# A jó palóczok (A2 szint) *Mikszáth Kálmán* ## A jó palóczok ### A néhai bárány Arról a napról kezdem, amikor Bodokon a felhők ellen harangoztak. Szegény Csuri Jóskának hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a falu fölül Isten fekete haragját. A villámok olyanok voltak, mint a keskeny piros szalagok. Hiába akarták körbevarrni pirossal a fekete haragot. Minden érezte, hogy Isten közeledik. A libák éjjel felébredtek. Felrepültek és gágogtak. A fák recsegtek és hajladoztak. A szél összesöpörte a port az utakon, és dühösen felfelé dobta. Csökéné asszonyom sárga kakasa felszállt a háztetőre. Onnan kukorékolt. A lovak nyerítettek az istállóban. A juhok egy csomóba álltak az udvarokon, és féltek. Hanem a harangszó szépen és erősen szólt a viharban. A harang elfordította a veszélyt. Csak egy kis eső esett, és az is inkább jót tett, mint rosszat. A búza és a kukorica eddig úgy futott a szélben, mint a kísértet. Most megálltak. Lassan kitisztult az ég. Csak a Bágy vize dagadt meg. Vadul, nagy zúgással rohant a kertek alatt. Ez mutatta, hogy fent, Majornok és Csoltó mellett nagy jégeső volt. Vagy talán felhőszakadás. No, talán most az egyszer nem lép ki a patak a partjai közül. Talán nem önti ki a bodokiakat, mint a víz a kis állatot a lyukából. Ha így lesz, akkor mégis jó dolog keresztény katolikus falunak lenni – lutheránus vidéken. Megtelt a part emberekkel. Itt-ott megcsillant egy ásó vagy egy kapa. Az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák a barázdákon át a folyóba engedték az esővizet. Csak aztán vissza ne jöjjön a társaival együtt! Piszkosan folyt lefelé az ár. A part sűrű fűzbokrairól letépte az alsó leveleket. A kérget is lehúzta róluk. Itt-ott kiszakított egy darabot a puha földből, és a föld elolvadt a vízben. Hajnalra a víz olyan lesz, mint egy szélesebb csipke a földek szélén. A cikkcakkjai is újak lesznek! Gerendák, ajtók és mindenféle házi holmik úsztak a hullámokon. Volt ott kenyeres kosár, tetőről való szalma és ablaktábla. (Valahol egész házakat mosott el a víz!) Azután jött egy petrence. Utána a hullámok valami négyszögletes fadarabot görgettek… A holdfény éppen oda esett. Ez bizony nem fadarab, hanem tulipános láda! És nini, milyen csoda! A tetején szépen ül egy pici bárány. Most a szél a part felé hozza. Tót-Perenye Jánoséktól egészen jól látszik. A két hátsó lábát maga alá húzza, az első lábával kapaszkodik. Szép, patyolatfehér a gyapja. A hátán két fekete folt van, a nyakán piros szalag. Valaki nagyon szerethette valahol! A láda ide-oda billen, de a bárány türelmesen ül rajta. Mintha a saját kedvéért hajózna. Néha mekeg is, de csak azért, mert éhes. Pedig itt még ehet is, ha a bolond láda utoléri a petrencét. Nincs is messze… Ni, ott fordul a Périék pajtájánál! Nosza, szaladj hát utána, öreg láda! Az emberek egy darabig nézték. Várták, hogy előbukkan a kanyarban. De többé nem látták. A sötétség nyilván elnyelte. Vagy talán Sós Pál uram fogta ki útközben a csáklyával… Hanem ő azt mondja, hogy ott volt ugyan, de semmit sem látott. Ez így is van, ha egy ilyen gazdag, tekintélyes ember mondja. Ez az ember már az idén is kevesellte a mezőbírói munkát. Mert jövőre ilyenkor öregbíró lesz, ha élünk. De ha már szóba jött az a bárány, mégis furcsa dolog. A falu felső végén mindenki tud róla. Sós Pálék kertjénél viszont egyszerre eltűnt a nyoma. Az alsó végen már senki sem látta. Mennyi rossz nyelv van itt! Már másnap, a hálaadó misén is dolgoztak ezek a nyelvek. Csak akkor pihentek, amikor megnyálazták az imakönyv lapjait. Pedig ott inkább Istennek kellett volna megköszönni, hogy megkímélte a falut… De mennyi rossz nyelv van itt! Százan is kinyújtják, mint a lapátot, és elhordják rajta mások becsületét. Rögtön Sós Pált kezdték gyanúsítani. Csak ő húzhatta ki a ládát, senki más! Hanem hiszen Isten nem alszik, a rossz tűz nem alszik ki. Ez nem marad annyiban. Előkerül a láda gazdája akárhonnan! Suttogtak, sugdolóztak, hogy sok-sok régi ezüst tallér volt a ládában. (Ugyan ki találja ki az ilyet a saját fejéből?) Igaz, ami igaz: lehet az öregnek is tarka macskája. Mert a „nagyivó” Mócsik György, a gózoni szűcs, a napokban itt járt. Olyasmit mondott ebben a dologban, hogy ha nem volna lakat a száján… Ki tudja hát? De az ezüst tallérokról szóló beszéd mégis bolondság. Egy garas sem volt abban a ládában. Hanem benne volt (ma már tudjuk) a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje. Három perkálszoknya, négy szélből az egyik. Hat olajos kendő, nyakba való kettő. Ezüstcsattos mellény, tíz patyolat ingváll. Azonkívül a mente és egy rámás csizma. A csizma vadonatúj volt, még patkó sem volt rajta. Szegény Baló Ágnes, mindene benne volt abban a ládában! Az ár elmosta a mezőőr házát, és elmosta a házasságot is. Ruha nélkül Ágnes nem állhat az oltár elé, mert az szégyen. Már mindene megvolt. Pedig milyen keservesen szerezte! Cselédként dolgozott, és minden ruhát egyenként szerzett meg. Szüretkor lett volna az esküvő. Legalábbis így mondta múlt szombaton maga a vőlegény. De most már vagy lesz valamikor, vagy nem. A bánat megtöltené Baló Mihály házát, ha még megvolna a ház. De éppen az a baj, hogy a víz már megtöltötte. Ágnes majdnem kisírja két ragyogó szemét. Pedig legalább ő vigasztalhatná azt a szegény Borcsa gyereket! Borcsa báránya csúnyán elveszett. Elveszett a tarka Cukri bárányka, akivel együtt játszott és együtt aludt… Jó, hogy a cudar Bágy elöntötte a rétet is… Úgysincs már, aki megegye a selymes füvét. Mert a kedves, az édes Cukri bárány odalett… Milyen szépen rázta a farkát még az utolsó napon! Kint ugrált a napsütésben. Megnyalta Borcsa pici tenyerét. Szelíd szemével kedvesen nézte a kislányt. Mintha érezte volna, hogy utoljára látja. De hátha megkerül, hátha visszahozzák? Hetek múlva jött is valami hír az úszó ládáról. Egy bárány ült rajta makacsul, mintha őrizné. Látták Csoltón, sőt még Bodokon is. Körülbelül éjfélre vitte odáig a dühös folyó. No, ha ez igaz, akkor ez csak a Baló-lányok kincse lehet! Baló Mihály azonnal el is indult. Megkeresi ő a lányai igaz holmiját, ha térdig kopik is a lába. És így történt meg a szégyen Bodokon. Átkutatták a leggazdagabb ember házát. Istenem, milyen nagy úr a törvény! Ott volt maga a bíró és a tizedes. Baló Mihály ugyanis hallotta a szóbeszédet, és a hatalomhoz fordult. De nem lett eredménye. Semmit sem találtak Sósék házában. Baló mérgesen indult haza. A lányai egészen a falu földjeinek széléig elé jöttek. Akkor sem várták volna jobban, ha a vásárról jön. – Megvan a bárány? – kérdezte Ágnes halkan. Jaj, dehogy merné előbb a ládát kérdezni! Talán el is ájulna, ha hirtelen azt hallaná, hogy megvan. – Se a bárány, se a láda. Pedig a bíró mindent átkutatott annál az embernél, akire gyanakszom. Apróra elmondott mindent, amit tudott. Ágnes csóválta a szép fejét, mert ez neki nem tetszett. – Kend, az erős, a hatalommal ment ellene – mondta makacsul. – Most én megyek, a gyenge, és a ravaszság lesz a fegyverem. Csak a gyermek nem szólt. Pedig ő is ott volt: a leggyengébb. Ágnes egy hétig járt oda. Keresett, kutatott, mindenkit kikérdezett. Gózonba is elment, mert ott él férjnél Sós Pál egyik lánya. Hátha ott van a ruha? De semmire sem ment. Sőt még meg is betegedett. Kocsival kellett érte menni Bodokra. Hát lám, Ágnes útja is hiába volt. Nem segített sem a hatalom, sem a ravaszság. A gonoszok ereje nagyobb ezeknél. Hanem ha talán elindult volna az igazság? Nem álruhában, nem kerülő úton, nem karddal, hanem csak puszta kézzel?