# A jó palóczok (B1 szint) *Mikszáth Kálmán* ## A jó palóczok ### A néhai bárány Arról a napról kezdem, amikor a felhők ellen harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egészen hólyagos lett a tenyere, mire elkergette a határból Isten fekete haragját. A villámok keskeny szalaggal hiába próbálták pirossal körbevarrni ezt a haragot. Minden érezte, hogy közeledik az Isten látogatása. A libák felriadtak éjszakai fekhelyükön, felrepültek és gágogtak. A fák recsegve hajladoztak. A szél összesöpörte az utak porát, és haragosan csapkodta fölfelé. Csökéné asszonyom sárga kakasa felszállt a háztetőre, és onnan kukorékolt. A lovak nyerítettek az istállóban. A juhok egy csomóba húzódtak össze, és riadoztak az udvarokon. De a harangszó fenségesen remegett a viharban, és elfordította a veszedelmet. Egy kis eső azért esett, de az is inkább használt, mint ártott. A búza és a kukoricaszárak eddig kísértetiesen futottak a szélben, most megálltak. Lassanként kitisztult az ég. Csak a megdagadt Bágy vize mutatott mást. Vadul, zúgva rohant a kertek alatt. Ebből lehetett látni, hogy fent, Majornok és Csoltó környékén nagy jégeső volt, vagy talán felhőszakadás. No, ez egyszer kilép-e az a patak, és kiönti-e a bodokiakat, mint az ürgét? Ha nem, akkor mégis jó dolog keresztény katolikus falunak lenni – lutheránus vidéken. Megtelt emberekkel a part, és itt-ott megvillant egy ásó vagy egy kapa. Az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban engedték le a folyóba az esővizet. Csak aztán vissza ne jöjjön, és ne hozzon magával társakat! Piszkosan hömpölygött lefelé az ár. A part sűrű fűzbokrairól alul letépte a leveleket, sőt még a kérget is lehántotta. Itt-ott kiszakadt egy darab a puha földből, és elolvadt a vízben. Hajnalra szélesebb csipke szeli majd a határt, és a cikkcakkjai is újak lesznek! Gerendák, ajtók és mindenféle házi eszközök úsztak a hullámokon: szakajtó, zsúp és ablaktábla. (Egész házakat mosott el a víz valahol!) Azután jött egy petrence, utána pedig valami négyszögletes tuskót görgettek a hullámok… A holdfény éppen odaesett. Nem tuskó az bizony, hanem tulipános láda. És nini, micsoda csoda! Milyen szépen ül ott a tetején egy picike bárány! Az ám! Most, hogy a szél a part felé hozza, Tót-Perenye Jánoséktól egészen jól látszik. Két hátsó lábát maga alá húzta, az első lábacskáival kapaszkodik. Szép patyolatfehér gyapja van, két fekete folt van a hátán, piros szalag a nyakában. Nagyon szerethette valahol valaki! Olyan türelmesen ül az ide-oda billegő holmin, mintha a saját akaratából hajókázna. Ha néha mekeg is, csak azért, mert éhes. Pedig itt ehetne is, ha a bolond láda utoléri a petrencét. Nincs is valami messze… Ott fordul, ni, Périék pajtájánál! Nosza, szaladj hát utána, öreg láda! Nézték egy darabig, hogy majd csak előbukkan a kanyarnál, de nem látták meg többé. Nyilván elnyelte a sötétség. Vagy talán Sós Pál uram fogta ki útközben a csáklyával… De Sós Pál uram azt mondja, hogy ott volt ugyan, de színét se látta a jószágnak. Akkor ez úgy is van, ha ilyen gazdag, tekintélyes ember mondja. Ő már idén is kevesellte a mezőbírói hivatalt, mert jövőre ilyenkor öregbíró lesz, ha élünk. Bár, ha már szóba jött az a bárány, mégis furcsa eset. A felső végen mindenki tud róla, de Sós Pálék kertjénél egyszerre eltűnik a nyoma. Az alsó végen már senki sem látta. Sok itt a rossz nyelv! Mindjárt másnap, a hálaadó misén is csak addig pihentek, amíg az imakönyv lapjait nyálazták. Pedig ott inkább az Úr kegyelmét kellett volna megköszönni, amiért megkímélte a falut… De sok itt a rossz nyelv! Százan is kinyújtják, mint a lapátot, hogy elhordják rajta mások becsületét. Mindjárt gyanúsítani kezdték Sós Pált: csak ő húzhatta ki a ládát, senki más! De hiszen Isten nem alszik, és a rossz tűz nem alszik el, ez nem marad annyiban. Előkerül a gazdája, akárhonnan! Suttogtak, sugdolóztak, hogy (ugyan ki szopja az ujjából az ilyesmit?) rengeteg régi ezüst tallér volt a ládában. Ami igaz, az igaz, lehet az öregnek is tarka macskája. Mert a „nagyitalú” Mócsik György, a gózoni szűcs, mondott valami ilyesmit a minap, amikor itt járt. Azt mondta, hogy ebben a dologban, ha nem volna lakat a száján… Ki tudhatja hát? De az ezüst tallérokról szóló beszéd mégiscsak bolondság. Nem volt abban a ládában egy árva garas sem. Hanem (ma már tudjuk) benne volt a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje. Három perkálszoknya, az egyik négy szélből. Hat olajos kendő, nyakba való kettő. Ezüstcsattos mellény, tíz patyolat ingváll. Azonkívül a mente és egy rámás csizma, vadonatúj, még a patkó sem volt ráverve. Szegény Baló Ágnes, abban a ládában volt mindene! Amikor az ár elmosta a csőszházat, elmosta a házasságot is. Ruha nélkül nem léphet az oltár elé, az szégyen volna. Már mindene megvolt, pedig milyen keservesen szerezte meg! Cselédként dolgozott érte, minden ruhadarabot egyenként vett meg. Szüretkor lett volna az esküvő, legalábbis ezt mondta a múlt szombaton maga a vőlegény. De most már vagy lesz valamikor, vagy nem. Bizony elöntené a bánat Baló Mihály házát, ha még megvolna a ház. De éppen azért öntené el, mert a víz elöntötte. Ágnes majdnem kisírja két ragyogó szemét. Pedig legalább ő vigasztalná szegény Borcsa gyereket, akinek gonosz módon elveszett a báránya! A tarka Cukri bárányka, akivel együtt játszott, együtt aludt… Jó, hogy a cudar Bágy elöntötte a rétet is… Úgysincs már, aki megegye a selymes füvét, mert a kedves, az édes Cukri bárány odalett… Milyen szépen rázogatta a farkát még az utolsó napon! Ott kint ugrált a napsütésben. Megnyalogatta Borcsa picike tenyerét, és jámbor szemével kedvesen nézte őt, mintha érezné, hogy utoljára látja. De hátha megkerül, hátha visszahozzák? Hetek múlva jött is valami híre egy úszó ládának, amelyen egy bárány ült, makacsul, mintha őrizné. Látták Csoltón, sőt még Bodokon is. Körülbelül éjfélre vitte odáig a haragos folyó. No, ha ez igaz, akkor az nem lehetett más, mint a Baló lányok kincse! El is indult azonnal Baló Mihály. Majd ő megkeresi a lányai jogos jószágát, még ha térdig kopik is a lába. Így történt a szégyen Bodokon, hogy a leggazdagabb ember házát átkutatták. Istenem, milyen nagy úr a törvény! Maga a bíró volt ott, meg a tizedes, mert Baló Mihály a szóbeszéd után a hatalomhoz fordult. De nem volt eredménye: semmit sem találtak a Sós-portán. Baló bosszúsan indult haza. A lányai egészen a határig elébe jöttek. Vásárból sem várhatták volna jobban. – Megvan a bárány? – kérdezte Ágnes elfojtott hangon. Jaj, dehogy merné először a ládát kérdezni! Talán még el is ájulna, ha hirtelen azt hallaná, hogy megvan. – Se a bárány, se a láda. Pedig mindent átkutatott a bíró annál az embernél, akire gyanakszom. Apróra elmondta, amit tudott. Ágnes rosszallóan csóválta szép fejét. – Kend, az erős, a hatalommal ment ellene – mondta dacosan. – Most én megyek, a gyenge, és a ravaszság lesz a fegyverem. Csak a gyermek nem szólt. Pedig még ő is ott volt: a leggyengébb. Ágnes egy hétig járt oda. Kutatott, figyelt, mindenkit kikérdezett. Gózonban is megfordult, ahol Sós Pálnak férjnél van egy lánya. Hátha ott lesz a ruha? De semmire sem ment, sőt még meg is betegedett. Kocsival kellett érte menni Bodokra. Hát lám, hiába volt Ágnes útja is. Nem segített sem a hatalom, sem a ravaszság. A gonoszok ereje nagyobb ezeknél. De ha talán elindult volna az igazság, nem álruhában, nem kerülő úton, nem karddal, csak puszta kézzel?