmák Keskeny, szürke felhőfoszlányok úsznak a környék fölött. Nagy égiháború lehetett az éjjel, esővel, viharral, villámlással. Látszik is a nyoma mindenfelé: a fák gallyai le vannak tördelve, a faleveleken, fűszálakon esőcseppek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vőneki János uram portáján egész tócsák állnak, Zákó Mihályék kertjében pedig – éppen az imént mesélte Mihók Magda – a madárfészket is lemosta a fáról a zuhogó zápor. Köd gomolyog a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a muszlinruha. A falusi kémények füstje fölfelé száll, ami annak a jele, hogy már nem lesz eső. Az ég azonban még morcos, borús, akár Bizi apó arca, aki görnyedten, ingadozó léptekkel megy a hosszú utcán Szűcs Istókkal, a kőművessel. Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, csőstül éri a veszedelem. A lánya meghal, az ökrei felfúvódnak, a csűre, az asztagja leég, a lovait elhajtják a szegénylegények. Hanem érzi is az Isten „másik” kezének súlyát, ha nem tudta megbecsülni a jobbikat. Bezzeg kedvében járna most már Ő szent felségének! Mióta legény fia is a halállal vívódik, megfogadta, hogy a vagyona csak arra való lesz, hogy jót tegyen vele. De bizony hidegen fogadják az egek. Valóságos csoda történt. Amikor a Mária-képet hozták, amelyet a templomnak vett, leszakadt a szekér alatt a Bágy hídja. A ló odaveszett, a kocsi és a kép dirib-darabra zúzódott. Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik, ahogy végigmegy a hosszú krispinben, apró, kopasz fejét a lapockái közé húzva. – Csiba te, ne te – szólal meg Böngér Panna –, legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen, lelkem, egy-két hasábot az üst alá, míg megkavarom. – Nedves ez a tüzelő – veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. – Az én időmben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi dolga! Tudod-e, mi történt megint az éjjel? – Talán a kőkereszttel a temetőben? – Beleütött a mennykő, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap állították föl, nagy költséggel. – Óh, óh! – hüledezett Böngér Panna. – Akkor bizonyosan odamennek. Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk, fiam, hova fordulnak el a savanyúkúttól? A „falu gyermeke” (így hívták a szelíd arcú, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfőző katlan mellett. Ez igen irigylésre méltó helyzet volt a számára: nemcsak a lábát melengethette a tűznél (csípős egy kicsit az idő), hanem a jószívű Böngér Panna a kóstolást is megengedte. Hogy most ezt a nagy boldogságot ott kell hagyni a vén Bizi miatt! Kelletlenül kullogott utánuk. Csakugyan a temetőbe mentek. Az asszonyok igazat mondtak: a gyönyörű piros kőkereszt ott hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hova lettek az aranyos betűk! „Isten dicséretére emeltette Bizi József.” Isten éppen a betűknél, derékban törte ketté a nyilával, mintha azt mondaná: „Nem kell a dicséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell.” Az öreg ember elkapta a fejét a földről, ahol az adománya széttörve hevert, és az égre sem mert fölnézni, ahol olyan nagyon haragszanak rá. Révedező szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne középen ég és föld között. András a kőrisfának dőlt, az átázott, kövér temetői földbe süppedt lábát felváltva emelgette, és bámész kíváncsisággal nézte Biziéket. – Menjünk innen – mondta Istók. – Hát a kereszttel mi történjék? – kérdezte Bizi fojtott hangon. – Összeragasztod? – Nem én! – felelte Istók tompán. – Amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeilleszteni. Bizony, kegyelmedet meglátogatta az Isten… Az öreg ember fogai összevacogtak. – Hiszen, ha csak látogatna! – kiáltott föl keserűen. – Ő már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik. – Tűrni kell, Bizi uram! – Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember. – Fösvény volt kend, szívtelen, gőgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte a kincseit. – Nem becsülöm már őket semmire – hörögte. – Fázom, reszketek. Valami rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár rám… Óh, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg? Elhagyták a temetőt. – Hej, ni! – kiáltott föl Istók. – Hát ez a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen vörös a lábszára a hidegtől! Takarodsz innen mindjárt, te kölyök! – Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jólesik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kis fiam! Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha az a gyerek már nem lesz itt. – No, gyere hát közelebb! – De csak hadd menjen haza – véli Istók –, megveszi a lábát az Isten hidege! – Miért nem húztál csizmát, te fiú? – kérdi Bizi uram szelíden. – Nincsen csizmám – mondta a gyerek szomorúan. – Hát miért nem varrat apád? – Nincsen apám! – felelte közönyösen. Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nő föl ez a gyerek, ha még a szeretetet sem ismeri?… Szótlanul megfogta a kis András kezét, és vitte magával végig a nagy utcán, le egészen a templom mellé. Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma volt festve aranyos rojtokkal, és ez a felirat: „Filcsik István csizmadiamester”. – Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filcsik uram, az én kontómra! – mondta Bizi apó. Filcsik megnézte a gyereket, és így szólt: – Éppen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska lajbi ellen, hogy jó lesz. A kis csizmát előhozták, és csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna. A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki az arcára, és vígan kopogott az öreg után a pitvarba. Odakint ezalatt eloszlottak a felhők. Amikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát, az égbolt nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még az összegyűlt esővizek is. Mintha új levegőt szívott volna be, könnyebbnek érezte magát. – Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljössz-e hozzám? A gyermek gyönyörködve nézte a csizmáit, és így szólt: – A lekvárfőzéshez szeretnék menni! – Nem, te velem jössz. Íme, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban. A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, és a fia már túl van a veszélyen. Bizi apó hálatelten nézett föl az égre. Milyen messze van, és mégis milyen közel… Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt… ### Szójegyzék - **garádban**: árokban - **asztagja**: nagy gabonarakása - **szegénylegények**: betyárok, rablók - **krispinben**: hosszú férfikabátban - **Csiba te, ne te**: elkergető, csitító szavak - **kegyelmedet**: régi, udvarias megszólítás - **kend**: régi, paraszti megszólítás, olyan, mint a „maga” - **uzsorával**: túl nagy kamatra adott kölcsönnel - **poronty**: durva szó gyerekre - **kölyök**: durva szó gyerekre - **csizmadiamester**: csizmakészítő mester - **kontómra**: a számlámra - **bundámat**: a bunda nagy szőrmekabát - **lajbi**: mellény - **pitvarba**: a parasztház előterébe ## Timár Zsófi özvegysége Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok, olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalábbis ez a Timár Zsófi egészen olyan. Mióta férjhez ment, csak a mosolyát lehet látni. Azelőtt a boldog mosolyát, most a fájót. A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával sincs. Nem kérkedett, nem panaszkodik. Hanem az a fehér arca, az a mindig fehérebb arca elmondja mindennap mindenkinek, amit úgyis mindenki tud. Itt hagyta a férje, kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatalember volt, a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken. Ki hitte volna, hogy megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt? Hogy két hamis szem éjszakája annyira megfeketíti a lelkét… és elmegy azzal a másik nővel a világba elkárhozni. Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek. Az út pora, amelyben nyomuk veszett, nem mondja el, a szellő nem árulja el, hol vannak, a suttogó lombok nem mondják meg érthetően, pedig arról beszélnek. Ha legalább egy szót mondott volna, amikor elment Bágyról, nem fájna úgy a szíve annak a szép szőke asszonynak, akinek most az a neve, hogy „szalmaözvegy”. Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen is, ha erőltetve is! Ha így szólt volna: „Engem te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az életemet.” Hanem titokban mentek el, össze voltak beszélve. Elment, és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egészen egy éve. Visszajön. Óh, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem romolhatott el végképp. Az a személy elvehette az eszét, beférkőzhetett a szívébe, hanem olyan az csak, mint a hamis festék: az idő kiszívja, elhalványítja. Vissza fog térni. Timár Zsófi remélt. Amikor az olló varrás közben kiesett a kezéből, mindig felsóhajtott: óh, bárcsak a földbe szúródna! Amikor repülő szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott: óh, bárcsak az ő kerítésükre ülne rá! De az olló sem akart hazudni, a szarka sem… Esténként a küszöbre ült ki. Onnan messze-messze el lehetett látni a kígyózó országúton, egészen odáig, ahol már a felhők lába lelóg. A szép, halvány arca fölé ernyőt csinált kis kezéből, és úgy bámult arra a nagy, titkos lapra. Arról, mint egyes betűk, bontakoznak ki a fuvarosszekerek, az utazók, a vásárosok, a vándorok, és a jó Isten tudná megmondani, még kik. A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre sem vette. – Zsófi az urát várja! – suttogták egymás közt, és még nevettek is hozzá. Pedig mégis szegény Zsófinak volt igaza. Az ő szíve többet tudott, többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsessége megmondhatna. Amikor egy délelőtt nagy gonddal a dohánypalántákat öntözte (ha megjön a gazda, legyen mit füstölnie télen), ragyás öreg asszony lépett be az udvarra: üzenetet hozott. – A férjedtől jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit tett. Ott dolgozik a harmadik faluban, Gózonban: a bádogtornyot javítják. Ő maga nem mert eljönni, félt, hogy nagyon haragszol. Ha megbocsátasz neki, gyere el hozzá, ezt üzeni. – Menjünk! – mondta a szelíd szőke asszony. A fekete kendőt leoldotta, és piros olajosat kötött fel az útra. Péter kedvenc színe, meg aztán illőbb is ehhez a szép naphoz. * Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A tekintetes asszony, a tiszttartóné ikreket szült, és annak örömére ajándékozta az eklézsiának. – Ki vállalja el a dolgot, fiúk? – kérdi az ácsmester, Rögi Mihály uram. – Én! – mondta Péter. – Én megyek, majszter uram. – Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit. – Sohasem éreztem magamat könnyebbnek. – Elhiszem. Megszabadultál a nyűgtől. Hát csakugyan elkergetted? Hm! Elég csinos vászoncseléd volt. Igaz-e, Samu? Péter lehajtotta a fejét, és lassan, kelletlenül mondta: – Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer karika, gurul az. – Gurult a te kezedből is, ugye? Hallod-e, Samu? Hehehe! Ejnye, kópé, kópé! No most már csakugyan te teszed fel az aranygombot. Péter megvető, nyugodt pillantást vetett Samura. – Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit valahonnan. Úgy dobog a szívem, vajon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé, végig