… Most már a reményről is le kellett mondani. Kár volt akár egy szalmaszálat is keresztbe tenni ebben a dologban. Mert csak rosszabb lesz. Szegény Ágnesnek nemcsak a kelengyéje veszett oda, hanem most már az egészsége is. Érte mentek. A kocsi ülésére párnát és takarót tettek. Az öreg Boriskát is magával vitte, hadd lásson ő is egy kis világot. Nyolcéves körül van, és még soha nem volt kint a faluból. Nagyon szeret az anyja mellett lenni… vagy mit is beszélek? Hiszen szegénynek már régen nincs anyja! Az ijedtség nagyobb volt, mint a betegség. Nem akarták, hogy a kocsi megrázza Ágnest. Ezért mindhárman gyalog mentek a kövezett nagy utcán. A fa harangtoronynál akartak felülni a kocsira. Ágnes olyan könnyen lépkedett, hogy akár hazáig is kibírná. Bizony Isten, kár volt a kocsiért! Amikor befordulnak Csorba Gergelyéknél, a Kocsipálék csűre mögül egyszer csak emberek jönnek szembe. Ott jönnek a falu vezetői és a fontos emberek. Köztük van Sós Pál uram is. Ünnepi ruhában vannak. Sós Pál uramon vadonatúj ködmön van. Csak a vállára vette, és onnan lóg le. Igaz is: ma szentelték fel itt az új templomot. – Nézd, Boriskám, nézd meg jól azt a hosszú hajú, magas embert! – súgja Ágnes a kishúgának. – Az vitte el Cukrit. Az urak éppen a községházához értek. Sánta-Radó Ferenc uram azt mondta, hogy új szalma kell a tetőre. Ezért a falu hatalmasai megálltak. Hozzáértő szemmel nézték a régi tető szélét. Különös, hogy minden elkopik a világon, még a községháza is! Borcsa félénken nézte azt az embert. Nagy kék szeme megtelt könnyel. – Ne rángass már! – szólt rá mérgesen Ágnes, és elengedte a kezét. – Nem rángatlak… csak megijedtem… Mintha Cukrit láttam volna felém szaladni a levegőben. Közben ők is a községházához értek. Baló Mihály uram azt mondta: „Dicsértessék!”, és továbbment. Ágnes is. De nini, az a bolond gyerek egészen közel megy! Még meg is szólítja azt a hatalmas embert. Ejnye no, mire jó ez! – Bácsi! – mondta csengő, szelíd hangon. – Adja vissza a bárányomat! A falu vezetői egymásra néztek. Kié lehet ez a szép, szomorú arcú kislány? – Adja vissza a bárányomat! – ismételte. A vékony gyerekhang úgy fütyült a levegőben, mint egy parittyakő. Sós Pál savanyúan odanézett. Ősz haját hátul fésűvel fogta össze, palóc módra. Most ezt a hajat megigazította. Aztán kedvesen megkérdezte: – Miféle bárányodat, fiacskám? – Az én Cukri bárányomat, két fekete folttal a hátán, piros szalaggal a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól… – Nem láttam én a te bárányodat soha – mondta. Látszott, hogy rossz kedve lett. – Takarodj innen, azt mondom… Aztán a falu vezetőihez fordult: – Bizony, ez már régi tető, bíró uram. Beázik ez… – Be bizony. De a kend teteje is nagyon beázik, úgy látom. Valahol lyukas lehet az, Sós Pál uram. Sós Pál uram füléig elvörösödött a bíró gúnyos vádja miatt. – Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban… A gyermek csodálkozva nézte a jelenetet. Sós Pál dühösen hátralökte a ködmönét. Kihúzta alóla a kezét, és két húsos ujját az ég felé emelte. – Esküszöm kendtek előtt, itt a szabad ég alatt, az egy élő Istenre… A rántástól meglazult a gallér zsinórja. Magától kioldódott. A nehéz új ködmön lassan-lassan csúszni kezdett lefelé. A csípőjétől egyszerre a földre esett. Boriska felsikoltott, és egy ugrással a ködmönnél termett. Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is megakadt a következő szó az esküből. Jó is, hogy ott akadt. – Cukri, kis báránykám! – kiáltott fel a kislány fájdalmasan. Lehajolt. A kis fejét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt látszott… Ügyes szűcsmunka volt. Az egész bélés szép, tisztára mosott báránybőrből készült. De az ismerős közepe mégis a legszebb. A kis Baló Borcsa a könnyeivel még tisztábbra mosta. ### Szójegyzék - **néhai**: már meghalt - **csáklya**: hosszú rúd, végén vashoroggal - **petrence**: kis széna- vagy szalmarakás - **mezőbírói**: a mezőbíró a falu földjeire vigyázó elöljáró - **öregbíró**: a falu első embere - **tarka macskája**: ha valakinek tarka macskája van, titkolni valója van - **szűcs**: szőrméből ruhát készítő mester - **kelengyéje**: a kelengye a menyasszony ruhái és holmija - **olajos kendő**: fényes, színes női kendő - **ingváll**: rövid női ing - **mente**: régi, prémes kabát - **tizedes**: a falu kisebb tisztviselője - **ködmön**: bőrkabát, belül szőrös - **parittyakő**: kő, amelyet szíjjal messzire dobnak - **kend**: régi, paraszti megszólítás, olyan, mint a „maga” ## Bede Anna tartozása A bírák mind együtt ültek. Kint a köd ránehezedett a formátlan épületre. Szinte összenyomta a falait. Ráült az ablakokra, és elhomályosította a jégvirágokat. Minek is ide a virágok? Bent a teremben nehéz, rossz volt a levegő. Ködmön- és pálinkaszag volt. A legfelső ablaktáblán csak lassan, lustán forgott az ólomkarika. A bírák fáradtan dőltek hátra a székükön. Az egyik lehunyta a szemét, és leengedte a kezét. Hallgatta, hogyan perceg a jegyző tolla. A másik ásított, és a ceruzájával dobolt a zöld asztalon. Az elnök az orra hegyére tolta a szemüvegét. Izzadt a homloka, és a kendőjével törölgette. Szürke, hideg szeme az ajtót figyelte. Az előző ügy tanúi és vádlottjai most mennek ki rajta. – Van-e még odakint valaki? – kérdezi lassú, hideg hangon a szolgától. – Egy leány – mondja a szolga. – Hadd jöjjön be az a leány. Az ajtó kinyílt, és a lány belépett. Friss levegő jött be vele. Szelíden megérintette az arcokat, és megcsiklandozta a szempillákat. A vastag ködön át mintha egy napsugár is az ablakhoz lopózott volna. Mintha ott táncolna a jégvirágok között, és sokszorosan megjelenne a terem falain és bútorain. Rendes egy lány. Egyenesen áll. Rajta van a kis virágos ködmön. Fekete szemét szerényen lesüti. Magas, domború homloka szomorú. Kedves és finom a viselkedése. – Miért jöttél, gyermek? – kérdezi közönyösen az elnök. (Az ilyen merev, szigorú hivatalnok semmit sem érez.) A lány megigazítja a fekete kendőt a fején, és mélyet sóhajt: – Nagy az én bajom, nagyon nagy. A hangja lágy és szomorú. A szívekig elér, mint a zene. A zene már elhal, de mintha még mindig szólna a levegőben. Mindenkit és mindent megváltoztat. A bírák arca már nem olyan mogorva. A király képe és odébb az országbíróé is kedvesen int neki a néma falról. Csak mondja el azt a nagy bajt. Ott az írás, elmondja az. Csakhogy az írás a pruszlik alatt van. A lány kinyitja a pruszlik felső kapcsát. A kapocs lepattan, és leesik. A lány lehajol érte, és az írás is kiesik. A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul. Csak a nagy, kövér kéz nyúl az írás felé. – Egy végzés – mormogja, és szúrós szeme végigfut az íráson. – Bede Annának mai napon meg kell kezdenie a félévi fogházbüntetését. A lány szomorúan bólint. Mélyen lehajtja a fejét, és hátracsúszik rajta a gyászkendő. A fekete haja az arcára hull. Jobb is, ha eltakarja. Előbb fehér volt az arca, most bíborpiros a szégyentől. – Ma egy hete kaptuk az írást – mondja halkan, szaggatottan. – Maga a bíró uram hozta, és meg is magyarázta. Édesanyám pedig így szólt, szegény: „Menj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.” Hát én el is jöttem, hogy kitöltsem a félévet. Az elnök kétszer is megtörli a szemüvegét. Mérges, hideg szeme megkeresi a kollégák arcát, az ablakot, a padlót. Aztán a nagy vaskályhát nézi. A kályha ajtajának lyukain szikrák néznek vissza rá mereven, mint a szemek. Akaratlanul is ezt mormogja: „A törvény törvény.” Aztán újra meg újra végigolvassa a végzést, azokat a görbe szarkalábakat a fehér lapon. De bizony mindig ugyanazt mondják. Bede Annát orgazdaság miatt félévi fogházra ítélték. A bádogkarika őrült sebességgel kezd forogni. Biztosan szél támadt odakint. Már rázza is az ablaktáblákat. Mintha egy halott lelke járna haza. Hideg borzongást hoz, és besüvít a réseken: „A törvény törvény.” A kegyetlen fej rábólint a túlvilági hangra. A nagy, kövér kéz pedig megrázza a csengőt a szolgának: – Kísérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelőhöz. A szolga átveszi az írást. A lány némán megfordul. De a szája görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne. – Talán