… Most már a reményről is le kellett mondani. Kár volt akár egy szalmaszálat is keresztbe tenni ebben a dologban, mert csak rosszabbra fordul. Szegény Ágnesnek nemcsak a hozománya veszett oda, hanem most már az egészsége is. Amikor érte mentek, párnát és dunyhát tettek a kocsi ülésére. Boriskát is magával vitte az öreg, hadd lásson ő is egy kis világot. Nyolcéves innen-onnan, és még sohasem volt kint a faluból. Nagyon anyás… vagy mit is beszélek, hiszen régen nincs már anyja szegénynek! Nagyobb volt az ijedtség, mint a betegség. Nehogy megrázza a kocsi, mindhárman gyalog mentek végig a kövezett nagy utcán. A haranglábnál akartak majd felszállni. Ágnes olyan könnyedén lépkedett, hogy akár hazáig is kibírná. Bizony Isten, kár volt a kocsiért! Amint Csorba Gergelyéktől befordulnak, Kocsipálék csűre mögül egyszer csak szembejön az egész előljáróság a főemberekkel. Köztük van Sós Pál uram is, ünneplőben, vadonatúj ködmönben, amely a válláról lóg. Igaz bizony, ma szentelték fel itt az új templomot. – Nézd, Boriskám, nézd meg jól azt a hosszú hajú magas embert – súgja kishúgának Ágnes. – Az vitte el Cukrit. Éppen a községházához értek az urak. Sánta-Radó Ferenc uram megjegyezte, hogy új zsúp kellene a tetőre. Erre megálltak a falu hatalmasai, és szakértő módon nézegették az ócska eszterhajat. Különös az, hogy minden kopik a világon, még a községháza is! Borcsa félénken nézte azt az embert, nagy kék szeme megtelt könnyel. – Ne rángass már! – förmedt rá Ágnes, és elengedte a kezét. – Nem én… csak összerezzentem… Mintha Cukrit láttam volna felém szaladni a levegőben. Közben ők is odaértek a községházához. Baló Mihály uram azt mondta: „Dicsértessék!”, és továbbment. Ágnes is továbbment. De nini, az a bolond gyerek bizony odamegy egészen közel! Még meg is szólítja azt a hatalmas embert. Ejnye no, mire való az! – Bácsi! – mondta csengő, szelíd hangon. – Adja vissza a bárányomat! A tanács tagjai összenéztek. Vajon kié ez a szép, szomorú arcú kislány? – Adja vissza a bárányomat! – ismételte, és a vékony gyermekhang úgy süvített a levegőben, mint a parittyakő. Sós Pál savanyúan odanézett. Azután megigazította hátul a palóc módra fésűvel tartott, őszes haját, és kedvesen kérdezte: – Miféle bárányodat, fiacskám? – Az én Cukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros szalaggal a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól… – Nem láttam én a te bárányodat soha – mondta, és látszott, hogy rossz kedve lett. – Takarodj innen, azt mondom… Aztán a tanács tagjaihoz fordult: – Bizony, ez már régi tető, bíró uram, becsurog ez bizony… – Be ám, de a kend tetején is nagyon becsurog, úgy nézem. Alighanem lyukas az valahol, Sós Pál uram. Sós Pál uram fülig vörösödött a bíró gúnyos vádjára. – Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban… A gyermek bámulva nézte a jelenetet. Sós Pál mérgesen hátrább lökte a ködmönét, kihúzta alóla a kezét, és két húsos ujját az ég felé emelte. – Esküszöm kendtek előtt, itt a szabad ég alatt, az egy élő Istenre… A rántástól meglazult a gallér zsinórja, és magától kioldódott. A nehéz új ködmön lassan-lassan csúszni kezdett lefelé, aztán a csípőjétől egyszerre a földre zuhant. Boriska felsikoltott, és egy ugrással a leesett ruhadarabnál termett. Mindenki őt nézte. Még az öreg Sós Pál szájában is ott akadt a következő esküszó. Jó is, hogy ott akadt. – Cukri, kis báránykám! – kiáltott fel fájdalmasan a kislány. Lehajolt. A fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt látszott… Ügyes szűcsmunka volt, az egész bélés szép tisztára mosott báránybőrből készült. De az ismerős közepe mégis a legszebb. A kis Baló Borcsa könnyeivel még tisztábbra mosta. ### Szójegyzék - **néhai**: már meghalt - **mint az ürgét**: az ürge kis mezei állat, a földben él; az embereket úgy önti ki a víz, mint ezt az állatot a lyukából - **csáklya**: hosszú rúd, végén vashoroggal - **zsúp**: tetőre való szalma - **petrence**: kis széna- vagy szalmarakás - **mezőbírói**: a mezőbíró a falu földjeire vigyázó elöljáró - **öregbíró**: a falu első embere - **tarka macskája**: ha valakinek tarka macskája van, annak titkolni valója van - **szűcs**: szőrméből ruhát készítő mester - **kelengyéje**: a menyasszony ruhái és holmija - **csőszház**: a mezőőr háza - **tizedes**: a falu kisebb tisztviselője - **harangláb**: fából épült, kis torony a harangnak - **ködmön**: bőrkabát, belül szőrös - **eszterhaj**: a tető lelógó széle ## Bede Anna tartozása Mind együtt ültek a bírák. Kint a köd ránehezedett a formátlan épületre, és szinte összeszorította a falait. Ráült az ablakokra, és elhomályosította a jégvirágokat. Minek is ide a virágok? A teremben nehéz, fülledt levegő volt, ködmön- és pálinkaszag. A legfelső ablaktáblán csak lassan, lustán forgott az ólomkarika. A bírák fáradtan dőltek hátra a székükön. Az egyik lehunyta a szemét, lelógatta a kezét, és a jegyző tollának halk hangját hallgatta. A másik ásítozva dobolt a ceruzájával a zöld asztalon. Az elnök az orra hegyére tolta a szemüvegét, és kendőjével törölte izzadó homlokát. Szürke, hideg szeme figyelve szegeződött az ajtóra. Azon most mennek ki az imént tárgyalt bűnügy emberei: a tanúk és a vádlottak. – Van-e még odakint valaki? – kérdezi vontatott, hideg hangon a szolgától. – Egy leány – mondja a szolga. – Hadd jöjjön be az a leány. Az ajtó kinyílt, és a lány belépett. Friss levegő suhant be vele, amely szelíden megérintette az arcokat, és megcsiklandozta a szempillákat. A vastag ködön át mintha egy napsugár is az ablakhoz lopózott volna, és ott táncolna a jégvirágok között. Mintha megsokszorozná magát a terem falain és bútorain. Takaros egy teremtés. Egyenes a tartása, és kis virágos ködmönke van rajta. Fekete szemét szerényen lesüti, magas, domború homlokát bánat sötétíti. Megjelenésében báj, mozdulataiban kecsesség. – Mi járatban vagy, gyermek? – kérdezi az elnök közömbösen. (Az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.) A lány megigazítja fekete kendőjét a fején, és mélyet sóhajtva feleli: – Nagy az én bajom, nagyon nagy. Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene. A zene akkor is mintha még mindig szólna a levegőben, amikor már elhalt. Megváltoztat mindenkit és mindent. A bírák arca nem olyan mogorva többé. A király képe és odébb az országbíróé is kedvesen int neki a néma falról. Csak mondja el azt a nagy bajt! Ott az írás, elmondja az. Csakhogy az a pruszlik alatt van, ezért előbb ki kell nyitni a pruszlik felső kapcsát. Ni, lepattant… leesett. A lány lehajol érte, és az írás is kiesik. A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul. Csak a nagy, kövér kéz nyúlik az írás felé. – Egy végzés – dünnyögi, miközben szúrós szeme végigfut az iraton. – Bede Annának mai napon meg kell kezdenie a félévi fogházbüntetését. A lány szomorúan bólint. Amint mélyen lehajtja a fejét, hátracsúszik a gyászkendő. Gazdag fekete hajának egy vastag fonata kioldódik, és az arcára omlik. Jobb is, ha eltakarja, mert ha előbb fehér liliom volt, most olyan a szégyentől, mint a bíbor. – Ma egy hete kaptuk az írást – mondja akadozva. – Maga a bíró uram hozta, és meg is magyarázta az értelmét. Édesanyám pedig ezt mondta, szegény: „Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.” Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a fél évet. Az elnök kétszer is megtörli a szemüvegét. Mérges, hideg tekintete a kollégák arcát keresi, aztán az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát. A kályha lyukas ajtaján szikrázó tűzszemek néznek vissza rá mereven. Az elnök önkéntelenül azt morogja: „A törvény törvény.” Aztán újra meg újra végigolvassa a végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon. De azok bizony mindig azt mondják, hogy Bede Annát orgazdaság vétsége miatt félévi fogházra ítélték. A bádogkarika őrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt odakint, mert már az ablaktáblákat is rázza. Mintha valakinek a hazajáró lelke volna, hideg borzongást kelt, és besüvít a réseken: „A törvény törvény.” A kegyetlen fej helyeslően bólint a túlvilági hangnak. A nagy, kövér kéz pedig megrázza a csengőt a törvényszolgának: – Kísérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelőhöz. A szolga átveszi az iratot, a lány némán megfordul. De a szája görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne. – Talán valami mondanivalód van még? – Semmi… semmi; csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi… mert tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt. – Hisz akkor nem te vagy elítélve? – Óh, édes Istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek még a légynek sem. – De hát akkor minek jössz ide, te bolond? – Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt „ez a dolga” a király tábláján járt, meghalt. Kiterítve feküdt a virágos kamrában. Akkor jött ez a parancs a „fél év miatt”, hogy mégis ki kell állni. Óh, mennyire várta! Milyen jó, hogy nem bírta kivárni. Nem ezt várta… Könnyei megerednek az emlékezéstől, alig tudja folytatni: – Ott feküdt mozdulatlanul, csukott szemmel, örökre némán és süketen. Akkor megígértük neki az anyámmal: mindent jóvá teszünk, amit a szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát… – Mit, gyermekem? – Azt, hogy legyen teljes nyugalma a halálban. Ne mondhassa senki, hogy adós maradt. Édesanyám kifizeti a kárt, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a fél évet. A bírák mosolyogva néznek egymásra: „Milyen naiv, milyen együgyű lány!” Az elnök arca is mintha nem volna már olyan szertartásosan hideg. Sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli, talán valamit lejjebb… – Jól van, lányom – szólt halkan és szelíden –, hanem megállj csak, most jut eszembe… Széles tenyerét a homlokára tapasztja, és úgy tesz, mintha gondolatokba merülne. – Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok… A lány élénken felemeli nagy, merengő szemét az öregre, és mohón közbeszól: – Lássák, lássák! Olyan fájó szemrehányás van a hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen meg van hatódva. Odalép a lányhoz, és gyöngéden megsimogatja azt a hollófekete hajat a fején. – Odafönt másképp tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem édesanyádat. Mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt. – Gondoltuk mi azt! – suttogta, és kis kezét a szívére szorította. ### Szójegyzék - **ólomkarika**: forgó kis fémkarika az ablakon - **ködmön**: bőrkabát, belül szőrös - **takaros**: csinos, rendes - **országbíró**: az ország egyik legfőbb bírája - **pruszlik**: női mellény - **kapcsát**: a kapocs kis fém akasztó a ruhán, azzal zárják össze - **végzés**: a bíróság írásos döntése - **fogház**: kisebb börtön - **szarkalábakat**: a szarkaláb itt: csúnya, kacskaringós írás - **orgazdaság**: lopott holmi megvétele vagy elrejtése - **törvényszolgának**: a törvényszolga a bíróság szolgája - **testvérnéném**: idősebb nővérem - **a király tábláján**: a király táblája magas rangú bíróság - **kiterítve**: a halottat így fektetik ki a temetés előtt - **vármegyénél**: a vármegye régi közigazgatási terület, megye ## A kis csizmák Keskeny, szürke felhődarabok úsznak a környék fölött. Nagy égiháború lehetett az éjjel, esővel, viharral, villámlással. Látszik is a nyoma mindenfelé. A fák ágai le vannak törve, a leveleken és a fűszálakon esőcseppek csillognak. A templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vőneki János uram udvarán egész tócsák állnak. Zákó Mihályék kertjében pedig – éppen az imént mesélte Mihók Magda – a madárfészket is lemosta a fáról a zápor. Köd gomolyog a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a muszlinruha. A falusi kémények füstje egyenesen fölfelé száll, ez mind azt jelzi, hogy már nem lesz eső. Az ég azonban még mogorva és borús, akár Bizi apó arca. Bizi apó meghajolva, bizonytalan léptekkel megy a hosszú utcán Szűcs Istókkal, a kőművessel. Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, özönlik rá a veszedelem. A lánya meghal, az ökrei felfúvódnak, a csűre és az asztagja leég, a lovait elhajtják a szegénylegények. De érzi is az Isten „másik” kezének a súlyát, ha nem tudta megbecsülni a jobbikat. Bezzeg szeretne most már tetszeni ő szent felségének! Mióta a legény fia is a halállal küzd, megfogadta: a vagyonát csak jótettekre fogja használni. De bizony hidegen fogadják az egek. Valóságos csoda történt. Amikor hozták a Mária-képet, amelyet a templomnak vett, leszakadt a szekér alatt a Bágy hídja. A ló elpusztult, a kocsi és a kép apró darabokra tört. Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik, ahogy végigmegy a hosszú krispinben. Apró, kopasz fejét a vállai közé húzza. – Csiba te, ne te – szól Böngér Panna –, legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen, lelkem, egy-két hasábot az üst alá, amíg megkavarom. – Nedves ez a tűzifa – veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. – Az én időmben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi dolga! Tudod-e, mi történt megint az éjjel? – Talán a kőkereszttel a temetőben? – Belecsapott a villám, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap állították fel, nagy költséggel. – Óh, óh! – döbbent meg Böngér Panna. – Akkor biztosan odamennek. Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk, fiam, hova fordulnak a savanyúkúttól? A „falu gyermeke” (így hívták a szelíd arcú, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfőző üst mellett. Ez igen irigylésre méltó helyzet volt neki. Mert nemcsak a lábát melengethette a tűznél (csípős egy kicsit az idő), hanem a jószívű Böngér Panna kóstolni is engedte. Hogy most itt kell hagynia ezt a nagy boldogságot a vén Bizi miatt! Kelletlenül kullogott utánuk. Csakugyan a temetőbe mentek. Az asszonyok igazat mondtak. A gyönyörű piros kőkereszt ott hevert két darabban a sárguló füvön. Nini, hova lettek az aranyos betűk! „Isten dicséretére emeltette Bizi József.” Isten nyila éppen a betűknél, derékon törte ketté. Mintha azt mondaná: „Nem kell a dicséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell.” Az öreg ember elkapta a fejét a földről, ahol széttörve hevert az ajándéka. Az égre sem mert felnézni, ahol olyan nagyon haragszanak rá. Bizonytalan szeme megakadt a gyereken, mintha annak a kócos feje állna ég és föld között. András a kőrisfának dőlt. A lába besüppedt a vizes, kövér temetői földbe, ezért felváltva emelgette. Tágra nyílt szemmel, kíváncsian nézte Biziéket. – Menjünk innen – mondta Istók. – Hát a kereszttel mi történjen? – kérdezte Bizi elfojtott hangon. – Összeragasztod? – Nem én! – felelte Istók tompán. – Amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeilleszteni. Bizony, kendet meglátogatta az Isten… Az öreg ember fogai összevacogtak. – Hiszen, ha csak látogatna! – kiáltott fel keserűen. – Ő már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik. – Tűrni kell, Bizi uram! – Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember. – Fösvény volt kend, szívtelen és gőgös. Azt képzelte, hogy kend a világ első embere. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte a kincseit. – Már semmire sem becsülöm őket – hörögte. – Fázom, reszketek. Valami rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, megint szerencsétlenség vár rám… Óh, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg? Elhagyták a temetőt. – Hej, ni! – kiáltott fel Istók. – Hát ez a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen vörös a lába a hidegtől! Takarodsz innen mindjárt, te kölyök! – Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jólesik, hogy itt látom mellettünk. Gyere ide, kisfiam! Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lecsaphat még egy villám. De csak akkor, ha az a gyerek már nem lesz itt. – No, gyere hát közelebb! – De csak hadd menjen haza – véli Istók. – Megveszi a lábát az Isten hidege! – Miért nem húztál csizmát, te fiú? – kérdezi Bizi uram szelíden. – Nincsen csizmám – mondta a gyerek szomorúan. – Hát miért nem varrat apád? – Nincsen apám! – felelte közömbösen. Ez a közömbös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nő fel ez a gyerek, ha még a szeretetet sem ismeri?