az országúton. – No, én azt sem bánom. Eredj hát gyorsan, a felső ablakból magam adom ki majd a keresztet, ha már fent leszel. Fent is volt Péter nemsokára. Olyan ügyesen kúszott fel a deszkapárkányról, akár az evet. – Ide most azt a keresztet! – kiáltotta lehajolva. – Hadd tegyem föl gyorsan! – Itt van, fiam. Péter még följebb kapaszkodott, és amikor már egészen a helyén volt, legelőször is a bágyi országútra nézett. Amott jön! Zsófi az! A vén asszony mellett ügető léptekkel, éppen most fordul be a faluba. A szíve nagyot dobban, majd összeszorítja valami, a keze megremeg, a szeme elhomályosul. – Hohó, Péter! Föltetted-e már? Zavartan, remegő hangon felelt vissza: – Melyik gombra tegyem föl? A vén ács elsápadt a toronyablakban, keresztet vetett magára, és szomorúan dünnyögte: – Teheted már akármelyikre! Nem volt ott több gomb egynél. Csak a szédülő ember látja kettőnek, háromnak. Tudta, mi következik. Eszeveszetten rohant le a lépcsőn. Tudta, hogy mire leér, addigra Péter már lent lesz… még messzebb lesz: a túlvilágon. Egyszerre értek a torony alá férj és feleség. Csakhogy egyik a magasból halva. Mégiscsak a fekete kendőt kellett volna elhozni ehhez a találkozáshoz! Zsófi némán borult a holttest fölé, csókokkal borította, és sokáig tartotta görcsösen átkarolva. Amikor erővel elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan nyugodt volt az a bánatos arca, mint máskor. Nem volt még se szava, se könnye. Visszafordult, egy utolsó pillantást vetett a halottra, és összeroskadt. Majd felkelt, acélos erővel megragadta az öreg asszony vállát, és vad, dúlt arccal, tompa hangon kérdezte: – Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni? S könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak. ### Szójegyzék - **portékák**: itt tréfásan és kedvesen: holmik, dolgok - **ács**: fával dolgozó mester - **elkárhozni**: a pokolba jutni - **szalmaözvegy**: nő, akit a férje elhagyott - **ragyás**: himlőhelyes, foltos arcú - **olajosat**: olajos kendőt: fényes, színes női kendőt - **tiszttartóné**: a tiszttartó, vagyis a birtok vezetőjének felesége - **eklézsiának**: egyházközségnek - **majszter**: mester - **nyűgtől**: tehertől, amitől az ember szabadulni akar - **vászoncseléd**: nő (lenéző szó) - **ami egyszer karika, gurul az**: aki egyszer rossz útra tért, azon is marad - **kópé**: huncut ember - **evet**: mókus - **kend**: régi, paraszti megszólítás, olyan, mint a „maga” ## Az a pogány Filcsik Olyan bolond gyanú terjedt el Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli. Beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája, és talán nem is volt soha. Márpedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk) nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek. Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr gallérral. A gallér két végén a maga valójában lóg le a bárányláb, körmöstül, bojtnak, és két szép ezüst csat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán van kihímezve aranyszállal. Távolabb különféle madarak voltak láthatók, rendszerint vörös színben. Hátul pedig Miskolc városa állt, számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon. Igazi remekmű ez, amelynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szűcs. De nem is a gózoni Mócsik csinálta, hanem a leghíresebb szűcs egész Miskolc városában. Még ha fél rőfnyit felhajt is belőle Filcsik, és alul gombokra szedi, akkor is a földet söpri a világ e kilencedik csodája. Egyszóval ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás mellény. De bármilyen nevezetes ruhadarab volt is, és akárhogy büszkélkedett vele Filcsik István, az idő vasfoga mégsem tisztelte. Olyan gorombán bánt azzal is, mintha a jegyzőék joghallgató fiának téli kabátja lett volna. A hímzés színtelen és foszladozott, a sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét: kivált a bélésben és a gallérban okoztak botrányos kárt. De Filcsik olyan volt, mint a szerelmes férj, aki nem veszi észre, hogyan fogynak a rózsák a felesége arcáról, pedig ő maga tépdesi őket… Nem vett tudomást erről a szomorú átalakulásról. Mindig a régi jó bundát látta az ócskában, és szokásos mondása: „Fölteszem a bundámat”, sohasem veszített egy körömnyit sem kevély hangjából. Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy amikor a gazda a kaptafa mellett ül, szemben legyen vele, és örökké láthassa. No, az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért csúfolták „az Isten csizmadiájának”, mert tulajdonképpen nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen. Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát, szinte kegyelemből tette azt is. Nem is igen zavarták hát a megrendelések, mert ráadásul gorombáskodott is az emberekkel: „Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!” Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett a világon senkit és semmit, azon a bundán kívül. Hiszen nem is lehet égbekiáltóbb kegyetlenség annál, amit a saját egyetlen gyermekével, a Terkával tett. Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta erőltetni. Egy cserépbe ültetni a rezedavirágot a csalánnal. Nem csoda, ha elbúsult, ha elfacsarodott a szíve, elszédült a feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval. Nagy hiba volt, de hát fiatalság, bolondság. Az egész világ követ dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem. Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg. Amikor egy idő múlva bűnbánó arccal hazajött látogatóba a Terka, hogy kiengesztelje a szüleit, az öreg Filcsik elfordult: „nem ismeri a kisasszonyt”. Leakasztotta bundáját a szögről, és úgy elment hazulról, hogy vissza sem jött addig, amíg a lánya el nem ment. Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. Mindössze egyszer látta még az apját, amikor a szolgabíróval keresztülkocsizott a falun. Filcsik éppen a „Patyolat-ing”-hez ballagott, amikor Terka a kocsiról utánakiáltott: „Apám, édes apám!” Az öreg fölnézett, nagy alázattal lekapta a süvegét, aztán odébb ment szó nélkül. Bizony kő van annak az öreg embernek a szíve helyén. Ahány majornoki ember megfordult a szolgabírónál, az mind nem győzte elbeszélni, milyen jó dolga van Filcsik Terkának: akár ő lenne a nagyságos asszony. Bizony az a drága lélek egészen eltanulta az úri módot. Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg aztán azt is elmondták az öregnek, mit üzent Terka súgva: látogassa meg őt az ő édesapja. Kocsit küldenek érte, selyemvánkosra ültetik, mézes pálinkát ihat éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik. Maga az úr is szívesen kezet fog vele, csak jöjjön el minél előbb, mert Terka már nem mer elmenni többé. De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni. Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sorsán segíthetett volna, hanem a nemes helység szerencséjét is megalapozhatta volna örökre. Mert… de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az egész környéken. Egyrészt azért, mert a legszegényebb a népe, de kivált azért, mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még községháza sincs. Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még soha nem volt szeretőjük Majornokon, ezért arrafelé építették az országutat, amerre jártak. Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan sima, mint a palló. Ezt a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágymellék, a Karancsalja pedig a deli Vér Jánosné tejszínű arcát áldhatja. Mert hiába, ilyen a világ: egy szép asszony arca szebb formát adhat az egész határnak. No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott. A megyei vicemérnök, aki térképet készített a vármegye ábrázatáról, a környéken úgy beszélik, kihagyta belőle. Sőt a tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan váltóforintot ígértek volna a szomszéd Hont vármegyének, ha elvállalja magáénak. De annak még ráfizetéssel sem kellett. Majd bizony, őt érje mindaz a csúfság és szidalom, ami Majornok miatt hárul a nemes vármegyére! Hanem ha Filcsik akarta volna… lett volna Majornokon út, talán még vörös márványból is… Mindnyájan boldogok lehetnének most. De ő visszautasította a szolgabíró úr nemes szándékát. Pedig ugyancsak ráfért volna egy kis jólét. Az Isten csizmadiája nagyon vékonyan állt a földi javak dolgában. A múlt hetekben már az egyik ezüst csat is lekívánkozott a bundáról a „Patyolat-ing”-hez. Ott is van azóta a Száli szekrényében. No de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a „kuncsaftja” legnagyobb bajában ne segítsen rajta. Egyszer csak névtelen levelek kezdtek jönni a postán, tíz, húsz, ötven forinttal megterhelve. Rendszerint valami régi, ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg a tartozását, nagy hálálkodással és köszönettel. Mégiscsak sok becsületes ember van a világon. Egy ideig elhitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is vele, de az apjával, aki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adott kölcsön az apja annyi pénzt? Ahogy felébredt a gyanúja, mindjárt kitalálta a dolog nyitját is. Egyenként visszaküldte az érkező pénzes leveleket a szolgabírónak. Hogy mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Tudja-e, hogy az ő nagyanyja a híres Becsky családból való asszony, és a többi. Nem is jöttek hát ezután pénzes levelek, hanem szomorú híreknek akadt elég hozója. A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. Megvetette, amiben eddig kedvét lelte, a fényt és a pompát, eltolta magától a drága ételeket és az orvosságos üveget, hanem az édesapját kívánta látni. Mégsem volt hát olyan rossz lány az a szegény Terka! Annyira erős volt ez a forró kívánsága, hogy végül maga a szolgabíró volt kénytelen eljönni az öregért. – No, öreg, most én magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg ezt a beteg lányától… – Nekem nincs leányom! – Velem jön, punktum. – Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet! – Tegye meg az én kedvemért! – szólt a főszolgabíró úr nyájasan. Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az első sóhajtása, mióta él. – Nem jön? Ön megtagadja tehát a gyermekét? – Igenis, kérem alássan. – Ön a társadalom söpredéke! – Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától kitelik minden. Most már szép szóval, ígérettel próbálkozott a fiatal úr, de bizony minden visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés is. – Fogasson el, tekintetes uram, veressen láncra. Akkor aztán megyek, ha visznek, akárhová. Bizony végül a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas úrnak, aki az egész környéknek parancsol. Hanem nem azért volt a hajdúja Suska Mihály, hogy útközben ki ne gondoljon valami ügyes haditervet. – Ismerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne az utánunk, mint a malac a kukoricás szakajtó után, ha… – Beszéljen kend. – Ha ellopnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon különös ember az… – No hát lopassa el kend minél előbb! Hiszen egyéb sem kellett az öreg, kiszolgált obsitosnak, csak hogy rá bízzák. A forradalom óta úgysem volt már ilyen nagy dolog a kezében. Bezzeg akkor… de nem mondja el, mert úgysem hinnék el. A beteg nő ezalatt nyugtalanul hánykolódott selyempárnái között, és megrezzent, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyökre emelkedett és hallgatózott, lesoványodott kezeit fekete, hosszú hajába mélyesztette, amely körültakarta a fehér hálóköntöst. Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, és mégis ő a legszegényebb a világon, mert hiányzik az egészsége, és még valami: a szeretet. A szerelem csak éget, őt már elégette; a szeretet melegít, és ő még sohasem fázott ilyen nagyon. Semmi sem jó neki. Annak a férfinak a hangja, akit szeretett, olyan kiállhatatlan; inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára. Az ágy kemény, hiába van selyemből, lágy pehelyből, hiába igazgatják minduntalan a cselédek. Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetne, a szegényes apai kunyhó fedele alatt, a búbos kemencénél! Ha hallaná a nyitott ablakon át, hogyan szólnak esti imára a majornoki harangok, és ha be lenne takarva hidegülő lába az apja híres bundájával! Erről beszélt, erről álmodott az éjjel, és íme, reggelre a sors meghallgatta. Amikor felébredt, a szép piros paplanra oda volt terítve kedves, régi ismerőse: a bunda. És azok a rózsák, piros tulipánok, amelyek a gallérját olyan széppé teszik, Terka halvány arcára is másokat vetettek. Az utolsó öröm éppen olyan édes, mint valaha régen az első lehetett. Suska Mihály hamar beváltotta a szavát, és nagyon jól számított. Amikor Filcsik éjjel hazajött a „Patyolat-ing”-ből, feltörve találta a lakását, és a bundának hűlt helyét. A nagy szög üresen, árván állt, megfosztva minden ékességétől. Pedig október végét mutatta a kalendárium. A tél a küszöbön várakozott. Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen a szemére húzott kalappal járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott és nem beszélt. Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, mert mindenki ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: „Hát a kegyelmed híres bundája ugyan hova lett?” De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág előbb-utóbb megkerül. Nem veszhet el; aki ellopta, nem használhatja, hiszen az egész vidék tudja, hogy az övé. Nem is csalatkozott. Megjött a hír, hogy a tettesek csakugyan kézre kerültek, és a bunda most ott van a szolgabírói hivatalban. Négy napon belül átveheti a tulajdonosa, különben elárverezik mint gazdátlan tárgyat, a kórház javára. Nyomban útra kelt a kastélyba. Egy percig sem habozott. Hiszen csak az igazi jussát megy keresni. A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beismerte, hogy a bunda itt van, és némán intett Filcsiknek, hogy jöjjön utána. Sok fényes, szőnyeges szobán keresztül vezette a sáros csizmájú Filcsiket, aki félénken tipegett utána, míg végre egy félig sötét szobába értek. – Ott a bundája! – szólt reszkető hangon, egy sarokba mutatva. – Vigye el! Az öreg szemek lassanként szokták meg a homályt. De azért önkéntelenül is odatalált, ahonnan a halk nyögés hallatszott. A szolgabíró odalépett, és széthúzta az ágyfüggönyöket. Filcsik hátratántorodott. Ott feküdt Terka halványan, mint a letört liliom, hosszú fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva. Szép volt így haldokolva is. Egy földtől búcsúzó angyal. Vajon hová siethet? Hiszen az égből már lebukott egyszer! Lehet, hogy fel sem nyitja többé azokat a bűbájos szemeket, amelyek olyan hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, amelyeket olyan gyönyör volt csókolni. Filcsik némán, mozdulatlanul állt egy percig, mintha gondolkodna. Azután szilárdan az ágyhoz lépett, és levette a haldoklóról azt a takarót, amely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgysem lesz rá szüksége többé. A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek még csak a keze sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem vetett a szegény lányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna neki semmi. Még akkor sem fordult vissza, amikor a szolgabíró borzalommal utánasziszegte: „pogány”. Odakint a nyakába kanyarította igaz jussát, és bár esteledett, járatlan utakon indult haza. Nem akart most emberekkel találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az. Az arcáról nem lehetett leolvasni semmit; úgy látszott, nyugodt. Talán még némi megelégedés is van rajta, amiért a bunda megkerült. Csakugyan kő van ennek az embernek a szíve helyén. Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben a gyalogúton. Egy koldustarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jól imádkozhatott a gazdája: holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérből. De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos koldusasszony, ölében a gyermekével. Melléjük tette a tarisznyát, és gyufát gyújtott, hogy jobban lássa, nincsenek-e meghalva. A mély lélegzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és gyermek. Öldöklő fáradtság altathatta el őket így. Mert a csípős idő, a hideg szél és a rongyos ruha nem alkalmas az álomhoz. Csak az alhat így, aki el van csigázva. Az arcuk, különösen a gyereké, már most kék a hidegtől, és parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya. Filcsik előkereste a pipáját a dolmány zsebéből, megtömte, rágyújtott, és leült a földre, az alvók mellé. Nézte, sokáig nézte őket. Jól láthatott. Az ég tele volt csillagokkal. A csillagok őt nézték, és talán integettek is neki, biztatták. Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz, homlokáról izzadság csurgott, feje lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott a válláról. Jól volt ez így; úgyis olyan melege van. Aztán sohasem nyomta még így, sohasem volt még ilyen nehéz az a bunda. Amint lecsúszott, fölemelte, és hirtelen végigterítette az alvókon. Azzal felugrott, és lassan, gondolkodva megindult a gyalogúton. Egyszer megállt, megfordult. Hátha mégiscsak visszamenne érte? Nem, nem! Mit szólna hozzá az a millió szem az égen? Most már sietni, majdnem futni kezdett hazafelé. Az éj csendes volt, de hideg; az öreg ember pedig bunda nélkül volt, és mégsem fázott. Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, ahol más embernek a szíve szokott lenni, de ahová neki ehelyett csak egy követ tett – a közvélemény szerint – a gondviselés. Azóta nincs meg a bundája. De ő azért mindig úgy emlegeti, mintha megvolna. Fogad rá, henceg vele. Az emberek már tudják, és ha nem félnének a nagy szájától, nevetnének rajta, de így mindössze nem törődnek vele. Isten, ember elfordult tőle, mert istentelen, rossz keresztény. Ha maholnap meghal a lésza alatt, holló, varjú lesz a megsiratója, a temető árka lesz a pihenőágya. ### Szójegyzék - **fölteszi**: itt: fogadásban teszi meg tétnek - **rőf**: régi hosszmérték, kb. 78 cm - **muszka**: orosz (régi, lenéző szó) - **kaptafa**: láb alakú fa a csizma készítéséhez - **csizmadia**: csizmakészítő mester - **szolgabíró**: a járás vezető hivatalnoka - **kérem alássan**: alázatos megszólítás, nem valódi kérés - **söpredék**: a legalja, hitvány emberek - **hajdú**: hivatalnok fegyveres szolgája - **obsitos**: leszerelt katona - **kegyelmed**: régi, udvarias megszólítás - **jussát**: amihez joga van - **dolmány**: díszes, zsinóros rövid kabát - **gondviselés**: Isten, aki vigyáz a világra - **lésza**: vesszőből font kerítés ## A bágyi csoda Kicsi a bágyi patak. A keskenyebbé vált ezüst szalag széles homokrámát kapott, és a csillogó homoknak is, amelyet a népmesék tündéreinek picike lábai taposnak, sehol véget nem érő füzesek a kerete. A bágyi malomban nem tudnak őrölni. Tele van zsákkal az udvar, és türelmetlen férfiak, asszonyok Gózonból, Csoltóról ülik a Bágy partját a malom környékén, és a vizet várják. Ha nem jön, tesznek róla. Kocsipál Gyuri, a molnárlegény, már a Szent Mihály lovát is ellopta a majornoki temetőből. Annak az elégetésével ugyanis csalhatatlanul ki lehet kényszeríteni a záporesőt az égi hatalmasságoktól. Legyen is hatása, mert a zsilipek le vannak ugyan eresztve, és minden éjszakára gyűjt is annyi vizet a gát, hogy egy-két óráig megmozgassa a kereket. De mi az annyi gabonának? Kieszi a penész az utolsó zsákot, mire sor kerül rá. Mindenki bosszankodik, csak a molnárné, a gyönyörű Vér Klára jár-kel mosolyogva az őrlők között, pedig neki okozza a legnagyobb kárt az idei szárazság. Ha így megy, tönkremegy a bágyi molnár, kivált ha sokáig ott marad a katonaságnál, mert hiába, nagy az árenda is. De meg csak asszony az asszony, ha arany zsinórral övezi is a derekát. Hanem ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül Pillér Mihályné Gózonból. – Asszonya válogatja azt bizony. Igaz-e, Timár Zsófi? Bár a molnárnéért magam sem teszem a kezemet a tűzbe, mert a veres haj… hej, az a veres haj… Igaz-e, Zsófi lelkem? – Nem igaz, Zsuzsi néni! Jó asszony az, ha szép is. – Látod is te a fekete kendőd alól! – Itt voltam, amikor a férje elment… hogy megsiratta, százszor megölelte. – Minden okos asszony úgy viseli a viganóját, húgom, hogy a színes oldala van kívül. Ej, no… hát csak érzékenyen búcsúztak? – A molnár azt kérdezte Klára asszonytól: „Hű maradsz-e hozzám?” Vér Klára így szólt: „Előbb folyik fölfelé a bágyi patak, mintsem az én szívem tőled elfordul.” – A Bágy fölfelé? – kacagott fel Pillérné gúnyosan. – Ehhez tartsd magadat, Gélyi János! A többiek is nevettek. No, hiszen az kellene még, hogy ez a kevés víz is visszaforduljon… Jámbor bágyi patak, még lefelé is immel-ámmal folyik. Maholnap nekigyürkőzik a homok, és megissza az egészet egy kortyra. Mindenki jól mulatott a patakon és a molnárné fogadkozásán, csak Gélyi János nem. Elpirult Pillérné szavára, és mélyen a szemére húzta a kalapot. De mégsem olyan mélyen, hogy ne lásson el alóla a sövényig, ahol a molnárné ruhákat terítget a karóra száradni. A napfény kiöltött nyelvecskéi végigtáncolnak a sövényen, és ahol megnyalják a nedves vásznat, az fehérebbé válik. A Gélyi János szeme is arra vet sugarakat, és a Vér Klára arca pirosodik tőlük. Észreveszik… hogyne… az őrlő asszonyok az odanézést is, a visszanézést is. Szóba hozzák… hogyne… és amit a nyelvük érint, nyomban feketébb lesz. De nini, mintha ők beszélték volna ide hirtelen azt a sötét felhőt, egyszerre elborítja nyugat felől az egész égboltot. No, emberek, gózoniak, majornokiak, mozogni fog itt a garat estére. Kisuzsonna táján olyan záporeső kerekedett, hogy még a barázdák is patakká dagadtak. De hiszen mégsem bolond ember Kocsipál Gyuri, hogy elégette a Szent Mihály lovát. Három nap, három éjjel járt a malom, megfogyott az őrölnivaló, meg az őrlő is. Harmadnap estefelé nem maradt más, csak Gélyi János tíz zsák búzája. Talán szándékosan hagyta utolsónak a fiatal asszony, hogy ő maradjon a legtovább? De hátha csak incselkedik vele? Hátha olyan a kacsintása, mint az akácfa virága… Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet ágat szakítani róla… Alig várta, hogy kijöjjön a szép molnárné. – Hallod-e, Vér Klári… Magunkban maradtunk. Jól tetted, amiért utolsónak hagytál… – Nem én hagytalak. Öregeké az elsőség a malomban – felelte Vér Klára sértődötten, és hátat fordított Jánosnak. A köpcös, zömök legény eléje állt, és szép nagy szemei mámoros fényben égtek. – Ne menj be! Azt akarom mondani, négy napja vagyok