van még valami mondanivalód? – Semmi… semmi. Csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi. Mert tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt. – Hiszen akkor nem téged ítéltek el? – Ó, édes Istenem! Hát miért ítélnének el engem? Még a légynek sem ártok. – De hát akkor minek jössz ide, te bolond? – Hát úgy volt az, kérem, hogy „ez a dolga” a király tábláján járt. Közben meghalt. Már halott volt, és a virágos kamrában feküdt. Akkor jött ez a parancs „a félesztendő miatt”. Azt mondta, hogy mégis ki kell tölteni. Ó, mennyire várta! De jó, hogy nem tudta kivárni. Nem ezt várta… Könnyei megerednek az emlékezéstől. Alig tudja folytatni: – Ott feküdt mozdulatlanul, csukott szemmel. Örökre elnémult, és megsüketült. Akkor megígértük neki az anyámmal, hogy mindent jóvá teszünk. Mindent, amit a szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, és miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát… – Mit, gyermekem? – Azt, hogy legyen teljes nyugalma a halálában. Senki se mondhassa, hogy adós maradt. Édesanyám kifizeti a kárt, én meg a vármegyénél töltöm ki helyette azt a félesztendőt. A bírák mosolyogva néznek egymásra: „Milyen naiv, milyen együgyű lány!” Az elnök arca is mintha nem volna már olyan hivatalosan hideg. A sárga kendőjével most nem is annyira a homlokát törli, talán valamit lejjebb… – Jól van, lányom – mondta halkan és szelíden. – Hanem megállj csak, most jut eszembe… Széles tenyerét a homlokára teszi, és úgy tesz, mintha gondolkodna. – Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok… A lány élénken felemeli nagy, szomorú szemét az öregre, és gyorsan közbeszól: – Lássák, lássák! Olyan fájdalmas szemrehányás van a hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen elérzékenyül. Odalép a lányhoz, és gyöngéden megsimogatja a fejét. – Odafent másképp derült ki az igazság. Menj haza, lányom, üdvözlöm édesanyádat. Mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt. – Gondoltuk mi azt! – suttogta, és kis kezét a szívére szorította. ### Szójegyzék - **ólomkarika**: kis fémkarika az ablakon, a levegő forgatja - **ködmön**: bőrkabát, belül szőrös - **országbíró**: az ország egyik legfőbb bírája - **pruszlik**: női mellény - **végzés**: a bíróság írásos döntése - **fogház**: kisebb börtön - **gyászkendő**: fekete kendő, ha valaki meghalt a családban - **szarkalábakat**: a szarkaláb csúnya, görbe írás - **orgazdaság**: lopott holmi megvétele vagy elrejtése - **testvérnéném**: az idősebb nővérem - **király tábláján**: a király táblája magas rangú bíróság - **vármegyénél**: a vármegye régi közigazgatási terület, megye - **együgyű**: nagyon egyszerű gondolkodású - **szemrehányás**: szomorú szavak, amikor valaki hibáztat egy másik embert - **nénéd**: a néne idősebb nővér ## A kis csizmák Keskeny, szürke felhődarabok úsznak a környék fölött. Az éjjel nagy vihar lehetett, esővel és villámlással. Látszik is a nyoma mindenfelé. A fák ágai letörtek. A leveleken és a fűszálakon esőcseppek csillognak. A templomsoron a nagy garádban zúg a víz. Vőneki János uram udvarán egész tócsák állnak. Zákó Mihályék kertjében az eső a madárfészket is lemosta a fáról. Éppen most mesélte ezt Mihók Magda. A sár fölött köd gyűlik. Átlátszó és fehéres, mint a muszlinruha. A falusi kémények füstje egyenesen felfelé száll. Ez mind azt jelzi, hogy nem lesz több eső. Az ég viszont még borús, mint Bizi apó arca. Az öreg Bizi meghajolva, bizonytalan lépésekkel megy a hosszú utcán. Vele megy Szűcs Istók, a kőműves. Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, mert úgy jön rá a baj, mint a zápor. A lánya meghal. Az ökreinek megdagad a hasa. A csűre és az asztagja leég. A lovait elhajtják a szegénylegények. Hanem érzi is Isten „másik” kezének súlyát, mert a jobbikat nem becsülte meg. Bezzeg most szeretne jó lenni Isten előtt! Mióta a legény fia is a halállal küzd, megfogadta, hogy a vagyonát csak jóra használja. De az ég bizony hidegen fogadja. Valóságos csoda történt. Hozták a Mária-képet, amelyet a templomnak vett. Ekkor leszakadt a szekér alatt a Bágy hídja. A ló elpusztult, a kocsi és a kép darabokra tört. Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik. Bizi végigmegy az utcán a hosszú krispinben. Apró, kopasz fejét a vállai közé húzza. – Csiba te, ne te – szól Böngér Panna. – Legalább ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen, lelkem, egy-két fát az üst alá, amíg megkavarom. – Nedves ez a tűzifa – mondja özvegy Csupor Mátyásné. – Az én időmben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi dolga! Tudod, mi történt megint az éjjel? – Talán a kőkereszttel a temetőben? – Belecsapott a villám, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap állították fel, sok pénzért. – Ó, ó! – ijedt meg Böngér Panna. – Akkor biztosan odamennek. Menj csak, kis Andris, nézz utánuk, fiam! Hová fordulnak a savanyúkúttól? A „falu gyermeke” ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfőző üst mellett. Így hívták a szelíd arcú fiút, akinek nem volt se anyja, se apja. Nagyon jó volt neki ott. A tűznél melegíthette a lábát, mert az idő kicsit csípős volt. A jószívű Böngér Panna pedig azt is megengedte, hogy megkóstolja a lekvárt. És most itt kell hagyni ezt a nagy boldogságot a vén Bizi miatt! Kedvetlenül ment utánuk. Csakugyan a temetőbe mentek. Az asszonyok igazat mondtak. A gyönyörű piros kőkereszt két darabban feküdt a sárguló füvön. Nini, hová lettek az arany betűk! „Isten dicséretére emeltette Bizi József.” Isten éppen a betűknél törte ketté a nyilával, derékban. Mintha azt mondaná: „Nem kell a dicséreted, Bizi József. A Mária-kép sem kellett, ez sem kell.” Az öreg ember hirtelen elkapta a fejét a földről. Ott feküdt az ajándéka, darabokban. Az égre sem mert felnézni, mert ott nagyon haragszanak rá. Bizonytalan szeme megakadt a gyereken. Mintha ez a bozontos fej állna az ég és a föld között. András a kőrisfának dőlt. A temető földje kövér volt, és tele volt vízzel. A lába belesüppedt. Felváltva emelgette a lábát, és nagy kíváncsian nézte Biziéket. – Menjünk innen – mondta Istók. – Hát a kereszttel mi legyen? – kérdezte Bizi halkan. – Összeragasztod? – Nem én! – felelte Istók tompán. – Amit Isten ujja összetört, azt az ember ujjai nem ragaszthatják össze. Bizony, kendet meglátogatta az Isten… Az öreg ember fogai összekoccantak. – Hiszen ha csak látogatna! – kiáltotta keserűen. – Ő már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik. – Tűrni kell, Bizi uram! – Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember. – Fösvény volt kend, szívtelen és gőgös. Azt hitte, kend az első a világon. Aztán valljuk meg az igazat: uzsorával szerezte a kincseit. – Már semmire sem becsülöm őket – mondta rekedten. – Fázom, reszketek. Valami rosszat érzek. Mintha valaki a markában fogná a szívemet. Meglátod, ismét szerencsétlenség vár rám… Ó, te kifogyhatatlan Isten, mit tegyek, hogy ne haragudj rám? Elhagyták a temetőt. – Hej, ni! – kiáltott fel Istók. – Ez a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen vörös a lába a hidegtől! Takarodsz innen mindjárt, te kölyök! – Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jólesik, hogy itt látom mellettünk. Gyere ide, kis fiam! Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből hirtelen még lecsaphat egy villám. De csak akkor, ha az a gyerek már nem lesz itt. – No, gyere hát közelebb! – De hadd menjen haza – mondja Istók. – Isten hidege tönkreteszi a lábát! – Miért nem húztál csizmát, te fiú? – kérdi Bizi uram szelíden. – Nincsen csizmám – mondta a gyerek szomorúan. – Hát miért nem varrat apád? – Nincsen apám! – felelte közönyösen. Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nő fel ez a gyerek, ha még a szeretetet sem ismeri?