… Szótlanul megfogta a kis András kezét, és magával vitte végig a nagy utcán, le egészen a templom mellé. Ott benyitottak egy házba. A kapujára két sarkantyús csizma volt festve, aranyos rojtokkal, és ez a felirat: „Filcsik István csizmadiamester”. – Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filcsik uram, az én kontómra! – mondta Bizi apó. Filcsik megnézte a gyereket, és így szólt: – Éppen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska lajbi ellen, hogy jó lesz. A kis csizmát előhozták, és csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna. A gyerek örült neki. Ragyogó mosoly jelent meg az arcán, és vígan kopogott az öreg után a pitvarba. Kint közben eloszlottak a felhők. Amikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát, az égbolt kedvesen mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még az összegyűlt esővizek is. Mintha új levegőt szívott volna be, könnyebbnek érezte magát. – Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljössz-e hozzám? A gyermek gyönyörködve nézte a csizmáit, és így szólt: – A lekvárfőzéshez szeretnék menni! – Nem, te velem jössz. Íme, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban. A kapuban a kocsis várta a hírrel: az ellopott lovak megkerültek, a fia már túl van a veszélyen. Bizi apó hálásan nézett fel az égre. Milyen messze van és mégis milyen közel… Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt… ### Szójegyzék - **égiháború**: nagy vihar - **garádban**: a garád árok - **asztagja**: az asztag nagy gabonarakás - **szegénylegények**: betyárok, rablók - **krispinben**: a krispin hosszú férfikabát - **Csiba te**: szó, amellyel állatot vagy embert elkergetnek - **hasábot**: a hasáb nagy darab, felvágott tűzifa - **üst**: nagy főzőedény, a tűz fölött áll - **lekvárfőző**: a lekvár gyümölcsből főzött sűrű édesség - **uzsorával**: az uzsora túl nagy kamatra adott kölcsön - **poronty**: durva szó gyerekre - **kontómra**: a kontó számla - **Fölteszem a bundámat**: fogadok, és a bundámat teszem rá; a bunda nagy szőrmekabát - **lajbi**: mellény - **pitvarba**: a pitvar előtér a parasztházban ## Timár Zsófi özvegysége Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok, olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalábbis ez a Timár Zsófi egészen olyan. Amióta férjhez ment, csak a mosolyát lehet látni. Azelőtt a boldog mosolyát, most a fájó mosolyát. A boldogságával nem zavart senkit, a fájdalmával sem zavar. Nem dicsekedett, nem panaszkodik. De az a fehér arca, az a mindig fehérebb arca mindennap elmondja mindenkinek azt, amit úgyis mindenki tud. Itt hagyta a férje, kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatalember volt, a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken. Ki hitte volna, hogy megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt! Ki hitte volna, hogy két hamis szem éjszakája annyira megfeketíti a lelkét… Hogy elmegy azzal a másik nővel a világba, elkárhozni! Semmi hírt nem hallott róla. Ki tudja, merre mentek? Az út pora, amelyben elveszett a nyomuk, nem mondja el. A szellő nem árulja el, hol vannak. A suttogó lombok nem mondják meg érthetően, pedig arról beszélnek. Csak legalább egy szót szólt volna, amikor elment Bágyról! Akkor nem fájna úgy a szíve annak a szép szőke asszonynak, akit most úgy hívnak: „szalmaözvegy”. Ha legalább még egyszer megcsókolta volna, akár hidegen, akár erőltetve is! És ha ezt mondta volna: „Engem te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az életemet.” De titokban mentek el, össze voltak beszélve. Elment, és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egészen egy éve. Visszajön. Óh, biztosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem romolhatott el egészen. Az a személy elvehette az eszét, bevehette magát a szívébe. De olyan az csak, mint a hamis festék: az idő kiszívja, elhalványítja. Vissza fog ő jönni. Timár Zsófi remélt. Amikor varrás közben kiesett a kezéből az olló, mindig felsóhajtott: óh, bárcsak a földbe szúródna! Amikor repülő szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott: óh, bárcsak az ő kerítésükre szállna! De az olló sem akart hazudni, a szarka sem… Esténként a küszöbre ült ki. Onnan messze-messze el lehetett látni a kígyózó országúton, egészen odáig, ahol már a felhők lába lelóg. Szép, halvány arca fölé ernyőt csinált kis kezéből. Úgy nézte azt a nagy, titkos lapot. Azon tűnnek fel, mint egyes betűk, a teherszekerek, az utazók, a vásárosok, a vándorok. És a jó Isten tudná megmondani, még kik. A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre sem vette. – Zsófi az urát várja! – suttogták egymás közt, és még nevettek is hozzá. Pedig mégis szegény Zsófinak volt igaza. Az ő szíve többet tudott, többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsessége megmondhatna. Egy délelőtt nagy gonddal öntözte a dohánypalántát (ha megjön a gazda, legyen mit füstölnie a télen). Ekkor egy ragyás öreg asszony lépett be az udvarra, és üzenetet hozott. – A férjedtől jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit tett. Ott dolgozik a harmadik faluban, Gózonban: a bádogtornyot javítják. Ő maga nem mert eljönni, félt, hogy nagyon haragszol. Ha megbocsátasz neki, gyere el hozzá, ezt üzeni. – Menjünk! – mondta a szelíd szőke asszony. Levette a fekete kendőt, és piros olajos kendőt kötött fel az útra. Péter kedvenc színe, és jobban illik is ehhez a szép naphoz. * Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A tekintetes asszony, a tiszttartóné ikreket szült, és ennek örömére ajándékozta a keresztet az eklézsiának. – Ki vállalja el a dolgot, fiúk? – kérdezi az ácsmester, Rögi Mihály uram. – Én! – mondta Péter. – Én megyek, majszter uram. – Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit. – Sohasem éreztem magamat könnyebbnek. – Elhiszem. Megszabadultál a tehertől. Hát csakugyan elkergetted? Hm! Elég csinos vászoncseléd volt. Igaz-e, Samu? Péter lehajtotta a fejét, és lassan, kelletlenül mondta: – Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer karika, gurul az. – Gurult a te kezedből is, ugye? Hallod-e, Samu? Hehehe! Ejnye, kópé, kópé! No, most már csakugyan te teszed fel az aranygombot. Péter megvető, nyugodt pillantást vetett Samura. – Hagyja Samut, Rögi uram! Majd felteszem én. Várok valakit valahonnan. Úgy dobog a szívem, vajon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé, végig az országúton. – No, én azt se bánom. Eredj hát gyorsan! A felső ablakból magam adom ki majd a keresztet, ha már fent leszel. Péter nemsokára fent is volt. Olyan ügyesen kúszott fel a deszkapárkányról, akár az evet. – Ide most azt a keresztet! – kiáltotta lehajolva. – Hadd tegyem fel gyorsan. – Itt van, fiam. Péter még feljebb kapaszkodott. Amikor már egészen a helyén volt, legelőször a bágyi országútra nézett. Amott jön! Zsófi az! A vén asszony mellett jön, apró, gyors léptekkel, éppen most fordul be a faluba. Szíve nagyot dobban, aztán összeszorítja valami. Keze megremeg, szeme elhomályosul. – Hohó, Péter! Föltetted-e már? Zavartan, remegő hangon szólt vissza: – Melyik gombra tegyem föl? A vén ács elsápadt a toronyablakban. Keresztet vetett, és szomorúan dünnyögte: – Teheted már akármelyikre! Nem volt ott több gomb egynél. Csak a szédülő ember látja kettőnek, háromnak. Tudta, mi következik. Eszeveszetten rohant le a lépcsőn. Tudta, hogy mire leér, Péter már lent lesz… sőt még messzebb lesz – a túlvilágon. Egyszerre értek a torony alá, férj és feleség. Csakhogy az egyik a magasból, halva. Mégiscsak a fekete kendőt kellett volna elhozni ehhez a találkozáshoz! Zsófi némán borult a holttestre, csókokkal borította, és sokáig tartotta görcsösen átkarolva. Amikor erővel elszakították onnan, bánatos arca akkor is olyan szelíd, olyan nyugodt volt, mint máskor. Nem volt még sem szava, sem könnye. Visszafordult, egy utolsó pillantást vetett a halottra, és összeroskadt. Aztán felkelt, acélos erővel megragadta az öreg asszony vállát. Vad, feldúlt arccal, tompa hangon kérdezte: – Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni? S könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak. ### Szójegyzék - **portékák**: áruk, dolgok; itt tréfásan: nők - **ács**: fával dolgozó mester - **elkárhozni**: bűnei miatt a pokolba kerülni - **szalmaözvegy**: nő, akit a férje elhagyott - **a földbe szúródna**: régi hiedelem: ha az olló a földbe szúródik, vendég jön - **szarkát**: a szarka fekete-fehér madár; régi hiedelem: ha a kerítésre ül, vendég jön - **ragyás**: akinek az arcán betegségtől maradt, sok kis mély nyom van - **olajos kendő**: fényes, színes női kendő - **tiszttartóné**: a tiszttartó felesége; a tiszttartó a birtok vezetője - **eklézsiának**: az eklézsia egyházközség - **majszter**: mester - **vászoncseléd**: nő (lenéző szó) - **ami egyszer karika, gurul az**: aki egyszer rossz útra tért, azon is marad - **kópé**: huncut ember - **evet**: mókus ## Az a pogány Filcsik Csoltón, Majornokon és Bodokon egy bolond gyanú terjedt el. Azt mondják, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzelet. Beszél róla, dicsekszik vele, fogad is rá, de valójában nincs bundája. Talán soha nem is volt. Pedig volt. A gózoniak nagyon jól emlékeznek rá, mert Filcsik a Bágyon túlról költözött hozzánk. Főleg az öregebbek emlékeznek rá. Hosszú, sárga alkotás volt, széles, fekete báránybőr gallérral. A gallér két végén igazi bárányláb lóg le körmöstül, bojtnak. Két szép ezüstcsat tartja össze. A bunda két alsó sarkán egy-egy zöld tulipán volt, aranyszállal kihímezve. Távolabb különféle madarakat lehetett látni, többnyire vörös színben. Hátul pedig ott volt Miskolc városa, számtalan házával és minden templomával. Még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon. Igazi remekmű ez. A szűcs nem sajnálta rá sem a fáradságot, sem az anyagot. De nem is a gózoni Mócsik csinálta, hanem egész Miskolc leghíresebb szűcse. Filcsik fél rőfnyit felhajthatott belőle, és alul begombolhatta. A világ kilencedik csodája még akkor is söpörte a földet. Egyszóval ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás mellény. De bármilyen híres ruhadarab volt is, és bármennyire büszkélkedett is vele Filcsik István, az idő vasfoga nem tisztelte. Olyan durván bánt vele, mintha a jegyzőék joghallgató fiának téli kabátja lett volna. A hímzés színtelen lett és foszlott, a sárga bőr pedig piszkos és zsíros. A molyok is megtették a magukét. Főleg a bélésben és a gallérban okoztak botrányos kárt. De Filcsik olyan volt, mint a szerelmes férj. Az ilyen férj nem veszi észre, hogy fogynak a rózsák a felesége arcáról, pedig ő maga tépdeli le őket. Filcsik sem vett tudomást erről a szomorú változásról. Az ócska bundában mindig a régi jó bundát látta. Szokásos mondása, a „Fölteszem a bundámat”, egy körömnyit sem veszített a büszkeségéből. Egy nagy, fényesre csiszolt szögön lógott télen-nyáron. Azért ott, hogy a gazda szemben legyen vele, ha a kaptafa mellett ül, és mindig láthassa. Igaz, hogy nem sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért csúfolták „az Isten csizmadiájának”, mert valójában nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen. Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a csizmát, szinte kegyelemből tette. Nem is nagyon zavarták a megrendelések, mert még durván is beszélt az emberekkel: „Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!” Mogorva, rideg ember volt. Nem szeretett a világon senkit és semmit, csak azt a bundát. Hiszen nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség annál, amit a saját egyetlen gyermekével, Terkával tett. Pedig mi volt a bűne? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta kényszeríteni. Ez olyan volt, mintha egy cserépbe ültetnék a rezedát a csalánnal. Nem csoda, ha elszomorodott, ha összeszorult a szíve, ha elszédült a feje, és félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval. Nagy hiba volt, de hát fiatalság bolondság. Az egész világ követ dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem. Ezután még komorabb és vadabb lett az öreg. Egy idő múlva Terka bűnbánó arccal hazajött látogatóba, hogy kiengesztelje a szüleit. Az öreg Filcsik elfordult: „nem ismeri a kisasszonyt”. Leakasztotta a bundáját a szögről, és elment hazulról. Addig vissza sem jött, amíg a lánya el nem ment. Ezután szegény Terka soha többé nem mert hazajönni. Csak egyszer látta még az apját, amikor a szolgabíróval keresztülkocsizott a falun. Filcsik éppen a „Patyolat-ing”-hez ballagott, és Terka utánakiáltott a kocsiról: „Apám, édes apám!” Az öreg felnézett, nagy alázattal lekapta a süvegét, aztán szó nélkül továbbment. Bizony kő van annak az öreg embernek a szíve helyén. Ahány majornoki ember megfordult a szolgabírónál, mind nem győzte elmesélni, milyen jó dolga van Filcsik Terkának. Olyan, mintha ő lenne a nagyságos asszony. Az a drága lélek egészen megtanulta az úri szokásokat. És milyen nagy becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igaza most bezzeg többet nyom, mint a többi falué. Azt is elmondták az öregnek, mit üzent neki Terka súgva. Látogassa meg őt az édesapja. Kocsit küldenek érte, selyempárnára ültetik. Mézes pálinkát ihat éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik. Maga az úr is szívesen kezet fog vele. Csak jöjjön el minél előbb, mert Terka már nem mer elmenni többé. De az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni. Pedig ha lett volna esze, nemcsak a saját sorsán segíthetett volna. A nemes falu szerencséjét is megalapozhatta volna örökre. Mert… de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az egész környéken. Egyrészt a népe a legszegényebb. De főleg azért, mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még községháza sem. Ez nem is csoda, mert a megyei uraknak még soha nem volt szeretőjük Majornokon. Ezért az országutat arrafelé építették, amerre jártak. Ott van például a csoltói országút, olyan sima, mint a deszka. Ezt a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágymellék. Karancsalja pedig a szép termetű Vér Jánosné tejfehér arcát áldhatja. Mert hiába, ilyen a világ: egy szép asszony arca szebb formát adhat az egész határnak. No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott. A megye helyettes mérnöke térképet készített a vármegye arcáról. A környéken úgy beszélik, hogy Majornokot kihagyta belőle. Sőt a tekintetes megyei urak száznyolcvan váltóforintot ígértek volna a szomszéd Hont vármegyének, ha elfogadja a magáénak. De annak még ráfizetéssel sem kellett. Majd bizony, őt érje az a sok csúfság és szidalom, ami Majornok miatt a nemes vármegyére hullik! Hanem ha Filcsik akarta volna… lett volna Majornokon út, talán még vörös márványból is… Most mindenki boldog lehetne. De ő visszautasította a szolgabíró úr nemes szándékát. Pedig neki nagyon jól jött volna egy kis jólét. Az Isten csizmadiájának nagyon kevés földi java volt. Az elmúlt hetekben már az ezüstcsat is lekívánkozott a bundáról a „Patyolat-ing”-hez. Azóta is ott van Száli szekrényében. De nem azért volt ő az Isten csizmadiája, hogy ez a „kuncsaftja” ne segítsen rajta a legnagyobb bajában. Egyszer csak névtelen levelek kezdtek jönni a postán, tíz, húsz, ötven forinttal. Rendszerint valami régi, ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg a tartozását, sok hálával és köszönettel. Mégiscsak sok becsületes ember van a világon. Egy ideig elhitte, hogy ez megtörténhetett, ha nem is vele, de az apjával, akit szintén Istvánnak hívtak. Csak az volt a csodálatos, honnan adott kölcsön az apja annyi pénzt? Amint felébredt a gyanúja, rögtön kitalálta, mi a dolog titka. A pénzes leveleket egyenként visszaküldte a szolgabírónak. Hogy mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Tudja-e, hogy az ő nagyanyja a híres Becsky családból való asszony, és a többi. Ezután nem is jöttek többé pénzes levelek, de szomorú híreket elegen hoztak. A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. Amit eddig szeretett, azt most megvetette: a fényt és a pompát. Eltolta magától a drága ételeket és az orvosságos üveget, de az édesapját kívánta látni. Mégsem volt hát olyan rossz lány az a szegény Terka! Annyira erős volt ez a forró kívánsága, hogy végül maga a szolgabíró volt kénytelen eljönni az öregért. – No, öreg, most én magát viszem, ha akarja, ha nem. Ne tagadja meg beteg lányától… – Nekem nincs lányom! – Velem jön, punktum. – Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet! – Tegye meg az én kedvemért! – mondta kedvesen a főszolgabíró úr. Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az első sóhajtása, amióta él. – Nem jön? Ön tehát megtagadja a gyermekét? – Igenis, kérem alássan. – Ön a társadalom söpredéke! – Az bizony nem lehetetlen. Egy ilyen magamfajta vén csizmadiától minden kitelik. Most már szép szóval és ígérettel próbálkozott a fiatal úr. De minden visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés is. – Fogasson el, tekintetes uram, veressen láncra. Akkor aztán megyek, ha visznek, akárhová. Végül bizony a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas úrnak, aki az egész környéknek parancsol. De nem azért volt a hajdúja Suska Mihály, hogy útközben ki ne gondoljon valami ügyes haditervet. – Ismerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne utánunk, mint a malac a kukoricás kosár után, ha… – Beszéljen kend. – Ha ellopnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon különös ember az… – No hát lopassa el kend minél előbb! Hiszen egyéb sem kellett az öreg, kiszolgált obsitosnak, csak hogy rá bízzák. A forradalom óta úgysem volt már a kezében ilyen nagy dolog. Bezzeg akkor… de nem mondja el, mert úgysem hinnék el. A beteg nő közben nyugtalanul forgolódott a selyempárnái között. Összerezzent, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyökre emelkedett, és hallgatózott. Lesoványodott kezét a fekete, hosszú hajába mélyesztette, amely körülvette a fehér hálóköntöst. Mindene megvan, amit csak kíván, mégis ő a legszegényebb a világon. Mert hiányzik az egészsége és még valami: a szeretet. A szerelem csak éget, őt már elégette. A szeretet melegít, és ő még soha nem fázott ilyen nagyon. Semmi sem jó neki. Annak a férfinak a hangja, akit szeretett, most olyan elviselhetetlen. Inkább ne is virrasztana mellette, inkább hagyná magára. Az ágy kemény, hiába selyemből és puha pehelyből van, hiába igazgatják folyton a cselédek. Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetne, az apja szegényes kunyhójában, a búbos kemencénél! Ha hallaná a nyitott ablakon át, hogy a majornoki harangok esti imára szólnak! Ha az apja híres bundája takarná be a hidegülő lábát! Erről beszélt, erről álmodott éjjel, és íme, reggelre a sors meghallgatta. Amikor felébredt, a szép piros paplanra oda volt terítve kedves, régi ismerőse: a bunda. És azok a rózsák, piros tulipánok, amelyek a gallérját olyan széppé teszik, a másukat vetették Terka halvány arcára. Az utolsó öröm éppen olyan édes, mint valaha régen az első lehetett. Suska Mihály hamar beváltotta a szavát, és nagyon jól számított. Amikor Filcsik éjjel hazajött a „Patyolat-ing”-ből, feltörve találta a lakását, a bunda pedig eltűnt. A nagy szög üresen, árván maradt, minden díszétől megfosztva. Pedig a naptár október végét mutatta. A tél már a küszöbön várakozott. Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal járt-kelt a faluban, a kalapját mélyen a szemére húzva. Nem evett, nem ivott, nem beszélt. Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni. Mert mindenki ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: „Hát a kegyelmed híres bundája ugyan hova lett?” De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág előbb-utóbb megkerül. Nem veszhet el. Aki ellopta, nem használhatja, mert az egész vidék tudja, hogy az övé. Nem is csalódott. Megjött a hír, hogy a tettesek valóban kézre kerültek, és a bunda most a szolgabírói hivatalban van. A tulajdonosa négy nap alatt átveheti. Ha nem, elárverezik mint gazdátlan tárgyat, a kórház javára. Azonnal útnak indult a kastélyba. Egy percig sem habozott. Hiszen csak az igaz jussát megy keresni. A szolgabíró nem ellenkezett. Beismerte, hogy a bunda itt van, és némán intett Filcsiknek, hogy jöjjön utána. Sok fényes, szőnyeges szobán át vezette a sáros csizmájú Filcsiket, aki félénken tipegett utána. Végül egy félig sötét szobába értek. – Ott a bundája! – mondta reszkető hangon, és egy sarokba mutatott. – Vigye el! Az öreg szemek lassanként szokták meg a homályt. De önkéntelenül is odatalált, ahonnan a halk nyögés hallatszott. A szolgabíró odalépett, és széthúzta az ágyfüggönyöket. Filcsik hátratántorodott. Ott feküdt Terka, halványan, mint a letört liliom. Hosszú, fekete szempillái le voltak csukva, a lábát a híres tulipános bunda takarta. Szép volt így haldokolva is. Egy angyal, aki búcsúzik a földtől. Vajon hová siethet? Hiszen az égből már lebukott egyszer! Lehet, hogy többé fel sem nyitja azokat a varázslatos szemeket, amelyek olyan huncutul tudtak kacsintani. Azokat az édes ajkakat sem, amelyeket olyan gyönyör volt csókolni. Filcsik némán, mozdulatlanul állt egy percig, mintha gondolkodna. Aztán határozottan az ágyhoz lépett, és levette a haldoklóról azt a takarót, amelyre annyira vágyott. Lehet, hogy úgysem lesz rá szüksége többé. A haldokló angyal meg sem mozdult. Filcsiknek még a keze sem reszketett. Egy utolsó pillantást sem vetett a szegény lányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha semmi sem fájna neki. Még akkor sem fordult vissza, amikor a szolgabíró iszonyodva utánasziszegte: „pogány”. Odakint a vállára kanyarította az igaz jussát. Hiába esteledett, járatlan utakon indult haza. Nem akart most emberekkel találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az. Az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Úgy látszott, nyugodt. Talán még valami elégedettség is van rajta, mert megkerült a bunda. Csakugyan kő van ennek az embernek a szíve helyén. Egy bokorhoz ért a majornoki hegyszakadéknál. (Ott, ahol éjjelente, mint mondják, a Gélyiné lelke vágtat megriadt lovakon.) Itt megbotlott valamiben a gyalogúton. Egy koldustarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal tele. A gazdája jól imádkozhatott, holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérből. De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos koldusasszony, ölében a gyermekével. Melléjük tette a tarisznyát, és gyufát gyújtott, hogy jobban lássa, nem haltak-e meg. A mély lélegzetből látszott, hogy anya és gyermek édes álomban alszik. Gyilkos fáradtság altathatta el őket így. Mert a csípős idő, a hideg szél és a rongyos ruha nem jó az alváshoz. Csak az alhat így, aki teljesen ki van merülve. Az arcuk, főleg a gyereké, már most kék a hidegtől, és apró tagjai reszketnek, mint a kocsonya. Filcsik elővette a pipáját a kabátja zsebéből, megtömte, rágyújtott, és leült a földre, az alvók mellé. Nézte, sokáig nézte őket. Jól láthatott. Az ég tele volt csillagokkal. A csillagok őt nézték, és talán integettek is neki, biztatták. Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz. Izzadság csurgott a homlokáról, a feje lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott a válláról. Jól volt ez így, amúgy is olyan melege van. Aztán sohasem nyomta még így, sohasem volt még ilyen nehéz az a bunda. Amint lecsúszott, felemelte, és hirtelen végigterítette az alvókon. Azzal felugrott, és lassan, gondolkodva elindult a gyalogúton. Egyszer megállt, megfordult. Hátha mégis visszamenne érte? Nem, nem! Mit szólna hozzá az a millió szem az égen? Most már sietni kezdett, majdnem futott hazafelé. Az éjszaka csendes volt, de hideg. Az öreg ember pedig bunda nélkül ment, és mégsem fázott. Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, ahol más embernek a szíve van. Neki oda a szív helyett – a közvélemény szerint – csak egy követ tett a gondviselés. Azóta nincs meg a bundája. De ő mindig úgy emlegeti, mintha megvolna. Fogad rá, henceg vele. Az emberek már tudják. Ha nem félnének a nagy szájától, nevetnének rajta, de így csak nem törődnek vele. Isten és ember elfordult tőle, mert istentelen, rossz keresztény. Ha hamarosan meghal a kerítés alatt, holló és varjú siratja majd. A temető árka lesz a pihenő ágya. ### Szójegyzék - **bunda**: nagy szőrmekabát - **rőf**: régi hosszmérték, kb. 78 cm - **muszka**: orosz (régi, lenéző szó) - **kaptafa**: láb alakú fa a csizma készítéséhez - **csizmadia**: csizmakészítő mester - **kuncsaftja**: vevője - **kend**: régi, paraszti megszólítás, olyan, mint a „maga” - **szolgabíró**: a járás vezető hivatalnoka - **hajdú**: hivatalnok fegyveres szolgája - **obsitos**: leszerelt katona - **kérem alássan**: alázatosan kérem (régi, udvarias szavak) - **söpredék**: a legalja, hitvány emberek - **pogány**: nem hívő, itt: szívtelen ember - **igaz jussát**: azt, amihez joga van - **kegyelmed**: régi, udvarias megszólítás ## A bágyi csoda Kicsi a bágyi patak. A keskenyebbé vált ezüst szalag széles homokkeretet kapott. A csillogó homokot a népmesék tündéreinek apró lábai tapossák. Ennek a homoknak is van kerete: a véget nem érő füzesek. A bágyi malomban nem tudnak őrölni. Tele van zsákkal az udvar. Türelmetlen férfiak és asszonyok jöttek Gózonból és Csoltóról. A Bágy partján ülnek a malom körül, és a vizet várják. Ha nem jön, tesznek érte. Kocsipál Gyuri, a molnárlegény, már Szent Mihály lovát is ellopta a majornoki temetőből. Ha ugyanis elégetik, azzal biztosan ki lehet kényszeríteni a záporesőt az égi hatalmaktól. Legyen is eredménye! Mert a zsilipek ugyan le vannak eresztve, és a gát minden éjszakára gyűjt is vizet. Annyit, hogy a kerék egy-két óráig forogjon. De mi ez ennyi gabonának? A penész megeszi az utolsó zsákot, mire sor kerül rá. Mindenki bosszankodik, csak a molnárné, a gyönyörű Vér Klára jár-kel mosolyogva az őrlők között. Pedig neki okozza a legnagyobb kárt az idei szárazság. Ha így megy tovább, tönkremegy a bágyi molnár, főleg ha sokáig marad a katonaságnál. Mert hiába, nagy az árenda is. És hát csak asszony az asszony, még ha arany zsinórral övezi is a derekát. De ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül Pillér Mihályné Gózonból. – Asszonya válogatja bizony azt. Igaz-e, Timár Zsófi? Bár a molnárnéért én sem teszem a kezemet a tűzbe, mert a vörös haj… hej, az a vörös haj… Igaz-e, Zsófi lelkem? – Nem igaz, Zsuzsi néni! Jó asszony az, még ha szép is. – Sokat látsz te a fekete kendőd alól! – Itt voltam, amikor a férje elment… Hogy megsiratta, százszor megölelte! – Minden okos asszony úgy hordja a viganóját, húgom, hogy a színes oldala van kívül. Ej, no… hát csak érzékenyen búcsúztak? – A molnár azt kérdezte Klára asszonytól: „Hű maradsz-e hozzám?” Vér Klára így felelt: „Előbb folyik fölfelé a bágyi patak, mintsem az én szívem tőled elfordul.” – A Bágy fölfelé? – kacagott fel Pillérné gúnyosan. – Ehhez tartsd magadat, Gélyi János! A többiek is nevettek. No, hiszen az kellene még, hogy ez a kevés víz is visszaforduljon… A jámbor bágyi patak még lefelé is csak kedvetlenül folyik. Hamarosan nekilát a homok, és egy kortyra megissza az egészet. Mindenki jól mulatott a patakon és a molnárné fogadalmán, csak Gélyi János nem. Elpirult Pillérné szavára, és mélyen a szemére húzta a kalapot. De mégsem olyan mélyen, hogy ne lásson el alóla a sövényig. Ott a molnárné ruhákat tereget a karókra száradni. A napfény kiöltött kis nyelvei végigtáncolnak a sövényen. Ahol megnyalják a nedves vásznat, ott az fehérebb lesz. Gélyi János szeme is arra vet sugarakat, és Vér Klára arca pirosodik tőlük. Észreveszik… hogyne… az őrlő asszonyok az odanézést is, a visszanézést is. Szóba hozzák… hogyne… és amit a nyelvük megérint, az rögtön feketébb lesz. De nini, mintha ők beszélték volna elő azt a sötét felhőt! Hirtelen elborítja nyugat felől az egész eget. No, emberek, gózoniak, majornokiak, estére mozogni fog itt a garat! Kisuzsonna táján olyan záporeső kerekedett, hogy még a barázdák is patakká dagadtak. Hát mégsem bolond ember Kocsipál Gyuri, hogy elégette Szent Mihály lovát. Három nap, három éjjel járt a malom. Megfogyott az őrölnivaló, és megfogytak az őrlők is. Harmadnap estefelé nem maradt más, csak Gélyi János tíz zsák búzája. Talán szándékosan hagyta utolsónak a menyecske, hogy ő maradjon a legtovább? De hátha csak játszik vele? Hátha olyan a kacsintása, mint az akác virága… Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet ágat törni róla… Alig várta, hogy kijöjjön a szép molnárné: – Hallod-e, Vér Klári… Magunkra maradtunk. Jól tetted, hogy utolsónak hagytál… – Nem én hagytalak. Az öregeké az elsőség a malomban – felelte Vér Klára sértődötten, és hátat fordított Jánosnak. A köpcös, zömök legény elé állt. Szép nagy szeme mámoros fényben égett. – Ne menj be! Azt akarom mondani, hogy négy napja vagyok itt már szekérrel. Elfogyott a takarmányom, éhesek a lovaim. Adj egy köteg sarjút a padlásról. – Akár kettőt. – Én pedig már két éve vagyok szomjas egy csókodra – suttogta. A szeme bámulva tapadt arra a liliomderékra, amely mintha megtört volna ettől az egy szótól. – Adj egy csókot, Klára! – Egy felet se, Gélyi János. A te szeretőd voltam valaha, de csókot mégsem adtam. Most másnak a felesége vagyok. Kiszakadt a sóhaj Gélyi János melléből: – Verje meg hát az Isten azt a csillogó, vörös hajadat, amely megint elsöpörte a nyugalmamat! Az asszony befutott, és még az ajtót is bezárta maga mögött. Nem is jött ki többet. Csak egyszer törölte le belülről az ablakról az őszi könnyezést. János ott is meglátta. – Hej, majszterné asszony! Mikor lesz már lisztté az én búzám? – kérdezte elfojtott gúnnyal, és az ablakhoz lépett. – Nem lesz az, csak derce! – vágott vissza csintalan mosollyal a molnárné. – Vagy igaz, hiszen te a zsákjaidat érted! Éppen most őrlik, a fele már megvan. Gélyi János az ajkába harapott, és zavartan dadogta: – Hát a másik fele? – Egy-két óra alatt az is meglesz, és mehetsz Isten hírével. – De addig legalább engedj be magadhoz a melegre. Otthon felejtettem a ködmönömet, fázom. Klári megsajnálta, olyan szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán tényleg hideg lehet odakint… hiszen ő is fázik, reszket az ablaknál, amikor azt feleli: – No, gyere be hát, ha szépen viseled magad… Bement Gélyi János, és akár soha többé ki se menne. De takaros asszony, de minden szép rajta: a járása, a nézése, a szava, a mosolya! Csak meg ne őrölnék hamar azt a búzát! Gondolt valamit, és kiosont a molnárlegényhez. A sötétben a füttyéről talált rá. A gádornak támaszkodott. – Te Kocsipál Gyuri! Tied lesz a furulyám, ha megáll a malomkő, és reggelig meg sem mozdul. – Hüm. De mikor annyi vizünk van! – Mondd az asszonynak, hogy nem elég, hogy gyűjteni kell, és ereszd le a zsilipeket. A pörgettyű és a pitle zaja elnyelte az elfojtott hangját, de Kocsipál Gyuri mégis megértette. – Ühüm! Csakhogy akkor átcsap a gáton… – Ne törődj te azzal, neked adom még a selyemvarratú dohányzacskómat is. – Szurkálóval, acélostul? – Mindenestül. Amikor Gyuri leeresztette a zsilipeket, megállt és várakozott. Hátha a megállt kerék felhívja a molnárné figyelmét, és kijön, hogy újra elindíttassa. Sokáig senki sem jön. Egyszerre kialudt a gyertya fénye benn a szobában. És a nagy csendben mintha messze, nagyon messze megcsikordult volna egy kulcs a zárban. Gyuri vigyorogva húzta szét a nagy száját. Ahogy megrázta bozontos fejét, kivillanó apró fogai olyanok voltak, mintha egy fehér lepke vergődne a fekete éjben. Éjfél táján nagyon meggyűlt a víz a malomgátnál. A két sziklás hegyoldal között feltorlódott és megduzzadt. De mivel nem tudott kiáradni, egy darabig zúgva csapkodta a gátat, aztán a partokat. Hanem aztán meggondolta magát, és szép csendesen visszafordult. A hold most kukkan ki, és végighúzza ezüstös, fényes haját a bágyi patak tükrén. A szél felsivít csodálkozásában, felülről fúj. Simogatni akarta a vizet, és íme, felborzolta. A füzesek, a sás és a mogyoróbokrok reszketve hajtják le a fejüket, és gúnyosan suttogják: „Fölfelé folyik a bágyi patak!