itt már szekérrel, elfogyott a takarmányom, éhesek a lovaim. Adj egy köteg sarjút a padlásról. – Akár kettőt. – Én pedig már két éve vagyok szomjas egy csókodra – suttogta, és szemei bámulva tapadtak arra a liliomderékra, amely megtörni látszott ettől az egy szótól. – Adj egy csókot, Klára! – Egy felet se, Gélyi János. A te szeretőd voltam valaha, de csókot mégsem adtam. Most másnak a felesége vagyok. Fölszakadt a sóhajtás Gélyi János melléből: – Verje meg hát az Isten azt a csillogó, veres hajadat, amely a nyugalmamat megint elsöpörte. Befutott az asszony, még az ajtót is magára zárta. Nem is jött ki többet, csak egyszer törölgette le belülről az ablakról az őszi könnyezést. János ott is megpillantotta. – Hej, majszterné asszony! Mikor lesz már lisztté az én búzám? – kérdezte fojtott gúnnyal, az ablakhoz lépve. – Nem lesz az, csak derce! – vágta vissza csintalan mosollyal a molnárné. – Vagy igaz, hiszen te a zsákjaidat érted! Éppen most őrlik, a fele már megvan. Ajkába harapott Gélyi János, és zavartan hebegte: – Hát a másik fele? – Egy-két óra alatt az is meglesz, és mehetsz Isten hírével. – Hanem addig legalább ereszd be magadhoz a melegre. Otthon felejtettem a ködmönömet; fázom. Klári megsajnálta, olyan szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán odakint igazán hideg lehet… hiszen ő is fázik, reszket az ablaknál, amikor azt feleli: – No, gyere be hát, ha szépen viseled magad… Bement Gélyi János, és akár ki se menne többé soha. De takaros asszony, de minden szép rajta: a járása, a nézése, a szava, a mosolygása. Csak meg ne őrölnék hamar azt a búzát! Gondolt valamit, és kiosont a molnárlegényhez. A sötétben a füttyéről talált rá. A gádornak támaszkodott. – Te Kocsipál Gyuri! Tiéd lesz a furulyám, ha megáll a malomkő, és meg nem mozdul reggelig. – Hüm. De mikor annyi vizünk van! – Mondd az asszonynak, hogy nem elegendő, hogy gyűjteni kell, és ereszd le a zsilipeket. A pörgettyű meg a pitle zaja elnyelte fojtott hangját, de Kocsipál Gyuri mégis megértette. – Ühüm! Csakhogy akkor átcsap a gáton… – Ne törődj te azzal, neked adom még a selyemvarratú dohányzacskómat is. – Szurkálóval, acélostul? – Mindenestül. Amikor leeresztette a zsilipeket, Gyuri megállt és várakozott. Hátha felfigyel a molnárné a kerék megállására, kijön, és megindíttatja. Senki sem jön sokáig. Egyszerre kialudt a gyertyafény bent a szobában. És a nagy némaságban csak mintha messze, nagyon messze megcsikordult volna egy kulcs a zárban. Gyuri vigyorogva húzta szét a nagy száját. Kivicsorított apró fogai, amint bozontos fejét megrázta, úgy néztek ki, mintha valami fehér lepke vergődne a fekete éjben. Nagyon meggyűlt a víz éjfél táján a malomgátnál. Ahogy a két sziklás hegyoldal között megtorlódott, megduzzadt, de nem áradhatott ki, ezért zúgva csapkodta egy darabig a gátat, majd a partokat. Hanem aztán meggondolta magát, és szép csendesen visszafordult. A hold most kukkan ki, és végighúzza ezüstös, fényes haját a bágyi patak tükrén. A szél fölsivít bámulatában, felülről fúj, simogatni akarta a vizet, és íme, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyoróbokrok reszketve hajtják le a fejüket, és gúnyosan suttogják: „Fölfelé folyik a bágyi patak!…” ### Szójegyzék - **Szent Mihály lova**: halottszállító hordágy - **zsilip**: vizet megállító tábla a gáton - **őrlők**: akik a malomba hozták a gabonájukat - **árenda**: bérleti díj - **viganó**: bő női ruhadarab, szoknya - **garat**: a malom tölcsére a gabonának - **sarjú**: második kaszálású széna - **majszterné**: a mester felesége - **derce**: korpás, durva liszt - **ködmön**: bőrkabát, belül szőrös - **gádor**: a ház fedett bejárata - **pörgettyű**: a malom zörgő része - **pitle**: a malom zörgő része - **szurkáló**: pipához való vékony eszköz - **acél**: tűzgyújtó vas ## Szűcs Pali szerencséje Ahogy az öreg Biziék nagy rétjéhez ért Szűcs Pali, leült egy kicsit pihenni a határkőre. Különös gondolatai támadtak. Nem volna-e jobb visszafordulni? Ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba siet, Bede Erzsit megkérni. Látták végigmenni a falun ünneplő ruhában, a gomblyukába fűzött piros selyemkendővel, amelyet ki akar cserélni egy másikkal. Azóta már találgatják odahaza, vajon lesz-e szerencséje. Nyomasztó sejtelem nehezíti meg a lábát, a fejét. Hátha most is csúfság éri? Mert már három éve is Erzsi körül legyeskedett, de a jómódú Bedéné kereken kimondta: nem adja a lányát korhelynek. Igaz, hogy azóta megjavult, józan, szorgalmas lett. Ha kedve jött is néha kilépni a hámból, mintha erős gyeplő rántotta volna vissza mindig: a szíve volt a gyeplő. Csakhogy mióta az ősszel meghalt a szegény Bede Anna, Erzsi megint gazdagabb lett. Rátarti lett az ő szegénységével szemben… Ha legalább nem állna szolgálatban, akkor talán hozzámenne, hanem így, hanem így… Ejh, mégis jobb lesz visszafordulni! A haragoszöld füvek remegve összesúgtak a reggeli szélben. A piros kökörcsin búsan lehajtotta a fejét, a zúgó nádast pedig sötétre festette a felhő az árnyékával. Mind arra biztatták, hogy forduljon vissza… Csak egy picike lóherebokor a lábánál nevette ezt a rossz tanácsot, amint a felhő alól kibukkanó nap első sugara ráesett. A napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre. A kis tömzsi levelek mosolyogva nyújtózkodtak ki a melegítő fénytől, és ragyogásukban aranyos színt nyertek, de elvesztették a csillogó harmatcseppeket. Szűcs Pali egy négylevelű lóherét pillantott meg köztük. Lehajolt érte… szerencse az… letépte. Csakugyan egy a szára mind a négynek. Aztán milyen szépek, duzzadtak a levelek, mind