… Szótlanul megfogta a kis András kezét. Végigvitte a nagy utcán, egészen a templom mellé. Ott bementek egy házba. A kapujára két sarkantyús csizma volt festve, arany rojtokkal. Alatta ez állt: „Filcsik István csizmadiamester”. – Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filcsik uram, az én kontómra! – mondta Bizi apó. Filcsik megnézte a gyereket, és így szólt: – Éppen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska lajbi ellen, hogy jó lesz. A kis csizmát előhozták. Csakugyan jó volt, mintha a lábára öntötték volna. A gyerek örült neki. Ragyogó mosoly jelent meg az arcán. Vidáman kopogott az öreg után a pitvarba. Kint közben eloszlottak a felhők. Amikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát. Az ég kedvesen mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még az esővíz tócsái is. Mintha új levegőt szívott volna be. Könnyebbnek érezte magát. – Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljössz hozzám? A gyermek örömmel nézte a csizmáit, és így szólt: – A lekvárfőzéshez szeretnék menni! – Nem, te velem jössz. Íme, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban. A kapuban a kocsis várta a hírrel. Az ellopott lovak megkerültek, a fia már túl van a veszélyen. Bizi apó hálásan nézett fel az égre. Milyen messze van, és mégis milyen közel… Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt… ### Szójegyzék - **garádban**: a garád árok - **asztagja**: az asztag nagy gabonarakás - **szegénylegények**: a szegénylegény betyár, rabló - **krispinben**: a krispin hosszú férfikabát - **savanyúkúttól**: a savanyúkút forrás, savanyú vízzel - **kend**: régi, paraszti megszólítás, olyan, mint a „maga” - **fösvény**: nagyon sajnálja a pénzt, nem ad senkinek - **uzsorával**: az uzsora túl nagy kamatra adott kölcsön - **poronty**: durva szó gyerekre - **kölyök**: durva szó gyerekre - **csizmadiamester**: a csizmadia csizmakészítő mester - **kontómra**: a kontó számla - **Fölteszem a bundámat**: fogadok, és a bundám, a nagy szőrmekabátom a tét - **lajbi**: mellény - **pitvarba**: a pitvar előtér a parasztházban ## Timár Zsófi özvegysége Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok! Olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalábbis ez a Timár Zsófi egészen olyan. Mióta férjhez ment, csak a mosolyát lehet látni. Azelőtt a boldog mosolyát, most a fájót. A boldogságával senkinek sem volt terhére, a fájdalmával sincs. Nem dicsekedett, nem panaszkodik. Hanem ott van az a fehér arca, az a mindig fehérebb arca. Ez mindennap elmondja mindenkinek, amit úgyis mindenki tud. A férje kegyetlenül, gonoszul itt hagyta. Pedig derék fiatalember volt, a legszorgalmasabb, legügyesebb ács a környéken. Ki hitte volna, hogy megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt? Ki hitte volna, hogy két hamis szem éjszakája ennyire megfeketíti a lelkét? És elment azzal a másik nővel a világba, a pokol felé. Zsófi semmi hírt nem hallott róla. Ki tudja, merre mentek? Az út pora elnyelte a nyomukat, és nem mondja el. A szellő nem árulja el, hol vannak. A suttogó levelek sem mondják meg érthetően, pedig arról beszélnek. Bárcsak legalább egy szót mondott volna, amikor elment Bágyról! Akkor nem fájna úgy a szíve annak a szép szőke asszonynak. Most az a neve, hogy „szalmaözvegy”. Bárcsak legalább megcsókolta volna még egyszer, akár hidegen is, akár erőltetve is! És bárcsak így szólt volna! „Engem te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az életemet.” Hanem titokban mentek el, mert előre megbeszélték. Elment, és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egy egész éve. Visszajön. Ó, biztosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem romolhatott el egészen. Az a személy elvehette az eszét, beköltözhetett a szívébe. De az csak olyan, mint a hamis festék. Az idő kiszívja, halvánnyá teszi. Ő vissza fog térni. Timár Zsófi remélt. Varrás közben néha kiesett a kezéből az olló. Ilyenkor mindig felsóhajtott: ó, bárcsak beleszúródna a földbe! Néha repülő szarkát látott az ablakból. Ilyenkor is felsóhajtott: ó, bárcsak az ő kerítésükre ülne! De az olló sem akart hazudni, a szarka sem… Esténként a küszöbre ült ki. Onnan messze-messze el lehetett látni a kanyargós országúton. Egészen odáig, ahol már a felhők lába lelóg. Szép, halvány arca fölé ernyőt csinált a kis kezéből. Úgy nézte azt a nagy, titkos lapot. Azon a lapon szekerek, utazók, vásárosok és vándorok tűntek fel, mint egyes betűk. És még ki tudja, kik, azt csak a jó Isten tudná megmondani. A falubeliek gyakran mentek el mellette. Köszöntek is neki, de ő nem vette észre. – Zsófi az urát várja! – suttogták egymás közt, és még nevettek is. Pedig mégis szegény Zsófinak volt igaza. Az ő szíve többet tudott, többet sejtett, mint az egész világ bölcsessége. Egy délelőtt nagy gonddal öntözte a dohánypalántát. (Ha megjön a gazda, legyen mit szívnia télen.) Ekkor egy ragyás öregasszony lépett be az udvarra. Üzenetet hozott. – A férjedtől jövök, Zsófi. Azt kéri, bocsáss meg neki, megbánta, amit tett. A harmadik faluban dolgozik, Gózonban: a bádogtornyot javítják. Ő maga nem mert eljönni, mert félt, hogy nagyon haragszol. Ha megbocsátasz neki, gyere el hozzá, ezt üzeni. – Menjünk! – mondta a szelíd szőke asszony. Levette a fekete kendőt, és piros olajos kendőt kötött az útra. Ez Péter kedvenc színe, és jobban is illik ehhez a szép naphoz. * Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A tekintetes asszony, a tiszttartóné ikreket szült. Ennek örömére ajándékozta a keresztet az eklézsiának. – Ki vállalja a munkát, fiúk? – kérdezi az ácsmester, Rögi Mihály uram. – Én! – mondta Péter. – Én megyek, majszter uram. – Inkább talán Belindek Samu. Te már egy kicsit nehéz vagy. – Sohasem éreztem magamat könnyebbnek. – Elhiszem. Megszabadultál a tehertől. Hát csakugyan elkergetted? Hm! Elég csinos vászoncseléd volt. Igaz, Samu? Péter lehajtotta a fejét, és lassan, kelletlenül mondta: – Megutáltam benne magamat. De az igazat megvallva, ami egyszer karika, gurul az. – Gurult a te kezedből is, igaz? Hallod, Samu? Hehehe! Ejnye, kópé, kópé! No, most már csakugyan te teszed fel az aranygombot. Péter megvetően, nyugodtan nézett Samura. – Hagyja Samut, Rögi uram! Majd én felteszem. Várok valakit valahonnan. Úgy dobog a szívem, vajon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a toronyra, hogy végignézzek Bágy felé az országúton. – No, én azt sem bánom. Menj hát gyorsan. Ha már fent leszel, a felső ablakból magam adom ki a keresztet. Péter nemsokára fent is volt. A deszkapárkányról olyan ügyesen mászott fel, mint az evet. – Ide most azt a keresztet! – kiáltotta, és lehajolt. – Hadd tegyem fel gyorsan. – Itt van, fiam. Péter még feljebb mászott. Amikor már egészen a helyén volt, először a bágyi országútra nézett. Ott jön! Zsófi az! Az öregasszony mellett siet, apró, gyors lépésekkel. Éppen most fordul be a faluba. A szíve nagyot dobban, aztán valami összeszorítja. A keze megremeg, a szeme elhomályosul. – Hohó, Péter! Feltetted már? Zavartan, remegő hangon felelt: – Melyik gombra tegyem föl? Az öreg ács elsápadt a toronyablakban. Keresztet vetett, és szomorúan mormogta: – Teheted már akármelyikre! Csak egy gomb volt ott. Aki szédül, csak az lát kettőt vagy hármat. Tudta, mi következik. Eszeveszetten rohant le a lépcsőn. Tudta, hogy mire leér, Péter már lent lesz… Még messzebb lesz: a túlvilágon. Egyszerre értek a torony alá a férj és a feleség. Csakhogy az egyik a magasból, halva. Mégiscsak a fekete kendőt kellett volna elhozni ehhez a találkozáshoz! Zsófi némán borult a holttestre. Csókokkal borította, és sokáig, görcsösen ölelte. Erővel elszakították onnan. Akkor is olyan szelíd, olyan nyugodt volt a bánatos arca, mint máskor. Még nem volt se szava, se könnye. Visszafordult, utoljára ránézett a halottra, és összeesett. Aztán felkelt. Acélos