…” ### Szójegyzék - **füzesek**: fűzfás helyek - **őrölni**: gabonából lisztet csinálni - **őrlők**: akik a malomba hozták a gabonájukat - **Szent Mihály lovát**: halottszállító hordágyat - **zsilipeket**: vizet megállító táblákat a gáton - **árenda**: bérleti díj - **viganóját**: bő női ruhadarabját, szoknyáját - **garat**: a malom tölcsére a gabonának - **menyecske**: fiatal férjes asszony - **sarjút**: második kaszálású szénát - **majszterné**: a mester felesége, itt: a molnár felesége - **derce**: korpás, durva liszt - **gádornak**: a ház fedett bejáratának - **pörgettyű és a pitle**: a malom zörgő részei - **Szurkálóval, acélostul**: pipához való vékony eszközzel és tűzgyújtó vassal együtt ## Szűcs Pali szerencséje Amikor Szűcs Pali az öreg Biziék nagy rétjéhez ért, leült a határkőre pihenni. Különös gondolatai támadtak. Nem volna-e jobb visszafordulni? Ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba siet, megkérni Bede Erzsit. Látták, ahogy ünneplő ruhában végigment a falun. A gomblyukába piros selyemkendőt fűzött, amelyet egy másikra akar kicserélni. Otthon azóta már találgatják, vajon lesz-e szerencséje. Nyomasztó érzés nehezíti meg a lábát és a fejét. Hátha most is szégyen éri? Mert már három éve is Erzsi körül forgolódott, de a jómódú Bedéné kereken kimondta: nem adja a lányát korhelynek. Igaz, hogy azóta megjavult, józan és szorgalmas lett. Ha néha kedve támadt is kilépni a hámból, mintha erős gyeplő rántotta volna vissza mindig. A szíve volt a gyeplő. Csakhogy amióta az ősszel meghalt szegény Bede Anna, Erzsi megint gazdagabb lett. Büszke lett az ő szegénységével szemben… Ha legalább nem állna szolgálatban, akkor talán hozzámenne. De így, de így… „Ej, mégis jobb lesz visszafordulni!” A haragos zöld füvek remegve összesúgtak a reggeli szélben. A piros kökörcsin szomorúan lehajtotta a fejét. A zúgó nádast sötétre festette a felhő árnyéka. Mind arra biztatták, hogy forduljon vissza… Csak egy pici lóherebokor nevetett ezen a rossz tanácson a lába mellett. Éppen ráesett a nap első sugara, amely a felhő alól bukkant ki. A napsugarak vidáman szaladgáltak rajta levélről levélre. A kis, vastag levelek mosolyogva nyújtózkodtak a meleg fényben. A ragyogásban aranyszínűek lettek, de elvesztették a csillogó harmatcseppeket. Szűcs Pali egy négylevelű lóherét pillantott meg köztük. Lehajolt érte… szerencse az… letépte. Csakugyan egy a szára mind a négynek. És milyen szépek, duzzadtak a levelek! Mind kifejlett, húsos, egyik sem csonka vagy rozsdás, még sárguló sincs köztük. A fehér, eres foltocskák a csillagok csókjai rajtuk… Gondosan betette a szerencsét az erszényébe, az ezüstforintok közé. Mire újra felnézett, a nap már teljes pompájában ragyogott, és az egész Bágy völgye mosolygott. A távoli gózoni pléhfedeles torony mintha arany szalagokat nyújtogatna felé. Ezek a szalagok két falu határán hullámzanak végig… De hiszen most már nem fordul vissza a szerencsével. Fütyörészve folytatta az útját Bodokig. Ott a kocsma mellett gózoni fuvarosok jöttek vele szembe. – Hova, Pali öcsém? – szólította meg Mák Gergely. – Gózonba. – Látom rajtad. Csak siess, otthon vannak! – mondta, és megállította a szekerét. – Valami eszembe jut, te Pali! Talán hallottad is már, hogy Mindenszentektől hajdú leszek. Ha a te sorsod is úgy fordul, kivehetnéd a kis birtokomat haszonbérbe. – Bizony mond valamit kend… csakhogy pénz kellene ahhoz – teszi hozzá hirtelen elkomolyodva. – A haszonból fizeted majd. Embernek ismerlek. Megkóstoltad a rosszat is, és nem estél vissza. Inkább neked adom, mint másnak. Gyere át vasárnap, megcsináljuk a kontraktust. Pál szíve megdagadt a reménytől. Mégsem bolondság a szerencsefű!… Már bízott a jövőben, és nem is ment, hanem futott Gózon felé. Éppen delet harangoztak, amikor benyitott Bedéék kapuján. Bedéné kendert tört az udvaron. Kedvesen fogadta a legény köszöntését, és lerázta a kötényéről a kender apró darabjait, ahogy illik érdemes vendég előtt. – Kerüljünk beljebb, Pali öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi főzi az ebédet. Erzsi csakugyan ott szorgoskodott a konyhában, amikor beléptek. Nem ejtette le zavarában a főzőkanalat, de annyi biztos, hogy elpirult. Az is biztos, hogy amikor az anyja bement Palival a szobába, az ölébe vette a macskát. Az előbb még megütötte a csínye miatt. Most szelíden megsimogatta, és egy tányér ételt adott neki. – Ne haragudj, kis cirmosom… neked adom a részemet. Jaj, ha te tudnád, kis cica, ki van itt?… Gyere, hadd veregessem meg a pofácskádat. A macska okos arcot vágott, éppen beszélgetni lehetett volna vele. Ekkor Pali valahogy nesztelenül egyszerre ott termett előtte. – Tudod-e, Erzsi, miért jöttem? – kérdezte halkan, és a nyakkendője csokrát babrálta. – Sicc, te cudar! – kiáltott Erzsike, és minden igazi ok nélkül elkergette onnan a macskát. Aztán, mintha nem bírna a haragjával, maga is utánaszaladt. Sokáig várhattak rá! Nehéz volt visszacsalogatni. Elbújt a virágoskertbe, az orgonabokrok mögé. Amikor szólongatták, a fehér baboskendőjét egészen lehúzta az égő arcára. Pedig éppen azt a kendőt akarta elvinni Szűcs Pali cserébe. Később nem is volt ezzel nagy nehézség. Erzsi is akarta, az anyja sem bánta, mert a legény megjavult. Az a Mák Gergely-dolog is éppen jókor jött. Pali úgy indult vissza a baboskendővel a gomblyukában, mint a legboldogabb vőlegény a világon. Az örömtől volt piros az arca, meg talán a jó bortól, mert abban sem volt hiány az ebédnél. Vidám szikrák ugráltak a szemében, és csintalan ördögök táncoltak előtte: azok az örömtől, ezek a bortól. Amikor a bodoki kocsmához ért, az apró ördögök mind előreszaladtak a kocsma ajtaján. – Eh, miért ne mennék be magam is? – gondolta Szűcs Pali. – Úgyis csak egy ilyen nap van a napok között! Bement, ivott. Az első iccétől még boldogabb lett, a többitől vad, az utolsótól őrült. – Húzd el a nótámat, öreg Gilagó Marci! Az ablaknál éppen jókor megpillantott egy kacér, festett arcot. – Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm! Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a baboskendőt. A gózoni fuvarosok megint arra mentek, de most már hazafelé, kőszénnel megrakva. – Ejnye, Pali, Pali! – kiáltott be Mák Gergely szemrehányóan. – No, te ugyan szépen elmentél Gózonba. – Mi nekem Gózon! Bort ide még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, itt az ára… Elővette az erszényét, és kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának. Gilagó felszedte. A lóhere is kiesett. Réki Maris összetaposta… Mák Gergely uram a fejét csóválta, és a lovai közé csapott: – No, hiszen, Szűcs Pali, jöhetsz már te hozzám kontraktust csinálni! A hajnali hűvös szél kékre marta feldúlt arcát, és összekuszálta gesztenyeszín haját. Ekkor tért magához a mámorból otthon, az udvaron. Nem tudta, ki vezette haza. Zúgott a feje, még akkor is forgott vele a világ. Alig tudott bemenni a szobába. Bár ne tudott volna. Már akkor ott volt az ágyon kiterítve a piros jegykendő, amelyet tegnap délben Erzsiéknél hagyott. Eszmélni kezdett. Hogy lehet ez itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, lehetetlen… mert a baboskendő még akkor is itt lenne, amelyet tőle hozott! Hát a négylevelű lóhere? Jaj, csak azt ne vesztette volna el! Nincs, semmi sincs!… Ködös fejét gondolkodva lehajtotta egy szúszékre… Hátha nem is volt ő Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet? ### Szójegyzék - **korhely**: iszákos ember - **kilépni a hámból**: rossz útra térni, mulatni - **gyeplő**: a lovak irányítására való szíj - **lóhere**: alacsony réti növény, általában három levéllel - **fuvarosok**: akik szekérrel árut szállítanak - **hajdú**: hivatalnok fegyveres szolgája - **haszonbér**: föld bérléséért fizetett pénz - **kend**: régi, paraszti megszólítás, olyan, mint a „maga” - **kontraktus**: szerződés - **cudar**: gonosz, csúnya (szidás) - **baboskendő**: pöttyös kendő - **iccétől**: az icce régi űrmérték, kb. 0,8 liter - **nótámat**: magyar népies dalomat - **jegykendő**: a jegyesség jele, kendő - **szúszék**: gabonatartó láda