kifejlett, húsos, egyik sem csonka, rozsdaverte, még csak sárguló sincs köztük. A fehér, eres foltocskák a csillagok csókjai rajtuk… Gondosan betette az erszényébe az ezüst forintosok közé a szerencsét. Mire újra fölvetette a szemét, már teljes pompájában tündöklött a nap, és az egész Bágy völgye mosolygott. A távoli gózoni pléhfedeles torony mintha arany szalagokat nyújtogatna eléje, amelyek végighullámzanak két falu határán… De hiszen most már nem fordul vissza a szerencsével. Fütyörészve folytatta útját Bodokig, ahol a kocsma mellett gózoni fuvarosok jöttek vele szembe. – Hova, Pali öcsém? – szólította meg Mák Gergely. – Gózonba. – Látom rajtad. Csak siess, otthon vannak! – mondta, és megállította a szekerét. – Valami jut eszembe, te Pali! Talán hallottad is már, hogy hajdú leszek „Mindenszentektől” kezdve. Ha meg a te sorsod is így fordul, kivehetnéd a kis jószágomat haszonbérbe. – Bizony mond valamit kend… csakhogy pénz kellene ahhoz – teszi hozzá Pali hirtelen elkomolyodva. – A haszonból fizeted majd. Embernek ismerlek. Megkóstoltad a rosszat is, és nem estél vissza. Inkább neked adom, mint másnak. Gyere át vasárnap, megcsináljuk a kontraktust. Pál szíve megdagadt a reménységtől. Mégsem bolondság a szerencsefű!… Bízott már a jövőben, és nem is ment, hanem futott Gózon felé. Éppen delet harangoztak, amikor Bedééknél benyitott a kapuajtón. Bedéné kendert tilolt az udvaron. Nyájasan fogadta a legény köszöntését, és lerázta kötényéről a pozdorját, ahogy érdemes vendég előtt illik. – Kerüljünk beljebb, Pali öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi főzi az ebédet. Csakugyan ott szorgoskodott a konyhában, amikor beléptek. Zavarában nem ejtette ugyan le a főzőkanalat, de annyi bizonyos, hogy elpirult. Az is bizonyos, hogy amikor az anyja bement Palival a szobába, ölébe vette a macskát, amelyet csak az imént ütött meg a csínyjéért. Szelíden megcirógatta, és egy tányér ételt adott neki. – Ne haragudjál, kis cirmosom… neked adom a részemet. Jaj, ha te tudnád, kis cica, ki van itt?… Gyere, hadd veregessem meg a pofácskádat. A macska okos ábrázatot vágott, éppen szóba lehetett volna elegyedni vele, amikor Pali valahogy nesztelenül egyszer csak előtte termett. – Tudod-e, Erzsi, miért jöttem? – kérdezte halkan, és a nyakkendője csokrát babrálta. – Sicc, te cudar! – kiáltotta Erzsike, és minden igazi ok nélkül elzavarta onnan a macskát. Aztán, mintha nem bírna a haragjával és üldözné, maga is utánaeredt. Ugyancsak várhatták! Nehéz volt visszacsalogatni. Elbújt a virágos kertbe, az orgonabokrok mögé, és amikor szólongatták, a fehér baboskendőjét egészen letolta égő arcára. Pedig éppen azt a kendőt akarta elvinni Szűcs Pali cserébe. Nem is volt később nagy nehézség. Erzsi is akarta, az anyja sem bánta, mert megjavult a legény, és az a Mák Gergely-dolog is kapóra jött. Pali úgy indult vissza a baboskendővel a gomblyukában, mint a legboldogabb vőlegény a világon. Az örömtől volt piros az arca, meg talán a jó bortól, mert abban sem volt hiány az ebédnél. Pajkos szikrák ugráltak a szemében, és csintalan ördögök táncoltak előtte: azok az örömtől, ezek meg a bortól. Amikor a bodoki kocsmához ért, az apró ördögök mind beszaladtak előre a kocsmaajtón. – Eh, miért ne mennék be magam is? – gondolta Szűcs Pali. – Úgyis csak egy ilyen nap van a napok között! Bement, ivott. Az első iccétől még boldogabb lett, a többitől szilaj, az utolsótól veszett. – Húzd el a nótámat, öreg Gilagó Marci! Az ablaknál egy kacér, festett arcot pillantott meg, éppen kapóra. – Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm. Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a baboskendőt. A gózoni fuvarosok megint arra mentek, de most már hazafelé, kőszénnel megrakodva. – Ejnye, Pali, Pali! – kiáltott be Mák Gergely szemrehányóan. – No, te ugyan szépen mentél el Gózonba. – Mi nekem Gózon! Bort ide még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, itt az ára… Kivette az erszényét, és kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának. Gilagó fölszedte. A lóhere is kiesett. Réki Maris összetaposta… Mák Gergely uram a fejét csóválta, és közibe vágott a lovainak: – No hiszen, Szűcs Pali, jöhetsz már te hozzám kontraktust csinálni! A hajnali hűvös szél kékre marta feldúlt arcát, összecsapkodta gesztenyeszín haját, mire otthon, az udvaron magához tért a mámorából. Ki vezette haza, nem tudta. Zúgott a feje, forgott vele a világ még akkor is; alig tudott bemenni a szobába. Bár ne tudott volna. Már ott volt az ágyon kiterítve a piros jegykendő, amelyet tegnap délben Erzsiéknél hagyott. Eszmélni kezdett. Hogy lehet ez itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, lehetetlen… mert akkor a baboskendő is itt volna, amelyet tőle hozott! Hát a négylevelű lóhere? Jaj, csak azt ne vesztette volna el! Nincs, semmi sincs!… Ködös fejét gondolkodva lehajtotta egy szúszékre… Hátha nem is volt ő Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet? ### Szójegyzék - **korhely**: iszákos ember - **kilépni a hámból**: rossz útra térni, mulatni - **kökörcsin**: harang alakú mezei virág - **erszény**: kis pénztartó zacskó - **hajdú**: hivatalnok fegyveres szolgája - **haszonbér**: föld bérléséért fizetett pénz - **kontraktus**: szerződés - **kend**: régi, paraszti megszólítás, olyan, mint a „maga” - **tilolt**: kendert tört - **pozdorja**: a kender apró törmeléke - **cudar**: gonosz, csúnya (szidás) - **baboskendő**: pöttyös kendő - **iccétől**: az icce régi űrmérték, kb. 0,8 liter - **jegykendő**: a jegyesség jele, kendő - **szúszék**: gabonatartó láda