erővel megragadta az öregasszony vállát. Vad, feldúlt arccal, tompa hangon kérdezte: – Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni? És a könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak. ### Szójegyzék - **portékák**: a portéka áru, holmi; itt tréfásan: nők - **ács**: fával dolgozó mester - **szalmaözvegy**: nő, akit a férje elhagyott - **beleszúródna a földbe**: régi hiedelem: ha az olló a földbe szúródik, vendég jön - **szarkát**: a szarka fekete-fehér madár; ha a kerítésre ül, vendég jön - **ragyás**: himlőhelyes, sebhelyes arcú - **olajos kendő**: fényes, színes női kendő - **tiszttartóné**: a tiszttartó felesége; a tiszttartó a birtok vezetője - **eklézsiának**: az eklézsia egyházközség - **majszter**: mester - **vászoncseléd**: nő (lenéző szó) - **ami egyszer karika, gurul az**: aki egyszer rossz útra tért, azon is marad - **kópé**: huncut ember - **evet**: mókus - **kend**: régi, paraszti megszólítás, olyan, mint a „maga” ## Az a pogány Filcsik Csoltón, Majornokon és Bodokon él egy bolond gyanú. Azt mondják, hogy az öreg Filcsik híres bundája nem is létezik. Filcsik beszél róla, büszkélkedik vele, és fogadást köt rá. De valójában nincs bundája. Talán soha nem is volt. Pedig volt. A gózoniak nagyon jól emlékeznek rá, főleg az öregek. Filcsik ugyanis a Bágyon túlról költözött hozzánk. Hosszú, sárga bunda volt. Széles, fekete báránybőr gallérja volt. A gallér két végén egy-egy igazi bárányláb lógott le dísznek, körömmel együtt. Két szép ezüst csat tartotta össze a gallért. A bunda két alsó sarkán egy-egy zöld tulipán volt. Ezeket aranyszállal hímezték ki. Feljebb mindenféle madarak látszottak, legtöbbször piros színben. Hátul ott volt Miskolc városa, rengeteg házzal és az összes templomával. Még a kálvinista kakas is ott állt az egyik tornyon. Igazi remekmű volt ez. A szűcs nem sajnálta rá sem a munkát, sem az anyagot. Nem is a gózoni Mócsik csinálta, hanem egész Miskolc leghíresebb szűcse. Filcsik alul fél rőfnyit felhajthatott belőle, és begombolhatta. A világ kilencedik csodája akkor is söpörte a földet. Egyszóval: ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás mellény. Filcsik István nagyon büszke volt erre a híres ruhára. De az idő vasfoga nem tisztelte. Ugyanolyan durván bánt vele, mint a jegyzőék joghallgató fiának a téli kabátjával. A hímzés elvesztette a színét, és szakadozott. A sárga bőr piszkos és zsíros lett. A molyok is elvégezték a munkájukat. Főleg a bélésben és a gallérban tettek szörnyű kárt. De Filcsik olyan volt, mint a szerelmes férj. A férj nem látja, hogy fogynak a rózsák a felesége arcáról. Pedig ő maga tépi le őket. Filcsik sem vett tudomást erről a szomorú változásról. Az ócska bundában mindig a régi, jó bundát látta. Szokásos mondása ez volt: „Fölteszem a bundámat.” Ez a mondás ugyanolyan büszkén hangzott, mint régen. A bunda egy nagy, fényes szögön lógott télen-nyáron. Így ha a gazdája a kaptafa mellett ült, szemben volt vele, és mindig láthatta. Igaz, hogy nem ült sokat a kaptafa mellett. Azért csúfolták „az Isten csizmadiájának”, mert valójában nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen. Lusta volt az öreg. Néha megvarrta valakinek a csizmát, de úgy, mintha nagy szívességet tenne. Nem sokan zavarták hát rendelésekkel, mert az embereket még szidta is. „Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!” Mogorva, hideg ember volt. A világon senkit és semmit nem szeretett, csak azt a bundát. Bizony, nincs nagyobb kegyetlenség annál, amit a saját egyetlen gyerekével tett, Terkával. Pedig mi volt a bűne? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta kényszeríteni. Egy cserépbe akarta ültetni a rezedavirágot a csalánnal. Nem csoda, hogy Terka elszomorodott. Összeszorult a szíve, elszédült a feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval. Nagy hiba volt, de a fiatalság bolondság. Az egész világ dobhatott volna rá követ, csak az apja nem. Ezután az öreg még komorabb és vadabb lett. Egy idő múlva Terka hazajött látogatóba. Megbánta a bűnét, és ki akart békülni a szüleivel. Az öreg Filcsik elfordult tőle. Azt mondta: „nem ismeri a kisasszonyt”. Levette a bundáját a szögről, és elment otthonról. Addig nem jött vissza, amíg a lánya el nem ment. Ezután szegény Terka soha többé nem mert hazajönni. Csak még egyszer látta az apját. Akkor a szolgabíróval kocsin ment át a falun. Filcsik éppen a „Patyolat-inghez” ballagott. Terka utána kiáltott a kocsiról: „Apám, édes apám!” Az öreg felnézett, és nagy alázattal levette a süvegét. Aztán szó nélkül továbbment. Bizony, kő van annak az öreg embernek a szíve helyén. Sok majornoki ember járt a szolgabírónál. Mind azt mesélte, milyen jól él Filcsik Terka. Olyan, mintha igazi nagyságos asszony lenne. Az a drága lány egészen megtanulta az úri szokásokat. És mekkora becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága most többet ér, mint a többi falué. Elmondták az öregnek azt is, amit Terka súgva üzent. Látogassa meg őt az édesapja. Kocsit küldenek érte. Selyempárnára ültetik. Éjjel-nappal mézes pálinkát ihat. Megbecsülik és megtisztelik. Maga az úr is szívesen kezet fog vele. Csak jöjjön minél előbb, mert Terka már nem mer hazamenni. De az öreg Filcsikkel nem lehetett semmit sem elérni. Pedig ha lett volna esze, segíthetett volna a saját sorsán. Sőt, a nemes falunak is örökre szerencsét hozhatott volna. Mert… de ez maradjon köztünk: ez a Majornok a környék leghitványabb faluja. Egyrészt itt a legszegényebb a nép. De főleg azért, mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még községháza sem. Ez nem is csoda, mert a megyei uraknak soha nem volt szeretőjük Majornokon. Ezért az országutat arra építették, amerre jártak. Ott van például a csoltói országút, amely sima, mint a deszka. A Bágymellék ezt a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti. Karancsalja pedig a csinos Vér Jánosné tejfehér arcát áldhatja. Mert hiába, ilyen a világ. Egy szép asszony arca szebbé teheti az egész környéket. No, ezt a Majornokot bizony nem tette szebbé. A megye helyettes mérnöke térképet rajzolt a vármegyéről. Azt beszélik a környéken, hogy Majornokot kihagyta belőle. Sőt, azt is beszélik, hogy a megye urai pénzt ígértek. Száznyolcvan váltóforintot ajánlottak a szomszéd Hont vármegyének, ha elfogadja a falut. De Hontnak még így sem kellett. Hogyne! Hont nem akart ennyi szégyent és szidást. Mert Majornok ezt hozza a nemes vármegyére! De ha Filcsik akarta volna… lett volna út Majornokon, talán még vörös márványból is… Most mindenki boldog lehetne. De ő visszautasította a szolgabíró úr nemes szándékát. Pedig neki is jól jött volna egy kis jólét. Az Isten csizmadiájának nagyon kevés földi java volt. Az elmúlt hetekben már az egyik ezüst csat is lekívánkozott a bundáról. A „Patyolat-ingbe” került. Azóta is ott van Száli szekrényében. De az Isten csizmadiájának megvolt a maga „kuncsaftja”. Ez a kuncsaft nem hagyta magára a legnagyobb bajában. Egyszer csak névtelen levelek kezdtek jönni a postán. Tíz, húsz, ötven forint volt bennük. Általában valami régi, ismeretlen adós küldte vissza a tartozását. Ez az adós hirtelen meggazdagodott. Sokat hálálkodott és köszöngetett. Mégiscsak sok becsületes ember él a világon! Filcsik egy ideig elhitte a dolgot. Ha nem is vele, de az apjával megtörténhetett ez. Az apját szintén Istvánnak hívták. Csak az volt a furcsa: honnan volt az apjának annyi pénze kölcsönre? Amikor gyanút fogott, rögtön kitalálta a titkot. A pénzes leveleket egyenként visszaküldte a szolgabírónak. Hogy mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Tudja-e, hogy az ő nagyanyja a híres Becsky családból való, és a többi? Ezután nem jött több pénzes levél. De szomorú híreket sokan hoztak. A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. Eddig szerette a fényt és a pompát, de most nem kellett neki. Eltolta magától a drága ételeket és az orvosságos üveget. Csak az édesapját akarta látni. Hát mégsem volt olyan rossz lány az a szegény Terka! Olyan forrón kívánta ezt, hogy végül magának a szolgabírónak kellett eljönnie az öregért. – No, öreg, most viszem magát, akár akarja, akár nem. Ne mondjon nemet a beteg lányának… – Nekem nincs lányom! – Velem jön, punktum. – Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet! – Tegye meg az én kedvemért! – mondta kedvesen a főszolgabíró úr. Filcsik sóhajtott. Talán ez volt élete első sóhaja. – Nem jön? Ön tehát megtagadja a gyermekét? – Igenis, kérem alássan. – Ön a társadalom söpredéke! – Az bizony lehet. Egy ilyen vén csizmadia, mint én, bármire képes. Most a fiatal úr szép szavakkal és ígéretekkel próbálkozott. De minden visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés is. – Fogasson el, tekintetes uram, és veressen láncra. Akkor megyek, ha visznek, akárhová. Végül a csizmadia nélkül kellett hazamennie a hatalmas úrnak, aki az egész környéknek parancsol. De volt egy hajdúja, Suska Mihály. Suska útközben ügyes haditervet gondolt ki. – Ismerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne utánunk, mint a malac a kukoricás kosár után, ha… – Beszéljen kend. – Ha ellopnánk a bundáját. Mert az neki az élete. Nagyon különös ember az… – No, hát lopassa el kend minél előbb! Az öreg obsitosnak csak ez kellett. Örült, hogy rá bízták a dolgot. A forradalom óta nem volt ilyen nagy dolog a kezében. Bezzeg akkor… de nem mondja el, mert úgysem hinnék el. Közben a beteg nő nyugtalanul forgolódott a selyempárnái között. Minden kocsizörgésre összerezzent. Felemelkedett a könyökére, és figyelt. Sovány kezét a hosszú, fekete hajába mélyesztette. A haja körülvette a fehér hálóköntöst. Mindene megvan, amit szeme-szája kíván. Mégis ő a legszegényebb a világon. Mert nincs egészsége, és hiányzik még valami: a szeretet. A szerelem csak éget, és őt már elégette. A szeretet melegít, és ő még soha nem fázott ennyire. Semmi sem jó neki. Annak a férfinak a hangját, akit szeretett, most nem bírja hallgatni. Bárcsak ne virrasztana mellette! Bárcsak magára hagyná! Az ágy kemény, pedig selyemből és puha pehelyből van. Hiába igazítják folyton a cselédek. Milyen más lenne most otthon! Ott feküdne a szegény apai kunyhóban, a nagy kemence mellett. A nyitott ablakon át hallaná a majornoki harangokat. A harangok esti imára szólnának. A kihűlő lábát az apja híres bundája takarná. Erről beszélt, erről álmodott éjszaka. És reggelre a sors meghallgatta. Amikor felébredt, a szép piros paplanon ott feküdt régi, kedves ismerőse: a bunda. Azok a rózsák, piros tulipánok olyan széppé teszik a gallérját. Most másokat festettek Terka sápadt arcára. Az utolsó öröm éppen olyan édes, mint valaha az első lehetett. Suska Mihály hamar beváltotta a szavát, és nagyon jól számolt. Amikor Filcsik éjjel hazajött a „Patyolat-ingből”, látta, hogy a lakását feltörték, a bunda pedig eltűnt. A nagy szög üresen, árván maradt, minden dísze nélkül. Pedig a naptár október végét mutatta. A tél már a küszöbön várt. Filcsik kétségbeesve járt-kelt a faluban. A homloka sötét volt, a kalapját mélyen a szemére húzta. Nem evett, nem ivott, és nem beszélt. Ez a csapás teljesen megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni. Mert mindenki ajkán ezt a gúnyos kérdést látta: „Hát kegyelmed híres bundája ugyan hova lett?” De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága holmi előbb-utóbb megkerül. Nem veszhet el. Aki ellopta, nem tudja használni, mert az egész vidék tudja, hogy az övé. Nem is csalódott. Megjött a hír, hogy a tolvajokat elfogták. A bunda most a szolgabíró hivatalában van. A tulajdonosa négy napon belül átveheti. Ha nem jön, eladják, mert nincs gazdája. A pénzt a kórház kapja. Azonnal elindult a kastélyba. Egy percig sem gondolkodott. Hiszen csak az igazi jussát megy keresni. A szolgabíró nem ellenkezett. Elismerte, hogy a bunda itt van. Némán intett Filcsiknek, hogy jöjjön utána. Sok fényes, szőnyeges szobán vezette át a sáros csizmájú Filcsiket. Az öreg félénken tipegett utána. Végül egy félig sötét szobába értek. – Ott a bundája! – mondta reszkető hangon, és egy sarokba mutatott. – Vigye el! Az öreg szemek lassan szokták meg a homályt. De Filcsik önkéntelenül is odatalált, ahonnan a halk nyögés hallatszott. A szolgabíró odalépett, és széthúzta az ágy függönyeit. Filcsik hátratántorodott. Ott feküdt Terka, sápadtan, mint a letört liliom. Hosszú, fekete szempillái le voltak csukva. A lábát a híres tulipános bunda takarta. Szép volt így haldokolva is. Olyan volt, mint egy angyal, aki búcsúzik a földtől. Vajon hová siet? Hiszen az égből már lebukott egyszer! Talán soha többé nem nyitja ki azokat a bűbájos szemeket. Azok a szemek olyan hamisan tudtak kacsintani. Talán azokat az édes ajkakat sem nyitja ki többé. Azokat olyan gyönyör volt csókolni. Filcsik egy percig némán, mozdulatlanul állt, mintha gondolkodna. Aztán határozottan az ágyhoz lépett. Levette a haldoklóról azt a takarót, amelyre annyira vágyott. Talán úgysem lesz rá többé szüksége. A haldokló angyal meg sem mozdult. Filcsiknek még a keze sem reszketett. Még egy utolsó pillantást sem vetett a szegény lányra. Némán, szótlanul kiment, mintha semmi sem fájna neki. Akkor sem fordult vissza, amikor a szolgabíró iszonyodva utána sziszegte: „pogány”. Kint a nyakába vetette igaz jussát. Már esteledett, de ő járatlan utakon indult haza. Nem akart most emberekkel találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az. Az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Nyugodtnak látszott. Talán még egy kis elégedettség is volt rajta, mert megkerült a bunda. Csakugyan kő van ennek az embernek a szíve helyén. Egy bokorhoz ért a majornoki hegyszakadéknál. Azt mondják, ott éjszaka a Gélyiné lelke vágtat ijedt lovakon. Ott megbotlott valamiben a gyalogúton. Egy koldus táskája volt, tele száraz kenyérrel. A gazdája jól imádkozhatott, mert holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérből. De nézd csak, ott fekszik a gazdája is a fa alatt! Egy rongyos koldusasszony, ölében a gyerekével. Filcsik melléjük tette a táskát, és gyufát gyújtott. Jobban meg akarta nézni, nem haltak-e meg. A mély lélegzetből látta, hogy anya és gyerek édesen alszik. Halálos fáradtság altathatta el őket így. Mert a csípős idő, a hideg szél és a rongyos ruha nem jó az alváshoz. Csak az alszik így, aki nagyon kimerült. Az arcuk, főleg a gyereké, már most kék a hidegtől. Apró tagjai reszketnek, mint a kocsonya. Filcsik elővette a pipáját a rövid kabátja zsebéből. Megtömte, rágyújtott, és leült a földre, az alvók mellé. Nézte, sokáig nézte őket. Jól látott. Az ég tele volt csillagokkal. A csillagok őt nézték, és talán integettek is neki, biztatták. Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz. A homlokáról izzadság csurgott, a feje lehanyatlott. A híres bunda lecsúszott a válláról. Jó volt ez így, úgyis melege van. És soha nem nyomta még így, soha nem volt még ilyen nehéz az a bunda. Amint lecsúszott, felemelte, és hirtelen ráterítette az alvókra. Aztán felugrott, és lassan, gondolkodva elindult a gyalogúton. Egyszer megállt, és megfordult. Talán mégis visszamenne érte? Nem, nem! Mit szólna ehhez az a millió szem az égen? Most már sietni, majdnem futni kezdett hazafelé. Az éjszaka csendes volt, de hideg. Az öreg ember bunda nélkül ment, és mégsem fázott. Egy gondolat melegítette belül. Ott melegítette, ahol más embernek a szíve van. De oda neki – a közvélemény szerint – csak egy követ tett az Isten. Azóta nincs bundája. De ő mindig úgy beszél róla, mintha megvolna. Fogad rá, és dicsekszik vele. Az emberek már tudják. Ha nem félnének a nagy szájától, nevetnének rajta. Így csak nem törődnek vele. Isten és ember elfordult tőle, mert istentelen, rossz keresztény. Ha hamarosan meghal a kerítés alatt, holló és varjú siratja meg. A temető árka lesz a pihenő ágya. ### Szójegyzék - **bunda**: nagy, hosszú szőrmekabát - **kaptafa**: láb alakú fa a csizma készítéséhez - **kuncsaft**: vevő - **süvegét**: süveg: régi, magas férfisapka - **kérem alássan**: alázatosan kérem (udvarias szavak egy úrnak) - **rőf**: régi hosszmérték, kb. 78 cm - **muszka**: orosz (régi, lenéző szó) - **szolgabíró**: a járás vezető hivatalnoka - **hajdú**: hivatalnok fegyveres szolgája - **obsitos**: leszerelt katona - **söpredék**: a legalja, hitvány emberek - **kend**: régi, paraszti megszólítás, olyan, mint a „maga” - **kegyelmed**: régi, udvarias megszólítás - **jussát**: azt, amihez joga van - **pogány**: nem hívő, itt: szívtelen ember ## A bágyi csoda Kicsi a bágyi patak. A keskenyebbé vált ezüst szalag széles homokkeretet kapott. A népmesékben tündérek apró lábai taposnak ezen a csillogó homokon. A homoknak is van kerete: a füzesek, amelyeknek sehol sincs vége. A bágyi malomban nem tudnak őrölni. Az udvar tele van zsákkal. Türelmetlen férfiak és asszonyok ülnek a Bágy partján, a malom körül. Gózonból és Csoltóról jöttek, és a vizet várják. Ha nem jön a víz, tesznek érte. Kocsipál Gyuri, a molnárlegény, már Szent Mihály lovát is ellopta a majornoki temetőből. Mert ha ezt elégetik, az ég urainak biztosan záporesőt kell adniuk. Bárcsak használna! Mert a zsilipek le vannak eresztve. A gátnál minden éjjel összegyűlik annyi víz, hogy a kerék egy-két óráig forogni tud. De mi ez ennyi gabonának? A penész megeszi az utolsó zsákot, mire sorra kerül. Mindenki bosszankodik. Csak a molnárné, a gyönyörű Vér Klára jár mosolyogva az őrlők között. Pedig neki okozza a legnagyobb kárt az idei szárazság. Ha ez így megy, tönkremegy a bágyi molnár, főleg ha sokáig marad a katonaságnál. Mert a malom bére is nagy. És az asszony csak asszony, még ha arany zsinór van is a derekán. De ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül Pillér Mihályné Gózonból. – Az asszonyon múlik az. Igaz-e, Timár Zsófi? Bár a molnárnéért én sem teszem a kezemet a tűzbe. Mert a vörös haj… hej, az a vörös haj… Igaz-e, Zsófi, lelkem? – Nem igaz, Zsuzsi néni! Jó asszony az, ha szép is. – Sokat látsz te a fekete kendőd alól! – Itt voltam, amikor a férje elment… Megsiratta, százszor megölelte. – Minden okos asszony úgy hordja a viganóját, húgom, hogy a színes oldala van kívül. Ej, no… hát ilyen szépen búcsúztak? – A molnár ezt kérdezte Klára asszonytól: „Hű maradsz-e hozzám?” Klára így felelt: „Előbb folyik fölfelé a bágyi patak, mintsem az én szívem tőled elfordul.” – A Bágy fölfelé? – nevetett fel gúnyosan Pillérné. – Ehhez tartsd magadat, Gélyi János! A többiek is nevettek. No, csak az kellene még, hogy ez a kevés víz is visszaforduljon… Szelíd bágyi patak, még lefelé is alig folyik. Hamarosan nekilát a homok, és egy kortyra megissza az egészet. Mindenki jól mulatott a patakon és a molnárné ígéretén, csak Gélyi János nem. Elpirult Pillérné szavára. Mélyen a szemére húzta a kalapját. De nem olyan mélyen, hogy ne lássa a kerítést. Ott teríti a molnárné a ruhákat a karókra száradni. A napfény kis nyelvei végigtáncolnak a kerítésen. Ahol megnyalják a nedves vásznat, ott az fehérebb lesz. Gélyi János szeme is oda küld sugarakat, és Vér Klára arca pirosodik tőlük. Az asszonyok a malomnál észreveszik… hogyne… az odanézést is, a visszanézést is. Beszélnek róla… hogyne… és amit a nyelvük érint, az rögtön feketébb lesz. De nézd csak! Mintha ők beszélték volna elő azt a sötét felhőt! Nyugatról hirtelen elborítja az egész eget. No, emberek, gózoniak, majornokiak, estére mozogni fog itt a garat! Uzsonna táján olyan zápor jött, hogy még a barázdák is patakká dagadtak. De hiszen mégsem bolond ember Kocsipál Gyuri, hogy elégette Szent Mihály lovát. Három nap, három éjjel járt a malom. Fogyott a gabona, fogyott az őrlő. A harmadik nap estéjén már csak Gélyi János tíz zsák búzája maradt. Talán szándékosan hagyta utolsónak a menyecske, hogy János maradjon legtovább? De lehet, hogy csak játszik vele? Talán a kacsintása olyan, mint az akácfa virága… Mindenkire hullik, de olyan magasan nyílik, hogy senki sem ér fel az ágáig… János alig várta, hogy kijöjjön a szép molnárné. – Hallod-e, Vér Klári… Magunkra maradtunk. Jól tetted, hogy utolsónak hagytál… – Nem én hagytalak. Az öregeké az elsőség a malomban – felelte sértődötten Vér Klára. Hátat fordított Jánosnak. A köpcös, zömök legény eléje állt. Szép nagy szeme lázasan égett. – Ne menj be! Azt akarom mondani, hogy négy napja itt vagyok a szekérrel. Elfogyott a takarmányom, éhesek a lovaim. Adj egy köteg sarjút a padlásról. – Akár kettőt. – Én pedig már két éve szomjazom egy csókodra – suttogta. A szeme rátapadt arra a liliomderékra. A derék mintha megtört volna ettől az egy szótól. – Adj egy csókot, Klára! – Egy felet se, Gélyi János. A szeretőd voltam valaha, de csókot akkor sem adtam. Most másnak a felesége vagyok. Felszakadt a sóhaj Gélyi János melléből: – Verje meg hát az Isten azt a csillogó, vörös hajadat! Megint elsöpörte a nyugalmamat. Az asszony beszaladt, és még az ajtót is bezárta maga mögött. Nem jött ki többé. Csak egyszer törölte le belülről az ablakról az őszi könnyeket. János ott is meglátta. Az ablakhoz lépett. – Hej, majszterné asszony! Mikor lesz már lisztté az én búzám? – kérdezte elfojtott gúnnyal. – Nem lesz az, csak derce! – vágott vissza huncut mosollyal a molnárné. – Vagy igaz, hiszen te a zsákjaidat érted! Éppen most őrlik, a fele már megvan. Gélyi János az ajkába harapott, és zavartan dadogta: – Hát a másik fele? – Egy-két óra alatt az is meglesz, és mehetsz Isten hírével. – De addig legalább engedj be magadhoz a melegre. Otthon felejtettem a ködmönömet. Fázom. Klári megsajnálta, mert olyan szomorú, panaszos hangon kérte. És kint tényleg hideg lehet… Hiszen ő is fázik, reszket az ablaknál, amikor ezt feleli: – No, gyere be hát, ha szépen viselkedsz… Bement Gélyi János, és akár ki se menne többé soha. Milyen takaros asszony! Mindene szép: a járása, a nézése, a szava, a mosolya. Csak meg ne őrölnék hamar azt a búzát! Eszébe jutott valami, és kiosont a molnárlegényhez. A sötétben a füttyéről találta meg. Gyuri a ház bejáratának támaszkodott. – Te Kocsipál Gyuri! Tiéd lesz a furulyám, ha megáll a malomkő, és reggelig nem mozdul. – Hüm. De hiszen annyi vizünk van! – Mondd az asszonynak, hogy nem elég, hogy gyűjteni kell. És ereszd le a zsilipeket. A pörgettyű és a pitle zaja elnyelte a halk hangját. De Kocsipál Gyuri mégis megértette. – Ühüm! Csakhogy akkor átcsap a gáton… – Ne törődj vele. Neked adom a selyemmel varrt dohányzacskómat is. – Szurkálóval, acéllal együtt? – Mindenestül. Gyuri leeresztette a zsilipeket, aztán megállt, és várt. Talán a molnárné észreveszi, hogy megállt a kerék. Talán kijön, és újra elindíttatja. Senki sem jön sokáig. Egyszerre kialudt a gyertya a szobában. És a nagy csendben mintha messze, nagyon messze megcsikordult volna egy kulcs a zárban. Gyuri vigyorogva széthúzta a nagy száját, és megrázta bozontos fejét. Az apró fogai olyanok voltak, mint egy fehér lepke, amely a fekete éjben vergődik. Éjfél táján már nagyon sok víz gyűlt össze a malomgátnál. A két sziklás hegyoldal között feltorlódott és megdagadt. De nem tudott kiáradni, ezért zúgva csapkodta egy ideig a gátat, aztán a partokat. Aztán meggondolta magát, és szép csendesen visszafordult. A hold most kukkan ki, és végighúzza ezüstös, fényes haját a bágyi patak tükrén. A szél felsivít csodálkozásában, és felülről fúj. Simogatni akarta a vizet, és íme, felborzolta. A füzesek, a sás és a mogyoróbokrok reszketve lehajtják a fejüket. Gúnyosan suttogják: „Fölfelé folyik a bágyi patak!…” ### Szójegyzék - **füzesek**: fűzfás helyek - **Szent Mihály lovát**: Szent Mihály lova: halottszállító hordágy - **zsilip**: vizet megállító tábla a gáton - **viganó**: bő női ruhadarab, szoknya - **garat**: a malom tölcsére a gabonának - **menyecske**: fiatal férjes asszony - **sarjú**: második kaszálású széna - **majszterné**: a mester felesége, itt: a molnár felesége - **derce**: korpás, durva liszt - **ködmön**: bőrkabát, belül szőrös - **furulya**: kis fafúvós hangszer - **pörgettyű**: a malom zörgő része - **pitle**: a malom zörgő része - **szurkáló**: pipához való vékony eszköz - **acél**: tűzgyújtó vas ## Szűcs Pali szerencséje Szűcs Pali elért az öreg Biziék nagy rétjéhez. Leült pihenni a határkőre. Különös gondolatai támadtak. Nem volna jobb visszafordulni? De ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba siet. Bede Erzsit akarja megkérni. Látták, ahogy ünneplő ruhában végigment a falun. A gomblyukában piros selyemkendő volt, és ezt másikra akarja cserélni. Otthon azóta találgatják, vajon szerencséje lesz-e. Nehéz érzés húzza a lábát és a fejét. Mi lesz, ha most is szégyen éri? Mert már három éve is Erzsi körül járt. De a jómódú Bedéné kereken megmondta, hogy nem adja a lányát korhelynek. Igaz, azóta megjavult, józan és szorgalmas lett. Néha kedve támadt újra inni és mulatni. De mintha erős gyeplő rántotta volna vissza mindig. A szíve volt a gyeplő. Csakhogy szegény Bede Anna az ősszel meghalt. Azóta Erzsi megint gazdagabb lett. Büszke lett Pali szegénységével szemben… Ha legalább nem állna szolgálatban, akkor talán hozzámenne. De így, de így… Ejh, mégis jobb lesz visszafordulni! A haragos zöld füvek remegve összesúgtak a reggeli szélben. A piros kökörcsin szomorúan lehajtotta a fejét. A zúgó nádast sötétre festette a felhő árnyéka. Mind azt mondta neki, hogy forduljon vissza… Csak egy pici lóherebokor nevetett ezen a rossz tanácson a lába mellett. Éppen ráesett a nap első sugara, amely kibújt a felhő alól. A napsugarak vidáman szaladgáltak rajta levélről levélre. A kis zömök levelek mosolyogva nyújtózkodtak a meleg fényben. A ragyogástól aranyos színt kaptak, de elvesztették a csillogó harmatcseppeket. Szűcs Pali négylevelű lóherét vett észre közöttük. Lehajolt érte… ez szerencse! Letépte. Tényleg egy szára van mind a négynek. És milyen szépek, duzzadtak a levelek! Mind nagy és húsos. Egyik sem csonka vagy rozsdás, még sárguló sincs köztük. A fehér, eres foltocskák a csillagok csókjai rajtuk… Gondosan betette a szerencsét a pénztárcájába, az ezüst forintosok közé. Mire újra felnézett, a nap már teljes pompájában ragyogott. Az egész Bágy völgye mosolygott. Távol a gózoni bádogtorony mintha arany szalagokat nyújtana felé. A szalagok két falu határán át hullámzanak… De hiszen most már nem fordul vissza a szerencsével. Fütyörészve ment tovább Bodokig. Ott a kocsma mellett gózoni fuvarosok jöttek vele szembe. – Hova, Pali öcsém? – szólította meg Mák Gergely. – Gózonba. – Látom rajtad. Csak siess, otthon vannak! – mondta, és megállította a szekerét. – Eszembe jut valami, te Pali! Talán már hallottad, hogy Mindenszentektől hajdú leszek. Ha a te sorsod is így fordul, kivehetnéd haszonbérbe a kis gazdaságomat. – Bizony mond valamit kend… csakhogy pénz kellene hozzá – teszi hozzá Pali hirtelen komolyan. – A haszonból fizetsz majd. Embernek ismerlek. Megkóstoltad a rosszat is, és nem estél vissza. Inkább neked adom, mint másnak. Gyere át vasárnap, megcsináljuk a kontraktust. Pál szíve megdagadt a reménytől. Mégsem bolondság a szerencsefű!… Már bízott a jövőben. Nem is ment, hanem futott Gózon felé. Éppen delet harangoztak, amikor benyitott Bedéék kapuján. Bedéné kendert tilolt az udvaron. Kedvesen fogadta a legény köszönését. Lerázta a kötényéről a pozdorját, ahogy tisztelt vendég előtt illik. – Kerüljünk beljebb, Pali öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi főzi az ebédet. Erzsi tényleg a konyhában dolgozott, amikor beléptek. A főzőkanalat nem ejtette le zavarában, de annyi biztos, hogy elpirult. Az anyja bement Palival a szobába. Az is biztos, hogy ekkor Erzsi ölbe vette a macskát. Az előbb még megütötte a csínye miatt. Most szelíden megcirógatta, és adott neki egy tányér ételt. – Ne haragudj, kis cirmosom… neked adom a részemet. Jaj, ha te tudnád, kis cica, ki van itt?… Gyere, hadd veregessem meg a pofácskádat. A macska okos arcot vágott. Éppen beszélgetni lehetett volna vele. Ekkor Pali hirtelen, zaj nélkül ott termett Erzsi előtt. – Tudod-e, Erzsi, miért jöttem? – kérdezte halkan, és a nyakkendője csokrával babrált. – Sicc, te cudar! – kiáltotta Erzsike. Minden igazi ok nélkül elzavarta a macskát. Aztán, mintha nagyon haragudna, maga is utánaszaladt. Sokáig várhattak rá! Nehéz volt visszahívni. Elbújt a virágos kertben, az orgonabokrok mögött. Amikor szólongatták, a fehér baboskendőjét egészen lehúzta égő arcára. Pedig éppen azt a kendőt akarta cserébe elvinni Szűcs Pali. Később ez nem is volt nehéz. Erzsi is akarta, az anyja sem bánta, mert a legény megjavult. És a Mák Gergely-féle dolog is jókor jött. Pali úgy indult vissza a baboskendővel a gomblyukában, mint a világ legboldogabb vőlegénye. Az örömtől volt piros az arca, és talán a jó bortól is. Mert az ebédnél bor is volt bőven. Vidám szikrák ugráltak a szemében, és pajkos ördögök táncoltak előtte. Azok az örömtől, ezek a bortól. Amikor a bodoki kocsmához ért, az apró ördögök mind előreszaladtak a kocsma ajtaján. – Eh, miért ne mennék be én is? – gondolta Szűcs Pali. – Úgyis csak egy ilyen nap van a napok között! Bement, ivott. Az első iccétől még boldogabb lett, a többitől vad, az utolsótól őrült. – Húzd el a nótámat, öreg Gilagó Marci! Az ablakban éppen jókor meglátott egy kacér, festett arcot. – Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm. Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a baboskendőt. A gózoni fuvarosok megint arra mentek, de most már hazafelé. A szekereiken szén volt. – Ejnye, Pali, Pali! – kiáltott be szemrehányóan Mák Gergely. – No, te ugyan szépen mentél el Gózonba. – Mi nekem Gózon! Bort ide még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, itt az ára… Elővette a pénztárcáját, és kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei lennének. Gilagó felszedte őket. A lóhere is kiesett. Réki Maris eltaposta… Mák Gergely uram a fejét csóválta, és a lovai közé csapott: – No hiszen, Szűcs Pali, jöhetsz már te hozzám kontraktust csinálni! A hideg hajnali szél kékre marta feldúlt arcát, és összekuszálta gesztenyeszín haját. Ekkor tért magához otthon az udvaron. Nem tudta, ki vezette haza. Zúgott a feje, és még akkor is forgott vele a világ. Alig tudott bemenni a szobába. Bár ne tudott volna. Már akkor ott volt az ágyon kiterítve a piros jegykendő, amelyet tegnap délben Erzsiéknél hagyott. Gondolkodni kezdett. Hogy lehet ez itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, lehetetlen… mert akkor itt lenne a baboskendő is, amit Erzsitől hozott! Hát a négylevelű lóhere? Jaj, csak azt ne vesztette volna el! Nincs, semmi sincs!… Ködös fejét gondolkodva egy szúszékre hajtotta… Hátha nem is volt ő Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet? ### Szójegyzék - **korhely**: iszákos ember - **gyeplő**: a ló fejéhez kötött szíj, ezzel irányítják a lovat - **lóherét**: lóhere: alacsony növény, általában három levéllel - **hajdú**: hivatalnok fegyveres szolgája - **haszonbér**: föld bérléséért fizetett pénz - **kontraktus**: szerződés - **kend**: régi, paraszti megszólítás, olyan, mint a „maga” - **tilolt**: kendert tört - **pozdorja**: a kender apró törmeléke - **baboskendő**: pöttyös kendő - **jegykendő**: a jegyesség jele, kendő - **iccétől**: icce: régi űrmérték, kb. 0,8 liter - **nótámat**: nóta: magyar népies dal - **szúszék**: gabonatartó láda - **cudar**: gonosz, csúnya (szidás)